21. fejezet

 

ÁRNYEMBER

 

 

– Ébredj!

Amikor Perkar kinyitotta a szemét, az ég annyira rázkódott és zötykölődött, hogy attól tartott, a felhők lehullanak róla és rázuhannak. Ami azt illeti, néhány talán már túl is volt ezen, mivel bőrig ázott. Erőtlenül felemelte kezét és hasztalanul próbálva lesöpörni öltözékéről a vizet, mire a világ, ha lehet, még jobban ingani kezdett.

Valaki fecsegett egy nyelven, amelyet nem értett meg azonnal... aztán felismerte, hogy ez máng. Felkapta fejét, ahogy egyszerre rádöbbent, mennyire gyengének érzi magát. Az utolsó emléke az volt, hogy csapkodást játszik egy nagydarab máng harcossal... és veszít. Mit műveltek ezek vele?

Képtelen volt felülni, mivel lekötözték: egy saroglyához rögzítették a testét.

– Hé! – igyekezett felkiáltani, azonban csak erőtlen köhécselés lett a próbálkozásból. De valaki még ezt is meghallotta és a saroglya súrlódó haladásának egyszerre vége szakadt.

Durva vonású, félig emberi arc takarta el az eget és fürge ujjak lazították meg a szíjat a mellkasán.

– Ngangata – krákogta Perkar.

– Hogy érzed magad?

– Úgy, mint azután, hogy a Vadászúrnő elintézett. Mi történt?

– Hát, ez egy nagyon hosszú történet, és...

– Perkar! – Az izgatott kiáltást ruhasurrogás és puha talpú csizmák léptei kísérték a homokon. Az ifjú odafordította a fejét, és megpillantotta a sivatagon át felé igyekvő Hezsit.

– Lófivér azt mondta, nemsokára felébredsz! Azt gondoltam, az eső gondoskodik majd erről!

– Üdvözletem, hercegnő! Remélem, akad valaki, aki valamit elmagyaráz majd nekem.

– Köszönd meg neki, hogy megmentette az életedet! – zümmögte a fülében Harka halkan... mintha maga a kard is betegeskedne.

– Megmentette az életemet? – ismételte utána Perkar. Mi zajlott itt? Biztosan nyakát szegte a csapkodás során és némi időbe tellett meggyógyulnia. De Hezsi csak állt ott a kezét tördelve – arcán rengetegféle érzelem suhant át, Ngangata pedig boldognak látszott, valamint egy kissé talán meglepettnek – mintha egyikük se számított volna már arra, hogy hallják még a hangját.

– Mire emlékszel? – kérdezte ajkát harapdálva a lány.

– Semmire, én csak... – azonban Hezsi közben letérdelt és belefúrta a vállgödrébe az arcát.

– Örülök, hogy visszatértél – szuszogta, és elakadt a hangja, mintha sírás fojtogatná. Perkar annyira meglepődött, hogy semmit nem tudott felelni erre, s mire eszébe villant, hogy felemeli a karját és viszonozza az ölelést, a lány már el is húzódott. Teljesen száraz volt az arca, ráadásul egyszerre úgy tűnt, egészen elszégyellte magát.

Ngangata közben kioldozta a szíjakat.

– Még ne próbálj felállni! – figyelmeztette, de Perkar tudomást sem vett róla, hanem lendítette a lábát, hogy végül kibucskázott a nedves homokra. A dombok között mennydörgés hallatszott a távolból: valószínűleg az egyik istenség neveti őt éppen.

– Nahát, újra köztünk – vakkantotta egy rekedt hang. Lófivér volt az. – Emlékszel rá, hogy azt mondtam, ezen a vidéken egyedül a mángok maradtak életben a teremtés idején? Ez jusson az eszedbe, amikor legközelebb úgy gondolod, beszállsz a mi játékaink valamelyikébe!

– Igyekszem észben tartani.

– Majd én segítek – ajánlotta fel Ngangata. – Legközelebb majd eszedbe juttatom, amikor leütlek. Úgy nem esik ekkora bajod, te ostoba.

– Én is örülök nektek – közölte Perkar, ahogy – végre – imbolyogva lábra állt.

– Maradj még egy darabig a saroglyán, amíg erőre nem kapsz! – javasolta Lófivér. – Tovább kell mennünk.

– Miért?

– Üldöznek minket. Később majd elmondjuk ezt is.

– Majd én lovagolok mellette – ajánlotta fel Hezsi.

