25. fejezet
Perkar egészen meglepődött a rávetülő árnyéktól. Nem mintha nem hallotta volna meredek fennsík köves, tagolt felszínén felfelé kapaszkodó alak módszeres közeledtét – egy ideje már tudta, hogy valaki jön felfelé, minden bizonnyal azért, hogy találkozzon vele. Ami meghökkentette, hogy a roppant méretű árnyalak csakis Cemhez tartozhatott, még úgy is, hogy a lenyugvó nap fénye valamelyest megnyújtotta. Cemhez, vagy esetleg valamilyen óriási testű vadállathoz... csakhogy Harka nem figyelmeztetett ez utóbbira.
Ám ahogy eszébe jutott, hogy a kard mostanság nem volt teljesen megbízható, megfordult, hogy megnézze, miféle vállak vetnek ilyen árnyékot.
Valóban Cem volt az. Perkar arcára minden bizonnyal kiült a meglepetése, mert a félóriás feltartotta a kezét, így jelezve, amint túl van a ziháláson és a fújtatáson, elmagyarázza, mi járatban van erre.
Ez viszont beletellett néhány pillanatba. A délutáni hűvösség ellenére Cem hevesen verítékezett – az átható emberszagot összeszáradt boróka, zsálya és cickafark illatával vegyítette az enyhe szellő.
– Anyám népének, az óriásoknak mindenképpen puha, lapos vidéken kell élniük – szuszogta végül a néhai testőr. – Egyértelműen nem arra teremtettek minket, hogy hegyeken mászkáljunk fel és alá.
Perkar elvigyorodott, bár nem volt jókedvű. Azért jelentkezett a fennsíkon álló őr feladatára, mert szeretett volna egyedül lenni – sok mindent végig kellett gondolnia, és tisztában volt azzal, hogy jelenleg nem valami jó társaság. Mindennek ellenére óvatos tisztelettel, sőt csodálattal viseltetett a félóriás iránt, noha az idő és a körülmények folytán csupán a lehető legfelszínesebb volt a kapcsolatuk. Ha Cem most kezébe vette a kezdeményezést, nem baj, ha valamivel jó kedélyűbbnek tűnik, bár a mogorva hallgatás sokkal inkább a kedvére lett volna. Apja egyik kedvenc mondása az volt, hogy az elszalajtott barátság olyan, akár az észrevétlenül maradt fontos ösvény, és ő úgy érezte, rövid élete során nem egy ilyen fontos ösvény mellett elhaladt már. Barátai az utóbbi időben hajlamosak voltak meghalni, így tényleg nem maradt más, csak Ngangata és talán Hezsi, márpedig jelen pillanatban egyikük sem volt hajlandó szóba állni vele... és joggal. Elkelt volna még egy barát.
Így aztán bármennyire nehéz is volt, nyájasan mosolygott, a fennsík peremére mutatott, és így szólt:
– Nem is valami nagy hegy ez. Inkább csak egy sor domb. – Széles mozdulattal átívelte a vidéket és mutatóujjával az északkeletre húzódó magas hegycsúcsok bökött. – Azok hegyek. Örülhetsz, hogy megkerültük őket.
– Örülök is – nyugtatta meg a homlokát törölgető és körbepillantó Cem. – Attól még szép idefenn. Eszembe juttat egy helyet, ahová Hezsivel jártunk valamikor.
– Valóban? – Perkar alig tudta elképzelni. Mindabból, amit Nhólból látott, lenyűgöző volt a város és megfelelő távolságból kőből emelt dombjaiban és magas falaiban kétségtelenül volt valami megfoghatatlan szépség, azonban abban a Nhólban, amelyet ő megismert, nem akadt semmi, ami az ülőhelyül szolgáló fennsík porló, köves lejtőjét, vagy az ötszáz lépéssel lejjebb található zöldellő, patakkal metszett síkot idézte volna, ahol Hezsiék táboroztak.
– Bizonyos szempontból – magyarázta a félóriás. – Olyan, mintha egy palota tetején lennénk és rálátnánk a városra. Arra, ahogy a fény ragyog, meg ott vannak a szagok. És volt ott egy udvar is, olyan virágokkal, mint ez. – Kolbászvastag ujjaival a fennsíkot kirajzoló és a napnyugtában rózsaszínre piruló fehér cickafarkakra mutatott... az érzékelhetetlen szellőben térdmagasan fodrozódó légies virágszőnyegre. Élénk volt az ellentét e között, és a hátságot délről meg nyugatról határoló vénséges röghegyek kopár, fekete csontvázai között.
– Nhólban soha nem láttam effélét – ismerte be Perkar. – Kevés időt töltöttem ott.
– Azt is jórészt a kikötőben. Tudom jól – Cem durva vonásai elgondolkodó ráncokba szaladtak össze. – Azért jöttem fel, hogy kérjek egy szívességet – bökte ki váratlanul.
– Mondd csak! Bár jelen pillanatban nem tudom elképzelni, miféle hasznomat vehetnéd.
– Pedig nagyon is van hasznod. – A félóriás elvigyorodott. – Annyira remek, hogy ismered a nyelvemet. Még Hezsi is csak olyankor beszeli, amikor ketten vagyunk, az utóbbi időben pedig még olyankor sem. Azt akarja, hogy tanuljak meg mángul. – Úgy tűnt, Cem kényelmetlenül érzi magát. – Nem vagyok valami jó benne.
Perkar megértően bólogatott.
– Én sem, barátom. Azért beszélem a nyelveteket, mert a Folyam valami módon megtanított rá. Vagy talán Hezsi, anélkül, hogy a tudatában lett volna. De mángul ugyanolyan kevéssé tudok, mint te.
– Én biztos beszél egymás jól mángul – hebegte kerékbe törve a nyelvet Cem.
