1. fejezet

Nem mindenki tudja, hogyan öltem meg az öreg Phillip Matherset: lecsaptam az állkapcsát az ásómmal. De előbb beszéljünk inkább a John Divneyhez fűződő barátságomról, mivel először ő ütötte le az öreg Matherset, alaposat sózva a tarkójára egy vascsőből maga fabrikálta, különleges biciklipumpával. Divney nagydarab, illemtudó fickó volt, de lusta és lassú észjárású. Elsősorban őt terhelte a személyes felelősség az egész ötletért. Ő mondta, hogy hozzam magammal az ásómat. Ő osztogatott parancsokat a helyszínen, meg magyarázatokat is ő adott, ha kértem.

Régen születtem. Apám jókötésű tanyasi gazda volt, anyám pedig kocsmatulajdonos. Mindannyian a kocsmaépületben laktunk, de ez nem volt valami nagy ház, és majdnem egész nap zárva tartott, mert apám odakint dolgozott a tanyán, anyám meg folyton a konyhában időzött, míg a vendégek valamely okból mindig csak lefekvéskor érkeztek, karácsonytájt meg egyéb ünnepnapokon pedig még ennél is jóval később. Világéletemben mindig csak a konyhában láttam anyámat, meg vendéget sem láttam soha napközben, de este is csak legföljebb kettőt-hármat. De akkor már én egy ideje ágyban voltam, és lehet, hogy másként történtek a dolgok anyámmal, meg a késő esti vendégekkel. Apámra nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy erős ember volt, és nem beszélt sokat, csak szombatonként, amikor Parnellt emlegette a vendégekkel, s mondogatta, hogy Írország azért fenemód furcsa ország. Anyámra viszont nagyon jól emlékszem. Arca mindig szinte lángolón vöröslött a tűzhely melegétől; életét teafőzéssel töltötte, hogy teljen az idő, s közben régi népdalfoszlányokat dúdolgatott, hogy addig is múljon az idő. Őt jól ismertem, de apám és én idegenek voltunk egymás számára, és nem beszéltünk sokat; amikor éjszakánként a konyhában tanultam, gyakran hallottam a hangját a söntés vékony ajtaján át, amint az olajlámpa alatti helyéről Mickhez, a juhászkutyához beszélt. Mindig csak a hangját hallottam, de a szavait külön nem vettem ki soha. Olyan ember volt, aki nagyon értett a kutyákhoz, és emberi lényként bánt velük. Anyámnak volt egy macskája, de ezt csavargó természete miatt nemigen láttuk, és anyám sohasem törődött vele. Mindannyian boldogok voltunk a magunk sajátos módján.

Egyszer aztán, úgy karácsonytájt, amikor letelt az esztendő, elment apám és anyám is. Miután apám elment, Micken, a juhászkutyán nagy levertség és szomorúság vett erőt, és csak ímmel-ámmal végezte a munkáját a juhok körül; aztán a következő évben elment az is. Akkoriban fiatal voltam és bohó, nem értettem hát, miért hagytak el engem ezek az emberek, és miért nem adtak minderre előzőleg magyarázatot. Először anyám ment el, és emlékszem még, hogy egy vörös képű, kövér, fekete ruhás ember azt mondta apámnak, hogy kétség sem férhet hozzá, anyám hol lehet, és ő maga olyan biztos ebben, amilyen biztosra vehetünk bármit is ebben a siralomvölgyben. De azt nem mondta meg, anyám hová ment, és akkor azt gondoltam, hogy ez az egész ügy teljesen magánjellegű, szerdán már itt is lesz, és nem kérdeztem meg, hová ment. Később, amikor apám ment el, azt hittem, visszahozza majd kocsin anyámat, de amikor a következő szerdára egyikük sem tért vissza, nagyon elszomorodtam, és csalódottnak éreztem magam. A fekete ruhás ember visszajött megint. Két éjszakát töltött a házban, folyton kezet mosott a hálószobában, és könyveket olvasott. Két másik ember is jött, egy alacsony, sápadt és egy magas fekete, kamáslis férfi. Tele volt a zsebük aprópénzzel, és ahányszor csak kérdeztem tőlük valamit, mindig adtak egy pennyt. Emlékszem, hogy a magas, kamáslis ember így szólt a másikhoz:

– Szegény, szerencsétlen kis poronty.

Akkor nem értettem ezt, és arra gondoltam, hogy a fekete ruhás emberről beszélnek, aki szakadatlanul mosta a kezét a hálószobában. Később aztán megértettem mindent.

