6. fejezet

Amikor visszatértem a nappaliba, azt hallottam, hogy két úriember, Pluck őrmester és Mr. Gilhaney vitatkozik nagyban a biciklikről.

– Nem hiszek a háromsebességes gépekben – mondogatta az őrmester –, csak amolyan divat az, tönkreteszi a lábat, és a balesetek fele neki tulajdonítható.

– Dombvidéken fantasztikus – mondta Gilhaney –, legalább olyan, mintha dongó segédmotort szereltünk volna föl.

– Igen nehéz szabályozni – mondta az őrmester. – Ha túlságosan szorosra vesszük a huzalt, nem fog a pedál. Soha nem akkor blokkol, amikor akarjuk, ez pedig engem a rossz fogaskerékre emlékeztet.

– Baromság – szólt Gilhaney.

– Vagy olyan nőre, akinek folyton csak zörögnek a csontjai, és még tavasszal se gerjed be.

– Egyáltalán nem – felelte Gilhaney.

– Vagy a barna sörre a beteg gyomorban – tódította az őrmester.

– Attól az Isten oltalmazzon! – így Gilhaney.

Az őrmester meglátott a szeme sarkából, és most már Gilhaneyre ügyet sem vetve egyenesen hozzám intézte szavait:

– Elkapta magát az a nagy hantás MacCruiskeen, ugye?

– Nagyon világosan beszélt – feleltem szárazon. – Vicces egy figura az – mondta az őrmester –, két lábon járó áruház. Hinné-e, hogy kötéltáncos volt és csepűrágó? – Csak nem!

– Azonkívül zenebolond – fűzte hozzá az őrmester –, és időnként az emberi elmére veszélyes dolgokat űz.

– Hát a bicikli? – kérdezte Gilhaney.

– A bicikli – mondta az őrmester – majd meglesz, ha én megtalálom és visszaszolgáltatom jogos tulajdonosa kezéhez, a fennálló törvények szellemében. Maga is részt venne a keresésben? – kérdezte felém fordulva.

– Nem bánom – feleltem.

Az őrmester még egy gyors pillantást vetett fogaira a tükörben, aztán fölcsatolta lábszárvédőjét, és fogta a botját, ami arra utalt, hogy kész az indulásra. Gilhaney már az ajtónál állt, és szolgálatkészen kinyitotta előttünk. Mindhárman kiléptünk a napvilágra.

– Arra az esetre, ha nem térnénk vissza a biciklivel déli tizenkettő előtt – mondta az őrmester –, hivatalos feljegyzést hagytam Fox közrendőr személyes tájékoztatására, hogy teljes egészében tudatában legyen a res ipsa-nak.

– Kedveli a patkány-csapdapedált? – kérdezte Gilhaney. – Ki az a Fox? – kérdeztem.

– Fox a harmadik rendőr – mondta az őrmester –, de sohasem látjuk és nem is hallunk róla, mert mindig őrjáraton van és éjjel írja alá a szolgálati jegyzőkönyvet, amikor mi hétalvók gyanánt húzzuk a lóbőrt. Őrült egy figura, sohasem hallgat ki senkit, mindig csak felírja az embereket. A bicikli vége pedig az volna, ha a patkány–csapdapedált széles körben bevezetnék, mert akkor az emberek úgy hullanának, mint a legyek.

– Mitől őrült meg? – kérdeztem.

– Sohasem értettem pontosan, mi történt – felelte az őrmester –, és hivatalosan mindezt soha nem is erősítették meg, de Fox közrendőr egyedül volt MacCruiskeennel egy magánház szobájában egy óra hosszat azon a bizonyos június 23–án, és azóta soha senkihez egy árva szót sem szól, akkor borult ki valahogy, és azóta se merőleges. Mondtam már magának, mit beszéltem O'Corky felügyelővel a patkánycsapdákról? Megkérdeztem tőle, miért nem tiltják be az árusításukat, vagy miért nem kötik ki, hogy csak speciális gyógyszertárakban árusíthatók, mint az arzén, bizonyos személyeknek, szigorúan aláírt receptre.

– A patkánycsapda-pedál fantasztikusan előnyös a dombvidéken – szólt Gilhaney.

Az őrmester a száraz útra köpött.

– Az országgyűlés elé akarja vinni az ügyet? – kérdezte a felügyelő. – Külön napirendi pont keretében?

– Hová megyünk? – kérdeztem. – Milyen irányba tartunk, vagy mát visszafelé jövünk valahonnan?

