4. fejezet

De Selby számos meghökkentő kijelentése közül nem hinném, hogy bármelyik vetekedne a következővel: „Az utazás nem más, mint hallucináció." Ez a mondat a Vidéki albumban olvasható^[7] a sátorponyva-ruhák jól ismert fejezetének közepén, amelyeket a gyűlöletes házak és a közönséges ruhák helyettesítésére tervezett. Elmélete, ha jól értem, nem sokat törődik az emberi tapasztalattal, és szöges ellentétben áll mindennel, amit csak én magam vidéki útjaim során tanultam. Az emberi létet De Selby úgy határozta meg, mint „végtelenül rövid, statikus tapasztalások sorát", és úgy véljük, hogy e fogalomhoz régi filmek vizsgálata útján érkezett, amelyek unokaöccse birtokában voltak.^[8]

E premisszából kiindulva illuzórikusnak tartja minden mozgás vagy szerializmus valóságát vagy igazságát az életben, tagadja, hogy az idő, amint mondani szokás, múlna, és hallucinációnak tulajdonítja a haladás érzetét, pl. hogy egyik helyről utazunk a másikra, de magát az „életet" ugyancsak. Ha valaki „A" pontban van – magyarázza – és el akar jutni „B" pontba, akkor szükségképpen nagyon kicsi időre végtelenül sok, közbeeső helyen kell egymás után maradnia. Nincs lényegi különbség, hogy mi történik, amikor „A" pontban maradunk az „utazás" megkezdése előtt és aközött, ami „en route" történik, vagyis amikor útközben egyik vagy másik közbeeső helyen időzünk. Hosszú lábjegyzetben értekezik e „közbeeső helyekről". Figyelmeztet rá, hogy nem tekinthetjük őket az AB tengely önkényesen meghatározott pontjainak, amelyeket meghatározott – lábnyi vagy hüvelyknyi – távolságok választanak el egymástól. Inkább egymáshoz végtelenül közel eső pontoknak kell őket tekintenünk, de ahhoz mégis elég távol esnek egymástól, hogy újabb közbeeső sorozat új pihenőhelyeit iktathassuk közéjük, amelyeknek mindegyike egy másik sorozat láncszemeként foglal helyet, vagyis nem közvetlenül szomszédos módon, de mindig úgy, hogy ez az elv a végtelenségig alkalmazható legyen. A haladás illúzióját az emberi elme fejlettsége – „jelenlegi szakaszában" – visszamaradott mivoltának tulajdonítja, minthogy nem képes felmérni ezen különálló „pihenőket", inkább összevonja ezt a sok millió pontot, és az eredményt mozgásnak nevezi, ami tarthatatlan és torz eljárás, mivel tudjuk, hogy ugyanaz a test egyidejűleg nem vehet fel két különböző helyzetet. Tehát a mozgás szintén illúzió. Említi még, hogy majdnem minden fénykép érvelésének meggyőző bizonyítéka.

De Selby elméleteinek értékéről nem szólva, nyilvánvaló, hogy tisztességesen megvédte őket, és többször megkísérelték átvinni a gyakorlatba is. Angliai tartózkodásának idején egyszer történetesen Bathban időzött, és úgy adódott, hogy sürgős üzleti ügyben Folkestone-ba kellett utaznia^[9].

Távolról sem konvencionális utazási módot választott, hogy eljusson oda. Ahelyett, hogy elment volna a vasútállomásra a vonatok indulása felől tájékozódni, bezárkózott szálláshelyén egyik szobájába képeslapok sorozatával, amelyek utazásának vidékeit ábrázolták, ezenkívül órákkal, légsúlymérő készülékekkel meg egy gázlángszabályozóval, amellyel a napvilág változó fényének megfelelő világosságot állította be a szobában. Soha nem tudjuk meg, mi is történt ebben a szobában, mit művelt ezekkel az órákkal és egyéb készülékekkel. Annyi azonban bizonyos, hogy De Selby jó hét óra múlva került elő e szobából, abban a biztos tudatban, hogy Folkestoneban van, és olyan tanulságot fogalmazott meg az utazóközönség számára, amelyet a vasút – és hajózási társaságok nem szívesen vágtak zsebre. Arról nem szól a fáma, mekkora volt a csalódása, amikor a megszokott bathi környezetben találta magát, ám egy tekintély^[10] elbeszéli, hogy hősünk váltig kötötte az ebet a karóhoz: igenis Folkestone–ban járt és vissza is jött onnan. Hivatkozik egy (névtelen) személyre, aki látta is őt egy folkestone–i bankból kijönni a szóban forgó napon.

