8. fejezet

Miután MacCruiskeen lábujjhegyen kilopakodott a szobából, mint valami gyakorlott, tapasztalt ápolónő, és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót, ott találtam magam az ágy mellett állva, és bután azon tűnődtem, mihez kezdjek most. Fáradt voltam testileg, az agyam pedig eltompult. A bal lábamban különös érzés lappangott. Úgy éreztem, mintha nyúlna, mintha a fa anyaga lassan egész testemre átterjedne, és hüvelykről hüvelykre betöltené egész szervezetemet ez a gyilkos fa. Hamarosan az agyam is fából lesz, és akkor meghalok. Még az ágy is fából volt, nem pedig vasból. Ha belefeküdnék...

Az ég szerelmére, ülj már le, ne álldogálj ott, mint lóizé a hideg vízben – szólalt meg hirtelen Joe.

 – Nem tudom, mit csinálok, ha már nem állok – válaszoltam. De a biztonság kedvéért leültem az ágy szélére. Az ágyat igazán könnyű használni, még egy gyerek is megtanulja a használatát. Vetkőzz le, bújj be az ágyba, és csak feküdj ott, még ha bolondosnak is tűnik szemedben ez az ötlet!

Beláttam e javaslat bölcsességét, és vetkőzni kezdtem. Még ehhez az igazán egyszerű feladathoz is majdhogynem fáradtnak éreztem magam. Amikor már minden ruhadarabom a földön hevert, sokkal többnek tűntek, mint gondoltam volna, testem pedig meghökkentően fehér és vékony volt.

Unottan megágyaztam, lefeküdtem az ágy közepére, majd az öröm és megkönnyebbülés mély sóhaja szakadt föl belőlem. Úgy éreztem, mintha minden fáradtságom és szerencsétlenségem rám nehezedne, mint valami súlyos takaró, és melegen, álmosítón nyomna az ágyra. Térdem szétnyílt, akár a rózsaszirmok a napon, két hüvelykkel odébb nyomva sípcsontomat az ágy vége felé. Minden ízületem szeszélyesen meglazult és teljesen használhatatlanná silányult. Egész személyiségem minden hüvelyknyi része minden másodperccel egyre súlyosabb lett, és már úgy éreztem, több millió tonna teherrel nehezedem az ágyra. E teher egyenletesen oszlott meg az ágy négy lábán, amelyből a világegyetem alkotórésze lett. Szemhéjaim négy tonna súllyal nehezedtek szemgolyóimra. Cingár sípcsontjaim, amelyeket pihenésük agóniája még jobban megnyomorított, egyre távolodtak tőlem, míg csak szerencsés lábujjaim az ágy távoli végének nem feszültek végül. Testhelyzetem tökéletesen vízszintes volt, testem abszolút módon és visszavonhatatlanul gravitált. Bolygóközi lénnyé változtam magam is, az ággyal egyesülve. Távol az ágytól láttam odakint az éjt, amelyet az ablak keretezett, mintha csak kép lett volna a falon. Az egyik sarkában csillag sziporkázott, és távolabb kisebb csillagokat szintén láttam, imponáló bőségben szóródva szét ebben a keretben.

Alig láttam valamit az álmosságtól, és nyugodtan fekve ott azon tűnődtem, mennyire új ez az éjszaka,^[19] és különleges, természetfölötti egyediséggel rendelkezett. Minthogy elrabolta tőlem látásomat, testi személyiségemet, színek, illatok, emlékek, vágyak áramlásában oldotta föl, a földi és túlvilági élet megszámlálhatatlan lényegiségének áramlásában. Megfosztottak helyzetemtől, meghatározottságomtól és dimenziómtól, így fontosságom tekintélyes mértékben megcsappant. Csak feküdtem ott, és úgy éreztem, a fáradtság lassan örvénylik velem, mint a végtelen homokpartról levonuló apály. Annyira örömteli és mélységes érzés volt ez, hogy a boldogságtól újfent mélyen fölsóhajtottam. Majdnem azonnal ezután másik sóhajt hallottam, valamint Joe hangját, aki összefüggéstelenül valamit elégedetten motyogott. Közelről jött a hangja, de mintha mégsem a szokásos helyről érkezett volna. Arra gondoltam, hogy esetleg mellettem fekszik az ágyban, és gondosan a testem mellé szorítottam a két karom, nehogy véletlenül megérintsem, mert minden különösebb ok nélkül az az érzésem támadt, hogy parányi testét iszonytató volna megérinteni, mert pikkelyes és nyálkás, akár az angolna, vagy valami egyéb visszataszító állati testrész, mondjuk, mint a macska nyelve.

