11. fejezet

Különös élmény lassan és békésen ébredni, hagyni, hogy az agyunk lustán bontakozzék ki a mély alvás ködéből, nem találkozva semmiféle fénnyel, amely biztosítékul szolgálhatna arra, hogy az álom valóban véget ért. Ez a gondolat ötlött elsőnek eszembe, aztán belém nyilallt a félelem, hogy megvakultam, majd a kezem megkönnyebbülten talált rá MacCruiskeen zsebkendőjére. Letéptem a szememről, és körülnéztem. Még mindig mereven ültem a széken. Az őrszoba csöndesnek és kihaltnak tűnt, a tűz kialudt, és az ég délután öt órai árnyalatban derengett. Már árnyékzónák lappangtak az asztal alatt és a konyha szögleteiben.

Úgy éreztem, tele vagyok erővel és élettel, kinyújtottam a lábamat, és karmozdulatokkal tágítottam mellkasomat. Kis ideig az álom beláthatatlan jótéteményeire gondoltam, ám különösen arra az ajándékra, hogy képes voltam a megfelelő pillanatban elaludni. Minden alkalommal elaludtam, ha agyam már nem tudta elviselni az elé táruló nehéz helyzeteket. Mindez homlokegyenest az ellenkezője volt annak, aminek nem kisebb ember, mint De Selby esett áldozatul. Ő nagy egyénisége ellenére gyakorta elaludt napközben, sőt gyakran egy-egy mondat közepén is^[25].

Föltápászkodtam, és csináltam néhány térdhajlítást. A tűz melletti székemről megfigyeltem, hogy a bicikli első kereke látszott az őrszoba hátsó traktusa felé vezető folyosón. Csak akkor bámultam csodálkozva ezt a kereket, amikor a negyedórás testgyakorlás után visszaültem székemre. Megesküdtem volna, hogy közben elmozdult előre, mert most már háromnegyed részben mutatta magát a gép. Mindez talán csak illúzió volt, és annak a ténynek tulajdonítható, hogy a széken megváltoztattam helyzetemet, ám ez valószínűtlen munkahipotézisnek bizonyult, mert a szék sokkal kisebb volt annál, semmint többféle elhelyezkedést lehetővé tett volna. Meglepetésem már-már csodálkozássá változott.

Azonnal fölálltam, és négy jókora lépéssel kijutottam a folyosóra. Az elképedés kiáltása hangzott föl ajkamról – amely szinte már a szokásommá fajult –, amint körülnéztem. MacCruiskeen sietségében tárva-nyitva hagyta a cella ajtaját, és a kulcscsomóját a zárban felejtette. A kis cellában, hátul, egész sereg festékeskanna hányódott, régi regiszterkönyvek, lyukas bicikligumik, bicikliszerelő szerszámok meg bőrből készült tárgyak társaságában, amely utóbbiak némiképp díszes, rézzel kivert lószerszámra emlékeztettek, de nyilvánvalóan itt egészen más rendeltetést töltöttek be. Figyelmem a cella ajtajára összpontosult. Az őrmester biciklije ott állt, nyergével a tolóretesznek támasztva. Nyilvánvalóan nem MacCruiskeen tehette oda, mert ő azonnal kiment a cellából a festékeskannájával, és a zárban felejtett kulcsok szolgáltak bizonyságul arra, hogy nem tért vissza, mielőtt elkerekezett. Nem túl valószínű, hogy amíg aludtam, bárki is behatolt volna ide, csak azért, hogy a biciklit egyik helyről a másikra tolja. Másrészt viszont nem tudtam szabadulni attól az emléktől, hogy az őrmester mennyire nyugtalankodott a biciklije miatt, és igyekezett félreeső helyen tartani. Ha megvan az oka annak, hogy egy biciklit cellába zárnak, mint valami veszedelmes vadállatot, okoskodtam, akkor azt hihetnők, még menekülni próbál adandó alkalommal. Ezt ugyan nem nagyon hittem, és úgy véltem, nem kellene e titokkal foglalkozni, ám hamarosan kénytelen voltam elhinni, mert ha valaki egyedül van a házban egy biciklivel, amelyről azt gondolja, hogy magától mozog a fal mellett, akkor ijedtében hamarosan rémülten elrohan; és akkor már annyira csak a menekülés gondolatával foglalkoztam, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy megrémüljek még a legiszonyatosabb dologtól sem, ha a segítségemre lehet.

Maga a bicikli különleges formájúnak és jellegűnek látszott, ezért egyedibbnek és fontosabbnak tűnt, mint az efféle gépek általában. Jól karban tartották, valósággal lubickolt az olajban, sötétzöld vázán szép díszítések ékeskedtek, és a legkisebb rozsdafolt sem csúfította el a makulátlanul tiszta sárhányókat. Mozdulatlanul állt előttem, akár valami szelíd póniló, kicsinek és alacsonynak látszott az őrmesterhez képest, de amikor szorosan mellé álltam, hogy pontosan megmérjem a magasságát, úgy láttam, sokkal nagyobb, mint az összes többi, általam valaha is látott bicikli. Ez a benyomás minden bizonnyal részei tökéletes arányosságának volt köszönhető, amelyek kombinációjának egyedüli célja egy felülmúlhatatlanul elegáns és kecses tárgy megalkotása volt, amely minden egyéb modellt magasan túlszárnyal, és csak méretei hibátlan, abszolút tisztaságában létezik. A férfiváz ellenére e bicikli kimondhatatlanul nőies és finom hatást keltett. Nem csupán lustán dőlt a falnak, mint valami hanyag, lődörgő munkakerülő, hanem manökentesttartásban, büszkén tartotta magát hibátlanul fölpumpált kerekein, két pontban érintkezve a talajjal. Önkéntelenül is érzékien simogatni kezdtem a nyergét. Érthetetlen módon egy emberi arcra emlékeztetett, nem is alakja vagy a vonások, hanem az anyagok képzettársítása alapján, a tapintásnak valami érthetetlenül ismerős mivolta révén. Régi, sötét bőr volt, nemes keménység jellemezte, és egész felületét határozott ráncok és apró redők barázdálták, pontosan úgy, ahogy az évek hagytak nyomot tulajdon vonásaimon. Finom nyereg volt, mégis nyugodt és bátor, amelyet nem tört meg az elzárás, és nem is mutatta ennek egyéb nyomát, mint a tiszteletre méltó szenvedést és a becsületes kötelességtudatot. Tudtam, hogy jobban szeretem ezt a biciklit, mint ahogy bármelyik más biciklit szerettem valaha is, még talán annál is jobban, ahogy egyes kétlábú embereket szerettem. Szerettem keresetlen szerénységét, engedelmességét, nyugodt modorának egyszerű méltóságát. Tekintetem előtt most pihenni látszott, akár egy megszelídített madár, amely szárnyait testéhez simítva engedelmesen várja a simogató kezet. Nyerge mintha hívogatott volna, hogy mielőbb üljek minden ülések legcsábosabb ülésére, míg kormánya, amelynek görbülete a pihenő madár szárnyának vad kecsességét idézte, szabad és örömteli utazásokra ösztönzött, a könnyednél is könnyedébb kerekezésre a gyors, talajmenti szelek társaságában, egészen a legtávolabbi menedékig, a vidáman forgó első kerékkel a szemem előtt, míg a keményre pumpált hátsó kerék finoman fölkavarja a száraz út porát. Mennyire kívánatos is volt az a nyereg, mennyi kecses és hívogató báj volt a kormány tartásában, és pumpája milyen nyugodt méltósággal illeszkedett a pedáloldali vázra!

