^[1] Arany órák, 261. old.

^[2] Vidéki album, 1034. old.

^[3] Le Fournier, a megbízható francia kommentátor (De Selby – A Nyugat rejtélye c. könyvében) a Lakhelyek különös elméletét adja. Azt állítja, hogy De Selby az albumot írva megállt, hogy egy nehézségen elmélkedjen, jegyzeteket kezdett firkálgatni, majd szórakozottan félretette e kéziratot. Amikor folytatta írását, egy egész csomó diagramra és rajzra bukkant, amelyekről azt hitte, hogy annak a lakhelynek a típusa, amelyet mindig is a magáénak vallott, és mindjárt számos oldalon magyarázni is kezdte e vázlatokat. És a szigorú Le Fournier mindjárt hozzáfűzi: „Másként nem magyarázhatjuk meg e sajnálatos tévedést."'

^[4] Arany órák, 156. old.

^[5] Garcia emlékiratai, 27. old.

^[6] De Selby (Arany órák, 93. és al.) érdekes elmélettel áll elő a neveket illetően. A régi időkig visszatérve a legkorábbi neveket a megnevezett tárgy vagy személy külsejére utaló nyers onomatopoetikus asszociációknak tekinti – vagyis durva és primitív megnyilvánulásoknak, amelyeket kellemetlen tonalitások jelenítenek meg, és megfordítva. Ezt az elképzelést meglehetősen fantáziadúsan fejtette ki, magánhangzó és mássalhangzó paradigmákat különítve el, amelyek a különböző emberfajták különféle jeleinek felelnek meg, mint bőrszín, vérmérséklet stb., végül pedig kijelentette, hogy képes megalkotni bármely személy fiziológiai „csoportját" neve betűinek rövid tanulmányozásából, miután e szót racionalizálták", és valamely nyelv variációs egységévé nyilvánították. Egyetemes törvényként mutatta ki, hogy bizonyos „csoportok" ellenségesek egyéb ,,csoportokkal" szemben. Erről az elméletről szerencsétlen kommentárral szolgált tulajdon unokaöccsének tevékenysége, aki mit sem tudott unokabátyja humán tudományos kutatómunkájáról, vagy teljességgel megvetette azt. Egy portsmouthi szálloda egyik szobájában ez az unokaöcs lerohant egy svéd cselédlányt, akinek paradigmájától teljességgel idegen volt, azzal a céllal, hogy De Selby kinyissa pénztárcáját és legott leszurkoljon négy-vagy ötszáz fontot a várhatóan botrányos jogkövetkezmények megelőzése céljából.

^[7] 1822. old.

^[8] Nyilvánvaló, hogy ezek ugyanazok a filmek, amelyeket az Arany órákban említett, s az unalmas-szörnyen ismétlődő elemekből álló jelzőkkel illetett. Valószínűleg nagyon türelmesen, képről képre megvizsgálta őket, és azt hitte, hogy ugyanígy viszik fel a vászonra őket, mivel akkoriban nem értették még a mozgókép elméletét.

^[9] Lásd Hatchjaw: De Selby élete és kora.

^[10] Bassett: Világ fényessége: De Selby emlékezete.

^[11] Hatchjaw megjegyzi (ezt egyébiránt Bassett nem erősíti meg), hogy De Selby a tíz év folyamán, amikor a Vidéki albumot írta, szinte megszállottan foglalkozott a tükrök gondolatával, és nagyon gyakran hivatkozott rájuk makacsul bizonygatva: neki igenis két bal keze van, és olyan világban él, amelyet erőszakkal foglaltak fakeretbe. Az idő múlásával határozott nézetet semmiről sem fogalmazott meg, és állandóan egy kis tükröt tartott a szeme előtt egy saját készítésű kis drótszerkezeten. E fantasztikus készülékkel fölfegyverkezve látogatóknak hátat fordítva beszélgetett, míg a mennyezetet bámulta; sőt azt mondják, hogy nagyokat sétált a tömegben, a menetiránynak háttal. Hatchjaw állítja, hogy erről a találmányról mintegy háromszáz oldalt írt az albumban, de visszafelé, „ami szükségessé tette a tükörelv kiterjesztését a boldogtalan nyomdász munkájára is" (De Selby élete és kora, 221. old.). E kéziratot nem találták meg.

^[12] (a könyvben franciául): De Selby olvasásának báját az adja, hogy a nyájas olvasót óhatatlanul elvezeti a bizonyossághoz, hogy nála vannak még nagyobb seggfejek is.

^[13] a Világ fényességében

^[14] Számos kritikai kommentátor azzal a gyanúperrel él, hogy De Selby ezzel az elmélettel kissé lóvá akarta tenni az embereket, ám mintha meggyőző komolysággal kezelné e témát.

