Khe ujjai megszorultak a torkán és Khán úgy érezte, mindjárt kiugrik a szeme a helyéből. Küzdött, hogy ha bármilyen keveset is, de kapjon valamennyi levegőt, így alig ért rá azzal foglalkozni, hogy körülötte mindenfelé pusztulnak az emberek, ahogy odaállnak Moha és a Khe ereiből életre kelt démonok közé. Buta módon az jutott eszébe, vajon tényleg ilyen komor csendben képesek harcolni és meghalni, vagy a fülében dübörgő vér miatt nem hallja őket.
Megpróbálta lefejteni magáról a légcsövébe vájó karmokat, de ezzel az erővel akár márványba illesztett acélkapcsokat is feszegethetett volna.
– És most miféle hazugságot akartál mondani nekem, vénember? – morogta a ghúl. – Miért neveztél ostobának? Vagy inkább nyissalak fel és nézzem meg, mi van odabenn, hátha abból kiderül?
Khán az egyetlen lehetséges módon válaszolt erre: erőtlenül csapkodta támadója mellkasát. Khe egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán nagy lendülettel hátralökte. Vér és lélegzet áramlott vissza az öreg fejébe, majd fülében az óceán zúgásával összeesett.
Tudta, feltehetően csak néhány szívdobbanásnyi idő adatott neki, de a torka még mindig elzárult. Khe szemügyre vette az önmagán ejtett sebet, amelyből létrejöttek a pusztai medvék – már nem vérzett.
– Most már emlékszem – közölte a könyvtárossal és már nem izzott a tekintete.
Khán felnyögött – képtelen volt ennél többet tenni.
– A halálomkor Hezsinek vérzett a szája és a vére átalakult valami mássá. – A ghúl lába közben a földet érte. – Tudod, a vér alakot ad a szellemnek. Hallottál már arról a folyódémonról, akit magamba nyeltem? Azért volt emberi alakja, mert egy emberlány egyszer elvérzett benne. Márpedig az én vérem mostanra rengeteg mindenféle már.
– Őrületbe taszított az a nő! – kiáltotta sürgetően Khán. – Kuen Sen pórázon tart téged mint egy kutyát, Khe! Akár egy déli negyedbéli korcsot.
– Fogd be a szádat, vénség! – csikorgatta a fogát Khe. – Elég a hazugságaidból!
– Pedig így van. Tudtad, hogy amikor vele hálsz, Hezsi nevét kiabálod? Az övé vagy, a saját céljaihoz idomítja a lelkedet.
A ghúl olyan fürgén ott termett, akár egy kígyó, és nyitott tenyérrel arcon csapta a könyvtárost. A föld hullámot vetett, mint valami szélben meglebbenő lepedő. Újabb pofon, és Khán már csak fényt látott.
Amikor felébredt, Khe nedves ronggyal törölgette a száját. Khán köpködni kezdett és ösztönösen felemelte a karját, hogy védje magát. A ghúl a fejét ingatva néma „nem”-et intett, mivel csak sikerült még jobban összezavarnia a könyvtárost.
Moha ott állt Khe mögött. Kimerültnek tűnt, egyik karja sínben.
– Mi?
A ghúl vállat vont.
– Kis híján megöltelek. Nagy hiba lett volna. A Folyamhoz hasonlóan nekem is gondot jelent önmagamat érzékelni... másokra van szükségem, hogy ügyeljenek rám. hogy érzed magad?
– Semmit sem értek. Azt hittem, halálos harcot vívtok Mohával.
– Így is volt – szólt közbe a sámán. – Az én halálomig biztosan eltartott volna. Te mentettél meg, Khán, tőled kaptam meg a hiányzó ismereteket. Bárcsak korábban szóltál volna, hogy Kuen Sen a markában tartja Khet! Ha egy nappal ezelőtt tisztában lettem volna ezzel, sok harcosom még most is élne. Mindkettőnknek nagy szerencséje, hogy végül elkottyintottad.
– Egyiktekben sem bízom – suttogta a könyvtáros. – Ezt nem is titkoltam. Megtartom magamnak, amit tudok. Ha meg akarod ismerni, ő tudja, hogyan juthat hozzá – intett a fejével dacosan Khe irányába.
A ghúl a fejét rázta.