Összerezzentem rádöbbenve, hogy beszélgettem ezzel a különös társsal – sőt, mi több, összeesküvést szőttem vele. Mindketten ugyanattól az őrmestertől tartottunk, mindketten vártuk a büntetést, amelyet kioszt majd ránk visszatértekor, mindketten azt gondoltuk, hogy ez az utolsó esélyünk, hogy megmeneküljünk tőle; és mindketten tudtuk, hogy mindkettőnk reménye a másikban van, csak akkor sikerülhet az egész, ha ketten indulunk, kölcsönösen segítve egymást a rokonszenv és a gyöngéd szeretet jegyében.

A hosszú este rávetült az őrszobára az ablakokon át, titkokat sejtetve mindenütt, összemosva a tárgyak közötti különbségeket, sötétbe borítva a padlót. Még mintha a levegő is összesűrűsödött volna, és feszülten fülelve első ízben hallottam a konyhából egy olcsó ébresztőóra ketyegését.

Arra gondoltam, hogy a csata már biztos véget ért. Martin Finnucane és féllábú emberei sántikálva távolodnak a dombokon, elvakultan és őrült gondolatokkal mindegyre szánalmas szavaikat mormolva, amelyeket senki sem ért. Az őrmester hamarosan visszatér, könyörtelenül átvág az alkonyon, fejében e nap igaz történetét forgatva, hogy elszórakoztasson, mielőtt felakaszt. MacCruiskeen talán hátramarad, s egy vén fal mellett várja be a legsötétebb éjszakát, gyűrött cigarettával a szájában, biciklijén ezúttal hat vagy hét nagykabáttal. A képviselők szintén visszatérnek oda, ahonnan jöttek, mindegyre azon tűnődve, miért is kötötték be a szemüket, miért is nem láthatták e csodaszép eseményt: e harc nélküli, csodálatos diadalt. Csak egy bicikli eszeveszett csengőjének hangját hallották, amely elvegyült a sötétségükbe vesző őrültek eszelős üvöltésével.

A következő pillanatban már az őrszoba ajtaja felé tapogatóztam, az őrmester engedelmes biciklijének kíséretében. Végiglopakodtunk a folyosón, majd átmentünk a konyhán, szinte eggyé válva összeesküvésünkben, és mint a balett-táncosok, hihetetlenül könnyű, csöndes és gyors léptekkel. Odakint az ajtó előtt megálltunk egy pillanatra, határozatlanul, belebámultunk a sűrűsödő éjszakába, a homály tompa egyhangúságát fürkészve. Az őrmester bal felé tűnt el MacCruiskeennel, arrafelé, ahol a másik világ kezdődött, és bal felől jött minden nyomorúságom. Az út közepére toltam a biciklit, határozottan jobbra fordítottam első kerekét, aztán nyeregbe pattantam, amikor is lelkesen megindult velem.

Hogyan is írhatnám le maradéktalan kényelmemet ezen a biciklin, tökéletes egységemet vele, az édes válaszokat, amelyek vázának minden kis része felől szálltak felém? Úgy éreztem, hogy már nagyon régóta, sok éve ismerem, meg ő is engem, és minden tekintetben értjük egymást. Velem egységbe forrva gurult az úton, légies könnyedséggel kerülve ki az út köves egyenetlenségeit, ügyesen manőverezve a kellemetlen akadályok között, sőt a bal pedál mozgását is szabályozta valahogy, amire ügyetlen falábam miatt kellett sort kerítenie. Mélyet sóhajtottam, és ráhajoltam a kormányra, könnyű szívvel számolva az út mentén elsuhanó fákat a sötétben, és ezek mondták nekem, hogy egyre távolodom az őrmestertől.

Az volt az érzésem, hogy pontosan szemben haladok egy hideg széllel, amely két oldalról sivítva súrolta a fülemet, és mindkét oldalon a halántékomra tapasztotta hajamat. Egyéb szelek is megzavarták az est nyugalmát, az ágak között lopakodva finoman megrázták a lombokat és fölborzolták a füvet, csak hogy megmutassák: a zöld világ még mindig ott van a sötétben. Az út közelében csordogáló patak, amelynek hangját nappal rendszerint elnyomta a hétköznapi lárma, most csöndesen hallatta moraját. Szárnyas rovarok köröztek körülöttem, és vakon vágódtak mellkasomnak. Fejem fölött vadludak meg egyéb nagy testű madarak húztak el kiáltozva vándorútjukon. Az ég magasában halvány csillaghálózatot vettem ki, amint itt is, ott is kitörni próbált a felhők közül. S a bicikli egész idő alatt csak úgy repült velem, alig érintette az utat, biztosan, egyenesen és hibátlanul haladt, mintha minden egyes fém alkatrészét angyalok tervezték volna.

A sűrűsödő jobb oldali éjszaka azt mondta nekem, hogy közeledünk egy út menti nagy ház tömegéhez. Amikor a magasságába érkeztünk, és már majdnem elhagytuk – fölismertem. Az öreg Mathers háza volt, amely körülbelül három mérföldnyire lehetett az enyémtől. Szívem nagyot dobbant örömében. Hamarosan viszontlátom régi barátomat, Divneyt. Elmegyünk a kocsmába, megiszunk egy jó sárga whiskeyt, és ő pipázgatva hallgatja a történetemet. Ha nemigen akarózik elhinni neki, majd megmutatom az őrmester biciklijét. Aztán másnap együtt indulhatunk a fekete doboz keresésére.

Bizonyos kíváncsiság (vagy talán biztonságérzet, amelyet olyan ember él át, aki újra otthon érzi magát) arra ösztönzött, hogy kontrázzak és finoman lefékezzem királynőmet. Egyszerűen csak hátra akartam pillantani, a nagy házra, de annyira lelassítottam a biciklit, hogy erősen rázkódni kezdett, és alig tudta folytatni útját. Gyorsan leugrottam a nyeregből, hogy könnyítsek rajta, érezvén, hogy nem voltam elég tapintatos. Majd tettem néhány lépést visszafelé az úton, a ház körvonalait és a fák árnyékát figyelve. A kapu nyitva állt. A hely kihaltnak és élettelennek látszott; halott ember üres háza volt ez, és a vigasztalanság messzire áradt belőle a környező éjszakában. Fái finoman, gyászosan hajladoztak. A nagy vakablakokon kivettem az üveg tompa csillogását, meg a futónövény leveleinek gyöngébb fényét a szoba ablaka körül, amelyben a megboldogult szokott volt üldögélni. Minden szögből alaposan megfigyeltem a házat, és szerfölött örültem, hogy most már közel vagyok a saját népemhez. Aztán hirtelen elborult, összezavarodott az elmém. Homályosan emlékeztem rá, hogy láttam a halott ember kísértetét, amikor a fekete doboz után kutattam a házban. Úgy tűnt, ez nagyon régen történt, és minden bizonnyal valami rossz álom emléke lehetett. Matherst az ásómmal öltem meg. Halott már régen. Kalandjaim megzavarták elmémet. Képtelen voltam emlékezni rá, mi történt velem a néhány elmúlt napban. Csak arra emlékeztem, hogy két tagbaszakadt rendőr elől menekültem, és már közel voltam otthonomhoz. Egyebekre meg sem próbáltam emlékezni.