A konklúzió itt is hiányzik, mint a legtöbb De Selby-elmélet esetében. Nevezetes rejtély, hogy ilyen nagy szellem megkérdőjelezte a legnyilvánvalóbb valóságot, és szembehelyezkedett a tudományosan bizonyított összefüggésekkel (mint például a nap és az éjszaka váltakozása), míg vakon hitt ugyanezen jelenségekre vonatkozó saját magyarázataiban.

Az őrszobára vezető saját utamról el kell mondanom viszont, hogy nem volt hallucináció. A napsugarak gyötrőn égették bőröm minden négyzetcentiméterét, az út kérlelhetetlenül nyújtózott előttem, és a vidék képe lassan, de biztosan egyre inkább megváltozott. Balra barnás mocsárvidék terpeszkedett, sötét zsombékokkal, csenevész bokrokkal, helyenként sziklák fehér vonulatával, itt-ott pedig házikó is látszott a távolban, amelyet alacsony fák csoportja fogott körül. Azon túl könnyű párába burkolózott egy bíborszínű és titokzatos másik terület. Jobboldalt terült el a zöldebb vidék, a gyors folyású, szeszélyesen kanyargó kis folyóval, amely tisztes távolból kísérte az utat, másik partján pedig kövecses talajú, dimbes-dombos legelő következett. Jó messze apró juhokat lehetett kivenni az ég közelében. Emberi életnek sehol semmi nyoma. Talán még túl korán volt. Ha nem veszítettem volna el az amerikai aranyórámat, tudtam volna, mennyi az idő.

Nincs amerikai aranyórád.

Akkor hirtelen valami különös dolog történt velem. Az út előttem enyhén balra kanyarodott, és amint a kanyarhoz közeledtem, a szívem szabálytalanul kezdett verni, és megmagyarázhatatlan izgatottság vett rajtam erőt. Nem volt mit látni, és semmiféle változást nem vettem észre, ami megmagyarázta volna azt az érzést, amely hatalmába kerített. A döbbenettől kigúvadó szemmel mentem tovább.

Amikor elhagytam a kanyarulatot, rendkívüli látvány tárult elém. Baloldalt, mintegy százyardnyira előttem állt a ház, amely az elképedést kiváltotta belőlem. Úgy nézett ki, mintha elnagyoltan festett út menti reklámhirdetésnek szánták volna. Hamisnak látszott, és hiányzott belőle a meggyőző erő. Mintha nem lett volna mélysége vagy szélessége, és egy gyermeket sem tévesztett volna meg. Mindez önmagában még nem lepett volna meg, mivel már láttam életemben elég képet meg feliratot az út mentén. Az az elmémben mélyen gyökeret vert tudat döbbentett meg, hogy ez az a ház, amelyet keresek, és emberek vannak benne. Teljesen biztosra vettem, hogy ez a rendőrőrszoba. Soha életemben nem láttam még ennyire természetellenes, ijesztő képet, és a tekintetem riadtan bukdácsolt érthetetlenségén, mert mintha hiányoztak volna szokásos dimenziói, és a maradéknak ekképp nem lett volna értelme. E ház látványa volt a legnagyobb meglepetés azóta, hogy láttam az öreget a karszékben és megrémültem tőle.