– Adjatok néhány pillanatot, hadd gondolkodjam, és váltsak néhány szót Harkával! – így Perkar. – Aztán mondjatok el mindent – azzal hátradőlt az állatbőrből és rudakból hevenyészett szerkezetre, majd azonnal felpattant, ahogy átvillant fején a gondolat. – Eszes Tigris? Elhoztátok Eszes Tigrist?

Ngangata intett a hátas felé.

– Ott van. Most pedig feküdj vissza.

Perkar a nyakát nyújtogatva próbálta megnézni, mire mutatott a félalva, és meg is látta a lovat, ahogy – valószínűleg – a hátasok között megszokott megvetéssel nézte őt.

Visszafeküdt és hamarosan ismét rázkódni kezdett az ég. Szürke felhő szállt át rajta, előtte valamilyen madár – talán egy daru – parányi, ámde csillogó alakja látszott.

– Úgy tűnik, te tudod, mi történt velem, Harka.

– Mármint, hogy mi nem történt veled? Volt egy pillanat, amikor én is közel olyan gyenge voltam, mint te, úgyhogy vannak kissé homályos részek.

– Rosszul voltál? Ez meg mit jelent?

– A szívhúrjaink párban vannak. Minden, ami közel visz a halálhoz, engem is meggyengít.

– De ha meghalok, akkor szabad lennél.

– Általában igen. Azonban ez alkalommal nem.

Perkar álmélkodva ingatta a fejét.

– Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Mondj el inkább mindent, Harka! És azt is, miért kell megköszönnöm az életemet Hezsinek.

A kard elmondta neki, utána pedig ott lovagolt Hezsi, hogy beszámoljon a testén kívüli világban lezajlott eseményekről. A harcról, menekülésükről a máng faluból, a szellemek életéért vívott csatájáról, a távolban megpillantott üldözőkről. Mindeközben Perkar egyre erősebbnek és erősebbnek érezte magát. Most, hogy nem kellett egy természetfeletti lénnyel viaskodnia, Harka a megszokott gyors ütemben hozta rendbe őt. A lány történetének végére már készen is állt rá, hogy megpróbáljon nyeregbe ülni.

– Remek – mondta Hezsi. – Ngangata szerint saroglya nélkül nehezebb lesz követni a nyomainkat.

– Valószínűleg. A saroglya mély és semmi mással össze nem téveszthető nyomot hagy. Még egy nagy eső után is megmaradhat. Mennyire nagy volt az eső?

– Nem eléggé.

A többiek némán, nyugtalankodva figyelték, ahogy Perkar T'es kengyelébe lép és hasmánt felkúszik a csődör hátára. Majd egy nyögés kíséretében átvetette rajta a másik lábát.

Folytatták az utat, és bár Perkar kissé szédelgett, illetve továbbra is igen gyengének érezte magát, a nap végéig fennmaradt a nyeregben s mindvégig kérdéseit csiszolgatta.

 

Aznap délután tagoltabb vidékre értek: útjuk általában felfelé vitt, ahogy maga a táj is elszakadt a mélyen fekvő füves pusztaságtól. A hegyek a távolban többé már nem bíborszínű felhők voltak csupán, hanem önálló, erdővel, sivataggal, hómezővel ellátott világok lettek. Úgy látszott, közel vannak, de még mindig elérhetetlen messzeségben a fejük felett. Perkarnak tetszett a látvány, egészen otthon érezte magát tőle, és egyszerre ráébredt valamire.

– Hezsi, merre tartunk? Mármint azon kívül, hogy menekülünk az üldözőink elől?

– Elmegyünk a hegyhez – közölte a lány csak így, egyszerűen.

– A hegy. – A tény ott ólálkodott a tudata alatt eddig is. Annyira lekötötték az öntudatlanság napjai alatt lezajlott események, hogy figyelembe sem vette az előtte lezajlottakat. Habár nem feledkezett meg róla, egyelőre nem kívánt eltöprengeni találkozójáról Karakkal... vagy a Hollóistennel, vagy akárhogy is kívánta a megbízhatatlan istenség szólíttatni magát. Azt mondta, gondoskodjon róla, hogy Hezsi eljusson a hegyhez.

– Miért? Ki döntött így? – kérdezte.

A lány összeszorította az ajkát.

– Nem emlékszel rá, hogy azt mondtad nekem, menjek oda?

– Nem.

– Akkor ez csak a te lázálmod volt? Nem szólított fel rá a Holló, hogy kísérj el oda?

– Ezt Ngangata mondta el neked? – érdeklődött bosszúsan Perkar.

