Perkar óvatosan lépett a repedezett vörös kőre, pedig a szakadékba lefelé vezető út nem volt meredek és nem tűnt különösebben veszélyesnek sem. Ám mindazok után, amin keresztülmentek – és hogy közel egy teljes napon át kellett keresniük megfelelő utat a szurdok jobbára meredeken leszakadó falai között – nevetséges és bosszantó is lett volna, ha megbotlik és eltöri a karját, esetleg a nyakát.
Alattuk tajtékot fröcskölt a folyó levegőbe, amelyet a napfény milliónyi széttört gyémánttá varázsolt, ráadásul csodálatosan hűvös párával töltötte meg az egyébként száraz levegőt.
– Igaz – szólt Perkar a még mindig a peremen várakozó társaihoz. – Tényleg igaz. Ez nem ugyanaz a Váltott Isten, akit én ismertem.
– Egyáltalán nem az – bólintott rá Ngangata.
Hezsi érezte, ahogy az izgatottsága elpárolog. A karján lévő pikkely, sőt testének egyetlen része sem tett egyáltalán semmit sem a Folyam közelségére. Egyszerű víz folyt csak keresztül a keskeny, vörös és sárga kőből lévő szurdokon.
– Nehéz elhinni, hogy ez a keskeny patak tényleg a Folyam – szólalt meg.
– Itt láttam meg először – felelte Perkar. – Itt vette kezdetét az utam, amely hozzád vitt... a közös utunk – javította ki magát, miközben Ngangata leért mellé. Megpaskolta a félvér vállát.
– Na! – kiáltott Hezsinek. – Gyere le!
– Nem lenne jobb, ha idefenn maradnék?
– Nem. Jobban örülnék, ha itt lennél mellettem – válaszolta az ifjú és nyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodhasson benne a lány.
Elhanyagolható mennyiségű csúszkálás-botladozás közepette sikerült eljutniuk a vízmosás aljára... még Cemnek is, bár Hezsinek feltűnt, hogy a félóriás nyugtalanul pillantgat felfelé. Feltehetően előre tartott már a visszafelé út kapaszkodójától.
– Korábban lehetett érezni a ridegségét, az éhségét – magyarázta Perkar. – Most viszont...
– Most viszont olyan, mint ami él – fejezte be helyette Ngangata.
Perkar bólintott, és hirtelen támadt idegességében topogott egy keveset a keskeny, kavicsos parton. Végül mégis belenyúlt a derekán lógó kicsiny erszénybe és kivett belőle egy maréknyi virágszirmot, majd beleszórta a nyugalmasabb, part közeli limányok egyikébe. Aztán megköszörülte torkát és énekelni kezdett... először csak tétován, de lassanként egyre magabiztosabb lett, felerősödött a dala.
Vagyok forrásúrnő,
hosszú hajam dombról kanyarog,
hosszú karom völgyet ér;
vízben lakom, ott pihenek.
Kanyargok csak tovább
ugyanúgy mindig, évre év.
Perkar egyre csak énekelt, a patak istennőjének énekét dalolta úgy, ahogy azt sok évvel ezelőtt a forrásúrnő megtanította apja apjának. Régebben mindig a klánja legelőjén átkanyargó kicsiny pataknak dalolta el, egy apró érnek, amelyet szinte át is ugorhatott volna. Itt viszont a sebes víz zúgása valósággal új ritmust adott a szavainak, aztán teljesen új szavakat kevert bele, hogy végül a legkisebb döccenő nélkül korábban még soha nem hallott verseket énekelt a Forrásúrnő dalában. Szinte el is kerülte a figyelmét, hogy már nem is énekel, ám a dal folytatódott, és a legközelebbi örvényből egy fej bukkant elő: hosszú, fekete haja szétterült a kavargó vízen, és egy fiatal lány nézett fel rájuk; vénséges vén, borostyánszínű szemében vidámság csillant.
– ... halandó jött aztán – énekelte.
Nevezte anyja tölgy után,
burkát hol ásta egykor el,
folytamban ott haladtam én.
Akár a dudva nőtt
és lett szerelmesem...
Perkar felállt és az egymásra következő sorokkal egyre jobban zavarba jött, mialatt a dal elmesélte mindazt, amit már mindnyájan tudtak. Az istennő énekelt Perkar balgaságáról, énekelt saját haragjáról, énekelt a halálról. Ám a lezárás végül a következő volt:
Kanyargok egyre csak tovább,
de, évre év, már változottan.
Vénember engem nem fal tovább,
fájdalmamban nem éled.
Megmentőm balgaság,
szabadítóm halandó szerelem.
Kanyargok már tovább,
mind jobban, évre év,
tél-hideg sem emészt már,
minden évszak más színű forrás.
