28. fejezet

 

A DOBFELDERÍTŐ

 

 

Néhány holló szárnyra kapott, ahogy Ngangata vezetésével kiértek a mezőre, ám a nagy részük maradt ott, ahol volt, és igyekezett jóllakni a hepehupás talajon heverő holttestekből.

– Harka? – kérdezte halkan Perkar.

– Mind meghaltak. Senki sem rejtőzik az erdőben.

Mindazonáltal az ifjú is csatlakozott a fák távoli sorát fürkésző többiekhez. Így legalább nem tévedt tekintete a halottak kiüresedett pillantású szemére. A csata túlélői minden bizonnyal nem jártak még túl messze, mivel a közelben két jekt romjai füstölögtek.

Lófivér és Jaa'hán türelmetlenül lovagoltak előre: szemügyre vették a holtakat és egymásnak mondták a klánjaik nevét.

Két test nem tartozott egyetlen máng csoporthoz sem. Páncélinget és sisakot viseltek, akárcsak az ő népe tagjai, a fém alól pedig szalmaszínű haj türemkedett elő. Perkar nagyot sóhajtott és leszállt a lováról.

Összeroncsolódott arcukat figyelve önző megkönnyebbülést érzett, hogy nem ismeri egyiküket sem, noha ingük vérmocskos hímzése arról árulkodott, a Kar Herita vagy valamelyik azzal közeli kapcsolatban álló klán tagjai.

Milyen sokszor elképzelte már ezt a pillanatot, amikor először pillant meg ismét valakit a saját népe tagjai közül. Persze már a hazafele induló utazás kezdete előtt is, ám az előző napokban minden egyes ébren töltött szívdobbanásban ennek az első találkozásnak a képei gyötörték. Álmaiban, akár ébren, akár alvás közben látta őket, apja vagy a testvére holttestét találta meg így. Most az egyszer sokkal rosszabbnak bizonyult az, amit lelki szemével látott, mint a valóság.

– Összesen hat halott – mondta neki Ngangata, miután körbejárta a rétet.

– A többi máng?

– Igen. Négy máng és két marhaember.

– Sokkal mélyebben vagyunk a máng területen, mint azt a népemről gondoltam volna – motyogta Perkar, és belerúgott egy kőbe. – Nagyon silány egy legelő ez ahhoz, hogy emberek harcoljanak és haljanak meg érte. – Felnézett a félvérre. – hogy fogadja Lófivér és Jaa'hán?

A két máng odalovagolt a tönkrement jektekhez. Ngangata tekintete követte őket.

– Mindenki tudta, hogy egyszer ez is bekövetkezik.

– Megpróbáltam rávenni őket, hogy forduljanak vissza.

– Az igaz. Csakhogy ez a háború őket is érinti. Ők is legalább annyira szeretnék már látni a végét, mint mi.

– Mi a helyzet akkor, ha egy éppen zajló csatához érünk, Ngangata? Nem tehetem meg, hogy látom a népemet harcolni és ne segédkezzek nekik, ahogy ők sem.

– Akkor el kell kerülnünk az efféle csatákat.

– Hogyan? – kérdezte Perkar ingerülten, bár tisztában volt vele, hogy közeledik hozzájuk Hezsi és Cem. A félóriás szeme ide-oda járt, hatalmas buzogánya a vállán pihent, készen rá, hogy lesújthasson vele.

– Azt hiszem, segíthetek – vetette fel Hezsi.

– Mire gondolsz?

– Korábban nem jutott eszembe, mivel nem igazán volt világos előttem, mit értetek háború alatt. Nem erre számítottam.

– Akkor mire?

– Én csak olyan háborúkról olvastam, amelyeket a birodalom vívott. Mindig is az volt a benyomásom, hogy rengeteg ember van bennük, akik felsorakoznak és megindulnak egymás felé.

Perkar bólintott.

– Néha előfordul ilyesmi.

– Ezer meg ezer emberre gondoltam – magyarázta a lány.

– Ó! Már értem. Hallottam már olyan hadseregekről, amelyek még akár ezerfősek is lehettek, de az már régen volt.

– Pontosan. Így aztán azt képzeltem, hogy amikor elérjük a te országod határát, valamiféle katonákból álló mérföld hosszú sorral találjuk szembe magunkat, amint egymással harcolnak. Ez biztos nagyon nagy butaságnak tűnik.