Mentem tovább, de lassabban. Amint közeledtem a házhoz, úgy láttam, mintha változtatná külsejét. Először semmit sem tett annak érdekében, hogy közönséges ház formáját öltse, hanem megőrizte bizonytalan körvonalait, akár a zavaros vízfelszín alatt megpillantott tárgy.

Majd határozottak lettek a körvonalai, és észrevettem, hogy van bizonyos mélysége a képnek, vagyis a homlokzat mögött tér nyílik apró szobák számára. Ezt abból a tényből találtam ki, hogy az „épület" homlokzatát és hátsó traktusát mintha egyidejűleg láttam volna megfigyelőhelyemről, amely oldalt lehetett. Mivel számomra látható oldal nem volt, úgy gondoltam, a ház minden bizonnyal háromszög alapú és egyik csúcsával fordul felém, de amikor már csak mintegy tizenöt yardnyira lehettem tőle, apró ablakot pillantottam meg, amely a látszat szerint szemben volt velem, tehát szükségképpen egyik oldaltól kellett nyílnia. Akkor már majdnem az épület árnyékában találtam magam, a csodálkozástól és a nyugtalanságtól kiszáradt torokkal és szorongva. Közelről a ház egész közönséges építménynek látszott, a tényt leszámítva, hogy túlontúl fehér és nyugodt volt. Szigorú és rémítő benyomást keltett; mintha a délelőttnek és az egész világnak nem lett volna egyéb célja, csak az, hogy e házat lehorgonyozza a valóság talaján, oly módon szerkesztve meg arányait, hogy érzékszerveim ne téveszthessenek meg és állíthassam, hogy megoldottam a rejtélyt. Az ajtó fölött a rendőrség emblémája jelezte, hogy őrszobára érkeztem. Világéletemben sem láttam még ilyen őrszobát.

Nem tudom megmondani, miért nem hagytam abba a gondolkodást, vagy miért nem ültem le az út mellett pihenni az idegességtől elgyengülten. Ehelyett egyenesen az ajtóhoz mentem és benéztem. Egy hatalmas termetű rendőrt láttam odabent, aki háttal állt nekem. Szokatlan volt a testtartása. Alacsony pult mögött állt, a tiszta és hófehérre meszelt őrszobában, és tátott szájjal a falon függő tükörbe bámult. Megint csak nemigen tudnám pontosan megmondani, hogy ebben az alakban mi szokatlanul különöset vélt felfedezni a szemem. Tagbaszakadt volt, nagyon kövér, és dús, szalmasárga, csapzott haj takarta el hájas nyakszirtjét; mindez szokatlan volt ugyan, de nem hallatlanul különös. Tekintetem végigsiklott vaskos hátán; vastag lábán és karján csak úgy feszült a durva anyagú, kék egyenruha. Külön-külön szemlélve minden egyes testrésze átlagosnak tűnt, ám együttesen az egész, a maga arányaiban iszonyatból és természetellenes hatalmasságból táplálkozó nyugtalanságot keltett. Keze vörös, duzzadt és hatalmas volt, ő pedig a tükörbe bámulva egyikkel mélyen a szájában turkált.

– A fogaim – hallottam halk és szórakozott hangját. Mély és kissé fátyolos hangja mintha vastag téli paplan alól beszélt volna. Biztosan valami zajt csaptam az ajtónál, vagy a tükörből vett észre, mert lassan, higgadt és súlyos méltósággal felém fordult, ujjaival még mindig a szájában turkálva. És közben hallottam, hogy azt mormolja, csak úgy magának:

– Majdnem minden kórság a fogaktól jön.

Arca még jobban meglepett. Hihetetlenül hájas volt, vörös és széles, ügyetlenül és bután éktelenkedett zubbonya gallérja fölött, mint egy odacsapott, nehéz liszteszsák. Arca alsó részét agresszív, vörös bajusz takarta el részben, amelynek két hegye oldalt büszkén ívelt a magasba, akár valami mesebeli rovar csápjai. Arca pufók volt, vörös, a szeme pedig majdnem láthatatlan, annyira eltakarta felülről bozontos szemöldöke, alulról pedig bőrének puffadt ráncai. Súlyos léptekkel a helyiség közepére jött, én pedig félénken előléptem az ajtóból. Akkor szembekerültünk egymással.