Ahogy az utolsó sort dalolta, kiemelkedett a vízből, Perkar még soha nem látta ennyire nagyszerűnek. Reszketett a lába, és mire észrevette, már a földön térdelt.
Az istennő odalépett hozzá és megcirógatta a fürtjeit.
– Kelj fel, kis butám! – mondta. – Ennél sokkal meghittebb a viszonyunk.
– Persze – kezdte az ifjú. – De... – Tehetetlenségében vállat vont, ám aztán elkapta az istennő pillantását. – Nem érdemlem meg, hogy a dalod része legyek.
A forrásistennő felnevetett; Perkart olyan érzés töltötte el, mintha évszázadokkal korábban hallotta volna először ezt az ezüstösen csilingelő zenét.
– Ennek semmi köze nincs ahhoz, ki mit érdemel – válaszolta. – A Váltott Isten is része a dalomnak, márpedig ő soha nem érdemelte meg, hogy énekeljenek róla. Csakhogy ilyeneknek kell lenniük az istenek és istennők dalainak. Része vagy a történetemnek, méghozzá örömömre szolgáló része. Elvégre a te szerelmed volt az, ami véget vetett a fájdalmamnak, és aminek ezt köszönhetem – azzal a boldogan csobogó vízre gondolva széles mozdulatot tett.
Perkar továbbra is nyílt tekintettel nézte az istenséget.
– Egykor azt mondtad nekem, ne legyek kisgyerek, ne álmodozzak arról, ami lehetetlen. Ám én nagyon szerettelek és nagyon ostoba voltam. Bármit megtettem volna érted... a dalodban azt mondod, hogy a szerelmem mentett meg. De őszintén meg kell mondanom neked, istennő, nem az irántad érzett szerelemből tettem mindezt.
Az istenség ennek hallatán még szélesebben mosolygott, mint addig és végignézett Ngangatán, Cemen, Jaa'hánon és Hezsin.
– Olyan butácska tud lenni néha, nem? – Felsóhajtott. Visszafordult Perkarhoz, tekintetében tettetett kétségbeesés. Aztán magához intette Hezsit.
A lány tétován előrelépett. Soha nem látott még olyan szépséget, mint a forrás istennője. Noha eddig úgy hitte, ismeri az ifjút, most rá kellett jönnie, hogy ez nem igaz. Az eszével eddig is tudta, hogy amit tett, azt jórészt az istennő iránti szerelme miatt tette, ám egészen más lett minden attól, hogy saját szemével látta, saját fülével hallotta őt. Mintha megállt volna a szíve, ahogy eszébe jutott árnyalakjának idomtalan körvonala „Selda” damakutájában. Ettől függetlenül odament az istennőhöz és némi megdöbbenéssel vette tudomásul, amikor a különös nőszemély megfogta a kezét. Hűvös és enyhén nyirkos volt az érintése, de különben teljesen emberinek tűnt.
Még nagyobb lett Hezsi megdöbbenése, amikor az istennő megszorította a kezét és Perkaréba helyezte.
– Azt soha nem állítottam, hogy az irántam érzed szerelme volt az, ami véget vetett a Váltott Isten zsarnokságának, és ami engem kiszabadított – magyarázta az istennő. – Csak annyit, hogy egy halandó szerelme. A te saját néped iránt érzett szereteted, Perkar, a társaid iránt érzett szereteted, és az itt álló lány iránti szerelmed. Ezek egy férfi érzelmei, drágám, és ezek voltak azok, amelyek kiszabadítottak engem.
– Én is szeretlek téged – felelte Perkar.
– Hát persze. hogy is ne szeretnél? De most már megérted, amit egykor mondtam neked.
– Azt hiszem. Ha arra gondolsz, akkor többé nem álmodom arról, hogy valamiképpen téged vegyelek feleségül.
Az istennő rámosolygott, aztán Hezsi felé fordult.
– Gyermek, ajándékom van a számodra.
– Hogy nekem?
A folyóból kiemelkedett egy másik vízoszlop is, és a nagyon is valóságos istenségnél fakóbb, szellemszerűbb alak formálódott belőle – ám megszilárdulván még így is felismerhető volt.
– Khán! – kiáltotta a lány.
– Többé-kevésbé – közölte kurtán a jelenés... csakhogy az általában oly komoly vonások határozottan vidámnak tűntek. – Megváltoztam és mégsem. Mint amikor az ember megrág egy darab húst és kiköpi a porcogót... Azt hiszem, én jobbára ilyen porcogó vagyok.
– Khán! – Hezsi megint könnyezni kezdett, pedig azt gondolta, már egyetlen csepp víz, egyetlen szemernyi só sem maradt a testében.
– Csitt, gyermekem, tudod, mennyire utálom az efféle kitöréseket!