– Annak tűnik – ismerte el Perkar. – Damakutából talán előfordulhat ilyen: harcoló emberek veszik körül, esetleg ostromolják. A csaták többsége ilyen: otthonokért, damakutákért vívott harc. A legvéresebbek valószínűleg az Ekaszagata-völgyben dúlnak, mert ott vannak a legjobb földek. Ott valószínűleg láthatnánk letáborozott seregeket. Azonban épp azt az utat kerültük el eddig.

– Ezek szerint egyszerű dolog elkerülni az efféle csatákat.

– Nem. A vidék óriási, de amint látod, innentől kezdve csupa völgy és hágó, csupa szoros. Valószínűleg ehhez hasonló rablócsapatok kószálnak mindenfelé bosszúra éhesen, keresik a megtámadható településeket. Nem tudhatjuk, merre járnak.

– Dehogynem. Kiküldhetem valamelyik szellememet, hogy ellenőrizze az előttünk húzódó útszakaszt.

– Képes vagy erre?

– Biztos vagyok benne, hogy Lófivér eddig is ezt tette. Emlékszel rá, amikor ezt az ösvényt választottuk a másik helyett tegnap az útelágazásnál? Szerintem ő csatát látott előttünk.

Perkar emésztette ezt egy darabig.

– Ha képes vagy erre úgy, hogy magadat nem sodrod veszélybe, akkor ez lenne a legjobb megoldás. Nagyon nem szeretném próbára tenni a barátságunkat velük kettejükkel. Általában elég rosszul szerepelek az efféle próbatételeken.

– Ezt nagyon jól mondtad – jegyezte meg Ngangata csípősen, bár a rosszindulat legkisebb jele nélkül.

Perkar felsóhajtott.

– Ha sikerül is sértetlenül átjutnunk a határvonalon, tulajdonképpen sokkal nehezebb lesz észrevétlennek maradni a legelőkön. Biztos vagyok benne, hogy a népem tagjai szemmel tartanak mindent, és nagyon nem tetszik nekem a gondolat, hogy settenkedjek a saját területeinken. – Titokban az is megfordult a fejében, mennyire kétségbeesetten vágyik már arra, hogy hallja a saját nyelvet, újra votit kortyolhasson és megpillanthasson egy gyermekkorából ismert alakot.

– Miért kell itt ennyire óvatosnak lenni? – tette fel a kérdést a lány.

– Mert nem tudom biztosan megmondani, hogyan bánnak majd velünk – dörmögte Perkar. – Legfeljebb csak a saját, legközelebbi rokonaim között. Valószínűleg heves ellenérzéssel viseltet mindenki a mángok irányába... és téged is annak néznek majd, hercegnő.

– De hát ők azok, akik megtámadták a mángokat, és nem fordítva! – tiltakozott Hezsi a leégett jektekre mutatva, ahol Lófivér és Jaa'hán közben nekiláttak énekelni.

– Tudom. Azonban mind a két oldalon emberek halnak meg, és ha az ember egyik rokonát megölik, nem számít neki, ki kezdte. Csak az számít, hogy megbosszulja. – A halottak felé intett. – Biztos lehetsz benne: ennek az embernek a klánja nem azzal foglalkozik majd, hogy ő nem a saját területére vezetett egy csapatot. Csak arra emlékeznek majd, hogy a mángok ölték meg, és ez okból helyes viszonzásképpen mángokat ölni.

 

A csapat mogorván haladt tovább a nap hátralévő részében, a két máng gyászában valamelyest eltávolodott a többiektől. Estére egy kis, magasan fekvő völgyben vertek tábort, abban a fajtában, amely lónak és marhának egyaránt silány legelő, így általában sem a mángok, sem Perkar népe nem telepedett meg benne. Az ifjú abban is reménykedett, így megpillanthatják majd a másnap követendő utat.

Napnyugta előtt Hezsi elment utána a domboldalon felfelé vezető egyik keskeny ösvényen – némi nehézség árán sikerült meggyőzni Cemet, hogy maradjon, noha természetesen ő is belátta, mennyire nehéz lenne valakinek, aki olyan méretekkel rendelkezik, mint ő, végigmenni rajta.

