29. fejezet

 

ELŐREZUHANÓ KÍSÉRTET

 

 

Az első napon Khán még nem volt biztos abban, hogy meghal. A másodikra azt kívánta, bár ez történt volna. Az ahu'enek egyetlen kínvallatója sem találhatott ki volna kegyetlenebb szerkezetet a kemény máng nyeregnél és az alatta lévő lónál. Az ügetéstől kidörzsölődött a combja belső fele és a lábikrája – a közepes sebességnél egész teste sajgott. Egyedül a szélsőséges esetek, a séta és a vágta idején nem érzett azonnal fájdalmat, ám másnapra rá kellett jönnie, a futás közben az állatot markoló halálos erejű szorításáért görcsölő izmokkal és a csontjai mentén végighúzódó lázas fájdalommal kell fizetnie. A bokája környékén csomóba ugró hús és inak immár háromszor késztették arra, hogy a földre csússzon és zokogjon kínjában.

Nem álltak meg aludni, s mivel eddig még sosem ült lovon, ő képtelen volt a nyeregben szenderegni, ahogy körülötte a durva barbárok tették. Mikor mégis elszunnyadt, csak azért, hogy néhány szívdobbanással később a zuhanás érzésének rettenetére riadjon fel. A második nap végére egészen törődött lett és már szóhoz sem jutott.

A máng nyelvet nem értette, noha halványan ott visszhangzott benne Nhól ősi beszéde, és rengeteg volt a hasonló szó. Azonban Khenek valahogy sikerült szót értenie a barbárokkal; meglehet, ugyanazon a módon, ahogy Perkar is „megtanulta” a nhólit.

Mielőtt képtelenné vált új ismeretek befogadására, a könyvtáros még megértette, hogy ez a lovascsapat kifejezetten kereste őket – úgy tűnt, annak az embernek a parancsára, akit a ghúl álmában látott, és aki valamiféle törzsfőnök volt.

Amit még kiderített, hogy oda lovagolnak, ahol ezzel az álombeli emberrel találkoznak majd. És persze azt is, hogy ő nem éli meg az út végét.

Hogy elterelje a figyelmét, megkísérelte megfigyelni a körülötte lévő embereket... már ha az efféle lények megérdemelték az ember nevet. Nem sokat segített. Vörös tollforgós sisakjukban, lakkozott páncéljukban, hosszú fekete és barna felsőruháikban mindnyájan ugyanolyannak tűntek. És ugyanolyan volt a szaguk is: mint a lovaknak. Mind valami csúf nyelven karattyoltak és mind őt nevették, az öregembert, aki segítség nélkül még felülni sem tud egy lóra. Egyedüli vigaszát az életben maradt nhóli katonák egyike, egy Kánzsa nevű ifjú jelentette, aki a közelében maradt, elkapta, amikor leszédült, és vizet is adott neki. Kánzsa maga is lovasként szolgált, és tisztában volt vele, hogyan kell lovagolni.

Khe szóba sem állt vele, helyette a menet élén lovagolt Kuen Sennel és Csontangolnával, akik láthatóan elboldogultak a hátasokkal.

A harmadik napon arra ébredt, hogy rövid szálú fűben hever. Valaki vizet locsolt éppen az arcába, és egy nagy sáska gubbasztott a mellkasán.

– Khán mester, képes mozogni? – Kánzsa volt az. Az öreg hálásan kortyolt egyet a vízből.

– Azt hiszem, elaludtam – ismerte be.

– Jöjjön! Velem lovagol egy darabig.

– Azt nem engedik.

– Kénytelenek lesznek, máskülönben itt kell hagyniuk, és akkor engem is itt kell hagyniuk, mert nem engedem, hogy az uralkodó alattvalója magára maradjon ezen a vidéken.

Néhány máng vartyogott valamit Kánzsának, amikor maga mögé ültette a nyeregbe, de végül engedtek nekik. A lovasok többsége amúgy is jócskán előttük járt már, és nem akartak a vita miatt lemaradni.