Megfordultam, azzal, hogy elmegyek, amikor az az érzésem támadt, hogy a ház megváltozott abban a pillanatban, amikor hátat fordítottam neki. Olyan különös, jeges érzéklet volt ez, hogy földbe gyökerezett lábbal néhány másodpercre megálltam az úton, görcsösen markolva a bicikli kormányát és kínos igyekezettel törve rajta a fejem, megforduljak-e visszanézni, vagy eltökélten folytassam utam. Azt hiszem, úgy döntöttem, hogy elmegyek, és tettem is előre néhány bizonytalan lépést, amikor valami ismeretlen erő arra kényszerített, hogy vegyem szemügyre a házat. Szemem tágra meredt a meglepetéstől, és újfent az elképedés kiáltása szakadt ki torkomból. Az emeleten az egyik kis ablakban fényes világosság égett.

Bámultam egy ideig, mintha megigéztek volna. Nem volt kizáró oka, hogy az események óta valaki beköltözzön a házba, és ne gyújtson fényt az emeleti ablakban, és arra sem volt okom, hogy megrémüljek e világosságtól. Olajlámpás közönséges sárga fényének tűnt e világosság, és mostanában ennél sokkal különösebb dolgokat – sőt különösebb fényeket – is láttam. Mégsem tudtam meggyőzni magam, hogy valami egészen közönséges dolgot látok. Volt ebben a fényben valami gonoszság, valami titokzatosság, nyugtalanító erő.

Biztosan sokáig álltam ott, figyelve azt a fényt, és görcsösen markoltam a bicikli megnyugtató kormányát, amely gyorsan messzire visz innen, amikor akarom. Fokozatosan a biciklitől nyertem vissza erőmet és bátorságomat, meg a fejemben lappangó egyéb dolgoktól is – saját házam közelségétől például, Courahanék, Gillespiék, Cavanaghék és Murrayék még közelebbi szomszédságától és egy kőhajításnál nem messzebbre a nagy Joe Siddery, az óriás patkolókovács vityillójától. Aki fényt gyújtott a házban, talán megtalálta a fekete dobozt is, és jó szívvel odaadná olyan embernek, aki – mint én – annyi mindenen ment keresztül, hogy a birtokába jusson. Talán be kellene kopogni és megkérdezni.

Gyöngéden a kapufélfának támasztottam a biciklit, zsineget vettem elő zsebemből, s lazán odakötöttem a vázat a kapurácshoz, majd idegesen végigmentem a csikorgó fövenyen a sötétbe boruló bejárati ajtó felé. Míg kezem az ajtót keresve elmerült a sötétben, eszembe jutott, milyen vastagok a falak. Mindjárt a hallban találtam magam, mielőtt megértettem volna, hogy az ajtó nyitva van, és a szárnyai csapkodnak a szélben. E nyitott, baljós házban jeges borzongást éreztem a hátamon, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy vissza kellene mennem a biciklimhez. De nem ezt tettem. Megtaláltam az ajtót, megragadtam a fémkopogtatót, és koppantottam hármat: a koppantások fémes visszhangot vertek az egész házban, meg a sötét, kihalt kertben ugyancsak. Egyetlen hang, semmiféle mozgás nem felelt, míg én ott maradtam, a csend kellős közepén, a szívverésemet hallgatva. A lépcsőn nem hangzott lefelé jövő léptek zaja, ajtó nem nyílt a közelben, kiszűrődő fénnyel. Megint kopogtam az üresen kongó ajtón, válasz most sem érkezett, és újfent arra gondoltam, hogy visszatérek a kapurács mellé, a barátnőmhöz. De megint csak nem ezt tettem. Beljebb mentem a hallban, gyufát kerestem a zsebemben, és meggyújtottam egy szálat. A hall üres volt, és minden belőle nyíló ajtó zárva. A szél összehalmozta a lehullott leveleket egy sarokban, és a falakon a jeges eső foltjai éktelenkedtek, mivel a szél beverte az esőt a falak közé a nyitott ajtón át. A hall túlsó végén észrevettem a fehéren derengő csigalépcsőt. A gyufa sercegni kezdett az ujjaim között és kialudt, megint csak a sötétben hagyva engem határozatlanságommal, újra egyedül és hevesen verő szívvel.

Minden bátorságomat összeszedve elhatároztam, hogy fölmerészkedem az első emeletre, elvégzem feladatomat, aztán amilyen gyorsan csak tudok, visszatérek biciklimhez. Meggyújtottam egy másik gyufaszálat, magasan a fejem fölé tartottam, és nagy zajjal megindultam fölfelé a lépcsőn, szándékos lassúsággal. Jól emlékeztem a házra, hiszen egy egész éjszakát itt töltöttem, miután órák hosszat kerestem a fekete dobozt. A lépcső tetején megálltam, újabb gyufát gyújtottam, és jó hangosan elkurjantottam magam, hogy figyelmeztessem és fölébresszem az odafönt alvót, bárki is az. Amikor kiáltásom visszhangja válasz nélkül elhalt, még inkább egyedül és elhagyatottabban éreztem magam, mint az imént. Gyorsan előreléptem, és kinyitottam a hozzám legközelebb eső ajtót, úgy véltem, annak a szobának az ajtaját, amelyben egy éjszakát töltöttem valaha. A gyufa pislákoló lángjánál láttam, hogy üres és már régóta lakatlan. Az ágyról lehúzták a lepedőt és a takarókat, volt még ott négy szék, kettő egymásra téve egy sarokban, és egy fehér terítővel letakart fésülködőasztal. Becsaptam az ajtót, és megálltam, hogy újabb gyufát gyújtsak, feszülten fülelve, hátha hallok valami zajt, amely bizonyítja, hogy figyelnek. De nem hallottam semmit. Akkor kiléptem a folyosóra, és sorra nyitogattam a homlokzati szobák ajtait. Mindegyik üres volt, elhagyatott, sötét és élettelen. Megrémültem a saját mozdulatlanságomtól, és mindegyik szobába benyitottam, de mind ugyanilyen állapotban voltak. Egyre fokozódó félelemmel a lelkemben lementem a lépcsőn négyesével ugorva a fokokat, majd kimentem a főkapun. Ott hirtelen megálltam. Az első emeleti ablakból még mindig fény szűrődött ki a sötétbe. Az ablak mintha a ház közepén lett volna. Rémültnek, becsapottnak éreztem magam, egészen átfagytam, és szörnyű rossz kedvem volt, visszamentem hát a hallba, fölmentem a lépcsőn, és szemügyre vettem a homlokzati szobák folyosóját. Tárva-nyitva hagytam az ajtaikat első látogatásom alkalmával, de sehonnan sem szűrődött ki fény. Gyorsan megvizsgáltam a folyosót, hogy közben nem csukták-e be az ajtókat. Még mindig nyitva volt mind. Három vagy négy percig ott maradtam mozdulatlanul a csöndben, visszafojtott lélegzettel és vigyázva, zajt ne csapjak, abban a reményben, hogy bárki is mesterkedik itt, előbb-utóbb majd csak megmozdul és elárulja magát. De nem történt semmi, az égvilágon semmi.

