3. fejezet

Kilenc órával később surrantam ki az öreg Mathers házából s indultam el az országúton az üde, hajnali ég alatt. A virradat rohamosan tört előre, hamarosan meghódítva az eget. A madarak már mozgolódtak, és langy fuvallat reszkettette meg a hatalmas, fejedelmi fák lombjait. Repeső szívvel vágytam a hőn óhajtott kalandra. Nem tudtam a nevemet, sem azt, hogy honnan jövök, de a fekete doboz gyakorlatilag a hatalmamba került. A rendőrök majd megmondják, pontosan hol van. Szerény becslés szerint is legalább tízezer font értékű forgalmazható kötvény lehet benne. Az úton bandukolva mindennel meglehetősen elégedett voltam.

Keskeny, fehér, régi, hepehupás út volt, és árnyékban kanyargott. Nyugatnak tartott a kora reggeli párában, ravaszdi módon kerülgetve az apró dombokat, és kitérőkkel időnként kisebb városokon is áthaladt, amelyeket voltaképpen nem is kellett volna érintenie. Valószínűleg ez volt a világ egyik legrégibb útja. Nehezen tudtam elképzelni azt a kort, amikor nem létezett még ez az út, mert a fákat, a magas dombokat és a lápvidék szép látképeit mind mintha műértő keze rendezte volna el, hogy az útról kellemes kilátás nyíljon rájuk. Út nélkül, ahonnan láthatók, mindez valahogy fölöslegesnek, sőt majdnem abszurdnak tűnt volna.

De Selbynek van néhány érdekes mondanivalója az utakról.^[4] Ezeket tartja a legősibb emberi műveknek, amelyek több évezreddel idősebbek a legrégebbi kőépítménynél, amelyet az ember emelt fejlődése során. A mindent nivelláló idő – mondja – csak még keményebbre edzette ezeket a világ egészét behálózó utakat. Futólag említi a kelták régi időkre visszanyúló fortélyát – az „útpróbát". Azokban a napokban a bölcs emberek megtekintették a nyomokat, és aszerint különböztették meg őket egymástól, hogy világosan kivehetők vagy elmosódottak-e, és ahogy a későbbiek széttaposták az előbbieket. Ily módon tudták megmondani, hány ember haladt el az úton, lovon vonultak-e, nehéz fegyverzetben-e és hány szekérrel; ebből tudták, mennyi embert kell utánuk küldeni, hogy megöljék őket. Másutt^[5] De Selby kimutatja, hogy a jó útnak bizonyos jellege, rendeltetése van, meghatározhatatlan légköre, hogy tart valahová, akár keletre, akár nyugatra, és nem onnan jön. Ha ilyenen indulunk el – vélekedik –, minden bizonnyal kellemes utunk lesz, minden kanyarulatnál nagyszerű dolgok tárulnak elénk, és olyan könnyűszerrel haladunk, hogy mindvégig meg lehetünk győződve róla, lejtőn megyünk lefelé. De ha kelet felé megyünk egy nyugatnak tartó úton, akkor aztán álmélkodhatunk a látképek unalmas szürkeségén, meg a számtalan, alaposan kimerítő, lábunkat fölsebző akadályon. Ha baráti út visz minket bonyolult alaprajzú városba, ahol rengeteg tekervényes utca még egyéb félezer meghatározhatatlan irányú utcácskába torkollik, akkor a saját utunkat mindig legbensőbb énünk segítségével ismerjük föl, és ez vezet ki biztonsággal a városi útvesztőből.

Jó ideig nyugodtan ballagtam az úton, részben saját gondolataimon morfondírozva, részben pedig átadva magam e gyönyörű reggel okán bennem ébredt örömnek. A levegő élénk, tiszta, sűrű és mámorító volt. Mindenütt érződött erőteljes jelenléte, amint finoman rezgette a hajlékony zöld gallyakat, méltóságteljes rajzolatot kölcsönzött a köveknek és a szikláknak, szakadatlanul átrendezte a felhőket az égen, életet lehelve az egész világba. A nap meredeken felkúszott rejtekhelyéről a magasba, és jóindulatúan állt az alacsony égen, pompázatos fénnyel és langy meleggel árasztva el mindent.

