9. fejezet

Másnap reggel hangos kalapácsolásra ébredtem^[20], amely az ablakon át szűrődött be, és azonnal emlékezetembe idézte – és ez az emlék igazi abszurd paradoxon volt –, hogy tegnap a másvilágon jártam. Félálomban hevertem az ágyon, nem csoda hát, hogy gondolataim De Selbyre terelődtek. Igazi nagy gondolkodóként akkor jutott eszembe, amikor vezetőre volt szükségem a lét sötét útvesztőjében. Félő azonban, hogy kommentátorainak nem sikerült kihüvelyezniük írásainak hatalmas tömegéből szilárd, összefüggő és közérthető gyakorlati és szellemi kalauzt. Mindazonáltal a paradicsommal kapcsolatos eszméi nem érdektelenek. A híres De Selby-kódex^[21] tartalmától eltekintve a fő referenciák a Vidéki atlaszban találhatók, és a Vidéki album állítólagos „autonóm" függelékeiben. Röviden rámutat a tényre, amely szerint a boldogság „nincs elválasztva a víztől", és a „a víz csak ritkán mentes egy teljességgel euforisztikus helyzettől". Nem adja pontos meghatározását ennek a hidraulikus elíziumnak, csak megemlíti, hogy e témát máshol már kimerítően tárgyalta."

Sajnálatos módon azonban nem világos, hogy az olvasó mit kívánjon: esős nap-e a kívánatosabb, vagy a száraz, és a hosszan tartó fürdőzés megbízható eszköz-e a lélek békéjének elnyeréséhez. Dicséri a víz egyensúlyát, hangulatát, egyneműségét, egyenértékűségét, és kijelenti, hogy a víz, „ha nem élnek vissza vele"^[22], „abszolút elsőbbségre" tehet szert. Ezenkívül nemigen van már egyéb, mint a tanúk nélkül lefolyt, zűrzavaros kísérletekről készült jegyzőkönyvek. A víz pazarlása ellen folyó végeérhetetlen perek története, amelyeket a helyi hatóságok indítottak. Egy kihallgatáson bebizonyosodott, hogy egyszer egyetlen napon 9000 gallon vizet használt el, egy másik alkalommal pedig 80 000 gallont egy héten. E kontextusban az „elhasznált" kifejezés a fontos. A helyi hatóságok előbb ellenőrizték az utcai vízvezetékről a házba naponta befolyó víz mennyiségét, majd megfigyelték a kifolyó állapotát, és a következő meghökkentő felfedezést tették: a beláthatatlanul hatalmas befolyó vízmennyiségből soha egyetlen csöpp nem hagyta el a házat. A kommentátorok mohón rávetették magukat e tényre, ám mint rendesen, interpretációik most is eltérést mutatnak. Bassett nézete szerint a víz a szabadalmaztatott vízi-dobozba folyt, ott speciálisan kezelték, és olyan mértékben felhígították, hogy teljesen láthatatlanná változott mint olyan – legalábbis a kifolyónál lesben álló kémek és besúgók számára. Hatchjaw elmélete e tekintetben elfogadhatóbb. Hajlik arra a feltevésre, amely szerint a vizet fölforralták, és – valószínűleg a vízi-dobozban – átalakították apró gőzfelhőkké, amelyeket a felső ablakon kilövelltek az éjszakába, azzal a céllal, hogy lemossák az atmoszféra bőréről vagy „léghólyagjairól" a fekete, „vulkanikus" foltokat, s ekképp tüntessék el a gyűlöletes és „egészségtelen" éjszakát. Akármilyen nyakatekertnek is tűnik ez az elmélet, mindenesetre váratlan színben tünteti föl az az eset, amikor a fizikusnak negyven shillinget kellett fizetnie. Ebből az alkalomból, mintegy két évvel a vízi-doboz kivitelezése előtt, De Selbyt azzal vádolták, hogy égő fáklyát vetett ki éjjel házának egyik emeleti ablakából, és e művelet következtében számos járókelő bőrig ázott. Másik alkalommal^[23] a víz thezaurizálásának különös vádjára kellett felelnie, mivel a rendőrség tanúsította, hogy a házban minden egyes edény, a fürdőkádtól a fazekakig és a lábasokig, színültig megtelt folyadékkal. Megint csak máskor öngyilkossági kísérletért nyújtották be a keresetet ellene, egyszerűen csak azért, mert a tudós egyszer majdnem megfulladt, amikor a cseppfolyós királyságban igyekezett felüdülést találni.