Akkor bementem abba a szobába, amelyről úgy véltem, hogy a folyosó közepén van, és a sötétben az ablak felé tartottam, magam elé nyújtott karral. Fájdalmas meglepetést okozott, amit az ablakból láttam. A fény a szomszéd szobából szűrődött ki, jobbról, vastag réteget alkotva a sötétbarna levegőben s játékos ábrákat vetve a közeli fa sötétzöld lombjaira. A falnak dőlve ezt figyeltem egy pillanatig; majd visszahúzódtam, a megvilágított fát tartva szemmel, lábujjhegyen, nehogy zajt üssek. Mihamar éreztem a szemközti falat a hátam mögött. Legalább egy méterre voltam a nyitott ajtótól és még mindig láttam a lombokon csillogó, tompa fényt. Egy ugrással kint termettem a folyosón, és már bent is voltam a szomszéd szobában. Nem tölthettem ott negyed másodpercnél hosszabb időt, de máris láttam, hogy e helyiség elhagyatott, poros, és se fénynek, se életnek a legcsekélyebb nyoma sincs benne. A homlokomról patakzott a veríték, szívem hevesen vert, és a csupasz fapadló mintha még mindig visszhangzott volna gyors lépteim zajától. Az ablaknak tartottam, és kinéztem. Még mindig ott csillogott a sárga fény a lomboknak ugyanazon a részén, de most abból a szobából szűrődött ki, amelyből kijöttem.

Éreztem, hogy legalább három méterre vagyok valami embertelen és ördögi dologtól, amely arra használja e csalóka fényt, hogy még elviselhetetlenebb iszonyathoz csalogasson engem.

Véget vetettem a gondolkodásnak, száraz kattanással lezártam, becsuktam elmémet, mintha csak doboz vagy könyv lett volna. Majdnem reménytelen tervet forgattam a fejemben, elkeseredett, az emberi képességeket meghaladó tervet. Arra gondoltam, hogy egyszerűen kimegyek a szobából, lemegyek a lépcsőn, elhagyom a házat, végigmegyek a jól ismert fövenyes ösvényen, amelynek végében biciklim vár rám. Most végtelenül távolinak tűnt, ott, a rácshoz kötve, mintha másik világban lett volna.

Mivel biztosra vettem, hogy megtámadnak és megakadályoznak abban, hogy élve lejussak a hallba, ökölbe szorítottam a testem mellett tartott kezemet, és merev tekintettel bámultam a cipőm orrát, nehogy a szemem még valami szörnyű jelenséggel találkozzon a sötétben, aztán eltökélten kiléptem a folyosóra. Sértetlenül értem el a pihenőt, majd a hallt, aztán az ajtót, és meglepetéssel vegyes megkönnyebbüléssel újra a fövenyen találtam magam. A rácsos kapu felé tartottam, és ki is mentem rajta. Társnőm ott volt, ahol hagytam, tartózkodón a kőpillérhez támaszkodva. Kezem azt súgta, hogy a zsineg nem feszes, és a csomók érintetlenek. Mohó gyöngédséggel simogattam meg, tudva jól, hogy még mindig velem van, és épen, egészségesen visz majd haza. Valami megint arra késztetett, hogy megforduljak és egy pillantást vessek a házra. A fény nyugodtan égett ugyanabban az ablakban, mintha valaki elégedetten ágyban olvasna a szobában. Ha a félelmemnek vagy az eszemnek engedelmeskedtem volna, ha tudtam volna engedelmeskedni nekik, örökre hátat fordítottam volna ennek a sátáni háznak, fölpattantam volna biciklimre, és elhúztam volna valamely barátságos helyre, amely négy kanyarral odébb várt az út mellett. De valami más is motoszkált a fejemben. Nem tudtam levenni a szemem a lámpafényes ablakról, és talán nem is lettem volna képes hazatérni a fekete dobozról szóló hírek nélkül mindaddig, amíg különféle dolgok történnek abban a házban, amelyről feltételeztem, hogy magában rejti. Valósággal emésztett a zavarodottság, amint ott a sötétben egyre csak markoltam biciklim kormányát. Nem tudtam eldönteni, mit kellene tennem.

Az ötletem véletlenül támadt. Éppen rátettem egyik lábamat a másikra, mint gyakran, ha pihentetni akartam a bal lábamat, amikor nagy követ pillantottam meg a földön. Lehajoltam és fölemeltem. Körülbelül akkora lehetett, mint egy biciklilámpa, sima volt és kerek, az Isten is lövedéknek teremtette. Szívem majdnem hallhatóan kezdett verni, amikor arra gondoltam, hogy e kővel bedobhatnám a kivilágított ablakot, és akkor az a titokzatos lakó kénytelen volna előbújni rejtekhelyéről. Gyorsan el is tűnhetnék, ha a bicikli közelében maradok. Most, hogy megszületett bennem az ötlet, tudtam, hogy nem találok nyugodalmat, míg el nem hajítom a követ, és e tett meg nem világítja a megmagyarázhatatlan fényforrást.

Otthagytam a biciklit, és visszamentem a fölhajtóra, a súlyos kővel a jobb kezemben. Megálltam az ablak alatt, és fölpillantottam a fénysugárra. Egy nagy rovar repült bele és tért ki belőle szakadatlanul. A lábam remegett, és a testem majdnem megbénult a félelemtől. A kapuzatra pillantottam, és szinte vártam, hogy egy iszonyú rémalak kémlel a homályból. De semmit sem láttam, csak a sötétség áthatolhatatlan függönyét. Majd miután jó néhányszor nyújtott karral meglengettem a követ, teljes erőmből elhajítottam az ablak felé. Üvegcsörömpölés hangzott föl, majd a kő koppanása a padlón, meg ahogy odébb gurult, míg az üvegcserepek a lábamhoz hulltak az útra. Semmire sem vártam, sarkon fordultam, és ahogy a lábam bírta, rohantam vissza a fövenyes úton, hogy minél előbb biciklim közelében lehessek.

Egy ideig semmi sem történt. Négy vagy öt percnél nem telhetett el hosszabb idő, de ez nekem éveknek tűnt. Az üveg egész felső része betört, s csak egy jókora üvegcsillag maradt az ablakkeretben. A fény most még élénkebben csillogott a tátongó lyukon át. Hirtelen egy árnyék jelent meg, balra a teljes fényt eltakarva. Az árnyék annyira rosszul látszott, hogy nem tudtam kivenni pontosan, de abban biztos voltam, hogy jól megtermett alak árnyéka volt, aki csendesen állt az ablaknál és kibámult az éjszakába, hogy lássa, ki hajította el azt a követ. Aztán eltűnt, és én akkor értettem meg először, mi történt. Akkor sújtott le rám az új és a még sötétebb iszonyat. Az az érzés, hogy mindjárt történik valami, megakadályozott abban, hogy akár a legcsekélyebb mozdulattal is eláruljam jelenlétemet biciklim oldalán.

A fejlemények nem is várattak sokáig magukra. Még mindig az ablakot néztem, s egyszer csak halk hangokat hallottam a hátam mögül. Nem fordultam hátra. Hamarosan megértettem, hogy egy tagbaszakadt személy sietős lépteit hallom, aki az út menti fűben gázol, nehogy meghallják közeledését. Arra gondoltam, majd elmegy mellettem a sötétben a kapu előtt és meg sem lát, megpróbáltam hát megmaradni eredeti mozdulatlanságomban. A léptek egyszer csak az úton kezdtek csattogni, körülbelül hatméternyire a kaputól, hátulról közeledtek hozzám, majd megálltak. Nem tréfából mondom, hogy a szívverésem majdnem szintén megállt. Minden, ami csak mögöttem volt – nyakam, fülem, hátam, fejem –, félelemtől dermedten várta hátulról egy hihetetlenül vad lény támadását. Aztán szavakat hallottam.

– Kellemes éjszakánk van!