Nem valami logikus és nem is túl hízelgő – mondta hirtelen.

– Mi?

Amit a testemről mondtál. Hogy pikkelyes volna.

– Csak tréfa volt – csuklottam jó nagyot. – Tudom, hogy nincs tested. Az enyémet kivéve.

De miért pikkelyes?

– Nem tudom. Honnan tudnám, miért gondolom azt, amit gondolok?

Te jó isten! Nem akarom, hogy pikkelyesnek mondjanak!

Legnagyobb meglepetésemre a harag sikítóvá tette a hangját. Aztán szinte betöltötte a világot neheztelésével, de nem beszéddel, hanem azzal, hogy csendben maradt, miután kimondta szavait.

– Ejnye–bejnye már, Joe – mormogtam csillapítón.

Te kerested a bajt, most megkapod a magadét – hőbörgött nagy hangon.

– Nincs tested, Joe.

Akkor meg miért mondod, hogy van? És ráadásul pikkelyes!

Abban a pillanatban különös ötletem támadt, De Selbyhez méltó. Miért jött Joe annyira zavarba annak hallatán, hogy teste van? És ha valóban van teste? Ha teste van, egy más testtel a testében és így tovább, ezekben ezer meg ezer újabb testtel, akár a hagyma különböző rétegei, egészen az elképzelhetetlen végtelenségig? Én magam csak láncszem lennék a megszámlálhatatlan lényeknek ebben a beláthatatlanul hatalmas láncolatában, és az általam ismert világ annak a lénynek a belseje csupán, amelynek belső hangja én magam vagyok? Ki vagy mi hát mindennek a magva, milyen világhoz tartozó melyik szörny az a végső kolosszus, amelyet már semmi sem tartalmaz? Isten? A Semmi? Ezeket a zagyva gondolatokat Alulról kapom, vagy azért plántálták belém őket, hogy továbbítsam Fölfelé?

Alulról – ugatta Joe.

– Köszönöm.

Én megyek.

– Mi?

Lelépek. Két percen belül meglátjuk, ki a pikkelyes.

Ez a néhány szó abban a pillanatban halálos félelemmel töltött el, bár az értelmük túlságosan fontos volt ahhoz, hogy szó szerint vegyem őket, tüzetesebb vizsgálat nélkül.

– Ezt a pikkelyes ötletet honnan vettem? – kiáltottam fel.

Felülről! – kiabálta.

Zavartan és rémülten próbáltam megérteni közvetlen függőségem és láncszerűen fogyatékos integritásom bonyolult mivoltát, de nemcsak ezt, hanem veszedelmes jelentéktelenségemét és elszigeteltségem zavarba ejtő hiányosságáét nemkülönben. Ha meggondoljuk...

Ide figyelj! Mondok neked valamit, mielőtt elmegyek. Én vagyok a lelked és valamennyi lelked. Ha én elmegyek, meghalsz. A régi emberiség nemcsak implicit módon van meg minden újszülöttben, hanem tartalmazza is az újszülött. Az emberiség állandóan táguló spirál, és az élet sugár, amely röviden bevilágítja e spirál minden egyes gyűrűjét. Az egész emberiség útja már teljességgel befejeződött, de az élet sugara téged még nem hagyott el. Földi utódaid csöndben várnak, bíznak tanácsaidban, az enyéimben és mindazoknak a tanácsaiban, akik bennem foglaltatnak, hogy oltalmazzák őket és továbbvigyék a lángot. Nem te vagy az utolsó láncszem, ahogy nem is anyád volt, amikor veled volt várandós. Amikor elhagylak, magammal viszek mindent belőled, ami azzá tett, aki vagy – magammal viszem minden jelentőségedet és fontosságodat, az emberi ösztön és étvágy, bölcsesség és méltóság minden fölhalmozódását. Magadra maradsz nincstelenül, és nem lesz mit adnod azoknak, akik várnak. A te bajod, ha így találnak rád! Jóccakát!