Mostanában már nagyon ritka, csak a gyűjtőknek van. A gúnyoros Du Garbandier ironikusan említi a tényt, hogy az atlasz első nyomdászát (Watkinst) mintha villám sújtotta volna azon a napon, amikor befejezte a munkát. Föltétlenül meg kell jegyeznünk érdekességként, hogy az egyébként megbízható Hatchjaw megkockáztatta a hipotézist, amely szerint az egész atlasz hamis és valaki másnak a keze munkája", ami olyan pikáns problémákat vet föl, mint a Bacon-Shakespeare vita. Van sok ügyes, ha nem is meggyőző érve, például az, hogy De Selbyről tudták, jelentős jogdíjat kapott a könyvért, amelyet nem is ő írt, és szerinte „mindez összhangban van a Mester etikájával". Ezt az elméletet azonban komoly kutató nem fogadja el.

^[15] Du Garbandier szokásos iróniájával föltette a kérdést, hogy a krónikus veseelégtelenséget, ezt a betegséget, amely De Selbyt időnként valósággal megnyomorította, a szerző ugyan miért mulasztotta el említeni az esetlegességek között.

^[16] Ez kétségkívül érvelésének gyönge pontja.

^[17] Lásd Hatchjaw: De Selby vízidobozai nap nap után. Teljes egészében közli a számításokat és a napi variációkat egy csodálatosan világos grafikon útján.

^[18] Mivel volt szerencsém egy pillantást vetni a rendőri fekete noteszbe, most megadhatom itt egyheti fölmérés különféle adatait. Nyilvánvaló okokból maguk a számok fiktívek:

^[19] Valamennyi kommentátor, még a hiszékeny Kraus is (lásd De Selbys Leben) rendkívüli fenntartással kezeli De Selbynek az éjszakára és az álomra vonatkozó kutatásait. Ebben nincs is semmi meglepő: a) Mivel úgy vélte, hogy a sötétség csupán a „fekete levegő" sűrűsödése nyomán áll elő, vagyis a vulkanikus kitörések okán bekövetkező légszennyeződések miatt, amelyeket szabad szemmel nem is látni, annyira finomak, valamint a „sajnálatos" ipari tevékenység, mint a szénégetés és a növényi elszíneződés következtében. b) hogy az álom csupán egy sor eszméletvesztés, amely az a) alatt említett ok-okozati sorozatnak tulajdonítható félfulladások miatt következik be. Mint mindig, Hatchjaw most is megkockáztatja a hamisítás meglehetősen könnyű elméletét, az Arany órák harmadik „próza-kantója" első része szintaktikai különlegességeit megvilágítva. Persze nem gyanítja De Selby azóta sajnálatos módon elhíresült nagyhangú kirohanását, aki a Profán atlaszban az este hat óra után mindenütt uralkodó szennyezettség ellen mennydörög, és elköveti híres-nevezetes, ügyetlen tévedését, kijelentve, hogy a halál „a szív egyszerű leállása, amely az ájulások és eszméletvesztések következtében megfáradt életnek tulajdonítható". Bassett (a Világ fényességében) rendkívüli nehézségek árán meghatározta ezen állapotok idejét, és kimutatja, hogy De Selby, aki krónikus veseelégtelenségben szenvedett, teljességgel hors de combat (harcképtelen – a ford.) volt, még ezen állapotok létrejötte előtt. Nem tolhatjuk félre felelőtlen kézzel Bassett beláthatatlanul hatalmas kronológiáját, sem pediglen a korabeli újságok fentieket alátámasztó kivágásait, amelyek olyan embert emlegetnek, aki „két életkor között van", akit magánkórházakban ápoltak, miután eszméletlenül szedték föl az utcán. Henderson Hatchjaw és Bassett című könyve nem haszontalan mindazok számára, akik el akarnak mélyülni e témában. Kraust, aki általában pontatlan és csupán csekély mértékben tudományos mélységű, ugyancsak elolvashatjuk fentiekkel kapcsolatban. (Leben, 17–37. old.) Mint az esetek többségében, most úgyszintén nehéz megragadni De Selby fogalmait, és nem könnyű cáfolni következtetéseit. A „vulkanikus kitöréseket", amelyek az egyszerűség kedvéért az olyan szubsztanciák infravizuális aktivitásához hasonlíthatók, mint a rádium, rendszerint az „este" fogalma alá sorolja. Ezeket a „napi" füst és égéstermékek stimulálják, és helyenként olyan mértékben intenzifikálják, hogy, pontosabb fogalom hiányában, „sötét helyeknek" nevezzük őket. Ám e terminológiai kérdés problémát vet föl. Valamely „sötét hely" csak azért sötét, mert ezen a helyen csírázik ki" a sötétség, és az „est" csak azért alkonyi, mert a „nap" leromlik a vulkanikus folyamatok gyöngyöző cseppecskéinek stimuláló hatására. De Selby semmi néven nevezendő erőfeszítést nem tesz annak magyarázatára, hogy ezek a „sötét helyek", mint például egy barlang, miért sötétek egyszerűen anélkül, hogy akár egyetlen atmoszferikus, fizikai vagy ásványi követelmény is teljesülne, amelyeknek jelen kell lenniük e helyeken, ha azt akarjuk, hogy az elmélet megálljon a lábán. Hogy megismételjük Bassett keserű mondatát, „az általa adott egyetlen jel" annak a ténynek a megerősítése, hogy a „fekete levegő" messzemenően gyúlékony, és akár a legkisebb láng is egy pillanat alatt hatalmas mennyiséget fogyaszt el, még a légüres térben elszigetelt izzószál is. „Mindez – jegyzi meg Bassett – mintha arra irányuló erőfeszítés lenne, hogy megvédje az elméletet azon sokkal szemben, amelyet a gyufa dörzshatásának egyszerű ténye idéz elő, és végső soron annak végső bizonyítéka, hogy nagy elme elborulásának lehetünk tanúi."