Alacsony kőkerítéshez értem, amelynek sorompója mezőre engedett bejárást, s leültem e kerítésre pihenni. Nem ültem ott még sokáig, amikor egyszer csak meglepődtem; meglepő gondolatok ötlöttek fel bennem, csak úgy, a semmiből. Először is eszembe jutott, ki vagyok, nem a nevem, csak az, hogy honnan jövök és kik a barátaim. Emlékeztem John Divneyre, az életre, amelyet vele éltem, meg a várakozásra a csurom víz fák alatt azon a téli estén. Mindezen roppant mód elcsodálkoztam, mert ebben a reggelben az égvilágon semmiféle télies vonás nem volt. Továbbá egyáltalán nem volt ismerős nekem ez a körülöttem minden irányban elém táruló szép vidék. Csak két napja jöttem el otthonról, még nem gyalogoltam többet három óránál, és máris mintha olyan tájakra értem volna, amelyeket soha életemben nem láttam, és még csak nem is hallottam róluk soha. Képtelen voltam ezt megérteni, mert noha egész életemet könyvekkel meg iratokkal töltöttem, úgy gondoltam, nincs olyan út e környéken, amelyen jómagam ne jártam volna, amelynek irányát tökéletesen ne ismerném. Ám aggasztott egyéb is. A környezetem különleges idegensége, ez az idegenség pedig gyökeresen különbözött valamennyi olyan vidék idegenségétől, amelyet először látott tájon fedez föl az ember. Minden túlságosan kellemesnek, tökéletesnek, finomnak látszott. Minden, ami csak a szemem elé tárult, félreérthetetlen volt és egyértelmű, nem olvadt össze semmi mással s nem is keveredett össze vele. A mocsár színe csodaszép volt, és a fű zöldje a mezőn valósággal isteni. Itt-ott facsoportok látszottak, de egyáltalán nem a régi, unalomig megszokott elrendezésben. Az érzékeket már maga a lélegzés is gyönyörűséggel töltötte el, és szinte kéjes örömmel működtek. Nyilvánvaló volt, hogy különös vidékre jutottam, de az elmémen eluralkodó kétségek és a zavar ellenére boldognak éreztem magam, könnyű volt a szívem, és feladatom iránti bizakodással telt meg, ami a fekete doboz rejtekhelyének mielőbbi megtalálását illette. Éreztem, értékes tartalma lehetővé teszi számomra, hogy nyugodtan éljek a saját házamban, és később biciklin ismét meglátogathassam azt a titokzatos városi környéket, és kényelmesen földeríthessem különösségének okait. Leszálltam a kerítésről, és továbbmentem az úton. A járás könnyű volt, egyáltalán nem esett nehezemre. Biztosra vettem, hogy nem szemben megyek az úttal. Az út úgyszólván kísért engem.

Előző este elalvás előtt sokáig gyötrő kérdéseket intéztem magamhoz, hosszas párbeszédet folytatva újonnan megtalált lelkemmel. Elég különös, mégsem gondoltam arra a zavarba ejtő tényre, hogy élveztem a vendégeskedést annál az embernél, akit meggyilkoltam (vagy akivel kapcsolatban biztosra vettem, hogy meggyilkoltam) az ásómmal. A nevemen törtem a fejem, és tantaluszi kínokat éltem át, amiért elfelejtettem. Minden embernek van ilyen vagy olyan neve. Vannak a személyre jellemző, önkényes címkék, van olyan is, amelyik genealógiai asszociációkat képvisel, de a legtöbb név az illető személy szüleire jellemző, és bizonyos előnyöket biztosít a személyazonossági okmányok elkészítésében.^[6] Neve van még a kutyának is, ez különbözteti meg a többi kutyától, és a tulajdon lelkem, akit soha senki sem látott az úton vagy a kocsmapultnál ácsorogva, minden bonyodalom nélkül vállalta a nevet, amely megkülönbözteti a többi ember lelkétől.