– Ezek soha nem alszanak? – morogta erőtlenül Khán az ifjú hátába. A fiatal izmok határozottnak, biztosnak tetszettek, mintha egy fatörzset ölelt volna át. Ilyen volt ő mindig?

Feltehetően nem.

– Valamiféle erőltetett menet ez – magyarázta a katona. – Csontangolna nagyúr, Kuen Sen úrnő és Jen mester láthatóan megállapodtak a barbárok vezérével, bár arról nem tájékoztattak minket, hová megyünk... ugyanakkor úgy hallottam, néhányan valami Cebának nevezett helyet emlegetnek. Ha oda tartunk, akkor láthatóan sietős az utunk. Még a mángok se gyötörnék meg ennyire a lovukat, ha nem valamilyen sürgős ügyről lenne szó.

– Honnan tudja, hogy Cebá egy hely és nem egy ember, vagy egy tárgy? Beszéli a nyelvüket? – kérdezte Khán.

Kánzsa kissé tétovázva, de bólintott.

– Nem sokat. Néhány hónapig Getsánban, a határukon állomásoztam. Megtanultam, hogy kell köszönni, és még néhány dolgot. Nagyjából ennyi. Viszont rengeteg helyük van, aminek „ce”-vel kezdődik a neve. Azt hiszem, „sziklát” jelent, mint nhóliul.

– Meg tudja kérdezni, hány nap még az út odáig?

– Megpróbálhatom – felelte a katona. Egy pillanatra elgondolkodott, majd odaordított a legközelebbi mángnak. – Dahán zsben Cebá?

A barbár arcára kiült az értetlenség. Kánzsa újrafogalmazta a kérdést kissé másféle szótagokat használva. Beszélgetőtársa arcán felragyogott a megértés fénye, majd komoran felemelte három ujját.

– Még három nap? – nyögött fel a könyvtáros. Ám aztán összeszorította a fogát. Többé nem fog panaszkodni – a barbárok és a katonák gyűlölték a gyengéket, s bár teste erőtlenségével nem tud mit kezdeni, a nyavalygással azért felhagyhat.

– Hát akkor még három nap – ismételte, és igyekezett, hogy kedélyesen csengjen a hangja.

 

Csodálatos módon a másnap már nem volt annyira rossz. Khán úgy vélte, testének nagy része addigra beletörődött a halálba, így többé már nem gyötörte őt fájdalommal.

Kánzsa reggel odaügetett hozzá. Úgy tűnt, nyugtalankodik.

– Tegnap este történt valami Uattal.

– Kivel?

– Az egyik katonával, aki a barátom volt.

– Mi történt vele?

– Meghalt – közölte kertelés nélkül Kánzsa.

A könyvtáros kábán bólintott. Hát persze. Most, ezen a helyen mi más keltené fel a figyelmet a halálon kívül.

Néhány pillanattal később a fiatal katona tekintete tétován ismét Khánra rebbent.

– Nem szúrták le, vagy ilyesmi. Láttam a holttestét. Egyszerűen csak meghalt.

– Ó!

Az öregember szemöldöke megemelkedett, de nem mondott ennél többet. Ugyan mi haszna lenne a katonának abból, ha tudná? Csak veszélybe sodorná vele.

Aznap éjjel még két katona tűnt el. Kánzsa megsúgta neki, a testüket nem találták meg, és elárulta: abban reménykedik, elszöktek a csapattól, bár egyértelmű volt, nem hisz abban, hogy valóban ez történt. Khán jelezte, mennyire sajnálja a történteket, ám közben egyre erősödött az aggodalma. Ez rossz jel volt – Khe elveszítette az ellenőrzést önmaga felett. Noha amióta a mángok rájuk leltek, következetesen kerülte a könyvtárost, az utóbbi időben a közelében lovagolt: arca dermedt maszk volt, szeme akár a kemény kovácsoltvas. Úgy tűnt, szunnyad a benne lévő emberi rész, esetleg minden határon túlmenő próbatételt kell kiállnia.

