Khe ide-oda bukdácsolt a levegőben. A fák rémálomba illő, elmosódott képben olvadtak össze, ahogy hol közöttük, hol fölöttük száguldottak. Karommal-foggal, a bennük izzó erőkkel estek egymásnak, és alig láttak neki, világossá vált előtte, hogy veszíteni fog. A Folyamot kivéve nem találkozott még egy olyan erős valamivel, mint a Vadászúrnő. A lénye mintha egészen körülvette volna őt, jelen lett volna minden fatörzsben és göröngyben... Az alak, amivel verekedett, csupán egyetlen ujja volt ennek az istenségnek. Egyedül az jelentett vigaszt a számára, hogy a lény nem játszadozott vele: a ghúl megdolgoztatta, ahogy belőle szívta ki a saját maga fenntartásához szükséges erőt... csakhogy Khe vesztésre állt, mert a másik sokkal tapasztaltabb és sokkal hatalmasabb volt nála. Most értette csak meg, mennyire kétségbeesett lehetett a Folyam, amikor létrehozta őt – mennyire jelentéktelen esélye van rá, hogy sikerrel járjon.
Mindettől függetlenül teljes erejéből kapaszkodott a Vadászúrnőbe, miközben az istennő újra meg újra kibelezte.
– Fájdalmat okozol – ismerte be állatias, morgó hangon a Vadak Úrnője. – Kevesen voltak erre képesek, úgyhogy büszke lehetsz magadra.
A ghúl nem felelt, mivel egyik karja éppen abban a pillanatban szakadt le a törzséről. A fájdalom hiánya ismételten meglepte, és az jutott eszébe, vajon mit érez majd akkor, amikor végül az istennő leharapja a fejét. Megborzongott, ahogy előszólította az összes addig elnyelt istenséget – nekilátott elégetni őket, hogy legyen elég ereje. A folyó démona volt a legnagyobb közöttük, az ég majd a leghosszabb ideig. Emberkísértetei keveset értek ilyenkor, úgyhogy nem is törődött, velük, pedig ordítottak valamit.
Az egyikük hangosabb volt a többinél.
– Folyam! – kiáltotta. Khán volt az.
Khe azonnal megértette, csakhogy hiába, nem jött vele a diadalérzet, mivel túl késő volt már hozzá. Érezte alkotója illatát, és ráébredt, légicsatájuk során odakeveredtek mellé. Vagyis megért egy próbát a dolog.
Minden erejét megfeszítve ellökte magát a Vadászúrnőtől és repült előre. Szemhunyásnyi időre megszabadult tőle, és megpillantotta az alattuk elterülő erdőséget, a hegyek égbe törő oldalát... és egy megoldást, megváltást ígérő szurdokot. hogy is feledhette el, mennyire közel kanyarog ehhez a helyhez az ura?
– Azt ugyan nem! – rikoltotta az istennő, ahogy karmai belevájtak gerince maradékába. – Nem-nem, drágaságom.
Egy szívdobbanásra kétségbeesésében minden erő kiszaladt Kheből, ám aztán ismét megszólalt benne Khán – megint csak egyetlen szót mondott.
– Hezsi.
Khe felmordult, belemélyesztette karmát a Vadászúrnőbe és hatalmának lüktető szíve után nyúlt. Ahogy megérintette, keresztülszaladt rajta, égette-szaggatta: túlságosan sok volt ez ahhoz, hogy elnyelje – végtagjai megégtek, látása szemével együtt egy izzó fehér villanás kíséretében megszűnt, aztán pedig zuhantak. Az istennő sikított, püfölte őt, ám ezzel együtt is csak zuhantak. Az erdei istenség nem tért még magához az előző támadásból.
– Ne! – vicsorogta dühében a Vadászúrnő, aztán beleütköztek valamibe, ami mindkettejüket összezúzta.
– Jól vagyok – közölte Hezsi Sötét felé botladozva. Pedig egyáltalán nem volt jól. Megölte Mohát, és bár az ellensége volt... Illetve, tényleg az volt? Most már semmiben sem volt biztos. Minden erejét arra fordította, hogy visszaterelje Hukvosát a szívébe, és annyira kimerült ebben, hogy jelenleg állni is alig bírt.