Úgy véltem, Joe beszéde kissé nevetséges volt és erőltetett, de ő elment, én pedig meghaltam.

Azonnal hozzáfogtak temetésem előkészületeihez. Fekete lepellel díszített koporsómban fekve hallottam a födél leszögezésének hangos kalapácsütéseit.

Hamarosan kiderült, hogy a kalapácsolás Pluck őrmester műve volt. Szélesen mosolygott rám az ajtóból, és úgy nézett ki, mint aki nagyon életvidám, miután alaposan bereggelizett. Zubbonya szoros gallérja fölött széles vörös sáv ékeskedett, amely mintha egyenesen a tisztítóból érkezett volna. A bajuszán még gyöngyözött a tej.

Istennek hála, hogy magához tért – szólt Joe.

A hangja baráti volt és megnyugtató, akár zsebek egy régi ruhán.

– Jó reggelt magának így reggeltájt – szólt az őrmester szeretetre méltó hangon.

Udvariasan válaszoltam, és részletesen elmeséltem neki álmomat. Az ajtófélfának támaszkodva, fokozottan hegyezte fülét a nehezebben érthető részeknél. Amikor befejeztem elbeszélésemet, szánakozva és jókedvűen mosolygott rám. – Álmodott valamit, öregem – mondta.

Hitetlenkedve pillantottam rá, majd kinéztem az ablakon. Az éjszaka nyomtalanul eltűnt, csupán egy távoli dombot hagyva a helyén, amely szelíden magasodott az égnek. Fehér és szürke felhők tornyosultak fölötte, és a valószínűség kedvéért itt-ott fák és sziklák nehezedtek zsenge vállára. Hallottam, amint a vad reggeli szél végigsöpör a tájon, és máris dobolt fülemben a nap csendhiánya, élénken és mozgalmasan, akár a kalitkába zárt madár. Fölsóhajtottam, és újfent az őrmester felé fordultam, aki még mindig hanyag nemtörődömséggel támaszkodott az ajtófélfának és szórakozottan, csöndesen piszkálta a fogait.

– Emlékszem egy álmomra – mondta –, amelyet november huszonhatodikán lesz hat éve, hogy láttam. Pontosabb szó volna a rémálom. Azt álmodtam, kérem szépen, hogy csöndes durrdefektem van.

– Ez igazán meglepő – mondtam szórakozottan –, de nem csodálkozom rajta – szög csinálta?

– Nem szög csinálta – mondta az őrmester –, hanem a túl sok keményítő.

– Nem is tudtam – feleltem maró gúnnyal –, hogy nálunk keményítővel kezelik az utakat.

– Nem az út hibája volt, és, csodák csodája, nem is a községi tanácsé. Azt álmodtam, hogy háromnapos szolgálati kerékpárúton vagyok. Hirtelen éreztem, hogy a nyereg megkeményedik alattam, és olyan lesz, mint valami púp. Leszálltam, és megnéztem a kerekeket, de azok kifogástalanul teli voltak levegővel. Aztán arra gondoltam, hogy idegkimerültségem van a túlfeszített munkától. Elmentem egy magánrendelésre, ahol az orvos alaposan megvizsgált, és megmondta, mi a bajom. Csöndes durrdefektem van. – Durva röhögésben tört ki, és félig felém fordította roppant terjedelmes hátsóját.

– Nahát, nézze meg! – és csak nevetett.

– Látom – motyogtam.

Teli pofával röhögve kiment, de egy perc múlva visszajött.

– A zabpehelykása az asztalon van, és a tej még meleg a tehén tőgyétől.

Felöltöztem és átmentem reggelizni a nappaliba, ahol az őrmester és MacCruiskeen a számaikról beszélgettek.

– Hat egész kilenc, hatvanhárom százalék – mondta MacCruiskeen.

– Magas – mondta az őrmester. – Nagyon magas. Biztos, hogy szökik a meleg. Mondjon valamit a csökkenésről is. – Átlagos csökkenés éjfélkor, hulladékhő nélkül. Az őrmester nevetett és megrázta a fejét.

– Hulladékhő meg nincs – csuklotta –, maholnap a gatyánkat is ráfizetjük a magasságra, ha igaz, hogy szökik a hő.