Jellemző, hogy a kritikai irodalomban nyoma sincs mindazon kísérleteknek, amelyekkel De Selby igyekezett igazolni gondolatait. Igaz ugyan, hogy Kraus (lásd alább) negyvenoldalas jegyzőkönyvet szerkeszt, amelyben bizonyos kísérletek szóba kerülnek, elsősorban azok, amelyek során megpróbálják az „éjszakát" adagonként palackba töltögetni, és a szerző itt hosszasan beszél a végeérhetetlen összejövetelekről, kulcsra zárt, tökéletesen elsötétített szobákban, ahonnan fülsiketítő kalapácsütések zaja hallatszik. Magyarázza, hogy a palackozás műveleténél „nyilvánvaló okok ból" használtak fekete üveget. Említi, hogy „bizonyos sikerrel" alkalmaztak átlátszatlan porcelánedényeket is. És most ismételjük meg Bassett jéghideg szavait: „Félő, hogy ilyen információ megakadályoz benne minket, hogy komolyan vegyük az egész deselbiánát."

Krausról és életéről nagyon keveset tudunk. Rövid életrajzi jegyzetet találunk a régi Bibliographie de De Selby című könyvben. E jegyzet szerint Ahrensburgban, Hamburg mellett született, és fiatal korában apja vállalatánál dolgozott, aki jelentős lekvárkereskedelmet bonyolított Észak-Németországban. Azt mondják, teljesen eltűnt szem elől, miután Hatchjaw-t letartóztatták a Sheephaven hotelben, aki pedig pontosan akkor akart rávilágítani a De Selby által a Timesnak küldött levél botrányára, amely tele van Kraus hamburgi bűnös üzelmeinek ecsetelésével, egyértelműen sugallva cinkosságát. Ha emlékezetünkbe idézzük, hogy ezen események június végzetes havában játszódtak le, amikor a Vidéki album kezdett megjelenni kéthetenkénti részletekben, akkor az egész ügy jelentősége immár világosan áll előttünk. Hatchjaw kiszabadulása még csak megerősíti a sötét Krausra nehezedő gyanút.

A legújabb kutatások nemigen derítettek fényt Kraus azonosságára, sem pedig sorsára. Bassett posztumusz Emlékiratai tartalmaznak egy roppant érdekes elgondolást: eszerint Kraus egyáltalán nem is létezett, és ez a név csupán a minden tekintetben kitűnő Du Garbandier egyik felvett neve, amelyet „botrányhadjáratain" használt. Ám a Leben hangja túlságosan baráti ahhoz, hogy az efféle hipotézist komolyan vegyük.

Maga Du Garbandier úgy tesz, mintha összetévesztené az angol nyelvet a franciával, és állandóan „black hair"-t használ „black air" helyett, ekképp jön létre a vicces szójáték az ég hollóhajú hölgyéről, aki minden este, mielőtt nyugovóra tér, a világra borítja fürtjeit.

E kérdéshez a legbölcsebben valószínűleg a csak csekély mértékben ismert svájci szerző, Le Clerque viszonyul. „Ez az ügy – mondja – kívül esik a lelkiismeretes kommentátor hatáskörén, aki inkább hallgat, mert képtelen bármely jótékony hatású vagy hasznos dolgot mondani."