– Soha nem láttam még ehhez hasonlót – dünnyögte Selda. – Emberi sámánban még nem. Bizonyára... – Nem folytatta, és egészen úgy nézett ki, mint aki mindjárt hangosan felnevet. – Gyertek! Most már biztos, hogy sikerrel járunk. Azzal, hogy saját kezűleg szabadítottál meg minket ettől a fenyegetéstől, gondoskodtál róla, hogy esély se maradjon a megállításunkra.
– Mármint, hogy így nem szükséges leleplezned magadat, Hollóisten? – suttogta a lány.
A férfi mosolya hátborzongató volt.
– Abban reménykedtem, Perkar végül megenyhül talán. Nem érdekes. Neked elárultam volna a kilétemet... Ez a rengeteg az, amelynek nem merném megmutatni a hatalmamat... egyelőre. Egy hozzád hasonló sámán tettei...
– Egyszerűen nem értem, miről beszélsz – nyögött fel Hezsi. – Viszont nem kellene indulnunk?
– Dehogynem.
Lovagoltak tovább a völgyben, és egyik oldalról Ngangata, a másikról Cem haladt a lány mellett.
– Szóval tudod – állapította meg halkan az alvaember.
– Perkar mondta.
– Ha szólsz, már indulhatunk is – így Ngangata. – A segítőid, Cem és én mind megvédünk, vagyis elég jó esélyed van arra, hogy sikerül elmenekülnöd.
– De miért? Miért kellene ezt tennem? – kérdezte a lány.
– Én ezt akarom tenni. Meg akarok szabadulni ettől a rosszindulatú lénytől, amit a népem az urának nevez. Ettől az izétől, ami ide, a halálába rángatta Khánt, és ami... ami... – Mivel rájött, veszélyesen kevés választja el attól, hogy elsírja magát, inkább hebegve elhallgatott. Most nem szabad elgyengülnie: így vagy úgy, de érezte, hogy ez az egész hamarosan véget ér. Vett egy mély levegőt, és folytatta:
– Engem nem érdekel, mit forgat a fejében a Varjúisten, és hogy miféle rejtett szándékot titkol. Az igazság az, hogy a Folyamhoz képest ő nem több egy bolhánál.
– Egy olyan bolha, aki azt hiszi, meg tudja ölni a kutyát – dörmögte Cem.
– És szerintem az én segítségemmel tényleges képes rá – vágta rá Hezsi. – De attól még bolha marad.
– Te talán többnek gondolod magadat, hercegnő? – érdeklődött halkan a félóriás.
A lány döbbenten nézett Cemre, ám aztán végiggondolta, mit is mondott az előbb és elmosolyodott.
– Úgy hangzik, mintha így lenne. Egyszerűen csak arról van szó, hogy tudom, milyen érzés a Folyamban lakozó hatalom. Épp az előbb, még bikaalakban, úgy éreztem, bármire képes lennék, márpedig ezt nem lehet egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt elfelejteni.
– Ami engem illet, én legszívesebben egyetlen pillanat alatt elfelejteném, hercegnő – mormogott a félóriás. – Ha láttad volna magadat kívülről...
– Csitt, Cem, jól vagyok! Nem akarok istennővé válni. Éppenséggel pont ettől szeretnék megszabadulni. Kizárólag a Folyam képes ilyesféle hatalommal mérgezni engem... A Hollóisten és a pereputtya nem és nem is tesznek ilyet. Ugyanaz a céljuk, ami nekem: véget vetni a fenyegetésnek, amelyet én jelentek.
– Ehhez elég az is, ha egyszerűen csak megölnek – vetett neki ellent Ngangata.
– Az igaz. Épp ezért nem tartok a Hollóistentől. Rengeteg lehetősége volt már arra, hogy végezzen velem, mégsem tette. Miért nem? Még egy-két nemzedék, és a Folyam létrehoz egy újabb olyat, amilyen én vagyok, sőt az még talán fogékonyabb is lehetne istene akaratára. Amíg a Folyam létezik, addig fennáll az a veszedelem is, amelyet most én képviselek.
– Attól még soha nem okos dolog teljes mértékben megbízni a Hollóban – vont vállat a félvér.
