– Most már emlékszem rád – mondta halkan Hezsi. – De azelőtt...
– Igen, rengetegféle páncélom van, számos alakot ölthetek. Meglehet, nem olyan sokat, mint Karak, de ennyi is elegendő – felelte a Vadászúrnő.
– Meg akartál enni. – A lány igyekezett valahonnan bátorságot meríteni, hogy megnyugodjon.
– Igen. Még az is lehet, hogy ez történik majd, husikám, de egyelőre nem. Végre tudomásomra jutott Karak butácska terve, és amikor megláttalak, gondoltam, váltok veled néhány szót.
– Ó? – A lány némi megkönnyebbülést érzett, azonban a félelem továbbra sem engedte ki a markából. Vajon gyorsabban repülhet-e a Vadászúrnőnél? Lehet, hogy a bika és ő igen, de nem szeretné elveszíteni a kancát és a hattyút.
– Bizony, van néhány dolog, amit szeretnék megmutatni. Együtt utazunk majd.
Ahogy ezt mondta, a kanca és a hattyú megrázták magukat, akárha álomból ébrednének.
– Gyertek! – A Vadászúrnő hátat fordított nekik és öles léptekkel megindult előre. – Maradjatok a nyomaimban! – szólt hátra macskaválla felett. Az utasításnak nem volt nehéz engedelmeskedni... az oroszlán lábnyomai izzottak a talajon és hő nélküli lángból álló ösvénnyé álltak össze. Hezsi a bikával tartott, vállán ott ült a hattyú, a ló pedig közvetlenül mögöttük jött, így tényleg egyek voltak: szárnyas, nyolclábú kiméra. Állatai között a lány ismét magabiztosnak érezte magát – de ekkor már tudta, mennyire tünékeny ez a magabiztosság, és nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta.
A Vadászúrnő nyomaiban szaladva többszörösére növekedett a sebességük. A túlvilág egymásba átalakuló színek és formák üres terévé változott át.
Amikor végül megálltak, egy szakadék szélén voltak: alattuk síkság húzódott.
– Tessék! – dorombolta az istennő. – Csak ilyen közel merészkedünk... egyelőre.
– Mihez merészkedünk ilyen közel? – kérdezte Hezsi azon töprengve, ugyan mitől tarthat a Vadászúrnő.
– Ahhoz – felelte az istenség. – Vidd át a hattyúdat a tavon ott, és nézd meg... de csak messziről!
– Ilyet is tudok tenni? – kérdezte kétkedve.
– Igen. Majd segítek.
Hezsi vetett egy újabb nyugtalan pillantást a síkság felé, és éles szeme észrevett valamit, ami még ebben a világban is különösnek hatott. Olyan volt, akár egy pók, illetve egy pók és a hálója, amikor valamilyen módon egyetlen dolog lesz belőlük – gubancos fekete szálak és a földön kúsztukban céltalanul vonagló fakó, sokszínű gömbök halma.
– Ez meg mi? – mutatott rá a lány.
A Vadászúrnő morgása mellkasa mélyéről szakadt fel, mielőtt válaszolt.
– Ezt küldte a Váltott Isten, hogy visszaszerezzen. Végignéztem, ahogy a halál magvából ilyen isteneket és embereket megcsúfoló lénnyé nőtt, amely ott kúszik-mászik, ahol semmi ilyesféle lénynek nem lenne szabad megjelennie. Régóta megtűrjük már a Váltott Istent, mivel oly nagy a hatalma, és végtére is az idő nagy részében csupán csendben hever a medrében. De most ilyeneket küldözget. Ezért a sértésért kiválasztottam Karakot, hogy végezzen vele.
Hezsi az oroszlánra nézett. A kövön kuporgó istenség kissé átalakult. Ádáz macskavonásai egészen ellapultak, hogy fogainak fénylő hegye immár egy leginkább Ngangatáéra vagy Cemére emlékeztető, de sokkal durvább, vadabb arcban csillant meg. Az oroszlán szíjas izmai kissé átalakultak, emberibbé váltak, bár a lány döbbenten számolta össze a sápadtsárga hasán és mellkasán látható nyolc mellet.
– Miért van szükséged ránk? – kérdezte. – Tény, hogy van egy kevés hatalmam, de az semmi a tiédhez képest. Perkar ügyesen bánik a megbűvölt fegyverével, de mesélt arról, hogy egyszer már találkoztatok és milyen könnyen félresöpörted. Mégis utunk minden egyes lépését ti, istenek terveztétek meg. Hízelegtek és utasítgattok... azt hiszem, az egyiktek volt, aki megtámadta Mohát és a többi mángot, akik minket üldöztek.
– Az Karak egyik kedvence volt – ismerte be a Vadászúrnő. – Ami viszont a többi kérdést illeti... – Közel hajolt hozzá, hogy rothadt hús bűze csapódott a lány arcába. – Nem szokásom kérdésekre válaszolni. Viszont te bátor voltál, és te parancsolsz Hukvosának. És ki tudja, ha minden jól megy, mire ennek az egésznek vége lesz, talán még nagyobb lesz a hatalmad, és talán én kérek majd szívességet tőled. De jól hallgass meg, mert csak egyszer mondom el! – Már-már suttyomban visszasandított a síkságon lévő póklényre, aztán folytatta. – A hegyen mindnyájunkkal találkoztál: Balatival, az Egyszemű Úrral, Karakkal, a Hollóval, Ekamával, a Lóanyával, és velem. Csakhogy mi nem vagyunk különállók, és előfordul, hogy egyáltalán nem is létezünk. Valójában az egész hegyen csak egyetlen istenség létezik: Balati. De Balati hatalmas és ősöreg, és szokása hagyni egyik részét erre, másikat arra menni. Karak az, aki a legkevesebb kötöttséggel rendelkezik; akaratát, szándékát illetően a legkevésbé hasonlít ránk, többiekre. Az egyetlen szemű Balati a mi valódi otthonunk, épp úgy, ahogy a te szellemeid most a te szívedben lakoznak... azonban Balati lassú istenség, a föld és az ég körforgásának megfelelően mozdul, nem pedig az élők számára oly kedves apró pillanatok és szívdobbanások szerint. Nem aszerint, ami nekem olyan kedves. Ezt az istent, amit te Folyamnak nevezel mi Váltott Istennek hívjuk, de néha „Testvér”-nek is szólítjuk, merthogy számunkra az. Tulajdonképpen... – ahogy az istennő fontolóra vette, amit mondani készül, fel-le táncolt a szemöldöke – még az is lehet, hogy egykor a részünket alkotta, épp úgy, ahogy most én. Ha így van, akkor sikerült teljesen elszöknie. Balati pedig csak lassan ismeri fel a veszélyt. Még mindig vonakodik fellépni a testvére ellen. Dühösnek dühös, de nem képes észrevenni a gondot. Egészen mostanáig én is így vélekedtem. Csak Karak volt más állásponton... régóta dolgozik már titokban a Váltott Isten ellenében.