A lány elámult azon, Perkar milyen könnyedén halad végig a felfelé vezető úton, amelyet gyakorta csak mászva, kezek és lábak használatával lehetett folytatni. Ő mindig mintha éppen csak egy kicsit lett volna kisebb annál, hogy könnyedén elérje a következő kapaszkodót, egy kicsivel lett volna kisebb annál, hogy ugyanolyan kitartóan megkapaszkodjon a kődudorban, mint Perkar. Ráadásul az ifjú sokkal erősebb volt és sokkal lassabban fáradt. Gyakran hátrapillantott rá, tekintetében néma kérdés a hogylétével kapcsolatban, ami egyszerre bosszantotta a benne foglalt lekezelő magatartás miatt, és töltötte el melegséggel a figyelmessége okán. Egészen megszokta már, hogy Perkarhoz kösse ezt a kevert érzést: ingerültség és szeretet, egyszerre.

Végül elértek egy csúcsot, az egyik gerinc kopasz tetejét, ahonnan minden irányba szétterjedt a tagolt, gyűrött táj. Nem akadt semerre olyan vidék, amelyet ne fogaztak volna hegyek, s Hezsi egy pillanatra úgy érezte, ugyanazon a hegyen áll, mint ahol Karakkal tette, amikor figyelte a halottak ég felé, Se'lenghez áramló lelkét.

Itt viszont nem látott egyetlenegy szellemet sem, csak árnyakkal és vérvörös napnyugtával teli bemélyedéseket.

Perkar a gerinc meredeken leszakadó nyugati oldalához óvakodott és északnyugat felé mutatott.

– Ott. Látod azt a völgyet? Holnap lesz ott valamilyen csata?

A lány egy pillanatig a kilátással foglalkozott.

– Hol kezdődik a néped területe? – kérdezte.

– Nem tudom biztosan. Semmiképpen sincs már messze. Itt, a gerinceken alig élnek emberek, függetlenül attól, milyen néphez tartoznak. Csak nép nélküli hegyi emberek, vadak járnak erre. – Hezsi felé fordult. – Mennyi ideig tart ez?

– Nem tudom – felelte a lány.

– Ha lehet, akkor igyekezz! Rosszul ítéltem meg a távolságot és a fényeket. Nemsokára túl sötét lesz ahhoz, hogy lemásszunk.

Hezsi bólintott és elővette dobját a zsákból, s nagyon rövid előkészületet követően ütemesen verni kezdte, épp úgy, ahogy Lófivér tanította. A dobolás a bőrön hamarosan a túlvilág felszínének fodrozódása lett, ő pedig befelé fordította tekintetét és megpillantotta társait. A kanca fejét rázva köszöntötte; a bika kelletlenül hajtotta le halálos szarvát. A legfrissebben hozzá került isten, aki egy fehér hattyú alakját öltötte magára, komolyan nézett rá.

– Melyikőtök megy? – érdeklődött tőlük.

A bika felnézett rá. Itt nem valamiféle lángokkal életre keltett csontváz volt: nagyszerű látványt nyújtott rőtesbarna teste, a roppant vállat borító sötétebb, hosszabb szőr, csillogó szarva alatt villanó csupa értelem, óriási barna szeme.

– Vigyél engem! – mondta. – Végigdübörgünk a síkságon, ledöfjük az oroszlánt és agyontiporjuk a farkasfalkát. Túlságosan is hosszú ideje tartasz már ezen a békés helyen.

Hezsi félelme, akárcsak a bika kínálta szenvedély és hatalom még a tó hűs vízében is egészen rátapadt, azonban ő a fejét ingatta.

– Nem ma, nem most. Most nem harcosra van szükségem, csak egy hírvivőre. Téged küldelek, Hattyú.

Kiengedte a szellemet az ajtón, és ő maga látott az isten szemével.

 

Perkar türelmetlenül üldögélt, figyelte, ahogy Hezsi szeme felfénylik, miközben finoman ütögette a dobját. A lány eltűnt: egyáltalán nem volt már a testében, amitől egyszerre enyhe rosszullét tört az ifjúra, feltehetően a túlvilágon töltött időszak mélyre temetett emlékeinek hatására.