Különös vidéken jártunk. Számos hegy kéklett körülöttünk, ahogy mondani szokás, tisztes távolságban, itt-ott a lejtőkön lefelé tartó folyóvizek fehér csillogásával és e hegyek teljes súlyukkal nehezedtek lelkünkre. Félúton e hegyekhez már világosabb lett a kép: egy csomó gödröt meg árkot láttunk, no meg tőzegmezőket, amelyeknek közepén szorgos-dolgos emberek hajladoztak nagy serényen hosszú alkalmatosságokkal a kezükben. Hallottuk a hangjukat a szélben, amint felelgettek egymásnak, meg a súlyos szekerek kerekeinek nyikorgását az úton. Itt-ott néhány épület fehérlett, a legelőkön pedig tehenek bolyongtak összevissza, lassú léptekkel. Egy csapat varjú röppent föl az egyik fáról, és kissé odébb szomorúan telepedett le egy mezőre, ahol jó néhány gyapjas bundájú birka bóklászott.

– Megyünk, ahová megyünk – szólt az őrmester –, és ez a legjobb irány arrafelé, ami pont amellett van, ahová megyünk. A patkánycsapda-pedálnál pedig csak egyvalami veszedelmesebb.

Letért az útról, jelezve nekünk a követendő irányt.

– Tisztességtelen dolog ilyen hangon beszélni a patkánycsapda-pedálokról – mondta Gilhaney –, hiszen az én családom sok nemzedéke már nagyon régóta ezeket tapossa, s mindannyian ágyban, párnák közt haltak meg, az egyik első unokatestvérem kivételével, akit a cséplőgép szíja kapott el.

– Csak egy dolog veszedelmesebb nála – mondta az őrmester –, mégpedig a lötyögő műfogsor. Ez a lötyögő műfogsor valóságos átok, bárki is nyeli le, nem él sokáig: lassú fulladás útján következik be a halála.

– Na és ha a patkánycsapda-pedált nyeli le az illető? – érdeklődött Gilhaney.

– Ha műfogsorunk van, biztonságosan kell rögzítenünk, egyáltalán ne takarékoskodjunk a vörös viasszal, amely szájpadlásunkhoz erősíti. Vessenek csak egy pillantást abba a bozótba, gyanús az nekem, külön parancs kiadása nélkül is.

Alacsony, ritkás bozót volt, akár valami fonnyadt kurva csenevész fanszőrzete, szalmatörekkel és gyapjúfoszlányokkal tele. Gilhaney négykézlábra ereszkedett benne, és kutakodva forgolódott, mint valami állat. Kis idő elteltével fölkapott a földről egy fekete tárgyat, amely nagyméretű töltőtollra hasonlított.

– Te Szűzanyám, a pumpám! – kiáltott fel.

– Olybá tűnik – szólt az őrmester –, hogy e pumpa Megtalálása szerencsés előjel, amely segítségünkre lehet küldetésünk teljesítésében és egyéb titkok napvilágra hozatalában egy szédületes rendőri vizsgálat eredményeként. Tegye zsebre, mert lehet, hogy valamely banda tagjai követnek és figyelnek minket.

– Honnan tudta, hogy a pumpa a világnak éppen abban a szegletében lesz és nem másutt? – kérdeztem a magam naiv módján.

– Mi az álláspontja a magas nyereg dolgában? – érdeklődött Gilhaney.

– A kérdések olyanok, akár a koldus fecsegése: nem kell törődnünk velük – felelte az őrmester –, de a magas nyereg elgondolását támogatom, föltéve, ha rézvilla áll rendelkezésünkre.

– A magas nyereg dombvidéken rendkívül előnyös – mondta Gilhaney.

Már egészen más vidéken jártunk, most barna-fehér tehenek kószáltak a réten. Nyugodtan bámultak ránk, amint ott kerekeztünk köztük, s lassan megváltoztatták testhelyzetüket, mintha csak mutatni akarták volna nekünk a kövér oldalukon látható tarka rajzolatokat. Értésünkre adták, hogy személyesen ismernek minket, nagyra tartják családunkat, és én tiszteletem jeléül meg is emeltem kalapom az utolsó előtt elmenőben.

– A magas nyerget – szólt az őrmester – egy Peters nevű különc találta föl, aki egész életét azzal töltötte, hogy idegen országokban nagytermetű állatokon lovagolt, mint például zsiráfon, elefánton, meg olyan madáron, amely úgy fut, akár a nyúl, és akkora tojásokat rak, mint egy jókora lombik, amelyet tisztítókban látni, abban tartják a koszos nadrágok kimosásánál használatos vegyszert. Amikor az ilyen, olyan meg mindenféle háborúkból hazatért, már kényelmetlennek találta az alacsony nyerget, és egy éjjel, amikor véletlenül ágyban tartózkodott, föltalálta a magas nyerget, szellemi erőfeszítései és áldozatos kutatómunkája koronájaként. Keresztnevére már nem emlékszem. A magas nyereg az alacsony kormány atyja. A villát megfeszítve az ember agyába kergeti a vért, és nagy fájdalmat okoz a belső szerveknek.