– Nem. Ha ezt megelőzően magamba szívtalak volna, az ismereteid összekapcsolódtak volna a bennem lévő többi dologgal. Most már emlékszem rá, miért akartalak téged életben látni ebben a csapatban... mert még ha ellenséges is vagy velem, akkor is hasznosabb vagy így, ahogy most létezel. – Khe szeme résnyire szűkült. – De elég az árulásból. Régi adósság volt, amit megfizettél... ne tetézd újakkal!
– Még mindig nem értem, mi történt.
Moha elmosolyodott.
– Megmutattam neki a... minek is nevezted? A pórázát. Megmutattam, Kuen Sen miféle kelepcét állított neki. Amint tudtam, hogy ott kell lennie, elég egyszerű volt észrevenni és felhívni rá a figyelmet. – Megdörgölte sérült karját. – Igen nagy hatalma van annak a nőnek. Veszedelmes.
– Mi lett vele?
Khe homlokát haragvó ráncok szabdalták.
– Eltűnt, akárcsak Csontangolna. Nem tudom, hová mentek. Meg akarom keresni őket.
Khán mély levegőt vett.
– Egy pillanat és végiggondolom! – mondta. – Merthogy van valami, amit el kell mondanom nektek. És van néhány kérdésem is.
Érzékei immár olyan élesek voltak, hogy meghallotta a tőle fél mérföldre ciripelő tücsköt, látta ugyanilyen távolból a fán függő diót, és még messzebbről kiszagolta a lelkek jellegzetes illatát. Kuen Sennek vagy Csontangolnának azonban a leghalványabb nyomát sem lelte. Mintha maguk köré csavarták volna a semmivé válást, úgy, ahogy a nagy hatalmú papok képesek rá – vagy ahogy maga a templom tette.
Amikor annyira eltávolodott már a tábortól, hogy nem lehetett látni, kitombolta magát. Fák hasadtak a karmai alatt, az erdő és a rét parányi lényei fonnyadtak csontvázakká haragja viharában. Fájdalmat akart okozni magának, addig ütni valamit, amíg megrepednek a bütykei és vér borítja a kezét. Kétségbeesetten szerette volna ismét érezni a fájdalmat és a segítségével megtisztulni.
Ám a bőre többé már nem érzékelte az efféle ingereket, a húsa pedig csak annyira volt képes felhasadni, amennyire a csontja törni. Végtére is feladta. Cserbenhagyta a Folyamot, bár ezt még helyre lehet hozni. Különösen akkor, ha rájön, miben mesterkedik Kuen Sen, és miért. Már emlékezett a szeretkezéseikre, és legalább részben egyértelmű volt a céljuk. A nő azon igyekezett, hogy a Hezsi iránti alapvetően meghatározó vágyát valamiféle iránta érzett és mélyen lappangó vággyá változtassa át. Nem is sikertelenül – amikor felidézte Kuen Sen alakját, a testét, a szemét, még mindig megremegett. De már sikerült visszaemlékeznie az árulásra is, Hezsi ábrándképére a szenvedély csúcspontján, a suttogva elhangzott és elfeledett beszélgetésekre, a finom utalások formájában érkező javaslatokra, amelyek annyira ésszerűnek tűntek a nő szájából...
Milyen remek is lesz, ha egyszer rátalál! Semmiféle Kuen Sentől kapott gyönyör nem érhet fel ahhoz, amit akkor érez majd, amikor egyesével szétcincálja a nő életének szálait, miközben szétmarcangolja a körülötte lévő hús-vér alakot is.
Arra kényszerítette magát, gondolja végig mindazt, amit Kuen Sen elfeledtetett vele – csak úgy hemzsegett a sok megismerésre váró emlék, de nem tudta, miképpen válogasson közülük. Moha a segítségére lehet ebben, ahogy Khán is, bár ez utóbbi csak ímmel-ámmal tenné meg. Megdörgölte kezén a bütyköket és ismét bosszankodott egy sort, amiért egyáltalán nem sikerült felhorzsolnia őket. Ahogy megérintette őket, furcsának tűntek, és döbbenten állapította meg, hogy valamiféle csontos lemez húzódik a bőre alatt. Kíváncsian folytatta a teste tanulmányozását. Mellkasa, hasa, combja alatt kemény anyag széles lapjait tapintotta... vastag lemez borította a vállát, és azt is észrevette, a bőrt elszínezte az alóla kidudorodó páncél: kissé bekoszolódott fakó vízszürke lett, épp olyan, mint egy folyami rák háta.
