11. A Fekete tehenek sziklája

 

A tenger gyorsan húzódott vissza. Maigret először a kőgátak vége felől hallotta a hullámtörést, aztán messzebbről, a strand homokja felől, ahonnan szintén elvonult a víz.

Ahogy beállt az apály, elcsendesedett a szél is. Majdnem mindig így szokott történni. Az eső nyilai megritkultak, s mikor a hajnal közeledtére fehérebbek lettek az alacsonyan lógó felhők, az éjszakai zuhatagot finomabb, de még hidegebb permet váltotta fel.

A tárgyak lassanként kibontakoztak a tintából, amely eddig elnyelte őket. Már sejteni lehetett a halászbárkák ferde árbocait. Ahogy a dagály visszavonult, a bárkák ott ragadtak a külső kikötő iszapjában.

Tehénbőgés hallatszott, valahonnan nagyon messziről, a legelők felől. Aztán a templom harangja jelezte csöndesen, szerényen a hétórai csendes misét.

De még mindig várni kellett. A hivők útja nem a kikötőn vezetett keresztül. A zsilipkezelőknek az újabb dagályig nem volt semmi dolguk. De talán erre téved egy halász…

Csakhogy kibújnak-e ilyen időben a jó meleg ágyból a halászok?

Maigret, aki már csak egy ázott rongycsomó volt, maga elé képzelte Ouistreham ágyait, az erős faágyakat, hatalmas dunyhákkal. Az ouistrehamiak ilyenkor még lustán elhevernek a dunyhák melegében, gyanakvó pillantásokat vetnek az ablakok kivilágosodó négyszögére, s még egy kis haladékot engedélyeznek maguknak, mielőtt meztelen talpukat a padlóra tennék.

Lehetséges volna, hogy Lucas is ágyban van? Nem! Mert akkor egyáltalán nem lehetne megmagyarázni a történteket.

A felügyelő ekképp rekonstruálta őket: Jean Martineau-nak sikerült megszabadulnia valahogy a nyomozótól. Miért ne köthette volna gúzsba őt is, mint Maigret-vel tette? Aztán a Saint Michel-re sietett, de meghallotta a felügyelő hangját. Türelmesen kivárta, amíg felbukkan valaki. És Dagadt Louis ki is dugta a fejét a fedélzeti nyíláson. Martineau suttogva kiadta neki az utasításokat, de az is lehet, hogy leírta őket, és elolvastatta Louis-val.

A többi már igazán egyszerű volt. Zajt ütött a fedélzeten. Erre felküldték Célestint. S a két ember elkezdett beszélgetni, hogy kicsalja Maigret-t.

S mikor ő félig kibújt a nyíláson, a fent levők megakadályozták, hogy segítségért kiálthasson, a lent levők meg összekötözték a kezét meg a lábát.

A kétárbocos már nyilván messze jár a francia felségvizektől, amelyek a parttól mindössze három mérföldre terjednek. Hacsak nem futott be egy másik francia kikötőbe, ami nem valószínű, Maigret semmit nem tehet ellene.

Meg se moccant. Rájött, hogy ha megmozdul, csak azt éri el vele, hogy még több víz hatol a felöltője alá.

A földre tapasztotta a fülét, s a hallott zajokról szép sorjában megállapította, hogy melyiket mi okozza. Így ismert rá a Joris kertjében levő szivattyúskút hangjára is.

Julie tehát már felkelt! Nyilván facipőbe bújt, s most mosdóvizet pumpál magának. De az utcára még nem jön ki. Lámpát gyújtott a konyhában, mert még nincs egészen világos…

Léptek… Egy férfi jött át a hídon, és tért rá a kőfalra… Egy lomha járású férfi… Valahol feljebb bedobott valamit a rakpartról egy csónakba, valószínűleg egy kötélcsomót…

Egy halász lenne?… Maigret nagy keservesen megfordult, s vagy húszméternyire megpillantotta a férfit, éppen akkor készült leereszkedni a tengerbe vezető vaslétrán. A felügyelőnek be volt tömve a szája, de azért sikerült egy elég gyenge kis nyögést hallatnia.

A halász körülnézett, meglátta a fekete rongycsomót, jó darabig gyanakodva nézte, aztán végre elszánta magát, és közelebb jött.

– Hát maga mit csinál itt?

S mivel nyilván hallott már harangozni olyasmit, hogy bűntény esetén nem árt elővigyázatosnak lenni, óvatosan hozzátette:

– Talán az lenne a legjobb, ha mindjárt a csendőrséget hívnám.