Hezsi szemöldöke összeszaladt, és a lány hűvösen azt felelte:

– Nem. Azt mondta, hogy beszéltél a Hollóistennel, de nem tudott sokat arról, mi hangzott el köztetek.

Az ifjú mélyen beszívta a levegőt, hogy így hűtse le egyre gyülemlő feszültségét és mérgét. Mi kavarta fel ennyire?

– Elnézést, Hezsi! Amit mondtam neked, igaz, bár nem emlékszem rá, mikor mondtam el. Karak szerint el kell mennünk a Balat szívében lévő hegyhez.

– Nekem is ugyanezt mondta.

– Te beszéltél Karakkal? Hol?

Válasz közben a lány akaratlanul is elvigyorodott.

– Ezt a történetet is meg kell hallgatnom – közölte kábán Perkar. Úgy érezte, mintha felébredvén azt tapasztalta volna, csúszik lefelé egy jéghegy sima oldalán, és csak az egyik lábát sikerült behúznia. A Karakkal történt találkozó után azt hitte, tudja, mit kell tennie, ám amíg ő halottként hevert, a világ nem állt meg.

– Később – mondta kissé túlságosan is erélyesen Hezsi.

– Előbb te mondd el, hogy miért kell elmennünk a hegyhez?

Ha beszélt Karakkal, akkor miért nem mondta el neki ezt is a Hollóisten? Az ifjú elgondolkodva simogatta T'es sörényét. A lány megérdemli, hogy tudja. Főleg azután, hogy megmentette az életét a leheletlakmározótól. Ám a népe pusztult, valószínűleg apja és a testvére is meghalt már. Az ő hibájából történt mindez, így aztán ezt minden döntésében figyelembe kell vennie. A piraku azt diktálja, hogy mindig a felsőbb célt kell előre vennie. Legalábbis így gondolta.

– Karak nem fogalmazott világosan – kezdte óvatosan.

– Azonban annyit elmondott, hogy ha elmegyünk a hegyhez, a Folyam forrásához, akkor végezhetünk vele.

– Végezhetünk vele? Végezhetünk a Folyammal? – kérdezte nyilvánvalóan hitetlenkedve Hezsi. – Talán nem botorkáltál már végig egyszer ezen az ösvényen? Nem hallottam én már ezt a történetet?

– Tébolyodott egy dolognak hangzik – ismerte be Perkar. – De Karak... Karak azt mondja, képesek vagyunk rá, sőt mi több, meg kell tennünk. – „Te vagy képes rá” – gondolta magában. De mindent a maga idején. Szép lassan kell rávennie erre a lányt.

– Na és Karak megbízható?

– Nem, de Karak ugyanolyan fajta isten, amilyen a Folyam; a világot alkotó ősi istenségek egyike. Ráadásul nem kedveli a Váltott Istent...

– Te valamikor kinevetted ezt az egészet. Amikor megpróbáltál magyarázni a rengetegféle istenről, nagyon kételkedve beszéltél mindarról, amit mondanak magukról.

– Most már nem kételkedem annyira – vallotta be Perkar. A lelke mélyén tudta, hogy túlhangsúlyozza a dolgot. Még mindig igencsak kevéssé hitt Karaknak, de elfogadta azt a kijelentését, hogy végezhetnek a Folyammal. Méghozzá Hezsi miatt, és amiatt, hogy látta, miféle hatalmat gyűjtött magába még Nhólban.

– Nem megyek a Folyam közelébe, Perkar! – jelentette ki halkan a lány.

– Nem feltétlenül szükséges neked elmenned – hazudta az ifjú. – Csak kérlek, hallgass meg! Nem ismerem Karak tervének minden részletét. Meglehet, hogy a hegyhez közelebb érve több értelme lesz már az egésznek. Hosszú az út odáig és ő azt ígérte, hagy majd jeleket. Addig pedig ugyan hova máshova mennénk?

– Nekem is azt mondta – dünnyögte Hezsi. – Nekem is azt mondta, hogy menjünk oda.

– Mesélj erről! A beszélgetésedről a Hollóistennel. A két történet együtteséből talán többet megértünk, mint ha csak az egyiken rágódunk.

 

Hezsi ráállt, és beszámolt neki alig hihető útjáról. Miközben elmesélte, a lány rádöbbent, mennyire nevetségesnek hangzik az egész, és ekkor először megingott a hite abban, hogy ez tényleg megtörtént. Még az is lehet, hogy egy nagyon életszerű álommal volt dolga, ismerte be magának.

Csakhogy ott élt egy istennő a mellkasában. Ezt többé aligha vonhatta kétségbe.