– Biciklivel kapcsolatban? – kérdezte.

Nem gondoltam, hogy az arca ennyire megnyugtató kifejezésű. Durva vonásai voltak, egyáltalán nem szépek, de olyan ügyesen tudta megváltoztatni őket, hogy jó természetű, udvarias és végtelenül türelmes ember benyomását keltette. Tányérsapkája homloksávján fontosnak látszó embléma trónolt, fölötte pedig félkörívben az aranybetűs felirat: ŐRMESTER. Pluck őrmester volt, személyesen.

– Nem – feleltem, és előrehajolva a pultra támaszkodtam. Az őrmester hitetlenkedve nézett rám.

– Biztos? – kérdezte.

– Biztos.

– Nem is motorbiciklivel kapcsolatban?

– Nem.

– Felső szelepes, dinamóvilágítással működő vagy versenykormányos?

– Nem.

– A körülmények jelenlegi állása szerint motorbicikliről nem lehet szó – mondta. Meglepetten, zavartan bámult, és bal könyökével féloldalasan a pultra támaszkodott, jobb keze bütykeit sárga fogai közé dugva, és kínos zavarában három széles ránc jelent meg a homlokán. Úgy láttam, egyáltalán nem ő találta föl a spanyolviaszt, nehézség nélkül tárgyalhatok vele, ahogy nekem tetszik, és azt is könnyűszerrel kiszedhetem belőle, hol találom a fekete dobozt. Nemigen értettem tisztán e kérdések okát a biciklikről, de elhatároztam, hogy minden kérdésre gondosan felelek, minden tekintetben alkalmazkodom hozzá, várva, mikor jön el az én időm. Szórakozottan odébb ment, és átnyújtott egy köteg különféle színű nyomtatványt, amelyek leginkább bika - vagy kutyaadó-bevallási ívekre hasonlítottak.

– Talán nem okoz gondot magának ezeknek a papíroknak a kitöltése – mondta. – Mondja csak – folytatta –, igaz volna, hogy maga vándor fogász és triciklin érkezett?

– Nem igaz – feleltem.

– Speciális tandemen?

– Nem.

– A fogász már csak kiszámíthatatlan szerzet – jelentette ki. – Azt mondta, velocipéd vagy nagy bringa?

– Semmi ilyesmit nem mondtam – szóltam nyugodtan. Fürkésző pillantást vetett rám, mintha arról akarna meggyőződni, vajon komolyan mondom-e, amit mondok, majd ismét a homlokát ráncolta.

– Akkor talán nem is fogász – kérdezte –, csak a kutyaadót vagy a bikaadót jött bevallani?

– Egy szóval sem mondtam, hogy fogász volnék – feleltem élesen –, és semmit sem mondtam semmiféle bikáról. Az őrmester hitetlenkedve nézett rám.

– No, hát érdekesnek igazán érdekes – mondta –, igazi rejtély, jó kis fejtörő.

Leült a tőzegkályha mellé, és ropogtatni kezdte ízületeit, éles pillantásokat lövellve felém bozontos szemöldöke alól. Akkor sem méregethetett volna nagyobb érdeklődéssel, ha szarvak lettek volna a homlokomon, hátul pedig farkam. Semmi kedvet nem éreztem e beszélgetés folytatásához, és vagy öt percre teljes csend állt be. Aztán arcának szigorú kifejezése megenyhült némiképp, és újfent megszólalt:

– Mi a névmása? – érdeklődött.

– Nincs névmásom – feleltem, remélve, hogy tudom, mit beszélek.

– Hát a háttere?

– A hátterem?

– Az utóneve?

– Az sincs.

Válaszom megint csak meglepte, de tetszett is neki. Fölvonta vastag szemöldökét, és megváltoztatta arcvonásait oly módon, hogy arckifejezése most leginkább mosolyra hasonlított. Visszajött a pulthoz, kinyújtotta hatalmas kezét, megfogta az enyémet és alaposan megrázta.