– Miért? Miért titokban?
A Vadászúrnő gúnyosan elvigyorodott.
– Ha Balati úgy kívánja, bármelyikünket megsemmisítheti. Karak megszűnhet létezni Karakként, márpedig ő imádja legjobban közöttünk a létezést.
– Még mindig nem értem.
– Elég egyszerű: a sors fintora a legjobb tréfaforrás. Ha nem lenne Karak, nem létezne a Váltott Isten sem. Ez az a titok, amelyet oly sokáig próbált leplezni. Ezért igyekszik annyira, és ezért tör olyan óvatosan a Testvér elpusztítására.
– Karak hibája? Nem értem.
– Először csak egy tréfa volt, valami játék, ami túlnőtt rajta. Itt és most túlságosan hosszú a történet, hogy elmondjam. Elég legyen annyi, hogy egykor a Váltott Isten is épp olyan isten volt, mint a többi: a hegybe zártan, elégedetten létezett. Karak csellel rávette, hogy szabaduljon ki, engedje ki magát és így lett belőle a Folyam, akit te is ismersz. Ez már réges-régen, korokkal ezelőtt történt, azonban Balati számára az egész nem volt több egyetlen pillanatnál. Nem hagyja, hogy kivágjuk a Váltott Istent innen, ahogy azt a fekéllyel tenni kell. Ezért van szükségünk rátok, halandókra. Nem vesz észre titeket. Amikor az ellenségeitek... – az istennő mancsszerű kezével a síkság felé intett – amikor megszállják Balatot, a rengeteget, nem tiltakozik majd az ellen, hogy rájuk támadjak. Amikor beléptek a hegybe és meglelitek a Folyam forrását, nem tud majd rólatok, mert Karakkal elleplezünk titeket előle. Ott megtehetitek, amit meg kell tenni.
– Mégis mi az? – érdeklődött Hezsi.
A Vadászúrnő arcához emelte kezét és hosszú, fekete nyelve végigfutott a szőrén.
– Azt nem tudom – ismerte be. – Karak tudja... ő a szélhámos, a varázsló, az újdonság hozója. Ő tudja, és ő majd megmondja. Ebben bízhatsz.
– Van egyáltalán választásunk? – kérdezte a lány, mert bár nem akarta, tudnia kellett.
Az istennőnek elég volt egyetlen szívdobbanásnyi idő is, hogy fontolóra vegye a választ.
– Természetesen. Választhatjátok azt is, hogy meghaltok. Kicsikém, a Folyam azért hozott létre téged, hogy beléd árassza magát. Az életfaló odalenn vissza akar vinni hozzá, és ha sikerrel jár, melletted tényleg az az árnyék lesz, aki valójában. Sokban hasonlítasz majd hozzá, de ha ő bokor, akkor te erdő leszel. Elemészted az egész világot, beleértve az én gyermekeimet is, márpedig azt nem engedem. Ha tehetem, én magam öllek majd meg.
– De ha ilyen nagy a veszély, akkor valószínűleg meg is kellene halnom. Amikor a forrásához érek, nem fog eluralkodni rajtam?
– Ha erős vagy, akkor nem. Csak annyira láthatja magát itt, amennyire te magad láthatod a saját agyadat. És már korábban is sikerült ellenállnod neki.
– Túlságosan nehéz volt – suttogta Hezsi. – Kis híján kudarcot vallottam. Talán tényleg meg kellene halnom.
A Vadászúrnő hosszú neeeeemmet ordított, és a lány legnagyobb meglepetésére immár teljesen emberi, igaz, továbbra is prémes kézzel fogta meg a vállát.
– Ha elég ideje van, létrehoz majd egy másvalakit. Meglehet, ezer év kell hozzá, de alkot majd még egyet. Az pedig önellentmondás, hogy csak az képes elpusztítani, aki képes magában tartani, legalábbis Karak ezt mondja. Nem tudom, vajon igaz-e, ám ha igen, akkor az ő lehetősége számunkra is az. Úgy tűnik, Karak már évek óta figyelemmel kíséri a helyzetet. Nem tetszik a gondolat, hogy bízzak benne, de ebben még nekem sincs választásom. – Függőleges szembogarú tekintete megállapodott Hezsin. – Ahogy neked sem. Most pedig láss!
A lány érezte, ahogy a hattyú magasabbra mászik, fel a fejére. Lehunyta a szemét, és amikor újra nézett, a madár szemén keresztül tette. És egyetlen pillanat alatt kék eget, zöld füvet látott, ahogy a szempár átsuhant a túlvilág felszínén és kiért a saját világának jóval ismerősebb színei, zajai közé.