Néhány nappal később elvittek kocsin, és különös iskolába küldtek. Intézet volt, számomra ismeretlenekkel tele, akadt köztük idősebb és fiatalabb egyaránt. Hamarosan megtudtam, hogy jó iskola ez, nagyon drága, de én semmit sem fizettem a gondviselőimnek, mivel egy árva fityingem sem volt. Mindezt, meg jó csomó egyebet is, csak később értettem meg.

Iskolai éveimről semmi érdekességet sem mondhatok, egy dolgot kivéve. Itt tudtam meg először valamit De Selbyről. Egy nap véletlenül találtam egy régi, szakadt könyvet a tanárom dolgozószobájában, zsebre dugtam azzal, hogy másnap reggel az ágyban majd olvasom, mert akkoriban szereztem meg a jogot a későn keléshez. Tizenhat éves lehettem akkoriban, és március hetedikét írtunk. Még mindig azt hiszem, hogy ez életem legfontosabb napja, és szívesebben idézem föl, mint a születésnapomat. A könyv a Golden Hours első kiadása volt, és az utolsó két lapja hiányzott. Amikor tizenkilenc éves koromban befejeztem tanulmányaimat, már tudtam, hogy értékes könyv ez, és lopást követek el, ha megtartom. Mégis szemrebbenés nélkül csomagoltam holmim közé, és valószínűleg pontosan ugyanezt tenném, ha elölről kezdeném. Az alábbi történet szempontjából talán fontos felhívnom rá a figyelmet, hogy De Selbyért követtem el az első igazi bűnt. Őérte követtem el legnagyobb bűnömet.

Már régóta ismertem helyzetemet a világban. Az enyéim mind meghaltak, és egy Divney nevű ember dolgozott és élt a tanyán visszatérésemig. Egy négyzetcentiméter földtulajdon nem sok, annyival sem rendelkezett, és hetenként kapta a fizetési csekkeket a távoli város egy fiskálisokkal teli hivatalából. E fiskálisokkal sosem találkoztam, és ezelőtt nem találkoztam Divneyvel sem, de tényleg mindannyian értem dolgoztak, és ezeket az összegeket még mind apám fizette be készpénzben, e rendeltetéssel a halála előtt. Fiatalabb koromban még gondoltam is, hogy igazán nagylelkű ember, amiért ezt megteszi egy fiúért, akit alig ismer.

Nem mindjárt tértem haza az iskolából. Néhány hónapot másutt töltöttem, elmém csiszolása céljából, meg hogy kiagyaljam, mibe kerülne nekem De Selby műveinek összkiadása, és kölcsön tudnám-e venni néhány kevésbé fontos kommentátorának könyveit. Egy éjjel elmém csiszolásának valamelyik színhelyén súlyos balesetet szenvedtem. Eltörtem a bal lábamat hat helyen (vagy, ha jobban tetszik, eltörték), és amikor kicsit összeszedtem magam, és ismét lábra állhattam, hogy folytassam utam, egyik lábam már fából volt, mégpedig a bal. Tudtam, hogy csak kevés pénzem van, köves talajú birtokra tartok hazafelé, és nem lesz könnyű életem. De akkor már biztosra vettem, hogy nem a gazdálkodás lesz az életművem, még ha kénytelen-kelletlen rá is fanyalodom. Tudtam, hogy De Selby nevével együtt emlékeznek majd az enyémre, ha egyáltalán emlékeznek rá.

Minden apró részletében fel tudom idézni azt az estét, amikor hazatértem, mindkét kezemben egy-egy utazótáskával. Húszéves voltam. Vidáman aranyló, nyári este történt, és a kocsmaajtó nyitva állt. John Divney a pult mögött a villájával az alacsony barnasör-csapos pultra dőlt, és a mellén összefont karral, kissé lehajtott fejjel előtte a pulton kiterített újságot nézte. Barna haját meglehetős takarosan fiúsra nyíratta, válla széles volt a kemény munkától, karja meg vaskos, akár két rövid fatörzs. Nyugodt, kedves arcában tompán fénylett tűnődő, barna és türelmes tehénszeme. Amikor észrevette, hogy bejött valaki, nem hagyta abba az olvasást, hanem kinyúlt a bal kezével egy nedves rongy után, és lassan törölgetni kezdte a pultot. Majd, míg tovább olvasott, egyik kezét a másik fölött mozgatva, mintha harmonikát húzna szét a légszekrény teljes terjedelmében, megkérdezte:

– Schoonert?