– Miféle szerveknek? – érdeklődtem.

– Mindkettőnek – szólt az őrmester.

– Ez itt mintha fa lenne – mondta Gilhaney.

– Nem lepődnék meg rajta – válaszolta az őrmester –, hanem dugja csak be a kezét ott lent, és tapogatózzék, amíg meg nem győződik róla tényszerűen, hogy tényleg semmi sincs abban a semmiben.

Gilhaney hasra vágta magát a fűben a kökénybokor előtt, és az erőlködéstől nyögdécselve erős kezével mélyen benyúlt alája. Egy idő után talált egy biciklilámpát és egy csengőt. Akkor fölállt, és nagy titokban zsebre vágta őket.

– No hát, ez igazán nagyszerű és kecsegtető a szempontunkból – mondta az őrmester –, a kitartás fontosságát bizonyítja. Mindenképpen kedvező előjel, és ezek után bízhatunk abban, hogy megtaláljuk a biciklit.

– Nem kenyerem a kérdezősködés – szóltam udvariasan –, de azt a bölcsességet, amely e bokorhoz vezérelt minket, nem tanítják az állami iskolákban.

– Nem először lopták el a biciklimet – mondta Gilhaney.

– Az én időmben – mondta az őrmester – az állami iskolák tanulói felének úgy bűzlött a szája, hogy a leheletükkel meg lehetett volna tizedelni Oroszország lakosságát, és a puszta tekintetükre egy egész búzatábla elfeküdt volna. Most már megállították e kórság terjedését, bevezették a kötelező vizsgálatokat: a csak kicsit rossz fogakat amalgámmal tömik be, az igazán rosszakat pedig olyanféle szerszámmal húzzák ki, mint a csípőfogó.

– A fogbetegségek felét a nyitott szájjal való pedálozás okozza – vetette közbe Gilhaney.

– Manapság – folytatta az őrmester – nem ritka a látvány, hogy egy egész osztályra való gyerek egészséges fogakkal tanul olvasni, valamint gyermekműfogsorokkal, amelyeket a községi tanács bocsát rendelkezésükre, jóformán ingyen.

– Nincs annál rosszabb – szólt közbe megint Gilhaney mint csikorgatni a fogakat dombnak fölfelé, így csak szétmállanak, az ember meg ott találja magát tönkrement szájjal.

– Oroszországban – mondta az őrmester – régi zongorabillentyűkből csinálnak fogakat vén teheneknek, de az elvadult és civilizálatlan ország, egy vagyont költene ott gumikra az ember.

Szép, szelíd fákkal benőtt vidéken jártunk, ahol mindig délután öt óra volt. Békés szöglete ez a világnak, ahol soha nem volt semmiféle vizsgálat, se vita, olyan hely, ahol az emberi lélek megpihen és elszenderül. Egy hüvelyknél nagyobb állat itt nem fordult elő, és annál nagyobb zajt sem csapott semmi, mint amikor az őrmester kifújta az orrát, ami leginkább a szélzúgásra hasonlított a kéménykürtőben. Mindenfelé a finom, bársonyos zöld páfrány borította a talajt, csak helyenként ütötték föl belőle a fejüket kisebb bokros, bozótos területek, távolról sem kellemetlen módon szakítva meg e látkép némileg keresett finomságát. Fogalmam sincs arról, mekkora távolságot tettünk meg e vidéken, de az biztos, hogy végül olyan helyre érkeztünk, ahonnan nem mentünk tovább. Az őrmester ujjával a bozót bizonyos pontjára mutatott.

– Lehet, hogy ott van, lehet, hogy nem – mondta –, mindenesetre megpróbálhatjuk, mivel a kitartás megjutalmazza önmagát, a szükség pedig a találékonyság házasságtörő mamája.

Gilhaney különösebb vesződség nélkül mihamar meg is találta biciklijét, pontosan ott, ahol az őrmester mutatta. Kihúzta a rózsaágakat a küllők közül, végigtapogatta a gumikat szakavatott, vörös ujjaival, és megvető arccal letisztogatta bringáját. Majd egyetlenegy árva szó nélkül mindhárman megindultunk visszafelé az útra, és Gilhaney egyik lábát a pedálra tette, annak jeléül, hogy hazamegy.

– Mielőtt elmegyek – mondta az őrmesternek –, kérem, mondja el a véleményét a fakerékről.

– Roppant dicséretes találmány – mondta az őrmester. – Ruganyos és jól megy a világos belsőhöz.

– A fakerék – szólt lassan Gilhaney – halálos csapda, esős napokon megszívja magát, és ismerek egy embert, aki neki köszönheti mocskos, nedves halálát, nem egyébnek.

