Ahogy a lovak eszelős sebességgel lezúdultak a hegyoldalon, Hezsi markolta a kantárját. Háta mögött elhalt minden hang – a Vadászúrnő és hada, a mángok, Perkar... Elnyelte őket az erdő és a szurdok, amelybe ereszkedtek éppen. Jelen pillanatban nem létezett más, csak meredek, néha függőlegesen leszakadó sziklafalakon végigpattogó kövek, ahogy hátasaik igyekeztek, nehogy megbotoljanak. Sötétnek épp akkor bicsaklott meg a lába, amikor Selda egyik embere felkiáltott: csődöre elesett és kétszer is áthemperedett rajta, mielőtt nekicsapódott egy fának. A reménytelenül kengyelbe gabalyodott lovas még egyet kiáltott, ez alkalommal erőtlenebbül, ahogy állatával együtt élesebb szögben ereszkedő lejtőre kerültek és eltűntek lefelé.
– Cem! – szólt hátra a lány a válla felett. – Szállj le a lovadról és gyere gyalog!
A félóriás jócskán lemaradt, hatalmas hátasa egyértelműen vonakodott elindulni a szédítő mélység mellett. A lány szavai nyomán Cem kelletlenül bólintott és leszállt, majd megsimogatta a kanca méretes fejét. Aztán nyúlt, hogy kioldja a csomagjai szíját.
– Azokat hagyd! – kiáltotta Selda. – Már olyan közel vagyunk, hogy nincs rájuk szükség!
Az egykori testőr láthatóan megkönnyebbült, majd előhúzta bunkósbotját, hátára vette pajzsát és fújtatva, zihálva nekivágott a hegyoldalnak.
– Messze van még? – kérdezte Hezsi ingerülten a különös alaktól, aki valami módon – a lány képtelen volt felfogni, hogyan – az ő kíséretének vezetője lett. Egy pillanatra sem feledte Perkar rá vonatkozó megjegyzését, és állandóan ügyelt rá.
– Légvonalban már nem is távolság – közölte epésen Selda. – Gyalog azonban... még beletelik némi időbe. De amint elérjük a szurdok alját, könnyebb lesz lovagolni.
– Csak Cemnek nem.
– Tudja tartani a lépést. Futni nem lehet ott sem, de még ha meg is próbálnánk, a lovaknak biztosan nem sikerülne.
Hezsi bólintott, de aggodalom támadt a szívében – tisztában volt vele, a félóriás milyen hamar elfáradt roppant teste cipelésében.
Azonban Selda ígéretéhez híven nemsokára elérték a szurdok keskeny alját. Sebes futású patak csorgott odalenn és maga a levegő is hűvös volt, nedves, kifejezetten patakszagú. A lánynak valamivel jobb lett a kedve a láttán, Cem pedig, bár minden arcizma megfeszült az erőfeszítéstől, egyértelműen képes volt a lágy, sík talajon tartani az iramukat. Hezsi hagyta, hogy Sötét lemaradjon, hogy a félóriás mellette lehessen.
– Menni fog? – kérdezte aggodalmaskodva.
– Igen – fogadkozott a félóriás.
– Ha nem...
– Jól vagyok, hercegnő. Tudom, mit hiszel rólam, de többé nem panaszkodom arról, mennyire hasznavehetetlen vagyok.
– Sosem voltál hasznavehetetlen, Cem.
– Nem érdekes – vont vállat az egykori testőr. – Most már biztosan tudom, ha kell, kiveszem a részemet ebből a csatából. Ha el is fogy az erőm és nem bírok tovább futni, akkor majd megfordulok és megvédelek mindazoktól, akik utánunk jönnének.
– Cem, Khán már meghalt.
– Azt nem tudhatod, hercegnő. Az ott nem lehetett Khán. Valaki másnak kellett lennie, aki hasonlít hozzá.
– Kiderítem. Te ismered azt a kettőt? – mutatott a lány a Selda mellett lovagló férfira és nőre.