Így hívták a vendégek a korsó Coleraine barna sört. Ez volt a legolcsóbb barna sör a világon. Mondtam, hogy a vacsorámat akarom, közöltem a nevemet és hogy milyen minőségben vagyok itt. Aztán bezártuk a boltot, a konyhába mentünk, ahol egész éjjel ettünk, beszélgettünk és whiskeyt ittunk.

Másnap csütörtök volt. John Divney azt mondta, hogy itt már végzett a munkával, és szombaton hazamenne a rokonaihoz. Nem volt igaz, hogy már végzett a munkával, mert a gazdaság szánalmas állapotban tengődött, és a legtöbb idénymunkát még csak el sem kezdték. Szombaton viszont azt mondta, hogy egy-két dolgot még be kell fejeznie itt, vasárnap meg csak nem dolgozik az ember, de kedden este aztán végleg átadja a birtokot teljes rendben. Hétfőn egy beteg disznót kellett ápolnia, ez okozott némi késedelmet. A hét végén még inkább szorgoskodott, mint máskor, és a következő két hónapban égetően sürgős teendői egyre sokasodtak. Nemigen bántam, mert lassú észjárású volt, és nem dolgozta agyon magát, egész kielégítő társnak bizonyult, fizetséget meg nem kért soha. Magam nem sokat dolgoztam a gazdaságban, minden időmet jegyzeteim rendezésének szenteltem, és ezúttal már figyelmesebben újraolvastam De Selby lapjait.

Még nem telt el egy teljes év, amikor azt vettem észre, hogy Divney a „mi" szót használja beszélgetéseinkben, sőt, ami még rosszabb ennél, a „miénk" szót is. Azt mondta, hogy a gazdaság nem olyan, amilyen lehetne, és bérest kellene felfogadnunk. Ezzel nem értettem egyet, és ezt közöltem is vele, mondván, hogy ilyen kis gazdaságban két embernél többre semmi szükség, és nem kis balszerencsémre hozzáfűztem még, hogy szegények vagyunk. Ezek után hasztalan próbáltam mondogatni neki, hogy minden az enyém. Már-már arra gondoltam, hogyha minden az enyém is, én az övé vagyok.

Négy év telt el, mindkettőnk számára meglehetős boldogságban. Volt egy jó házunk, bőségesen akadt jóféle vidéki eleség, de pénz kevés. Majdnem minden időmet tanulmányaimmal töltöttem. Megtakarított pénzemen megvettem még a két legfontosabb kommentátor, Hatchjaw és Bassett összes műveit, valamint a De Selby-kódex fénymásolatát. Nekiláttam a francia és a német nyelv tanulásának is, hogy egyéb kommentátorok munkáit szintén olvashassam e nyelveken. Divney nappal a maga módján dolgozott a tanyán, esténként pedig hangosan szónokolt a kocsmában, ahol felszolgált. Egyszer megkérdeztem, hogyan megy a bolt a kocsmában, ő meg azt felelte, hogy veszteséges minden nap. Ezt nem értettem, mivel elég sok vendég volt a vékony ajtón átszűrődő hangokból ítélve, Divney meg folyton öltönyöket vásárolt magának és hivalkodó nyakkendőtűket. De nem szóltam semmit. Örültem, hogy békén hagynak, mert tudtam, hogy a munkám fontosabb önmagamnál.

Tél elején egy nap Divney így szólt hozzám:

– Több pénzt már nem veszíthetek ezen a kocsmán. A vendégek panaszkodnak a barna sörre. Annyit tudok, hogy ez nagyon rosszféle sör, mert ha néha iszom velük egyet a társaság kedvéért, utána napokig nem érzem jól magam. El kell mennem két napra, hogy körülnézzek, akad-e jobb barna sör.

Másnap reggel eltűnt a biciklijén, és amikor három nap múlva porosan és hullafáradtan visszajött, azt mondta, hogy minden rendben, és péntekre négy hordó barna sör várható. Meg is érkezett pontosan azon a napon, és a vendégek szépen fogyasztottak belőle aznap este a kocsmában. Valamelyik déli városban állították elő, és „kegyelemdöfés" néven hozták forgalomba. Ha valaki megivott három korsót belőle, hát nemigen lehetett bírni vele. A vendégek agyba-főbe dicsérték, és ha jól teleszívták magukat, énekeltek, kiabáltak, sőt néha lefeküdtek a padlóra vagy odakint az árokpartra, s csak hevertek ott magatehetetlenül. Néhányan panaszkodtak később, hogy kirabolták őket ebben az állapotban, és haragosan szónokoltak másnap este a kocsmában az ellopott pénz meg az aranyórájuk miatt, amelyek eltűntek a vastag láncukról. John Divney erre nem szólt semmit, és nekem sem említette az egészet. Nagy betűkkel kinyomtatta egy táblára az