– Igen. Beszél egymás jól – válaszolta ugyanazon a nyelven Perkar és mindketten elmosolyodtak. Ismét valami melegség öntötte el a szívét a félóriás kapcsán. Amikor találkoztak, Cem az életét fenyegette, és azóta legjobb esetben is ridegen viselkedett. Ám volt valami a Hezsi iránti hűségében, önzetlen szeretetében, ami meghatotta az ifjút. Amikor a Folyam átváltoztatta a lányt, csakis Cem akadályozta meg abban, hogy megölje, és nem azzal, hogy lefogta, hanem csupán azzal, hogy ott volt és sebesülten is védelmezte. Csak úgy tudott volna végezni Hezsivel, ha előtte megöli a félóriást... azt pedig képtelen volt megtenni. Meglehet, azért, mert sok szempontból épp olyan volt, mint Ngangata. S nemcsak abban, hogy mindketten csupán félig voltak emberek, hanem azért is, mert szívük mélyéig jók voltak.
Azonban sosem sikerült megismernie Cemet. Mivel megsebesült a menekülés során, nem tudott velük tartani a hegyes vidékre az őszi és téli vadászatra. S persze maga Perkar is megsérült, méghozzá közvetlenül azután, hogy visszatértek a síkvidéki táborhelyre.
– Kis híján megnevettettél – mondta, és még mindig vigyorgott suta kis máng párbeszédükön. – Az utóbbi időben senkinek sem sikerült így változtatnia a kedélyemen. Mondd hát el, mit kérsz!
– Azt hiszem, előbb érdemes megtudnod valamit – jelentette ki komolyan a félóriás, és arcán már nyoma sem volt a mosolynak. – Valamit, ami nagy szégyent jelent nekem. Amikor betegen feküdtél, azt tanácsoltam Hezsinek, hogy hagyjon magadra. Mondjon le rólad.
Perkar résnyire húzta a szemét és lassan bólintott, de nem szólt közbe, ahogy Cem folytatta beismerő vallomását, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét az alig két-arasznyira lévő fehér cickafarkról.
– Már eddig is rengeteg mindenen ment keresztül – magyarázta a félóriás. – Felfogtam, hogy meg kell tennie ezt a valamit a dobbal... Ezt a valamit, amit nem értek, csak azt tudom, hogy mennyire veszélyes. Képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy esetleg...
– Értem. Nem kell elmagyaráznod. Nem tartozott nekem semmivel sem.
– Azt gondolja, hogy tartozik. Még az is lehet, hogy tényleg így van. De nem ez a lényeg, mert én biztosan tartozom neked. Te mentetted meg, amikor én nem tudtam. Te mentettél meg mindkettőnket. – Ismét ráncba szaladt a homloka és az ajkát rágta. – Ez nagyon bosszantott.
Ennek hallatán Perkar felkuncogott, bár kesernyés volt a nevetése.
– Azt hiszem, ezt is értem.
– A legrosszabbat még nem is mondtam – dörmögte a félóriás. – A sebesülésem után csak hevertem ott, körülöttem egy csomó emberrel, akik értelmetlenül karattyoltak. Néhány nővel egészen jól éreztem magamat... – Vállat vont. – Nem érdekes. Viszont Hezsi elment, eltávozott veled. Az járt a fejemben, „többé nem tudom őt megóvni, és nem vagyok neki elég jó társaság”. És arra gondoltam, ti ketten majd összeházasodtok, és az egész csak még rosszabb lesz. És ebből egyetlen szót sem mondhattam el Hezsinek, érted?
– Összeházasodunk? – kérdezte Perkar hitetlenkedve. – Honnan vetted az ötletet, hogy udvarlok neki?
Cem tehetetlenül megvonta mammutéhoz hasonló vállát.
– Nem tudom. Semmi. Csak törődik veled, úgy, ahogy engem, Kéjt és Khánt kivéve senki mással nem törődött. Megrémített. Amikor pedig azt hittem, még az életét is hajlandó kockára tenni érted, az még sokkal rémítőbb volt.
– Mert szereted őt.
– Nem, és ez a legrosszabb... a legeslegrosszabb. Mert az járt a fejemben: „mit fogok idekinn csinálni nélküle? És nem az, hogy „mit fog csinálni nélkülem?”
Perkar egy hosszú pillanatig nézte a félóriás elgyötört arcát.
– Tud erről bármit is? – kérdezte halkan.
– Tudja, hogy idekinn nincs semmi hasznom. Azt hiszi, hogy szánalmasan viselkedem. Nagyon igyekszik, hogy ne ezt mondja, de akkor is így van. Tőletek várja az erőt és a segítséget, de irántam csak szánalmat érez. És igaza is van. Idekinn egyikőtöknek sem válok hasznára. Tulajdonképpen Nhólon, sőt a palotán kívül sehol máshol sem. Milyen kicsi egy hely is volt az valójában! Ott könnyű volt erősnek lenni, Perkar.
A szólított úgy vélte, soha életében nem látott még ennyire szomorú arcot. Mint minden egyebe, a félóriás bánata is hatalmas volt.
– Mit tehetek érted, barátom? – kérdezte kedvesen.
– Taníts meg harcolni mással is, mint az öklömmel! Taníts meg, hogyan lehetek újra hasznos! Taníts meg engem erre a vidékre.
– Hogyan? Én nem ismerem ezt a környéket. Nem az otthonom. És nem vagyok nagy harcos sem.
– Láttalak már harcolni – közölte Cem. – Ha nem akarsz segíteni...
– Várj, várj! Csak azt akarom, hogy világos legyen előtted minden. Azért harcolok jól, mert van egy pengébe zárt istenem, nem azért, mert magamtól ennyire ügyes vagyok.
– Nem értem. A te kezed forgatja.
– Az igaz. De Harka átvágja a közönséges acélt és segít nekem, hogy hová szúrjak... ha pedig hibát követek el és megsebesülök, meggyógyít.
– Azonban tudod, hogyan kell használni a kardot, máskülönben ez az egész nem érne semmit.
– Ez így van. Nem vagyok rossz kardforgató, Cem, csak nem vagyok olyan jó, mint gondolod. Tanárnak meg... Hát, azt még soha nem próbáltam.
– De meg tudnád tanítani – erősködött a félóriás.