– Vagy, ha már itt tartunk, bármelyik istenben! Sőt, bármelyik halandóban! – válaszolta a lány. Közben odaért hozzájuk Jaa'hán.
– Válthatnánk pár szót röviden? – kérdezte a lánytól.
– Persze. – Hezsit meghökkentette, mennyire hivatalosan, visszafogottan szólt hozzá a máng.
– Számos alkalommal megpróbáltam már lebeszélni Lófivért erről az útról – ismerte be Jaa'hán. – Nem fiatal már, és aggódom érte.
– Én is megkíséreltem visszafordítani.
– Tudom. Hálás vagyok érte.
A lány végigmérte a fiatalembert. Esőhintő halála óta az addig is morcosnak számító Jaa'hán Lófivéren kívül szinte senkivel nem érintkezett.
– Ha szeretnéd újra megtenni...
– Köszönöm, már túl vagyok ezen! – felelte a férfi. – Itt marad melletted, és mert ő itt van, én is itt leszek.
– Sokat jelent neked a nagybátyád.
Jaa'hán felemelte kifürkészhetetlen pillantását, hogy egyenesen Hezsi szemébe nézzen. A mángok nem szívesen tettek ilyet, legfeljebb csak akkor, ha ingerültek voltak... vagy ha teljesen őszintén akartak beszélni.
– Nagybátyámnak nevezem – kezdte egész halkan. – Mégpedig azért, mert soha nem vette el feleségül az anyámat, így nem hívhatom apámnak. Attól még ő az, aki nemzett engem. Amikor pedig meghalt az anyám, a klánja nem fogadta be az árváját. Lófivér vett be az övébe. Nem sokan vannak, akik ezt megtették volna: a legtöbb máng ilyenkor hagyja, hogy az anya klánja elintézze a gyereket.
– Elintézze?
– A szokás az, hogy a nem kívánt gyermeket a sivatagban hagyják, az istenek kegyére bízzák.
A fiatal máng ekkor fordította csak el a tekintetét, miután megosztotta a lánnyal, amit akart.
Hezsi támogatást keresve nézett Ngangatára és Cemre – a félvér csak bólintott, magamagának mintegy, a félóriás viszont zavarodottnak tűnt. Meglehet, nem sikerült felfognia a beszélgetés minden részletét. Ám egyikük sem segített, hogy mit is kellene válaszolnia Jaa'hánnak.
– Miért meséled el most mindezt? – kérdezte végül tőle.
– Mert, ha a nagybá... – Elhallgatott és újrakezdte. – Ha Lófivérrel és velem is végeznek, akkor így tudod majd, miképpen kell énekelni a szellemünkhöz. Halálomban nevezhetnek már a fiának. – Bánatosan elmosolyodott. – Ne gondold, hogy ez valamiféle követelés a részemről! A kardom a tiéd, mivel Lófivér melletted áll. Egyszerűen csak kérem tőled.
– Szívesebben ígérném, hogy nem halsz meg majd – jegyezte meg Hezsi.
– Ne ígérj olyasmit, amit teljesíteni nem áll hatalmadban! – intette Jaa hán. – Ne sérts meg!
– Nem sértelek meg, rokon – nyugtatta meg a lány. – Ha mind a ketten ottvesztek, megteszem, amit kérsz... amennyiben én magam életben maradok.
– Ugyanígy én is – biztosította Ngangata.
– Köszönöm. Akkor hát így. – Jaa'hán láthatóan elégedetten visszatért Lófivér mellé.
Nemsokára ismét kaptatóhoz értek, de mint kiderült, nem kellett sokáig felfelé haladniuk. A völgyből kiérve lóra ültek, és Hezsi számára csak ekkor lett világos, mennyire magasan is járnak: Se'leng kitakarta az ég nagy részét – éppen csak nekiláttak felkapaszkodni rá –, ám még az útvonalul szolgáló völgy is jóval az erdőség felett volt, amely mintha a talpuk alól indult volna el, hogy ráncokat vető takaróként befedjen mindent.
Karak felállt a nyergében.
– Most kövessetek! – mondta. – Van még előttünk egy akadály és én lassan elveszítem a türelmemet.
– Micsoda?