ÓVAKODJ

A ZSEBTOLVAJOKTÓL

szavakat, és a táblát kifüggesztette a pult mögött egy másik, a csekkekre vonatkozó felirat mellé. Mégis alig múlt el egy hét, hogy valamelyik vendég másnap ne panaszkodott volna a „kegyelemdöfésre". Ez igazán nem volt valami kellemes.

Az idő előrehaladtával Divney egyre inkább elkedvetlenedett amiatt, amit ő „bárnak" hívott. Azt mondta, hogy ő aztán nem szólna semmit, ha a bolt visszahozná a befektetett pénzt, de a maga részéről őszintén kétli, hogy valaha is visszahozza. Részben a kormány a felelős ezért a helyzetért a magas adóival. Azt mondta, nem hiszi, hogy támogatás nélkül tudná vállalni a további veszteségek terhét. Azt feleltem, hogy apámnak volt néhány ódivatú üzletvezetési módszere, amelyek lehetővé tették, hogy haszonra tegyünk szert, de a boltot be kell zárnunk, ha továbbra is veszteséggel üzemel. Divney erre csak annyit mondott, hogy az iparengedély visszaadása roppant komoly dolog.

Harmincadik életévemhez közeledtem, és akkoriban kezdték mondogatni, hogy Divney és én kebelbarátok vagyunk. Évekig alig mozdultam ki a házból. Alig maradt időm, mivel annyira lefoglalt a munkám, meg hát a falábamon sem esett jól a járás. Aztán valami szokatlan dolog történt, ami megváltoztatta mindezt, és ez után az esemény után Divney és én se éjjel, se nappal nem váltunk el egymástól egy percnél hosszabb időre. Egész nap kint voltam vele a tanyán, esténként pedig odaültem apám régi helyére, a lámpa alá, a kocsma egyik sarkába, és a jegyzeteimmel foglalkoztam, már ahogy tudtam a csörömpölés, a kiabálás meg az általános hangzavar közepette, amely a „kegyelemdöféssel" már csak együtt járt. Ha Divney vasárnaponként átment a szomszédhoz, vele mentem és vele jöttem vissza, nem pedig előtte vagy utána. Ha a városba ment biciklin barna sört vagy krumplit rendelni, vagy netán, hogy „meglátogasson egy harmadik személyt", mentem én is a saját biciklimen mellette. Bevittem az ágyamat a szobájába, és igyekeztem csak azután elaludni, amikor ő már javában horkolt, és egy jó órával azelőtt talpon lenni, hogy ő kinyitotta volna a szemét. Egy ízben az éberségem majdhogynem cserben hagyott. Emlékszem, hogy fölriadtam az éjszaka kellős közepén, még hajnal előtt, és azt láttam, hogy nyugodtan öltözködik a sötétben. Megkérdeztem, hová megy, ő pedig azt felelte, hogy nem tud aludni, és úgy gondolja, jót tesz neki egy kis séta. Mondtam, hogy jómagam is ugyanígy vagyok ezzel, aztán sétáltunk egyet életem leghidegebb és legnedvesebb éjszakájában. Amikor bőrig ázva hazatértünk, azt mondtam, hogy ostobaság lenne külön ágyban aludnunk az ilyen kutya időben, és ezzel bemásztam mellé az ágyába. Nem szólt semmit, sem akkor, sem később. Ezután mindig vele aludtam. Jó viszonyban voltunk, és mosolyogva néztük egymást, de ez a fura helyzet mindkettőnk ellenére volt. A szomszédok hamar észrevették, hogy elválaszthatatlanok vagyunk. Mivel már majdnem három éve így láttak minket együtt, kijelentették, hogy mi vagyunk a legjobb keresztények egész Írországban. Azt mondták, hogy a barátság gyönyörű erény, és erre a világtörténelemben Divney és én vagyunk a legnemesebb példa. Amikor mások civakodtak, verekedtek vagy torzsalkodtak, az emberek megkérdezték tőlük, miért nem tudnak ők is olyanok lenni, mint Divney és én. Komoly lelki megrázkódtatást okozott volna mindenkinek, ha Divney bárhol és bármikor nélkülem jelent volna meg. És nincs abban semmi különös, hogy két ember olyan halálosan meggyűlöli egymást, mint én és Divney. Meg abban sincs, hogy olyan nagyon udvariasak egymással és barátságosak szemtől szembe.