– Igen. A nő valami Kuen. A férfi egy kisnemes. A neve Csontangolna.
– Két nhóli nemes itt? Akkor az tényleg Khán volt, igaz?
A félóriás kelletlenül bólintott, és nem ejtettek több szót a dologról.
Nem sokkal később, miután még egy ló összerogyott, Selda megállította a csapatot. Mindenki megitatta az állatát.
– Remélem, Perkar és a Vadászúrnő elvégzik a dolgukat! – mondta Selda. – Nem hallom, hogy bárki is üldözne minket.
– Nem is fogsz – mutatott rá Ngangata. – A szurdok kizár minden zajt. Csak akkor halljuk majd őket, amikor szinte már a nyakunkon lesznek.
– Mindenképpen pihennünk kell, ha csak egyetlen pillanatra is – mondta Lófivér. – Seldának igaza van.
Hezsi ügyelt rá, hogy Cem ihasson még némi vizet, aztán a vastag levélszőnyegen odasétált az egyik fatörzs tövében üldögélő Kuen Senhez és Csontangolnához.
Amikor odaért hozzájuk, mindketten talpra ugrottak és meghajoltak.
– Hercegnő – üdvözölte a férfi. – Alázatos szolgái vagyunk. Bocsásson meg, amiért nem mutatkoztunk be eddig!
– Két kérdésem van, viszont nincs időm az udvari formaságokra – közölte a lány, fogai közt szűrve a szót. – Az első, hogy miért vagytok itt?
Kuen Sen ismét meghajolt.
– Az édesapja küldött minket, hercegnő, hogy megmentsük a papok embereitől.
– Az apám? A papoktól?
– Igen, úrnőm.
Hezsi hangosan kifújta a levegőt.
– Erről beszélhetünk még később. Amikor csatlakoztatok hozzánk, volt még egy lovas veletek, valaki, aki lezuhant a lováról. Az ki volt?
Csontangolna lehajtotta a fejét.
– Azt hiszem, ismerte – mondta. – Khán volt az, a könyvtáros. Neki sikerült meggyőznie az uralkodót a kutatóút szükségességéről. Ő... hiányozni fog nekünk. Sajnálom.
A nő bólogatott, és Hezsi mintha egy könnycseppet látott volna megcsillanni a szemében. Nyelt egyet, hogy eltüntesse torkából a gombócot.
– Maga Khán... Miért?
– Tudomást szerzett egy összeesküvésről, amelynek a célja megtalálni és végezni a hercegnővel, esetleg visszavinni a Folyamhoz. Egy fiatal dzsik a vezetője. Azt hiszem, őt is ismeri.
– Találkoztunk vele még Nhólban, és nemrégiben szerepelt egy látomásomban – suttogta Hezsi. – Csakhogy meghalt. Láttam, ahogy megölték.
– A papoknak óriási a hatalmuk – magyarázta Csontangolna. – Képesek különféle bűverejű lényeket létrehozni. Ez a „Khe” nem az, akit egykor ismert.
– Az, akit ismertem, nem az, akit ismertem – a lány szinte már köpte a szavakat.
– Lóra! – kiáltotta Selda. – Tovább kell mennünk.
Hezsi rideg tekintettel mérte végig a párost.
– Később még visszatérünk erre, és akkor azt is megtudom majd, milyen módon ismerkedtetek össze ezzel a Seldával.
– Hmm – kezdte a férfi. – Sokat utazik. Afféle kereskedő...
– Később! – torkollta le Hezsi. – Így is épp elég nagy már a zavarodottságom. Nem sok füle-farka van annak, amit mondtok. Csak azt áruljátok el, de gyorsan: tudjátok, mi okból vagyunk itt?
Csontangolna komolyan bólintott.
– Végezni akarnak a Folyammal.
– Ha közbeavatkoztok, a barátaim veletek fognak végezni. Megértettétek?
