Khán megállt a könyvtár küszöbén, megfordult, és mialatt a mellette lévő katonák türelmetlenül köszörülték a torkukat, tüzetesen szemügyre véve minden egyes látható polcot.
– Várjatok! – morogta. Észrevette, hogy az egyik asztalon heverő kötet nincs a helyén. Kimért léptekkel átment a helyiségen, hogy visszategye. – Hát te meg hová kerülsz? – tette fel a kérdést csak úgy, miközben ellenőrizte a pontos választ adó jelzetét. A hátsó kupacok útvesztőjében volt a helye... ott, amit Hezsi „gubancnak” nevezett. Intett a katonáknak, így jelezve, nemsokára visszatér, és elvitte a könyvet a polcára. Ahogy egyedül maradt, a bőrkötéses gerinceknek támasztotta homlokát. – Egész életemet közöttetek töltöttem – dünnyögte a könyveknek. – Mit csináltok majd nélkülem?
A kötetek persze nem feleltek, de ahogy nehéz léptekkel visszasétált a rá váró őrökhöz, legnagyobb meglepetésére válaszolt magának. A sor utolsó tagján, a Harmadlagos köteten nyugtatta ujjait, mielőtt ismét átvágott az olvasótéren.
– Viszlát! – suttogta. – Mindig lesz majd valaki, aki gondoskodik rólatok. Lesz valaki.
Azzal hátra sem fordulva elment, gondolatait makacsul elterelve róluk arra, aminek meg kell történnie.
„Láttam sárkányokat – írta valamivel később, ahogy a bárka többi utasáról tudomást sem véve kicsomagolt a lakrészében és nekilátott fogalmazni. – A maguk módján pompás lények. Csontangolna a vérével szólította elő őket, pedig eredetileg azt gondoltam, még egy féreghez is túl kevés lenne. De elégnek bizonyult hozzá – életre kelt hullámokként zöld szivárvány árnyalataiban sziporkázva forogtak, vergődtek a vízben. Nagyon szép látvány volt. Amikor besiklottak a bárka alatti kikötőállásukba, az első rántás megmutatta erejüket, merthogy az egyik pillanatban még mozdulatlanul álltunk, a következőben pedig mozgásba lendült a hajó. Nemsokára teljesen megfeledkeztünk róluk, azonban fáradhatatlanul kell dolgozniuk, hogy felfelé vigyenek minket az életüket jelentő Folyamon.”
Ezt követően letette a tollát, lefeküdt az ágyára és lehunyta a szemét. Hosszú volt a nap, nagyon igénybe vette, és még az írás is alig nyújtott vigaszt.
Khe még pirkadat előtt kibújt a fényre, és Nhólnak már nyoma sem volt. Még kivételes érzékenységű szemével sem látott szinte mást, csak a Folyamot – a közelebbi oldalon kivehető volt a töltés mesterséges láthatára, tövében fűzfák, nyárfák és a mindenütt előbukkanó bambusz. A másik part annyira messze volt, hogy keskeny zöld vonalként tűnt fel csak. Beszívta a levegőt: tisztának, újnak gondolta. Mozgásban voltak. A kutatóút, az ő kutatóútja elindult. És biztos volt benne, hogy megtalálják Hezsit. Roppant méretű, léptékében embertelen bizonyosság volt ez, de attól még örömmel töltötte el.
Léptek közeledtek hozzá – a vak fiú kísértete rögtön azonosította, úgy ismerte a lépések ritmusát, akárha név lenne a bemutatkozás után, így Khe nem fordult meg, csak halkan odaköszönt, ahogy élvezte a mozgó bárkán fújó szelet.
– Kuen Sen úrnő. Különös időpontot választott az ébredéshez.
– Akárcsak ön, Jen úr.
Félig felé fordult, hogy a nő láthassa kaján mosolyát.
– Én nem vagyok úr, úrnőm.
– Valóban? Akkor nem értem, miért bízta önre az uralkodó ezt a kutatóutat.
– Az ön férje a kapitány, hölgyem.
– Ó igen – sóhajtott Kuen. – A férjem. Érdemes lenne váltanunk néhány szót róla.
– Hallgatom, úrnőm.