Nem tudta, örüljön ennek vagy iszonyodjon a testétől – a Folyam védelmező vizeitől távol héjat kezdett növeszteni, hogy megvédje magát. Kuen Sen ezt is elkendőzte előle. Miért tehette?
Természetesen azért, hogy meghagyja önmaga ember voltának hitében. hogy ne foghasson rajta Halál Úrnő győzködése, sem pedig saját józan esze, amely szerint bármennyire is Khenek hiszi magát, valójában nem az.
Képtelen volt tovább törni a fejét ezen. Nem is számított. Azért nem, mert mégiscsak volt valaki, és immár egy egész seregnek elég emléket használhatott, ráadásul – bármennyire bemocskolta is talán Kuen Sen – megvolt még a vágya, a célja. Még mindig megszerezhette Hezsit, ha nem saját magának, hát akkor legalább a Folyam és a lány kedvéért. hogy olyan uralkodónő válhasson a lányból, amilyennek Moha mondta: Hezsi, a világ császárnője. S vajon az olyanoknak, mint ő, akad hely a Folyam és gyermekei uralma alatt lévő világban?
Felbőszültén, zavarodottan sietett vissza a sietősen tábort bontó csapathoz. Már-már nem bírt magával és egyedül előreröpült, hogy szembenézzen ellenfeleivel. Ám előbb meg kellett hallgatnia Mohát, aki sokkal jobban ismerte nála ezt a mágiával, istenekkel teli világot. Ő képes tekintetét a távolba vetni és látni azt is, ami messze van... Khe ezt nem tudta utánozni – amikor csak kísérletet tett rá, a látását magával vivő szellem kivétel nélkül mindig megpróbált elszökni tőle, ő pedig arra kényszerült, hogy egészen felfalja. Moha másként irányította a szolgáit: hízelgett nekik, alkukat kötött velük – saját akaratukból jöttek-mentek. A sámán hatalma semmi volt Kheéhez képest, mégis sikerült előnyére fordítania. Tudta, hol van Hezsi és a fogva tartói, ahogy azt is, néhány nap múlva a nyugaton fölébük magasodó hegy lábánál útjuk során találkoznak majd egymással. Arra bíztatta Khet, várjon addig, és csak akkor sújtson le. Nehéz, nagyon nehéz volt várni. Ám most, hogy Kuen Sen többé nem tartotta a markában, a ghúl megértett valamit, nem harcosnak, hanem fegyvernek kell tekintenie önmagát. A Folyam azért formálta olyanná, amilyenné, mert nem ruházhatta fel azzal a bölcsességgel, tudással, hogy hol vagy hogyan kell lecsapnia. Ez Moha feladata volt. A sámán tudta a legjobban, miként kell forgatni őt.
Vagyis fegyverként talán túlságosan is sok időt tölt gondolkodással. Végső soron csak annyit ért el vele, hogy összezavarodott.
A táborba érve azon merengett, mit is akart mondani neki Khán.
A könyvtáros valósággal fejest ugrott a patakba és addig meregette, amíg nem volt már zavaros a lovak patája nyomán. Letérdelt és megmosta az arcát a tiszta és elképesztően hideg vízzel, majd óvatosan tapogatta a torkán lévő horzsolásokat és sebeket. Közel járt hozzá, igencsak közel, most mégis azon töprengett, vajon helyesen cselekedett-e. Meglehet, jobb lett volna, ha Moha ottpusztul.
Tulajdonképpen nem kellene felelősnek tartania magát azért, amit a torkán Khe satumarkával ordított. Soha életében nem sikerült volna elképzelnie, miféle erők dolgoznak itt, a Folyam egyszerű és meddő világán kívül. Borzasztó világ volt ez – féltette Hezsit. Úgy látszott, minden a lányon múlik, márpedig amikor ennyi mindent akasztanak egy fogasra, akkor az idővel megereszkedik és letörik.
Vigye el a víz, de ettől az ismeretlen, soha nem látott „Hollóisten”-től még jobban kezdett tartani, mint Khetől. Ez a lény legalább ezer éve ármánykodott és szőtte terveit. Egy efféle lény feltehetően nem kívánja megváltoztatni az elképzeléseit, nem veszi jó néven az erre irányuló törekvéseket, és bizonyára nem veszi figyelembe egy tizenkét, nem is, tizenhárom éves lány érzéseit, vágyait, kívánságait. Bármiféle elképzelések is fogalmazódtak meg a világ sötét zugaiban az elmúlt évezredekben, semmiképpen sem lehetnek kifejezetten Hezsire szabottak. Senki nem szerepeltetheti a terveiben éppen őt... csak egy gyermeket, aki olyan, mint ő. Hezsinek megvoltak a saját indítékai, igényei, és bizony előfordulhat, hogy ezek nem vágtak egybe mindazzal, amit az istenek akartak tőle.