– De még mennyire, hercegnő. Eszünk ágában sincs közbeavatkozni. Khán és az uralkodó épp ebben állapodtak meg egymással.
Hezsi igyekezett, nehogy bármi is meglátszódjon az arcán, ahogy visszatért Sötéthez. Hazudtak, hazudtak, egyre csak hazudtak, teljesen tisztában volt ezzel. De vajon mennyi volt mindebben a valóság?
Amint felszállt a nyeregbe, odahajolt Cemhez.
– Ha odaérünk a helyhez, ahová megyünk és az a kettő bármi gyanúsat tesz, akkor öljétek meg őket – parancsolta halkan. – Tovább tudod ezt adni Lófivérnek és Jaa'hánnak?
A félóriás meglepetten nézett rá.
– Hercegnő?
– Komolyan mondom. Túlságosan sok mindenen mentünk már keresztül ahhoz, hogy az apám, vagy akárki más emberei belekotnyeleskedjenek. Nem bízom bennük: úgy viselkednek, mintha Khán barátai lennének, csakhogy ő sose barátkozna efféle alakokkal. – Itt elhallgatott, és majdnem elmondta neki, mire figyelmeztette Perkar Seldát illetően, ám aztán úgy határozott, elég, ha a félóriás egyszerre csak egy dolog miatt fájdítja a fejét.
Újra felkerekedtek, miközben az ég sötét felhőkből szőtt köpenyt öltött magára. Hezsi úgy vélte, a pihenés nem tett jót a lovaknak, azonban a mángok és „Selda” is valószínűleg jobban értett az állatokhoz. Sötétnek remegett a fara és fehér tajték áztatta a szőrét, ő pedig egyre nyugtalanabb lett – ez volt az első lova, egy igazán csodálatos állat, és nem akarta, hogy elpusztuljon.
Lovaglás közben egyre csak Seldát figyelte, kereste rajta Karak nyomát. Igaza lett volna Perkarnak? Talán ezt rejtegette előle? Igyekezett felidézni, mit is mondott, de zűrzavaros volt minden... akkortájt minden gondolatát lefoglalta, hogy feldolgozza Khán lezuhanásának képét.
Tényleg a könyvtáros volt az, de egyszerűen nem tehette meg, hogy sokat foglalkozzon ezzel. Nem lehetett. Egyszerűen ki kell zárnia még ezt az egészet a tudatából, még egy napig távol kell tartania a szívétől, aztán megengedheti, hogy eluralkodjon rajta a gyász. Azt megteheti. Most fontos, sürgető dolgok kötötték le a figyelmét.
Ismét „Seldára” nézett azzal, hogy kideríti, miféle kapcsolat fűzheti egymáshoz a Varjúistent és két nemest Nhólból, amikor iszapot, vizes habot fröcskölve egyszerre felrobbant előttük a patak. A közvetlenül mellette lévő lovasokat – Selda előőrsét – lovastól döntötte fel az ereje, maga Selda pedig leesett bakoló hátasáról. Hezsi tátott szájjal bámulta, mi öltött alakot a vízből.
A felső része úgy festett, akár egy szalamandra: erősen ráncos, szürkésfekete test kidudorodó szemmel és a halántékából tollak alkotta agancsként hátrafelé nyúló, szétágazó kopoltyúval. Hátsó lába azonban egészen hasonlított egy emberére, ahogy előreszökkent, noha mellső végtagja egy kétéltű tömpe ujjú mancsát formázta. A lény eltátotta fogatlan száját, akkora volt, hogy könnyedén bekaphatott vele embert is.
Khe látta meg elsőnek a Vadászúrnőt – megérezte a bizarr női lényből áradó hatalmat. Az istennő hada is duzzadt az erőtől, és ő most döbbent rá, hogy Moha nem hazudott neki: egyáltalán nem lesz könnyű legyőzni ezt a nőt meg a lényeit. Összegyűjtötte a testébe zárt sokaságot, végighasított a tenyerén, hogy kiengedje a vérét és az erejét, azonban hiába hullottak a cseppek a földre, hogy a maga teremtményei szökkenjenek elő onnan a farkasok és a vademberek ellen, már jött is a démon.
