Megint víz, nyugtató, anyaméhet jelentő víz. És ismét élet, bár ez alkalommal nem fénybe és levegőre bukkant ki. A Folyam felkapta Khet és hidegen, sötétségen vonszolta végig.
Megváltozott. Megégett részei és azok, amelyeket a Vadászúrnő leszakított, visszanőttek ugyan, de nem emberi testrészekként. Testét csontlemezek vették körül, és inkább úszólábra, úszóra, mintsem karra emlékeztető tagokkal hajtotta magát, illetve valamivel, ami bizonyosan nem volt láb, és aminek a megvizsgálására még gondolni sem mert, rúgta magát előre.
Látta a Folyam fenekét és a felszín fodrozódó tükrét, a teste alatt tovatűnő kopár, élettelen köveket. Ám egy másik, sokkal mélyebben található szeme észrevett valamit jóval előrébb.
Számba vette szolgáit, és kiderült, maradtak még néhányan. A folyó démona, a lesben álló, valamint Khán és a vak fiú kísértete. Megvolt még Lengnátá, az ősrégi uralkodó is, csakhogy szinte egyáltalán nem volt képes gondolkodni, annyira legyengült, esetleg annyira megrémült. A többiek – az a sokaság, akiket a Mohával a síkságon át megtett út alatt kötött magához – többé már nem voltak a részei: elpusztultak, esetleg elhasználta őket a Vadászúrnővel vívott csatájában. Ami pedig a vadak istennőjét illeti: őt elnyelte a Folyam. Teljesen és nyomtalanul eltűnt.
Ő maga pedig többé már nem Khe volt, a ghúl, hanem Khe, a hal, a kígyó, a lény. Egyáltalán nem is volt már Khe, bár persze tudta, hogy valójában – mióta Perkar lecsapta a fejét – sosem volt az. Bárcsak legalább annyi elégtétele lenne, hogy biztosan tudná, a sápadt férfi is meghalt!
– Dehogynem vagy te Khe! – ellenkezett Khán testetlen hangja, aki osztozott vele ezen a lemezekből, fullánkokból, gerincekből álló börtönön. – Bármit is művelt veled a Folyam, lényed egy része még mindig Khe. Ezt most már világosan látom.
– Hallgass, vénember! – gondolta. Többé már nem volt szüksége a tudós hazugságaira és tanácsaira. Létezésének nem volt más célja, mint szolgálni a Folyam akaratát.
– Ha képes lenne rá, saját maga valósítaná meg, amit akar – erősködött Khán. – Te is láttad, mit tett a Vadászúrnővel. hogy mennyire legyőzhetetlen a saját területén. Ha arra kényszerül, hogy ghúlokat hozzon létre, akkor azért teszi, hogy eljussanak olyan helyekre, ahová ő maga nem képes. Csakhogy ez azt jelenti, hogy ott irányítani sem képes téged. Ahelyett, amit ő akar, megteheted azt, ami helyes.
– Amit akar, az a helyes! – válaszolta ingerülten Khe. – Ezt lehetetlenség kétségbe vonnom. Mostanra számodra is világosnak kellene lennie. Ha az ember felhasogat egy fát és csónakot épít belőle, akkor az csónak lesz, függetlenül attól, hogy van, aki vitorlázzon rajta, vagy nincs. A Folyam arra hozott létre, hogy megkeressem Hezsit. Egyedül erre vagyok képes!
Ha egy kísértet képes ingerült, türelmetlen sóhajt hallatni, hát Khán azt tette.
– Íme, egy másik hasonlat, kedves barátom. Amikor egy kovács kardot készít, semmi biztosítéka sincs rá, hogy a kész fegyvert nem lehet ellene fordítani. Rendelkezésedre állnak az emlékeim és a tudásom, csakhogy én is belelátok a tieidbe. Azt hiszem, módodban áll változni – ütötte a vasat a tudós szelleme. – No nem az én hatásomra, hanem saját magadtól. Tudom, amit tudok.
– Tudod, hogy a Hollóisten és az Ébenpap egy és ugyanaz a személy. Erre én sosem jöttem rá. – Túlságosan nehéz volt úgy gondolkodni, ahogy azt Khán kérte tőle.
– El akartam mondani neked. Mielőtt még megtehettem volna, Kuen Sen és Csontangolna elragadott.
– Ezt is tudom – közölte Khe. Fejük felett egyszerre besötétedett, eltűnt a vízen átszüremlő fény. Föld alatt vagyunk – villant át a fején.
– Szerintem Csontangolna a veszélyesebbik – folytatta a témát a tudós kísértete.
– Szerintem is – bólintott rá Khe. – S azt hiszem, tudom, hogy lehet ez. De mit tesznek Hezsivel? Mi a tervük? hogyan lehetséges megölni a Folyamot?
– Nem tudom – felelte Khán. – De szerintem Hezsi óriási veszélyben van, máskülönben magamtól soha nem segítenék neked.
– Ez is világos.
Még sötétebb lett, s ezzel együtt egyre gyengült a másik féle látása. Olyan volt, mint a Víz Nagy Temploma alatt: ereje növekedésével együtt gyengültek az érzékei. Bizonyossága, irányérzéke megszűnt, és felettébb bosszantotta, hogy mind jobban összezavarodik. Megint.
Végül aztán felhagyott az úszással – körülötte éppencsak áramlott valamennyit a víz.
Most mit csinálok? – ám erre a kérdésre sem Khán, sem lényének többi alkotórésze nem tudta a választ.
Aztán irányfény villant fel a sötétségben, hogy a hatására izzó fájdalom hasított végig rajta; mintha egyenesen magába a Folyamba vágott volna villám. Khe megfordult és erejét megfeszítve igyekezett a lehető leggyorsabban úszni, közben összeszedni minden erejét.
A Hollóisten szelíden kézen fogta és a víz pereméhez vezette. Hezsi egyre jobban remegett, mivel egyszerre megérezte a vízben rejtőző hatalmat. Csendben, ostobán hevert előtte, egyáltalán nem hasonlított ahhoz a Folyamhoz, akit ő ismert, mégis kétségkívül ugyanaz volt. Amennyiben hatalomra vágyna, most csak a karját kellene nyújtani érte, és a Folyam nem hatolna belé akarata ellenére; nem úgy, mint korábban. Csakis saját döntése alapján válna istennővé, márpedig ha korábban mást választott, akkor most semmiképpen nem akarja ezt.