Nemigen van rá magyarázat, hogy milyen közönyösen forgattam a fejemben mindezen zavaros dolgokat. Végső soron mégis elég riasztó eset, hogy az ember élete delén egyszer csak ott áll névtelenül: a szellemi hanyatlás tipikus tünete ez. De a megmagyarázhatatlan vidámság, amelyet környezetemből merítettem, megváltoztatta helyzetemet, a jól sikerült tréfa látszatát kölcsönözve neki. Ám elégedetten bandukolva az úton, még most is éreztem, hogy komoly kérdés fogalmazódik meg bennem ennek kapcsán, azokhoz a kérdésekhez hasonló, amelyeket előző éjjel tettem föl magamnak. Amolyan csúfondáros tudakozódás volt. Könnyedén fölsoroltam néhány nevet, amelyeket minden bizonnyal valamikor már hallottam, mert mindegyiket ismertem:

Hugh Murray

Constantin Petrie

Peter Small

Signor Beniamino Bari

A nemes és nemzetes Alex O'Brannigan, Bart Kurt Freund

Mr. John P. de Salis M. A.

Dr. Solway Garr

Bonaparte Gosworth

Legs O'Hagan.

Signor Beniamino Bari, szólt Joe, a kitűnő tenorista. Három gumibotos rendőrszakasz a Scala körül a nagy tenorista bemutatkozása alkalmával. Rendkívüli jelenetekre került sor a milánói Scala Operaház környékén, amikor a mintegy tízezer főnyi rajongóból álló tömeg, amelyet az elkeseredésig földühített a közlés, hogy már minden hely elkelt, megrohanta a rendőrkordont. Legalább ezren megsebesültek a vad kavarodásban, hetvenkilenc személy állapota válságos. Peter Coutts felügyelő olyan komoly sérüléseket szenvedett, hogy fölépülése alig remélhető. E viharos jeleneteket csak azokhoz lehet mérni, amelyeket az elegáns közönség produkált, miután meghallgatta Signor Bari áriáját. A nagy tenorista hangja valóban csodálatra méltó volt. Mélyen kezdett, gazdagon árnyalt regiszterben, amely hűen visszhangozta a Che Gelida Manina halhatatlan akkordjait, Caruso kedvenc áriáját. Amint isteni feladatának rangjáig hevült, hangja fokozatosan betöltötte az operaterem legtávolabbi sarkát is, teljességgel átlényegítve lelkes közönségét. Amikor kivágta a magas C-t, amely ponton mintha föld és ég az elragadtatás csúcsán egyesült volna, a hallgatóság fölállt helyéről, egy emberként tapsviharban tört ki, és kalapok, műsorfüzetek, valamint csokoládésdobozok valóságos pergőtüzét zúdította a nagy művészre.

– Nagyon köszönöm – mormoltam elragadtatott mosollyal.

Kissé túlzó talán, de nem egyéb a magadnak megengedett arrogancia és hiúság fölvázolásánál.

– Tényleg?

  Vagy mit szólnál például dr. Solway Garrhoz? A hercegnő elájult. Van orvos a teremben? Egy finom kezű, ezüstös hajú, karcsú férfialak tör magának utat nyugodtan az izgatottságtól sápadt bámészkodók tömegében. Néhány nagyon rövid, de határozott hangú utasítás. Nem egészen öt perc múlva már kezében tartja az egész helyzetet. A sápadt, de mosolygó hercegnő a hála szavait rebegi a férfinak. A szakértő diagnózis lám tragédiát előzött meg. A műfogsor előkerül a hercegnő gégéjéből. Minden szív az orvosért, az emberiség e szófukar szolgájáért repes. A herceg úr őkegyelmessége, akit későn értesítettek, és most csak az eset szerencsés kimenetelét láthatja, kinyitja csekkfüzetét, és hálája igazán szerény jeléül mintegy ezer guinea–t jegyez bele. A mosolygó orvos elfogadja tőle a csekket, ám legott ezer darabra tépi. Egy kék ruhás hölgy a háttérben rázendít az „Ó, béke legyen veled"-re, a hang erősödik, fölszárnyal, kitölti a nyugodt éjszakát, nem sok szem marad szárazon, s mire a dal véget ér, az emberi keblek mind érzelemtől dagadnak. Dr. Garr beéri egy elégedett mosollyal, és megvetően megrázza a fejét.

– Azt hiszem, ennyi elég is.