Khán „perkar”-nak nevezte, ám ez Khenek nem jelentett halálon kívül semmi egyebet. A csontszínű ember rikoltva tört rá, arca ádáz, tébolyult maszkba torzult.
A ghúl szélköpenybe burkolózott, megerősítette élő páncélját, láthatatlan tűzből pajzsot csomózott magának, s miközben kiszívta lovából az élet lángját, előreszórta vérét, hogy pusztai medvékké, hosszú lábú, nevenincs lényekké formálódjon. Hadd birkózzanak meg ők azzal a karddal meg az acélszínű szempárral. Ő inkább lándzsaként szállt a Vadászúrnő felé – biztos volt benne, ha sikerülne felfalnia az istennőt is, a világon nem lenne semmi, ami megállíthatná... még saját egykori halála sem.
Ahogy körülötte szörnyek szökkentek elő a földből, Perkar felordított csalódottságában, majd belevitte minden haragját Harka dalába, ahogy a kard vezette a karját. Kegyetlen elégtételt jelentett, amikor az egyik medve feje legurult óriási válláról és forró, fekete vér fröcskölt az arcába, noha Harka közben sarlóként vágott félbe egy leginkább imádkozó sáskára emlékeztető vékony tagú, csontvázszerű iszonyatot.
Körülötte összeroppant a két sereg és az erdő egyszerre a halál kertjévé változott: a mángok visítoztak, az istenek felismerhetetlen hangokat adtak ki. Perkar a szeme sarkából látta, ahogy egy ló a lovasával együtt eltűnik az egyik farkas karmai, fogai alatt; látta, amint egy nyílvesszőktől megvakított medveember egy máng kard fejet metsző pengéjéhez támolyog.
Karmok karistolták végig a páncélját, az ütés erejétől elpattant néhány láncszem, T'es pedig egyszerre felnyihogott és összeesett – sikerült leugrania a hátáról, és bár igyekezett Harkával végezni ellenfeleivel, tekintete minden egyes szabad pillanatban az életfalót kereste. Végül észrevette: éppen ellépett egy haldokló medve elől – elmosódott láng volt a nhóli, csupa mozgás a Vadászúrnő körül. Az istenség lándzsája keresztülszúrta, de ő felhúzta magát rajta: végigcsúszott a hasába fúródott nyélen, és valamiféle villámok játszottak a seb körül. Perkar egészen berekedt már az ordítozástól, úgy vágta magát abba az irányba, és bármi is volt közte és a tiszkava között, halálát lelte.
Csakhogy Khe még azelőtt elérte a Vadászúrnőt, hogy az ifjú elverekedhette volna magát odáig, és érintése nyomán napfényhez hasonló világosság támadt. Az istennő metsző, átható hangon felsikoltott. Perkar ellenfelei kétszer annyian, kétszer akkora erővel vetették bele magukat a harcba, így egy ideig csak küzdeni tudott, s amikor ismét felnézhetett, azt látta, a tiszkava rutkirulok és farkasok halma alatt osztogatta a csapásokat.
Most már felismerte, noha a nhóli utcák árnyékai között csak egy futó pillantást vethetett rá. Remek kardforgatónak látszott... ami azt illeti, Harka nélkül neki sosem sikerült volna legyőznie.
A lény arcától függetlenül rengeteg mindenéről sütött, hogy többé már nem emberi benne. Öltözéke jobbára cafatokban lógott róla, így aztán látni lehetett furcsán elszíneződött húsát, testének, vállának csontos, természetellenes körvonalait. Fekete tűz izzott a szemében, ahogy lemészárolt fenevadak, istenek között átnyomakodva igyekezett az ifjú felé, hogy összemérhessék az erejüket. Perkar kereste a Vadászúrnőt, ám aztán, ahogy eszébe jutott, ez az izé falta fel a forrás istennőjét, elfelejtett minden aggodalmat. Felordított és az életfalóra vetette magát.