Perkar magához térésével valamelyest csökkent a lelkére nehezedő kétségbeesés, és úgy érezte, még akár arra is képes lehet, hogy darabokban felköhögje és kiköpje magából. Tisztában volt vele, letörtsége jórészt tehetetlenségéből ered; abból, hogy az események magukkal sodorják és nem áll módjában beleszólni saját sorsának alakulásába. Újdonsült képességeinek valóságos volta mindent új megvilágításba helyezett. Ez az új megvilágítás valamiféle darabokra tört, sokféle képet és színt létrehozó kristályon szüremlett át... bizonyos szempontból épp annyira megrémült attól, amit tett, amennyire fellelkesült tőle. Azonban önmaga maradt, és közben hatalommal bírt – végső soron ő döntötte el, merre induljanak, és ez jó érzés volt. A hatalom, amelyet korábban kínáltak neki, a Folyam hatalma mérhetetlenül nagyobbnak ígérkezett, ám egy efféle erő az ő létezésének végét jelentette volna Hezsiként. Immár belátta, hogy noha a „tó” világa különös és rettentő, a benne mozgó lélek továbbra is az övé. A hegy istenei csapdába ejtették és végeztek volna vele... csakhogy még ők sem kívánták átváltoztatni.

Biztos volt benne, hogy Lófivér, Ngangata, Jaa'hán és Esőhintő egyaránt nagyobb tisztelettel tekint rá, mint korábban. Perkar pedig még mindig életben van, magához tért, és a legjobb az egészben, hogy a megmentésében nagyon komoly szerepe volt neki. Így már talán mérséklődött a tartozása az ifjú felé, amelyet illetően Perkar úgy tett, mintha nem is létezne. Meglehet, ha ez nem feszül ott köztük, tényleg barátokká válhatnak. Amikor az ifjú megértette, milyen szerepet játszott ő a megmentésében – márpedig Hezsi úgy érezte, a lehető legkisebbre csökkentette ezt a történet elmesélése során –, őszintén és alázattal megköszönte neki. Úgy őrizgette ezt a pillanatot, mint valami hálóval befogott lepkét; örömét lelte szárnya billegésében, amíg még élt. Majd némileg fanyarul azt gondolta, ismervén Perkart, valószínűleg nem marad így sokáig. Túlságosan lefoglalták az ifjút a saját aggodalmai, a saját bűntudata... mindaz, amelyet összefoglaló néven „végzet”-nek szokott hívni.

Tényleg azt hiszi Perkar, hogy végezhet a Folyam istenével, csak mert valami önjelölt Hollóisten azt mondta neki? Végül is lehet, hogy igaz. Talán ez az egyetlen módja annak, hogy tényleg és véglegesen megszabaduljon a Folyamtól. Azonban Hezsi tisztában volt az isten erejével – úgy ismerte, akár a gyermek az apja öklét, amivel rendszeresen veri őt –, és nem hitt abban, hogy a Folyam elpusztulhat. Ha van a világon bármi, ami örökkévaló, akkor a Folyam az.

Persze az is lehet, hogy a világon semmi sem örökkévaló. Számos könyvben olvasott erre vonatkozó súlyos indokokat.

Egy pillanatig egészen ésszerűnek tetszett – amennyiben bármi is ésszerű – követni az általa kijelölt utat és továbbmenni Se'leng felé. Ám hacsak nem tud meg jóval többet a Hollóisten tervéről, legfőképpen a végrehajtása módjáról és a feltételezhető utóhatásokról, akkor nem lesz hajlandó megközelíteni a helyet. A karján lévő pikkely pontosan elárulta, mennyire veszélyes is lehet az ilyesmi.

Viszont elképzelhető, hogy újdonsült gáni képességei a segítségére lesznek. Meg kell kérdeznie erről Lófivért, aztán fontolóra venni a rendelkezésére álló összes ismeretet.

Aznap éjjel nem volt más választásuk, mint fedél nélkül, a puszta földön aludni, így aztán a fellelhető legmélyebben fekvő ponton táboroztak le, és úgy tereltek össze a lovakat, hogy őrszemekül is szolgáljanak. Naplemente nem volt, mivel az ég ólomszürkére változott, így a nappal szánalmasan halványult el. Hezsi úgy érezte, becsapták, a máng pusztákon minden egyes napkelte és napnyugta kivételesnek, minden addiginál látványosabbnak tűnt. Mintha kárpótolni kellene valamivel a fényűző paloták, az aranyberakás és a könyvek hiányát.