Zavartalanul folytattam utam. A nap gyorsan érlelődött keleten, és már mágikus hatalomként terjeszkedett a talajon, irreális és álomszerű módon szépítve meg a világot és boldogítva mindent, még engem is. Itt-ott a kisebb, puha fűvel benőtt területek és a menedéket nyújtó árkok az út mentén már kezdtek hívogató, csalogató erővel hatni rám. A nap ereje nyomán az út már keményebb lett, a járás pedig egyre fárasztóbb. Rövidesen úgy döntöttem, nem lehetek messze már az őrszobától, és egy pihenő csak segítségemre lenne feladatom elvégzésében. Megálltam hát, és testem teljes hosszában kinyújtóztam az árok rejtekén. Vadonatúj volt a nap, az árok pedig selymes és puha. Kéjes örömmel feküdtem ott, a naptól kábán. Orrlyukaimban ezernyi inger nyüzsgött, széna és fű szaga, távoli virágok illata, és a változatlan föld megnyugtató tudata a fejem alatt. Új és tündöklő nap virradt ránk, a világ napja. Szakadatlanul madarak csiripeltek, és színpompásan sávozott méhek húztak el fölöttem küldetésüket teljesítendő, és csak ritkán tértek haza ugyanazon az úton. Behunytam a szemem, míg a világegyetem kereke csak úgy zakatolt a fejemben. Kicsit később eszméletem kihunyt, és mély álomba merültem. Sokáig aludtam, olyan mozdulatlanul és érzéketlenül, mint az árnyékom, amely ott aludt mellettem.

Amikor fölébredtem, már túl voltunk a nap derekán, és egy kis ember ült mellettem, engem figyelve. Alattomos volt, alattomos pipát szívott, és remegett a keze. A szeme szintén alattomos volt, valószínűleg attól, hogy sokat fürkészte a rendőröket. Roppant különös szeme volt. A két szeme tekintetének iránya között nem volt érzékelhető eltérés, de mintha képtelenek lettek volna bármi előttük lévőre is közvetlen módon nézni, különös kifejezését akár annak lehetett tulajdonítani, hogy sokat nézte a tisztességtelen dolgokat, akár nem. Csak a fejtartásából tudtam, hogy engem figyel. Nem tudtam a szemébe nézni, sem magamra terelni a pillantását. Alacsony volt, szegényesen öltözött, a fején pedig halvány lazacszínű filcsapkát hordott. Szótlanul üldögélt irányomba fordulva, én pedig nyugtalanítónak találtam a jelenlétét. Azon tűnődtem, vajon régóta figyelt-e már ébredésem előtt.

Vigyázz! Minden hájjal megkent fickóval van dolgod.

Zsebre dugtam a kezem, hogy ellenőrizzem, megvan-e még a pénztárcám. Megvolt, lágyan és melegen simult a kezembe, akár egy jó barát keze. Amikor meggyőződtem róla, hogy nem raboltak ki, úgy döntöttem, kedvesen és jókedvűen beszélek vele, kipuhatolom, kicsoda is voltaképpen, és megkérdem tőle, merre van az őrszoba. Eltökéltem, hogy senkinek a segítségét nem utasítom el, aki bármilyen csekély mértékben is hozzásegíthet a fekete doboz megtalálásához. Váltottam vele néhány udvarias szót, és igyekeztem olyan zavaros pillantást vetni rá, mint ő énrám.

– Sok szerencsét! – mondtam.

– Erőt, egészséget – felelte hidegen.

Kérdezd meg tőle a nevét, a foglalkozását, meg hogy hová megy!

– Már bocsánat az alkalmatlankodásért, uram – mondtam –, de vajon igaz volna–e azon feltevésem, amely szerint ön madarász?

– Nem madarász – felelte.

– Üstfoltozó?

– Az se.

– Utazó?

– Nem, nem.

– Hegedűs?

– Dehogy.

Zavaromban jókedvűen rámosolyogtam.

– Ravaszdi kis ember, nehéz zöld ágra vergődni magával, és nem könnyű kitalálni a foglalkozását. Egyfelől nagyon is elégedettnek látszik, másfelől viszont nem. Mi baja az élettel?