– Még mindig nem dőlt el – mondta Harkának várakozás közben. – Még mindig nem tudom, mi lesz, amikor újra harcolnom kell majd.

– Minden rendben lesz majd – felelte a kard. – Bátrabb vagy, mint gondolod.

– A bikával szemben meghátráltam. Ha nem lett volna ott Hezsi, akkor most mindnyájan halottak lennénk.

– Ez akkor is igaz lenne, ha te nem hátráltál volna meg. Tanulj a hibáidból, de ne foglalkozz a kelleténél többet velük!

– A hiba olyasmi, amit az ember szándékkal tesz, és kiderül róla, hogy tévedés volt. A bikánál nem ez történt. Féltem. Márpedig ezt nem szándékkal tettem.

– Féltél már máskor is.

– De ez most más.

– Tudom. De a bátorság csak akkor létezik, ha a félelem is. Minél nagyobb félelmet győzünk le, annál nagyobb a bátorság. Akiről azt mondják, nem ismeri a félelmet, azt ostobának nevezik, csak más szavakkal.

– Soha nem forgatott téged senki, aki nem ismerte a félelmet?

– Dehogynem. Olyan ostoba volt mint egy kő.

– Hogy hívták?

– Perkarnak.

Az ifjú bosszúsan összevonta szemöldökét és felhagyott azzal, hogy újabb beszélgetésre ösztökélje a kardot. Helyette nekilátott boróka- és fenyőágakat gyűjteni – nyilvánvaló volt, hogy mire Hezsi végez, leszáll az este, márpedig ilyen magasan hamar nagyon hideg lehetett.

Szikrák pattogtak az égbe, mire a dobszó véget ért – nem maradt már más a nappalból, csak valami bágyadt vörös karima a nyugatra húzódó hegyek felett.

A lány nehézkesen ingatta a fejét, ahogy tekintete ismét befogadta Perkar és a környező világ látványát.

– Hideg van – sóhajtotta.

– Gyere ide, hadd melegítsen meg a Tűzistennő! – szólt az ifjú. Hezsi bólintott, felvette a dobját és óvatos léptekkel végigsétált a csúcson, hogy vele átellenben leüljön a tűz mellé. A tenyerét dörzsölte, úgy próbálta bedolgozni a meleget dermedt csontjaiba. Perkar igyekezett féket vetni a türelmetlenségére, tudván, a lány idővel úgyis mesél majd.

Így is történt.

– Arrafelé emberek halnak meg – mondta Hezsi. – Sajnálom!

Az éjszakából fagyos ujjak nyúltak ki és döfködték meg a szívét.

– Sokan?

– Azt hiszem. Több mint ötvenen, többen, mint ameddig el tudok számolni. Éjszakára abbahagyták, de úgy vélem, reggel újrakezdik majd.

Perkar ajka résnyire keskenyedett.

– Az én apám is ott lehet közöttük – dünnyögte. – A testvérem is.

– Sajnálom.

Az ifjú látta, hogy a lány komolyan gondolja. Egészen benedvesedett a szeme.

– Nehéz ott sírni – mondta aztán. – Minden, amit érzek, más, tompább. De most... – Kicsiny válla reszketni kezdett. – Egyszerűen haldokoltak. A torkukban nyílvessző, a testükben óriási lyukak... – hebegte az arcát törölgetve. – Perkar... – kezdte újra, ám az ifjú merev mozdulatokkal felállt és megkerülte a tüzet, miközben igen ostobának érezte magát. Odaült a lány mellé és magához vonta – arra számított, Hezsi megmerevedik. Tartott tőle, hogy így tesz majd.

Nem ez történt. Helyette valósággal beleolvadt az oldalába, feje Perkar mellkasán pihent, ahol egy ideig halkan hüppögött. A könnyei fertőzőnek bizonyultak, és az ifjú szeméből is sós csermely indult útjára. Szinte észre sem vette, hogy előre-hátra ring, és simogatja Hezsi sűrű, fekete haját.

Idővel aztán fel kellett állnia és fát tenni a tűzre, s csak ekkor ébredt rá, mennyire vonakodik otthagyni a lányt. Amikor félszegen visszaült, nem tudta, vajon újra át kellene-e ölelnie őt, vagy sem. Mintegy próbaképpen kinyúlt felé.