 Csodálkozva fordultam sarkon. Hatalmas termetű rendőr állt ott, majdnem eltorlaszolva az éjszakát. Nem csupán magas, erőteljes termete alapján néztem rendőrnek, hanem mivel zubbonyának rézgombjai ott világítottak gyönge fénnyel az arcom előtt, kirajzolva a homályban boltozatos mellkasát. Arca tökéletesen elmerült a sötétben, és voltaképpen semmit sem láttam tisztán belőle, csak túláradó rendőri minőségét, hatalmas tömegét, hatalmát és parancsoló jelenlétét éreztem. Olyan súllyal nehezedett egész szellememre, hogy sokkal inkább engedelmesnek éreztem magam, mint rémültnek. Félénken néztem őt, a kezem csak úgy reszketett a bicikli kormányán. Már azon voltam, hogy nagy nehezen eldadogok valamiféle választ az üdvözlő szavaira, amikor ismét megszólalt, és sötétbe boruló arca felől úgy érkeztek a szavak, mint egy baráti sorozat.

– Legyen szíves, kövessen, mert négyszemközti beszédem van magával – mondta –, ha másért nem, hát a biciklije nincs kivilágítva, és ennek már a feléért is felírhatnám a nevét és a címét.

Még mielőtt befejezte volna beszédét, elmerült a homályban, mint valami csatacirkáló, egész hatalmas tömegével, és elindult arra, ahonnan jött. Kérdés nélkül, azonnal engedelmesen követtem, hatot is lépve, amíg ő kettőt. Elmentünk a ház előtt, az úton, és amikor már majdnem elhagytuk, ő hirtelen befordult egy sövény mellett, és fenyegető fatörzsek között nyomult előre a ház csúcsának irányában vezetve engem varázslatos gyorsasággal a sötétben, amelyet mindenféle növényzet, bozót és visszacsapódó ág népesített be, Pluck őrmester expedíciójára emlékeztetve engem a föld alatti mennyországba. Ennek az embernek a jelenlétében felhagytam mindennemű csodálkozással, sőt a gondolkodással is. Hátának bizonytalanul ingadozó körvonalait figyeltem magam előtt, a homályban, és siettem utána legjobb képességem szerint. Nem szólt semmit, nem adott hangot, azon kívül, hogy hangosan szuszogott az orrán át, és hatalmas bakancsa nyomán a fű zizegett, ahogy letaposta, körülbelül olyan ritmusban, mint amikor a gazt kaszálják a réten.

Aztán élesen bekanyarodott a ház felé, és egy kis ablak irányába tartott, amely szerintem mintha szokatlanul alacsonyan, a talaj közelében lett volna. Rávillantotta zseblámpája sugárnyalábját, és fekete háta árnyékából négy mocskos kis ablaktáblát láttam két keresztpánttal merevített keretben. Amikor kinyújtotta kezét, azt hittem, le akarja emelni a keretet, de az egész ablakot megfordította a tengelye körül, mintha forgóajtó lett volna. Aztán lehajolt, eloltotta a zseblámpát, és hozzálátott, hogy hatalmas testét bepréselje a szűk nyíláson. Nem tudom, hogyan vitte véghez azt, ami ennyire lehetetlennek látszott. De az biztos, hogy gyorsan és hangtalanul véghezvitte, csak egyszer fújta ki közben jó hangosan az orrát, egyszer meg felnyögött, amikor a bakancs szorult bele a keretbe. Aztán visszavilágított rám a zseblámpával, mutatni az utat, de belőle nem látszott más, mint a bakancsa és kék szolgálati egyenruhájának nadrágja. Amikor bejutottam, fél karral visszanyúlt, és a helyére tette az ablakot, majd előre ment a zseblámpával.

A helyiség méretei, ahová kerültem, rendkívül szokatlanok voltak. A mennyezet mintha nagyon magas lett volna, a padló viszont annyira szűk, hogy még akkor sem előzhettem volna meg a rendőrt, ha mindenáron ezt akarom. Kinyitott egy magas ajtót, és ügyetlenül, oldalvást haladva egy még szűkebb folyosóba fordult be. Újabb magas ajtón jutottunk át, majd fölkapaszkodtunk egy hihetetlenül meredek lépcsőn. Mintha minden lépcsőfok egy láb mély, egy láb magas és egy láb széles lett volna. A rendőr rákhoz hasonlóan mászta meg őket, fejével egyre zseblámpája sugárnyalábja felé fordulva. A lépcső tetején újabb ajtón mentünk be, és nagyon különös helyiségben találtam magam. Valamivel nagyobb volt a többinél. A közepén körülbelül egy méter hosszú, harminc centiméter magas asztal állt, két földhöz rögzített fémlábon. Rajta petróleumlámpa, íróeszközök, egy csomó apró doboz, papírragasztók. Széket nem lehetett látni, de körben a falak mentén mélyedések voltak, amelyekben egy ülő ember kényelmesen elférhetett. A falakon sok plakát és rajzszöggel fölerősített hirdetés, kutyák és bikák képei, juhtenyésztési tájékoztatók, iskolai rendszabályok, fegyvertartási előírások. A rendőr körvonalaival, aki egyre csak hátat fordított nekem és talán éppen újabb hirdetést tűzött a falra a többi közé, könnyen rájöhettem, hogy megint afféle kisebb őrszobára kerültem. Megint alaposan körülnéztem, hogy mindent elképedve vegyek tudomásul, amit csak látok. Azt is láttam ezúttal, hogy balra van egy kis ablak, mélyen a falban, s hideg szél fújt be az ennek alsó részén tátongó nyíláson. Odamentem és kinéztem rajta. A lámpafény bizonytalanul csillogott a fa lombján, én pedig megértettem, hogy nem csupán egyszerűen Mathers házában vagyok, hanem vastag falai között. Újfent a meglepetés kiáltását hallattam, megkapaszkodtam az asztal szélében, és elgyengülten bámultam a rendőr hátát. Nagy műgonddal kezelte itatóssal a falra erősített hirdetését. Aztán megfordult, és az asztalra tette a tollát. Az egyik mélyedésbe botorkáltam háttal, és teljesen magamba roskadva leültem, szemem a rendőr arcára tapadt, a szám meg olyan gyorsan kiszáradt, mint ahogy esőcsepp szárad föl nyáron a forró aszfalton. Többször is megpróbáltam mondani valamit, de a nyelvem egészen egyszerűen nem mozdult. Aztán nagy nehezen sikerült kifejeznem az elmémben motoszkáló gondolatot.

– Azt hittem, maga meghalt!

Az esetlen, petyhüdt, egyenruhás test senkire sem emlékeztetett, de az arc az öreg Mathers arca volt. Nem olyan volt, mint amikor utoljára láttam álmomban, vagy holtan és változatlanul; most vörös volt és puffadt, mintha gallonszámra pumpálták volna bele a friss vért. Vörös és pufók volt az arca, és itt is, ott is jókora véraláfutások éktelenkedtek rajta. A szeme természetellenes élettel telt meg, és úgy csillogott a lámpafényben, akár a gyöngy. Válaszában fölismertem Mathers hangját.

– No, szép dolog, mondhatom – mondta –, de nem számít, mert én ugyanezt gondoltam magáról. Meglep engem a maga jó kondíciója, a vérpadon töltött délelőtt után.

– Megszöktem – hebegtem.

Hosszú, átható pillantást vetett rám.

– Biztos benne? – kérdezte.