Apró füstfelhőket eregetett felém, és feszült figyelemmel bámult rám bozontos szemöldöke alól.

– Ez az élet? – válaszolt e kérdéssel. – Egész jól meglennék nélküle – tette hozzá –, mert nem valami sok hasznát látom. Az ember se meginni, se megenni nem tudja, de még a pipájában elszívni se, nem véd meg az eső ellen, és a sötétben sem sokat segít, ha az ember levetkőzik és lángolva a szenvedélytől ágyba bújik egy jó adag barna sör után. Jókora balfogás, és sokkal jobb volna nélküle, mert az egész nem ér többet, mint búcsúkor egy pofon.

– Mondhatom, igazán szépen beszél egy ilyen gyönyörű napról – dorgáltam meg –, amikor a nap vérvörösen izzik az égen, és fölmelegíti vén csontjainkat sugárözönével.

– Olyan, mint a finggal festett tojás – folytatta –, vagy mint vaknak a némafilm. Ez volna az élet? Ez? Az élet?

Magyarázd meg neki az élet nehézségét, ugyanakkor hangsúlyozd édes mivoltát, és élénk színekkel ecseteld csáberejét!

– Édes mivoltát?

Beszélj a tavaszi virágokról, az emberi élet dicsőségéről és kiteljesedéséről, az esti madárdalról – nagyon jól tudod, mire gondolok.

Akkor sem vagyok benne biztos, hogy az élet édes lenne.

– Nehéz megmagyarázni, voltaképpen milyen is az élet – szóltam a ravaszdi komához –, általában nehéz az életet meghatározni, de ha az örömmel azonosítjuk, akkor a városban jobb, mint vidéken, és gyönyörűséges Franciaország bizonyos vidékein. Megfigyelte már, hogy a macskákat mennyivel könnyebb eladni kölyökkorukban?

Pulykamérges arccal pillantott felém.

– Az élet? Ez az élet? Nem egy ember töltött már száz évet azzal, hogy fölmérje az élet valós dimenzióit, és amikor végre megértette, miről is van szó, és alaposan bevágta egynémely jellemzőit, már semmi egyébre sem maradt ideje, csak hogy ágynak essen és meghaljon. Megdöglik, mintha itt sem lett volna! Az életnél semmi sem veszélyesebb, az ember nem tudja elpipálni, senki sem ad a feléért egy lyukas garast sem, és végül egyszerűen megöl minket. Fura egy találmány, roppant veszedelmes, amolyan halálos csapda. Élet?

Csak ült ott, és úgy látszott, fenemód dühös önmagára, egy darabig csöndben maradt az alacsony, szürke fal mögött, amelyet a pipafüstből húzott maga elé. Bizonyos idő elteltével újabb kísérletet tettem, hogy kitaláljam foglalkozását.

– Netán nyúlvadász? – kérdeztem.

– Dehogy, dehogy.

– Vándor napszámos?

– Nem.

– Arató–cséplő kezelő?

– Nemigen.

– Köszörűs?

– Nem.

– Városi tisztviselő?

– Nem.

– Gátőr?

– Nem?

– Lódoktor?

– Nem ló.

– Má' a jóistenit nekijje – jegyeztem meg nagy zavarban –, valami egészen ritka foglalkozása van, és nem tudom elképzelni, mi lehet az, hacsak nem gazda, mint jómagam, esetleg kabarészínész, vagy netán a kelmeárus–szakmában utazik? Színész vagy pantomimes?

– Egyik sem.

Nagy hirtelen fölült, és már-már nyíltan nézett rám, pipáját agresszíven előrelökve összeszorított fogai közül. Füsttel töltötte meg a világot. Nyugtalan voltam, de nagyon azért nem féltem tőle. Ha velem lett volna az ásóm, nem sokáig húzta volna. Úgy gondoltam, a legjobb, amit tehetek, ha meghajlok a szeszélyei előtt, és mindent helyeslek, amit mond.

– Rabló vagyok – szólt sötéten bicskás rabló, a karom meg akár az erős gőzgép dugattyúja.

– Rabló! – kiáltottam fel. Balsejtelmeim beigazolódtak. Maradj! Semmi esélyed!