MacCruiskeen hirtelen fölkelt a székéről.

– Ráteszek még úgy huszonöt kiló faszenet – jelentette ki.

Számításait mormolva kiment a szobából, nem nézve se jobbra, se balra, csak a fekete noteszébe.

Már majdnem mind bekebeleztem a kásaadagomat, és fölpillantottam, hogy egyenesen az őrmester szemébe nézzek.

– Mikor akasztanak föl? – kérdeztem bátran széles arcába nézve. Frissnek és erősnek éreztem magam újra, és bíztam benne, hogy különösebb nehézség nélkül úgyis megszököm.

– Holnap reggel, ha elkészül a vérpad, és nem esik. El sem hinné, milyen csúszós a vérpad az esőtől. Még elcsúszik, kitöri a nyakát, mint a pinty, és nem tudja meg soha, mi történt az életével, sem hogy miképp vált meg tőle.

– Nagyszerű – mondtam eltökélten –, de ha huszonnégy órán belül úgyis meghalok, kérem, magyarázza el nekem MacCruiskeen fekete noteszének számait.

Az őrmester elnézően mosolygott.

– A leolvasott értékeket?

– Igen.

– Mivel úgyis teljességgel halott lesz, semmi néven nevezendő impedimentum nem gátolja e kérelmét – mondta –, de könnyebb megmutatni, mint szavakkal elmagyarázni. Kövessen, és legyen jó fiú!

Egy ajtóhoz vezetett az épület hátsó traktusában, és kivágta az ajtaját olyanféle mozdulattal, mint aki most aztán valóban megvilágosítja elmémet, majd udvariasan félreállt, hogy akadálytalanul beláthassak a szobába.

– Ehhez mit szól? – kérdezte.

Benéztem a szobába, de nem láttam semmi különöset. Szűkös, homályos és nem is nagyon tiszta hálószoba volt. Óriási rendetlenség uralkodott, és átható szaggal telt meg.

– MacCruiskeen szobája – magyarázta.

– Nemigen látok semmit – mondtam.

Az őrmester türelmesen mosolygott.

– Nem a helyes irányba nézett – mondta.

– Néztem mindenhová, ahová csak nézhettem – feleltem.

Az őrmester bement a szoba közepére, és kézbe kapott egy céljának megfelelő botot.

– Ha el akarnék rejtőzni – jegyezte meg –, biztos, hogy fölmásznék egy fára. Az emberekben nincs meg a képesség, hogy fölemeljék a fejüket, nagyon ritkán veszik szemügyre, ami a levegőben történik.

A plafont néztem.

– Jóformán semmi látnivaló nincs itt – mondtam –, egy döglöttnek látszó húslégy kivételével.

Az őrmester fölpillantott, és botjával a levegőbe bökött.

– Az nem húslégy – mondta –, hanem Gogarty hangárja.

Zavarodottan nagy szemeket meresztettem rá, ő viszont rám se hederített, hanem továbbra is csak az apró jelet mutatta a mennyezeten.

– Az ott – mondta – Martin Bundle háza, amott pedig Tiernahinéké, arra a férjezett nővére lakik. Itt meg a Tiernahin-háztól a főút és a távíró felé vezető bekötőút. – Botja hegyével követte a mennyezet egyik vékony repedését, majd lejjebb mutatott egy vastagabb repedésre.

– Térkép! – kiáltottam izgatottan.

– És itt az őrszoba – tette hozzá. – Világos, mint a vakablak!

Amikor figyelmesen megnéztem a mennyezetet, láttam, hogy Mr. Mathers háza is ott van, meg minden út és ház, amelyeket csak ismerek, meg szomszédságokat behálózó útrendszerek, amelyekről fogalmam sem volt. A körzet teljes, megbízható és meghökkentő térképét láttam.

Az őrmester rám nézett, és megint elmosolyodott.

Elismerheti – mondta –, hogy ez elbűvölő fejtörő, szédületes rejtvény és a legmesszebbmenőkig ritka jelenség.

– Maga csinálta?

– Nem én, és senki más emberfia sem csinálta. Mindig így volt, és MacCruiskeen biztos benne, hogy így volt még előtte is. Természetes repedések ezek, és ez nem tréfadolog.