– Most már jól vagyok – mondta Hezsi. Perkar szégyenkezve visszahúzta a kezét és néhány pillanatig csak ültek ott kényelmetlen csendben.

– Csak azt akartam mondani – kezdte újra a lány –, hogy nem kell ezt tenned. Nem kell sajnálnod.

Az ifjú halkan szusszant egyet.

– Épp elég jól ismersz, hogy tudd, csakis magammal szemben érzek sajnálatot – felelte.

– Ezt nem hiszem. Ngangata szerint az egész világért bánkódsz.

– Ngangata a legkedvesebb ember, akivel csak dolgom volt. Hízelgő, amit mond. Persze soha nem tétovázott, amikor a hibáimról, mindenekelőtt az önzésemről kellett beszélnie. Ha már itt tartunk, akkor te sem.

– Sajnálom.

Perkar meglepetten nézett rá.

– Ma este harmadszor mondod már ezt – jegyezte meg.

– Komolyan gondolom. Néhány héttel ezelőtt, amikor a mángok között voltunk a dombságon, mielőtt még ez az egész elkezdődött volna, azt hittem, barátok leszünk. Azóta viszont rettenetesen viselkedtem veled. Valójában mindenkivel, legfőképpen Cemmel. Azt hiszed, te vagy önző...

Az ifjú elmosolyodott és nekilátott gallyakat dobálni a tűzre, ahol parányi szikraförgetegeket hívtak életre.

– A helyzet az, hogy Lófivérnek és Ngangatának igaza van velünk kapcsolatban. Mindketten úgy véljük, a világ körülöttünk forog. Mindketten azt hisszük, a Nap és a Sápadt Királynő felkelése is rajtunk múlik.

– Nehéz is mást gondolni – vélte Hezsi. – Olyan sokan harcolnak és halnak meg, és még az istenek is azt mondják, hogy mi vagyunk ennek az egésznek az okai.

– Nem. Az istenek azok, akik ezt az egészet elkezdték. Te meg én...

– Nem szeretnék ma este beszélni erről! – szakította félbe a lány. – Csak ez jár a fejemben, és csak ez jár a te fejedben is.

Perkar tétovázott. Azon volt, hogy elmondja Hezsinek, már majdnem beszámolt neki mindenről, amit csak Karakkal beszélt... hogy ő az, akinek hatalmában áll végezni a Váltott Istennel. De ezt elmondhatja neki később is, másnap. Most, hogy elhatározta, megteszi, még épp elég ideje volt rá.

– Jó, akkor miről szeretnél beszélni?

– Nem tudom. Nem tudom! – jajongta feszült tehetetlenségében a lány. – Miről beszélnénk akkor, ha csak két ember lennénk istenkardok, szellemdobok, küldetés és háború nélkül?

– Semmiről. Soha nem találkoztunk volna.

– Komolyan beszélek. Miről lenne szó? Mit mondanál nekem, ha a népedbe tartoznánk, és most egyedül lennénk itt?

Perkar felkuncogott.

– Én sem tudom.

– Akkor próbálkozz! – közölte haragosan a lány.

– Igenis, hercegnő.

– És ne hívj így! Most ne.

Perkar gondolkodás nélkül kinyúlt és végigsimított a haján.

– Most pedig én sajnálom! – mondta. – Őszintén mondom.

Egyszerre észrevette, mit csinál, és úgy kapta el a kezét, mintha Hezsi feje forró kő lenne. A lány erre a szemét forgatta, majd vékony ujjaival megfogta a tenyerét és visszahúzta maga köré a karját.

– Meggondoltam magamat – zsörtölődött. – Hideg van itt.

– Hm... – Perkar érezte, ahogy arca ég a szégyentől, azonban mégis újra magához vonta. Aztán rövid töprengést követően kicsomagolt egy pokrócot és kettejük vállára terítette. Majd kezébe vette Hezsi kezét, és jóleső érzéssel töltötte el, amikor a lány is megszorította az övét. – Még egyszer köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – dörmögte.

– Hallgass már! Pontosan erről beszélek! – kiáltott fel Hezsi, és tenyérrel rácsapott az ifjú mellkasára. – Csak mondj valamit, valamit, aminek nincs egyáltalán semmi jelentősége!