– És olyan erős is, akár a mosodai vasaló. Meg kíméletlen gyilkos is vagyok. Ahányszor csak kirablok valakit, agyon is ütöm, mert egy fikarcnyit sem tisztelem az életet. Minél több embert ölök meg, annál tovább élhetek, elélhetek akár ezer évig is, és nem döglöm meg nyomorultul hetvenéves koromban, mint valami vén patkány. Magánál van a pénztárcája?

Add a szegény, nincstelen embert! Kérj kölcsön pénzt tőle!

– Nem lesz nehéz – válaszoltam. – Egyáltalán nincs pénzem, sem apróban, sem bankjegyben, sem értékpapírban, nincs tartozásom, nincsenek elidegeníthető javaim. Olyan szegény ember vagyok, mint maga, és arra gondoltam, kérek magától két shillinget az útra.

Most idegesebb voltam, mint előbb, amint ott ültem és néztem őt. Letette pipáját, és előkapott egy jókora bugylibicskát. Megnézte a pengéjét, és megcsillantotta a fényben.

– Kiontom a bélled – morogta –, még ha nincs is pénzed.

– Figyeljen ide – szóltam szigorúan –, a rablás és gyilkolás törvényellenes, ezenkívül az én életem elvétele nem nagyon hosszabbítaná meg a magáét, mivel szívelégtelenségem van, és fél éven belül biztos meghalok. Bizonyíték erre, hogy a múlt kedden halálfelhőt láttam a teámban. Majd mindjárt meghallja a köhögésemet.

Nagy nehezen harákoló köhögésben törtem ki. A hangja fuvallatként szállt a fű fölött. Arra gondoltam, hogy a legbölcsebb dolog volna fölugrani és elszaladni. Ez lenne a legegyszerűbb megoldás.

– Van itt még más is velem kapcsolatban – tettem hozzá –, egyik testrészem fából van, és teljességgel érzéketlen.

A ravaszdi emberke éles hangon fölkiáltott, felugrott, és olyan ravasz pillantásokat lövellt felém, hogy azt meg sem próbálom leírni. Rámosolyogtam, és felhúztam a nadrágom bal szárát, hogy megmutassam neki fából készült sípcsontomat. Gondosan megvizsgálta, és végigjártatta rajta érdes ujját. Aztán nagyon gyorsan leült, eltette a kését, és megint elővette pipáját. Egész idő alatt éghetett a zsebében, mert egy pillanat késedelem nélkül, mindjárt pöfékelni kezdett, és nagyon rövid idő múlva annyi kék meg szürke füstöt eregetett, hogy már azt hittem, meggyulladt a ruhája. A füst mögött azért láttam, hogy barátságos pillantásokat küld felém. Néhány pillanat elteltével szívélyesen és gyöngéden szólt hozzám:

– Nem akarlak én bántani, kisöreg – mondta.

– Azt hiszem, Mullingarban ért utol a balsors – magyaráztam. Tudtam, hogy megnyertem a bizalmát, és az erőszak veszélye most már elmúlt. Aztán tett valamit, amin meglepődtem. Fölhúzta a saját rongyos nadrágszárát, és megmutatta a bal lábát. Formás volt és szemrevaló, de az is fából.

– Különös egybeesés – mondtam. Most már értettem viselkedése hirtelen megváltozásának okát.

– Aranyos fiú vagy – felelte –, és egy ujjal sem nyúlnék hozzád. Az ország valamennyi féllábú emberének kapitánya vagyok. Ismertem őket mind, egy kivételével, ez vagy te, és most már a barátom vagy te is, nem csak ők. Ha valaki ferde szemmel néz rád, rögvest kiontom a belit.

– Ez már baráti beszéd – szóltam.

– Meghiszem azt – mondta, s két kezével széles mozdulatot tett. – Ha valaha bajba kerülsz, csak üzenj és megszabadítlak a nőtől.

– A nők egyáltalán nem érdekelnek – feleltem mosolyogva. – Egy hegedűvel jobban elvan az ember.

– Mindegy. Ha egy hadsereggel vagy kutyával gyűlik meg a bajod, akkor is eljövök féllábú embereim élén, és kiontom a béllüket. Valódi nevem Martin Finnucane.