De azért kivette Maigret szájából a tömést. A felügyelő egyezkedni kezdett vele, s a halász – bár nem nagyon nyugodott meg – nekiállt, hogy kibogozza a köteleket. Közben morgott: szitkokkal árasztotta el a gazembereket, akik ilyen csomókat kötnek.

A kocsmában a pincérnő kitárta az ablakokon a spalettákat. Noha a szél alábbhagyott, a tenger még mindig háborgott, de már nem csapkodott olyan dühösen, mint éjszaka. Egy hatalmas hullám legalább három méter magasra emelkedett a homokzátonyok fölé, aztán tompa dörrenéssel porlott szét rajtuk. Valósággal beleremegett a szárazföld.

A halász – egyszerű kis öregember – még mindig gyanakodott. Nem tudta, mit csináljon.

– Mégis értesíteni kéne a csendőrséget.

– De hiszen mondom, hogy magam is csendőrféle vagyok, csak civilben!

– Csendőr civilben? – hajtogatta hitetlenül, nyugtalanul az öreg.

A tenger felé nézett, körüljártatta tekintetét a látóhatáron, aztán Le Havre irányában, a kőgátaktól jobbra megakadt a szeme valamin. Rémülten meredt Maigret-re.

– Mi az? Mi baja?

A halász olyan izgatott volt, hogy nem is válaszolt. Maigret csak akkor értette meg ijedelmét, amikor ő is szemügyre vette a látóhatárt.

Az ouistrehami öbölből majdnem teljesen eltűnt a víz. Az érett gabona színű homok több mint egy mérföldnyi messzeségbe nyúlt, ott torlódtak egymásra fehér tajtékot verve a tenger hullámai.

Nos, a mólótól jobbra, jó kilométernyire, zátonyra futott egy hajó. Félig a sziklán volt, félig a vízben, a tenger hullámai mint megannyi faltörő kos ostromolták.

Két árboc, az egyiken kibontva a vitorla. Egy paimpoli kétárbocos. Vagyis a Saint Michel.

Arrafelé egyformán fakószürke volt minden: a tenger is, az ég is, meg se lehetett különböztetni őket egymástól.

Csak a zátonyra futott hajó tömege feketéllett.

– Túl későn akartak kifutni a tengerre – dünnyögte döbbenten a halász.

– Gyakran előfordul az ilyesmi?

– Megesik! Nem volt már elég víz a kikötő bejáratában! És az Orne árja nekilökte őket a Fekete tehenek sziklájának…

A pusztulás körül teljes volt a némaság. Mintha hangtompító vattába burkolta volna a sűrűn szitáló eső. A majdnem szárazon levő hajót látva nem is gondolhatott olyasmire az ember, hogy utasai bármiféle veszélyben forognak.

De mikor a hajó nekivágott a tengernek, a víz még a dűnék lábáig ért. Legalább tíz háborgó hullámsoron kellett átvergődnie!

– Szólni kell a kikötőparancsnoknak…

Egy apró kis mozzanat: a halász először gépiesen Joris háza felé fordult, aztán:

– Ja persze… – dünnyögte.

És elindult az ellenkező irányba. Úgy látszik, máshonnan is észrevették a hajóroncsot, talán a templomtérről, mert Delcourt kapitány már meg is érkezett három emberrel. Most nem volt olyan gondosan öltözve. Szórakozottan kezet fogott Maigret-vel, észre se vette, hogy a felügyelő csuromvizes.

– Pedig hogy megmondtam nekik!

– Bejelentették, hogy el akarnak indulni?

– Nem. Csak abból gondoltam, hogy nem akarják megvárni a következő dagályt, hogy itt kötöttek ki. Figyelmeztettem a kapitányt, hogy óvakodjon az Orne sodrától…

Nekivágtak a fövenynek. Pocsolyákon kellett átgázolniuk, harminc centi magasan állt bennük a víz. Lábuk mélyen belesüppedt a homokba. Hosszú, fárasztó út volt.

– Veszélyben vannak? – kérdezte Maigret.

– Már nyilván nincsenek a hajón! Különben felhúzták volna á veszélyt jelentő zászlót, és jeleket adtak volna…

Aztán egyszerre csak gondterhelten hozzátette:

– Most jut eszembe, nem volt meg a csónakjuk… Emlékszik?… Miután a gőzös behozta, ott tartottuk a kikötőben…

– Vagyis?

– Vagyis úszva kellett visszajutniuk a szárazföldre… Vagy talán…

Delcourt rosszkedvű volt. Nyugtalanította valami.