– Mit kell tennem? – suttogta. Messzire távolodtak már a fáklyáktól, bár Cem és Ngangata lassan feléjük oldalazott.
– Mit művelsz, Karak? – vicsorogta az alvaember.
– Amit mondtam – érkezett a válasz. – Amiért idejöttünk.
– Mit... – kezdte újra Hezsi, ám aztán valami hideg siklott végig a bordáin, és bár igyekezett felkiáltani fájdalmában, lélegzete benne akadt és önmagára zárult. Elképedten pillantott le, és látta Karak kést markoló kezét. Amíg figyelte, az istenség megforgatta a pengét.
Aztán egyszerre több dolog is történt. Cem még közelebb lépett és megismételte Ngangata kérdését. A félvér viszont nem habozott: sima mozdulatsorral kikapott a hátán lévő tegezből egy nyílvesszőt és íja idegére helyezte. Miközben a megcsavart késből kiinduló fájdalom elhomályosította a lány látását, Lófivér és Jaa'hán kardot rántott és lesújtott Csontangolnára, aki épp azzal foglalatoskodott, hogy egy fehér csövet irányozzon Ngangata felé. Elképesztő fénylobbanás, világosság tette lehetővé, hogy mindezt lássa, ahogy Karak fegyveréről a vízfelszínre hullott vérének egy cseppje – fehéren izzó tűzoszlop szökkent fel belőle és még a levegőt is lángra gyújtotta.
Aztán jött a valódi fájdalomhullám, és ráébredt, a testében van az acél. Gondolkodás nélkül a Hollóisten felé csapott.
Nem volt világos, mi is történt utána: a kést kirántották és épp öklével igyekezett elállítani oldalán a vérzést. Karak kék lángba borult és hátratántorodott... közben Hezsit a kavicsra dobta valami. A földnek csapódott és csúszott tovább, de csakis a ruháját hihetetlen gyorsasággal eláztató vér járt a fejében. Művelt valamit a Hollóistennel: a szemét dörgölte...
Szíve olyan hevesen vert, akár egy kolibri szárnya, és mintha minden lelassult volna körülötte, hogy már-már kényelmesen megtekinthette az ő kedvéért bemutatott tánc minden egyes részletét, amelyet ebben az istenek képzeletéből való alvilági udvaron mutattak be. Ám ő képtelen volt bármit is tenni, bármit is mondani, mivel életének vizével együtt a gondolatai is mind csorogtak kifelé az oldalán.
Cem lecsapott bunkósbotjával a Hollóra, mire az isten elesett, ahogy szinte ezzel egy időben megjelent benne egy nyílvessző is. Kuen Sen felvisított, amikor Jaa'hán belevágott: egyszerre elfonnyadtak az ujjhegyein bimbózó varázslatvirágok. Lófivér átdöfte Csontangolnát, azonban Hezsi látta a nemesben lakozó hatalom összetekeredett kígyóját, amely most elszabadultában mutatkozott meg mindenki előtt. Minden szívhúrja a kezében tartott hegyes csontcsőbe áramlott. Lófivér hátralépett, hogy lendületet vegyen egy második támadáshoz, csakhogy Csontangolna kígyófürgén megpördült és a cső egyszerre megnyúlt, holmi lehetetlenül gyorsan növő fűszál módjára meghosszabbodott – áthaladt az öreg mángon, aki egy pillanatig még dermedten állt a helyén, majd kezéből kifordult a fegyver. A nemes lábát cibáló Heen nyüszítve szelte a levegőt.
A lány fuldokolt a benne rekedt sikolytól és rugdosva igyekezett minél távolabb kerülni az egésztől, a fekete köveken hason kúszva elmenni onnan, mialatt a benne lévő lyukból ömlött kifelé az élet.
Az égő vér fénye elhalványult, de még így is jól látta, ahogy Cem újra meg újra lesújt a Hollóistenre, míg el nem törik a fegyvere. Ngangata szaladt felé, azonban Csontangolna az alvaember felé fordult, majd a kezében lévő furcsa valami ismét kinyúlt és átjárta a félvér vállát. A férfinak fennakadt a lélegzete és összerogyott, íja koppanva ért földet.
Megöli a barátaimat – ébredt rá Hezsi. – De hát miért?
– Számít? – jött a válasz Hukvosától. – Engedj el! Én majd elintézem.
– Elengedni? – motyogta. Megfordult vele a világ. Nagyon gyengének érezte magát. – Rendben.
És így is tett.
Hukvosa rettentő diadalkiáltással, a mennyeket megrezgető bömböléssel vetette bele magát a törékeny, sérült testbe. Túlságosan régóta vándorolt már istenecskétől istenecskéhez, végül pedig – ó, micsoda megaláztatás! – halandó férfiak és nők kötötték magukhoz! Ám ez itt sebesülten és félig-meddig eszét vesztve végre szabadon engedte, ő pedig élni akart a kínálkozó lehetőséggel. Egy egész világ tárult ki előtte, épp úgy, mint kezdetben, a sötét és homályos síkon, mielőtt még Karak elhozta a Napot. Mit érdekelték ezek az ármánykodó istenek meg a tébolyult testvérük?
Azonban nem akaródzott neki elfutni. Hezsi azt akarta, állítsa meg a csöves férfit... azt, aki végzett Lófivérrel és Ngangatával. Nem, észrevette, hogy ez nem igaz: az öregember a dobja után tapogatózott, bár nem maradt túl sok ereje. Viszont ugyan mit törődik ő, Hukvosa, a vénemberrel, mit törődik Hezsi érzéseivel? Megfeszítette az izmait, indulni készült... és akkor megtámadták: Csontangolna lándzsacsontjának hegye lecsúszott a bőréről. Ekkor aztán indulatai maguk mögé utasították józan eszét. Az ember ellen indult... Aha! Nem is ember, hanem egy lemeji, egyike azoknak a butácska félisteni varázslóknak. Nekiszegezte a szarvát. Kicsi lény, ritka nagy hibát követtél el – gondolta.