Néhány évet vissza kell térnem az időben, hogy megmagyarázzam, mi idézte elő ezt a különleges helyzetet. Az a „bizonyos harmadik", akit Divney havonta egyszer meglátogatott, egy Pegeen Meers nevű lány volt. Én akkoriban végeztem az utolsó simításokat a „De Selbyindex"-emen, amelyben összegyűjtöttem minden ismert kommentátor minden nézetét és véleményét a tudósról és művéről. Tehát mindketten nagy dolgokat forgattunk a fejünkben. Egy nap Divney így szólt hozzám:

– Nem kétlem, hogy jó kis könyvet írtál.

– Elég hasznos – ismertem el –, és fenemód hiánypótló.

Valójában tartalmilag majdnem teljesen újdonság volt, és azt bizonyította, hogy a De Selbyről széles körben alkotott vélemények művei téves olvasatán és félreértésén alapultak.

– Megalapozhatná nevedet a világban, a szerzői jogok pedig szép kis pénzt hoznának.

– Lehet.

– Akkor miért nem hozod ki?

Megmagyaráztam neki, hogy egy könyv „kihozatalához" pénz kell, hacsak nincs már nagy neve a szerzőnek. Rokonszenvező pillantást vetett rám, amelyet nem szoktam meg tőle, és fölsóhajtott.

– A pénz nem jön magától manapság – mondta –, a szeszipar is az utolsókat rúgja, és a föld valósággal éhezik műtrágya hiányában, amelyet a szép szemünkért nem adnak, a pénzt viszont eltüntették a zsidók és a szabadkőművesek.

Tudtam, hogy a műtrágyával kapcsolatban nincs igaza. Már régebben kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem lehet hozzájutni, mert nem akart vesződni vele. Kis idő elteltével azt mondta:

– Majd meglátjuk, mit tehetünk, hogy valami pénzhez jussunk a könyvedre, és nekem is szükségem van valamennyire, mivel az ember nem várhatja el egy lánytól, hogy várjon rá, amíg megöregszik és már nincs kire várnia.

Nem tudtam, vajon arra gondol-e, hogy asszonyt hozna a házhoz, ha ugyan van valakije. Ha ezt teszi, és én nem tudom megakadályozni, akkor nekem kell elmennem. Másfelől viszont, ha a házasság azt jelenti, hogy ő megy el, akkor, úgy gondoltam, nagy szerencsém van.

Eltelt néhány nap, és akkor visszatért erre a pénzkérdésre. Azt mondta:

– Hát az öreg Mathers?

– Mi van vele?

Sohasem láttam az öreget, de tudtam róla mindent. Hosszú életéből fél évszázadot töltött el marhakereskedéssel, és most visszavonultan élt egy nagy házban, három mérföldnyire tőlünk. Még mindig sok üzletet bonyolított le ügynökök útján, és az emberek azt beszélték, hogy állandóan nem kevesebbet, mint háromezer fontot hord magánál, ahányszor csak lebiceg a faluba, hogy elhelyezze a pénzét. Akkoriban nem nagyon voltam tisztában a társadalmi szokásokkal, de az még álmomban sem jutott volna eszembe, hogy pénzt kérjek tőle.

– Annak aztán van mit a tejbe aprítani – mondta Divney.

– Nem hiszem, hogy alamizsnát kellene kérnünk – válaszoltam.

– Azt én sem – mondta. Azt gondoltam, hogy a maga módján rátarti ember ez a Divney, és ennyiben maradt a dolog. De ezután a szokásává fajult, hogy más témáról folytatott beszélgetéseinkbe lépten-nyomon néhány jelentéktelen megjegyzést keverjen a mi pénzhiányunkról, meg arról az összegről, amelyet Mathers készpénzben magánál hord a fekete dobozában. Divney néha szidalmazta az öreget, azzal vádolva, hogy benne van a „műtrágyabuliban", vagy tisztességtelen üzleteket köt. Egyszer mondott valamit a „társadalmi igazságosságról", de én világosan láttam, hogy nincs tisztában e fogalommal.