Biztos vagyok benne? Hirtelen szörnyen betegnek éreztem magam, mintha az egész forgásban lévő világegyetem a gyomromba költözött volna, hogy fölkavarja benne az aludttejet. A tagjaim elgyengültek, megbénultak. Mindkét szemem úgy forgott üregében, ahogy madár verdes a szárnyával, a fejemben meg úgy dobolt a vér, hogy minden pillanatban azt hittem, biztosan szétveti. Hallottam, hogy a rendőr most megint beszél hozzám, nagyon távolról.

– Fox közrendőr vagyok – szólt –, ez az én magán– és különbejáratú őrszobám, és boldogan meghallgatnám a maga véleményét róla, mert csak üggyel-bajjal tudtam összehozni.

Éreztem, hogy agyam, térden állva bár, de hősiesen küzd, és nem akarja teljesen föladni a harcot. Tudtam, hogy meghalok, ha egyetlen másodpercre is elvesztem eszméletemet. Tudtam, hogy sohasem térnék magamhoz, és soha többé nem érteném meg ezt a szörnyű utat, ha elveszíteném e kegyetlen nap fonalát, amelyet megéltem. Azt is tudtam, hogy ő nem Fox, hanem Mathers. Tudtam, hogy Mathers meghalt. Tudtam, hogy beszélnem kellene vele, meg kellene próbálnom elhitetni vele, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett, megpróbálhatnék megszökni, még egyszer, utoljára s élve eljutni a biciklimhez. Abban a pillanatban a világ összes fekete dobozát odaadtam volna egy, a John Divney józan arcára vetett pillantásért.

– Nagyon kedves kis őrszoba – motyogtam –, de miért van egy másik ház falai között?

– Ez a rejtvény igen egyszerű, és biztos vagyok benne, hogy tudja is a választ.

– Nem.

– Pedig elemi kis rejtvényecske ez. Adóügyi okokból van itt, mert ha olyan lenne, mint a többi őrszoba, akkor különálló ingatlanként adózna, és hanyatt esne a meglepetéstől, ha megmondanám, micsoda adókat kellett fizetni az idén.

– Csak mondja!

– Tizenhat shillinget és nyolc pennyt fontonként, plusz három pennyt fontonként a romlott sárga vízért, amelyet nem is használok, aztán még négy penny a kutyáké a műszaki felvilágosításért. Csoda, hogy az egész vidék térden áll, a tanyasiakat átok sújtja, és tíz között egy sincs, aki rendesen befizette volna a bikaadót? Csak ezért tizennyolc embert írtam föl, ők aztán majd fizethetnek rendesen a következő bírósági napon. A maga biciklijén meg miért nincs kis vagy nagy lámpa?

– Ellopták.

– Ellopták! Pont ezt a választ vártam! Ma ez a harmadik lopás, a múlt szombaton pedig négy pumpa tűnt el. Vannak emberek, akik kilopják a nyerget a másik segge alól, ha tudják, és még jó, ha menet közben a külsőt le nem lopják a kerékről. Mindjárt fölveszem a tanúvallomását. Írja le pontosan az ellopott tárgyat, ne feledkezzen meg semmiről, mert amit maga jelentéktelen semmiségnek ítél, az nagyon fontos jel is lehet a tapasztalt detektív számára.

Fájt a szívem, de ez a rövid beszélgetés megnyugtatott, és megint elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy gondolkodjam rajta, miképp is menekülhetnék ki ebből az ocsmány házból. A rendőr felütött egy jókora regiszterfüzetet, amely kinyitva fele akkora lehetett, mint az asztal lapja. Több kérdést intézett hozzám a lámpáról, és minden választ szorgalmasan beírt a nagy könyvbe, lármásan kaparászva a tollal, s hangosan szuszogva az orrán át, és néha meg is állt pihenni, ha az ábécé egy-egy betűje nehézséget okozott neki. Nagy figyelemmel néztem őt, amint belemerült az írás műveletébe. Minden kétséget kizáróan az öreg Mathers arcát láttam, de most egészen gyermekded kifejezés ült rajta, mintha egy hosszú élet mély ráncai – amelyeket először láttam az arcán, és amelyek nyilvánvalóan az ő arcához tartoztak – hirtelen valamely kedvező befolyás hatására kisimultak volna. Most olyan ártalmatlannak és gyermekinek látszott, és annyira nehezére esett az egyszerű szavak papírra vetése, hogy a remény még egyszer fölparázslott bennem. Nem is tűnt olyan félelmetes ellenségnek most, hogy hidegvérrel figyeltem. Arra gondoltam, talán csak álmodom, vagy valami iszonyatos hallucináció kerített hatalmába. Sok mindent nem értettem, és valószínűleg halálom napjáig sem fogok megérteni: az öreg Mathers arcát, akit magam temettem el a mezőn, most meg ilyen hatalmas testen díszeleg, ezt a nevetséges őrszobát egy másik ház méteres szélességű falai között, a két öles termetű rendőrt, akik elől menekültem. De legalább házam közelében voltam, biciklim pedig a rácsos kapunál várt rám, hogy messzire vigyen innen. Vajon föltartóztatna ez az ember, ha megmondanám neki, hogy hazamegyek? Tud egyáltalán valamit a fekete dobozról?

Éppen felszárította itatóssal a művét, és átnyújtotta a könyvet, hogy írjam alá, roppant udvariasan kínálva felém a tollat is. Két oldalt rótt tele nagy, gyermekded, ákombákom betűkkel. Arra gondoltam, hogy egyáltalán nem volna jó akár a legcsekélyebb vitát nyitni a nevemmel kapcsolatban, olvashatatlan aláírást kanyarítottam hát a lap aljára, becsuktam a könyvet, és visszaadtam neki. Aztán amilyen határozott hangon csak tudtam, azt mondtam:

– Azt hiszem, most már megyek.

Sajnálkozva bólogatott.

– Igazán kár, hogy nem kínálhatom meg semmivel – mondta –, mivel hideg az éjszaka, biztos nem ártott volna magának valami.

Erőm és bátorságom visszaköltözött testembe, és amikor e szavakat meghallottam, majdnem teljesen erőre kaptam újra. Sok kérdés maradt nyitva, de ezeken majd csak akkor gondolkodom, ha már hazaértem és biztonságban leszek. A lehető leggyorsabban megyek, nem nézek se jobbra, se balra. Határozott mozdulattal álltam föl.

– Mielőtt elmegyek – mondtam –, egy dolgot kérnék magától. Elloptak tőlem egy fekete dobozt, és keresem már jó néhány napja. Nincs esetleg információja róla?

Abban a pillanatban, amikor kimondtam e szavakat, már meg is bántam, mert ha ez a rendőr valóban a csodálatosan feltámadott Mathers, akkor átláthatja az összefüggést a lopás és a gyilkosság között, és szörnyű bosszút esküdhet. De csak elmosolyodott, és ravasz kifejezést öltött az arca. A szűk asztal szélére telepedett, és dobolni kezdett körmével a lapján. Majd a szemembe nézett. Első alkalommal tette ezt, és én valósággal megvakultam, mintha egyenesen a napba néztem volna.

– Szereti az eperlekvárt? – kérdezte.

 Ez a hülye kérdés olyan váratlanul ért, hogy bólintottam csupán, és értetlenül néztem rá. Mosolya kiszélesedett.

– Hát, ha a doboz itt volna – mondta –, egy egész vödör eperlekvárt tehetne a teájába, és ha az sem volna elég, akár egy kádat is megtölthetne vele, hogy megfürödjön benne, és ha az is kevésnek bizonyulna, még tíz hektár földön is nyakig járkálhatna az eperlekvárban. Na, ehhez mit szól?