Mielőtt még figyelmesen meghallgathattuk volna, mi jön ezután, ő már messze járt az úton, lehajtott fejjel tekerve a pedált, olyan sebességgel, hogy kabátja csak úgy lobogott utána a szélben.

– Fura ember – kockáztattam meg.

– Kreatív ember – felelte az őrmester –, messzemenően középszerű, de roppant lelkes.

Mindketten megindultunk hazafelé, cigarettáink füstjével itatva át a délutáni levegőt. Arra gondoltam, hogy biztosan eltévednénk a réteken meg a mocsárvidéken, ha a nagyon jól épített út nem vezetne minket vissza az őrszobára. Az őrmester gondterhelten szívogatta zápfogait, és sötét árnyék borult homlokára, mintha kalapot viselne.

Egy idő után felém fordult menet közben.

– A községi tanácsot komoly felelősség terheli – mondta. Nem értettem meg, mit akar mondani, de azt válaszoltam, hogy egyetértek vele.

– Azért van itt egy rejtély – jegyeztem meg –, amely állandóan zaklat és nem hagyja nyugodni kíváncsiságomat. A biciklivel kapcsolatban. Soha életemben nem hallottam, hogy valaki ilyen jól végezte volna a nyomozás munkáját, mint ahogy most maga. Nem csupán megtalálta az elveszett biciklit, hanem rábukkant a rejtély valamennyi kulcsára is. Igazán nehezemre esik elhinnem, amit látok, és néha szinte megrémülök néhány dolgot megpillantva, különösen akkor, ha el is kellene hinnem őket. Mi a titka a maga rendőri virtuozitásának?

Komoly kérdéseimen csak nevetett, és elnézően csóválta fejét együgyűségemet látva.

– Könnyű volt – mondta.

– Hogyhogy könnyű?

– Végül megtaláltam volna azt a biciklit, még a kulcsok hiányában is.

– Elég nehéznek látszik ez a könnyűség – válaszoltam. – Tudta, hol a bicikli?

– Tudtam.

– Hogyhogy?

– Mivel én tettem oda, ahol volt.

– Személyesen lopta el a biciklit?

– No persze.

– Hát a pumpa meg a többi?

– Azokat is én tettem oda, ahol megtaláltuk őket. – És miért?

Egy ideig nem szólt semmit, csak összeszorított szájjal ment mellettem a messzeséget fürkészve.

– A községi tanács a bűnös – mondta végül.

Nem válaszoltam, tudván, hogy úgyis a községi tanácsot okolná részletesen kifejtve vádjait, ha időt adnék neki, hogy megfogalmazza őket. Hamarosan ismét felém fordult, és beszélni kezdett. Arca komoly volt.

– Felfedezte már az atomelméletet, vagy hallott róla?

– Nem.

Bizalmasan a fülemhez hajolt.

– Meglepődnék, ha azt hallaná – kérdezte sötéten –, hogy e körzetben az atomelmélet mesterkedik?

– Bizony, meg!

– Leírhatatlan pusztítást végez – folytatta –, a népesség fele ettől szenved, a himlőnél is rosszabb!

Azt gondoltam, hogy mégis mondani kellene valamit.

– Talán kívánatos volna – mondtam –, ha körzeti orvos vagy pedagógus venné kezébe e dolgot? Esetleg úgy gondolja, hogy a családfőkre tartozik?

– Minden rossz melegágya – szólt az őrmester – a községi tanács.

Gondterhelten folytatta útját, és úgy törte a fejét, mint aki valami roppant kellemetlen és bonyolult dolgot forgat a fejében.

– Az atomelmélet – jegyeztem meg ironikusan – távolról sem világos előttem.

– Michael Gilhaney – mondta az őrmester – annak az embernek a példája, aki az atomelmélet áldozata lett. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy az az ember félig biciklivé változott?

– Nagyon meglepődnék – feleltem.

– Michael Gilhaney – fűzte tovább a szót az őrmester –, ha számításaim nem csalnak, már majdnem hatvanéves, és nem kevesebb, mint harminchat évet töltött biciklin, hegyvidéki utakon, dombnak föl és le, agyonázott, gidres-gödrös utakon, viszontagságos, téli körülmények között. Mindig bizonyos hely irányába pedálozik, a nap minden órájában, vagy onnan tér vissza, minden órában. Ha a biciklijét nem lopnák el minden hétfőn, már több mint félúton lenne.

– Félúton mihez?

– Félúton ahhoz, hogy ő maga is bicikli legyen.

– Az ön szavai – szóltam ünnepélyesen – minden bizonnyal a bölcsesség remekbeszabott, veretes mesterművei, mivel egy árva kukk nem sok, annyit sem értek belőlük.