A könyvtáros igyekezett végiggondolni mindezt, megérteni, mi történik a ghúllal. Noha vállában, combjában – és különös módon a hasában lévő izmokban – továbbra is iszonytató fájdalom lakozott, többé már nem kiállhatatlan kínról volt szó, és mialatt léptettek, sikerült elszundítania. Ezt is, mint mindegyik lépésváltást, kürtszó jelezte. Ez azt jelentette, immár ismét képes használni a fejét.

Khe egy halott volt. A Folyam mozgatta. Teste az élet jeleit mutatta, sok szempontból életben is volt... egyet kivéve. A szellem, a bőre alatt lakozó kísértet nem egy emberé volt, nem ugyanaz az életanyag tartotta össze, ami egy embert össze szokott tartani. Nem volt önfenntartó. Nem mintha egy élő ember önfenntartó lett volna – ételre-italra volt szüksége, és mindennek ellenére a lénye idővel elszakadt a testétől. Ám bármi is volt Khe, mindig kintről kapott életet. A Folyam közelében, ahol állandó volt az életerő áramlása, mindaz, ami a szemén, száján és minden egyes tettén keresztül kilépett belőle, egyszerűen utánpótlást kapott. Idekinn máshogy kellett életre lelni. Ráadásul nem csak saját magát kellett etetnie, ha Khán jól ismerte a létezése mikéntjét. Egyikük egy istennő volt.

A régi szövegek életfalóknak nevezték a Khehez hasonló lényeket, ám az ősi nyelven „előrezuhanó kísértetek” néven emlegették őket. Most már értette, miért – olyan lehet Khe, mint az, aki megpróbál lefelé futni egy lejtőn úgy, hogy a feje gyorsabban mozog a lábánál. Nem állhat meg, mert akkor elesik. Csak arra képes, hogy még gyorsabban szaladjon, és végül még gyorsabban bukjon fel.

Ez a lény sóvárgott Hezsire. Meg kell állítani, de jelen pillanatban egyetlen ötlete sem volt arra, hogyan. Elfáradt és nagyon szeretett volna igazán aludni egyet.

Reményteli pillantást vetett Kánzsára. Talán lehetne tenni valamit. Talán ráveheti a katonát, hogy segítsen neki elmenekülni.

Ám aznap éjjel Kánzsa eltűnt, és Khán soha többé nem látta.

A következő nap csodát hozott magával, amely rövid időre átütötte a fájdalma és zaklatottsága falát. Felhangzott az ügetésre hívó kürtszó és a lovak lelassítottak a vágtából. Khán csalódott volt – most, hogy végre képes volt megmaradni a lova hátán anélkül, hogy minden egyes izma belesajdult volna, leginkább a vágtát kedvelte – természetesen a léptetés után –, mert az volt a legsimább mozgás. Kánzsa megtanította, hogyan kell átvészelni az ügetést, ám ahhoz fel-le kellett pattogni a kengyelben, és erőtlen, elgyötört lábát használva elnyelni az állandó zötykölődést. Több erőfeszítést követelt meg tőle.

Azonban egy-két pillanatnyi ügetés után meghallotta a léptetésre lassítás jelét, ami teljesen szokatlan volt – általában nem váltottak ilyen gyorsan ütemet. Ám hamarosan egyértelmű lett a lassítás oka. A láthatáron hegyek mozogtak.

A mángok nanetaknak nevezték őket, ám a szó mintha túlságosan rövid – vagy túlságosan hosszú – lett volna, hogy hanggal felidézze a látványukat. Négy oszlophoz hasonlatos láb tartotta lehetetlenül hatalmas testüket. Fejükről kígyószerű kitüremkedés lógott le, melynek két oldalán csontszablya, illetve agyar ívelt fenyegetőn felfelé. Lomposak voltak, szőrük színe a vörösesbarnától a feketéig változott. Úgy tizenöt állt egy csoportban legelészve a távolban sorakozó lucfenyők közelében. Először csak a fákhoz lehetett viszonyítani őket – ám váratlanul felhangzó vijjogás közepette hét máng szakadt le a csapattól és indult meg a magas fűben a szörnyek felé, így világosabbá téve a méreteiket. Hiába ültek lóháton, az emberek még így is éppen csak a lények hasáig értek fel.