– Nem is tudom, mit gondoljak – nyökögtem –, nem értem az egészet.

– Máshogy mondom – felelte jókedvűen. – Egy egész házat megtölthetne eperlekvárral, minden szobát színültig, de annyira, hogy még az ajtót se lehessen kinyitni.

Ismét szorongva megráztam a fejem.

– Egyáltalán nem kell nekem ez a lekvár – mondtam hülyén.

A rendőr felsóhajtott, mintha hiába akarná megértetni velem gondolatát. Aztán komolyabb kifejezést öltött az arca.

– Egyvalamit mondjon meg, de őszintén – szólt ünnepélyes hangon. – Amikor lefelé ment az erdőben Pluckkal meg MacCruiskeennel, mi volt a magánvéleménye arról, amit látott? Ugye azt gondolta, hogy ezek nem közönséges dolgok?

A két rendőr neve hallatára összerezzentem, és megint úgy éreztem, hogy komoly veszélyben vagyok.

Nagyon óvatosnak kell lennem. Nem értettem, honnan tudja, mi történt velem Pluck és MacCruiskeen játékszereként, de mondtam neki, hogy nem értettem ezt az egész föld alatti Paradicsomot, ám a legparányibb eseményt is csodálattal szemléltem, ami ott történt. Még most is visszaemlékezve rájuk, azt kérdem magamtól, vajon nem álmodtam-e mindent, amit ott láttam. A rendőr elégedettnek látszott csodálatom kifejezésével. Nyugodtan mosolygott, inkább csak magának, mint nekem.

– Mint minden nehezen hihető és alig érthető dolog – mondta végül –, ez is roppant egyszerű, és elsőre megértené a gyerek is. Kár, hogy nem gondolt az eperlekvárra, amikor odalent járt, mert vámmentesen szerezhetett volna akár hordószámra is, méghozzá a lehető legjobb minőségűt, tiszta gyümölcslekvárt, kevés tartósítószerrel, vagy teljesen anélkül.

– Amit láttam, nem látszott egyszerűnek.

– Azt hitte, hogy varázslat van benne, sőt valami nagystílű csalás?

– Igen.

– De hát minden megmagyarázható. Nagyon egyszerű az egész, és meg fog lepődni, most hogy elmondom, miképp is működik.

Veszélyes helyzetem ellenére szavai kíváncsisággal töltöttek el. Arra gondoltam, hogy a különös, ajtókkal és huzalokkal teli, föld alatti birodalomra vonatkozó beszéde megerősítette annak létezését, meggyőzött róla, hogy valóban jártam ott, és nem csupán holmi álomra emlékszem, hacsak nem vagyok még mindig ugyanannak a rémálomnak a hatalmában. Roppant csábítóan hangzott ajánlata, hogy egyszerű magyarázattal szolgál mindezen csodákat illetően. E tudás kárpótolhat még a nyugtalanságért is, amelyet a társaságában érzek. Minél előbb fejezzük be a társalgást, annál előbb próbálhatok megszökni.

– Mi hát a magyarázat? – kérdeztem.

Jól szórakozott arcomra kiülő zavaromon, s jóízűen elmosolyodott. Éreztette velem, hogy olyan vagyok, mint egy gyerek, aki magától értetődő dolgokat kérdezget.

– A doboz – mondta.

– A doboz? Az én dobozom?

– Persze. A doboz az oka mindennek. Nevetnem kell Pluckon és MacCruiskeenen, értelmesebbnek hittem őket.

– Megtalálta a dobozt?

– Megtalálták, és a birtokomba került a javított és kiegészített 87. törvény 16. cikkelye alapján. Vártam magát, hogy jelentkezik érte, mert magán- és hivatalos nyomozásom alapján úgy tudtam, maga a jogos tulajdonosa. De olyan mértékben késlekedett, hogy elvesztettem türelmemet: elküldtem ma magához expressz biciklis küldönc útján, és már a hazatérését várja. Szerencsés embernek érezheti magát, hogy megvan, mert nem létezik a világon még egy ilyen érték. Csodálatosan működik, mintha óramű vezérelné. Lemértem, és több mint négy uncia van benne, ebből nyugodtan megélhet magánzóként, és minden vágyát teljesítheti.

– Négy uncia micsoda?

– Omnium. Csak tudja, mi van a dobozában!

– Persze, persze – hebegtem –, csak hát nem gondoltam, hogy négy uncia.

– Négy egész tizenkét század, hivatalos postai levélmérlegen. És így járattam a bolondját Pluckkal meg MacCruiskeennel; jót nevetne, ha látná, hogyan rohantak leolvasni, mint a gyalogkakukk, ahányszor csak föltornáztam az értékeket a veszélyes zónában.

Halkan kuncogott magában, amint elképzelte, hogy bajtársai véres verítéket izzadnak, és rám nézett, hogy lássa, milyen hatást tett rám a tények ezen egyszerű feltárása. Villámsújtottan hátrahanyatlottam a mélyedésemben, csupán egy kísérteties vigyort küldtem felé, nehogy azzal gyanúsítson, hogy nem tudtam, mi van a dobozban. Ha elhihettem neki, amit mondott, akkor csak ült ebben a szobában a négyvalahány uncia lehetetlen szubsztanciájával, és nyugodtan fölborította a természet rendjét, föltalált egy hallatlanul bonyolult gépezetet, hogy a többi rendőrből hülyét csináljon, kijátszotta az időt, csak hogy elhitesse a bajtársaival, hogy évek óta valami egészen földöntúli, varázslatos életet élnek, félrevezette, megrémítette, megboszorkányozta az egész környéket. Elképedtem és elborzadtam mindattól, amit ilyen csöndes, szerény jóindulattal állított, és képtelen voltam elhinni, de csak ez lehetett a magyarázata mindazon iszonyatos emlékeknek, amelyek nem mentek ki a fejemből. Megint féltem a rendőrtől, ám ugyanakkor a hatalmába kerített valami vad izgatottság arra a gondolatra, hogy a doboz és tartalma e pillanatban ott van a házamban, a konyhaasztalon. Mit tenne Divney? Szörnyen dühbe gurulna, hogy pénzt nem talált a dobozban, és kihajítaná a trágyadombra a félelmetes omniumot, miután valami mocsoknak nézte? Egész csomó zűrzavaros spekuláció rohanta meg elmémet: remények és fantasztikus félelmek, leírhatatlan képzelgések, mámorító alkotói előérzetek, változások, megsemmisülések és isteni beavatkozások. Nyugodtan üldögélve házamban, az omniumos doboz birtokában, meg tudnék tenni mindent, megláthatnék, megismerhetnék mindent, és hatalmamnak nem lenne egyéb határa, mint tulajdon képzeletem. Talán még arra is fölhasználhatnám, hogy kitágítsam képzeletem határait. Szándékomnak megfelelően pusztíthatnám el, változtathatnám meg vagy javíthatnám meg a világegyetemet. Megszabadulhatnék John Divneytől, persze nem brutálisan, hanem egyszerűen csak adnék neki tízmillió fontot, hogy menjen el. A leghihetetlenebb kommentárokat írhatnám De Selbyről, és közre is adhatnám ezeket, szédületesen díszes és tartós kötésben. Példátlanul gazdag szüretekről és aratásokról lenne híres a tanyám, és nagyszerű műtrágya tenné soha még nem látott módon termékennyé a földet. Bal combom csonkján acélnál is erősebb igazi hús és vér láb jelenne meg csodálatosan. Beállítanám az átlagosan optimális időjárást, szemerkélő esővel éjszakánként, amely tisztára mosná a világot és megszépítené valamelyest. A világ minden szegény parasztemberének aranybiciklit ajándékoznék, újonnan föltalált, a kényelmesnél is kényelmesebb nyereggel, és úgy intézném, hogy minden utast langy fuvallat kísérjen minden útján, még azokat is, akik egymással ellenkező irányban mennek ugyanazon az úton. Az emsém naponta kétszer ellene, és jönne valaki, aki minden malacért tízmillió fontot kínálna, szempillantás alatt ott teremne egy másik, és húszat kínálna bármelyikért. Kocsmám hordói és palackjai mindig tele lennének, és sohasem fogyna ki belőlük az ital, akármennyit is innának a vendégek. Föltámasztanám De Selbyt magát, hogy legyen kivel beszélgetnem éjszaka, és tanácsot adna nekem kényes, bonyolult ügyekben. Minden kedden láthatatlanná válnék...