– Miért én? – kérdezte Perkar, aki ekkor gyanakodni kezdett. – Miért én és nem Ngangata, Jaa'hán vagy Esőhintő? Mert én vagyok a gyilkos? Mert Perkar az, akit elég az ellenfél felé fordítani és azt mondani neki, „ölj!”, mint valami kutyának? – Igyekezett megzabolázni a bosszúságát, de hiába. Cem hasznavehetetlennek tartotta magát. Az talán jobb volt, mint ha csak egyetlen egy haszna van az embernek? És ugyan mi értelme gyilkosnak lenni, ha egyszerre még attól is tart?
A félóriás nem szólt semmit sem erre a kifakadásra, de a szemöldöke felszaladt a homloka közepére.
– Válaszolj! – ismételte az ifjú. – Miért én?
Cem furcsa arcot vágott – Perkar nem tudta, vajon haragból, csalódottságból vagy tehetetlenségből teszi-e ezt –, ám az ajka aztán haragvó vicsornak tetsző fintorban felhúzódott hatalmas, fehér fogairól. Csakhogy nem erről volt szó – a félóriás nagyon igyekezett elnyomni a mosolyát. A vihogását! Perkar haragja épp oly hamar elpárolgott, ahogy jött.
– Mi az? Min nevetsz?
– Nem kellene – mondta Cem keresztbe téve maga előtt a karját, ahogy megpróbálta visszafojtani mély, dörgő kuncogását. – De annyira komoly arcot vágtál...
Perkar teljesen értetlenül bámulta, ám bármennyire megmagyarázhatatlanul is jött, az óriás nevetésétől egészen ostobán érezte magát, ráadásul arra eszmélt, hogy ő is mosolyog.
– Mi az? – kérdezte újra.
– Csak arról van szó, hogy azért téged választottalak, mert te beszélsz nhóliul. Semmi több. – Azzal a félóriásból kiszakadt a hahota. Mulatságosnak hatott ez az emberhegy szájából, és Perkar sem volt képes fékezni magát tovább, csatlakozott Cemhez a nevetésben.
– A kard biztos nem neked való – mondta később, amikor ismét nekiláttak beszélgetni a témáról.
– Nem?
– Nem. Mindenekelőtt, nincs tartalék belőle, főleg nem akkora, amekkora megfelelne a kezed méretének. Azonkívül a te erőddel nagy valószínűséggel bármilyen pengét eltörnél. Nem-nem, neked bárdot kellene forgatnod.
– Édesanyám bárddal harcolt.
– Anyád harcos volt?
– Az uralkodó testőrei közé tartozott. Általában tiszta-vérű óriások is vannak közöttük.
– De téged nem tanítottak meg harcolni?
– Csak puszta kézzel. Birkózni és verekedni. Azt hiszem, tartottak attól, mi lenne, ha megtanítanának az acél használatára.
– Látom az értelmét. Nem örülnék neki, ha lenne egy háromszor akkora rabszolgám, mint én magam, ráadásul fegyverrel a kezében.
– Nem, nem erről volt szó. Anyám nagyobb volt nálam, a férfiak a népéből pedig még nagyobbakra nőttek. De nem voltak nagyon... nem nagyon okosak. Soha nem jutna az eszükbe harcolni vagy elmenekülni mindaddig, amíg jól tartják őket és tisztelettel bánnak velük. Én viszont egy kísérlet voltam. Az uralkodó megparancsolta anyámnak, háljon együtt egy ember férfival. Azt mesélték, elég gyakran csináltak ilyesmit, de én voltam az első sikeres kereszteződés. Az uralkodó úgy gondolta, én talán értelmesebb vagyok, mint amilyen az anyám népe, így soha nem taníttatott engem a fegyverekre. Évekig tartott érdekességként az udvarában, de aztán szerintem rám unt, és elküldött, hogy vigyázzak a lányára.
– Úgy pároztatták a szüleidet, mint a jószágot? Ez undorító!
Cem láthatóan elmerengett ezen.
– Nem különbözik olyan sokban egy előre megszervezett házasságtól, nem? Úgy tudom, a te népednél az van szokásban.
– Hát, előfordul, de az más. – Perkart egészen meghökkentette az összehasonlítás.
– Miért?
– Például azért, mert a házasságokat a vagyon, az örökség, vagy valamilyen szövetség érdekében szervezik meg. Nem azért, hogy keresztezett fajtát hozzanak létre!
– Nem vagyok olyan okos, mint egy tiszta vérű ember, úgyhogy bizonyára megbocsátod, ha nem látok olyan hatalmas különbséget a kettő között – morogta a félóriás. – Nem is érdekes. Nhólban a királyi vér erősítésének céljából szervezik meg előre a házasságokat.
– Hát... – Perkar a homlokát ráncolta és megrázta a fejét. – Térjünk csak vissza a valódi problémánkhoz: nincsen bárdunk se. Nem, szerintem, ha akkora és olyan erős, mint te, tekintettel a helyzetünkre, akkor egy fütyköst kell találnunk neked.
– Mármint egy nagy botot?
– Mármint egy fából készült buzogányt. Egy jó nehéz ágat vagy cserjét, egyik végén valami nehéz és kemény göcsörttel. Megdolgozzuk egy késsel, amíg nem lesz jó. És egy pajzsot is!
– Tényleg kell pajzs?
Perkar megbökte a félóriás hasán végighúzódó csúf heget, ahol az orgyilkos kardja kis híján kibelezte.
– Igen. Magad előtt tarthatod a pajzsot így... – lábra pattant és elfordult, hogy csakis a bal oldala nézzen Cem felé, bal karját pedig behajtotta, mintha pajzs lenne benne – és fölötte sújtasz le, így. – Azzal a képzeletbeli bunkót a vállához húzta, aztán a füle mellett és a kitalált pajzs felett lecsapott. – Amilyen nagy karod van, senki nem tud elég közel jutni hozzád, hogy a pajzsodat megkerülve vagy azon keresztülszúrva rád támadhasson. Ha egy pajzzsal és egy bunkóval felszerelkezel, a harcosok túlnyomó része képtelen lesz felvenni veled a harcot, és ehhez még nem is kell olyan sokat gyakorolni sem.
– De ugye megtanítasz rá?
Perkar furcsán emelkedett hangulatban bólintott.