– Csak azt csodálom, hogy nem támasztották meg a hajót. Hogy ne dőljön el… Vagy legalábbis ne forduljon fel hirtelen… Nahát!

A hajóhoz értek. Szomorú volt nézni. A Saint Michel vízálló zöld festékkel bemázolt tőkéje is látszott, a fájába beékelődött kagylókkal együtt.

A matrózok már körbe is járták a hajót, keresték rajta a léket, de nem találták.

– Csak megfeneklett…

– Nem történt komoly baja?

– Annyira nem, hogy a legközelebbi dagálykor egy vontató játszva megszabadíthatja innen… Nem értem…

– Mit nem ért?

– Hogy miért hagyták el… Nem ijedős természetűek… Tudják, hogy ez a kétárbocos szilárd építmény… Nézze csak, hogy van megcsinálva!… Hé! Jean-Baptiste!…Keress valahol egy létrát!

Mert csak létrával lehetett feljutni a megdőlt hajótestre, mert még így is magasabb volt hat méternél.

– Nem érdemes!

A hajó oldaláról lelógott egy kötélvég. A matróz elkapta, és kúszni kezdett rajta, mint a majom. Pár pillanatig a levegőben himbálózott, aztán felugrott a fedélzetre. Néhány perc múlva már eresztett is le egy létrát.

– Nincs senki a fedélzeten?

– Senki!

Néhány kilométerrel odébb látni lehetett a tengerparton Dives házait, a gyárkéményeket, még távolabb meg Cabourg, Houlgate és a Deauville-t és Trouville-t eltakaró sziklacsúcs körvonalai sejlettek.

Maigret felkapaszkodott a létrán, hogy megnyugtassa lelkiismeretét, de a lejtős fedélzeten alig tudott egyensúlyi helyzetben maradni. Rosszabb érzés volt, mintha a háborgó tenger táncoltatta volna a hajót!

A kabinban a földön üvegcserepek, a szekrények nyitva…

És a kikötőparancsnok nem tudta, mit csináljon! Nem ő volt a hajó gazdája! Kiszabadítsa-e a zátonyra került hajót, kérjen-e egy vontatót Trouville-ból, vállalja-e a felelősséget a műveletekért?

– Ha még egy dagályt és apályt itt kell töltenie, vége – dörmögte.

– Hát akkor próbáljon meg mindent, amit csak lehet… Ha kell, csak hivatkozzon rám…

Soha nem tapasztalt, komor, nyomasztó nyugtalanság töltötte el őket. Folyton a kihalt dűnék felé pillantgatták, mintha azt remélték volna, hogy ott valahol megpillantják a Saint Michel személyzetét.

Már a faluból is érkezett néhány férfi meg gyerek. Amikor Maigret, aki visszatért Ouistrehamba, a kikötőbe ért, Julie futott elébe.

– Igaz, hogy hajótörést szenvedtek?

– Nem!… Csak zátonyra futottak… Egy olyan erős fickó, mint a maga bátyja, biztos, hogy megúszta…

– Akkor hol van?

Baljóslatú, érthetetlen volt az egész. Mikor Maigret az Hotel Universum elé ért, a Szállodás odaszólt neki:

– Ma még nem láttam az ön két barátját. Ébresszem fel őket?

– Ne fáradjon…

A felügyelő maga ment fel Lucas szobájába. Lucas az ágyon hevert, majdnem olyan szorosan gúzsba kötve, mint előzőleg Maigret.

– Mindjárt megmagyarázom…

– Fölösleges… Gyere…

– Van valami újság? Ön csuromvizes… És nagyon fáradtnak látszik…

Maigret elindult vele a postahivatal felé, a falu másik végére, a templommal szemközti házba. Minden küszöbön kíváncsiak álltak. Aki tehette, nyargalt a tengerpart felé.

– Nem tudtál védekezni?

– A lépcsőn támadt rám… Felfelé mentünk az első emeletre… Én mentem elöl… ő hirtelen elrántotta a lábamat, és a többi már olyan gyorsan játszódott le, hogy képtelen voltam visszavágni. Találkozott vele?

Maigret nagy feltűnést keltett, mert úgy nézett ki, mint aki egész éjjel nyakig állt a vízben. Olyannyira, hogy a postán nem is tudott ő maga írni. Vizes lett tőle a papír.