Ahogy lecsukta szemét, azon merengett, mit tehet éppen ebben a pillanatban Khán. Egy kurta pillanatig fontolóra vette, hogy megpróbálkozik elküldeni a lelkét Nhólba, ám a válasz egészen nyilvánvalónak mutatkozott: ha megközelíti, vagy odaküldi a lovat, akkor felfalják őket. Ha jól emlékszik a történetére, Lófivér semmi mást nem tett a Folyam földjén, csak figyelt, használta a látását. Soha nem engedte ki a farkasát, sem az érzékeit. Ezzel is kiegészítette az öreg mánghoz intézendő kérdései listáját.

Azonban nagyon is könnyű volt elképzelni Khánt, ahogy a pislákoló lámpafénynél egy könyv fölé görnyed éppen, és a régi írás légies íveit követi biztos kézzel rajzolva minden egyes vonást. Hiányzott neki az öregember.

Nemsokára írnom kell neki még egy levelet. Persze az előzőt sem sikerült elküldenie. Bosszankodva ébredt rá, hogy az ott maradt jektben a máng táborban.

Fejben fogalmazva a pótlását lassan álomba szenderült.

 

Álmában orkán támadt. Szél süvöltött a sötét és homályos, indigókék, fekete és bogárzöld színű síkon. Szivárványos villám világította be az eget, hogy a palotabeli Pillanatok termének füstüvegét idézte, csakhogy itt az egész folyamatosan széttört és átalakult. A szemébe égett fény nyomában különféle formák álltak össze és halványultak el előtte.

Nem állt, hanem egy lovon ült, és tudta, hogy ez az ő szelleme, az ő kancája. Körülöttük porforgatagok születtek és pusztultak, az udvarbeli hölgyek módjára táncoltak, akik a nende'ng és bor hatására a gondtalan viselkedés csalóka látszatába bódultak és csakis a mozgás érzetére, a semmibe oldódás ígéretére törekedtek.

A roppant méretű udvar – merthogy egyszerre felismerte, hogy az – túloldaláról árnyember sétált felé. A látóhatáron lévő teremből lépett be, és akkora volt, akár a víz nagytemploma. Osonva indult felé, miközben vállára, fejére tüzes esőként záporoztak a villámok. A nyilvánvalóan támadásoknak számító villámcsapások többségére még csak össze sem rezdült, Hezsi pedig egyre növekvő borzalommal figyelte közeledtét, amelyet még a másvilág természete sem tudott egészen elfojtani. A lány alatt prüszkölt és dobrokolt a szemét forgató kanca. A csiszolt márvány harangként kongott patái nyomán.

Ám az ég egyszerre fehérré változott, heves, izzó fény vakította el, lecsillapította a szelet és megrázta a ló alatt a földet. A ragyogás elhalványultával nem látott mást, csak az immár jóval sötétebb udvart. A hatalmas árnyóriás eltűnt. Fenn terjedelmes szárnyakat pillantott meg, amelyek eltűntek a mennyboltozat megvilágítatlan térségeibe.

– Reméltem, hogy sikerül lenyűgöznöm téged! – sóhajtotta mellette valaki, megtörve a beállt csendet. – Most pedig már szerencsés vagyok, hogy egyáltalán életben maradtam.

Hezsi a hang fele pillantott. Az árnyember volt az, csakhogy jóval kisebb méretben, mint előtte. Még nála is kisebbnek tűnt, és ököl módjára összegömbölyödött.

– Ki vagy te?

– Én vagyok a gán. Az, aki a keresésedre küldte Mohát és Csaazeket.

A lány már mondani akart volna valamit, de az árnyember sietve folytatta.

– Tudom, azt mondták neked, az ellenséged vagyok. Tudom, hogy így tűnhet számodra. Azonban sok ellenséged van, Hezsi, és kevés akad köztük, aki szeret téged.

– Te nem szeretsz! – csattant fel gúnyosan a lány.

– Nem, de tudom, hogy ki igen. Tudom, hogy közeledik hozzád. Elvihetlek hozzá.

– Mi? Mire gondolsz?

– Az öreg tanárodra, Khánra. – Az árnyék elhallgatott, majd felkuncogott. – Gán... Khán. Feltűnt ez már neked?

– Khán Nhólban van. – Hezsi nem törődött a nyelvészeti megállapítással. – Én soha többé nem mehetek oda.

– Egyik kijelentés sem igaz – cáfolta az árnyember. – Mindkettő hazugság, bár nem tudod, miért mondod őket. Khán idejön. Atyád küldte, hogy végre megértsd a helyzetet.