– Nem is hinné, mennyire kényelmes – szólt a rendőr félbeszakítva gondolataimat –, nagyon hasznos, a téli sár alaposan letisztogatható segítségével a kamáslimról.

– Miért nem használja megelőzésre, és akkor a sár egyáltalán nem tapadna a kamáslijára? – kérdeztem izgatottan. A rendőr a csodálkozástól tágra meredt szemmel bámult rám.

– A Szűzmándokát neki, erre nem gondoltam – mondta.

– Maga nagyon értelmes, én meg jókora tökfilkó vagyok. Majdnem kiabálva hozzáfűztem: – Miért nem használja arra, hogy soha, sehol ne legyen mocsok?

Lesütötte szemét, és vigasztalhatatlannak látszott. – Én vagyok a tökfilkók királya! – mormolta.

Nem tudtam megállni, hogy szánakozva rá ne mosolyogjak. Világos volt, hogy ő nem az a személy, akinek a kezében maradhatna a fekete doboz tartalma. Hülye föld alatti találmánya egy ifjúsági kalandregényeken nevelkedett elme műve volt, olyan könyveken, amelyekben a szerző minden igyekezete arra irányul, hogy kiagyaljon egy mechanizmust, amely hihetetlenül bonyolult módon hajtja végre valakin a halálos ítéletet. Még szerencsém volt, hogy élve kimenekültem abból az őrült pincéből. Ugyanakkor arról sem feledkeztem meg, hogy van még egy kis számadásom MacCruiskeen közrendőrrel meg Pluck őrmesterrel. Nem ezeken az urakon múlt, hogy nem akasztottak föl a vérpadon, és alaposan megakadályoztak abban, hogy valaha is megtaláljam a fekete dobozt. A velem szemben ülő rendőr megmentette az életemet, valószínűleg akaratlanul, amikor úgy döntött, hogy egészen a riadószintig növeli az értékeket. Ezért mindenképpen megérdemelt bizonyos köszönetet. Majd itt hagyok neki tízmillió fontot, ha eljön az ideje, hogy tüzetesen vegyem szemügyre ezt a kérdést. Ő inkább bolond, mint gazfickó. Ám MacCruiskeent és Pluckot más fából faragták. De lesz még időm rá, és a fáradságot sem kímélem, hogy a föld alatti útvesztőjüket alaposan átformáljam, de úgy, hogy lesz nekik elég gondjuk, bajuk, vesződségük, munkájuk vele, és még veszélyessé is teszem számukra, hogy keservesen megbánják, ahogy velem viselkedtek. Megváltoztatom minden fülke tartalmát, nem bicikli, whiskey és gyufa lesz bennük, hanem rothadó döghússal, elviselhetetlen bűzzel, halálos mérgű kígyók ocsmány, ragacsos fészkével, halált hozó sziszegésével lesz tele ott minden, meg a rothadó szörnyekből áradó iszonyatos betegségek hordozóival telnek meg a kemencék, folyosók, és ha kinyitják az ajtókat, hogy meneküljenek, borzalmas, sárkányfejű patkányok serege árasztja el a szobát, a falakat, és az undormányos szörnyek farka a mennyezetről lelógva majd eléri a rendőrök fejét, az értékek pedig veszedelmesen magasra szöknek óránként, és elérik a...

– Nagyszerűen alkalmazható tojásfőzésre is – szólt a rendőr –, ha lágyan szereti, úgy kapja, ha keményen, olyan lesz, akár a kő.

– Azt hiszem, hazamegyek – mondtam határozottan, és majdnem pimaszul néztem rá.

Fölálltam. Ő csak fogta a zseblámpáját, és levette a lábát az asztalról.

– Nincs veszélyesebb a helytelenül megfőzött tojásnál – jegyezte meg –, emésztési zavarokat idéz elő, meg gyomorégést is. Tegnap életemben először főztem meg igazán jól a tojásomat!

A keskeny, magas ajtó felé tartott, kinyitotta, és lement előttem a lépcsőn, zseblámpájával világítva meg hátrafelé udvariasan a kanyarokat. Lassan és csöndben haladtunk, ő néha mint a rák, és egyenruhája fémgombjai a falat súrolták. Amikor elértük az ablakot, ő kinyitotta, elsőnek ment ki az ablakon, és segített nekem, hogy üggyel-bajjal átjussak a nyíláson. Aztán megindult elöl a zseblámpával, öles léptekkel gázolva a magas fűben, amíg csak ki nem lopakodtunk a sövény nyílásán és el nem értük az utat. Akkor megszólalt. A hangja furcsán habozó volt, majdnem bocsánatkérő.

– Valamit még mondanék magának – szólt –, szégyenkezem miatta, ugyanis elvi kérdés, és nem szívesen sértem meg az elveket, mert ugye, hová jutnánk, ha mindenki csak úgy venné ehhez a bátorságot, kérdem én?

Éreztem, hogy enyhén kérdő tekintettel néz rám a sötétben. Zavarban voltam, és kissé nyugtalan is. Arra gondoltam, hogy esetleg újabb félelmetes felvilágosítás következik.

– Miről van szó? – kérdeztem.

– A kis őrszobámról... – motyogta.

– Igen? Életem szégyene, hogy milyen rossz állapotban van, és még volt képem kitapétáztatni, míg jómagam a keménytojásomat főztem. Most nagyon csinos, és remélem, nem haragszik rám, nem sértődik meg ezért. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, és közöltem, hogy az egész szót sem érdemel.

– Ellenállhatatlan volt a kísértés – folytatta további mentségeket keresve. – Nem kellett levennem a hirdetéseket a falról. Csak rájuk borítani a papírt, és a helyiség már ki is volt tapétázva, egy szempillantás alatt.

– Tökéletes – mondtam. – Jó éjszakát, és köszönöm.

– Viszontlátásra – felelte üdvözlésre emelt kézzel –, és biztosra veheti, hogy megtalálom az ellopott lámpáját, mert egy font hat pennybe kerül darabja, és elvégre maga nem pénzgyáros, hogy mindig újat vegyen.

Néztem, amint átmegy a sövényen, és elindul visszafelé a fák és bokrok sűrűjében. A zseblámpája fénye mihamar csak egy nyugtalanul csapongó pontnak látszott a fatörzsek között, aztán teljesen eltűnt. Újra egyedül voltam az úton. Nem hallottam mást, csak a fák lombjainak vágyakozó susogását az enyhe éjszakai szélben. A megkönnyebbülés sóhaja szakadt ki belőlem, és visszamentem a rácskerítéshez, ahol biciklim várt rám.