– Szóval nincs neve, és fogalma sincs a származásáról?

– Nincs.

– Azt a szent szűzmándokát, ez már döfi!

Signor Bari, a kimagasló, féllábú tenorista!

– A szentséges ír–amerikai hatalmakra – szólt megint –, a fateromra! Ó, hogy találnék vissza a jó öreg Kentuckyba!

 Elhátrált a pulttól a tűz melletti székéhez, leült, és csendesen üldögélt gondolataiba mélyedve, mint aki egyenként vizsgálja az emlékezetében felhalmozódott éveket.

– Egyszer ismertem egy hosszú fickót – mondta végül –, annak szintén nem volt neve, maga meg biztos annak a fia, semmijének és semmisségének örököse. Mit csinál az örege manapság? Hol van?

 Azt gondoltam, nem teljesen logikátlan, hogy egy névtelen ember fiának sincs neve, de nyilvánvaló volt, hogy az őrmester összetéveszt valakivel. Ez nem volt sértő, és úgy döntöttem, meghagyom e tévhitben. Kívánatosnak tartottam, hogy semmit se tudjon rólam, de még előnyösöbbnek, ha tud ugyan néhány dolgot, de rosszul. Így jobban ki tudom használni őt célom elérése, a fekete doboz megtalálása érdekében.

– Elment Amerikába – feleltem.

– Csak nem? – képedt el az őrmester. – Tényleg? Ízig-vérig családapa volt. Amikor utoljára szóra bírtam, panaszkodott, hogy eltűnt a biciklipumpája, vele volt a felesége, meg vagy tíz kölök, az asszony viszont mintha nyakig tele lett volna a tizenegyedik pulyával.

– Az voltam én – szóltam mosolyogva.

– Hát az volt maga! – ragyogott fel az őrmester szeme. – Hát a többi tíz poronttyal meg mi lett?

– Amerikában mind.

– No, az aztán fura egy ország – mondta az őrmester –, jókora egy terület, és minden tele van négerekkel és idegenekkel. Azt mondják, arrafelé igencsak szeretik a lövészversenyeket.

– Különös vidék – feleltem.

Akkor lépteket halottunk az ajtó felől, és egy tagbaszakadt rendőr jelent meg a küszöbön, apró szolgálati lámpával a kezében. Sötét, zsidós arca volt, horgas orra és sűrű, fekete, göndör haja. Arcbőre lilás-fekete, mint a napjában kétszer borotválkozó férfiaké. Fehérre zománcozott fogsora, amely minden kétséget kizáróan Manchesterből származott, csak úgy villogott szájában, és ha szélesen mosolygott, igazán kellemes látvány tárult a szemlélő elé, mint amikor herendi porcelánt látni egy falusi ódon almáriumon. Testileg tagbaszakadt volt, akár az őrmester, de az arca sokkal értelmesebbnek látszott. Teljesen váratlan módon keskeny arcában áthatóan, feszülten figyelt a szeme. Ha csak az arcát nézte az ember, azt hihette, költővel és nem rendőrrel van dolga, de a többi testrészében aztán az égvilágon semmi költői nem volt.

– MacCruiskeen közrendőr – szólt Pluck őrmester.

MacCruiskeen közrendőr az asztalra tette a lámpát, kezet rázott velem, és roppant komolyan, udvariasan bemutatkozott. Magas, majdnem nőies hangon és finomkodó, lassú hanglejtéssel beszélt. Aztán a pultra tette a kis lámpát, és szótlanul figyelt minket.

– Biciklivel kapcsolatban? – kérdezte.

– Dehogy – mondta az őrmester. – Ő magánszemély, és azt állítja, hogy nem biciklin érkezett ide. A faterja Amurikében van.

– Melyik Amurikében a kettő közül? – kérdezte MacCruiskeen.

– Az Egyesített Állomásokban – válaszolta az őrmester.