– Fiatalkorában sem tanulmányozta soha az atomokat? – kérdezte az őrmester vallató, ugyanakkor meglepett pillantást lövellve felém.

– Nem – feleltem.

– Ez bizony súlyos hátrány – folytatta –, de mégis beszélek róluk magának. Minden önmaga parányi részecskéiből áll, amelyek koncentrikus köröket írnak le, íveket alkotnak és egyéb megszámlálhatatlan geometriai alakzat formáját öltik, és soha nincsenek nyugalomban, állandóan mozgásban vannak, alakjukat változtatva, szakadatlanul jönnek-mennek. Ezeket a parányi úriembereket hívjuk atomoknak. Tud követni?

– Igen.

– Olyan élénkek, akár a friss sírhanton táncot járó húsz boszorka.

Igazán kedves kép – mormolta Joe.

– Tekintsünk például egy birkát – fűzte tovább a szót az őrmester. – Mi egyéb a birka, ha nem milliárdnyi apró birkaság örvénylő forgataga és megszámlálhatatlan alakzata a birkán belül? No, ha nem ez, akkor micsoda?

– Ettől aztán megszédül szegény állat – jegyeztem meg –, különösen, ha ez az örvénylés a fejére is átterjed.

Az őrmester rám pillantott, és biztosra veszem, hogy e pillantást ő maga a non possum és a noli me tangere tekintetének nevezte volna.

– Az ilyesféle megjegyzést hívják abszolút blöffnek – mondta élesen –, az idegpályák és maga a birka feje ugyancsak körben forog, és az egyik körben forgás megsemmisíti a másikat, mint amikor törtet egyszerűsítünk oly módon, hogy a törtvonal fölül és alóla is elvesszük, mondjuk az ötöt.

– Őszintén szólva, erre nem gondoltam – feleltem.

– Az atomteoréma roppant bonyolult, algebrával megoldható ugyan, de inkább apránként ajánlatos nekivágni, mert egyébként az egész éjszakát a szinuszokkal meg koszinuszokkal és hasonló eszközökkel való bizonyítással töltheti, és amikor végre eljön a hajnal, maga sem hisz egy kukkot sem az egész bizonyításból. Ha így áll neki, egészen addig a pontig kell visszatérnie, ahol már hinni képes a Hall és Knight-féle algebrán alapuló tulajdon képleteinek és adatainak bizonyító értékében, és e pontból kiindulva kell haladnia, míg csak meg nem győződik az egész bizonyítás helytálló mivoltáról, de e meggyőződéshez a legenyhébb bizonytalanság és a legelenyészőbb kétely sem férhet a fejében, olyan szilárdan kell hinnie benne, akár a kétszer kettő négyben.

– Nagyon úgy van – válaszoltam.

– Közvetett módon és közvetlenül is – folytatta –, mindennemű kockázat veszélye nélkül következtethet rá, hogy maga szintén atomokból áll, mind a farzsebe, mind az inggallérja, meg az az eszköz úgyszintén, amellyel a fogait tartja rendben. Tudja, mi történik, ha egy vasrúd egyik végére ráüt valami súlyos és tompa tárggyal?

– Mi?

– A csapás pillanatában az atomok szétrebbennek, és a rúd másik végén keresnek menedéket, olyan közel húzódva egymáshoz, akár a tojások a jó kotlós alatt. Egy pillanat elteltével ismét mozgásba lendülnek, és visszaáramlanak oda, ahol voltak. De ha huzamosabb ideig állandóan és elég erősen ütögeti a rudat, akkor az atomoknak semmi esélyük, hogy az előbbit tegyék, no és, mit gondol, ez esetben mi történik?

– Fogas kérdés?

– Ha a helyes választ akarja hallani, kérdezze meg a kovácsot, és ő majd megmondja, hogy a rúd fokozatosan szétmegy, ha sokáig erősen üti. Az atomok egyik fele átmegy a kalapácsba, a másik fele meg az asztalba, kőbe, vagy abba a támasztékba, amelyre a vasrudat tette.

– Ez köztudott – mondtam helyeslőn.

– Nos, hát ennek eredménye, hogy azoknak az embereknek a személyisége, akik életük nagy részét vasbicikliken töltik, és állandóan rossz, hegyvidéki utakon zötykölődnek, apránként elvegyül a biciklivel, mindkettejük atomjainak kölcsönös kicserélődése révén, és nagyon meglepődne, ha tudná, hogy errefelé milyen sok olyan ember él, aki félig ember, félig bicikli.

  A csodálkozás sóhaja szakadt ki belőlem, amely a nyugodt levegőben úgy hangzott, mint valami durrdefekt.