A síkságon, ahol a tó alatt a póklény kuporgott, egy hadsereg, mángok csapata lovagolt. Elvitorlázott felettük; a magasban tartották a földből felszálló lusta csigavonalak. Észrevette, hogy egy másik madár repül mellette, egy éles csőrű vércse – szemében a Vadászúrnő tekintete csillant.
Követte a vércsét lefelé, amíg könnyedén kivehetővé vált az emberek fáradt arca és látta a homlokukon gyöngyöző verítéket.
S végül annyi idő után örömmel vegyes borzalommal pillantotta meg Khánt. Lovon! Egykedvűen ült a nyeregben, ám arcán ott tükröződtek a fáradtsága mögött kavargó gondolatok.
Khán mellett egy másik ismerős arcot vett észre... Mohát. És ezúttal azt is meglátta, amit az ifjú addig eltitkolt előle: a benne lévő rengeteg szellemet. Nem csoda, hogy a bika ilyen könnyen rájuk lelt, nem csoda, hogy Moha egyetlen karcolás nélkül átlovagolhatott a csordán! Ő volt a gán, a nagy sámán.
Még valaki ott lovagolt mellettük; valaki, aki halandó szem számára is akkora hatalommal fénylett és olyan félelemkeltő erő sütött belőle, hogy Hezsi nem is téveszthette volna össze mással: ő volt az életfaló, a fekete háló.
Ő volt Jen.
A tetőn tért magához, dobját még mindig tartották érzéketlen ujjai, arca sós és nedves. Minden félelme, rémülete erőre kapott, amikor visszafelé jövet átlépett a dobon az élők világába, és nem sok híja volt, hogy ne bírja elviselni. Sokáig csak reszketett, és minden egyes könnycsepp mintha a szívéből fakadt volna; egészen kiürítette, így hamarosan attól tartott, összelappad a bőre. Mielőtt még ez bekövetkezett volna, szakadatlanul sírva visszamászott a damakutába. Végigment a termen, majd be egy másik helyiségbe, amíg meg nem találta az alvók között azt, akit keresett. Ott aztán úgy hozzábújt, hogy a férfi felébredt, zavarodottan fújt néhányat, aztán mindenféle megjegyzés nélkül körbevette karja roppant méretű pántjaival és finoman ringatni kezdte. Hezsi úgy aludt el Cem karjaiban, mint ötéves korában... és kétségbeesetten kívánta közben, bár valóban annyi lenne!
Perkar a reggelinél meglepetten látta, mennyire nyúzottnak és kimerültnek tűnik Hezsi. A lány szeme alatt karikák sötétlettek, arca egészen beesettnek tűnt. Csak turkálta az ételt, noha jó ideje nem ettek már ennél jobb reggelit: búzalepényt, kolbászt és friss tojást. Amit Perkar a saját tányérjára tett, persze fűrészpor ízű volt, mivel egészen pirkadatig nem aludt szemhunyásnyit sem, s elszenderedvén azután is csak ugyanannak az éber álomnak a rémképei kergetőztek a fejében, amelyek egész éjjel gyötörték – szerelme, a forrás istennője, ahogy felfalják.
Kurtán elmerengett azon, vajon Hezsi nem látott-e valami hasonlót, vajon nem töltötte-e el őt is fagyos eltökéltség. Ő maga sírt, amíg képes volt rá – most már csak az öldöklés és haldoklás maradt. Vagy ő hal meg, vagy a tiszkava: nem érdekes, melyikük.
A nevetséges az volt az egészben, hogy az istennő azért fordult el tőle, mert nem akarta látni, amint Perkar megöregszik és meghal. Olyasféle tréfa, amely – ebben biztos volt – vezeti majd a kardforgató kezét.
Az étkezés után megkereste a lányt. Ha másért nem, hát Hezsi kedvéért igyekezett valamiféle melegséget csempészni a hangjába. Egyfelől legszívesebben megkérdezte volna tőle, mi bántja, megvigasztalta volna egy öleléssel, de túlságosan nagy erőfeszítés kellett volna ehhez, és ahogy elnézte, milyen hangulatban lehet a lány, még az is lehet, hogy elfordul tőle. Ezzel is önnön ridegségét erősítette – kialakulhatott közöttük bármilyen gyengéd érzelem, pusztulásra volt ítélve, és ezt maga Perkar is tudta. Soha nem volt egészen őszinte Hezsivel mindabban, amit tudott, és most már nem is lehet. A Váltott Isten megsemmisítése túlságosan is fontos ügy volt ahhoz, hogy egy tizenhárom éves lány szeszélyein múljon, még akkor is, ha neki sokat jelent ez a lány. Elvégre még akár az is előfordulhat, hogy erőszakkal kell őt elvinnie a Folyam forrásához. Nem kívánta ezt tenni, de ha szükséges, nem habozna. Most már nem.
– Délben indulunk – közölte Hezsivel. – Selda és az emberei velünk tartanak.
– Remek – mormolta a lány. – Meglehet, újabb harcosokra lesz szükségünk.
– Miért mondod ezt? – Perkar érezte, milyen jegesen cseng a hangja, de képtelen volt tenni ellene.
Hezsi arca pontosan tükrözte az ifjú kedvét – fájdalom, majd harag suhant át rajta, végül pedig kimerültség vette át a helyüket.
– Nem érdekes – suttogta. – Mindjárt elkészülök és lovagolhatunk. – Elfordult, és Perkar csak ekkor vette észre, hogy lecserélte máng ruháját az ő népének asszonyain látható hímzett, sárga lovaglószoknyára és gyapjúingre. Valahogy rosszul festettek rajta – a máng viselet sokkal jobban illett hozzá.
– Igen – mondta Perkar csak úgy, a levegőbe. – Én felkészülök, és aztán lovagolhatunk.
A szeme sarkából elkapta Ngangata aggodalmas és helytelenítő pillantását, de nem törődött vele, inkább céltudatosan megindult az istálló felé.