Első rohama nyomán a satnya emberízing a levegőbe emelkedett, és ő a sziklafalnak csapta. Iszonytató erők záporoztak rá, támadások marcangolták a szívét, és idővel talán még sikerrel is jártak volna – csakhogy Hukvosa szarvára tekerte a halhatatlan szívhúrokat, úgy szakította el őket. A levegőbe vezette Csontangolna minden hatalmát, hogy ott aztán semmivé váljon. Majd lerázta magáról a pimasz kis nyomorult maradványait.
Ahogy megfordult, meglátta Karakot: dögmadár árnyaként – elvégre az volt – magasodott Cem teste fölé. Láthatóan nem volt jókedvében.
– Hezsi, te bolond! – vicsorogta az isten. – Hát nem tudod, hogy pocsékolod a véred? Ez az egyetlen dolog, ami végezhet vele!
– A vérem? – morogta Hukvosa.
– Végzel vele és átveszed a helyét, Hezsi. Nem halsz meg, hanem istennő lesz belőled. Viszont fel kell hagynod azzal, hogy küzdesz ellenem. – Aztán egészen ádáz kifejezés ült ki arcára. – Vagy harcolhatsz is. Nem számít.
A bikaisten leszegte a szarvát, hogy újabb rohamra induljon, ám egyszerre nagy gyengeség tört rá. Észrevette az oldalán tátongó sebet s abban a homályos reményben, hogy talán ezzel útját állja a kicsorgó vérnek, beledugta kezét, miközben nem értette, hová tűnt el egyszerre szarva, patája és általában a hatalma.
– Hukvosa... – szólalt meg, azonban Karak kinyújtotta egyik lehetetlenül hosszú karmát és elszakította tőle az istenséget. Fényszilánkokká tépte szét és beleszórta a vízbe. A Hollóisten egyik szeme egyszerre ezüstösen csillogni kezdett, ahogy végignézett azon, ami maradt: a lányon.
– Most pedig, gyermekem, add a véredet! Így lesz a legjobb. Tudod, Folyamnak lennie kell. Csak az nem szükséges, hogy épp ő legyen az.
Hezsi hátratántorodott, ám a bika minden ereje elhagyta már.
– Nem akarok istennő lenni! – motyogta, mintha valami mérhetetlenül egyszerű dolgot próbálna meg elmagyarázni egy kisgyereknek.
– Nincs más választásod. Csakis a saját vére képes végezni vele... Márpedig téged az ellenőrzésünk alatt tudunk tartani. Nem követjük el még egyszer ugyanazt a hibát, amit nála elkövettünk. Még az is lehet, hogy ha egyszer rajtad van a Váltott Isten öltözéke, Balati észre sem veszi majd a változást.
Azzal a Holló előrelépett.
– Ne olyan gyorsan! – kiáltotta valami furcsa lény, amely épp akkor kibukkant a vízből.
Perkarnak zsibbadt az ujja, ahogy lazított az addigi görcsös szorításán, amivel Eszes Tigris sörényébe kapaszkodott. Nem volt valami könnyű feladat, mert bár a máng csődör nem vágtázott lefelé a csigavonalú keskeny ösvényen, azért sétagaloppnál jóval gyorsabban haladt. Nincs ló, akinek ennyire biztos lenne a lépte, azonban vagy nem szóltak erről Eszes Tigrisnek, vagy egyszerűen csak nem törődött ezzel az egyszerű ténnyel. Ám Perkar ennek tudatában is tisztában volt vele: ha még egyszer, utoljára forgatni akarja Harkát, akkor nem ártana, ha hamarosan ismét érezhetné az ujjait. Így aztán lefejtette-kibogozta őket a sűrű, vastag szálú fekete szőrszálak közül és lábával szorítva az állat testét egyensúlyozott. Megengedett magának egy kurta kis mosolyt, amint felidézte, milyen arcot vágtak Karak emberei, amikor a ló hátán kirontott az erdőségből, átszáguldott a soraik között, és berontott a verembe.
Kíváncsi volt rá, mennyit kell még lefelé haladnia – leszállt az éj, és többé már nem látta a nyíláson át az eget, ahogy azt sem tudta megállapítani, milyen gyorsan és mennyire mélyre ereszkedett le.
Eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor Balatban járt. Mintha évszázadok teltek volna el azóta. Tényleg annyira dölyfös, annyira felfuvalkodott, annyira teljesen magabiztos lett volna? Egyáltalán nem tűnt valószerűnek. Amikor belépett a hegybe, kisfiú volt még, tele álmokkal, eszményekkel, csillagokig érő reményekkel. Amikor otthagyta, öregnek, elhasználtak, elcsigázottnak érezte magát. Tucatjával teltek el a napok, mire a fény első sugara ismét utat talált a lelkébe aztán. Az egyik ilyen fénysugár Lófivér volt; az, amikor találkozott a Váltott Istenben lévő szigeten rejtőzködő vén mánggal. Egy másik pedig Khádzs volt, az özvegy Nhól környékén, aki megtanította rá, hogy nem csak az istennőnél lelhet boldogságra. Ám végül is Hezsi volt az, aki visszahozta lelkébe az örömöt.
Miért is nem ismerte el ezt korábban? Mert szívesebben kényszerítette volna arra, hogy osztozzon vele a bűnei feletti szégyenben, mint hogy élvezze a társaságát? Mert attól tartott, soha nem foglalkozna egy gyilkossal, aki ráadásul még bolond is?
Bizseregni kezdett a fejbőre, és amióta felült a hátára, ekkor először nógatni kezdte Eszes Tigrist. Felfoghatatlan módon a csődör valóban gyorsabb lett ettől, noha Perkar nem hitte volna, hogy ez lehetséges. Egyszerre kirázta a hideg, ahogy eszébe jutott egy dal egyik szakasza, amelyet Esőhintő énekelt... illetve próbált elénekelni az ő nyelvén, hogy megértse. Mángul szépen csusszant a dallam egyik szótagról a másikra. Perkar anyanyelvén azonban mesterkéltnek hatott, de még így is erőteljes volt: vesztett a hatásosságából, de még nem ütötték agyon a fordítással.