– És a lélegzete is elállna a csodálkozástól, ha tudná, mennyi olyan bicikli szaladgál, amely félig ember, vagyis félúton van az ember és az emberség között.

A látszat szerint itt nincs is semmiféle határ – jegyezte meg Joe. – Olyan helyen vagyunk, ahol bármit lehet mondani, és el is kell hinni, hogy igaz.

– Inkább lennék valami gőzös matróza a nyílt tengeren – mondtam –, csévélném a köteleket, s elvégeznék bármilyen nehéz fizikai munkát. Legszívesebben ezer meg ezer mérföldre volnék innen.

Figyelmesen körülnéztem. Az út mindkét oldalán fekete és barna tőzeget halmoztak fel szabályos, téglatest alakú rakásokban, közöttük pedig imitt-amott barnássárga vagy sárgásbarna víz csillogott tompa fénnyel. Messze, az ég alján parányi alakok hajladoztak a tőzegláp fölött, és speciális ásóikkal kocka alakú tőzegdarabokat hasítottak ki, és kétszer akkora rakásokat építettek belőlük, mint egy lovas kocsi. A nyugati szél akadálytalanul sodorta hangjukat az őrmesterhez és hozzám, nevetés, fütyörészés meg régi lápvidéki nóták foszlányait. Valamivel közelebb három fa őrzött egy házat, amelyet baromfiudvar fogott körül, s a környék csak úgy visszhangzott a szárnyasok hangos, civakodó kotkodácsolásától, amellyel szakadatlan tojásrakó tevékenységüket kísérték. A ház nyugodt volt és csöndes, de a kéményéből lustán gomolygott a füst, jelezvén, hogy odabent emberek végzik a dolgukat. Előttünk sebesen futott az út a sík vidéken át, csak néha torpant meg, mielőtt felkúszott volna egy-egy dombra, amely olyan helyen várta, ahol a magas füvet szürkés sziklatömbök és csenevész fák tarkították. És ezen az egész távlaton derűs, áthatolhatatlan, leírhatatlan, semmihez sem hasonló ég uralkodott, szép felhőszigetekkel, amelyek békésen horgonyoztak kétyardnyira jobbra Mr. Jarvis hangárától.

A megfellebbezhetetlenül valóságos helyszín szöges ellentétben állt az őrmester szavaival, de tudtam, hogy az őrmester igazat mond, és ha választanom kellett volna, lehet, hogy készséggel lemondok mindazon dolgok egyszerű valóságáról, amelyeket a szemem látott.

Rásandítottam a szemem sarkából. Nagy léptekkel haladt, vörös arcán a harag jeleivel, amelyet a községi tanács ébresztett benne.

– Bizonyos a bicikli emberi mivoltában? – érdeklődtem. – Az atomelmélet valóban olyan veszedelmes lenne, ahogy állítja?

– Kettő egész öttizedszer veszedelmesebb, mint amilyen lehetne – felelte sötét arccal. – Kora reggel gyakorta azt gondolom, hogy négyszer veszélyesebb, sőt mi több, ha még itt marad néhány napig szabadjára engedve megfigyelőképességét, maga is rájöhet, milyen mértékben bizonyos ez a bizonyosság.

– Gilhaney nem látszott biciklinek – jegyeztem meg. – Nincs hátsó kereke, és azt hiszem, első kereke sincs, bár nemigen figyeltem meg, mi van elöl neki.

Az őrmester némi szánakozással nézett rám.

– Azt azért nem várhatja tőle, hogy kormányt növesszen a nyakából, de részemről ennél már sokkal hihetetlenebb dolgokat is láttam. Megfigyelte már az itteni biciklik különös viselkedését?

– Nem régóta vagyok itt.

Még szerencse! – szólt Joe.

– Figyelje csak meg a bicikliket, ha kedveli a szűnni nem akaró meglepetést – mondta. – Akkor sem lát semmi különöset, ha egy ember odáig hagyja fajulni a dolgokat, hogy félig vagy annál is nagyobb arányban biciklivé változik, legföljebb azt látja, hogy a szóban forgó személy a falnak támaszkodik, vagy a lábát a járda szegélyére teszi. Hölgyekkel és női biciklikkel persze történik egyéb is, amiről majd kellő időben teszek említést. Ám a férfiatomokkal terhelt bicikli roppant varázslatos és hatásos jelenség, valamint igen veszélyes tárgy.

Ebben a pillanatban egy férfi közeledett hozzánk biciklin, akinek kabátja vadul lobogott utána a szélben, nagyon gyorsan elhaladt mellettünk, lefelé száguldva a dombról. Sasszemmel figyeltem, és megpróbáltam kivenni, melyik viszi a másikat, és tényleg egy embert látok-e, biciklivel a vállán. De mintha semmi emlékezetes vagy említésre méltó dolgot nem láttam volna.