– Úgy ötven máng harcos vár ránk úti célunk, Erikver bejáratánál.
– Ötven máng? – Ngangata végigpillantott a harcosok csoportján. – Az nem kis fenyegetés.
– Neked talán igen. Nekem is, ha fenn szeretném tartani az álcát. Ám Balat, az én uram igen lassan ébred, s biztos vagyok benne, hogy most épp szendereg.
Feléjük fordult: a szeme sárgán izzott. Követői közül sokan láthatóan meghökkentek és elbizonytalanodtak ettől.
– Tudja meg mindenki, aki előtt eddig nem volt világos, hogy én vagyok Karak, a Holló, aki megalkotta a földet és világosságául ellopta a napot. Ezt és még számos mást is tettem az emberiségért, mivel ti vagytok az én fogadott gyermekeim. Sokan vannak, akik becsmérelnek, és nem hisznek a jó szándékomban – itt jelentőségteljesen Ngangatára pillantott –, de nem létezik egyetlen olyan történet sem, amelyik ne a ti fajtátok iránti kedvességemről, még akár uram ellenében is nektek tett szolgálataimról szólna. Mindnyájan együtt lovagoltatok velem ide, ki úgy, hogy tisztában volt a kilétemmel, ki úgy, hogy nem. Harcoltatok, meghaltatok, hogy én egészen mostanáig megőrizhessem titkomat, amikor is eljött az ideje, hogy lecsapjunk. Itt a pillanat, azonban sietnünk kell. Előrerepülök, hogy megszüntessem az akadályt, amelyet az utunkat elálló bátor, ámde rossz ügy mellé szegődött harcosok jelentenek. Egyikteknek sem kell az életét adnia többé értem. Csakhogy amikor ledobom magamról az álcámat, és mindenki előtt világos lesz, ki is vagyok én, uram, Balati, felébred szendergéséből. Még az előtt végeznünk kell a fivéremmel, hogy ez megtörténik. Rettenetes tehertől, és még rettenetesebb fenyegetéstől szabadítunk meg ezzel közel s távol minden vidéket.
– Téged pedig nagy lelkiismeret-furdalástól! – kiáltotta Lófivér.
Karak sárga tekintete a máng felé fordult.
– Elismerem, magam is hibás vagyok abban, hogy ez így alakult. Még olyasvalaki is képes tévedni, mint én.
– Ez nem tévedés volt! – közölte indulatosan az öreg sámán. – Inkább szeszély, mint szinte minden egyéb, amit csak teszel.
Nagyon hosszúnak tűnt a szívdobbanásnyi idő, míg az istenség szótlanul tanulmányozta Lófivért.
– Talán ott voltál? – kérdezte végül halkan. – Talán ott volt bármelyikőtök is, amikor elszabadult a Váltott Isten, vagy csak azokat a pletykákat ismételgeted, amelyeket öt évezrede terjesztenek már rólam az ellenfeleim? – Körbepillantott, figyelte, ki merészel ellentmondani neki. – Na?
– Elég! – kiáltott fel Hezsi. – Tedd meg, amit meg kell tenned, Hollóisten, és én követlek téged! Szükséged van még valaki másra is innen?
Karak még mindig haragosan meredt rájuk.
– Nem – közölte.
– Akkor menjünk!
Szemrebbenésnyi ideig még Selda maradt – aztán egyszerre már madár volt, mint amikor valaki kifordít egy köpenyt. Ebben a pillanatban feltámadt a szél. A Holló fekete szárnyával verdesve a hirtelen vastag felhőtakaróval borított ég felé indult. Pillanatok múlva már csak egyetlen pontnak látszott, amikor a fatörzsek remegni kezdtek a szél erejétől.
Néhányan tétováztak, azonban Hezsi megbökdöste térdével Sötétet, hogy előreinduljon, nyomában Cemmel és Ngangatával. Kuen Sen és Csontangolna alig egy-két lépéssel maradtak le mögöttük, utánuk aztán elindultak a többiek is.
Valahol nem is olyan messze villám csapott a földbe és mennydörgés követte: akárha kettényeste volna magát a levegő. Lecsapott egy újabb villám, aztán még egy, majd folyamatosan tombolni kezdett a csattogó, villódzó kék fény.