Végezzen bárki is véled,
fivérem, vérkantárosom
ügyeljen, féljen egyre!
Életem válik fegyverré;
még maga a bosszú sem lesz
több lábánál szűkölő ebnél.
Megesküszöm életemre,
sakálrágta tetememre,
porrá váló csontjaimra,
én patás fivérem.
Lóanya ősi esküjének és vérének megfelelően az embernek épp úgy kell bosszút állnia lováért, mintha rokonáért tenné. Vajon egy ló is megtenné ezt a lovasáért? Segítene ilyesmiben a Lóanya?
Biztos volt benne, hogy hamarosan kiderül mindez... már ha nem érkezik túl későn. Végzett már a Hollóisten Hezsivel? Elpusztította már a lány vére a Váltott Istent és átvette már a helyét? A különös, émelyítő, csavaró érzés a zsigereiben arról árulkodott, hogy a lelke mélyén mindig is tudta, ez lesz Karak megoldása. Mégis mit képzelt eddig? Valamiféle végső csatát, amelyben nekilátnak csapkodni kardjaikkal a vizet? Az istenség lelkét őrző korsót, amit elég egyszerűen összetörni? Nem, egyedül ez a módszer tűnt józan ésszel elfogadhatónak. Az emberi vér nagyon nagy hatást gyakorolt az emberekre, Hezsi vére pedig egyszerre volt emberi vér és a Váltott Isten saját vére is. Bürökként csorogna végig a Folyamban, útközben megbénítva az istenséget, hogy az nem is venné észre a saját halálát, míg meg nem érkezik utolsó cseppje is a tengerhez. A helyében pedig ott lenne Hezsi, illetve az, amivé a lány válna... egy istennő, bár talán olyan istenség, amelyre nagyobb befolyása lenne Karaknak meg a társainak. Egy gyengébb Folyamistennő, kevésbé nagyravágyó tervekkel.
Csakhogy maga Hezsi halott lenne. A nő, aki épp csak most kezdett előtűnni gyermeki arcából, soha nem kelne teljesen életre – soha többé nem olvasna el még egy könyvet, nem láthatna még egy vadmarhacsordát. És ő is elveszítené.
Legvégül mindig nálam lyukadunk ki – gondolta ingerülten.
Bárcsak ne érkezne későn!
Khe kiemelkedett a vízből – remegett a hatalomtól, és attól, amit addig látott. Hezsi ott hevert előtte, akár egy száráról lemetszett virág, és szivárgott belőle a vére meg az élete. Feküdtek ott mások is, halottak, haldoklók, továbbá volt ott egy csapat katona, akikből eddig csak zavarodottság sugárzott, ám ekkor épp felé fordultak. A halottak között ott volt Kuen Sen is – ezt nagyon fájlalta, mivel szerette volna személyesen megbüntetni –, Csontangolna pedig halálos sebet kapott. Ám a nemesember álcája teljesen lefoszlott róla, és a lassan kihunyó életben Khe felismerte a Víz Templomának őrzőjét, azt a mocskos lényt, aki háziállatként bánt az uralkodókkal. Efelett is sajnálkozott – ám Csontangolna, vagy akárhogy is hívják ezt a lényt, még mindig nem tűnt el, úgyhogy az ő megbüntetésére még talán lesz idő.
Az öldöklést vezénylő személy nem lehetett más, csak a Hollóisten. Az örvénylő hatalomból formálódó alak úgy állt a lány felett, mintha a hóhéra lenne. Haragosan fordult oda a Khe jelentette fenyegetés felé, aurája még a Vadászúrnőénél is nagyobb erőt és veszélyt sejtetett. De hát Khe legyőzte a Vadak Úrnőjét is, nem igaz? Alatta a hűs víztükör pedig bármennyi erőt elnyel; mindegy, mennyivel támadnak rá. Mindazonáltal legelőbb kinyúlt, és előételként elemésztette a felé induló harcosokat.
Olyan gyorsan, olyan lendülettel mozdult előre, akár az elhajított gerely, a Hollóisten pedig hátrazuhant. A hajdani Khe fullánkkal és karommal, valós és varázslatos eszközökkel tépte-szaggatta az istenség nem emberi húsát abban a reményben, hogy hamar rátalál erejének fő erére. Ha a kisülésben megég, hát megég.
Ekkor villám döfte át; akkora lyukat perzselt hasának vastag lemezeibe, hogy egy macska is átmászhatott volna rajta. Testének minden egyes izma görcsbe feszült – annyira összeugrottak, hogy volt, amelyik elvált a csonttól. Újabb villanás, a villám ibolyakék fénybe vonta a föld alatti tavat, őt pedig óriási erő tépte le az istenmadárról és csapta oda a kavicsos partra.
A Hollóisten kacagott, ahogy Khe igyekezett visszanyerni az uralmat emberinek nem nevezhető végtagjai felett. Pillanatról pillanatra fogyott az ereje. A víz ugyan közel volt hozzá, de mintha valamiféle falat emeltek volna közé és az élet forrása közé. Megpróbált arrébb kúszni.
– Hát ez a legjobb, amit a fivér ellenem küldhet? – gúnyolódott fejét ingatva a Holló. – Hadd mutatkozzak be, nhóli Khe! Karak vagyok, a naphozó, a viharok ura, eső és mennydörgés parancsolója, a Holló, a Varjú.
– Romlott démon vagy, és meg kell halnod! – vicsorogta a ghúl.
– Valóban? – kérdezte Karak, és újabb villám vetett az alkonyhoz iszonytatóan hasonló fényt a barlang üregében.
Perkar már jóval a villámlás előtt figyelemmel kísérte a jelenetet: Harka lehetővé tette számára, hogy lásson a sötétben. Így aztán kétségbeesett tehetetlenséggel figyelte az egymással összetalálkozó és földre omló alakokat, de nem tudhatta, melyikük kicsoda. Majd a vízből kiemelkedett egy szörnyeteg és rátámadt egyikükre, aztán jött a villám, és ebből tudta, melyik Karak.