– Valószínűleg meggazdagodott már – mondta MacCruiskeen –, mert arrafelé kolbászból van a kerítés, és térdig járnak a húslevesben. Minden tele van dollárral, négerekkel és pepitákkal. Nagyok a krikettben, a golfban meg a zeneszerszámokban. Mindenesetre szabad ország, azt hiszem.

– Biztos is, hogy szabad – szólt az őrmester –, no, de mondja – szólt a rendőrhöz –, készen van a mai leolvasásokkal?

– Készen – felelte MacCruiskeen.

– Vegye csak elő kérem a fekete könyvét, és mondja be az értékeket nekem – mondta az őrmester. – Adja meg a dolgok lényegét, hogy lényegük szerint láthassam a dolgokat – tette hozzá.

MacCruiskeen kihalászott a zubbonya mellzsebéből egy apró, fekete jegyzetfüzetet.

– Tíz egész hat – mondta.

– Tíz egész hat – mondta az őrmester –, és milyen irányértéket olvasott le?

– Hét egész négy.

– Hát a magasság értéke?

– Egy egész öt.

Csend támadt. Az őrmester gondolkodó képet vágott, mintha fejben nagy számokat adna össze és egyéb bonyolult műveleteket végezne. Egy idő elteltével fölragyogott az arca, és megint társa felé fordult:

– Csökkenés volt?

– Súlyos csökkenés, fél négykor.

– Nagyon is érthető és messzemenően kielégítő – szólt az őrmester. – A levesét melegen tartottam, de ne feledje fölkeverni a tejet fogyasztás előtt, hogy a maga után következők is mind élvezhessék elemeit, úgymint fölét, sovány részét, valamint zamatát.

MacCruiskeen közrendőr szélesen elmosolyodott a leves szó hallatára, a szoba hátsó részébe ment, menet közben lecsatolva derékszíját. Egy perc múlva szürcsölés lármás hangja ütötte meg a fülünket, mint amikor valaki mondjuk kását eszik evőeszköz használata nélkül. Az őrmester hellyel kínált a tűz mellett, zubbonya zsebéből egy gyűrött cigarettát vett elő, és átnyújtotta.

– Szerencsés a faterja, hogy Amurikében lehet – jegyezte meg –, ha problémái vannak az agyaraival. Majdnem az összes kórság a fogaktól jön.

– Igen – mondtam. Elhatároztam, hogy csak akkor szólok, ha muszáj, hagyom, hogy először ezek a különös rendőrök fedjék fel lapjaikat. Aztán majd meglátom, miképp bánjak velük.

– Mert az ember pofájában több betegség meg fertőző góc található, mint a szőrszál egy patkány bundájában, és Amurikében a lakosság fogazata fehér, akár a hó, mint a borotvaszappan habja, vagy a porcelán belseje, amikor a tányér eltörik.

– Nagyon úgy van – mondtam.

– Fehér az, akár a fekete holló tojásai.

– Mint a tojásai – mondtam.

– Látogatott már meg filmszínházat utazásai során?

– Soha – feleltem alázattal –, de azt hiszem, amolyan fekete helyiség az, ahol nem látható egyéb, mint fényképek a falon.

– Mert csak ott láthatni igazán, milyen szép foguk van az embereknek Amurikéban – mondta az őrmester.

Határozott pillantást vetett a tűzre, szórakozottan piszkálgatva sárga agyarait. MacCruiskeennel folytatott titokzatos eszmecseréjén törtem a fejem.

– Mondja meg, kérem – kockáztattam meg e közbevetést –, milyen értékek szerepeltek a rendőr fekete noteszében?