^[20] Le Clerque Analitikai adalékok című, majdhogynem elfeledett művében fölhívta a figyelmet a kalapácsütések fontosságára De Selby dialektikájában, és hangsúlyozta, hogy a fizikus legtöbb kísérlete rendkívül zajos volt. Sajnos azonban a tudós a kulcsra zárt ajtók mögött végezte e kalapácsolást, és egyetlen kommentátor sem kockáztatta meg a legcsekélyebb hipotézist sem arról, hogy mit kalapáltak és mi célból. Tudni vélik, hogy De Selby még akkor is, amikor híres-neves vízidobozát konstruálta – amely valószínűleg minden idők legfinomabb és legtörékenyebb emberkéz alkotta eszköze –, három súlyos szénfejtő kalapácsot tört össze, és méltatlanul a törvény elé idéztette a tulajdonos (a híres Porter) azzal a váddal, hogy három helyen is kárt tett a padlóban, és megrongálta a mennyezetet. Világos, hogy kimagasló jelentőséget tulajdonított a „kalapácsolásnak" (Lásd Arany órák 48–49. old.). A Profán atlaszban közre is adja a kalapácsolás természetére vonatkozó kutatásainak zavaros beszámolóját, és merészen az atmoszferikus buborékok robbanásainak tulajdonítja a kalapácsolás hangjának éles zaját, amely feltevés alapja, hogy a levegő apró buborékokból tevődik össze, ám e hipotézist semmi néven nevezendő későbbi tudományos kutatás nem erősíti meg. Másutt, az éjszakát és a sötétséget vizsgáló kutatásaiban a „levegő bőrének", a Jégbuborékoknak" és a „hólyagoknak" dudorait említi. Levonja a következtetést, amely szerint „a kalapácsolás valami egészen más, mint aminek látszik". E kijelentés teljességgel hasznavehetetlennek tűnik, és nemigen magyaráz meg semmit, még ha nem is cáfolták meg explicit módon. Hatchjaw megkockáztatta a hipotézist, hogy a kalapács csengés-bongását a tudós egyéb zajok kiküszöbölésére használta, amelyek pedig szolgálhattak volna némi támpont gyanánt kísérletei valódi természetét illetően. Bassett viszont két fenntartással is él e hipotézissel szemben.

^[21] Az olvasónak tudomást kell szereznie azokról a viharokról, amelyek e kéziratos dokumentumok körül dühöngtek. A „Codex" (Bassett nevezi így monumentális De Selby-kompendiumában) mintegy kétezer oldal iskolai füzet méretű, sűrűn írott lapból álló gyűjtemény. A kézirat rendelkezik az olvashatatlanság nevezetes tulajdonságával. Azon kísérletek, amelyeket néhány kommentátor tett egynémely kevésbé reménytelennek látszó részlet megfejtésére, fantasztikus különbségeket mutatnak, nem is annyira a részletek értelmének tekintetében (mivel erről soha szó sem esik), hanem a belőlük levezetett szamárságok dolgában. Az egyik részletet, amelyet Bassett „az öregkorról szóló megkapó értekezésnek" nevez, azt Henderson (Bassett életrajzírója) a következőképpen határozza meg: „egyáltalán nem csúnya birkatenyésztési műveletek leírása egy ismeretlen tanyán". Meg kell mondanunk, hogy az efféle eltérések egyáltalán nem öregbítik e két szerző hírnevét.

Hatchjaw, akiben valószínűleg több az ügyeskedés, mint a skolasztikus finomság, megint csak a hamis dokumentum elméletéhez folyamodik, és roppant meghökkentőnek találja, hogy egy értelmes személyt megtéveszthetett ilyen „átlátszó csalás". Különösen kellemetlen helyzet pedig akkor állt elő, amikor Hatchjaw, akit Bassett felszólitott, hogy lovagiasan valljon színt, futólag megemlítette, hogy a „Codex"-ben tizenegy olyan oldal szerepel, amelyek mind a 88-as számot viselik. A meglepett Bassett maga is elvégezte ezt az ellenőrzést, és úgy találta, hogy egyetlenegy oldal sem viseli e számot. A mindezekből származó civódásból napnál világosabban áll előttünk, hogy mindkét kommentátor arra törekedett, hogy az „egyedül hiteles Codex"-et vallhassa magáénak. Még mielőtt e veszekedés befejeződött volna, másik bomba robbant, ezúttal a távoli Hamburgban. A Norddeutsche Verlag a rossz hangzású Kraus néven közreadott egy könyvet, amely a Codex egy példányán alapuló, mélyenszántó exegézisnek állította be magát, annak bizonyos átírásával, amelyet annak zűrzavaros kódjaként írtak le, amelyben a dokumentum íródott. Kraus szerint, amit nagyvonalúan „Codex"–nek neveznek, nem egyéb, mint gyermekded maximák gyűjteménye a szerelemről, az életről és a matematikáról stb., méghozzá olyan együgyű és pontatlan angolsággal írva, amely igencsak távol áll De Selby zavaros és homályos stílusától. Bassett és számos egyéb kommentátor nemkülönben, minthogy e rendkívüli könyvet csupán Du Garbandier metszőn gúnyos kedélye megnyilvánulásának tulajdonítják, és azt állítják, hogy soha még csak nem is hallottak róla, a köztudomású tény ellenére, hogy Bassett, valószínűleg kétes eszközökkel, szerzett egy levonatot, még hónapokkal az első megjelenés előtt. Csak Hatchjaw tudott a könyvről. Miután egy újságcikkben szárazon kijelentette, hogy „a Kraus-féle aberráció" annak a ténynek tulajdonítható, hogy egy idegen képtelen a code és codex angol szavak között különbséget tenni, oda nyilatkozott, hogy „rövid brosúrát" szándékozik közreadni, amely teljességgel megfosztaná hitelétől a német szerző munkáját és ugyanezen alomból származó egyének hasonló „csalárd ostobaságait". A vox populi azt a tényt, hogy Hatchjaw e munkát végül is sohasem adta közre, Kraus hamburgi mesterkedéseinek tulajdonítja, meg a végeérhetetlen interkontinentális telefonbeszélgetéseknek. Mindenesetre a szerencsétlen Hatchjaw-t újfent letartóztatták, ezúttal tulajdon kiadója följelentése alapján, aki azzal vádolta, hogy az íróasztaláról ellopott bizonyos tárgyakat. A tárgyalást elnapolták, majd a vádat is elejtették néhány külföldi tanú vallomásának folyományaképpen. Napnál is világosabb, hogy ennek a fantasztikus vádnak az égvilágon semmi néven nevezendő alapja nem volt, ám Hatchjaw-t a hatóságok mégsem rehabilitálták.