Egyetlen kanyar választotta még el Eszes Tigrist és őt a barlangtól, vagyis még úgy tizenöt embernyi magasan voltak a kavicsokhoz képest, amikor harmadszor is mennydörgés rázta meg a vermet – Perkar látta, ahogy szinte teljesen alatta ott áll a Hollóisten árnyalakja, valamilyen halszerű lény megperzselődött teteme mellett. Legnagyobb rémületére megpillantotta a közelében Hezsit, amint a földön heverve összehúzza magát, alatta egyértelműen egy vértócsa növekszik. Lófivér, Jaa'hán, Cem és Ngangata egytől egyig mozdulatlanul hevertek a fekete köveken. A Karakkal érkezett összes harcos is a földön feküdt. Perkar tudta, hogy dühösnek kellene lennie, de valamiféle homályos tagadáson, egyre erősödő félelmen kívül semmi mást nem érzett. Túlságosan messze volt, túlságosan hosszú utat kellett még megtennie az utolsó ívből, mialatt a nyilvánvaló nyertes, Karak, Hezsi teste felé fordult.
Egyszerre egész testében megmerevedett, ahogy a levegő vasharang módjára megkondult, és húson-csonton át megpillantotta Eszes Tigris vörösen izzó kohóként ragyogó szívét, hallotta éles nyihogását, érezte, ahogy kiugrik a semmibe. Nem arról volt szó, hogy megcsúszott, megbotlott volna: a csődör hátracsapta fülét és ugrott. Perkar elméje egyébként is alig bírta befogadni az addig látottakat, ezért beletelt egy pillanatba, mire megértette és belátta, valóban az történt, ami. Ám ahogy zuhantában megérezte a súlyát és tollpihék töltötték meg a hasát, váratlanul vad izgatottság támadt benne, elfojtva kitörni készülő, rémült üvöltését.
Még annyi ideje maradt, hogy megdicsérje Eszes Tigrist: – Bátor lovacska! –, és azzal Jó Tolvaj bosszúszomjas hátasával együtt a feketébe öltözött alaknak csapódtak.
Az ütközéstől rövid időre megszűnt látni és hallani, azonban Harka nem engedte, hogy teljesen elveszítse a tudatát: riadót sivalgott a fülébe. Nagyon jól tette: így épp Karakkal egy időben sikerült felállnia. Elképesztő módon Eszes Tigris még mindig életben volt és igyekezett négy törött lábbal feltápászkodni. A Hollóisten egy vicsor kíséretében rácsapott a fejére, mire a koponyája szétnyílt és az állat kimúlt. Abban a kurta pillanatban, ami az efféle érzésekre megadatott a számára, Perkar abban reménykedett, hogy igaz a máng monda, és valami távoli pusztaságon Eszes Tigris valóban eggyé válik Jó Tolvajjal. Ám aztán sem ilyesféle, sem másmilyen gondolatokra nem maradt már ideje, mert Harkával nekiesett az istenségnek.
Az első öt-hat csapás talált és Karak meghátrált. Sebeiben aranyszín vér csillant. Perkar felordított és vadul lengette a fegyverét: nem is annyira kardként, mint inkább szekerceként forgatta. Mint aki száraz fát aprít éppen. A Hollóisten nem vette le róla félelmetes, sárga szemének pillantását, de ő tisztában volt vele: egyszerűen csak folytatnia kell, nem szabad semmiféle szünetet sem tartania, nem szabad lehetőséget adni az istennek, meg kell akadályoznia, hogy a félelem felgyűljön a mellkasában és lelassítsa a karját.
Fekete ököl hatolt át a védelmén és olyan erővel sújtott le rá, hogy hallotta, amint megreccsen az állcsontja. A földre zuhant, átgördült a vállán és előreszegezett pengével perdült talpra.
Karak fölébe magasodott: arca, alakja még mindig olyan volt, akár egy emberé, azonban szemétől eltekintve mindene csillogó fekete színű lett. Nemet intett a fejével.
– Kicsikém, hát ezt kapom viszonzásul? Nem teszek mást, csak azt, amiről eddig is beszéltem. Állj félre, hadd fejezzem be, amit együtt kezdtünk el!
– Nem hagyom, hogy megöld! – kiáltotta Perkar. – Még akkor sem, ha ezzel végezni lehet a Váltott Istennel.
– Nem hal meg – felelte az isten. – Csak a teste. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen hatalmas lehet. Egyébként is meghalt. Már nem lehet megmenteni.
Az ifjú ismét az erőtlenül mocorgó Hezsire nézett; majd' meghasadt a szíve a sápadt arc, az óriási vértócsa láttán. Tényleg ilyen sok vér van egy ennyire parányi testben? Ez nem tűnt lehetségesnek.
– Értelmetlen lesz a halála, ha az utolsó cseppek nem hullanak a Váltott Istenbe! – sziszegte sürgetően Karak. – A semmiért halt meg, pedig egyáltalán nem kellett volna meghalnia. Viszont ehhez sietnünk kell!
Perkar lassan visszafordult a Varjúisten felé, tudván, már megtett mindent, ami tőle telt, és kudarcot vallott. Ám ahelyett, hogy forgószéllé erősödött volna, a zsigereit szorító rettegés enyhülni, csökkenni kezdett.
– Mi ketten, Karak, halált és pusztulást hoztunk mindenkire, aki kedves volt a számomra – kezdte kimérten, és közben azt kívánta, bár valami mély értelmű mondat lenne az utolsó szava. – Elvesztettem a pirakumat, elárultam a népemet, és te voltál az egész mögött. Úgyhogy haljon csak meg ma itt egyikünk, vagy akár mindkettőnk... márpedig a világ érdekében remélem, hogy ez utóbbi történik majd. Ha pedig csak én leszek az, akkor azt tehetsz, amit csak akarsz.
Magasba emelte Harkát.
Az isten felsóhajtott és az oldalán lévő tokhoz nyúlt.