Odabenn úgy nézte Eszes Tigrist, mintha az állat már engedné, hogy felüljön rá. Legutoljára két nappal Moha szökése után próbálkozott meg a heves vérű csődör hátára kerülni, aminek olyan csúnya harapás lett a vége, hogy Harkának három napjába telt meggyógyítania, „hátha megtanulja így a leckét”. Úgy döntött, semmi értelme próbálkozni vele, és századszorra is megbánta a haldokló Jó Tolvajnak tett esküjét, hogy vigyáz majd a hátasára. Ugyanakkor Eszes Tigris nem tiltakozott, ha málha került rá, az pedig nagyon is elkel egy ilyen úton. Egyszerűen kár, hogy egy ilyen remek harci lovat nem lovagol senki; a saját állata, T'es pedig egyre erősebben lázadozott ellene – meglehet, kénytelen volt egykét túlságosan is furcsa látványt és szagot átélni. Feltette a csomagokat Eszes Tigris hátára, és épp T'es nyergét szorította meg, amikor beállított Ngangata. Az ifjú odabólintott a barátjának.
– Kétnapi lovaglással megint Balatban lehetünk – jegyezte meg a félvér. – Akkor aztán teljes kör lesz a megtett utunk.
– Nem egészen – mondta Perkar.
– Nem? Így találkoztunk, az Erdő Urának birodalmába induló csapat felszerelése során. Most pedig megint ugyanezt tesszük.
– Meglehet. Neked meg nekem kör. Vagyis nekem akkor lesz kör, amikor odaérünk a hegyhez. Ott kezdődtek a hibáim.
– Jaj, nem – ingatta a fejét Ngangata. – A hibáid is itt kezdődtek, amikor Apadot és Erukát hallgattad, és hagytad, hogy a félelmeik meg az előítéleteik a sajátjaiddá váljanak, és elrejtetted azt, ami neked volt fontos. A kapaka soha nem vitt volna magával, ha tudja, hogy szerelmes vagy az istennőbe.
– Hát erről van szó? Azért jöttél, hogy lebeszélj?
– Igen. A legutolsó alkalom, amikor a Váltott Isten elpusztítására indultál, mindent tönkretett. Bizonyára emlékszel még rá.
Perkar durván beletérdelt T'es oldalába – a csődör beszívta a levegőt –, hogy a nyereg szíja laza maradjon. Ezen a napon Perkarnak egyáltalán nem volt kedve az ilyesmihez.
– Mint mindig, most is te tudod a legjobban a dolgokat, Ngangata. Még egyet is értek veled. A lelkem mélyén már nem is hiszek ebben az egészben. Nem hiszem, hogy végezni lehet a Váltott Istennel, és nem hiszem, hogy minden egyes tévedésemet és hibámat helyre tudom hozni, hogy ugyanolyan legyen minden, mint előtte. Csakhogy többé már nincs választásom.
– Az embernek mindig van választása.
– Emlékszel rá, amikor kifakadtál a hősökre? Azzal pocskondiáztad őket, hogy nem többek dalokban felmagasztalt bolondoknál, és hogy halált jelentenek a társaikra.
– Emlékszem rá.
– Akkor most utoljára kérlek, lovagolj el innen, mert úgy vélem, hamarosan meghalok majd! Ha pedig hős vagyok, hát akkor mindketten tudjuk, mi történik a halálom után a társaimmal.
A félvér a saját lovához lépett.
– Én tudom – mondta. – És a lány?
– Hezsi? Nem. Ami azt illeti, szerintem ez alkalommal nem is én vagyok a hős. Azt hiszem, ő az. Meglehet, mindig is ő volt. Ez pedig azt jelenti, hogy mi a szolgálatában halunk majd meg. Ugyan mi értelme mindezt elmondani neki? Talán tényleg képes végezni a Váltott Istennel, úgy, ahogy azt Karak állítja. Még az is lehet, hogy élek annyi ideig, és saját szememmel láthatom. Ha az istenek megadják, legalább a küldöttjén bosszút állhatok.
A félvér csak ingatta széles fejét és elhessentett egy bögölyt. – Nagyon közelről ismersz jó néhány istent, Perkar. Szerinted elképzelhető, hogy bármit is megadnak neked?
– Ha az érdeküket szolgálja, akkor igen.
– Ez igaz – ismerte el Ngangata. – De ide hallgass! – Sötét alvaszeme most Perkar felé fordult; az ifjú egykor rémítőnek találta ezt a szempárt. Az idő és a barátság megtanította észrevenni mélységes kifejezőerejüket, a bennük lakozó aggodalmat... de még mindig összerezzent a láttukra. – Nem hagylak el. Nem engedem, hogy elkopott íjideg módjára elhajítsd magadtól az életedet. Lehetsz akármi más, mindenekelőtt a barátom vagy, márpedig csak nagyon kevés emberről mondhatom el ezt. Így tehát, amikor a halálba lovagolsz, számíts rám magad mellett.
– Nem akarom ezt a felelősséget! – sóhajtotta az ifjú.
– Nem is a tiéd – mordult fel válaszképpen Ngangata. – De helyesen cselekszem, ha arra kényszerítelek, hogy önmagad előtt gondolj rám, vagy egyáltalán, valaki másra.
Perkar figyelte, ahogy a félvér felnyergeli a hátasát, majd kivezeti lovát az istállóból.
– Győzünk majd, Ngangata? Le tudjuk győzni a Váltott Istent?
Az alvaember furcsa nevetést hallatott.
– Hát persze – felelte. – Miért ne?
Perkar bágyadtan elmosolyodott a válasz hallatán.
– Úgy van – bólintott rá. – Miért ne?
Együtt lovagoltak a harcosok csapatához.