A tiszkava sokkal gyorsabb volt: habár hátrányos helyzetből kellett felállnia, elmozdult a lecsapó kard elől.
– Na megállj! – vicsorogta. – Most nem kapod meg a fejemet.
Perkar nem felelt erre. Harkát maga előtt tartotta, védekező alapállásban. Még a kardban lakozó istennek is csak némi üggyel-bajjal sikerült elég gyorsan mozdítani a karját, amikor a szörnyeteg nekirontott és kimeresztett karmokkal lesújtott rá. A nyakát vette célba, de egy levegőbe kapott kéz útját állta. Ahelyett, hogy belevágott volna, a fegyver hihetetlen módon lecsúszott az alkarról, lenyúzta róla bőrt és megmutatta az alatta húzódó sárga vértlemezt. Perkar elfordította Harkát, csosszanva hátralépett és továbbvitte a csapást az életfaló bordái irányába: ott végre húst-csontot metszett a penge, a legalsó bordától indulva szétvágott mindent, többek között a gerincet is, egészen a medencéig. Aztán a karmok végigszántottak Perkar arcán és ezzel egy időben váratlanul zsibbadás tört rá, miközben mintha heves lángok emésztették volna. Akár a gyermek, akit faszéndarab égetett meg, felkiáltott és hátraugrott. A tiszkava igyekezett utána menni, csakhogy megrogyott, amikor lába megértette, megszakadt a kapcsolat közte és az addig mozgását biztosító gerinc között.
Perkar tovább hátrált és kezét a nyakához emelte, érezte, ahogy sugárban spriccel tenyerébe valami meleg folyadék: átmetszették az egyik verőerét. Persze, ahogy Harka összezárta a sebet, máris csökkent a vérmennyiség.
– Ennek nem sok híja volt – közölte a kard. – A szívhúrjainkat is megcibálta.
Perkar elvicsorodott és előrevetette magát, csakhogy egy ló csapódott neki ebben a pillanatban – a földre döntötte, és fürgén fel kellett emelnie fegyverét, hogy hárítsa az egyik máng harcos támadását. Az istenpenge megvillant és keresztüljárta a hátasáról leugró férfit. Miközben talpra állt, Perkar szeme előtt oszloppá formálódott a föld: sebesen magára öltötte a Vadászúrnő alakját, aki ez alkalommal egy jávorszarvas fekete agancsát viselte vicsorgó oroszlánfejen. A tiszkava addigra már a levegőbe emelkedett, tombolt körülötte az orkán, alteste ernyedten lógott, és az istennő felnyársalta. Az életfaló felrikoltott, egyúttal viszont két kézzel lenyúlt és sikerült valamiképpen megoldania, hogy felemelje támadóját a földről. Együtt szálltak felfelé: felkapott falevelek az őszi szél markában. Perkar még látta, ahogy a Vadászúrnő ismét átalakul és valamilyen fekete szárnyú madárrá változik, aztán eltűntek, belevesztek a rengeteg sűrű szövésű, átlátszatlan lombsátrába.
Minden addiginál szorosabban megmarkolta Harkát, és arra gondolt, utánuk ered... azonban teste ezt a pillanatot választotta, hogy két nyílvesszőt sarjasszon magából. Láncinge nem engedte át a hegyüket, ám a pengében lakó istenség kérlelhetetlenül halandó ellenfelei irányába fordította a figyelmét.
– Ha engeded, hogy ezek a mángok darabokra szabdaljanak, sosem tudsz majd végezni a tiszkavával.
Perkar komoran fordult az előtte álló feladat felé, és közben ott égett benne a szégyen, hogy a szíve legmélyén megkönnyebbülést érez.