– Nagyon kedves tőled, hogy engedélyt adsz rá. Veled is elbánhatnék úgy, ahogy vele – mutatott a hallényre. Perkar elborzadva vette észre, hogy a lénynek emberi arca van... Ami azt illeti, épp a tiszkava volt az. – De neked megadom a lehetőséget, hogy pirakuval halj meg, mert remekül szolgáltál engem, Perkar kar Barku. – Előhúzta a fegyverét. – Felismered ezt a pengét?
Az ifjúnak egyszerre kiszáradt a szája, ahogy meglátta a fegyvert.
– Igen – ismerte el kelletlenül. – Az az én kardom. Az, amelyiket az apámtól kaptam.
– Valóban? Egy vérvörös pocsolyában leltem rá, méghozzá épp itt, ebben a hegyben. Újra edzettem, hogy megfeleljen a számomra is. Ám van valami, amiben ki kell, hogy javítsalak: mivel eldobtad, most már az én kardom.
– Valami nagyon furcsa ebben a pengében – figyelmeztette Harka, de Perkarral már nem lehetett értelmesen beszélni. Soha nem tapasztalt még akkora haragot, mint ami ekkor erőt vett rajta; afféle komor öröm, amely nem tud különbséget tenni az öldöklés és a halál között. Harka lefelé kanyarodó ívet rajzolt a levegőbe, ahogy lecsapott a Hollóistenre.
– Hezsi – suttogta valaki a közvetlen közelében. Odafordult, és megpillantotta Lófivért. Az öreg sámán egy dobot tartott a kezében.
– Nagyapa – suttogta vissza neki.
– Tudod te is? Tudod, mire van szükséged?
– Lófivér, haldoklom.
– Ide hallgass! – vicsorogta mérgesen a máng. – Mondtam már, hogy ezt nem engedem meg neked. Nem hagylak meghalni! Ide hallgass... – Ám ezután fennakadt a szeme és vért köpött.
– Mondd! – Nem mintha érdekelte volna még... inkább furcsán derűsnek, könnyűnek érezte magát a lány.
– Ott – mutatott a sámán arra, ami egykor talán Khe lehetett. – Nézd meg a tó alatt. Nézz a tó alá!
Hezsi megtette. Nem volt nehéz, mivel a halál így is lefelé húzta már. Először Lófivért pillantotta meg: egyre gyengülő meleg foltként a szelleme már leválófélben volt addigi helyéről.
Magamba emelhetném – gondolta a lány. – Mint egy istent, megőrizhetném a keblemben. – Kinyúlt felé, hogy megtegye.
Ám a tó felett a máng megragadta a kezét.
– Ne! – éppen csak hallani lehetett, amint mond. – Ehhez nincs elég erőd. Rám így van szükséged. – Nevető, csitító, szeretettel teli tekintettel nézte a lányt és megszorította a kezét. – Mondd meg Heennek, hogy üdvözlöm – motyogta. – Heen azt mondja, szeret téged... – Azzal a szemében kihunyt a fény, és láng töltötte meg Hezsi testét, új erőt öntött belé.
Lófivér pedig távozott: máris hűlni kezdett a keze, nyoma sem volt szívhúroknak.
„Nézz a tó alá”, mondta, ő pedig hevesen reszketve meg is tette. Tartott attól, hogy elpocsékolja az idős férfi utolsó ajándékát.
Feje felett összezárult a „víz”. Haldoklom – döbbent rá ismét. A Hollóisten leszúrt. Végre megértette Karak szavait, átlátta, miféle haszna lehetne a vérének, mit eredményezne. Valamiképpen meg kellett ezt állítania... Lófivér pedig látta, miként lehetne megtenni ezt, észrevette a fegyvert, amelyet felhasználhat. Khere mutatott.
Még mindig látta Karakot: a túlvilágban tollakból és kék lángból álló fekete lénynek tűnt. Látta Khet is – azonnal felismerte. Még mindig valamiféle tintafekete hálónak látszott, az elrabolt és hozzá kapcsolt lelkek sziporkázó gömbjei ékköves függőkként csüngtek rajta. Csakhogy a hálót megtépázták, összekuszálták testének mintázatát. Ám akadt ott még néhány csillámló lélek, Hezsi pedig odanyúlt, hogy tollpuhán megérintse.
A hattyúja és a kanca még mindig megvoltak, bár ők is megsebesültek, akárcsak maga Hezsi. A hattyú vezette, a ló tartotta egyenesen, együtt húzták végig ujjait Khe roncsain. Puhatolózására az egyik lélek vékony hangon megszólalt:
– Hezsi? – kérdezte. – Hezsi?
A lány megtorpant. Felismerte, ki beszél.
– Khán?
– Úgy van. – A lélek valamelyest erőre kapott.
– Khán, hogy sikerült...
– Meghaltam. Elkapta a kísértetemet... Elég könnyen megy neki az ilyesmi.
– Khán, rengeteg mindent kell elmondanom neked! – kezdte a lány. Lelki szemei előtt ott lebegett mestere alakja, pergamenszerű arca, oly gyakorta ingerülten villanó fekete szemének mindentudó csillanása. Elvesztette Lófivért, de íme, visszatért Khán.
A férfi felnevetett.
– Erre most nincs idő. Egyáltalán nincs idő.
– Azt hiszem, nincs idő semmire – közölte Hezsi.
– Ebben tévedsz. Khe erősebb, mint a Hollóisten hiszi, és szerintem ha sikerül rávennünk, hogy segítsen, tehetünk még valamit. Csakhogy sietnünk kell.
– Mondd el, mit kell tenni!
Khán pedig elmondta.
Harka lecsapott, miközben Karak pengéje felemelkedett, hogy megállítsa, és a két fegyver szikraeső közepette találkozott egymással. Harka szánalmasan rikoltott Perkar fülébe. Aki nem is sejtette, hogy a fegyver képes fájdalmat, félelmet érezni, ám most mindkettőbe beleborzongott, akárha a kard saját lenyúzott, lecsupaszított idegszálú karjává lett volna.
Karak másodszor is lesújtott, Perkar pedig emelte a fegyvert, hogy megakassza.
– Ne! – sikoltotta Harka. Aztán acél csendült acélon és az istenpenge ezer darabra tört. A markolat kiesett Perkar kezéből, és fülében lassan elhalt a kard halálordítása. Ő megtántorodott, aztán csak állt ott fegyvertelenül a hirtelen beállt csendben.