Egyáltalán nem állíthatjuk, hogy e „Codex" helyzete bármely szempontból is kielégítő lenne, és nem nagyon valószínű, hogy az idő vagy a kutatás új fényt derítenének egy olvashatatlan dokumentumra, amely legalább négy tökéletesen érthetetlen példányban létezik, és mindegyik az eredetiség igényével lép fel. A jámbor Le Clerque akaratán kívül is szórakoztató zavart keltett ebben az ügyben. Még néhány hónappal azelőtt hallott a „Codex"-ről, hogy Bassett híres „Kompendiumát" közreadták, és azt állította, hogy olvasta a „Codex"-et és egy Zürcher Tageblattban írt cikkben zavaros stílusban kommentálta e művet, ..finomságot, „ellenállhatatlanul eredeti argumentációt" és „új szempontokat" stb. emlegetve. Később letagadta e cikkét, és egy magánlevélben kérte föl Hatchjaw-t, hogy hamisként leplezze le. Hatchjaw válasza nem ismeretes, de úgy gondoljuk, meleg hangon elutasította, hogy belekeveredjék az elátkozott „Codex"-szel kapcsolatos efféle csalásba. Talán nem szükséges Du Garbandier részvételét említenünk ebben az ügyben. Beérte azzal, hogy cikket közölt az Avenirben, amelyben azt állította, hogy megfejtette a „Codex"-et és feltárta, hogy ez nem egyéb obszcén rejtvények gyűjteményénél, szerelmi kalandok s erotikus spekulációk kusza összevisszaságánál, amelyek „annyira szánalmasak, hogy még azt sem érdemlik meg, hogy akár csak hozzávetőlegesen is idézzék őket". Valószinűleg a „Codex"-re utal.

^[22] Természetesen semmiféle magyarázatot nem ad a „visszaélni" ige értelméről, de említenünk kell a nevezetes tényt, hogy a tudós több hónapot töltött a víz „hígitása" legmegfelelőbb módszerének kikísérletezésével, azt állítván, hogy „túl erős" az új használathoz, amelyre szánta. Bassett azt sugallja, hogy De Selby vizidobozát e célra találta föl, jóllehet képtelen megmagyarázni e finom készülék működését. Olyan sok fantasztikus feladatot adtak ezen áthatolhatatlan mechanizmusnak (erre példa gyanánt szolgál Kraus abszurd kolbászelmélete), hogy Bassett hipotézisének semmiképpen sem adható meg az a jogtalan súly, amelyet vitathatatlan tekintélye kölcsönöz neki.

^[23] De Selby majdnem mindegyik pere azon megaláztatásoknak ékes bizonysága, amelyeknek a nagy szellemek ki vannak téve, amikor profán emberi lények szánalmas ostobaságával találják szemben magukat. Az egyik vízpazarlási tárgyaláson a bíróság a következő, rendkívül hülye kérdést engedte meg magának: miért nem használt a vádlott ipari díjszabású számlálót, vízórát, „ha már egyszer ragaszkodott e minden mértéken túli fürdőzéshez"? De Selby erre a kérdésre adta meg híres-nevezetes válaszát: „Nem szívesen fogadnánk el a hipotézist, amely szerint a paradicsomba jutást a földi közművek kapacitása korlátozná, és az emberi boldogság holland gyártmányú, avatatlan kézzel előállított vízóráktól függ." Némi vigaszt nyújt nekünk, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy az orvosi vizsgálatot, amelynek őt ezek után alávetették, olyan felvilágosodott szellemiség jellemezte, amely mind a mai napig hozzájárul az orvosi hivatás nagyrabecsüléséhez. De Selbyvel szemben feltétlen érvénnyel és haladéktalanul elejtették a vádat.