A korabeli újságokból világosan kiderül, hogy vízzel kapcsolatos kutatásait Galilei óta példátlan, állandó jogi zaklatás kísérte. A felelős talpnyalók minden bizonnyal elégedettek lesznek, ha megtudják, hogy brutális és barbár mesterkedéseiket siker koronázta, amennyiben sikerült megakadályozniuk az utókort abban, hogy teljességgel fölmérje e kísérletek jelentőségét, és talán a víz ezoterikus tudományának kezdetét lássa bennük, amely majd egykoron társadalmi gyötrelmeinket lesz hivatva csillapítani. De Selby e munkásságának virtuális maradéka a háza, amelyben a megszámlálhatatlan vízcsap^[24] még mind úgy maradt, ahogyan hagyta őket, bár egy finomabb szellemiségű, új nemzedéknek gondja volt rá, hogy elzárja a vizet.

A víz? Ez a szó vert visszhangot fülemben, csakúgy, mint elmémben. Az eső csapdosni kezdte az ablakokat. Nem amolyan üdítő, barátságos eső, hanem dühös, durva csöppek, amelyek nagy erővel vágódtak az ablaknak. Az eget szürke viharfelhők borították, hallottam a vadludak és a vadkacsák nyugtalan kiáltozását, amint szárnyverdesve küzdöttek a szélben. Fekete fürjek rikácsoltak vadul fészkükön, és egyre dagadó förgeteg dühöngött szörnyű erővel. Tudtam, hogy a fák törzse megdől e viharban, a sziklák pedig hideg fénnyel csillognak a zuhogó esőben.

Azonnal elaludtam volna újra, ha odakint nem hangzanak fel a kalapácsütések. Fölkeltem, és a hideg padlón az ablakhoz mentem. Egy férfit láttam, amint zsákokkal a vállán faszerkezetet ácsol össze kalapáccsal az őrszoba hátsó traktusában. Vörös arcú, nagyon izmos karú ember volt, és gyors léptekkel forgolódott a faszerkezet körül. A szája tele szögekkel, amelyek vastüskékként meredeztek a bajusza mellől. Egyenként vette ki őket a szájából, és jól irányzott csapással verte be őket a felázott fába. Kicsit megállt, és teljes súlyával a gerendának feszülve kipróbálta, elég szilárd-e ez az elem, s közben elejtette a kalapácsot. Ügyetlenül lehajolt, és fölemelte a szerszámot.

Nem vettél észre semmit?

– Nem.

Hát a kalapács, öregem?

– Közönséges kalapácsnak látszik. Mi van vele? Csak nem vakultál tán meg? A lábára ejtette.

– Igen?

És még csak meg se rezzent. Mintha csak madártoll esett volna a lábára!

A meglepetés kiáltása tört ki belőlem, azonnal föltoltam az ablakot, és kihajoltam a hűvös reggelbe, majd izgatottan kiáltottam a munkásra. Kíváncsian nézett rám, aztán megindult felém, barátságos, kérdő kifejezéssel az arcán.

– Mi a neve? – kérdeztem.

–  O'Feersa, a középső – felelte. – Jöjjön ki, legyen szíves – fűzte hozzá. – Segítsen egy kicsit! Nem bírok ezzel a nedves fával.

– Falába van?

Válasz helyett erős ütést mért a kalapáccsal a bal sípcsontjára. A csapás tompán visszhangzott az esőben. Bohóckodva tölcsért formált a tenyeréből a füle köré, mint aki az előbbi zajra figyel. Majd elmosolyodott. Jó magas vérpadot ácsolok itt – mondta –, és ez döglesztő munka, ha egyenetlen a talaj. Mi tagadás, elkelne egy segítő kéz!

– Ismeri Martin Finnucane–t?

Katonai tisztelgésre emelte kezét, és bólintott.

– Majdnem a rokonom – mondta –, de azért mégsem. Az unokahúgommal él, de sohasem vette el, még nem akadt ideje rá.

Akkor erősen megkopogtattam a falat a falábammal.

– Hallotta? – kérdeztem.

Meghökkent, majd testvériesen kezet rázott velem, és megkérdezte, hogy a bal lábam-e vagy a jobb.

Firkants egy sort, és kérj tőle segítséget. Nincs vesztegetni való idő.

Úgy is tettem, arra kérve Martin Finnucane–t, hogy jöjjön a segítségemre, mert fel akarnak akasztani a vérpadon, és mondja meg neki, hogy siessen. Nem tudtam, van-e ideje jönni, ahogy megígérte, de ebben a helyzetben mindent meg kellett próbálnom.

Láttam, hogy Mr. O'Feersa gyorsan távolodik a ködben, kissé nehezen törve utat magának a metsző szélben, amely csak úgy vágtázott a földeken, lehajtott fejjel, zsákokkal a vállán és elhatározással a szívében.

Aztán megint kinyújtóztam az ágyon, és megpróbáltam feledni a szorongásomat. Imádkoztam érte, nehogy a másik két O'Feersa fivér úton legyen a biciklivel, mert az üzenetemnek nagyon gyorsan el kellett jutnia a féllábúak kapitányának kezéhez. Majd éreztem, hogy bizonytalanul nyiladozik szívemben a remény, és elaludtam újra.