A nő szája sarka felfelé görbült, és a ghúlnak ismét feltűnt csodálatos szépsége, az enyhén... egzotikus megjelenése.
– Az uralkodó azt mondta önnek, ad egy bárkát, hogy elvégezhesse a feladatát... a hozzá szükséges felszereléssel együtt. Egy egész legénységet és egy kapitányt is. A férjem, Csontangolna csupán a felszerelés része.
Khe megvakarta a sebhelyet az állán.
– Akkor ki ad parancsokat ezeknek a katonáknak?
– Csontangolna. Csakhogy ő olyan parancsokat ad, amilyeneket én javaslok neki, én pedig olyanokat javaslok, amilyeneket ön mond nekem. Ez a parancsnoki lánc ezen a hajón.
– Fölöslegesen hosszúnak tűnik – jegyezte meg a ghúl. – Csontangolna tisztában van ezzel a felállással?
– Tisztában-e? – Khe úgy fordult, hogy láthatta, amint beszéd közben felszikrázik a nemeshölgy szeme. – Azzal is alig van tisztában, hogy a levegő ki-bejár a tüdejében. És egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy soha nincs egyetlen saját ötlete sem. Az uralkodó pátenst adott neki, hogy követeként járhassa a Folyam felső szakaszát „Uanig és még további területekig”. Csakis önön és rajtam múlik, miféle „további területekig” hajózunk majd.
– Nem kívánom megbántani, Kuen Sen úrnő, de nem lett volna egyszerűbb Csontangolnát, vagy valamelyik másik hajóskapitányt közvetlenül az én parancsnokságom alá rendelni?
– De még mennyire, hogy nem – közölte a hölgy arcát a víz felett elsuhanó fuvallatba fordítva. – Nincs nemes, aki eltűrné, hogy egy közrendű adjon neki utasításokat... ráadásul egy közrendű nem parancsolhat egy uralkodói bárkának. Nekem elhiheti, ez a lehető legjobb megoldás. Egy pillanatig sem kell attól tartania, hogy nem hajtják végre a parancsait.
Khe bólintott.
– Az uralkodó elárulta az út valódi célját?
Kuen úrnő komolyan viszonozta a bólintást, és még halkabbra fogta.
– A lánya – szinte csak a szája mozgott közben.
– Eleget mondott – biccentett a ghúl. De szemöldökét továbbra is összevonta.
– Ne aggódjon! – csitította a nő. – Megszoktam már ezt a színjátékot. Remekül és hatékonyan vezetjük el majd ezt a hajót mi ketten.
– Ez megtiszteltetés – mondta Khe, de közben az járt a fejében, ki van szolgáltatva Kuen Sen kényének-kedvének, és elmúlt korábbi lelkesültsége. Sirály rikoltott a sötétben és messze, a hanyagul elterülő méltóságteljes Folyam szélén egy másik, kisebb bárkát látott az áramlással együtt elhaladni mellettük. Az futott át az agyán, vajon ott is sárkányokat fogtak-e be az orr-rész alá, vagy valamilyen jóval köznapibb erő hatására haladt előre.
– Csontangolna tud róla?
– Erről már beszéltem – felelte a nő. – A vénemberen kívül senki más. Szólnia kell neki, hogy vigyázzon a nyelvére.
Khe megvillantotta gonosz kis mosolyát.
– Neki egyáltalán nem kell szólni, hogy feddje el a száját. Általában csak vitatkozni vagy sértegetni nyitja ki. De azért gondom lesz rá, hogy tisztában legyen a helyzettel. Azonban önnek is figyelnie kell arra, hogy az öregnek nem szabad megtudnia, nekem mi a valódi szerepem ebben az egészben. Úgy hiszi, egyszerű mérnök vagyok, aki szerelmes Hezsibe, semmi több.
Nagyon is érezte, ahogy beszélgetésük közben az úrnő tekintete pókként, imitt-amott óvatosan haladva végigvándorol rajta. Gyakorta visszatért rebbenésnyi időre a torkához. Ő gondosan kifelé nézett. Amikor mégis rápillantott, Kuen vizsla pillantásának ereje egészen felkavarta.
– Mi a helyzet önnel, úrnőm? Ön szerint mi vagyok én?