Nem tudom pontosan, hogyan és mikor jöttem rá, hogy Divney egyáltalán nem alamizsnát kérne, hanem ki akarja rabolni az öreget. És arra se emlékszem, menynyi időre volt szükségem, hogy rájöjjek: meg akarja ölni őt, nehogy a rablás után a sértett azonosíthassa a tetteseket. Csak azt tudom, hogy hozzávetőleg fél éven belül társalgásaink közhelye lett ez a kegyetlen terv. Három további hónap múlt el, amíg rá tudtam szánni magam, hogy elfogadjam e javaslatot, és még három, amikor aztán nyíltan közöltem Divneyvel, hogy nincsenek már fenntartásaim. Megszámlálni sem tudnám mindazokat a trükköket és cseleket, amelyeket arra használt, hogy a maga oldalára állítson. Elég, ha azt mondom, hogy részleteket olvasott (vagy csak állította ezt) a „De Selby-indexemből", és később megvitatta velem azon személy komoly felelősségét, aki a pillanatnyi szeszély egyszerű okán fosztja meg a világot ettől az „indextől".

Az öreg Mathers egyedül élt. Divney tudta, melyik este és a házához közeli melyik elhagyatott útszakaszon találkozhatunk vele és a pénzesdobozával. Tél közepén jött el ez a végzetes este; szürkült már erősen, amint ott ültünk a vacsoránknál, tervünk részleteit vitatva. Divney azt mondta, hogy az ásóinkat is hozzuk magunkkal a biciklivázra erősítve, mert így majd nyúlvadászoknak néznek minket. A maga részéről elhozza a vaspumpáját is arra az esetre, ha netán leeresztenének a gumik.

A gyilkosságról nincs sok mondanivalóm. Az alacsony ég szinte a kezünkre játszott, gyászos ködfelhőbe burkolva azt a néhány yardnyi vizes útszakaszt, ahol várakoztunk. Minden csendes volt, semmit sem hallottunk, legföljebb a fákról csöpögő vizet. Bicikliinket elrejtettük. Nyomorultan az ásómra támaszkodtam, míg Divney vaspumpájával a hóna alatt nyugodtan pipázgatott. Egyszer csak az öreg ott termett előttünk, még mielőtt észrevettük volna, hogy valaki közeledik. Nem láttam őt tisztán a homályban, csak egy megviselt, sápadt arcot pillantottam meg futólag, amely kérdő tekintettel bámul az egész embert a bokájától a nyakáig beborító fekete köpeny magasából. Akkor Divney előlépett, és az aggastyán mögé mutatva az útra, így szólt:

– Maga vesztette el ott azt a pénzt?

Az öreg a jelzett irányba fordította fejét, és akkor kapta a csapást a tarkójára Divney pumpájától, amely egyből leverte a lábáról, és valószínűleg eltörte a nyakszirtjét. Meg se nyikkant, amint teljes hosszában elterült a sárban. Csak halkan motyogott valamit, mintha beszélgetne, talán olyasmit, hogy: „Nem szeretem a zellert." Vagy: „A sufniban hagytam a szemüvegemet." Aztán teljesen elcsöndesedett. Elég hülyén bámultam a jelenetet, még mindig az ásómra támaszkodva. Divney vadul kotorászott a földön fekvő alak holmija között, majd fölegyenesedett. A fekete doboz ott volt a kezében. Meglengette, és rám ordított:

– Hé te! Ébresztő! Adj neki azzal az ásóval!

Gépiesen előreléptem, fejem fölé emeltem az ásót, és összeszedve minden erőmet a pengéjét belevágtam az előreugró állkapocsba. Éreztem, sőt szinte hallottam a koponyacsont reccsenését, mintha üres tojáshéj tört volna ripityára. Nem tudom, hányszor sújtottam még így le rá, de csak a fáradtságom állított le, az biztos.

Eldobtam az ásómat, és Divneyt kerestem a tekintetemmel. Nem volt sehol. Többször szólítottam fojtott hangon, de nem felelt. Mentem kicsit az úton, és szólítottam újra. Fölugrottam az árok töltésére, és körülkémleltem a sűrűsödő sötétben. Ismét szólítottam, amilyen hangosan csak mertem, de semmilyen válasz nem törte meg a csendet. Elment. Meglógott a pénzesdobozzal, engem meg egyedül hagyott a halottal és az ásóval, amely most valószínűleg a lucskos sárban hever, és apránként rózsaszín folt terjed körülötte.