^[24] Hatchjaw (felbecsülhetetlen értékű, De Selby dialektikájának alapvonalai című művében) házát a világ vízvezetékekkel leginkább telezsúfolt házaként írta le. Még a szalonban is tíznél több jókora kerti vízcsap éktelenkedett, némelyek cinkből készült szórófejjel, a többi (amelyeket a mennyezetbe és a kandalló közelébe szereltek föl, a gázvezetékre csatlakoztatva) közvetlenül a padlót veszélyeztette. Sőt a lépcső korlátján látható még ma is a kéthüvelyknyi vastagságú vájat, ötven centiméterenként vízcsapokkal, míg a lépcső alján és minden elképzelhető és elképzelhetetlen rejtekhelyen ciszternák és vízgyűjtők bonyolult hálózatával találkozhatott a látogató. Még a gázcsöveket is a vízvezetékrendszerre csatlakoztatták, és ahányszor csak bekapcsolták a világítást, ontaniuk kellett a vizet.

Du Garbandier ebben az összefüggésben cinikus és durva megjegyzéseket engedett meg magának a vágómarhákat illetően.

^[25] De Selby – Isten vagy ember című művében Le Fournier, az óvatos francia kommentátor kimerítően irt a tudós személyiségének nem tudományos aspektusairól, és hangsúlyozta fogyatékosságai és gyöngeségei jegyeit, amelyek összeegyeztethetetlenek fizikusi, ballisztikusi, filozófusi és pszichológusi vitathatatlan nagyságával. Jóllehet nem ismerte el az alvást mint olyat, mivel e jelenségben inkább „rohamok sorát és szívelégtelenséget" látott, több kisebb kaliberű elméből gyűlöletet váltott ki az a szokása, hogy képes volt nyilvános helyen elaludni. Elaludt például járás közben, a zsúfolt utcákon, étkezés közben, és, legalább egy alkalommal, nyilvános illemhelyen úgyszintén. (Du Garbandier ezt az incidenst még rosszindulatúan közzé is tette az egyszerű rendőri jegyzőkönyv „pszeudotudományos" kiigazításával, amelyhez még lendületes előszót is irt, olyan kifejezésekkel támadva a tudós erkölcsiségét, amelyek, jóllehet túloztak, ám a legcsekélyebb kétértelműségnek sem adtak helyt.) Igaz ugyan, hogy a fizikus néha minden további nélkül egyszerűen elaludt a tudóstársaságok összejövetelein, amelyek öt kérték föl, hogy mondjon véleményt különféle bonyolult összefüggésekről, ám ebből még távolról sem következik, pace Du Garbandier, hogy e rövid szendergések „kifejezetten helyénvalók" voltak.

De Selby másik fogyatékossága abban a tényben gyökerezett, hogy nem tudta megkülönböztetni a nőket a férfiaktól. Már azon nevezetes alkalommal is, amikor Schnapper grófnőnek bemutatták (az eseményt a grófnő Glauben über Überall [Hétköznapi hiedelmek] című könyvében olvashatjuk), a grófnőt a következőképpen szólította meg: „az az ember", „az a művelt öregúr", „az a vén kujon" stb. A grófnő kora, kimagasló intellektusa, a kor divatja e tévedést bocsánatos bűnné finomítják, amelyre mondjuk a súlyos rövidlátás lehet magyarázat, ám félő, hogy egyéb esetekben nem erről van szó, amikor is a tudós nyilvánosan „fiúnak" nevezett fiatal elárusítólányokat vagy kenyereslányokat az étteremben. A ritka utalásokban, amelyekben családját említi, azt mondja édesanyjáról, hogy „kivételes úriember" volt (Világ fényessége, 307. old.), „olyan férfi, akinek szigorú szokásai vannak" (ibid, 308.) és „roppant férfias férfi" (Kraus: Levelek, XVII.). Du Garbandier (rendkívüli értékű, Korunk története című munkájában) elidőzött e patetikus fogyatékosságnál, és nem csupán a tudományos kommentár kereteit lépte túl, hanem az emberi szemérem határait is. Kihasználva a francia törvények rugalmasságát a kétes vagy obszcén témák tárgyában, a tudományos értekezés stílusában kiadott egy pamfletet a szexuális idioszinkráziáról, amelyben De Selbyt név szerint azzal vádolja, hogy szörnyeteg volt, éspedig a legrosszabb fajtából.