Nem jött válasz, a hajó egy ideig csak siklott a vízen, mielőtt nyíltan felé fordult és kérdéssel felelt az előbbi kérdésre.
– Megérinthetem?
– T'essék?
– A kezét. Szeretném megérinteni a kezét.
– Miért?
– Szeretném látni, hideg-e.
– Nem az – nyugtatta meg Khe. – T'esthőmérsékletű.
– De szeretném megérinteni – erősködött a nő. – Tudni akarom...
– Tudni akarja, milyen egy ghúl testének tapintása? – sziszegte.
Kuen Sen nem riadt meg tőle.
– Igen.
Keze lecsapott, gyorsan, hogy a nő értse, nem csak kevesebb, több is egy embernél, és olyan erővel szorította meg Kuen Sen kezét, hogy fájdalmat okozzon. A nemeshölgy felszisszent, de különben zokszó nélkül tűrte.
– Ilyen a testem tapintása – vigyorgott vadul Khe.
A nő lehunyta szemét, de nem rántotta el a kezét, pedig a férfi erre számított.
– Tévedett – mondta Kuen Sen helyette, és a ghúl egyszerre ott érezte öklén a nő másik kezét. – Ez melegebb a testhőmérsékletnél.
Khe szinte eldobta magától, ahogy elengedte.
– Ez kielégítette a kíváncsiságát, hölgyem?
A szólított oda sem figyelve dörgölte meggyötört kezét.
– Nem – mondta. – Korántsem. A kíváncsiságom még csak most kezd erőre kapni.
Azzal felvillantotta a férfinak a maga kaján mosolyát, majd visszatért a színes sátorponyváig, amely alatt a férje aludt.
Khe még a nap felkelte után is sokáig állt egy helyben és meglepetéséből haragot, a haragból pedig dühöt hívott életre. Ha Kuen Sen játszadozni kíván vele, azt még nagyon megbánja. Számos leleményes módot eszelt ki erre, majd, ahogy egyre több matróz kezdett mozgolódni a fedélzeten mély póznákkal ellenőrizni a víz mélységét, hálókat kivetni, vagy egyszerűen csak ügyelni a Folyamra és a partokra veszélyek után kutatva, lement beszélni Khánnal.
– Nincs a Folyam közelében, ebben biztos lehetsz – mondta neki a könyvtáros. Némi óvatossággal a hangjában, állapította meg magában Khe.
– Miért?
– Tiltás alatt állok, ezért nem tudok részletekbe menően nyilatkozni erről. Legyen elég annyi, hogy nem annyira Nhólból, mint inkább a Folyam elől menekült, és ha visszatérne hozzá, az minden reményét megsemmisítené.
– Akkor nem hozzuk vissza – nyugtatta meg Khe. – Megtaláljuk és figyelmeztetjük a papokra meg a terveikre.
– Nem értem, hogyan lelhetnének rá ők.
– Megvannak a módszereik.
– Te pedig biztosan tudod, hogy a templom keresőcsapata felfelé indul a Folyamon, ahelyett, hogy a szárazföldön át haladna? Ezért szereltetett fel az uralkodó egy bárkát a mi utunkhoz?
Ami azt illeti, Khe nem töprengett sokat azon, miért kért egy bárkát – akkor ez olyan természetesnek tűnt. Most viszont ráébredt, hogy ezzel talán elárulta magát és a Folyamot is: a folyamisten csakis folyásirányban és folyásiránnyal ellentétesen tudott gondolkodni, így aztán nyilvánvalóan Hezsinek is valahol itt kellett lennie. Khe úgy érezte, a Folyam felső szakaszán leli majd meg, azonban egyszerre felderengett előtte, hogy ebben a kérdésben az istenség vélekedésében nem lehet megbízni, még úgy sem, hogy átszüremlik rajta. A Folyam nem tudta biztosan, hol van a lány.
Egyedüli kapaszkodót az utóbbi néhány napban az istenségtől kapott látomásai nyújtottak. Ellentétben a magáról a Folyamról szóló elsővel, ezekben egy férfi szerepelt, egy sötét hajú vadember, csíkos lovon, aki hozzá hasonlóan barbár öltözetet viselő társaival együtt lovagolt. Khe álmában úgy vélte, a vadember tudta, hol van Hezsi, és valamiképpen ugyanolyan, mint ő: a Folyam meghosszabbítása olyan helyekre, ahová ő maga nem folyhatott el. Ám az istenség egyébként nem sok mindent osztott meg vele. Márpedig neki értesülésekre volt szüksége; valamire, amitől Khán azt hiheti, többet tud nála.