– Na, most pedig vége ennek az ostobáskodásnak – közölte Karak, és Hezsi teste fölé hajolt.
Nyílvessző jelent meg a szemében. Az istenség éles hangon felkiáltott és felnézett új támadóját keresve. Ngangata talán ha tucatnyi lépésre állt tőle. Teste félig emberi vérben fürdött, mégis újabb lövésre emelte íját. Karak halandó szem számára követhetetlen gyorsasággal vetődött előre, és még ugyanaz alatt a szempillantás alatt a félvér mellébe mártotta a kardját. Ngangata elvicsorodott és még így is próbálta megemelni a fegyverét, csakhogy a Hollóisten csavart egyet a pengéjén, a félvér pedig Perkarra nézett. Szeméből a gyötrelem könnyei csorogtak, ám tekintetében nem volt sem önsajnálat, sőt még félelem sem... bocsánatkérően nézett rá. Bocsánatkérően... amiért cserbenhagyta őt. Perkar még mindig fegyvertelenül ismét felugrott és felüvöltött – puszta kézzel akarta széttépni a Varjúistent. A lehető legteljesebb utálattal pillantott rá Karak, ahogy megfordult és őt is lerohanta: a penge köldöke alatt csusszant az ifjú testébe és a hátán jött ki. Perkar nem is döbbent meg azon, hogy keresztüldöfték, mivel az elmúlt évben számos alkalommal kapott már ilyen sebet. Ám míg korábban felhúzta volna magát a fegyveren, vagy legalábbis fürgén lecsusszant volna róla, ezúttal csak haragosan méregette gyilkosát – még mindig nem volt hajlandó elfogadni, hogy véget ért a harc.
Karak, miközben sárga szeméből sütött a megvetés, a pengénél fogva megemelte egy pillanatra.
– Kíváncsi vagyok, varázskard nélkül, ami meggyógyítana, mégis hogy ízlik ez?
Perkar válaszul csak nyögött egyet. Az isten elengedte a kard markolatát. Hasában a karddal az ifjú érezte, ahogy a térde megroggyan, ő maga pedig a földre zuhan.
Kis híján ráesett Ngangatára. A félvér még nem halt meg, bár nem sok hiányzott már hozzá. A Hollóisten szemügyre vette kettősüket, majd Hezsihez lépett.
– Sa-sajnálom – nyögte ki Ngangata.
– Hallgass már, hülye bokorember! – suttogta Perkar. – Azt tetted végig, amit kellett.
– Meg tudtam... meg tudtam... – Ngangata zavarodottnak tűnt, mint aki képtelen kitalálni, mit is tehetett volna.
Perkar remegő tagokkal, de fölébe hajolt és csókot nyomott a homlokára.
– Én vagyok az, aki sajnálja, testvér. Piraku legyen veled és körülötted! – Megpaskolta a haldokló alvaember vállát. – Van még valami, amit el kell intéznem. – Kissé szédelgett, de a körülményeket tekintve meglepően jól érezte magát. – Aztán visszajövök ide, melléd.
Ngangata biccentett.
Perkar két kézzel fogta meg a kardmarkolatot, lehunyta a szemét és nekilátott kihúzni a fegyvert.
Khe ajka Hezsiéhez ért, és elöntötte a diadal érzése. Ő, egy déli negyedbeli csatornatöltelék, megcsókolt egy hercegnőt. Ellépett tőle, szerette volna látni szépséges szemét, és remélte, hogy a lány szerelmesen tekint majd rá.
Ám helyette inkább sürgetést látott benne.
– Üdv, Jen! – kezdte nagyon komolyan Hezsi.
– Hercegnő!
– A segítségedre van szükségem.
Csak ekkor vette észre, hogy Hezsi mögött mások is vannak. Mindnyájan ott, a Nhól feletti kis udvarban álltak, amelyet a lány mutatott neki egyszer, hogy onnan nézzék a hajókat. Csakhogy – ébredt rá – nem lehetnek tényleg ott, mivel visszatértek az emlékei – már amennyi megmaradt belőlük.
– Csalódnod kellett bennem – mondta, és érezte, amint újdonságnak ható könnyek gyűlnek forrón a szemébe, ahogy eszébe jutott a Hollóisten és eleven villámból lévő kése.
– Még nem. Még van idő – szólalt meg Khán a lány háta mögött. A harmadik alak a folyó démona volt: mogorván üldögélt a nyárfa melletti padon. Mellette ott állt az ősrégi nhóli nagyúr, akit a Víz Templomából rabolt el. Idősnek és viharvertnek tűnt, pedig kövér volt, malacszeme apró fekete pontnak látszott csupán.
– Tulajdonképpen hol vagyunk? – kérdezte Khe Hezsit.
– A házadban. Ott, ahol a foglyul ejtett lelkeket őrzöd.
– Hogy jutottál be ide?
– Azért jöttem, hogy beszéljek veled, Khe. Mert van valami, amivel megmenthetsz.
– Bármit megteszek.
– Ehhez végezned kell a Folyammal.
Ennek hallatán remegni kezdtek Khe tagjai.
– Azt nem tehetem meg. Te is biztosan tudod, hogy azt nem lehet. Még ha elég hatalmam lenne is hozzá...
A lány arcán feltűntek a harag vonásai.
– Tartozol nekem! – jelentette ki. – Rávettél, hogy azt higgyem, kedvelsz engem, sőt még talán ennél is többet érzel irántam. Tartozol nekem.
– Szeretlek – suttogta Khe.
– Nem tudom, mit jelent ez a szó! – vágott vissza Hezsi, bár korántsem olyan hevesen, mint korábban. – Azt viszont igen, hogy segítségre van szükségem.
– Nem lehet végezni a Folyammal!
Khán ismét megszólalt.
– Talán megint elfelejtetted Lit, Khe? Megtaláltuk néhány darabját benned, az emlékeidben. Eldugottan, úgy, hogy éber elméd ne lelhessen rá. A Folyam megpróbált teljesen megfosztani tőlük. Elérte, hogy megöld őt, Khe, csak mert a Folyam nem volt hajlandó visszaadni neked azt a néhány kedves emlékedet.