Lehunyta a szemét, megpróbálta ismét maga elé idézni a lány arcát – ahogy az ajkát harapdálva egy nyitott könyv fölé hajol...
Mikor kinyitotta, megdöbbenten látta, hogy tényleg egy nő arca tükröződik a patakban.
– Ha felkiáltasz – suttogta a nő –, ha csak megmukkansz, meghalsz. Világos?
Khán Kuen Sen fele fordult és bólintott. Csontangolna valamivel távolabb álldogált marconán.
– Visszakísérsz a lovakhoz, felszállsz az egyikre, mindezt ellenállás nélkül. Ha mindezt megteszed, akkor nemcsak hogy életben maradsz, még találkozhatsz is a drága tanítványoddal.
A könyvtáros vállat vont, noha egyszerűen képtelen volt elleplezni haragját. Követte a nőt a lovakhoz.
Moha és Khe biztosan megérzik majd valahogy őket, és rájuk találnak.
Azonban fél nappal később, ahogy tajtékos, ziháló lovaikon beértek a roppant rengetegbe, be kellett látnia, elképzelhető, hogy tévedett.
Délidőben Csontangolna szólt, hogy innentől elég léptetni is, máskülönben kimúlnak az állatok.
– Bolond vagy – vetette még oda Khánnak a férfi.
A könyvtáros hátrakapta a fejét. Csontangolna hangja valahogy másképp csendült ezúttal.
– Valóban?
– Elárultál minket. Az ellenőrzésünk alatt tartottuk a ghúlt, te pedig lehetővé tetted a számára, hogy kibújjon az irányításunk alól. El sem tudod képzelni, mit engedtél szabadon.
– Szerintem el tudom. De vajon te el tudod?
Kuen Sen felnevetett.
– A férjem sok mindent kénytelen volt elviselni. Egyre csak páváskodott és színészkedett a kedvetekért, hogy mind velem foglalkozzatok és egyetlen pillanatig se figyeljetek rá. De ne tévesszen meg a látszat! Bűvölni én is képes vagyok, ám...
– Hallgass, drágám! – szólt Csontangolna és szavai parancsolón csendültek. – Ismereteket adni ennek itt olyan, mintha fegyvert adnál egy orgyilkos kezébe. Vagy mint ha törött üveget egy kisgyereknek, nem is tudom, melyik. A lényeg, hogy nem kell sokat értenie.
– Tudom, hogy te a Hollóisten szolgája vagy, akit Nhólban Ébenpapnak nevezünk! – csattant fel Khán.
– Valóban? – szólt oda félvállról a férfi. – El kell ismernem, mélységesen csalódtam volna benned, ha legalább ennyit nem következtettél volna ki magadtól. Mesélj hát még, ó, szavak és könyvek hercege!
– Az egész papság ezt a Hollóistent szolgálja. Csakhogy ti nem papok vagytok. Kuen Sen nő, te pedig nem vagy herélt.
– Ez is igaz. Kétségkívül vág az eszed, Khán mester. Tévedtünk volna, amikor arra bíztattuk Khet, faljon fel téged?
– Nem – csattant a nő. – Ha erre sikerült volna rávennünk, még mindig ellenőrzésünk alatt tartanánk a ghúlt, hogy nekem mi mindent kellett elviselnem tőle, és te aztán sutba vágod az egészet!
– Na de, drágám! – sóhajtotta Csontangolna, és helytelenítőleg ingatta egyik ujját. – Te is tisztában vagy vele, mennyire élvezted. Nekem ne hazudj!
A nő már tiltakozott volna, de aztán, ahogy elkapta férje tekintetét, démoni kifejezés suhant át az arcán.
– Elvégre a Folyamon kisebb voltál, mint szoktál lenni, nagyuram.
– Mondom, hallgass! – Khán ez alkalommal valódi haragot fedezett fel Csontangolna hangjában.
A nő engedelmeskedett, így egy darabig mogorva némaságba burkolózva lovagoltak tovább.
– Megkérdezhetem, merre tartunk? – szólalt meg végül a könyvtáros.
– Igen, és még talán válaszolok is rá – felelte Csontangolna.