– Mit művelnek? – kérdezte hitetlenkedve Khán. Ám egyetlen máng sem felelt neki... Kánzsa pedig már nem volt ott.

A harcosok nagy rikoltozás közepette odarohantak a gyanakvó állatokhoz. A nagyobb nanetakok közül néhány védelmező gyűrűbe fogta a kisebbeket és a nagyon kicsiket... Az utóbbiak alig voltak nagyobbak egy lónál – Khán úgy vélte, azok a borjak. A férfiak előhúzták kardjukat és suhogtatták – úgy tűnt, annyira közel akartak kerülni az állatokhoz, hogy megtámadhassák őket.

Nem lenne jobb kopjákkal? – gondolta a könyvtáros, ám aztán világossá vált előtte, hogy a mángok nem végezni akarnak a hatalmas állatokkal. Egyszerűen csak meg akarták érinteni őket.

Noha ez egészen eszelős dolognak tűnt, minél tovább nézte őket, annál világosabb lett, hogy erről van szó. Ügyesen elkerülték az állatok rohamait, az őket és lovaikat fenyegető fehér agyarakat, úgy hajoltak előre, hogy rácsapjanak az óriási lényekre. A még mindig a sorban lévő társaik kurjantgattak és bíztatták őket, s napok óta ez volt az első alkalom, hogy az egész csapat megállt valamilyen más okból, mint megtölteni a vizestömlőiket vagy legeltetni a lovaikat.

Kurta pihenő volt csupán – amint láthatóan úgy értékelte, elég volt ebből, a hét férfi fegyverét lengetve visszavágtatott a füvön át. Közben levált egy másik csapat és már készen állt, hogy elinduljon, ám valahol elöl parancsokat vakkantottak, és némi vitát követően a harcosok morgolódva visszaállt a sorba. Khán inkább őket figyelte, nem pedig a visszatérőket, amikor a mángok kiáltozása és zajongása felerősödött, és újfajta, jóval aggodalmasabb hangszínt kapott.

A könyvtáros visszakapta a fejet a közelgő lovasok irányába – mi történhetett velük? Hatan zavarodottan forgolódtak, egyet pedig nem lehetett látni: feltehetően eltűnt a mellkasig érő fűben. A lova feje azonban felbukkant és olyan éles hangon nyihogott fel, hogy Khán nem is tudta, ezek az állatok képesek ilyen hangokat is kiadni magukból: a vérfagylaló sikoly reszelősen siklott végig a gerinc mentén. Aztán az állat eltűnt megint, elrejtette a fű.

A hat lovas közül kettő elvesztette uralmát a hátasa felett – egyikük, egy szemrevaló, közel teljesen fekete jószág, vadul rúgkapált mellső lábával a levegőben. Valami engesztelhetetlenül, fürgén kibukkant a csomók közül. Hatalmas, vérmocskos mancsa egyetlen csapásával felnyitotta az állat hasát és a következő lovas után vetette magát.

Khán a szeme sarkából látta, ahogy valaki egyre közeledik a véres jelenethez. Khe volt az.

 

Egy pillanattal azelőtt megérezte a fűben lapuló fenevadat, hogy az megtámadta a mángokat, és vicsorgás kíséretében előrerúgtatott a lovával. A kanca gyakorlottabb lovasokhoz szokott, ám haladéktalanul reagált az ő tapasztalatlanabb érintésére is, ő pedig maga mögött hagyta Kuen Sent és Csákot, a helyiek vezetőjét – a máng csak egy kuncogással felelt erre, feltehetően az ő silány lovaglótudása láttán.