– Khán volt az, aki egyáltalán elküldött engem a városból – suttogta Hezsi, aki egyszerre úgy érezte, menten leszédül a lóról. – Nem jönne el azért, hogy visszahívjon.

– Tudom, amit tudok. Még Khán is ráébredhet, hogy tévedett. Hallgass meg, Hezsi! Korábban a Folyam, az ősöd szunnyadt. Nem tudom, pontosan mi történt köztetek, de azt igen, hogy megrémített. Képzeld el úgy, mint valami óriási lényt, amely szendergésében még a saját lányát sem ismerte fel! Elképzelhető, hogy ebben az állapotában megrémített téged, és joggal aggódhattál; sőt, még az is, hogy elmenekültél előle. De most már tudja, ki vagy. Sajnálja a történteket. Hezsi, nem nemzett még nálad fontosabb gyermeket! Karak tisztában van ezzel, ezért fogott össze Perkarral. Karak és Perkar ártalmadra lesznek, hercegnő, bár azt nem tudom megállapítani, milyen módon.

– Perkar a barátom.

– Jaj, dehogyis, hercegnő, egyáltalán nem az! Ahogy a Hollóisten sem. Ő támadott meg engem az előbb.

– Legalább is ezt állítod te. S még ha ő is volt az, ez csak annyit jelentene, hogy nekem segédkezik. Korábban az egész látóhatárt kitöltő szörnyetegként jöttél erre. Most meglehetősen szánalmas lénynek tűnsz.

– Ahogy korábban mondtam már, csak igyekeztelek lenyűgözni téged. Még a legnagyobb gán sem ér fel egy olyan istennel, mint Karak, és Karak az összes testvérével együtt sem veheti fel a versenyt a Váltott Istennel. A Váltott Isten gyermeke vagy, Hezsi, és veled sem érnek fel, ha úgy akarod. Ez a piszmogás kis szellemekkel és kis győzelmekkel... az ilyesmivel én foglalkozom, én vagyok erre képes. A te sorsod megváltoztatni a világot, nem pedig az, hogy ilyen dibdáb erőkkel koszold be a kezedet.

– Mégis, mit kellene tennem szerinted? – csattant fel Hezsi, meg sem próbálva palástolni bosszúságát.

– Szakadj el azoktól, akikkel együtt utazol most! Keresd meg a nyomatokban járó Mohát és Csaazeket! Ők elvisznek majd Khánhoz. A többit pedig ő majd megfelelően elmagyarázza neked.

– Hagyj békén!

– Hallgass meg! – sziszegte a felágaskodó és emberi méretűre nyúló árnyék.

A lány belevájta sarkát hátasa véknyába, mire a kanca villanó patával rúgott előre. Az árnyember hátraszökkent, és nem is hagyta abba, ugrások sorozatával került egyre távolabb tőle, míg végül eltűnt a látóhatár mögött, távozott a teremből. Ám a hangja egy lépésnyit sem távolodott.

– Meg kell tudnod, kik is valójában a barátaid. Korábban is tévedtél már ebben a kérdésben – mondta. – Ügyelj Perkarra! Legfőképpen pedig ügyelj a Varjúistenre!

Azzal sötét lett a síkságon, akár egy olyan helyiségben, ahol egyszerre koppant el az összes gyertya. Hezsit elnyelte a valódi alvás, és egészen pirkadatig nem álmodott többet.

 

Perkar bámult bele a tűzbe, és tudta, hogy lelkesedést kellene éreznie, miközben azon járt az esze, miért nincs mégis így. Kimerültnek érezte magát – hihetetlenül kimerültnek, ahhoz képest, hogy legjobb esetben is csak fél napja volt ébren – ám az alvás gondolatától megmagyarázhatatlan okból felfordult a gyomra.

– Azt hallottam, ül a tűz mellett valaki, akinek elkelne némi bor – közölte egy halk hang a háta mögött. Esőhintő volt az, aki épp végzett a lovak lecsutakolásával. Jaa'hán alig néhány lépésnyire jött mögötte, kezében borostömlővel.

– Segítenem kellett volna a lovaknál – dörmögte Perkar. – Most már elég jól érzem magam hozzá.

– Nem úgy nézel ki, mint aki elég jól érzi magát – mondta Esőhintő. – Márpedig sértés egy lóval szemben, ha kedvetlenül gondoskodnak róla.

– Én nem lettem volna kedv...

– Esőhintő nem kívánt megbántani – szólt közbe Jaa'hán. – Csak arról van szó, hogy nem vagy még olyan erős, mint gondolod. Igyál némi bort! – kínálta oda a tömlőt.