– Tehát?
– Találkozunk Hezsivel és a kíséretével.
– Legjobb esetben is csak abban reménykedhetsz, hogy néhány órával Khe és Moha előtt érkeztek oda. Ha Khe a levegőben jön, akkor még kevesebb időtök marad. Ugye tudod, hogy most már repülni is képes?
– Tudom. Csak magadnak köszönheted ezt az egész felfordulást. Könnyű volt a mérleget a saját javunkra billenteni, amikor valamekkora befolyást azért gyakorolhattunk Khere. Most viszont hozzá se férünk, így a végeredmény legjobb esetben is csúnya ügy lesz. Szeretnék tanácsot kérni valakitől, aki bölcsebb és hatalmasabb is nálam. Nhólt elhagyván hatalmam és ismereteim jó részét is magam mögött hagytam – ismerte be a nemes.
– Perkarral akarsz beszélni, aki Hezsivel tart?
– Perkarral? A barbár tökfilkóval? Nem. Ami azt illeti, bizonyára örömmel veszed, hogy találkozhatsz azzal, akit keresek, mivel olyan rengeteget törted már a fejedet vele kapcsolatban.
– A Hollóistennel? – nyögte Khán. – Azt akarod mondani, Hezsi egy isten társaságában van?
– Talán igen, talán nem. Épp csak sikerül szemmel tartanom őket. De az utolsó rézfityingemet is rátenném: ha nincs köztük, akkor a közelükben tartózkodik. – Csontangolna vállat vont. – Mindegy is, elvégre úgy egy nap múlva olyan csatának lehetsz a szemtanúja, amilyet már korszakok óta nem látott a világ. Kirúgták az elkorhadt tuskót, és most kiözönlenek a termeszek! – Aztán felnevetett, ez alkalommal őszintén és hangosan, kacagása pedig különös visszhangokat vert az erdőség magasan húzódó mennyezete alatt.
Délutánra viszont egészen abbahagyta a nevetést. Magasan fekvő, keskeny völgybe értek, és nekiláttak az egyik oldalában felfelé hajszolni a lovaikat. Az ösvény meredek volt, ráadásul egyikük sem számított gyakorlott lovasnak. Odalenn nyeregben ülő mángok karcsú alakja tűnt fel – felderítők voltak, vagy üldözőcsapat, nem is számított, mivel nyilvánvalóan tisztában voltak azzal, ki lovagol előttük... Diadalmas kurjantások hangja verődött ide-oda a völgyben. Lehet, hogy Kuen Sen és Csontangolna ismertek valamilyen papi fogást, amivel elrejthették magukat Khe és Moha érzékei elől, de született vadászok és harcosok éles szeme elől nem bújhattak el.
A férfi szitkozódva ordított a lovára, így próbálta meg nagyobb sebességre ösztökélni, miközben Khán furcsa szisszenésre lett figyelmes.
Jobb keze felől valami átsuhant a fák között; sokkal gyorsabban mozgott egy madárnál, és egyszerre fekete nyílvessző jelent meg az egyik fatörzsben.
– Lőnek ránk! – kiáltotta.
– Én is tudom, ostoba – mordult rá Csontangolna.
– Jön. Itt van a közelben – tette hozzá Kuen Sen.
– Azt is tudom. Ha semmi hasznosat nem sikerül mondanotok, fedjétek el a szátokat mindketten és lovagoljatok!
Elröppent mellettük még néhány nyílvessző, azonban feltehetően nagyon messze lehettek a mángoktól, máskülönben azok nem hibázták volna el őket.
Khán minden erejére és frissiben szerzett lovaglótudására szüksége volt, hogy nyeregben maradjon – az út gyötrelmesen kanyargott a fák között, hol ereszkedett, hol kaptató lett belőle, bár általában véve egyre feljebb és feljebb értek rajta. Szorosan fogta hátasa sörényét és belefúrta az arcát is, ráadásul az idő nagy részében a szemét is becsukta inkább. Akkor is, amikor a menekülésük iránya gyomorforgató módon megváltozott, mintha állata feje egyszerre egyenesen az ég felé mutatott volna. Aztán nem az ő, hanem másvalaki lova váratlanul felnyihogott. Szemét kinyitva azt látta, hogy a meredek emelkedőn, amelyen éppen léptettek, Kuen Sen a hátasával együtt elesett, és épp csúsznak lefelé. De aztán a nőnek szitkozódva sikerült visszakerülnie a nyeregbe. Csontangolna nem is törődött vele, csak még jobban unszolta állatát.