Nem a hamarosan ott vesző emberek érdekelték, mert nagyon éhes volt, és kényelmetlen megoldás volt nap közben katonákból táplálkozni. Dél óta másra sem tudott gondolni az étkezésen kívül, márpedig a mángok és lovaik között úgy érezte magát, akárha egy lakoma közepén ülne éhezve. Lényének kisebbik része érzékelte: nem árthat, ha elnyeri ezeknek a vadaknak a tiszteletét. Az óriási nanetakok ellen lovagolni balgaság lett volna, az pedig minden határon túlment és gyanúsnak számított volna, ha a közeledtére a hatalmas állatok egyike holtan összeesik. A nhóli katonák minden bizonnyal rájönnének, mi történt a halott bajtársaikkal.

Ám ezzel a fűben lévő lénnyel, ezzel eljátszhatta, hogy megöli.

Mire odaért, három ember és két ló meghalt vagy haldokolt már. Kiszívott a lényükből mindent, amit csak tudott, bár nem volt valami sok. A felfalt démon nagy hatalmat adott neki, azonban rengeteg erejébe tellett ellenőrzése alatt tartani. Amióta magába emelte, mindig éhes volt.

A lova megriadt, bakolt és ledobta magáról, ám az egész hihetetlenül lassan zajlott le, érzékei messzire megelőzték a mozgást, így könnyedén megfordult a levegőben és macskakönnyedséggel ért földet a füves pusztaságon, majd súlypontját alacsonyan tartva sebesen megindult előre. Késsel a kézben, a saját elemében, a hullámzó fűszálak alatt nézett szembe az állattal.

Furcsamód felfokozott érzékeivel még arra is ráért, hogy részleteiben is szemügyre vegye a lényt. Laposnak és sűrűnek tűnt, ám ez csupán testének arányaiból fakadó káprázat volt – ha nem kushadt volna a földre, egészen kilógott volna a fűből. Leginkább egy szelindekre, egy vadon élő kutyára emlékeztetett szinte teljesen négyszögletes koponyájával és kurta pofájával. Vértől csillogó mancsai azonban kicsik voltak, vastagabbak Khe lábánál, és legalább egy lóéval felérő testet tartottak, ha nem nagyobbat. A lény sárgásbarna irháját kávészínű csíkok díszítették. Feje mögött csúf púpot alkotott a csomóba álló izomzat.

Nyitott mancsa könnyedén elért volna Khe fejéig, s mélyen ülő, apró, fekete szemébe nézve egyértelműen ez is volt a szándéka. Ha Khenek nem lettek volna olyan képességei, amilyenek, a fenevadat szemkápráztatóan gyorsnak érezte volna, sokkal gyorsabbnak egy lónál – legalábbis, ha rövid iramodásokról van szó.

Khe megerősítette magát és hatalmával gyökeret eresztett a pusztába, úgy húzta magához a sűrűséget és az anyagot, ahogy a démon a folyóból.

A vadállat és a ghúl összecsapott egymással. Minden ereje dacára Khe megingott a találkozástól, ám a szörnyeteg még nála is jobban meglepődött. Nemrég úgy ütött le egy lovat, akár egy szúnyogot, és nem számított arra, hogy ez a vékonyka emberízing megáll előtte. Így is összerogyott a karmok alatt, ám ezzel egy időben átdöfte kését az állat alsó állkapcsán. Mivel a pofa ott tátongott előtte, láthatta, ahogy acélpengéje áttör a nyelven és behatol a koponyába, majd kibukkan a fej közepén. Tisztában volt vele, ezzel még nem ölte meg – ha egyszerű harcos lenne, a kutyalénynek biztosan lenne még elég ereje és dühe, hogy végezzen vele, mielőtt belepusztul széthasított koponyájába... csakhogy ugyanebben a pillanatban a ghúl megmarkolta a kísértetét és nagy, megelégedésül szolgáló kortyokban itta magába. A biztonság kedvéért megtartotta a lelkét is, hozzárakta a szívében lakozó többihez.