A lovon ülő férfi szinte akarata ellenére a lánynak adott kicsiny szobrocskára, a mángok képzeletében élő félig ember, félig asszony teremtményre emlékeztette. Ha az álmaiban szereplő alak egy máng, akkor talán... de a barbárok egytől egyig ugyanúgy néztek ki.
Nem, ez biztosan nem igaz. Akadt közöttük, aki olyan fehér volt, mintha albínó lenne, a szeme meg akár a fakószürke üveg. A mángok legalább úgy néztek ki, mint az emberek.
Ha nem vállal némi kockázatot, mielőtt Khán mondana valamit, akkor a könyvtáros tartja majd ellenőrzése alatt az összes ismeretet. Bármit mondhat majd neki, Khe érzékei pedig nem voltak eléggé élesek ahhoz, hogy felismerje az apró hazugságokat. Khánnak hinnie kellett a kitalált templomi keresőcsapatban, úgy kellett gondolnia, hogy a papság tudja, hol a lány.
Így aztán összeszedte minden önbizalmát és kimondta az egyetlen dolgot, ami az eszében járt.
– Csak azt tudjuk... ahogy a papok is... hogy a mángok között van. – Aztán úgy kellett visszafognia magát, nehogy diadalittas mosoly terüljön el az arcán, mert orra megérezte Khán csalódottságának savanyú, sós szagát. Igaza volt! Legalábbis részben. Mostantól a könyvtárosnak nagyon vigyáznia kell, mit mond, amikor hazudik, mivel többé nem tudhatja biztosan, meddig terjednek Khe ismereteinek határai. A ghúl látta, ahogy küszködik, látta a reményét, hogy kitalálhat valamilyen hazugságot, az igyekezetet, hogy olyan közel legyen az igazsághoz, amennyire kell, mert azt akarta, hogy elhiggyék. Magában bólintott: igen, Khán becsapná, ha úgy vélné, nem lesz következménye a dolognak. Ugyan hová vezette volna őket a könyvtáros, ha nem hitt volna abban, hogy a papok veszélyt jelentenek Hezsire? Akkor arra a következtetésre jutna, hogy az egyetlen valódi veszélyt ez a keresőcsapat jelenti. Azonban most már bizonyítéka volt rá: a papok tudják, hol van a lány, és ez arra serkenti, hogy legalább részben igazat mondjon.
– A mángok között van – biccentett végül az öreg, Khe pedig örömében ökölbe szorította a kezét. – Ez igaz. Úgy tűnik, a papok jobban szemmel tartottak, mint véltem; tudták, mikor kapok hírt felőle.
– Láttam térképeket. A máng puszták óriásiak. Az, hogy tudjuk, hol van, valójában nem szűkíti le a keresési körünket.
– Ez igaz – értett egyet halkan Khán. – De én jóval pontosabban meg tudom mondani, merre található.
– Szárazföldön is kell mennünk? Melyik irányba kell indulni?
Az öregember sóhajtott, felemelt egy bambuszból és sárgarézből készült tokot az asztala mellől. Előhúzott belőle egy térképet és kiterítette.
– Itt van Nhól – magyarázta, Khe pedig elég könnyen felismerte. A Folyamot három, egymással párhuzamosan futó hullámos vonal jelképezte. Nhól a Víz Templomának ábrája, egy lépcsős piramis volt. Kheben feltámadt a már jól ismert harag a láttán... hogy a Folyam városát a végzetének kell jelképeznie.
– Ez a pusztaság – mutatott Khán a mindenféle részletet nélkülöző, roppant kiterjedésű területre, amelyre csak egy kardját lóbáló lovas férfit rajzoltak. A Folyam másik partjához azt írták, „desék”, amiről Khe úgy tudta, egy másik barbár törzs neve.
– Egészen eddig a pontig maradhatunk a Folyamon – mutatott a könyvtáros egy hullámvonalra, amely a Folyamot metszette.
– Az micsoda?