– Fogd ezt a tollat… Távirat a környék valamennyi községházának és csendőrőrsének… Dives-be, Cabourg-ba, Houlgate-ba… A déli helységekbe: Luc-sur-Merbe, Lyonba, Coutances-ba is… Jelöld meg a térképen… Tíz kilométeres körzetben a legkisebb faluba is…

Négy személyleírást: Dagadt Louis-ét… Martineau-ét… Lannec kapitányét – És a Célestin névre hallgató öreg matrózét –

Ha feladtad a táviratokat, telefonálj a legközelebbi helységekbe, hogy ezzel is időt nyerjünk…

Azzal otthagyta Lucas-t, hogy intézze el a táviratokat meg a telefonokat.

A postával szemközti bisztróban felhajtott egy forró grogot. Az utcakölykök arcukat a kirakatüveghez nyomva bámulták.

Ouistreham tehát felébredt. Idegesen, nyugtalanul nézegetett vagy igyekezett a tenger felé. És terjengtek a híresztelések, felfújva, eltorzítva.

Az országúton Maigret összetalálkozott az öreg halásszal, aki hajnalban megszabadította kötelékeitől.

– Ugye, nem mesélted el, hogy…

Mire a halász közömbösen:

– Csak annyit mondtam, hogy én találtam meg magát.

A felügyelő adott neki húsz frankot, és visszament a szállodába átöltözni. Egész testében borzongott. Melege volt, s ugyanakkor a hideg is rázta. Borostás volt az álla, táskás a szeme.

De az agya, minden fáradtsága ellenére, aktívan működött. Még aktívabban, mint máskor. Sikerült is alaposan körülnéznie, felelnie az emberek kérdéseire, és ki is kérdezni őket, mindig bizonyos határozott gondolatmenetet követve.

Majdnem kilenc óra volt, amikor elindult a posta felé. Lucas végzett a telefonbeszélgetésekkel, s a táviratok is elmentek már. Kérdésére a csendőrőrsök mindenhonnan azt felelték, hogy még nem tapasztaltak semmit.

– Grandmaison úr nem kért véletlenül kapcsolást, kisasszony?

– De igen. Egy órával ezelőtt… Párizst kérte.

A kisasszony a számot is megmondta. Maigret utánanézett a telefonkönyvben, és megállapította, hogy a Stanislas Kollégiumról van szó.

– Gyakran kéri ezt a számot a polgármester?

– Elég gyakran. Azt hiszem, ott van a fia.

– Tényleg, van egy fia. Körülbelül tizenöt éves, ugye?

– Azt hiszem. Én még sose láttam.

– Caenba nem telefonált Grandmaison úr?

– Caen kereste őt. A családból vagy az alkalmazottak közül valaki, mert hazulról hívták.

Távírógép-kattogás. Sürgöny a kikötőnek:

„Athos vontató délben érkezik. Kikötőparancsnokság, Trouville.”

És végre a caeni rendőrség is telefonált:

– Madame Grandmaison hajnali négykor érkezett Caenba. Otthon aludt, a rue du Fouron. Most indult el kocsin Ouistrehamba.

*

Amikor Maigret a kikötőből végignézett a parti fövenyen, a tenger már annyira visszahúzódott, hogy a zátonyra került hajó majdnem félúton volt a víz és a dűnék közt. Delcourt kapitány rosszkedvű volt. Mindenki nyugtalanul figyelte a látóhatárt.

Mert nem ringathatták magukat hiú reményekben. Apálykor alábbhagyott ugyan a szél, de dél felé, amikor majd újból emelkedni kezd a tenger, új erőre kap a vihar is. Ezt már sejteni is lehetett az égbolt betegesen szürke színéből s a hullámok alattomos zöldjéből.

– Nem látta valaki a polgármestert?

– Kiüzent a cselédjével, hogy beteg, és rám bízza a műveletek irányítását.

Maigret zsebre vágott kézzel, nehézkes léptekkel elindult a villa felé. Becsöngetett. Majdnem tíz percbe telt, amíg ajtót nyitottak neki.

A cseléd mondani akart valamit. Maigret nem volt rá kíváncsi, behatolt a folyosóra, és olyan konok volt az arckifejezése, hogy a cseléd meghökkent, és szó nélkül a dolgozószoba ajtaja felé szaladt.

– A felügyelő!… – kiáltotta.

Maigret benyomult a szobába, ahol már kezdett ismerős lenni, a kalapját ledobta egy székre, s egy biccentéssel üdvözölte a fotelében elterpeszkedett polgármestert.

Az előző napi zúzódások most jobban látszottak, mert már nem vörösek voltak, hanem kékesfeketék. A kandallóban égett a tűz, iszonyúan megrakták brikettel.