Így tehát mostantól öten vagyok gondolta, ahogy a bűzlő test rárogyott. Hagyta, és mosolygott a nagy testet érő csapások nyomán, ahogy a harcosok megkésve a tetemre támadtak.

Engedte, hogy vérétől mocskosan kihúzzák alóla, s az ekkor felhangzó örömujjongás igazán jólesett neki. Meglóbálta a levegőben véres kését, mire az ujjongás felerősödött. Megindult gyalog a menetoszlop felé, és hagyta, hogy az egyik máng futkosson a lova után, mivel tisztában volt vele, a földön sokkal méltóságteljesebbnek hat, mint nyeregben.

A vezető odalovagolt és leszállt a hátasáról, amiről Khe tudta, hogy megtiszteltetés, és vadul megpaskolta véres kezét.

– Még soha nem láttam ilyesmit! – mondta, és láthatóan igyekezett visszafogni csodálatát, bár sikertelenül. – A gánnak igaza volt veled kapcsolatban. Azt mondta, oroszlán leszel, márpedig csak egy oroszlánnak volt reménye felvenni a versenyt egy sezsnesszel.

– Egy sezsnesszel? – ismételte meg kérdő hangsúllyal Khe.

– Egy pusztai medvével. Biztos a nanetakokat cserkészte be éppen, amikor a harcosaink balszerencséjükre belélovagoltak. – Hitetlenkedve ingatta a fejét. – Ez egy istenpenge? – mutatott a fegyverre.

A ghúl értetlenül nézett rá.

– Egy mi?

A máng hátba veregette.

– Azt hiszem, ez válasz is a kérdésemre.

– Az enyémre viszont nem. Mi az az istenpenge?

A vezető láthatóan megzavarodott.

– Olyan fegyver, amiben van egy isten. Hallottam már róluk, de nem sokat tudok arról, milyenek. Azt viszont szívesen elmondom.

– Nagyra értékelném. – Gondolatban nyomon követte Perkar kardjának ívét, ahogy a fegyvere felé tart, és ahogy a saját, folyamáldotta kardja megremeg, kis híján széttörik, amikor összetalálkozik a különös zöld fémmel. Istenpenge.

– A gán ennél többet is mondhat neked.

– Mikor találkozom vele? – kérdezte kissé szórakozottan, ahogy integetett a még mindig kiabáló sokaságnak.

– Holnap, a Fehér Sziklánál.

Khe bólintott, odafordult Kuen Sen irányába, és rákacsintott. A nő tekintetében félelem és megkönnyebbülés érdekes keverékét pillantotta meg. Ismételten gyengéd érzelmek támadtak fel benne iránta – csodálatos nő volt, aki rengeteget adott neki. Amikor végül újra együtt lesz Hezsivel, a valódi szerelmével, a lehető legóvatosabban jár majd el, úgy vet véget Kuen Sen életének.

 

Mint kiderült számára, Cebá annyit tett, „Fehér Szikla”, és úgy tűnt, találó az elnevezése: többé-kevésbé észak felé, hegyes vidék irányába vezető mészköves, alacsony falú szurdok tárult a szeme elé. Az utazás utolsó napján egyre újabb lovasok csatlakoztak hozzájuk – több mint százszor négy pata dübörgött be Cebába.

Egyetlen lovas várta ott őket.

Khán maga sem tudta, hogyan kellene elképzelnie el egy máng főnököt, de abban biztos volt, hogy legalább néhányan lesznek a kíséretében; például zenészek, hogy bejelentsék a közeledtét. A lovas kissé távolabb állt tőlük, ám amennyire a könyvtáros látta, nem viselt semmiféle jelzést... egészen elnyűttnek, loncsosnak tűnt, mintha hosszabb ideje és keményebben lovagolt volna, mint ők. Khán magától nem is hitt volna a kilétében, csakhogy a jelen lévő összes máng leszállt a férfi előtt a lováról – akárcsak maga a könyvtáros és a nhóli katonák, amikor ráébredtek, miről van szó.