– Nagyon becsületes név – helyeseltem buzgón.

– Martin Finnucane – ismételte meg, úgy hallgatva a saját hangját, mint a világ legandalítóbb zenéjét.

Visszafeküdt a helyére, és újfent pukkadásig sötét füsttel szívta tele magát, majd kibocsátotta e felleget, és elrejtőzött mögötte.

– Mondd csak – szólalt meg végül –, van desideratumod? Váratlanul ért e fura kérdés, de elég gyorsan megválaszoltam. Azt mondtam, hogy van.

– Miben áll az a desideratum?

– Megtalálni, amit keresek.

– Takaros kis desideratum – mondta Martin Finnucane. – És hogyan akarod megvalósítani, vagy mit teszel a mutandistól a mutandumig, hogy az elfogadható faktitivumhoz érkezz végül?

– Elmegyek az őrszobára – mondtam –, és megkérem a rendőröket, mondják el, mi a teendőm. Talán maga megmondhatná, hogyan jutok az őrszobára, innen, ahol most vagyunk?

– Talán, tényleg – szólt Mr. Finnucane. – Ultimátumod van?

– Titkos ultimátumom van – válaszoltam.

– Biztosra veszem, hogy csodás ultimátum, de nem kívánom tőled, hogy elszavald itt, ha egyszer titkos.

Elfüstölte az összes dohányát, és akkor már magát a pipát szívta a kellemetlen szagból ítélve, amely körülötte terjengett. Nadrágzsebébe nyúlt, és előhúzott egy kerek tárgyat.

– Itt egy kis emlék, mely szerencsét hoz – mondta. –Egy aranyló sors arany jele.

Úgyszólván aranyló köszönetet mondtam, de észrevettem, hogy csak egy szépen fénylő pennyt adott. Gondosan a zsebembe tettem, mintha valami roppant értékes holmi lett volna. Elégedett voltam azzal a móddal, ahogy végül is kezelnem sikerült ezt a különleges, csavaros észjárású, falábú cimborát. Közel az út túloldalához kis folyó csordogált. Fölálltam, és figyelmesen megnéztem a fehér vizet. Bukdácsolt a köves folyóágyban, aztán megugrott és sietősen tűnt tova a kanyarban.Az őrszoba ugyanezen az úton van – mondta Martin Finnucane –, és egy mérföldnyire hagytam magam mögött ma reggel. Azon a helyen találod, ahol a folyó elkanyarodik az úttól. Ha a patak fölé hajolsz, nagy kövér, barna pisztrángokat látsz, amelyek naponta ilyenkor térnek vissza az őrszoba felől, mert minden reggel odaúsznak egy jó kis reggelire, ugyanis a két rendőr mindenféle hulladékot rendszeresen a patakba ürít. Viszont lejjebb ebédelnek, ott, ahol egy MacFeeterson nevű ember, a falu pékje házának hátsó traktusa éri el a vizet. Három kenyérszállító teherautója van, meg egy kis szekere a hegyvidéki utakra, mert hétfőn és szerdán Kilkishkeamot is kiszolgálja.

  – Martin Finnucane – mondtam –, ezer és egy tüskés problémával küzdök, és szeretném őket megoldani, még mielőtt utam célját elérném. Minél előbb, annál jobb.

Barátságos pillantásokat küldött felém az árok füsttel koronázott mélyéről.

– Hát, jóképű fiú – szólt –, sok sikert és szerencsét! S ha veszélybe kerülsz, ne felejts jelt adni!

Azt mondtam: viszlát, viszlát, és otthagytam, miután kezet ráztunk. Kissé távolabbról visszanéztem, de nem láttam mást, csak az árok szélét, ahonnan úgy jött a füst, mintha cigányok főzték volna a mélyén az ebédjüket. Még egyszer visszafordultam, s még láttam öreg feje körvonalait, amint engem bámul, szinte figyelmesen tanulmányoz, míg csak el nem tűnök a láthatáron. Vicces, érdekes kis ember volt, segített nekem eljutni az őrszobára, és megmondta, milyen messze van. Folytattam utam, és elégedett voltam, hogy találkoztam vele.

Különös szerzet.