Ahogy a rengetegből kiértek a tágas rétre, a villámlásnak vége szakadt. A fekete madár egy szénné égett tetemen gubbasztott és a szemét piszkálgatta. A kaszálót megégett, összetört holttestek borították. Néhány szeme fehérjét villogtató ló rohangált céltalanul ide-oda.
Bármennyire borzasztó volt is a látvány, Hezsi teljesen érzéketlenné vált a halállal szemben – nem a holttestek vonták magukra a figyelmét, hanem az üreg. Úgy tátongott a rét közepén, mintha a föld szája lenne: már-már tökéletes kör alakú, nyíllövésnél is szélesebb átmérőjű verem.
A Hollóból fekete köpenyes, sápadt férfi lett.
– Ez Erikver – mondta. – Itt van a Váltott Isten forrása, itt született... és itt is hal meg majd. – Madárszeme leplezetlen derűvel csillogott, miközben ezt mondta.
– Mit teszünk? – kérdezte a lány, akinek minden korábbi fogadkozása és magabiztossága ellenére most ki akart ugrani a szíve a helyéről.
– Természetesen le kell ereszkednünk – közölte Karak.
Perkar kétségbeesetten futott előre, Harka tokja a hátát verdeste. Most, hogy nem volt a Vadászúrnő, aki irányította őket, a had lassan szétszéledt, tagjai visszatértek a különféle üregekbe, dombokba, ahonnan származtak. Vele nem törődtek – az istennő minden bizonnyal rátett valamilyen jelet, és ők felismerték ezt.
Azonban így sem ér oda időben Hezsihez meg a többiekhez, és ez minden egyes múló pillanattal, minden egyes szívdobbanással egyre eszelősebbé változtatta, ahogy egyre több ideje volt felfogni, amit Moha mondott neki.
– Tudsz még erőt adni, segíteni, hogy még gyorsabban futhassak? – kérdezte a kardját.
– Nem. Az én igézésem nem ilyesféle, és ezt mostanra már te is jól tudhatnád.
– Persze. Csak azért tartasz életben, hogy megfelelőképpen átérezhessem, miféle tévedéseket és hibákat követek el.
– Ami felé most rohansz, az nagyon könnyen egyszer s mindenkorra véget vethet ennek a te kis problémádnak.
– Nosza!
– Azt hittem, megtanultad már, mit jelent félni.
– Így is van. Újra meg újra. Mostanra már semmin sem változtat.
– Ha nem támadod meg, a Hollóisten nem fog ártani neked.
– Az egész csak akkor érdekes, Harka, ha időben odaérünk.
Mozgásra lett figyelmes a fák között: valami nagy testű, négylábú sietett felé. Megpördült és szemvillanásnyi idő alatt előhúzta a pengéjét.
– Nem ellenség.
Perkar is látta. Egy csődör volt az, méghozzá Eszes Tigris.
A ló odaügetett hozzá és karnyújtásnyi távolságra tőle megállt.
– Üdv, testvérem! – szólította meg halkan az ifjú. – Az ajánlatom a következő: te hagyod, hogy felüljek rád, én pedig végzek azzal, aki megölte a rokonodat.
Az állat szenvtelenül nézte őt. Perkar odalépett mellé, eltette Harkát és vett egy mély lélegzetet. A ló nem volt felnyergelve – réges-rég lemondott már arról, hogy megpróbálja megülni. Ami azt illeti, kantár meg zabla sem volt rajta, de ha megtűri a hátán, keríthet még lószerszámot a Vadászúrnő serege után itt maradt döglött állatainak valamelyikéről.
Kifújta a levegőt és felugrott Eszes Tigrisre, majd belemarkolt a csődör vastag szálú sörényébe.
Nem történt semmi. A ló mintha meg sem érezte volna.
– Nagyon jó, vérem – szólt néhány pillanatnyi szünet után Perkar. – Megértetted. Hadd kerítsek akkor egy zablát...