A mennyezetre szögezett szemmel követtem az utat, amelyen jöttünk, amikor Gilhaney megtalálta biciklijét a bozótban.

– A dologban az a vicc – szólt az őrmester –, hogy MacCruiskeen két évig bámulta a mennyezetet, míg rá nem jött, hogy ördögien pontos térképet lát.

– Hát ez hülye dolog – jegyeztem meg a felháborodás hangján.

– És öt évig tanulmányozta nagy figyelemmel a térképet, mielőtt felfedezte rajta az örökkévalóság útját.

– Az örökkévalóságét?

– Bizony.

– És van rá mód, hogy visszatérjünk onnan? – suttogtam.

– Persze. Van lift. De várjon, míg meg nem mutatom a térkép titkát!

Újra fogta a botot, és az őrszobát jelölő pontra mutatott.

– Itt vagyunk mi, az őrszobában, a távírópóznás országút mentén – mondta. – Most használja a képzelőerejét, és mondja meg nekem, milyen út van balra, ha az őrszobáról indulunk az országútnak.

Megfeleltem nehézség nélkül:

– Az az országút, és egy másik út kereszteződéséhez jutunk, ahol Jarvis hangára áll, ezen az utóbbin jöttünk vissza, miután megtaláltuk a biciklit.

– Szóval ez az első balra forduló út?

– Igen.

– És ez itt van, itt... ni!

Rámutatott a balra kanyarodó útra a botjával, és a kereszteződésben álló Mr. Jarvis-féle hangárt is megmutatta.

– Most pedig – szólt ünnepélyesen – legyen olyan szíves, tájékoztasson, mi ez.

Botja hegyét végighúzta egy vékony repedésen, amely körülbelül félúton érte el az országutat jelző repedést az őrszoba és a Jarvis-hangár között.

– Ezt hogyan nevezné?

– Ott nincs út! – kiáltottam izgatottan. – A Jarvis-hangárnál balra forduló út az első út balra. Nem vagyok hülye. Ott nincs út.

Ha még nem vagy hülye, majd az leszel. Halott ember vagy, ha továbbra is hallgatod ennek az úrnak a beszédét.

– De igenis van ott út – szólt diadalittasan az őrmester –, csak tudni kell megfelelően nézni. Mégpedig nagyon régi út. Jöjjön csak velem, megmutatom közelről is.

– Ez az örökkévalóság útja?

– Igen, csak nincsenek útjelzők rajta.

Az őrmester, jóllehet egyetlen mozdulatot sem tett cellájába zárt magányos biciklije irányába, máris ügyesen becsatolta a csipeszeket a nadrágja alján, és súlyos léptekkel nekivágott a délelőttnek. Együtt mentünk le az útra. Egyikünk se szólt egy árva szót sem, és a másiktól sem várta, hogy megtörje a csendet.

Amikor az élénk szél az arcomba vágott, egy csapásra eloszlatta a sötét kételyt, félelmet és zavart, amelyek úgy telepedtek kedélyemre, akár esőfelhő a domboldalra. Valamennyi érzékszervem úgyszólván természetfölötti módon kiélesedett, miután megszabadultak a gyötrő kötelezettségtől, hogy az őrmester létével foglalkozzanak. A világ úgy csengett-bongott fülemben, akár valami hatalmas műhely. A mechanika és a kémia magasztos vívmányai minden szempontból az evidencia erejével hatottak. A föld fölöttébb tevékeny, láthatatlan kaptár volt. A fák ott aktivizálták magukat, ahol álltak, és erejük abszolút bizonyítékával szolgáltak. Példátlan fűcsomók tolakodtak állandóan a kezünk ügyébe, különbözőségüket hangsúlyozva a világegyetem vonatkozásában. Minden, amit csak látott a szem, a lehető legnehezebben elképzelhető motívumokká olvadt össze, valóságos mennybéli harmóniában, a legcsekélyebb disszonancia nélkül. Csak fehér ingükről fölismerhető férfiak dolgoztak a távoli tőzegmezőkön, üggyel-bajjal szedegetve össze a barna tőzeget és a hangát. Türelmes lovak ácsorogtak a közelben hasznos szekerük elé fogva, és a domboldalon, elszórtan a sziklák között apró juhok legelésztek. Madarak hangja hallatszott a fák titokzatos magasságából, amint ágról ágra röpködtek és nem túl harciasan csiviteltek. Az út mellett a mezőn egy szamár állt nyugodtan, mintha apránként és roppant ráérősen a reggelt vizsgálta volna. Nem mozdult, magasra tartott fejjel kérődzött a szélen. Úgy nézett ki, mint aki nagyon is érti a világ megmagyarázhatatlan örömét.