Grandmaison úr arcán látszott az elszántság, hogy nem szól egy szót sem, sőt tudomást se vesz látogatójáról.

Maigret hasonlóképpen viselkedett. Levetette felöltőjét, s odaállt háttal a tűz elé, mintha melegedni akarna. A lángok szinte perzselték a lábikráját. Apró füstgomolyokat eregetett a pipájából, gyors egymásutánban.

– Még mielőtt beesteledne, lezárjuk az ügyet! – jelentette ki végül is, de mintha csak magának mondaná.

A másik vigyázott, hogy meg se rezzenjen. Sőt: fogott egy keze ügyében heverő újságot, és úgy tett, mintha olvasna.

– De lehetséges, hogy valamennyien kénytelenek leszünk Caenba menni…

– Caenba? – kapta fel a fejét a polgármester összeráncolta a homlokát.

– Igen, Caenba! Hamarabb meg kellett volna mondanom önnek, hogy Madame Grandmaison ne fáradjon ide feleslegesen.

– Nem értem, hogy a feleségemnek…

–… mi köze ehhez az ügyhöz – fejezte be a mondatot Maigret. – Én sem!

És az íróasztalhoz lépett gyufáért, hogy meggyújtsa kialudt pipáját.

– Egyébként nem fontos – folytatta könnyed hangon –, mivel hamarosan minden kiderül. Apropó… Tudja ön, hogy jelenleg ki a tulajdonosa a Saint Michel-nek, amelyet most fognak megpróbálni újból vízre emelni?… Dagadt Louis!… De szerintem ő inkább csak stróman, aki egy bizonyos Martineau-t fedez…

A polgármesteren látszott, hogy próbálja kitalálni a detektív titkos gondolatait. De nem beszélt, főleg kérdéseket nem tett fel.

– Mindjárt megérti az összefüggést. Dagadt Louis ennek a Martmeau-nak a pénzén Öt nappal, Joris kapitány eltűnése előtt vásárolja meg a Saint Michel-t. Ez az egyetlen hajó, amely közvetlenül Joris eltűnése után hagyja el Ouistreham kikötőjét, és Anglia, majd Hollandia érintésével tér vissza Franciaországba… Hollandiában nyilván akadnak ugyanilyen típusú rövid járatú hajók, amelyek gyakran járnak Norvégiába… Mármost ez a Martineau norvég. És mielőtt Joris kapitány kilyuggatott és megreparált koponyával Párizsba került volna, Norvégiában járt.

A polgármester figyelmesen hallgatta.

– De ez még nem minden. Martineau visszajön Fécamp-ba, és felszáll a Saint Michel-re. Dagadt Louis, aki a mindenese, néhány órával Joris halála előtt itt jár. A Saint Michel valamivel később érkezik ide, Martineau-val a fedélzetén. És ma éjjel megpróbál eltűnni, azokkal együtt, akiket felkértem, hogy álljanak az igazságszolgáltatás rendelkezésére… Csak ön nincs köztük!

Maigret hallgatott egy darabig, aztán felsóhajtott:

– Most már csak azt kell megmagyarázni, hogy miért jött vissza Martineau, miért próbált Párizsba menni, és miért telefonált ön a feleségének, hogy sürgősen térjen vissza.

– Remélem, nem tételezi fel…

– Éri? Szó sincs róla! De figyeljen csak! Motorbúgást hallok. Fogadni mernék, hogy ez Madame Grandmaison, most érkezik Caenból. Megtenné nekem azt a szívességet, hogy nem mond neki semmit?

Csöngetés. A cseléd léptei a folyosón. Halk beszélgetés odakinn, aztán a cseléd bedugja a fejét az ajtón. De miért nem beszél? Miért vet ilyen aggódó tekintetet a gazdájára?

– Na mi van? – türelmetlenkedett a polgármester.

– Az, hogy…

Maigret félrelökte a cselédet, de a folyosóra érve ott csak egy egyenruhás sofőrt látott.

– Csak nem veszítette el útközben Madame Grandmaisont? – esett neki.

– Az történt, hogy a nagyságos asszony…

– Hol hagyta?

– A caeni és a deauville-i országút kereszteződésénél. Rosszul érezte magát.

A dolgozószobában a polgármester már állt. Arcvonásai megkeményedtek, nehezen lélegzett…

– Megyek! – vetette oda a sofőrnek.

De Maigret előtt, aki hatalmas termetével elállta az útját, megtorpant.

– Remélem, megengedi…

– Persze. Igaza van. Oda kell mennünk.