Henderson és a Hatchjaw-Bassett iskola több más, kisebb tekintélye úgy véli, hogy e szégyenletes dokumentum közzététele volt a fő oka Hatchjaw pánikszerű indulásának Németországba. Ekkor általában elfogadták, hogy Hatchjaw meggyőződött a következőről: „Du Garbandier" csupán az álnok Kraus álneve. Emlékezzünk rá, hogy Bassett fönntartotta az ezzel ellentétes véleményt, azt állítva, hogy Kraus e szörnyű francia alak neve, és azért választotta, hogy ezen a néven keltsen botrányt Németországban. Megjegyezhetjük, hogy sem az egyik, sem a másik feltevést nem igazolták a két férfi írásai: Du Garbandier mindegyre lendületesen rágalmaz, míg Kraus munkáinak legnagyobb része meglehetősen hízelgő De Selbyre nézve, jóllehet mindezt lerontja műveltségének fogyatékos mivolta. Harold Barge nevű barátjához intézett búcsúlevelében (ez az utolsó, amelyet ismerünk) Hatchjaw, úgy látszik, tudomásul veszi a következő ellentmondást: meggyőződött róla, hogy Kraus nagy vagyont gyűjtött Du Garbandier pamfletjeinek langyos cáfolataival. Ez pedig nem minden ötletesség nélküli fölvetés, mert, amint Hatchjaw megjegyzi, Kraus rendkívül színvonalas tanulmányokat adott közre – néhány még értékes képeket is tartalmaz –, éspedig pontosan abban a pillanatban, amikor Du Garbandier aláírással a vitriolos támadás érte szerzőnket. Ilyen körülmények között feltétlenül arra kell következtetnünk, hogy a két könyv együttműködés keretében jelent meg, ha ugyan nem egyazon kéz írta őket. Jellemző, hogy mind Kraus, mint Du Garbandier esetében az érvek mérlege egyértelműen De Selby ellen szól.

Ne tulajdonítsunk túlzott hitelt Hatchjaw pánikszerű és heroikus döntésének, amelynek nyomán külföldre távozott, hogy „véget vessen a rákszerűen elharapózó korrupciónak, amely az emberi szemérem tűrhetetlen sérelmévé fajult". Bassett egy rakparton firkantott jegyzetben sok sikert kívánt Hatchjaw-nak a vállalkozásához, csak az a tény nem volt ínyére, hogy rossz hajót választott, ezzel pedig arra utalt, hogy inkább Párizsba kellett volna mennie, mint Hamburgba. Hatchjaw barátja, Harold Barge érdekes feljegyzéseket hagyott hátra utolsó beszélgetésükről a kommentátor kabinjában. „Idegesnek és nyugtalannak tűnt, öles léptekkel rótta a kabin deszkapadlatát, akár egy vadállat a ketrecben, és legkevesebb ötpercenként zaklatott pillantásokat vetett órájára. Beszédmódja különleges, töredékes volt, és nem kapcsolódott az általam fölvetett témákhoz. Természetellenesen sápadt, beesett arcában beteges intenzitással fénylett lázas szeme. Divatjamúlt ruhája poros és gyűrött volt, nyilvánvalóan hetek óta még alváshoz sem vetette le. Minden kétséget kizáróan látszott, hogy hetek óta már csak formálisan kísérletezik a borotválkozással és a mosakodással, és emlékszem rá, hogy zavaros tekintettel bámult ki a kabin kerek hajóablakán. Gondozatlan megjelenése azonban mit sem vont le személyisége nemes mivoltából, sem a lázas lobogásból, amely az általa vállalt feladat vak eltökéltsége nyomán tükröződött vonásain. Néhány matematikai kérdés megvitatása után (amely sajnálatos módon a legcsekélyebb dialektikai eleganciát is nélkülözte) mély csönd telepedett közénk. Biztos vagyok benne, hogy mindketten hallottuk az utolsó kompot (a személyszállítót és a teherszállítót külön, mert aznap kettős járat volt), amint behúz a rakpart felé, és ebből tudtuk, hogy nincs már messze az elválás pillanata. Nem matematikai tréfálkozással próbálkoztam a feszültséget feloldandó, amikor reszkető kezét a vállamra tette a spontán és megindító szeretet gesztusával, és az érzelemtől remegő hangon így szólt: »Bizonyára tudja, nem túl valószínű, hogy visszajövök. Nem zárom ki, hogy a külföldi gonosz dolgokkal folytatott harc kataklizmájában tulajdon személyem ugyancsak megsemmisül, amely harc részletes tervei itt vannak velem, a bőröndömben. Ha a világ jobb lesz nélkülem, és csak apró szolgálatot is teszek az embernek, akit annyira szeretek, akkor örömöm beteljesül, mert se neki, se nekem nyomunk sem marad, miután szembeszálltam ellenségemmel. Számítok magára, hogy gondját viseli majd írásaimnak, könyveimnek, különféle eszközeimnek, hogy megmaradjanak azok számára, akik utánunk jönnek.« Választ mekegtem, és melegen megszorítottam a kezét. A megrendülés könnyeivel szememben hamarosan egyedül találtam magam a rakparton, bizonytalanul támolyogva. Az óta az este óta nagy gonddal őrzöm emlékezetemben az ő szent emlékét, e magányos árnyék emlékképét az ütött-kopott kabinban, aki egyedül s majdhogynem fegyvertelenül indul messzi útra, törékeny testét kitéve a távoli Hamburg mérges kígyói ádáz marásának. Büszkén őrzöm magamban ezt a képet, amíg csak egyetlen lehelet is élteti testem jámbor templomát."