Perkar azon mélázott, vajon „Selda” emberei tisztában vannak-e azzal, ki is valójában az uruk; ám végül úgy döntött, nem számít. Jól felfegyverzett, bátor csapatnak tűntek, és úgy tetszett, mindenre felkészültek. Így tehát még harminc lovas csatlakozik a meglévő hathoz. Vajon észreveszi és megállítja őket majd az Erdő Ura? Perkar tapasztalatból tudta, hogy a Vadászúrnő és serege ellen semmit sem ér ez az erő. Persze, igaz, álruhában, de velük tart Karak. Gyűlölte bevallani, azonban nagy megkönnyebbülést jelentett ez most, hogy egy isten lovagolt előttük, többé nem kellett amiatt aggódnia, vajon helyes döntéseket hoz-e és a megfelelő úton vezeti-e őket. Épp úgy, mint amikor felkapta a Folyam, és semmi beleszólása nem volt abba, merre tart... csak abba, mit tett, amikor odaért.
– Miért nem jöttél velünk az elejétől fogva? – kérdezte hangosan az istenségtől.
– Volt némi elintéznivalóm, és feltűnést keltettem volna – érkezett a válasz. Természetesen az isten nem magyarázta meg, kinek lett volna feltűnő a jelenléte, sem azt, milyen elintéznivalói akadtak. – Most viszont... Hát igen, hamarosan az otthonomba érünk. Azonban még most is álcáznom kell magamat. Ne számíts nyílt segítségre tőlem. A kísérőtök vagyok, nem a védelmezőtök, bár minél közelebb érünk Erikverhez, annál inkább beavatkozhatok.
– Erikverhez?
– A forráshoz. A hegynek ahhoz a részéhez, ahonnan a Váltott Isten ered – felelte Karak. Ezután előrelovagolt, hogy megbeszéljen valamit az egyik emberével.
Így aztán Perkar hagyta lemaradni T'est. A csődörnek fénylett a szőre, és az ifjú is megfürdött, új ruhát öltött, valamint egy fénylő acélvértben utazott Eszes Tigris hátán. Újnak, pihentnek, felüdültnek kellett volna éreznie magát.
Csakhogy két nappal korábban, még Hezsi oldalán lovagolva, vele együtt nevetve és mosolyogva azon, ahogy rácsodálkozik a hegyre, százszor jobban érezte magát. Némi meglepetéssel ébredt rá, hogy akkor ténylegesen boldog volt.
Furcsa, hogy a boldogság olyasmi, amit az ember csak akkor ismer fel, amikor teljesen hiányzik az életéből.
A nap arannyal vonta be az élettől duzzadó új leveleket és a vadvirágok felfelé fordított arcát, ám ő pillanatról pillanatra közelebb került a kétségbeeséshez és a pusztuláshoz.
Amikor Hezsi mellé lovagolt, megpróbált jobb kedvre derülni, de teljes kudarcot vallott.
– Mi a gond? – kérdezte a lány. Perkar majdnem nekilátott elmagyarázni, már ott volt a nyelve hegyén. Csakhogy belsejében egyáltalán nem oldódott a dermedtség, s amikor válasz helyett inkább vállat vont, szinte tapintható lett számára, ahogy Hezsi visszahúzódik tőle, s a fájdalom és a közelség ellenében visszabújik saját falai mögé.
– Hát jó – közölte a lány sután. – Azért jöttem, mert el kell mondanom néhány dolgot. – Majd tekintete egy pillanatra saját szoknyájáról Perkar arcára rebbent. – Tegnap éjjel utaztam. Láttam, hogy egy egész seregnyi máng jön, hogy szembeszálljon velünk. Egy ennél sokkal nagyobb sereg.
– Tényleg? – Karak nem mutatott Perkarnak sereget, bár most, hogy végiggondolta, utalt ilyesmire.
– Igen. Moha vezeti őket.
– Moha?
– Moha a gán... bár szerintem erre rá kellett volna jönnünk. Észre kellett volna vennem.
– Lófivér szerint a gánok még egymás előtt is képesek elrejteni a kilétüket.
– Igen. Mindazonáltal amikor abban az álomban eljött hozzám, megtámadta valami, amit nem láttam... valami, ami parancsolt a villámoknak. Másnap rátaláltál a sebesült Mohára. Az összefüggés nyilvánvaló, mégsem jöttem rá.
Perkar tehetetlenségében felemelte a kezét, mivel nem tudta, mit is mondjon minderre. Moha nem volt több egy fiúnál... ugyan ki nézte volna ki belőle, hogy máng harcosok seregét vezeti? Persze az is igaz, hogy idősebb volt Hezsinél, és nem volt sokkal fiatalabb nála magánál.
– Abban a seregben van még valaki – folytatta a lány. – Valaki, aki lehetetlen, hogy létezzen.
– Lehetetlen?
Az ifjú figyelmesen végighallgatta, ahogy Hezsi nagy vonalakban beszámol a látomásáról, s amikor felfogta, hogy látta a pusztítót is, aki végzett a forrás istennőjével, a mellkasa úgy összeszorult, hogy attól tartott, magától szétpattan. Aztán a lány elmagyarázta, ki is az, és Perkarnak eszébe jutott minden.
– De lecsaptam a fejét! – mondta hitetlenkedve. – Lecsaptam!
– Ez itt a Folyam műve – közölte fásultan a lány. – Többé nem ellenkezem, amikor arról beszélsz, hogy menjünk el Se'lengbe. Szeretném, ha tudnád! Többé nem kell győzködnöd.
– Én soha...