Az első máng letörölte homlokát: így volt szokás jelezni, hogy senkit sem hibáztatnak.

– Egész életedben démonokkal harcoltál – emlékeztetett rá mindenkit. – Ugyan miért kellene azt gondolni, efféle tapasztalatok kedélyes lelki alkatot hoznak létre?

Perkar viszonozta a mosolyt, noha nem érezte szükségét. Kedvelte Esőhintőt. Kedvelte Jaa'hánt is, bár az ő esetében nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy szívélyessége kötelességtudat eredménye: a Lófivérrel szembeni kötelességtudat és a vendégszeretet kötelezettsége dolgozik benne. Esőhintőről úgy látszott, őszintén kedveli őt... és érdeklik a marhaemberek.

– Némi bor talán tényleg elkelne – mondta újabb, noha közvetett mentegetődzésképpen. Elfogadta a felé nyújtott tömlőt, megdöntötte, és nyelt is nagyot a tartalmából... bár némi rossz előérzete volt ezt illetően. Hamar kiderült, joggal – a bor kbená volt, valamiféle pusztai növényből készült erős, édes ital, amelynek utóíze rohadt körtére emlékeztette. Az biztos, hogy egyáltalán nem hasonlított a votira, szülőföldje harcosainak becses italára... eltekintve attól, hogy ez is megmelengette a gyomrát. Tapasztalatból tudta azt is, hogy az első nyelet a legrosszabb, így gyorsan ivott még egy kortyot, mielőtt visszaadta a tömlőt Esőhintőnek. Egy ideig némán iszogattak, figyelték, ahogy a Tűzistennő elemészti az összeszáradt borókagallyakat. Fejük felett nehezen függött a fénytelen éjjeli ég.

Perkar hamar felismerte, hogy csak annyira akart részeg lenni, amennyire az alvást is kívánta. Amikor ötödször járt körbe a tömlő, megrázta a fejét és továbbadta. Jaa'hán vállat vont, és jól meghúzta.

A bor felébresztett valamit Perkarban, valamit, amivel egyébként nem állt volna elő.

– Tudom, hogy nehéz volt nektek – motyogta mind a két mánghoz címezve szavait.

Jaa'hán bólintott: értette, miről beszél, és már fogadta is a közvetett köszönetnyilvánítást, azonban Esőhintő arckifejezéséből látszott, Perkarnak részletesen is el kell magyaráznia a dolgot.

– Mármint elhagyni a rokonaitokat, hogy a segítségünkre legyetek. Most, hogy itt van ez a háború, meg minden. – Már alig öt korty is elég volt az erős kbenából, hogy a nyelve nehezebben forogjon és még a szokottnál is ostobábbnak érezze magát. Jobban szeretett volna ékesszólóan beszélni, és nem ilyen nyers, suta, bocsánatkérésnek ható mordulásokat hallatni, mint amilyen az előbb is elhagyta a száját... Ám mint általában, ezúttal is késő volt már helyesbíteni.

Esőhintő érzékelte azért a szándékot, és vállat vont.

– A bácsikánknak igaza van, a többiek pedig tévednek. Engem egyébként sem érdekelt soha a Négy Lucfenyő népe. Mindig is túl sokat képzeltek magukról.

Jaa'hán kissé zord arckifejezése ennek hallatán valamelyest ellágyult.

– Emlékszel Sörénymarkolóra? – kérdezte.

– Ismerem a történetet – válaszolta Esőhintő.

– De én nem.

– Sörénymarkoló azt mondta nekünk, hogy a nap szólt hozzá. Azt akarta, mindnyájan álljunk fel mögé és rohanjuk le a délvidéket... foglaljuk el Nhólt, igázzuk le a halásznépeket és az egész világot, ahogy mondta.

– Ó!

– Bizony – Jaa'hán ivott még egy kortyot. – Azt mondta, a mángoknak az a sorsa, hogy uralják a városokat.

– Mi történt?

Jaa'hán arcán rejtélyes vigyor jelent meg.

– Láttál már várost. Te talán szeretnél uralni egy olyat?

Perkar csak szívdobbanásnyi ideig meredt a két mángra és mérlegelte a szavait, mielőtt elkáromkodta magát.

Esőhintő vállon veregette unokatestvérét.

– Mi is pontosan ugyanezt mondtuk – jelentette ki.