Merthogy, ebben biztos volt, a tiszkava végzett volna vele, és nem tudta, képes lenne-e újra szembeszállni az életfalóval. Egy valamivel, ami ennyire próbára teszi a Vadászúrnő erejét...
Aztán már nem volt több ideje töprengeni.
Selda emberei megtámadták a lényt, ám Hezsinek nem kellett látnia, hogyan hal meg közülük az első, hogy tudja, itt egy nem éppen kis erejű istenséggel állnak szemben. A lány azonnal tudta, hogy a lény nem a vízből és a porból emelkedett ki, egyszerűen csak alakot öltött belőle. Még a dobjáért se nyúlt, hanem épp úgy, mint amikor elkapta Hukvosát, összecsapta a tenyerét és megnyitotta a tavat.
Ez alkalommal nem tétovázott: szólította a bikát, mire Hukvosa örvendve sietett teljesíteni a feladatot.
– Viszont ehhez testet kell öltenem – magyarázta. – Nem harcolhatunk ellene kizárólag a tó alján.
– Nem tudom, azt hogy kell – mondta neki Hezsi.
– Engedd meg nekem!
A lány csak egyetlen szívdobbanásnyi ideig habozott – Cem közben rohant előre a biztos halálba, és Hezsi tudta: mit sem számít itt a mérete, az ereje és újonnan szerzett tudása.
– Megengedem! – kiáltott a lány. Tagjain végigszaladt a hatalom, és ahogy beszívta a levegőt, úgy érezte, soha nem kell abbahagynia. Izmai megnövekedtek, testét kín rántotta görcsbe – olyan heves kín, hogy szinte gyönyörrel ért fel. Még véget sem ért az átalakulás, és ő máris négy patás lábon vágtatott előre. A színek elhalványultak, ám orra egy egész új, korábban elképzelhetetlennek számító világ érzeteit közvetítette számára. Csakhogy nem volt ideje ezzel foglalkozni. Érezte Cem szagát, félelmének csípős bűzét kis híján elleplezte savanyú haragja. Selda egyik embere összepiszkította magát, magának Seldának pedig egyáltalán nem volt illata. Az avar humusza, az erdő csípős frissessége elhalványult a rájuk támadó isten és váratlanul felerősödő félelmének bomló holttesthez hasonló bűzt árasztó rothadása mellett. Aztán Hezsi már a szarvára is tűzte, majd pedig a levegőbe dobta, újra felöklelte, aztán egy fához csapta. A tompa fényű szalamandraszem tehetetlenül bámulta őt.
– Hezsi – nyögte a lény. Nem a békáéhoz hasonló szájból jött a hangja, hanem valahonnan a teste belsejéből. – Hezsi, hallgass meg!
Hukvosa hátralépett, újra szarvára tűzte a szörnyet és boldogan nekiiramodott.
– Hallgass meg! – Egyre üvegesebben csillogott a szalamandraisten szeme.
– Akkor beszélj! – bömbölte a lány. – Nem sok időd van rá.
– Ügyelj a Hollóistenre! Me...
Egyszerre felismerte a hangot.
– Moha? Moha, te vagy az?
– Igen – jött az elhaló válasz.
– Hukvosa, elég! – parancsolta a lány, ám a bika egyre csak futott tovább, Hezsi lelkesültségéhez pedig egyszerre riadalom vegyült.
– Szabadság! – ordította az istenség. – Engedj szabadon!
– Nem!
Azzal Hezsi a földre csavarta a fejét, erővel visszaküszködte teste házába, noha közben úgy érezte, mindjárt lángra lobban. Tisztában volt vele, hogy a teste ismét átalakul, miközben belemerül a tó valószerűtlen ködébe. A haldokló istenség alakja pislákolni kezdett: Hezsi most már annak látta, ami. Csakhogy hozzá kapcsolódott Moha is, és a szarvak őt is épp úgy átdöfték, akár a szalamandraistent.