Az őrmester fekete noteszébe pillantott.

– Ez volt O'Feersa – szólt kisvártatva. – Az ő aránya csak huszonhárom százalék.

– Huszonhárom százalékban bicikli?

– Igen.

– Hát Gilhaney?

– Negyvennyolc.

– Akkor O'Feersa sokkal kevésbé bicikli.

– Ez annak a szerencsés ténynek tulajdonítható, hogy három fivér él egy családban, és nagyon szegények, ezért nem lehet mindenkinek külön biciklije. Vannak emberek, akik sohasem tudják meg, micsoda beláthatatlan szerencsét jelent számukra, hogy szegényebbek a többinél. Hat évvel ezelőtt az egyik O'Feersa nyert tíz fontot John Bull-ban. Amikor kiszagoltam ezt a dolgot, mindjárt tudtam, hogy itt intézkednem kell, ha nem akarom, hogy még két újabb bicikli kerüljön a családba, mert megértheti, hogy csak korlátozott számú biciklit tudok lopni minden héten. Egyszerűen nem akartam, hogy három O'Feersa legyen a kezem alatt. Szerencsére jól ismertem a postást. A postást! Azt a kutya hét szűzmándokát annak a rézfán fütyülő világnak! – A postás képének fölidézése mintha féktelen jókedv kitörésére adott volna okot az őrmesternek, ráadásul vörös kezével vadul hadonászni kezdett.

– A postás? – kérdeztem.

– Hetvenegy százalék – hangzott a nyugodt válasz.

– Te jó ég!

– Harmincnyolc év biciklin nap mint nap, esőben, hóban, fagyban. Nagyon csekély rá a remény, hogy ez az érték valaha is ötven alá csökken.

– Megvesztegette?

– Persze. Adtam neki két cseppet, amellyel a bicikli kerékagyát kell bekenni, az tisztán tartja.

– És hogyan viselkednek ezek a bicikliemberek?

– Bicikliemberek?

– Igen, ezek az emberbiciklik, ha így jobban tetszik, nem tudom a nevüket, akiknek két kerekük van s egy kormányuk.

– Az olyan bicikli viselkedése, amelyben az emberség nagyarányú – mondta –, roppant ravasz és igazán figyelemre méltó. Soha nem látni, hogy maguktól mozognának, de egyébként a legváratlanabb helyeken bukkannak föl. Látott már biciklit egy meleg konyha kredencének támaszkodni, amikor odakint zuhog az eső, mintha dézsából öntenék?

– Láttam.

– Nem messze a tűztől.

– Így van.

– Elég közel a családhoz, hogy hallhassa a beszélgetést?

– Igen.

– Nem ezer mérföldekre onnan, ahol az élelmiszert tartják?

– Ezt nem figyeltem meg. Csak nem azt akarja mondani, hogy ezek a biciklik élelmiszert fogyasztanak?

– Soha senki sem látta, hogy ezt tennék, soha senki sem kapta rajta őket azon, hogy tele a szájuk pörkölttel. Én csak annyit tudok, hogy az élelmiszer eltűnik.

– Tessék?!

– Többször előfordult, hogy morzsákat meg ételmaradékot látok ezeknek az uraknak a kerekei környékén.

– Mindez súlyos csapás nekem – mondtam.

– Senki nem vesz észre semmit – felelte az őrmester. – Péter azt hiszi, hogy ez Pál biciklije, Pál meg azt, hogy Péteré. Csak kevesen sejtik, mi folyik ebben a körzetben. De van itt egyéb is, amiről nem szívesen szólnék egy árva szót sem. Nem régen új tanárnő érkezett ide, új biciklin. Még nem töltött itt hosszú időt, amikor Gilhaney az ő biciklijén lépett le valami távoli vidékre. Fel tudja mérni e cselekedet erkölcstelen mivoltát?

– Igen.

– De ennél rosszabb is történt. Gilhaney bringája, a jó ég tudja hogyan, elszabadult, és teljesen magától oda gurult, ahonnan a tanárnő általában sietősen jött ki, hogy elkerekezzen valahová a saját, női biciklijén. Ez a bringa eltűnt, de a helyén ott találták Gilhaneyét, amely nagyban azon igyekezett, hogy kisebb legyen, kényelmes és csábító benyomást keltsen. Mondjam-e, mi lett ennek a következménye?

Ne mondja – vágta rá Joe határozottan. – Soha életemben ilyen szégyenletes, ennyire romlott dolgot nem hallottam. Természetesen a tanárnőt nem ítélhetjük el. Egyáltalán nem élvezte és nem is tudta, mit csinál.

– Ne mondja! – mondtam.