Hezsi a dzsik felé nyújtott valamit... nem valami kézzelfogható dolgot, hanem saját elméjének töredékeit. Akárha egy széttört tükör szilánkjai lettek volna. Képek egy öregasszonyról, az ifjú iránti szeretetéről, a törődésről, ahogy az egész világon egyedül csak ő foglalkozott a fiúval. Egy réges-régi nap a Folyam gátján...
– Hát tényleg ellopta tőlem ezeket? Miért tett ilyet a Folyam?
Hezsi kisöpörte a hajat Khe szeméből.
– Azért, hogy ne vonhassa el semmi sem a figyelmedet. Egy igazi ember, akinek saját gondolatai, indítékai és érzései vannak, silány fegyver a Folyam számára. Gyűlöl minket, mert soha nem érthet meg bennünket, függetlenül attól, hogy a testünket használhatja és belénk költözhet. Gyűlöl téged Khe, és gyűlöl engem is – épp azért, mert szüksége van ránk. Pontosan tudom, milyen érzés ez, milyen érzés, amikor ott van az emberben. Pontosan tudom. – Megfogta Khe vállát. – Azonban téged egy emberből hozott létre. Lényed egy része még mindig emberi. És bármit is tettél velem, nem érdemled meg azt, amit a Folyam művelt veled. Azt nem érdemli meg senki. Haldoklom, Khe. Csakis te menthetsz meg engem.
A dzsikben egyre erősödött valamilyen érzés, valamiféle formátlan harag, de nem engedett neki.
– Ne... ő tett engem ilyenné. Nem tehetek mást, csakis szolgálhatom.
– Nem – tiltakozott Hezsi. – Nem, ha szeretsz engem, akkor nekem is a szolgálatomra lehetsz. Egy alkalommal azt mondtad Khánnak, hogy bármi, amit én kívánok...
– Hazudtam! Ezt Khán is tudja.
– Csak hitted, hogy hazudtál – szólalt meg az öreg. – Én viszont hittem neked, mert súlyosabb igazság volt ez, mint azt gondoltad. Nem a Folyam szólalt meg akkor, hanem a benned lakozó ember.
Khe erőt vett a remegésén. Összesodorta haragját és szerelmét. Kinyúlt a felé a titkos, rideg hely felé, amely még egyszerű emberként – amikor egyetlen ballépés pusztulást hozott rá és az együttérzés veszedelmet jelentett – a segítségére volt a gyilkosságok elkövetésében. Ezt szőtte bele a szálakba, ez lett a nyüstfonál, amelyen keresztülvezethette a többit.
– Ezüstpenge vagyok, jégsarló vagyok – suttogta, és annyi idő után végre ismét az volt.
– Mit kell tennem? – hangzott el a kérdés a szájából.
Hezsi előrehajolt és megcsókolta az állán a heget; a legelső sebet, amit élete során szerzett.
– Sajnálom – mondta a lány. – Meg kell halnod. De segítünk benne. – Azzal intett a folyó démonának.
– Meghalni – töprengett el hangosan Khe. – Meg kell halnom. – Ismét a lányra nézett, rácsodálkozott arcának kivételes szépségére. – Megbocsátasz nekem akkor?
– Már rég megbocsátottam neked, Khe.
– Szólíts Jennek.
Hezsi elmosolyodott.
– Jen.
Három, egyre nagyobb és nagyobb fájdalommal járó kísérletbe tellett kihúznia a kardot, és az utolsó rántást követő vérrögről tudta, hogy azzal kellett volna véget érnie erőfeszítéseinek. Mindazonáltal megkísérelt felállni, noha a lába mintha fából lett volna.
A közelben egy másik roppant méretű alak magasodott Hezsi fölé. Felismerte benne Cemet. A félóriás az istenség és a lány közé állt.
– Ez kezd nagyon fárasztó lenni – közölte Karak. – Perkar, te heveredj le és halj meg rendesen. Cem... eh, nem érdekes. – Azzal emelte a karját.
Emberláb vastag skorpiófullánk döfte át az istent, ahogy végtagok és csontlemezek rémálomba illő halma kelt egyszerre életre mellette. De Karak – nem fájdalmában, hanem bosszúságában – csak a szemét forgatta és félrelódította a lényt.
– Még te is! – rivallt rá.
A nhóli gyilkos arcát viselő szörnyeteg bizonytalanul maga alá gyűjtötte pókszerű lábait. Már ki kellett volna múlnia – Perkar jól látta a testében lévő lyukat: egészen elszenesedett a széle. Csak a feje volt még emberi, és nem a szörnyeteghez illő test, hanem az emberi szempár volt az, ami foglyul ejtette a pillantását.
– Perkar – krákogta a lény.
De ő annyira gyenge volt. Remegett a térde. Még azt sem tudta, mi járhatott a fejében, mit művel majd a karddal, amit az előbb húzott ki magából. Sújtson le még egyszer Karakra vele? Mit érne azzal? Viszont itt van ez a lény, ez a valami, ami felfalta a forrás istennőjét...
Felemelte a fegyvert, bár a föld nagyon igyekezett kirángatni azt a kezéből.
Egész testét beleadta a csapásba, tudván: ha elvéti, nem számít, mivel soha többé nem lesz képes talpra állni. Tompán felrémlett benne a kérdés, miért hajtja le a fejét a tiszkava, mintha várná a csapást.
A Hollóisten talán súlyosabban sérült volt, mint azt mutatta, mert bár előrevetődött, hogy Perkar és a Folyam teremtménye közé álljon, lassú volt ahhoz, hogy elkerülje Cem félbetört bunkósbotját. A fegyver épp lapockán találta, és ő orra bukott tőle. Aztán már túl késő volt, és a kard, amelyet apja adott Perkarnak – a kard, amelyet Ko, a kis acélisten kovácsolt – mélyre vágott.
Perkar másodszor is végignézte, ahogy Khe feje elválik a testétől. Különös volt, hogy a gyilkos végső arckifejezése nem annyira a kudarc, mint inkább a diadal érzését tükrözte.