Khet, Kuen Sent és Csontangolnát a férfi elé kísérte a máng vezér, és nekiláttak beszélgetni. A hangok messzire szálltak a szurdokban, azonban a lovak prüszkölése és a nyugtalan paták dobogása is távolra hatolt, s bár a könyvtáros hallotta a beszélgetést, semmit sem értett belőle.

Ám egy pillanattal később a ghúl visszalovagolt az emberek és lovak seregébe. Úgy járt, mint valami mondabeli hős; a mángok tiszteletteljesen utat nyitottak előtte, és nyilvánvaló volt, hogy Khánért jött. Az öregember összeszedte minden erejét és figyelte.

– Üdv, Khán! – szólt a ghúl, amikor odaért hozzá. – Látom, elég jól boldogultál az utazás alatt.

– Elég jól.

– Velem jönnél?

Az öregember halványan elmosolyodott.

– Van más választásom?

– Nincs.

– Hát akkor szíves örömest elmegyek. – Leporolta a lószőrt a lábáról, ami az első néhány lépésnél kis híján összecsuklott alatta.

– Hadd segítsek rajtad! – Khe határozottan, sőt fájdalmasan megmarkolta a karját, és nekilátott a csapat elejére vezetni őt.

– El kell ismernem, dühös voltam rád, Khán – vallotta be séta közben. – Bár az elmúlt néhány napban nem épp emiatt kerültem a társaságodat.

– Ó? Ezek szerint kerültél?

Khe a fejét ingatta.

– Elárultál, Khán, és Hezsit is, noha biztos vagyok benne, hogy a magad fafejű módján azt gondoltad, segítesz neki. Én viszont azért kerültelek, hogy megóvjam az életedet. Valahányszor rád nézek, legszívesebben kiszívnám ebből az összeaszott porhüvelyedből a szellemét. De közben mégis úgy gondolom, talán akadhat még valami hasznod. Mint kiderült, akad is.

Addigra szinte odaértek a többi vezérhez, Khe pedig kissé lassított... meglehet, azért, hogy ne tűnjön úgy, mintha maga után vonszolná az öregembert. Khán már épp meg akarta kérdezni, miféle haszna akad, csakhogy már meg is érkeztek és a máng törzsfőnök csillogó szemmel mérte végig.

Tényleg nagyon fáradtnak látszott: ugyanúgy öltözött, mint körülöttük a többi máng, hosszú felsőruhát és nadrágot viselt. Egyedül abban tért el tőlük, hogy nem volt a fején sisak. A legelképesztőbb az életkora volt: nem lehetett több tizenhatnál.

– Te vagy Khán – szólalt meg erősen akcentusos, de érthető nhóli nyelven.

– Így hívnak.

– Sok mindenről kell beszélnünk veled is és a társaiddal is – utalt ezzel Khere és a többiekre. – Bizonyára örömmel hallod, hogy Hezsi él és jól van.

Az öregember pislantott néhányat, ahogy megértette az elhangzottakat, és ezzel együtt váratlanul rátörtek az érzelmek, repedések jelentek meg az oly régóta helyükön álló gátakon.

– Honnan tudod? – kérdezte.

A törzsfőnök megkopogtatta a saját mellkasát.

– Látom őt idebenn. Nem sokkal ezelőtt meg vele együtt lovagoltam. – Khán vállára helyezte a kezét. – Hadd mutatkozzak be! Sámán vagyok és a Négy Lucfenyő hadiprófétája, egyúttal a mennyek és a Folyam akaratából a három északnyugati vidék törzsfőnöke. – Karját széttárta, mozdulata magába foglalta a völgyben található és parancsára váró összes embert és állatot. – De te, barátom, hívjál csak Mohának!