 

Nem sokkal később Jaa'hánra került az őrködés sora, Esőhintő pedig lefeküdt. Két sátrat vertek fel: egyet Cemnek, Lófivérnek, Heennek és Hezsinek, egy másikat a két fiatal mángnak, Ngangatának és Perkarnak. Miután megígértette Jaa'hánnal, hogy a sorban következő Esőhintő felkelti majd a legutolsó, hajnali őrségre, Perkar leterítette a pokrócát a másik máng mellé. Jaa'hán válaszából világos lett a számára, hogy nem fogják őrségbe állítani. Ilyen állapotban semmiképpen sem.

Sokáig hevert ébren, képtelen volt megérteni, mi növekszik benne, mi az, ami rágja. Egyszer elszenderedett ugyan, de verítékezve, dobogó szívvel riadt fel. Esőhintő eltűnt, a helyén Jaa'hán feküdt. Az enyhén horkoló Ngangata a pokróca alatt hevert összegömbölyödve. A kurta kis szunyókálás egyáltalán nem volt pihentető, azonban kissé összeszedhette a gondolatait, úgyhogy tisztába jött azzal, miféle komor nyugtalanság vette át a démon helyét, amelyet Hezsi és Lófivér kiűztek belőle. Erőt gyűjtött és odakiáltotta neki a nevét.

Félelem.

Eddig alig volt más, csak aprócska szikra, ám most belekapott és ádázul perzselte. Az elmúlt egy évben több vérontást látott, mint amennyit akár csak álmában elképzelhetőnek tartott volna. Ölt és harcolt becsülettel. A lényegre térve: kibelezték, átdöfték a torkát és rengetegszer leszúrták... egyszer még szíven is. Álmában még mindig ezek a sebesülések szerepeltek – testére, elméjébe világosan beleíródott mindegyik. Amikor komolyan elgondolkodott róla, tiltakozott az egész ellen. Mindezek ellenére mégis megszületett benne az elképzelés, hogy sebezhetetlen, megállíthatatlan, mert csakis azzal tudta a rettegést kordában tartani, ha ragaszkodott ehhez a meggyőződéséhez. Amikor gyerekként az ágyban hevert azzal a rémületteljes bizonyossággal a fejében, hogy a halál egy napon elragadja majd, úgy nézett vele szembe, hogy eltávolította magától, és azt hajtogatta, sok-sok év múlva kell csak megbirkóznia az igazságtalan valóság gondolatával. A benne lakozó gyermek Harkát használta arra, hogy újra elérje ugyanezt, és egy olyan távoli helyre, olyan távoli időbe helyezze a halált, ahol nem szükséges többé rágondolnia.

Ám mostanra rengetegszer átélte már a halál fájdalmát, s nem is kicsit belekóstolhatott a megsemmisülésbe. Halkának köszönhette, hogy ver még a szíve, azonban az is világossá vált előtte, még az istenkard sem védheti meg mindentől. Karak ellen nem ér semmit, úgy söpörte őt félre, mintha gyerek lenne... Csaazek ellen sem, aki szinte oda sem figyelve pöckölte ki a nyeregből.

Tudatos emlékei nem voltak az elmúlt néhány napról, de lénye egy része számon tartott mindent. Úgy érezte magát, mintha egy sírgödörben hevert volna, és közben pókok mászkáltak volna ki-be a száján, férgek rágták volna a szemhéját. Egy egyszerű harcos – egy fiú – nem volt alkalmas arra, hogy szembenézzen efféle dolgokkal. Sámánoknak, varázslóknak, istenek leszármazottainak szánt küzdelembe keveredett. Még akkor sem látnák hasznát, ha a szíve továbbra is teljes lenne és teli bátorsággal, csakhogy nem volt teljes – mélységesen megsebezték, és nem csak átvitt értelemben. Most... most leginkább ellovagolni szeretett volna, eltűnni Hezsi, Ngangata és az összes felelőssége elől, elrejtőzni... Elrejtőzni az istenek, a háborúk, még maga az ég elől is.

 

Hezsi a nappal együtt kelt. Ngangata szitkozódott és a lovát nyergelte, akárcsak a mángok.

– A bolond! Ügyelnem kellett volna rá. Nem lett volna szabad... kinek volt az őrsége akkor?

– Az enyém – válaszolta gondosan semleges hangon Esőhintő. – Azt mondta, visszamegy egy kicsit megnézni, hogy pirkadatkor lássa, merre vannak az üldözőink.

– Azt meghiszem – vicsorogta a félvér. A lány szeméből minden álom elpárolgott, ahogy felült.

– Mi történt?

– Perkar – válaszolta Cem. – Eltűnt.