Tekintetem kielégíthetetlenül csapongott. Egyáltalán nem láttam mindent, amit meg akartam nézni, amikor az őrmester társaságában balra fordultam az örökkévalóság felé, ám gondolataim azokkal a dolgokkal maradtak, amelyeket a szemem látott.

Csak nem azt akarod mondani, hogy hiszel ebben az örökkévalóság-cirkuszban?

– Mi egyéb választásom lenne? A tegnapi nap után ostobaság volna tőlem, ha bármiben is kételkednék.

Ez mind rendben van, de azt hiszem, joggal állítom, hogy valóságos tekintély vagyok az örökkévalóság dolgában. Mégiscsak azért talán van határa azoknak a szamárságoknak, amelyeket ez az Úr hord össze itt.

– Biztosra veszem, hogy nincs.

Képtelenség. Te már demoralizált vagy.

– Holnap fölakasztanak.

Ez még nem biztos, de ha mégis megesik, jó kis műsort rendezünk!

– Többes számban?

Hát persze. Ott leszek, mindvégig. De addig is szögezzük le, hogy az örökkévalóság nem ilyen-olyan Út végén található, amelyet egy mennyezet repedései ábrázolnak egy vidéki zsaru hálószobájában.

– Hát akkor mi van az út végén?

Fogalmam sincs. Ha csak azt mondaná, hogy az örökkévalóság az út végén van, ez még hagyján. De amikor azt mondta, hogy majd lifttel jövünk vissza... hát azért ez kicsit sok, olyan, mint amikor a mennyországot valaki összetéveszti az éjszakai lokállal. Még hogy lift!

– Hát – érveltem – ha elfogadjuk, hogy az örökkévalóság az út végén van, a lift kérdése már nemigen számít. Ha lenyeltük az ólat kutyástól, lenyelhetjük a bolháit is.

Nem. A liftet soha. Eleget tudok ahhoz a másvilágról, hogy biztos legyek benne: ott nem utazgatunk oda s vissza a lifttel. Mellesleg szólva, most már közel lehetünk ahhoz a helyhez, és egyetlenegy fia liftaknát sem látok a felhőkbe magasodni.

– Gilhaneyn nem volt kormány – mutattam rá.

Hacsak a „lift" szónak nincs speciális jelentése. Mint a „zuhanásnak", amikor a vérpadról beszélünk. A „lift" lehet az eredménye egy ásóval a gégefőre mért erős csapásnak is. Ebben az esetben biztosra veheted az örökkévalóságot, vele maradsz mindörökre, és jóccakát.

– Még mindig elhiszem, hogy van itt egy elektromos lift.

E társalgásról figyelmemet elterelte az őrmester, aki most lelassította lépteit, és különös kutatást végzett a botjával. Az út pereme mindkét oldalon emelkedett, magas fű és cserje borította, meg jó csomó nagyobb dolog is volt mögöttük, aztán sűrű bozót, amelyet zöld kúszónövényzet hálózott be.

– Valahol itt van – mondta az őrmester –, vagy errefelé valamerre, de a közelben.

Botja hegyével végigtapogatta a talajt a zöld oldalsáv mentén.

– MacCruiskeen erre biciklizik a fűben – mondta –, ez könnyű rejtvény, a keréknyomot könnyű fölismerni, és az ülés érzékenyebb eszköz, mint a kérges kéz.

Mentünk tovább, és az őrmester elmélyültebb vizsgálódás után megtalálta, amit keresett, és hirtelen behúzott engem a sűrűbe, gyakorlott kézzel húzva szét az ágak zöld függönyét.

– Itt a rejtett út! – kiáltotta vissza.