– Igen.
– Remek! Többé soha nem tanácsolom majd Hezsinek azt, hogy hagyjon meghalni. Mikor készítjük el a bunkós-botomat?
– Először találnunk kell egyet. Azt hiszem, tudom is, mit kellene keresnünk.
– És megkereshetjük most?
Az ifjú a fejét ingatta.
– Túl késő van hozzá. Vagy itt kell tüzet gyújtanunk, vagy le kell mennünk. Farkasok is járnak ezen a vidéken.
– Te tudsz tüzet gyújtani?
– Persze. Menj, gyűjts nekem tűzifát! Együtt őrködünk majd.
Figyelte, ahogy a félóriás elcammog, és örült, hogy végre lelkesedik valamiért... addig még soha nem látta ilyennek. A változás persze egyáltalán nem oldotta meg az ő gondjait, de az sem, ha töri a fejét rajtuk. Nagyon is kapóra jött ez figyelemelterelésnek.
– Ki az, aki énekel, Heen? – suttogta Hezsi, és megvakargatta a lábánál heverő, a pihenőhelyéül választott elterpeszkedő cédrushoz behúzódott sárgásbarna korcsot. Odafenn pislákolt néhány csillag: ékkövek a homály tengerében. Heen közönyösen megböködte orrával a kezét. Bármi is volt az ének, őt nem aggasztotta. A lány kíváncsiságtól hajtva magára öltötte lovaglókabátját és felállt. Bár nappal már egészen meleg volt, éjjelente még mindig gyilkos volt a hideg, és még a sátrakban is teljes öltözetben aludtak... Ő soha nem vette le a nehéz gyapjúöltözéket. Egy röpke pillanatra megijedt, hogy merre van Cem – látta még, amint felmászik a fennsíkra, és eltöprengett azon, miféle dolga lehet korábbi szolgájának Perkarral. Bármi is volt, úgy tűnt, odafenn töltik az éjszakát... nemsokára túl sötét és túl hideg lesz ahhoz, hogy biztonságban lejöhessenek onnan.
Puha talpú csizmája alig ütött zajt, ahogy a meredek kaptatót megkerülve egyre közeledett a halk zene forrása felé... Egy férfihang szólt, kellemes tenor: lendületesen énekelt valamilyen fülbemászó, borongós hangnemű dallamot. Hezsinek egyszerre eszébe jutott, hogy talán veszélyes arra menni – a gánokat néha haanelinek, „énekeseknek” is nevezték. Mi a helyzet akkor, ha épp az ellensége, a máng sámán van ott, akiről senki sem sejtette, hogy ennyire szorosan a nyomukban jár, és éppen most szólít magához valami istent, hogy aztán ellene küldje?
Csendes toppanások figyelmeztették rá, hogy Heen is vele tart, és bár maga sem tudta, ugyan mit tehetne egy ilyen fáradt, vén kutya a védelmében, elég bátorságot nyert a jelenlétéből, hogy megkerülje a kitüremkedést.
Az énekes szemét lehunyva, elragadtatott arckifejezéssel térdelt egy lapos kövön. A közelében állt a hátasa, egy ismerős sárgásbarna kanca. Maga a dal máng nyelvű volt, és a lánynak sikerült elcsípnie az egyik versszakát, mielőtt a fiatalember kinyitotta a szemét és észrevette őt.
Nehéz Szél, halld,
acélpatájú húgocskám!
Együtt járjuk be majd a pusztát
mit ember, állat nem látott még;
alattam bátorság lészen a nyereg,
kantárod pedig erős hitem benned...
Esőhintő ekkor érezte meg, hogy a lány ott van a közelben, és elhallgatott – még az alkonyi homály sem rejtette el, mennyire elpirult.
– Elnézést, hogy megzavartalak! – szabadkozott Hezsi. – Ez nagyon szép volt.
A máng a homokot bámulta.
– Köszönöm – mormolta.
– Hallottam már, ahogy a lovatoknak énekeltek, de még senkivel sem találkoztam, akinek ilyen szép hangja volt.
– Ne hízelegj! – tiltakozott a máng.
A lány búcsúzni készült.
– Békén is hagylak – mondta.
– Ne... kérlek, már befejeztem!
– Csak hallottam, ahogy énekelsz, és nem tudtam, ki lehet az.
Esőhintő bólintott, Hezsi pedig úgy értelmezte ezt, hogy mellette maradhat még egy kicsit.
– Még mindig nem igazán értem, miféle kapcsolatban vagytok ti a lovaitokkal – kezdte óvatosan. – Én is kedvelem Sötétet, csodálatos állat, de azt nem mondanám, hogy a rokonomnak érzem.
– Merthogy nem is az – magyarázta neki a máng. – Nem lehet az.
Hezsi tisztában volt vele, hogy nem kívánta megsérteni ezzel, csupán a tényt közölte. De nem hagyta ennyiben a témát.
– Kérlek, magyarázd el!
– A világ kezdetén Lóanya két gyermeknek adott életet: egy lónak és egy embernek. Mind a kettő máng volt, és ezt egyikünk sem felejti el. A családunk természetesen más, de a rokonságot mindig számon tartjuk. Osztozunk a lelkünkön: van olyan életünk, hogy ló képében születünk újjá, máskor pedig emberként. Azonban idebenn mindig ugyanazok vagyunk. – Érdeklődve pillantott a lányra. – Te talán nem érzel rokonságot a benned lakozó istennővel?
Hezsinek eszébe jutott, milyen volt a vad vágta visszaúton, az érzés, ahogy eggyé olvadt a kancával.
– De – ismerte be. – Azonban még így sem hinném, hogy ez ugyanaz volna.
– Nem – mondta halkan Esőhintő. – Az öregek szerint, amikor a tökéletes lovas és a hátasa eggyé válnak, többé nem születnek újjá közöttünk. Elmennek egy másik helyre, ahol egyetlen lény lesz belőlük. Valószínűleg inkább ilyesmi lehet, amit érzel. – Hangjából kihallatszott valami tompa vágyódás.