Eszes Tigris felágaskodott, kapálta a levegőt, Perkar pedig minden erejét felhasználva kapaszkodott lábával-kezével, és közben felkészült az elkerülhetetlen zuhanásra, összehúzta magát, úgy várta, hogy ledobja az állat a hátáról. Ám alig érintette mellső patája a földet, a máng ló azonnal vágtázni kezdett, méghozzá olyan gyorsan, hogy fütyült a szél az ifjú füle mellett. Úgy szaladt a paripa a fák között és olyan szűken fordult, hogy Perkar kénytelen volt felfeküdni a nyakára és átkulcsolni a kezével, nehogy leessen.
– Remélem, tudod, merre tartasz, Eszes Tigris! – zihálta, ahogy a ló nagyokat szökkenve, dobogó patával, meg-meg-csúszva, de egyetlen szívdobbanásnyi időre se lassítva robogott lefelé az egyik meredek lejtőn.
Mert ő a legkisebb mértékben sem tudta irányítani.
Az Erikverbe vezető út, a hegyoldal bazaltjába vájt roppant méretű csigavonal a lyuk oldalában haladt végig. Hezsi igyekezett kitalálni, miért jöhetett létre egy efféle nyílás, egy ilyen fekete lyuk, amelyet egyenesen a világ ölébe fúrtak. Visszanézett abba az irányba, ahonnan érkezett: a libasorban haladó csapat még mindig nem tett meg egy teljes kört a verem peremén. Egyszer már elértek oda, ahonnan indultak: a meredek ösvény csupa árnyék környezetbe vezette őket. Valamivel feljebb itt-ott még feltűntek a napfény foltjai; bokrok és csenevész borókák kapaszkodtak a repedésekbe és az út peremébe, onnan nyújtóztak a világosság irányába. Néhány emberi fej vetett árnyékot a peremnél, Karak fennhagyta kíséretének nagyobbik felét, hogy őrizzék a lejáratot a mángok esetleg idetévedő maradékával szemben. A lány odalenn nem látott semmit, csak istenlátása segítségével volt képes felfedezni valamiféle halvány csillámlást, míg arcán érezte és orra is jelezte a víz közelségét.
Még itt, még ennyi idő után is felismerte a Folyamot. Képek táncoltak a szeme előtt a fekete szikla felszínén, az előtte igyekvő Cem hátán és pislogáskor szemhéja mögött is. Nhól napsütötte háztetői, a fénylő Víz Temploma – akárha fehér felhőkből vágták volna ki az alakját – és az egész mögött a csupa fenség, csupa magasztosság Folyam. Lelke mélyén sohasem tartott tőle, sokkal inkább önmaga volt a gond. Hezsi szíve mélyén még mindig ő volt a nagyúr, még mindig ő volt az atya, a nagypapa.
Ámde akadtak másféle képek, másféle érzések is. A szörnyű kísértet a Pillanatok Termében, amint a nővé válását jelző vérre szomjazik. Katonák, ahogy életük árán is igyekeznek megállítani. Szeretett unokatestvére, Den, torzán, eszét vesztve, bebörtönözve az alsó palota bonyolult útvesztőjébe. A karján lüktető pikkely. Tisztában volt vele, mit kell tennie, azonban a Folyam kiindulási helye felé haladtában nem érzett sem felháborodást, sem haragot... és elszántságot is csak halványan. Sokkal inkább olyan volt az egész, ahogy egy lány érezheti magát, aki, függetlenül attól, mit tett addig és mit tehetne még az édesapja, a kezében ollóval, gyilkos szándékkal nyit be a hálószobába, ahol a férfi alszik éppen.
Alapvetően megkönnyebbülés volt a számára, hogy többé nem tudja befolyásolni az eseményeket. A Hollóisten különös, idegenszerű jelenléte immár megnyugtatóan hatott rá. Még a jektben ébredt rá, milyen terhet jelent vezetni magát és a barátait, kiválasztani egyet a számos ösvény közül, amelyek mindegyike veszedelmesnek számít. Hónapokon át hordta ezt a vállán, mígnem Perkar magához tért csüggedtségéből és nekilátott döntéseket hozni... Most pedig, itt, a végén, az ifjú eltűntével előlépett valaki, hogy átvegye ezt a szerepet. Nagyszerű, hogy így történt, mert neki nem volt hozzá ereje. Őt nem erre szánták, nem ez lett volna a feladata: egy hercegnőnek nem kell döntéseket hoznia, neki elég csak jól házasodnia, aztán hagynia, hogy a férje eleget tegyen az igényeinek. Khán igyekezett felkészíteni az efféle dolgokra, de ez végül balul sült el, mindenekelőtt épp az öreg könyvtáros számára. Nem-nem, szeretne ismét egyedül, magában és magának létezni, hogy senkinek ne legyen szüksége rá, senki ne akarja irányítani őt, és legfeljebb csak arról kelljen döntenie, mikor és mit egyen.