– Tényleg? – törölgette arcáról a cseppeket Hezsi. – Olvastam a leveledet, azt, amelyiket a mángokkal küldtél el nekem. Azt, amelyikben az van, hogy szerettél, és hogy olyan vagyok neked, mintha a lányod lennék...
– Persze-persze – legyintett mogorván a szellemalak. – A vénemberek hajlamosan érzelgősen összevissza fecsegni. – Aztán meglágyultak a vonásai. – Én pedig feltehetően mindent komolyan gondoltam.
– Mi lesz a könyvtárral? – kérdezte a lány, aztán egyszerre rátört a felismerés. – És Nhóllal?.
Khán vállat vont.
– A könyvtár volt az életem, de furcsamód örülök annak, hogy életem végét nem ott töltöttem. A könyvek megmaradtak és valaki mindig akad melléjük. Minden nemzedékben van valaki, aki olyan, mint te vagy én. Várnak majd, épp úgy, ahogy megvártak téged is. Ami pedig Nhólt illeti, ugyan ki tudná ezt megmondani?
– Engem ugyan nem fognak bálványozni! – közölte az istennő. – Szó sem lehet róla. Több gondom származik belőle, mint amennyi örömem. De nem is leszek a kárukra, noha a várost még Ő építtette. Az emberek képesek változni: ez a legcsodálatosabb dolog a ti fajtátokban. Vagy talán az egyetlen, ami csodálatos bennetek. Idővel épp oly boldogan, sőt talán még boldogabban élnek majd a Folyam nélkül, mint ahogy az istenükkel tették.
– A következő néhány év izgalmas időszak lesz – mosolygott Khán. – Alig várom már, hogy figyelemmel kövessem őket.
– Hogyhogy?
– Az istennő kegyesen hozzájárult, hogy mindezt, ami megmaradt belőlem, levigye a folyó alsó szakaszára.
Az istenség bólogatott.
– A Váltott Istennel ellentétben én nem szeretnék meddő vidéken keresztülhaladni. Sokkal jobban érzem magamat szomszédokkal: békaistenekkel, gémurakkal, mocsárfőkkel. Az öreg tanára még akár otthonra is lelhet az egyik lakatlan helyen... egy patakban, egy mezőn, vagy egy hegyben. Meghívok másokat is.
– És ki... – Perkar a homlokát ráncolta, aztán újrakezd-te. – Mi lesz az előző lakhelyeddel, a patakkal?
– Ja, hogy azzal? Az már megoldódott: új istennő él ott. Adj neki is virágokat, épp úgy, ahogy nekem adtál. – Különös, kissé rejtélyes volt a folyóúrnő mosolya. Némi szomorúság is keveredett bele, ahogy odalépett az ifjúhoz és azt suttogta: – Búcsúzom, szerelmem. Bizony, óriási lettem, és ez valami teljesen új dolog. Nem folytam még végig a teljes hosszomon, és a Vénember egy része még életben van, bár minden egyes pillanattal egyre többet pusztítok el belőle. Csakhogy előfordulhat, hogy miután végigértem a medremben, egy időre elszenderedem, és amikor felébredek, nem veletek, hanem a dédunokáiddal találkozom majd. Meglehet, soha többé nem tudunk így beszélni egymással. Az összes halandó közül, akit szerettem, te voltál a legkedvesebb, és te adtál okot a legtöbb aggodalomra. Soha nem tudod meg, mennyire emberivé tettél. Búcsúzom. – Ellépett tőle.
– Viszontlátásra, istennő! – felelte Perkar, és igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. Hiába.
– Búcsúzom tőled is, Hezsi – szólalt meg Khán, ahogy a két alak lassan visszaroskadt a vízbe, ahonnan jöttek. – Egy nap talán majd tömjént is gyújtasz értem.
És már ott sem voltak. Az öt halandó egy ideig csak nézte a csobogó, fényesen csillogó folyót, majd megszólalt a félóriás.
– Ohm... – kezdte.
– Mi az, Cem? – kérdezte Hezsi.
– Szerinted, ööö... tiszteletlenség lenne, ha megfürdenénk... szóval, itt?
Furcsamód Perkar volt az első, aki felnevetett. Sokkal több volt a szinte már túláradó öröm ebben a nevetésben, mint az erikveri ideges vihogásukban.
– Én biztosan örülnék egy jó fürdőnek – felelte végül, amikor aztán szóhoz jutott. – Részemről semmi akadálya sincs, és nem hiszem, hogy az istennő ellenezné.
Így aztán megfürödtek, majd visszakapaszkodtak előző helyükre, utána pedig Perkar és Ngangata elmentek vadászni és egy kis testű antiloppal tértek vissza. Feltették sülni a tűzre, amelyet időközben Jaa'hán, Hezsi és Cem raktak. Elkészítették a húst, aztán pedig ujjaikról nyalogatták a zsírt, úgy nézték, miként nyugszik le a nap.