– Meglehet – bólintott a lány. – Időnként egészen olyan, mintha egyek lennénk, de jórészt fel sem tűnik, hogy itt van.
– Ritka adománynak számít, ha valaki gán lehet. Büszkének kellene lenned rá.
– Az vagyok – nyugtatta meg Hezsi. – Soha nem gondolkodtál el még azon... – Itt elhallgatott. – Remek énekes vagy. Te nem vagy gán.
Esőhintő a lovához ment és megsimogatta.
– Kétféle énekes létezik. Kétféle dal is. Nekem nincs olyan lakom, amelyben istenek élhetnének. – Nem tudta palástolni csalódottságát.
Hezsi igyekezett felelni valamit erre.
– Viszont megvan az adományod, hogy szépséget teremts – mondta végül.
– Kicsiny adomány ez – felelte a férfi, és továbbra sem fordult felé.
– Nem, nem az! Lehet, hogy van hatalmam, még az is lehet, hogy gán vagyok, de mintha soha nem tennék mást, csak rombolnék. Nem teremtek semmit. Én soha nem tudnék olyan szépen énekelni, mint te. – Majd zavartan elhallgatott.
Esőhintő most megfordult: halvány mosoly ült az arcán.
– A daloknak nem kell eljutniuk a fülig, hogy meghallják és megértsék őket. Az efféle zenét senki nem hozza létre, hanem egyszerűen csak van. – Azzal visszafordult Nehéz Szélhez. A lány várt még egy pillanatot, majd csendben elindult visszafelé.
– De attól még köszönöm a dicséretet! – szólt utána a máng. – Nagyon fontos a számomra, bár zavarba jövök, így nem tudom kimutatni.
Egyre hűvösebb lett az éjszaka, így a lány visszatért a tűzhöz, noha a szíve már így is egészen megmelegedett. Most végre talán sikerült valakinek azt mondania, amit kell.
Három nappal később, amikor megálltak vadászni, Perkar talált egy bunkósbotot Cemnek. Alig kellett alakítani rajta, mivel így is szinte tökéletes volt: a hegyére állítva közel Perkar derekáig érő, fekete mézgafahusáng. Aznap éjjel megmutatta a tűz mellett a félóriásnak, miként kell alakítani a fát azzal, hogy megperzselik, aztán lekaparják róla a megégett részt.
– Ettől meg is keményedik a fa – tette hozzá a válluk felett leskelődő Ngangata. Kevéssel azelőtt tért vissza a vadászatból, és fadarab helyett ő egy antilopot hozott magával. Nemrég sötétedett be, és a korábban már szóba került farkasok a távolban énekeltek, bár dalukat néha megszakította egy tigrisbagoly rikoltása. Felhőtlen volt az ég, csípős a levegő, hogy jólesett közel húzódni a tűzhöz. A táborhelytől úgy százlépésnyire két dob kopogott: Lófivér és Hezsi, mester és tanítvány a varázslecke közepette. Perkar úgy látta, a lány gyorsan halad az istenek világának megismerésében... nem meglepő módon, mivel a világ legerősebb istenének a hatalma csordogált az ereiben.
Cem lelkesen kapirgálta a bunkósbotját. Ügyetlen volt, de a fa és a munkamódszer sok mindent megengedett. Egyszerű, ámde halálos fegyver formálódott a kezei között.
– Emlékszem az első kardomra – magyarázta a többieknek Perkar. Aznap este megbékélt kissé. Nem volt boldog, de nem is nyomta agyon a világ terhe. Végre egyszer nem érezte magát idősebbnek a koránál. – Jaj, mennyire örültem neki! Olyan szépséges volt.
– Mi lett vele? – kérdezte a félóriás.
– Hát... elcseréltem Harkára. – Arról az ifjú nem beszélt, hogy a penge, amelyet apjától kapott, a penge, amelyet Ko, a kis acélisten kovácsolt, most ott hever az első ember mellett, akinek a megöléséért ő volt a felelős. De legalább az apja pengéjét soha nem szennyezte be gyilkossággal.
Épp időben nézett fel, hogy elkapja Ngangata Cem felé küldött figyelmeztető pillantását. Az alva ismét igyekezett védelmezni őt. Hát ennyire törékenynek hiszik?
Ugyan miért ne hinnék? A szeszélyei és a mogorvasága épp elég okot adott nekik arra, hogy így gondolkodjanak felőle. Eltökélte, hogy erősebb lesz, jelentősebb szerepet vállal az utazásban. Elvégre a Varjúisten neki árulta el, mit kellene tenni.
– Mennyit kell még menni, Ngangata? Mennyi kell még menni a hegyig?
A félvér eltöprengett a kérdésen.
– Ha tartjuk ezt a sebességet, nem veszítünk el egyetlen lovat sem, és minden más is rendben megy... még két hónap.
– Két hónap? – kérdezte hitetlenkedve a munkájából felnéző Cem. – Hát lesétálunk a világ pereméről?
Perkar és Ngangata erre elvigyorodott.
– Nem. Lovagolhatnánk akár még kilencven napot is a hegyeken túl, és még mindig nem lelnénk rá a világ végére.
– Akkor mit találnánk?
– Nem tudom. Ngangata?
– Balatot, hosszú időn át. A Balat tényleg nagyon-nagy erdőség. Azon túl pedig... Mor, az édesvizű tenger. Hegyek, erdő, síkság... végül aztán, úgy hallottam, a nagy óceán. Azon túl pedig talán a világ pereme is. Nem tudom.
– Mennyit tettél te meg ebből az útból? Soha nem kérdeztem ezt? – Perkar előhúzta a kését, és nekifogott segédkezni Ngangatának a tetem megnyúzásában. A félalvában lévő harag csomója mintha valamelyest kioldódott volna. Úgy tűnt, újra hajlandó egyszerűen csak csevegni vele, márpedig a máng tábor elleni „rajtaütés” óta nem ez volt a helyzet.
– Mornál már jártam, de annál messzebb még nem.
– Szívesen megnézném majd egyszer.
A félvér nem nézett fel a munkájából – keze csuklóig véres volt, ahogy kése gyakorlott mozdulatokkal dolgozott a tetemen.