– Egy másik, kisebb vízfolyás. Még az is lehet, hogy egy darabig azon is mehetünk majd a bárkával. Utána viszont ki kell szállnunk a hajóból és a szárazföldön haladni tovább.
– Hova?
Khán őszinte pillantással nézett fel rá.
– Gondolj bele a helyzetembe! – mondta. – Azt hiszem, az uralkodónak és nektek is csak annyiban vagyok hasznos, amennyiben ismerem Hezsi hollétét. Szeretném a lehető leghosszabb ideig megőrizni ezt a hasznosságot. Egyelőre csak annyit mondhatok, hajózzunk el a folyó torkolatáig, és ha lehet, induljunk el rajta felfelé.
Khe bólintott. Az öregembert nem ejtették a fejére. Ami azt illeti, emlékeztette is őt valakire. Egy pillanatig tudta, ki az – az idős nőre a Vörös Gar utcában, akit meggyilkolt. A gondolat valamiféle érzelmet ébresztett benne, a halála után rátörő szomorúság árnyékát. Miért emlékezteti rá ez az ember?
Mind a kettő idős volt, mind a kettő csúf, mind a kettő kemény és kérlelhetetlen, ezért. Mind a kettő veszélyes, egészítette még ki a felsorolást. Ám volt még valami ennél is lényegibb dolog, ami nem jutott az eszébe.
– Hát akkor – szakította félbe a saját gondolatmenetét –, elviszem a hírt Csontangolnának, amennyiben nem kívánja ön ellátni tanácsokkal.
– Ugyan! – horkantotta Khán. – Beszéltem vele egyszer... ez elég is, egészen a halálomig, amikor is előszólíthatja a kísértetemet és rákényszeríthet, hogy beszéljek vele megint. Sok éven át sikerült elkerülnöm a fajtáját, most pedig össze vagyok zárva vele egy hajón.
Khe bólintott.
– Megértem. A papok és a mérnökök soraiban is rengeteg van ebből a fajtából. Azt hiszem, valójában Kuen Sen az, aki vezeti ezt a kutatócsapatot.
– Na igen, Kuen Sen. Tűz és Jég úrnő.
– T'essék?
– Ezt jelenti a neve, ostoba – magyarázta Khán. – Tűz meg jég.
– Ó!
– Menj! Sok még az olvasnivalóm.
– Khán mester, soha nem tesz mást, csak olvas?
– Mire gondolsz?
– Tudom, hogy még sosem járt Nhóltól északra a Folyamon. Mégis itt ül bezárkózva, ahelyett, hogy befogadná a világot úgy, ahogy a szeme elé tárul.
– Szóval jelen pillanatban tehetek úgy, mintha nem is vennék részt ezen az eszelős úton. Foglalkozhatok fontos dolgokkal. Hamarosan... amikor ezeken a vén lábaimon kénytelen leszek a szárazföldön haladni tovább... nem áll többé rendelkezésemre ez a fényűzés. Azonkívül mégis mi az, ami odakinn az ember „szeme elé tárul”?
– Hát... víz meg távoli gátak, azt hiszem, hébe-hóba egy másik hajó. Értem, mit akar mondani.
– Pontosan. És akinek van egy kicsi esze, már réges-rég megértette volna, mit akarok mondani, és megkímélt volna ettől a sok fecsegéstől, amit nem engedhetek meg magamnak. Öreg vagyok már... nem sok erőm maradt.
– Ismét az elnézését kérem, Khán mester! Nem is zavarom tovább a munkában.
Khe meghajolt és távozott a szobából. Visszament a fedélzetre, miközben az járt a fejében, hogy egyáltalán nem értette meg Khánt. A lakkozott deszkákra lépve a világ csodálatosnak és teljesen újnak tűnt. A nap derűs sárga fényt vetett a világra és felhők bolyongtak kedélyesen az álmaiban látott színekhez foghatóan egyszerű, árnyatlan égen. Nagyjából harminc katona álldogált a korlát mentén továbbra is akvamarin és arany szoknyában, fényesre csiszolt acélvértben. Ezek tényleg az ő katonái, merthogy ő kérte el őket az uralkodótól. Emberek, akik a parancsára harcba szállnak és szükség esetén az életüket is adják.