– Ne hazudj! – felelte erre Hezsi, és az ifjú bosszankodva vette észre tekintetében a valódi gyötrelmet. – Jen hazudott nekem, és most... most megint eljön értem. Még az is lehet, hogy soha nem volt emberi lény. Én csak egy dolgot látok: valahányszor közel kerül hozzám valamelyiktek, megfogja a kezemet vagy megcsókol, csak azért van, mert rajtam kívül akar még valamit. Ha elég sokáig élek, akkor talán megtudhatom, miféle titokról van szó, milyen varázslat segítségével élhetem túl, de egyelőre elegem volt belőle. Kettesben végigcsináljuk az egészet: megöljük a Folyamot, vagy belehalunk a próbálkozásba. De nem bízom benned, Perkar, mert tudom, hogy hazudtál már nekem. Abban legalábbis biztos vagyok, hogy van néhány dolog, amit Hollóisten elmondott neked, és te úgy döntöttél, nem osztod meg velem. Úgyhogy nem azért teszem mindezt, mert bízom benned, hanem mert ez az egyetlen dolog, aminek a megtételét belátom. És azt sem tudom, hogy kedvellek-e egyáltalán.
Perkar tehetetlenül hallgatta végig mindezt: kétségbeesetten szeretett volna válaszolni rá, de nem akadt semmi, amit mondhatott volna. Merthogy igaz volt az egész... igaz volt minden, kivéve azt a következtetést, hogy az utóbbi időben megélt közelségük csupán egy újabb fogás volt az ő részéről. De kénytelen volt belátni, valóban így tűnhet, ráadásul nem volt ereje vitába szállni a lánnyal. Ha így kívánja látni a dolgokat, azzal csak megkönnyíti az egészet a későbbiekben, amikor holtpontra jutnak majd.
Így aztán ahelyett, hogy ellenkezni kezdett volna, egyszerűen csak lehajtotta a fejét – tudván, a lány ezt beismerésnek tekinti majd, hogy azt hiszi: minden igaz abból, amit a fejére olvasott. A következő pillanatban Hezsi tovább is lovagolt; oda, ahol Cem, Lófivér és Jaa'hán kicsiny csoportja haladt.
Két nap múlva beérkeztek a komoran méltóságteljes Balatba. Hezsi egészen elámult a fák láttán, mert bár régen, még Nhólban már álmában megpillantotta őket, azok a képek egyáltalán nem adták vissza mindent uraló méltóságukat. Akadt, amelyiknek az átmérője két lóhossznyi volt, és az óriási pillérekkel megtartott lombsátor távoli zöld ólomüvegnek tűnt, a fenséges mennyezeten nagy néha áttörő valódi napsugarak pedig gyémántokként fénylettek az erdő talaján növő páfrányok és lehullott levelek között.
A lány istenlátása számos, éppen csak látóhatára peremén ólálkodó dolgot megmutatott neki: szellemeket és isteneket százféle formában. Balat nagyon is élt, méghozzá olyan módon, amire addig soha nem is gondolt volna. Minden vonakodása ellenére – sőt, annak ellenére, hogy őt magát is megfenyegették – Hezsi kezdte sejteni, a Vadászúrnő miért küzdött oly engesztelhetetlenül a hely védelmében. Ekkor ismerte csak fel, hogy Nhól és a birodalma csupán a vidék tetemén nyugodott. Nem létezett ott más, csak emberi lények és a növények meg az állatok, amelyeket leigáztak... épp úgy, ahogy a Folyam magukat az emberi lényeket hajtotta rabigába. Balat olyan volt, amilyen az egész világ lehetett egykor: élt. A „szörnyek”, amelyeket az ősei kiirtottak, itt még léteztek, és rajtuk keresztül lélegzett minden.
Bár ha igazságot akar szolgáltatni az őseinek, alkalmanként nagyon is kívánatosnak tűnhet megszabadulni olyan lényektől, mint amilyen a Hollóisten vagy a Vadászúrnő.
Öt estével később felkapaszkodtak egy alacsony hegyre és megpillantotta Se'lenget. A lány döbbenten ébredt rá, aznap látta már korábban is, és azt hitte, nem több távoli felhőnél, mivel annyira messze volt, hogy éppen csak árnyalatnyival számított sötétebbnek magánál az égnél. Semmi nem lehet ennyire messze és foglalhatja el ugyanakkor a mennynek ekkora részét, csak egy felhő. Ám ahogy a nap súrolta és a hegycsúcs körvonala vörös-arany vérbe borult, ott állt leleplezetten akár a szellem, aki egyszerre ismét megtelik élettel és anyaggal. Még mindig olyan távol magasodott tőlük, hogy alig volt több árnyéknál, de miféle árnyék volt az! Tökéletes kúpja kitöltötte az egész nyugati látóhatárt. Egy ilyen hely valóban alkalmas arra, hogy istenek szülessenek rajta, és még az olyanok is elbújhatnak talán mellette, amilyen a Folyam.
Perkar egyre távolabb és távolabb került tőle az utazás alatt, s bár egyszer, titokban még meg is siratta ezt, Hezsi megkeményítette a szívét az ifjú irányába. Lehetőséget adott neki, hogy vitába szálljon vele, hogy azt mondja, téved, és hogy többet érez őt illetően a harag és a kötelességtudat sértő keverékénél. Perkar nem élt ezzel a lehetőséggel, ő pedig nem kínálja fel neki még egyszer. Nem akarta, hogy ismét megkínozzák.
Ráadásul az elkövetkező néhány napban a hegy is egyre növekedett, és ezzel arányosan vált egyre világosabbá számára, mennyire vakmerő és arcátlan az, amire készülnek, márpedig ez a gondolat nemcsak félelmet hozott magával, hanem – számára egészen váratlanul – lelkes izgatottságot is. Állt ő már a palota peremén is saját halálára készülve. De most egy isten, ősei istene – az ő istene – megölésére készülődött.
Noha feszélyezte az érzés, hogy valamilyen módon hangot szeretne adni mindennek, vonakodva Lófivér mellé irányította hátasát. Az öreg máng kedélyesen köszöntötte, bár Esőhintő halála óta arcvonásai igen gyakran öltöttek komoly kifejezést.
– Üdv, sizsbé! – köszöntötte az öreg.
– Rendben – felelte mángul a lány. Ismét elfogadta, hogy unokájának szólítsa a férfi. Lófivér megértette és még szélesebben mosolygott, mint addig.