– Én is szeretném megnézni újra Mort – bólintott rá, Perkar pedig elmosolyodott, ahogy tovább oldódott a közöttük lévő feszültség.
– Milyen nagy a világ! – sóhajtotta Cem.
– Igen, de két hónap épp elég idő, hogy megtanítsunk rá, miképpen kell harcosnak lenni benne.
– Két hónap meddig? – kérdezte gyanakodva a félóriás.
Perkar abbahagyta, amivel eddig foglalkozott és felemelte tekintetét, hogy pillantása találkozzon Cemével.
– Hát... amíg odaérünk a hegyhez.
– És ott harcolnunk kell majd?
Az ifjú széttárta a kezét.
– Őszintén mondom, fogalmam sincs róla. De azért ez valószínű.
– Miért?
Perkar úgy érezte, visszatér valami régi magabiztosságából, így ahelyett, hogy teljesen nevetségesen hangzott volna, amit mond, csak kissé hatott annak.
– Ami azt illeti, Cem, meg fogunk ölni egy istent, és az ilyesmit nem szokták jól fogadni.
A félóriás roppant méretű állkapcsa hevesen dolgozott egy pillanatig, mielőtt eldobta a bunkósbotot és ádáz tekintettel végigmérte őket.
– Erről miért nem hallottam eddig? Miről beszeltek ti? Azt hittem, a te népedhez megyünk, Perkar, és aztán velük élünk majd. Egy szót sem hallottam istengyilkosságról.
Perkar most ébredt rá, miféle hibát követett el, egyúttal arra is, hogy nagyon fontos lenne beszélnie Hezsivel. A gyengélkedése óta annyira lefoglalták saját félelmei és vágyai, hogy teljesen szem elől tévesztette a csoport egészét. Még az is lehet, hogy amióta beszéltek a lánnyal, megváltozott a terv – Hezsi sokkal inkább vezette most a többieket, mint ő, sokkal inkább tudta, mi zajlik éppen. Meglehet, meg is kell változnia a terveknek. Kockázatos volt Karakban bízni, s bár Perkar első hallásra elfogadta, hogy lehetséges mindaz, amit felvázolt előttük, most ismét kételkedett benne. Ezenkívül pedig volt valami, amit nem mondott el senkinek, még Ngangatának sem: hogy Hezsi létfontosságú részeleme az egésznek. A Váltott Isten forrásánál ő, és csakis ő végezhet a Folyammal – ennél részletesebben nem ismerte a helyzetet. De Karak olyan egyszerű, könnyen megvalósítható dologként beszélt róla. Nem kellene mást tenniük, csak elmenni odáig.
Az persze nem lesz egyszerű. A fennsík és a hegyek rengeteg veszélyt rejtetnek magukban; mángok és még náluk is veszélyesebb ragadozók járják a vidéket. Ráadásul várta őket a háború, ahol a népe Lófivér rokonaival küzdött. Ugyan hogyan viselkedik majd az öregember és az unokatestvérei, amikor elérik azt a pontot?
Hezsi pedig önfejű volt. Meglehet, hogy nem kíván majd segíteni neki, ha egyszer elmagyarázta előtte a teendőket. Azonban minél tovább halogatja a magyarázatot, annál haragosabb lesz majd a lány, hogy eddig eltitkolta előle a dolgot.
Most pedig itt van a félóriás, aki – esztelen fecsegésének, egy újabb buta baklövésének következtében – ellenséges tekintettel méregeti éppen.
– Ezt még nem beszéltük meg, Cem. Hezsivel még nem tárgyaltuk meg, úgyhogy ami őt illeti, igaz volt, amit mondott neked.
– Nem. Nem, emlékszem rá, amint mond valamit egy hegyről még a jektben. Azt mondta, te említettél valamit, és azért választotta ezt az úti célt. De a miértről nem beszélt.
– Meglehet, nem tudja.
– Szerintem tudja – dörmögte Cem. – Szerintem megint engem akar megvédeni.
Mielőtt Perkar tiltakozhatott volna, Ngangata halkan így szólt:
– Elképzelhető. Ennek a kettőnek megvan az a szokása, hogy „védelmeznek”, nem?
– Ha arra gondolsz, hogy nem beszélnek nekünk a szándékukról, akkor igen – bólintott rá a félóriás. – Bár ettől én soha nem éreztem valami nagy biztonságban magamat.
Ngangata felhorkant és nevetett.
– Én sem. Perkar, neked kellene beszélned vele. Elvégre ugyanabból a fajtából valók vagytok.
Az ifjú bíborszínűre pirult.
– Nem kell emlékeztetned arra, hogyan bántam veled hajdanán! Tudod jól, hogy azóta megváltozott az alvákkal kapcsolatos felfogásom.
– Nem erről van most szó – mondta halkan Cem. – Azért tartoztok ugyanabba a fajtába, mert mindketten azt hiszitek, a vállatokon hordozzátok a világot.
– Ezt éppen te mondod?
– Én soha nem vettem a világot a vállamra. Egyedül csak Hezsit. Soha nem akartam másféle terhet, és most vissza akarom kapni.
Ngangata egy pillanatra sem nézett fel a munkájából. Perkar világosan értette, miről beszél a félóriás... az alvától is hallotta már ugyanezt, csak más szavakkal megfogalmazva. Ráadásul ő volt az, aki ebbe az irányba terelte a beszélgetést. Talán emlékeztetőül, az ő számára? Eltökélte, hogy a következő alkalommal, amikor lehetősége nyílik rá, legalább neki elmondja majd az igazságot; de mindazt, amit tud, biztosan.
– Beszélek vele – jelentette ki. – Együtt eldöntjük majd, mit kellene tenni.
– Mindig összeszorul a gyomrom, ha a kettőtök döntéseire gondolok.
– Az együtt alatt azt értem, hogy mindnyájan – magyarázta Perkar. – De előbb akkor is vele kellene beszélnem. Addig is fejezd be a bunkósbotot! Úgy tűnik, bármit is teszünk, a baj ránk talál, és most, hogy felvetetted, én is szeretnélek felfegyverzetten látni. Jól jegyezd meg, amit mondok: az ellenfeleink egy része már a látványodra is elmenekül majd.