Az őrmester átható tekintettel mért végig, amely majdnem olyan lángoló volt, mint a tűz, amelybe bámult. A bölcsesség kezdete – mondta – kérdéseket föltenni, de sohasem válaszolni. Maga akkor lesz bölcs, ha kérdez, én pedig úgy, hogy nem válaszolok. Ugyan hinné-e, hogy a bűnözés rendkívüli mértékben fokozódott e körzetben? Tavaly hatvankilenc esetben sértették meg a közlekedés szabályait fogyatékos világítással, négy esetben pedig lopással. Az idén már nyolcvankét kivilágítatlanul közlekedő járművel akadt dolgunk, tizenháromszor a gyalogosok számára fenntartott sávon közlekedtek járművel, és négy lopás is volt. Egy ízben háromsebességes gép okozott kihágást, az ügy minden bizonnyal a bíróság elé kerül, és a község fizethet. Biztosra veheti, hogy még ebben az évben ellopnak egy pumpát, amely ocsmány és perverz bűncselekmény, valóságos folt a körzet becsületén.

– Tényleg – mondtam.

– Öt évvel ezelőtt egy lecsavart kormánnyal gyűlt meg a bajunk. Manapság ez már elég ritka. Hármunknak egy teljes hetébe került megszerkeszteni a vádindítványt.

– Lecsavart kormányok – motyogtam. Nemigen értettem, ugyan miért emlegeti nekem a bicikliket.

– Azonkívül itt van még a rossz fékek ügye is. Tele az ország rossz fékekkel, a balesetek fele ennek tulajdonít ható. Ez a hiba szinte öröklődik.

Arra gondoltam, hogy jó lesz elterelni a beszélgetést a biciklikről.

– Megmondta nekem, mi a bölcsesség első szabálya – mondtam. – Melyik a második?

– Ez a kérdés megválaszolható. Összesen öt ilyen szabály van. Tegyél föl mindig minden kérdést, amelyet csak föltehetsz, és ne válaszolj egyetlenegyre sem. Húzzál mindig hasznot mindabból, amit hallasz. Mindig hordj magadnál pótalkatrészt és szerszámokat. Mindig balra fordulj, ha csak lehet. Soha ne használj először első féket.

– Érdekes szabályok – feleltem szárazon.

– Ha követi őket – fűzte tovább a szót az őrmester –, megmenti lelkiüdvét, és nem csúszik el síkos úton.

– Lekötelezne – szóltam –, ha elmagyarázná, ezek közül melyik érinti azt a problémát, amely miatt ma eljöttem ide, hogy föltárjam ön előtt.

– Most nem ma van, hanem tegnap – mondta –, de miféle problémát emleget? Mi a crux rei?

Tegnap? Egy pillanat alatt átláttam, hogy kár tovább vesztegetni az időt az őrmester szavainak megértésére irányuló törekvéssel. Elhatároztam, hogy továbbra is a magam útját járom.

– Azért jöttem ide, hogy hivatalosan bejelentsem: ellopták az amerikai aranyórámat.

Meglepetten nézett rám és olyan hitetlenül, hogy a szemöldöke egészen a haja tövéig szaladt fel.

– Hát ez aztán különös kijelentés – szólt végül.

– Miért?

– Miért lopnának órát, ha lophatnak biciklit is? Figyeld e hideg, kérlelhetetlen logikát.

– Csak ne kíméljen!

– Ki hallott már olyat, hogy órán kerekezik valaki az úton végig, vagy egy zsák tőzeget hoz haza egy óra kormányán?

– Nem állítottam, hogy a tolvaj kerekezni akart az órámon – vágtam vissza. – Nagyon valószínű, hogy volt saját biciklije, és szép csöndben elhúzta a csíkot az éjszakai sötétben.

– Világéletemben sem hallottam, hogy egy ember mást is lopott volna, nem csak biciklit, ha épelméjű az illető – mondta az őrmester. – No meg persze még pumpát, csipeszt, lámpát meg ilyesmit. Csak nem azt akarná állítani, hogy változófélben van a világ?

– Csak azt állítom, hogy ellopták az órámat – mondtam dühösen.

– No jó – jelentette ki megfellebbezhetetlenül az őrmester –, körözést rendelünk el.