– No látja! Gilhaney csinált magának egy görbe napot a hölgy biciklijével és viszont. Teljesen világos, hogy a szóban forgó hölgynek már magas a százalékértéke, harmincöt vagy negyven, annak ellenére, hogy a bicikli úgyszólván új. Nem véletlenül hullt ki sok hajam szála, én mondom magának, miközben igyekeztem megrendszabályozni az embereket ebben a körzetben. Mindennek vége, ha az ember egy kicsit is megereszti a gyeplőt. A biciklik még szavazati jogot is követelnek, megválasztják őket a parlamentbe, és még jobban tönkreteszik az utakat, mint amilyenek mostanság a maguk sajátos okaiból. De másfelől azért föltétlenül szögezzük le, hogy a jó bicikli nagyszerű társ, akivel nem unatkozik az ember.

– Honnan tudja, hogy egy embernek egész csomó bicikli kering az ereiben?

– Ha az arány ötven százalék fölé emelkedik, minden kétséget kizáró módon kiderül a járásából. Jól mozog, egyenesen jár, soha nem akar leülni, a könyökével dől a falnak, és úgy marad egész éjjel a konyhájában, ahelyett, hogy lefeküdne. Ha túl lassan megy, vagy megáll az út közepén, egyszer csak összeroskad, akár valami nagy rakás ócskavas, ilyenkor föl kell segíteni és támogatni egy kicsit oltalmazó karral. A postás addig pedálozott, amíg csak e szánalmas állapot nem lett osztályrésze, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy valaha is kipedálozná magát e helyzetből.

– Nem hiszem, hogy valaha is biciklire ülnék – mondtam.

– Kis biciklizés igazán jót tesz, acélkeménnyé edzi az embert. Viszont nagyon veszélyes túl gyakran, túl gyorsan, túl messzire menni. A láb állandó érintkezése az úttal oda vezet, hogy az út bizonyos része belénk költözik. Amikor egy ember meghal, azt mondják, visszatér a földbe, de a túlzottan sok gyaloglás még jóval a halála előtt földdel tölti föl az embert (vagy út közben jelentős része megtér a földbe), ezért hozza sokkal közelebb a halálhoz. Nem könnyű rájönni, melyik a helyváltoztatás legkedvezőbb módja.

Miután elhallgatott, azon kaptam magam, hogy a lehető legkönnyedébben járok, szinte lábujjhegyen, hogy így is meghosszabbítsam életemet. Majdhogynem szétvetett a félelem és a szorongás.

– Ilyesmiről soha életemben nem hallottam még – mondtam –, és nem hittem soha, hogy ilyesmi megtörténhet. Új fejlemény ez, vagy netán még mindig a régi alapé?

Az őrmester arca elsötétült, és gondterhelten háromyardnyira maga elé köpött az útra.

– Elárulok magának egy titkot – szólt halkan és roppant bizalmas hangnemben. – Az ükapám nyolcvanhárom éves korában halt meg. Egy évvel a halála előtt ló volt.

– Ló?

– Ló mindenben, csupán látszólagos megjelenésében nem. Napokig legelt a réten, vagy szénát evett az istállóban. Általában szelíd és nyugodt volt, de időnként kiment galoppozni egy jót, s kecsesen ugrotta át a sövényeket. Látott már embert két lábon galoppozni?

– Nem.

– Hát mondhatom, hogy felemelő látvány! Mindig mondogatta, hogy fiatal korában megnyerte a Nemzeti Nagydíjat, és a családot állandóan a bonyolult akadályok átugrálásáról szóló történetekkel bosszantotta.

– Úgy gondolom, a maga ükapja azért jutott ide, mert túlságosan sokat lovagolt.

– Pontosan. Öreg lova, a Dan meg éppen az ellenkező irányba tartott: éjjel bejött a házba, nappal a fiatal lányokkal hetyegett, jó néhány bűnt is elkövetett, hogy a végén kénytelenek voltak lelőni. A rendőrség nem mutatott elnézést, akkoriban teljességgel hiányzott belőle a megértés. Azt mondták, letartóztatják a lovat, vád alá helyezik és a törvényszék elé idézik, ha a család nem intézi el másképp az ügyet. Így hát valaki a családból lelőtte a lovat, de azt aztán tőlem ne kérdezze, hogy az ükapámat lőtte-e le és a lovat temették-e el a cloncoonlai temetőben!

Az őrmestert gondolkodóba ejtette őseinek emlékezete, és az utolsó mérföldön megőrizte arcának emlékező kifejezését. Joe és én egymás közt egyetértettünk abban, hogy ezek számunkra valóban meglepő revelációk, és alig vártuk, hogy megérkezzünk az őrszobára.

Amikor odaértünk, az őrmester még egyszer felsóhajtott: – Igenis a községi tanács mindezen átkok forrása.