Mialatt ezt mondta, vetett egy pillantást Mohára, és döbbenten ébredt rá, hogy foglyuk ébren van, és hall minden egyes szót. Mióta lehet ébren? Már hallotta az isten-gyilkossággal kapcsolatos meggondolatlan megjegyzését is?
Valószínűleg. Egy újabb ok arra, hogy ne engedjék el. Amikor elérik a népe tulajdonában lévő legelőket, rábízhatják valaki másra az őrizetét. Még az is lehet, hogy elcserélhetik a mángokkal foglyokra. Azonban nem szabad visszaengedni a Hezsit hajkurászó máng gánhoz, hogy beszámoljon arról, amit megtudott. Inkább ő maga végez vele.
Moha erőtlenül elmosolyodott, mintha tudná, mi jár Perkar fejében. Meglehet, észrevett valamit a másik ifjú tekintetében – azonban félelmet tükröző helyett a mosolya inkább gúnyosnak tűnt.
– Elmegyek őrködni – mondta halkan Perkar. – Reggel majd találkozunk. – Aztán nhóliul odaszólt Cemnek: – Vigyázz a fogolyra, óriás! Nem tudom, Hezsi mit mondott neked róla, de rettenetes veszélyt jelent a lányra.
– Tudom, hogy a nyomában volt – morogta komoran Cem. – Szerintem az ő vérét kellene először megkóstolnia a fegyveremnek, ha elkészültem vele.
– Ne – sóhajtott Perkar. – Már így is túl sokat gyilkoltunk, és kell is még majd, mielőtt az egész véget érne.
– Ezt elhiszem.
– Jó éjt, Cem! Ügyelj, nehogy túl mélyen kiégesse a tűz!
A félóriás felnézett, fekete szemében tükröződtek a lángnyelvek.
– Épp csak annyira, amennyire szükséges – felelte.
Perkar másnap reggelre halasztotta a beszélgetést Hezsivel. Megindultak a mángok között Hulló Égnek nevezett fennsík felé, és az út hol fáradságos volt, hol kifejezetten nehéz – nem a legjobb alkalom egy esetleg egészen elfajuló találkozáshoz.
Amikor a névről kérdezték, Lófivér elmesélte, hogy a monda szerint az ég egy darabja leszakadt és lehullott a földre. Ha így történt, hát a lovak most a szilánk elkopott, időtől és széltől lépcsőzetes lejtővé faragott sávos homokkőszegélyén kaptattak felfelé. Legegyszerűbben a régen kiszáradt patakok nyomában létrejött árkos barázdákban juthattak előre, ám már a nap közepén jártak, mire találtak egyet, amelyik elég hosszú volt és elég széles, hogy a folyamatos felfelé botorkálás helyett a rendes utazásra legalább távolról emlékeztető módon haladhassanak előre. Lófivér jelezte, északabbra innen vannak más, kitaposott ösvények, azonban ha ott haladnak, kockáztatják, hogy összetalálkoznak más mángokkal. Különösen most, hogy elterjedt a háború híre – a mángok területének minden szegletéből áramlanak a fiatal, még nem bizonyított harcosok, hogy dicsőségre tegyenek szert a hegyek között.
Így aztán még néhány mérföldön át kopogtak felfelé a száraz vízmosásban, mire annyira kiszélesedett, hogy megszűnt; zsíros, fekete talaj kúszott a kőre, és felértek a Hulló Ég tágas tetejére.
– Most már soha többé nem érünk ki a hegyek árnyékából – szólt Lófivér, és igazat beszélt: északkeletre onnan hatalmas láncokat láttak belőlük. Mögöttük is akadt már néhány, ám ami elképesztette Perkart, az az alant elterülő füves pusztaság roppant mérete volt. Noha útjuk utolsó néhány napján dombok között haladtak, a távolság és a lépték nyomán még a legcsipkézettebb is összepréselődött addigra a látóhatárig, és az azon is túl nyúló – odáig, ahol az ég meg a föld kékeszölden-barnán kavargó fátyolban összeért – felséges, ámulatos síkká.
Az öreg máng meghúzta lova kantárját.
– Ennél a kőrakásnál áldozatot mutatunk be Hulló Ég urának – jelentette ki. Ahogy végignézett az érkezésükkel eléjük táruló látványon, Perkar bólintott. A szegélyen sorakozó óriások ellenére a fennsík, ha lehet, még laposabb volt, mint alattuk bármelyik terület. Nem is annyira az ég egy darabjának, mint inkább olyan helynek tűnt, ahová az ég leheveredett egy időre és mindent kilapított. Ahogy ismét végiggondolta, miről beszélt Lófivér, arra jutott, talán éppen erre gondolt. Nem hazudott Cemnek, amikor azt mondta, a mángja korántsem tökéletes.
Mögötte énekelni kezdett az öreg máng és füstölő átható szagát hozta a szél felé. Gondolt arra, hogy csatlakozik Lófivérhez, azonban nem ismerte a dalt, sem a vidék isteneit. De hamarosan másképp lesz! Mindennek ellenére, bármennyire rettegett is attól, hogy az ellenük elkövetett bűneivel terhelten odaálljon a nép elé, apja legelőjének emlékképe és a jól ismert, becsvágytól mentes kis istenek, akiket ismert... Ismerte a hozzájuk szóló dalokat, a családi kapcsolataikat... Még hatvan nap és ott lehet. Persze nem lesz – ha tényleg el akarnának menni az apja damakutájához, azzal napokkal később érnének oda a hegyekhez, márpedig valamiért az volt az érzése, még ennyi késlekedést sem engedhetnek meg maguknak. Mindettől függetlenül a gondolat nem csak nyugtalansággal és szomorúsággal töltötte el, hanem örömmel is.