– Tényleg reménykedtem benne, hogy sikerül mángot faragni belőled – jegyezte meg.
– Én pedig reménykedtem benne, hogy az leszek – felelte Hezsi valamivel nyersebben, mint akarta. De nem hagytak, fejezte be magában a mondatot. Azonban az öreg máng tisztában volt ezzel, érzékelte az utalást, és kényelmetlen csend telepedett közéjük.
– Sajnálom! – folytatta a lány, mielőtt teljesen burokba vonta volna őket. – Jó voltál hozzám, Lófivér, jobb, mint amit bármikor is remélhettem volna.
– Nem tettem semmi egyebet, csak azt, amit bármelyik vénember megtett volna, hogy maga mellett tudhasson egy szépséges fiatal lányt.
Hezsi erre elpirult.
– Ez nagyon...
– Ez az igazság – bizonygatta az öreg máng. – Olyan vagyok, akár a vén halász, aki még egyszer, utoljára leül még a tó partjára. Itt pihengetek, lábam a vízben, és a szívem mélyén tudom, ez alkalommal nem viszem haza a fogást. Az öregek rengeteg időt töltenek azzal, hogy a tóval, a ránk váró sötét úttal foglalkoznak. A szépség becsessé válik... jobb lesz, mint az étel, a sör, vagy a hempergés. Márpedig benned káprázatos szépség rejlik, gyermekem, olyan, amit csak olyasvalaki képes felfedezni, akinek hozzám hasonlóan megvan hozzá a szeme.
– Nem halsz meg – suttogta Hezsi.
– De még mennyire, hogy igen! – horkantotta Lófivér. – Ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, akkor azután. De nem számít, érted? Ez ellen semmit nem lehet tenni. Ráadásul remek társaságban vagyok, ha már meg kell halni.
– Amiatt aggódtam, hogy csak azért jössz, mert azt hiszed, így kell tenned.
– Ugyan mit számít ez? – kérdezte a máng.
– Hát csak... bocsánat, amiért... – Még épp idejében eszébe jutott, amíg nem szállt át valaki másra a nevük, udvariatlanság volt a holtakat emlegetni. – Az unokaöcséd miatt – fejezte be végül sután.
Lófivérnek erre elborult az arca.
– Ő is szépséges volt – dörmögte. – A szépségben az a megnyugtató, hogy az ember tudja, maga mögött hagyja majd... hogy továbbmegy. Amikor viszont megelőzi, az igazi csapás.
Elfordította az arcát, hogy Hezsi nem láthatta, és amikor a lova másik oldalán bánatosan baktató Heenhez intézve szavai ismét megszólalt, gyanúsan megremegett a hangja.
– Heen szerint ez a gond azzal, ha valaki annyira idős, mint mi – mormogta mogorván. – Túlságosan sok minden megelőzött minket.
Majd az öreg végigfuttatta érdes tenyerét a lány fején, aki tényleg nedvességet látott a szemében csillanni.
– De te nem fogsz – dünnyögte Lófivér. – Arról gondoskodom. – Kihúzta magát a nyeregben és köhintett. – Na, most pedig: valójában miért lovagoltál ide, miről akartál beszélni?
– Nem érdekes.
– Szerintem az. Három napja úgy hallgatsz, mint egy teknős, most pedig úgy határoztál, hogy megszólalsz. Mi jár a fejedben?
Hezsi felsóhajtott és igyekezett összegyűjteni gondolatai törmelékét.
– Azon töprengtem, hogyan is kellene éreznem magam most, hogy indulok végezni az ősömmel. Olyannak kellene lennie, mintha gyilkosságot követnék el, apagyilkosságot.
Lófivér különös pillantást vetett rá.
– De te nem érzel így.
– Nem... talán csak egy kicsit. Úgy neveltek, hogy tiszteljem és hódoljak neki. De aztán eszembe jutott a rokonom, Den, és a többiek a Sötétség Lépcseje alatt. Emlékszem rá, ahogy kitöltött, itt volt, bennem, és egyáltalán nem érzem magamat a leányának. Azt akarom, hogy meghaljon. Tekintettel arra, milyen sok isten létezik a világban, aligha fog hiányozni.
– Nem igaz. Megérzik majd a hiányát, és szívesen fogadják. Jobb hely lesz ez a világ nélküle. Aggódsz?
– Régebben aggódtam, igen. Egészen mostanáig. De már csak izgatottság van bennem.
Az öreg máng elmosolyodott.
– Én is így éreztem magam az első rablótámadásomnál. Egyre csak a bőrtrófeát láttam a kezemben, ahogy a jektemet díszítem vele. Rémült is voltam, de arról még nem tudtam. Egészen összekeveredett a két érzés.
– Pontosan így van – erősítette meg a lány. – Nagyon bosszantó, mivel elképzelni sem tudom, mi történik majd, amikor odaérek. Képtelen vagyok fejben végigvenni. Mert nem tudom, mit is kellene tennem!
– Legalább százszor végiggondoltam előzetesen az első csatámat, mégis minden rosszul alakult benne – mesélte Lófivér. – Bármit is képzeltem el, semmi nem készített fel rá. Talán jobb is neked így.
– De miért hallgatják el előlem? Miért nem tudhatom?
– Fogalmam sincs róla. Talán azért, hogy senki ne tudja meg tőled. Moha esetleg képes lehet rá.
– Ó!
Egy ideig némán mentek tovább, ám ez alkalommal megnyugtató volt a hallgatás. Közben Hezsi odanyúlt és megérintette az öreg máng kezét. Lófivér válaszképpen megszorította az övét.
– Ha sikerrel járunk... ha végzünk vele... Kíváncsi vagyok, vajon az itt élő kis istenségek visszatérnek-e Nhólba? Olyan lesz a birodalom is, mint Balat?