– Akkor most mi lesz? – sóhajtotta a félóriás. – Most mit csinálunk?
– Most visszamegyünk a népemhez – mondta Perkar. – Beszámolunk nekik az Erdő Urával kötött új megállapodásról, a betelepíthető völgyekről.
– És azzal véget ér a háború? – kérdezte kissé nyersen a máng.
Perkar aggodalmasan nézett rá.
– Jól tudom, hogy rengetegen meghaltak a népedből – szólalt meg halkan. – Ahogy azt is, mit sem ér, ha azt mondom, sajnálom.
– Harcosok voltak – jött a válasz. – Maguk választották meg a halálukat. De mindezek után, azután, hogy még az enyéim ellenében is segítettem nektek, tudnom kell, hogy megérte.
– Megérte – felelte Ngangata. – A háború befejeződik. Perkar népe rengeteg beszél a harcról és a dicsőségről, de valójában sokkal szívesebben gondoznák a marháikat békében. Azokon a területeken, amelyeket a tieidtől vettek el, soha nem lenne részük ilyesmiben.
– Ez bizony igaz – ismerte el Jaa'hán. – Addig harcolnánk a lovaink legelőiért, ameddig egyetlenegy sem marad életben közülünk.
– Mi pedig tisztában vagyunk ezzel – biztosította Perkar. – Egyedül a kétségbeesés vezérelte az enyéimet, amikor rátok támadtak. Most azonban békében letelepedhetnek olyan vidéken, amely egyébként is alkalmasabb a marhatartásra. Visszatérhetsz a népedhez, barátom, és közölheted velük, hogy a háborúnak vége lesz.
– Ennek örülök. És örülne neki a bácsikám is.
– A bácsikád nagyszerű és kiváló ember volt. Sajnálom, ami történt.
Jaa'hán bágyadtan elmosolyodott.
– Tisztában volt vele, hogy meg fog halni. Amint elhagyta a szigetet, tudta, hogy ez az utolsó útja. Volt egy látomása.
– Akkor miért...? – kezdte Hezsi.
– Öreg volt, de nem szűnt meg férfi lenni – magyarázta Jaa'hán. – Nem szűnt meg mángnak lenni. Ha tovább él, talán elveszítteti ezt, és talán ő sem lett volna több, csak még egy málha, amit a klánjának magával kell vinnie mindenhová. Mivel kedves volt nekünk, ezért megtettük volna. Ő viszont gyűlölte volna. Észrevett egy olyan ösvényt, amely a halálához vezet, ám egyúttal nagy dicsőséget is hoz a nevére és számos dalban megemlékeznek majd róla.
– Pirakut – mondta Perkar.
– Ti így nevezitek. Gyorsan és viszonylag kevés fájdalommal, viszont vitéz módon halt meg. És mindnyájan fontosak voltatok neki, mindnyájatokért az életét adta volna. – A máng láthatóan zavarban volt. – Akárcsak én. Csak annyit kérek, ne feledjétek, hol halt meg, és időről időre mutassatok tiszteletet a szelleme iránt!
– Nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtenénk Erikvert – válaszolta a félvér. – Abban pedig biztos vagyok, hogy a bácsikád hamarosan másféle öltözetet visel majd. Mondjuk egy csődör, vagy egy vércse alakját.
– Még az is lehet. Esetleg kóborol a Szellemföldön régi jó hátasával, Tűzpatával. Akárhogy is legyen, bizonyára épp olyan, mint volt: hangoskodó, konok vénember.
– Szinte biztosan így van.
– A lényeg az, hogy nem feledjük el – ígérte Perkar. – Bőségesen küldök neki votit és sört majd, bárhol is lakjon éppen. Mármint azután, hogy hazaértünk és egyáltalán lesz mit küldenem neki. Remélem, némi voti erejéig te is csatlakozol majd hozzám! Az emlékére.
– Azt hiszem, a folyam mentén térek haza – mondta fejét ingatva Jaa'hán. – Könnyebb és gyorsabb is úgy, mint a hegyeken keresztül, ráadásul a Váltott Isten mostanra jóval... barátságosabb lett.
– Mikor indulsz?
– Valószínűleg reggel.
– Hosszú lesz az út egyedül – szólalt meg Ngangata.
A máng vállat vont.
– Nem leszek egyedül. Velem lesz az unokatestvérem – biccentett fejével a lova, Haa'jen irányába.
– Persze. Attól még hiányzol majd nekünk – szólt Perkar.
– Ti is nekem.
Beszélgettek még egy ideig csip-csup dolgokról, nézték kőkörében a vörös szemű Tűzistennőt, majd szépen lassan mindenki elaludt. Noha Ngangata őrt állt, a pirkadat még őt is boldog horkolásban találta.