Észrevette, hogy Hezsi ellovagolt a többiektől és valamerre nyugat felé figyel. Felé fordította T'est. Legnagyobb meglepetésére Eszes Tigris is jött utána. Amióta magához vette, a ló legjobb esetben is csak megvetéssel viseltetett iránta. Amikor Jaa'hán vagy Lófivér vezette, követte őket, de senki nem volt képes felülni rá. Ám most, ahogy Perkar odaléptetett a lányhoz, ott volt mögötte, úgy két lóhossznyival lemaradva a másik állat... mintha hallani szeretné, mit beszélnek egymással. Maga az ifjú is kíváncsi volt rá.
– Mi az? – kérdezte Hezsi karját kinyújtva abba az irányba, ahol a szél porfalat hajtott maga előtt.
– Az ott a hegyekből lefelé érkező szél. Talán még némi esőt is hoz magával. Látod mögötte a sötétséget?
– Nem tetszik – mormolta a lány. – Olyan, mint... – Nem fejezte be. – Mindegy. Tudom, oka van annak, hogy idejöttél. Napok óta nem szóltál már hozzám.
– Igen. Sokat gondolkodtam, és nagyon sajnáltam magamat.
– Micsoda meglepetés! Te sajnálod magadat.
– Mérges vagy.
Hezsi egy fejmozdulattal hátravetette a haját, és elhúzta a száját.
– Mégis mit gondolsz, mit művelsz Cemmel?
– Cemmel? Arra kért, hogy tanítsam meg neki...
– Hogy kell harcolni, tudom. De nem lett volna szabad az én megkérdezésem nélkül tenned.
– És ugyan miért nem, hercegnő? Mintha azt mondtad volna, többé már nem a szolgálód. hogy szabad.
– Lehet, hogy ezt mondtam. Ezt mondtam. De ez nem jelenti azt, hogy ne akadna mondanivalóm róla. A születésem óta ismerem. Te alig ismered őt.
– Csak azt teszem, amire ő kért. Hasznosnak szeretné érezni magát, hercegnő. Tisztában van azzal, hogy sajnálod, és ez nagyon rágja őt. Talán azt akarod, hogy hagyjon fel az egyetlen dologgal, amitől talán értékesnek tartja majd magát.
– Ezt ő mondta? Azt hiszi, sajnálom?
– Te mondod, hogy a születésed óta ismered őt. Mégis, mit gondolsz? Annyira ostoba, hogy nem érzi, ha lekicsinylik?
Hezsi szemügyre vette a nyeregfőt.
– Nem tudtam, hogy ennyire nyilvánvaló. Csak nem akarom, hogy megöljék.
– Idekinn sokkal hamarabb megölik, ha fegyvertelen, mint akkor, ha van nála valamiféle fegyver. És te is láttad őt ma a bunkósbotjával. Hát nem vetted észre, milyen büszkén kihúzta magát?
– Hamis önbizalom – sziszegte a lány. – Mindketten tudjuk, hogy az az ág nem több játékszernél.
– Hercegnő, az...
– Elég már abból, hogy így hívsz! Csak akkor szólítasz így, amikor ostobának nézel.
– Ez így is van, hercegnő! – csattant fel Perkar. – Ugyan mit tudsz te a harcról? Ez a „játékszer” nagyon-nagyon halálos fegyver is lehet. Egy fegyvernek nem kell él, amikor egy akkora és olyan erős valaki forgatja, mint Cem. Egy teljes vértet viselő embert is agyonzúz vele egyetlen csapással. A páncélingeket arra találták ki, hogy hárítsák az éleket, de az ütésekkel szemben egyáltalán nem nyújtanak védelmet. Tényleg azt hiszed, képes lennék rászedni, és elhitetni vele, hogy valódi fegyvere van, miközben nincs neki?
Hezsi boldogtalanul lesütötte a szemét. Perkar azt hitte, mond valamit, amikor egyszerre patadobogásra lett figyelmes. Egy pillanatig nem is törődött vele, gondolván, Jaa'hán és Esőhintő az, kinyújtóztatják lovuk lábát a sík terepen. Ám aztán Jaa'hán felkiáltott, és egyáltalán nem hangzott ujjongásnak, inkább figyelmeztetésnek. Ugyanebben a pillanatban Heen eszeveszetten ugatni kezdett.
– Ugorj! – Harka valósággal sikoltotta a fülébe, és ő ezt is tette; legördült T'es hátáról, ahogy valami elsuhant az arca mellett. Lezuhant a földre és továbbhemperedett: még időben ahhoz, hogy lássa három ló ütközését. Eszes Tigris nem volt köztük – ügyesen arrébb táncolt, ahogy Moha és a hátasa belerohant T'esbe és Sötétbe. Hezsi felsikoltott és leesett a lova hátáról, ám a hátasát teljesen irányítása alatt tartó máng könnyedén karjába kapta. Fülhasogató diadalordítással kivágtatott a síkságra a gyors ütemben közeledő szél és porszoknyája irányába.
Harka már Perkar kezében volt. Az a valami, ami elsuhant mellette, most visszatért, ő pedig kénytelen rá figyelni. Nagyon akart pislogni, de Harka nem engedte.
Valami sötét dolog volt, olyan, akár egy madár, bár a többségüknél nagyobb. De Perkar már első ránézésre is tudta, hogy nem holló... és nem is másféle közönséges élőlény. Harka szemével figyelve szurokfeketeségbe burkolt sárga csontokat látott. Elzúgott a figyelmeztetően felkiáltó ifjú mellett. Esőhintő épp akkor pattant nyeregbe, hogy üldözőbe vegye Mohát, de túl későn nézett fel. Fegyvertelen lévén, és mert esélye sem volt leszállni a lóról, az egyetlen lehetséges módon támadta meg a madárszerű dolgot: megütötte, ám a madár találta el őt, mire hátravágódott a nyeregben, arca és nyaka merő bíbor. Aztán a dolog elkanyarodott és újabb támadásra indult.
Nyílvessző metszette a röppályáját, de a lény szállt tovább, bár Ngangata második lövedéke telibe talált – feltehetően csontot ért –, amitől a madár megrezdült, és kihagyott jó néhány szárnycsapást. De aztán magára talált, és ismét Perkarnak rontott. Ő két vasszínű, halhatatlan szívhúrt pillantott meg a lény közepében, mire Harka, aki alig várta már, hogy találkozzanak, lecsapott.