– Nincs még egy olyan hely, mint Balat – biztosította a máng. – De értem, mire gondolsz, és szerintem igen, így lesz. Ha többé nem lesz ott az, aki felfalja őket, az istenek visszatérnek.
– Akkor jó – felelte a lány.
Két nappal később elérték Se'lenget. A hegyek alacsony lankái egyre meredekebb lejtőknek adták át a helyüket, ők pedig azokon kígyóztak hol fel, hol le, gyötrelmes erőfeszítésekkel kutatva a helyet, amelynek nevét Hezsi kihallotta Selda embereinek beszélgetéseiből. Erikver. A szíve mintha pillanatról pillanatra, minden megtett mérfölddel hevesebben vert volna és tomboló erővel töltötte meg tagjait. Érezte a Lófivértől hallott félelmet is, de fel sem érhetett az egyre növekvő veszélyérzethez, amely aggodalom helyett valamiféle bizonytalan örömöt indított útjára benne.
Alig volt immár jelentősége a számára annak, hogy Perkar napról napra egyre morózusabbnak és visszahúzódóbbnak látszott. Már négyszer is előfordult korábban, hogy mindörökre megváltozott az élete: először akkor, amikor rátalált Khánra és a könyvtárra; másodszor, amikor felfogta a királyi vér természetét, hatalmát és átkát. Harmadszor akkor, amikor elmenekült Nhólból, hogy a mángok között éljen; utoljára pedig, amikor átlépett a dobon a tó világába és sámánnő lett belőle. Csakhogy egyik változás sem hozott számára megnyugvást, sem boldogságot, sőt még egy kevéske biztonságot sem.
A másnap talán majd igen. Erikverben így vagy úgy, ölve vagy halva, de megszabadul az ereiben keringő vértől. Ezzel a gondolattal együtt pedig tétova lelkesültsége egészen felerősödött, és eszébe jutott a szobrocska, amelyet Jen adott neki... Az egész mintha igen régen történt volna. A női felsőtest egy lovon, annak a máng hiedelemnek az ábrázolása, hogy ló és lovasa egyesülnek a túlvilágon. Immár ő ez a szobrocska. Kanca volt, bika és hattyú... ám mindenekelőtt Hezsi, és önmagaként él vagy hal meg. Ezt soha többé nem lehet elvenni tőle.
Bár mindenki más csak ügetett, a fakó fényben levelek kicsiny förgetegét kavarva vágtába ugratta Sötétet. A többiek, meglehet, értetlenkedve figyelték, ahogy elmegy – nem érdekelte, mit gondolnak. Futni akart, érezni akarta, ahogy a paták szívével egy ütemre dobbannak. Ahogy az ösvény elkeskenyedett és emelkedett, ágak csaptak rá, de Sötét biztos lábú állat volt. Hezsi magát is meglepve felkurjantott, úgy fordult be a domboldalon lefelé vezető útra...
És kis híján összeütközött egy másik lovassal. A hátasok megtorpantak, ahogy a másik ember – Selda felderítőinek egyike – haragos és riadt pillantást vetett rá. A lány már nyitotta a száját, hogy elnézést kérjen, de a férfi közbevágott.
– Mángok! – zihálta. – Nem mehetünk arra.
– Hogyan?
– A völgyben – magyarázta a férfi a karját lengetve. – Egy egész sereg. – Majd a homlokát ráncolva nézett a lányra és már ösztökélte is tovább a lovát, eltűnt a dombtető mögött.
Hezsi tétovázott, vakmerő bátorsága egészen elpárolgott... de azért nem olyan gyorsan, hogy magával vigye a kíváncsiságát is. Az ösvény éles kanyart vett előtte és az utat szegélyező fákon keresztül megpillantotta egy másik völgy mélyen alatta húzódó, távoli lankáit. Addig unszolta Sötétet, míg az állat megindult az íven. A lány abban reménykedett, ha csak szemrebbenésre is, de megláthatja a sereget, amelyről a felderítő beszélt.
Az erdőség kisvártatva visszahúzódott, és olyan, szabályos egyenes vonalban futó völggyel találta szemben magát, amelyet mintha egy óriási eke szántott volna oda. Jobbján nem érzékelt mást, csak a puszta levegőt. Balján az út alig volt több a kopár völgyfalra vonakodva fölkapaszkodó gyalogösvénynél. Ami annyira meredek volt és keskeny, hogy Hezsi nehezen tudta elképzelni, miképpen mehetne rajta végig egy ló anélkül, hogy lebucskázzon. A meredek szirtfalon egyetlen fa sem lassított volna egy ilyen zuhanást egészen a völgy alsó szakaszáig, ahol szelídült a lejtő és növények sarjadtak. Mindennek ellenére Selda emberei ott álltak a lovuk mellett valamivel lejjebb, és jóval alattuk egy másik ember- és állatcsapat igyekezett felfelé. Őalattuk, a lucfenyők és a nyírfák között nyíló réseken ezer meg ezer helyen csillant meg acélon a napfény, akárha fémhangyák raja lepte volna el a szűk völgyet élelmet keresve.
Csakhogy nem hangyák voltak, hanem emberek és lovak: mángok.
Igen, itt volt az ideje visszatérni a többiekhez. Elmerengett rajta, mennyi időbe telhet a seregnek felmásznia az ösvényen, s azon, vajon a már felfelé kapaszkodó lovasok barátiak voltak-e vagy ellenségek. A hajuk fekete volt, akár a mángoknak, azonban Hezsi még isteneknek köszönhetően éles látásával is nehezen tudta megkülönböztetni egymástól az arcukat, bár az egyikük igen ismerősnek tűnt.
Ekkor történt, hogy a völgy falai között ide-oda verődött hang a szél segítségével elérte a fülét.
– Hezsi! – Ugyan alig lehetett érteni, mégis felismerte a beszélőt. Aztán újra felhangzott. Levegőért kapkodott, ahogy Sötétet visszafordította a sereg felé.