Kalimpáló szívem fájdalmasan elszorult. Jeges rémület hasított belém. Ha bárki erre jön, engem a bitótól nem ment meg semmi. Még az sem mentett volna meg, ha Divney velem van, és vállalja a bűnrészességet. Sokáig álltam ott, és a félelemtől dermedten bámultam a nagy rakás összetört csontot a fekete köpenyben.

Az öreg érkezése előtt Divney meg én jó mély gödröt ástunk az út mellett, a mezőn, majd gyeptéglákkkal gondosan lefedtük. Fejvesztetten húzni kezdtem a súlyos, csurom víz testet iszonyatos erőfeszítéssel onnan, ahol hevert, az árkon át a mezőre, és igyekeztem a lyukba gyömöszölni. Aztán rohantam vissza az ásómért, és eszeveszett, elvakult igyekezettel kezdtem visszatolni és visszadobálni a földet a lyukba.

Már majdnem megtelt a gödör, amikor lépteket hallottam. Kétségbeesetten járatva körül tekintetemet, egyszer csak megpillantottam Divney senki mással össze nem téveszthető alakját, amint óvatosan átmászott az árkon a mezőre. Amikor a közelembe ért, ásómmal szótlanul mutattam a gödörre. Egy árva szó nélkül odament, ahol a bicikliink voltak, visszajött a maga ásójával, és kemény munkával együtt temettük be a gödröt. Minden lehetőt elkövettünk a történtek nyomainak eltüntetése érdekében. Aztán fűvel letisztogattuk a csizmánkat, fölkötöttük az ásónkat a vázra, és hazamentünk. Az a néhány ember, aki szembe jött velünk az úton, jó estét kívánt a sötétben. Biztos vagyok benne, hogy két fáradt napszámosnak néztek, akik hazafelé tartanak kemény napi munkájuk végeztével. Nagyot nem tévedtek.

Útközben így szóltam Divneyhez:

– Hová tűntél?

– Sürgős dolgom akadt – válaszolta.

Azt hittem, arra a bizonyos dologra gondol, és azt mondtam: – Kicsit visszatarthattad volna.

– Nem az, amire gondolsz – felelte.

– Nálad van a doboz?

Ezúttal felém fordult, fintort vágott, és az ajkára tette az ujját.

– Ne olyan hangosan! – suttogta. – Biztos helyen van.

– De hol?

Minden válasza csak abból állt, hogy még erősebben szorította ajkára az ujját és sziszegő hangot hallatott. Értésemre adta, hogy a doboz említése, ha csak suttogva is, a legnagyobb ostobaság és óvatlanság, amit elkövethetek.

Amikor hazaértünk, megmosakodott, majd fölvette a sok közül az egyik kék vasárnapi öltönyét. A konyhába lépve roppant szigorú arcot vágott, és egyenesen arrafelé tartva, ahol ágrólszakadt alak gyanánt üldögéltem a tűzhelynél, az ablakra mutatva azt kiáltotta:

– Maga vesztette el ott azt a pénzt?

Akkor valóságos nevetőgörcsöt kapott, bömbölő hahota rázta egész testét, hogy a ház is beleremegett, a könny meg csak úgy patakzott a szeméből. A nevetőgörcs csillapultán letörölte a könnyeket az arcáról, belépett a söntésbe, ahonnan mihamar olyan hangot hallottam, mint amikor whiskeyspalackból gyorsan húzzák ki a dugót.

A következő hetekben legalább százszor, mintegy ezerféleképpen kérdeztem meg tőle, hol a doboz. Sohasem ugyanúgy válaszolt, ám mindig ugyanaz volt a válasz. Nagyon biztos helyen van. Minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb, amíg el nem alszik az ügy. Addig kuss és pofa be. Majd meglesz, ha eljön az ideje. Olyan biztos helyen van, hogy még a Bank of Englandben sem volna nagyobb biztonságban. Megfelelő időben fölcsípjük. Kapkodással meg türelmetlenkedéssel igazán kár volna mindent elrontani.

John Divney és én pontosan ezért lettünk elválaszthatatlan kebelbarátok, és ezért nem vettem le róla a szemem egy pillanatra sem három évig. Mivel a saját házamban rabolt ki (hiszen kirabolta a vendégeimet), és tönkretette a gazdaságot, jól tudtam, elég tisztességtelen ahhoz, hogy ellopja tőlem a Mathers–féle pénz engem illető részét is, és alkalomadtán meglépjen a dobozzal. Tudtam, hogy az égvilágon semmi szükség rá, hogy várjunk, amíg „elalszik az ügy", mert nemigen vették észre az öreg eltűnését. Az emberek csodabogárnak tartották, és jól összefért a természetével, hogy címe hátrahagyása nélkül, egyszerűen eltűnt valahová.