Nemigen tudnám megmondani, vajon útnak lehet-e nevezni az olyan nyiladékot, amelyen járva az embernek keservesen meg kell küzdeni minden centiméter előrehaladásért, azon az áron, hogy gyakorta apróbb sebeket is szerez, és egyre csak gyötrik a visszacsapódó ágak könyörtelen fullánkjai. A talaj azonban egyenletes volt a lépteink alatt, két oldala pedig sziklák, sötét falak és nedves növényzet közé szorult. Átható szag terjengett, és a moszkitók messzemenően otthon érezték magukat.

Egy yarddal előttem az őrmester lehajtott fejjel, eltökélten törtetett előre, botjával kíméletlenül csapkodva félre a zsenge vadhajtásokat, s időnként rekedten hátrakiáltott nekem egy-egy figyelmeztetést, ha az erőteljesen félrehajtott ágak a visszacsapódás veszélyével fenyegettek.

Nem tudom, mennyi ideig mentünk így, sem azt, hogy milyen távolságot tettünk meg, de az biztos, hogy a levegő és a fény egyre ritkább lett, mígnem határozottan az a benyomás alakult ki bennem, hogy eltévedtünk egy rengeteg erdő kellős közepén. A talaj még járható volt ugyan, de számos elmúlt ősz nedves és rothadó levelei borították. Vakon követtem a lármásan csörtető őrmestert, ám erőm jószerével elfogyott, ekképp inkább csak támolyogtam előre, semmint mentem volna, és teljességgel védtelennek bizonyultam az ágak brutalitásával szemben. Nagyon betegnek és kimerültnek éreztem magam. Már éppen rá akartam kiáltani, hogy végem van, amikor észrevettem, hogy ritkul a sűrűség, az őrmester viszont engem szólít, mivel közben már jócskán megelőzött, hogy megérkeztünk. Amikor utolértem, kis kőépítmény előtt ácsorgott, és lehajolt, hogy kivegye a csipeszeket a nadrágjából.

– No, ez az – mondta lehajtott fejjel bólintva a házikó előtt. Mi ez az? – nyökögtem.

– A bejárat – felelte.

Az épület nagyon hasonlított valamely apró vidéki templomhoz. A homály és az ágak kusza összevisszasága megakadályozott benne, hogy lássam, van-e mögötte nagyobb épület. A kis kápolna régi volt, zöld penészfoltok éktelenkedtek itt is, ott is a vakolaton, és viszonylag nagy területen moszat nőtte be a köveit. Vén, barna ajtaját veretes kovácsoltvas pántok díszítették. Nagyon mélyen bent nyílott a falban, a csúcsíves kapuzat mögött. Ez volt az örökkévalóság bejárata. Kezemmel letöröltem a homlokomról patakzó verítéket.

Az őrmester végigtapogatta szolgálati gyakorló egyenruháját, érzéki mozdulatokkal kutatva a kulcs után.

– Roppant zárkózott hely – szólt udvariasan.

  – Ez a másvilág bejárata? – mormoltam. A hangom halkabb volt, semmint hittem volna, a súlyos kimerültség és a megrendülés miatt.

– Ám az évszaknak megfelel az időjárás, és nem panaszkodhatunk – tette hozzá hangosabban, kérdésemre még csak nem is hederítve. Talán olyan gyönge volt a hangom, hogy kérdésem el sem jutott a füléhez.

Talált egy kulcsot, amelyet csikorogva erőltetett a zárba, és hirtelen kivágta az ajtót. Behatolt a sötét belső térbe, de kezével hátranyúlt, és engem maga után húzott a kabátom szárnyánál fogva.

Gyújts gyufát!

Majdnem ugyanabban a pillanatban az őrmester a fal mélyedésében talált egy huzalokkal és gombokkal ellátott dobozt, ezen elvégezte a szükséges műveleteket, és máris reszketeg, nyugtalanító fény áradt el körülöttünk. De a másodpercnyi idő alatt, amíg a sötétben álltam, bőven volt időm, hogy rádöbbenjek életem meglepetésére. A talaj volt az. Csodálkozott a lábam, amikor rátaposott. Szétlapított apró szögecsekből állt, akár egy gőzgép alja, vagy mint a nagy nyomdagépeket körülfogó, korlátokkal ellátott fémplatók. Kísértetiesen visszhangzott az őrmester szöges bakancsa alatt, aki már eltrappolt a kis szoba másik végébe, és a kulcscsomójával vacakolt, hogy kinyisson a falban egy másik kis rejtekajtót.