A legjobb az egészben, hogy ez a vállalkozás többé már nem volt az a halvány reménysugár, aminek indult. Khán tudta, pontosan tudta, hol van Hezsi. Khe pedig hamarosan rátalál, megvédi az ellenségeitől és ismét a karjában tartja majd. Visszahozza majd az apjához... nem a palotában lévő szerencsétlen hús-vér apjához, hanem ahhoz, akihez valójában tartozik. A lány csak azért menekült el tőle, mert nem ismerte még őt, és mert a papok gyermekkorától fogva téves elképzeléseket neveltek belé. Olyanokat, amelyek abból a mindenek alatti sötét helyről származnak, ahol egy rettenetes lény adta ki magát embernek, miközben játszadozott a pórázon tartott első uralkodóval. Hezsi megtanulta félni az istenséget, egyenlőséget vont közte és a papok természetellenes viselkedése között... ezeket a természetellenes dolgokat, félelmeket egykor ő maga is elfogadta, mielőtt még a halál felébresztette. Ám a Folyam, a valósága az volt, amit most látott: roppant kiterjedés, az élni földre szállt ég, az élet, az eső körforgása. Öröm. Egyszerre úgy érezte, mintha fejét és a talpát egy egész világ választja el egymástól, köztük homárok, garok, lepényhalak, tarisznyarákok, harcsák, angolnák... a vízben élő összes lény, a sűrű nádasok, a mocsári királyságok ciprus- és mangroveerdői. Nem gyötörte az éhség, s a rémálomba illő igazság, miszerint ő halott volt, nagyon messzi, téves aggodalomnak tetszett. Egyetlen gondolat nyugtalanította csak, s ebben is az volt a bosszantó, hogy egyáltalán nem lelte a magvát. Volt benne valami a templomot és különös urát illetően, de nem ez volt az, amiért... nyugtalankodott? Félt?
Akármi is legyen, majd megbirkózik vele akkor, amikor előkerül. Újjászületése óta első alkalommal érezte úgy, méghozzá eléggé groteszk módon, hogy legszívesebben dalra fakadna. Nem hagyta, hogy egyetlen görbe gondolat elvegye a kedvét és elveszítse miatta ezt az oly ritkán tapasztalt érzést. Énekelni pedig nem fog – az túlzás lenne, s a hajón lévő utastársai még azt hinnék, megbuggyant... viszont figyeli majd a tovasikló Folyamot és hódol előtte: felismerte benne a sorsát és ez olyan, mintha dalra fakadt volna.
Khán gondosan tanulmányozta kabinjában a térképet, és mellette egy másik, jóval részletesebbet is. Ellenőrizte a magával hozott földrajzi leírásban.
Vékony kötélen táncolt most, és mindkét oldalon borotvapengék lestek rá. Bárcsak egészen biztos lehetne benne, hogy a papok nem küldtek el semmiféle csapatot! Ám ha tényleg létezett ilyen, akkor jóval előttük járhatott, Hezsi és Cem pedig már elmenekült, vagy elfogták volna őket.
Ez utóbbi bekövetkeztének nem látta nagy esélyét, hacsak a mángok nem adták el őket nekik, márpedig elképzelni sem tudta, mit nyújthat vagy ígérhet egy pap, amivel meg lehetne vásárolni vagy meg lehetne félemlíteni egy mángot.
A terve még mindig nem volt teljes, még mindig hiányoztak belőle részletek. Túlságosan sok múlt Jenen, aki újra meg újra meglepetést okozott neki. Volt valami abban a fiúban, amit nem értett: a szövedék egy darabja nem készült el, de legalábbis látóhatáron kívül esett.
Mindenesetre neki itt voltak a térképei és a földrajzi leírása. Igyekszik minél többet megtudni belőlük.
Így tehát mialatt Khe odafenn sétálgatott és azon merengett, mi nem hagyta kiteljesedni boldogságát, Khán ismét az első térkép felé fordította figyelmét és szórakozottan kopogtatta ujjával a „Se'leng” feliratú kúpot, ahonnan a Folyamot jelző tekergőző vonal indult. Az járt a fejében, milyen furcsa, hogy a hegy rajza úgy hasonlít a fél világgal odébb található Nhólt jelölő ábrára.