– Megöltél – sóhajtotta az ifjú. – Én csak szerettem volna... Én nem bántottalak volna.
– Sajnálom – mondta erre a lány, és még a túlvilág üres, hideg térsége ellenére is őszintén gondolta.
– Már mindegy – köhögte a máng. – Figy... – Azzal szeme tágra nyílt és eltűnt, mintha soha ott se lett volna. Szemhunyásnyi idő telt csak el, és ő nem volt már más, csak Hezsi, egy lány, aki az erdő levél borította földjén hevert. Nem messze tőle a szalamandraistenség még fújt egy utolsót, aztán a szellem távozott a testből.
Hallotta a fák között egyre közelebb érő Seldát és a többieket.
Volt egy nehéz pillanat, ám aztán egyszerű hentesmunkává vált az egész. Leszámoltak a tiszkava erejéből született szörnyalakokkal, s bár a mángok kétségkívül bátrak voltak, elszántan harcoltak, Perkar jól tudta, nem vehetik fel a versenyt a Vadászúrnő seregével. A lovasok elbuktak a farkasokkal és oroszlánokkal, alkalmanként medvealakot öltő istenekkel, a le-lecsapó sasokkal és sólymokkal... no meg Harkával szemben.
Perkar megsiratta őket, mielőtt még véget ért volna az egész.
A halottak között ott találta Mohát is – az ifjú sámán nem halt még meg, bár kizsigerelték. Esdekelve tekintett Perkarra.
– Hallgass meg, harcos! – bugyborékolta a száját elöntő vértől alig érthetően. Perkar óvatosan közelített hozzá: nem feledte, Csaazek mire volt képes ilyen állapotban.
– Hallgass meg! – ismételte a sámán. – Nem tudhatom, szövetségese vagy-e a Hollóistennek, vagy egyszerűen csak rászedett. Nekem viszont végem van, és láttam, amint a Vadászúrnő elragadta Khet. Meglehet, te vagy Hezsi egyedüli reménye.
– Ez meg miféle ostobaság? – morogta erre Perkar.
Moha lehunyta a szemét.
– Itt a tó, hogy elnyeljen – motyogta. – Nem... – Újra kinyitotta a szemét, mégis úgy tűnt, semmit sem lát vele. – Perkar, itt vagy még?
Az ifjú odaguggolt ellenfele mellé.
– Itt vagyok.
– Azt hiszem, rájöttem, mi a Hollóisten szándéka – suttogta a fiatal máng. – Azt hiszem, most már értem.
Suttogott még valamit, Perkar pedig velejéig beleborzongott. Dermesztő erővel hatott rá a tudás.
– Jaj, ne! – szűrte a fogai között, mert tudta, hogy igaz. Kétség nem férhetett hozzá.
– Karak összeszűrte a levet a Vadászúrnővel, hogy elválasszanak minket egymástól – vicsorogta. Moha erőtlenül bólintott.
– Fáj? – kérdezte tőle. – Tudok tenni valamit?
– Nem. Olyan, mintha minden elhalványulna. Engedj hát elhalványulni... úgy fel tudok készülni. Számos bosszúszomjas lény várja a sámánok lelkét, úgyhogy minden rendelkezésünkre álló előnyt ki kell használnunk.
– Tudok segíteni?
De a máng már nem felelt. Még nem halt meg, de egyértelmű volt, hogy többé már nem beszél. Harka segítségével Perkar láthatta, amint életének utolsó fonala is szétfoszlik.
Remegő tagokkal állt fel: fejében folyamatosan ismétlődött Moha mondata, miközben elszántan futni kezdett vissza arra, ahonnan jött. T'es kimúlt, a máng lovak pedig elmenekültek vagy felfalták őket. Szóba sem jöhetett, hogy időben odaérjen, ahogy az sem, hogy ne próbálkozzon meg vele. Ismét csak az ő hibájából történt minden.