Az addigi hajmeresztő, eszeveszett iramú események után egészen különös volt, hogy utazásuk legutolsó szakasza ennyire lassan, ennyire megfontoltan telik el. Hátasaikat odafenn hagyták: lent még a legmegbízhatóbb ló is veszélyt jelentett volna, ők pedig végkimerülésig hajtották állataikat, amelyek állni is alig bírtak. Csendben tették meg az egész lefelé tartó utat, mintha Erikver méltóságtelisége, megjelenése akadályozná őket a beszédben. Ekkor először volt elég ideje végiggondolni, hogy Perkar talán már meg is halt; felidézni azt a néhány gyengéd pillanatot a találkozásuk óta. Gondolatban megállapította, valamiféle furcsa, több érzelemből összefonódott dolog ez közöttük: nagyon olyan, mint a szerelem, nagyon olyan, mint a gyűlölet, egyszerre engesztelhetetlen és törékeny. Megpróbált némi haragot szítani magában az ifjúval szemben, amiért így rászedte és magához csalogatta, hogy aztán ridegen eltaszítsa, de képtelen volt rá – elvégre már akár szellem is lehet belőle, aki épp felfelé szárnyal a hegytető, az ott lakó, irgalmat nem ismerő istenek irányába. Élt vagy halt, a Vadászúrnővel együtt megtette, amire vállalkoztak, eljátszotta szerepét Hezsi sorsában: megállította Mohát, Khet és a seregnyi mángot, akik vissza akarták őt vinni a Folyamhoz.
Ehelyett ő inkább felkeresi a Váltott Isten forrását, és karót ver a szívébe. De mégis hogyan? Erre a kérdésre egyedül Karak ismerte a választ.
Haladtak lefelé, ám közben végig enyhe szellő simogatta arcukat, mintha a lyuk véget nem érő lélegzetvétel közepette lenne. A fény fogyatkozásával együtt hűlt a levegő, és idővel elhomályosult, eltűnt fejük fölül a nyílás is, mire a Hollóisten emberei – az a tíz fő, aki velük tartott – fáklyát gyújtottak. Az istenség lehelete nyomán feltámadtak a lángok és időről időre lefelé rebbent a fényük. Még nem sötétedett be teljesen, amikor víz zaja, egyre erősödő sustorgás ütötte meg a lány fülét. Hamarosan betöltött mindent, ott zümmögött a fejében és körülötte is. Víz.
Aztán mindenféle előzmény nélkül kinyílt körülöttük a tér, csak az a fal maradt meg mellettük, amelyet az ösvény követett. Az út fekete kavicsokkal teli parthoz vezette őket, ahol a fáklyák sárga virága roppant méretű, sötétbe vesző tenger nyugtalan felszínén talált tükörképre. Felette kőből volt a felfelé ívelő, mégis alacsony mennyezet, így kísérteties módon egyszerre látszott a hely végtelennek és árasztotta magából a bezártság érzetét. Végül a csoport utolsó tagja, Karak egyik embere is odaért a partra, ahol a föld alatti tenger hullámai nyaldosták a fentről lehullott hordalékhalmok alól előbújó kerek, fekete kavicsokat. Hezsi felpillantott, abban a reményben, hátha lát egy csillagot, de nem volt odafenn semmi... eltekintve talán némi neszezéstől valahol a magasban.
– Most pedig jöjj, gyermekem! – suttogta Karak. Emberalakját továbbra sem vetett le, ám az orra csőrszerűen elkeskenyedett, szeme pedig élénk várakozással, diadalmasan csillogott a fáklyafényben.
– Jer ide, és végzünk vele!
Hezsi remegő tagokkal engedelmeskedett.