Azt hiszem, mondtam már, hogy a Divney és a köztem lévő bensőséges viszony egyre tűrhetetlenebbé vált számomra. Az utóbbi hónapokban reméltem, hogy megadásra kényszeríthetem, oly módon, hogy egyre szorosabban erőszakolom rá a közelségemet, ugyanakkor nem mulasztottam el, hogy állandóan egy kis pisztolyt hordjak magamnál szükség esetére. Egy vasárnap este, amikor mindketten ott üldögéltünk a konyhában – véletlenül a tűzhelynek ugyanazon az oldalán –, kivette a pipát a szájából, és felém fordult:

– Hát – mondta – azt hiszem, most már elaludt az ügy. Válasz helyett csak morogtam valamit.

– Érted, mire célzok? – kérdezte.

– Az ügy mindig is úgy nézett ki, ahogy most – feleltem szárazon.

Fölényesen nézett rám.

– Erről mesélhetnék egyet s mást – mondta –, és nagyon elcsodálkoznál, ha tudnád, milyen buktatók leselkednek arra, aki olyan nagyon siet. Az ember nem lehet elég óvatos, de mégis azt hiszem, hogy mostanra már elaludt az ügy, és semmit se kockáztatunk.

– Örülök, hogy így gondolod.

– Szép idők jönnek. Holnap már nálam lesz a doboz, aztán megosztozunk a pénzen, itt, ezen az asztalon.

– Nálunk lesz a doboz – feleltem, gondosan hangsúlyozva az első szót. Hosszú, sértett pillantást vetett rám, és megkérdezte, nem bízom-e benne. Azt feleltem, hogy együtt kell befejeznünk, amit együtt kezdtünk el.

– Jól van – mondta igencsak bosszúsan. – Sajnálom, hogy nem bízol bennem mindazok után, amit érted tettem itt, de hogy lásd, kivel van dolgod, jó, tőlem aztán elmehetsz te magad is a dobozért, majd holnap megmondom, hol van.

Gondom volt rá, hogy aznap is vele aludjak, mint rendesen. Másnap reggel jobb kedvében volt, és nemes egyszerűséggel megmondta, hogy a doboz az öreg Mathers üres házában van elrejtve, a halltól jobbra az első szobában, a padló alatt.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem.

– Esküszöm – szólt ünnepélyesen, égnek emelve kezét.

Egy pillanatig gondolkodtam, a lehetőséget vizsgálva, hogy ez csak csel, és így akar végre megszabadulni tőlem, hogy aztán ő maga mehessen az igazi rejtekhelyre a dobozért. De az arca első ízben öltött tisztességes kifejezést.

– Bocsásd meg, hogy tegnap este megsértettem az érzéseidet – mondtam –, de ha tényleg meg akarod mutatni, hogy nem maradt benned tüske, kérlek, gyere velem az úton, legalább egy darabig. Őszintén úgy gondolom, hogy együtt kell befejeznünk, amit együtt kezdtünk el.

– Jól van – mondta. – Lehet úgy is, de azt szeretném, ha a saját kezedbe vennéd a dobozt, az igazság így kívánja, mivel eddig nem mondtam meg neked, hol van.

Mivel a biciklim kereke kilyukadt, gyalog indultunk útnak. Amikor vagy százyardnyira voltunk a Mathersháztól, Divney megállt egy alacsony kerítés mellett, és azt mondta, hogy ő itt leül, elszív egy pipát, s megvárja, míg visszajövök.

– Menj egyedül, fogd a dobozt, és hozd ide! Szép idők várnak ránk, és este már gazdagok leszünk. Egy laza parkettkocka alatt van, jobbra az első szobában, mindjárt az ajtó mellett a sarokban.

Bármennyire is meghúzta magát a kerítés tövében, tudtam, hogy nem tévesztem szem elől. A rövid időre, míg megválok tőle, szemmel tarthatom állandóan, ha hátrapillantok.

– Tíz perc múlva itt vagyok – mondtam.

– Derék dolog – felelte. – De ne feledd: akárkivel találkozol, nem mondod meg, mit keresel, nem tudod, miféle házban jársz, nem tudsz semmit.

– Még a saját nevemet se tudom – feleltem.

És ezzel aztán tényleg mondtam valamit, mert amikor legközelebb a nevemet kérdezték, képtelen voltam válaszolni. Nem tudtam a nevemet.