Attól tartunk azonban, hogy Barge–ban inkább a Hatchjaw iránti ragaszkodás munkált, mint a történelmi igazság gondja, amikor azt írta, hogy ez utóbbi „majdhogynem fegyvertelen" volt. Nagyon valószínű, hogy ebben az életben soha egyetlenegy utazó nem vitt magával félelmetesebb fegyvertárat, mint ó, és soha még múzeumon kívül a legkülönfélébb halálosztó gépeket és gyilkoló eszközöket úgy még senki össze nem hordta, mint ahogy ő. A robbanóanyagokon és a bombák, gránátok, légi és taposóaknák alkatrészein kívül volt még nála négy revolver, két kis kaliberű karabély, két szigonypuska (!), egy páncélököl, egy lángszóró, egy könnyű géppuska, különféle kisebb rakéták és egy furcsa harci eszköz, amely félig pisztoly, félig puska volt, és amelyet az ötlet-dús fegyvermester nyilvánvalóan elefántlövő robbanógolyók kilövésére alakított át. Bármit is fecseg az a megbízhatatlan és alattomos Kraus, világos, hogy emberünk minden igyekezetével azon volt, hogy az említett „kataklizma" minél szélesebb körben következzék be.

Az az olvasó, akit érdekel e halált megvető keresztes vitéz méltatlan sorsa, a történelem lapjain találkozhat vele. Az előző nemzedék újságolvasói még emlékeznek szenzációs letartóztatására, amiért önmagának adta ki magát, és amelyet bizonyos Olaf (másik változat: Olafson) feljelentése alapján foganatosítottak, aki azzal vádolta Hatchjaw–t, hogy jogtalanul bitorolta egy világhírű irodalom Gelehrter" nevét. Amint akkoriban nem szűntek hangoztatni, csak Kraus vagy Du Garbandier indíthatta útjára ezt a gyászos végzetet. (Megjegyzendő, hogy Du Garbandier egy, a jámbor Le Clerque–hez intézett válaszában hevesen tagadta, hogy bármit is tudott volna Hatchjaw-nak a kontinensen való vándorlásairól, ám azon véleményének adott hangot, hogy jó néhány éven át úgy vélte, a ..szigetország hiszékeny közönségét hasonló névbitorlással vezették félre, még jóval e külföldi nevetséges kaland előtt. Ekképp azt sugalmazta, hogy Hatchjaw nem is Hatchjaw, hanem azonos nevű másik személy, vagy közönséges csaló, akinek sikerült megőriznie álarcát, mind íróként, mind pedig egyéb tekintetben, negyven éven át. Az efféle sugalmazásnak ugyan csekély a haszna.) A bezárását motiváló tényeket egyik változat sem fogta vallatóra, miután szabadon engedték. Egyetlenegy sem tekinthető bizonyított ténynek, és a legtöbb túlságosan abszurd, ezért nem is fogható fel másnak, mint morbid feltevésnek. Ezek főként a következők: 1. áttért a zsidó hitre, és rabbinak állt; 2. bűnügyekbe keveredett, és kábítószer-csempészésért élete túlnyomó részét börtönben töltötte; 3. Ö a felelős a hírhedt .müncheni levél" incidensért, amely azt sugalmazta, hogy De Selby nemzetközi bankmachinációk eszköze; 4. álruhában hazatért volna, bomlott elmével; 5. utoljára azt hallották róla, hogy egy hamburgi kupleráj főstricije, vagy rendőrspicli a tengeri kikötői negyed hajléktalanszállásán. E különös ember életéről szóló legmegbízhatóbb munkát Henderson írta, de nagy haszonnal forgathatjuk az alább említett műveket is: Bassett: Emlékiratok VII. rész: A férfi, aki elvitorlázott. H. Barge: Emlékeim; Le Clerque összes művei, Ill. köt. 118–287. old.; Peachcroft: Gondolatok a könyvtárban, valamint Goddard: Nagy városok című könyvének Hamburg fejezete.