Jókedvűen rám mosolygott. Nyilvánvaló volt, hogy egyetlen szót sem hisz el a történetemből, és úgy gondolja, nem vagyok teljesen merőleges. Csak humorizál velem, mintha gyerek volnék.

– Köszönöm – motyogtam.

– De a zűr csak akkor kezdődik, ha megtaláljuk – mondta szigorúan.

– Hogyhogy?

– Ha megtaláltuk, meg kell keresnünk a tulajdonosát is. – De én vagyok a tulajdonos!

Az őrmester elnézően fölnevetett, és megrázta fejét.

– Tudom, mit akar mondani – folytatta. – Ám a jog rendkívül bonyolult jelenség. Ha nincs neve, nem birtokolhat órát, és a magától ellopott óra nem létezik, és ha megtaláltuk, vissza kell szolgáltatnunk jogos tulajdonosának. Ha magának nincs neve, nem is lehet semmije, maga nem létezik, és még a nadrágja sincs magán, pedig innen, ahol én ülök, úgy látszik, mintha magán volna. Másfelől pedig tehet, amit akar, a jog nem tudja magát elérni.

– Tizenöt karátos volt – nyögtem kétségbeesetten. – Viszont tolvajlással és orgazdasággal vádolható, ha összetévesztik valakivel, akinek karján van az óra.

– Igazán zavarban vagyok – mondtam ki őszintén az igazságot. Az őrmester jókedvűen fölnevetett.

– Ha megtaláljuk az órát – közölte mosolyogva –, az a gyanúm, lesz rajta csengő meg pumpa is.

Némi nyugtalansággal vettem szemügyre helyzetemet. Úgy látszott, teljességgel lehetetlen az őrmesterrel a bicikliken kívül bármi egyébről szót váltani. Úgy gondoltam, teszek még egy utolsó erőfeszítést.

– Ön mintha azt hinné – szóltam fagyos udvariassággal –, hogy elvesztettem egy Amerikában gyártott, tizenöt karátos aranybiciklit. De én egy órát veszítettem el, és azon nincs semmiféle csengő. Csengő csak az ébresztőórán van, és soha nem láttam órát, amelyre pumpát is csatoltak.

Az őrmester megint elmosolyodott.

– Két héttel ezelőtt járt itt egy ember – szólt –, és elmondta, hogy az édesanyja, egy nyolcvankét éves hölgy, eltűnt. Amikor személyleírást kértem – hogy kitölthessem a hivatalos nyomtatványt, amelyet az elöljáróság bocsát rendelkezésünkre, úgyszólván ingyen s bérmentve –, azt mondta, hogy az idős hölgy sárhányója rozsdás, és a hátsó fékje csikorog.

E szavak alapján helyzetem végképp megvilágosodott. Már a nyelvem hegyén volt a válasz, amikor egy ember dugta be a fejét az ajtón, alaposan megnézett minket, majd belépett a szobába, becsukta az ajtót maga mögött, és a pulthoz jött. Vörös arcú férfi volt, kockás mellényt és buggyos golfnadrágot viselt. Később kiderült, hogy Michael Gilhaney a neve. Ahelyett, hogy megállt volna a pultnál, amint a kocsmában szokás, a falhoz lépett, kezét zsebre dugta, és félkönyékkel a falnak támaszkodott.

– Jól van, Michael – mondta kedvesen az őrmester. – Ez elég hideg – mondta Mr. Gilhaney.

Hangos kiabálás ütötte meg a fülünket, amely a belső szobából szűrődött ki, ahol MacCruiskeen közrendőr foglalatoskodott korai vacsorájával.

– Adjon egy cigit! – kiáltotta.

Az őrmester átnyújtott nekem egy másik gyűrött cigarettát, és hüvelykujjával a másik szoba irányába bökött. Vittem a cigit, és hallottam, hogy az őrmester kinyit egy jókora regiszterkönyvet, és kérdéseket intéz a vörös arcú látogatóhoz:

– Milyen márka? – kérdezte. – A váz számát is kérem, azonkívül volt–e rajta lámpa és pumpa?