Az ifjú elgondolkodott, mielőtt megszólalt.

– Tudok egy történetet egy kétfejű tehénről.

– Micsoda?

– Mind a két végén volt egy feje. Édesanyám mesélte nekem ezt a történetet. Élt egyszer egy róka, akinek volt egy kétfejű tehene...

– Mondd el, ne csak összefoglald! – követelte a lány.

– Butácska történet.

– Mondd el, megparancsolom!

– Teljesítem a kívánságát, herce... Hezsi úrnő – javította ki magát Perkar. – Úgy tűnik, hogy réges-régen, abban az időben, amikor az emberek és az állatok még sokszor szóba elegyedtek egymással és a bográcsoknak is megvolt a maguk véleménye a világról, a kerítéslécek pedig panaszkodtak az unalomra, élt egy róka, akinek nem voltak marhái. Azt kérdezte magától: „Most akkor hogy gyűjtök gulyát és pirakut.”

– Ez hosszú történet? – szakította félbe a lány.

– Igen.

– Jó.

Egy időre félretették a halált és a sorsot, Hezsi nevetett a róka és varázslatos tehene bohóckodásán, és végül összeölelkezve aludtak el.

 

A lány ébredt először, bár nem tudta, merre van. Elfeküdte a karját és valami meleget érzett maga mellett.

Aztán eszébe jutott minden, és óvatosan kihúzta a karját Perkar háta alól. Az ifjú még mindig aludt, ő pedig elámulva és önnön érzéseitől megzavarodva csak nézte az arcát.

Kedves volt, ahogy alvás közben kisimultak a vonásai, eltűnt róla minden fájdalom. Megpillanthatta benne a fiút, aki egykor volt, még mielőtt a sorsuk összefonódott volna. A fiút, aki lehetett volna. Mennyi idős is volt Perkar? Legfeljebb húsz.

S ugyan mit érzett iránta? Szánalmat? Esetleg meg akarta oltalmazni?

Maga sem tudta pontosan, azonban volt valami abban, ahogy a karjában tartotta az ifjú, miután abbahagyta a sírást, ami arra utalt, egyikről sincs itt szó. Valahogy nagyon kétségbeesettnek tetszett. A legfurcsább pedig az volt az egészben, hogy Hezsi megértette ezt kétségbeesést, és maga is valami hasonlót érzett. Olyan volt az egész, mintha valamiféle kőbőrt növesztett volna magára; mintha arca és ujjai legfeljebb csak annyira éreznének bármit is, amennyire egy darab fa képes erre. Mélyebb volt holmi zsibbadtságnál. Mennyi ideje már, hogy bárki is átölelte, egyáltalán megérintette? Még Cem is igen távol volt tőle az óta az éjszaka óta, amikor elmenekültek Lófivér táborából. Nem is vette észre, mennyire hiányzott neki kapcsolata a félóriással. Kiéhezett már egy másik ember érintésére.

Azonban Perkar érintése ismét valami mást, valami különlegest jelentett. Sokkal inkább ahhoz volt fogható, amit akkor érzett, amikor Jen tartotta a karjában, de még azzal sem volt azonos. Jen érintése izgalmas volt, tilalmas és kedves. Ez viszont olyasmi volt, amitől összeszorult a torka, és haragként, bosszankodásként tört ki belőle. Tegnap este azonban valami egészen más formában bukkant elő, aminek sokkal mélyebbre nyúltak a gyökerei. Eltöprengett azon, mit tett volna, ha az ifjú megcsókolja. Egyáltalán elgondolkodott ezen? Tegnap este tartott tőle, hogy Perkar megcsókolja és arra kényszeríti, döntse el, mit érez, vagy bújjon el a döntés elől. Most azonban azt kívánta, bár kénytelen lett volna döntést hozni, mert ha volt valami, amire jelenleg biztosan nem volt szüksége, akkor ez a mindent átható, nagy erejű bizonytalanság volt az.

Mit kellene tennie, amikor Perkar felébred? hogyan kellene viselkednie? Aztán hátradőlt, és arcán huncut mosollyal ismét lehunyta a szemét. Hadd hozza meg ő ezt a döntést.