Ezek lovak és nem hegyikecskék, gondolta a könyvtáros, akinek hevesen vert a szíve. Ám aztán az ösvény épp csak annyit változott, hogy a hátasának végre sikerült megtalálnia a megfelelő lépést, elkínzott, botladozással tarkított kocogásba váltott. Lassan elfogytak körülöttük a sziklás lankán semmilyen kapaszkodót nem lelő fák.
Néhány pillanattal később, amikor lenézett, azt kívánta, bár ne tette volna. Az ösvény, amelyen csúszkáltak, tenyérnyi szélességűnél alig tűnt nagyobbnak, és úgy kapaszkodott felfelé a hegy – illetve úgy sejtette, a hegy – oldalában, hogy jobb felől az égig emelkedő kopár szirtfal magasodott, balra pedig... balra olyan meredek szakadék, hogy egészen megszédült a láttán. Alant lassan mángok töltötték meg a völgyet, fekete nyílvesszők raja szállt onnan feléjük és koppant körülöttük a köveken.
– Arra! – kiáltott Csontangolna. Khán vadul forgatta a fejét, aztán megpillantotta ő is, feljebb három lovas állta el az útjukat.
– Add meg magad! – sziszegte. – Máskülönben végünk.
– Nem! Nézd csak! – Azzal a férfi ismét a feljebb álló alakokra mutatott.
Khán csak ekkor vette észre. Nem mángok voltak – sisakjuk alatt sápadt arc csillogott, ruházatuk szabása, páncéljuk díszítése is furcsának tűnt. Nem lehettek mások, csak Perkar népének tagjai.
Ekkor a könyvtáros lova megcsúszott és kifordult egy kő a patája alól. Nagyon remélte, eltalálta valamelyik üldözőjük sisakos fejét. Újra felpillantott. Vajon sikerül eljutniuk odáig? Annyira meredek volt, annyira távoli...
A három lovas mögött állt egy negyedik is: nagyon kicsinek látszott, semmiféle páncélt nem viselt, csak valamilyen sárga szoknyát. De túlságosan távol volt ahhoz, hogy Khán jól lássa a vonásait, csupán arcának finom, barna ékalakját tudta kivenni. De tudta, ki az. Tudta!
– Hezsi! – kiáltotta, ahogy csak a tüdején kifért, és hallotta, ahogy hangja ide-oda pattog a hegyfalak között. A lovas megállt, ám ahogy a neve visszatért Khán fülébe, egyszerre megindult lóhalálában lefelé, veszedelmesen gyorsan véve célba a feléjük vezető ösvényt. – Hezsi! – kiáltotta a könyvtáros ismét, és erőből ráhúzott lova farára, vénséges szívét pedig erős eltökéltség töltötte el. Már itt van, a lány pedig él, és még ha egy sereg is gyülekezik alattuk, megvan meg a remény – olyan biztos volt ebben, mint abban, hogy Hezsi jön vele szembe.
Szúró fájdalom hasított a hátába, mire meglepődött, hogy öreg csontjai miért nem tiltakoztak eddig jobban. Már látta a lány szemét, bár valamiért egyre kevesebb volt a fény. Talán felhők takarják el a napot?
Hátában egyre erősebb lett a fájdalom, és különös bénultság kúszott végig a tagjain, nyomában szédülést hozva. Hátranyúlt és nyúlós vért tapintott: a nyílvessző fája a veséjébe fúródott.
– Csontangolna... – kezdte. El akarta mondani valakinek, mennyire megdöbbentő ez, az érzés, hogy van valami az emberben. Mindig is azt képzelte, nagyobb ilyenkor a fájdalom.
Körbefordult vele a hegy, mintha lova egyszerre felszállt volna a levegőbe és most ott pörögne. Úgy érezte, szorosan kapaszkodnia kellene talán valamibe, de képtelen volt már összezárni az ujjait. A pörgésből lebegés lett, és ámultan nézte, ahogy a lova, Csontangolna, Kuen Sen és a többi lovas is mintha elrepülne mellőle, s csak ekkor jutott eszébe, minden bizonnyal leesett és most épp lefelé zuhan.
Aztán eltalált valamit, ami nem engedett a testének, mire eltűnt a fény. Különös módon még mindig hallott valamiféle morzsolódást, recsegést a távolból, homályosan érezte, ahogy püfölik, aztán elmúlt az is.