– No persze, jóféle kis zápor nem ártana a légkörnek – kiabálta.

Óvatosan odamerészkedtem, hogy lássam, miben mesterkedik a kis helyiségben, ahová belépett. Itt másik gyér fényt adó, világító dobozkát hozott működésbe. Háttal állt nekem, a négyszögletes rajzolatokat vizsgálva a falban. Két ilyen volt, gyufásdoboz nagyságúak, és az egyiken a tizenhatos, míg a másikon a tízes szám volt látható. Fölsóhajtott, kijött a kis helyiségből, és szomorúan nézett rám.

– Még azt mondják, hogy a járástól lemegy – mondta –, de saját tapasztalatom alapján állítom, hogy a járás fölviszi a súlyt, megszilárdítja és megacélozza az izmokat.

Arra gondoltam, hogy most vagy soha, igenis ebben a pillanatban kell egyszerűen, de méltósággal segítségért folyamodnom.

– Megmondaná kérem szépen, hiszen holnap már úgyis halott ember leszek, hol vagyunk és mit csinálunk?

– Méretkezünk – válaszolta.

– Méretkezünk?

– Lépjen be ebbe a fülkébe – mondta. – Majd meglátjuk, hivatalosan milyen súlyt jegyezhetünk be.

Óvatosan több vaslemezen is átlépkedtem, be a kis szoba közepére, és azt láttam, hogy a számok kilencre és hatra változtak.

– Ötvennyolc kiló hatvan deka – mondta az őrmester –, ez aztán a jó súly! Tíz évet adnék az életemből, ha ennyire letornázhatnám magam.

Megint háttal állt nekem, és újabb kabin ajtajának kinyitásával bíbelődött, és gyakorlott ujjaival újabb fénydoboz működésbe hozásán matatott. A gyér világosság fölfénylett, és én láttam, hogy az őrmester a kabinban áll, nagy óráját nézi, és szórakozottan fölhúzza. A fény az állkapcsa körül rezgett, s bizonytalan árnyakat vetett pöffeteg alakjára.

– Lépjen át ide, legyen szíves – hívott végül –, és jöjjön velem, ha nem akar hátramaradni a saját társaságában.

Amikor átmentem és csöndesen mellé álltam a szűk fülkében, becsukta az ajtót, mely fémesen kattant, s az őrmester elgondolkodva a falnak dőlt. Már éppen néhány kérdést akartam intézni hozzá, amikor a rémület kiáltása szakadt ki torkomból. A legcsekélyebb zaj vagy figyelmeztetés nélkül a talaj egyszeriben eltűnt a lábunk alól.

– Nem csoda, hogy ásít – szólt kedélyesen az őrmester –, a kabin nagyon zárt, és a ventiláció távolról sem tökéletes.

– Üvöltésnek szántam – mondtam jóhiszeműen. – Mi történik ezzel a kabinnal? Hová?...

Hangom elcsuklott a félelemtől. A sebesség, amellyel a talaj zuhant alattam, legalább kétszer tűnt nagyobbnak, mint a saját zuhanásomé, ezért biztosra vettem, hogy a lábam nem érinti a talajt, s jómagam lebegek a padló és a plafon között. Pánikszerűen kaptam magam alá jobb lábamat, majd minden súlyommal és erőmmel hatalmasat rúgtam lefelé. Lábam a padlóba ütközött, de csak távoli, gyönge zajjal. Nyögdécseltem, káromkodtam, becsuktam a szemem, és szép halált kívántam magamnak. Éreztem, amint a gyomrom megindul fölfelé, akár valami vízzel teli nedves léggömb.

Uram, irgalmazz!

– Egyáltalán nem árt – jegyezte meg az őrmester szeretetre méltó hangon –, ha utazunk és világot látunk. Elménk határainak tágítása nagy dolog. A széles látókörű elme nagy dolog, majdnem minden esetben előremutató találmányokhoz vezet. Vessünk csak egy pillantást Sir Walter Raleigh-re, aki a pedálos biciklit találta föl, valamint Sir George Stephensonra, a gőzgépével, aztán Napoleon Bonapartéra, George Sand-ra és Walter Scottra... mindezekre a nagy emberekre.

– Most már... már az örökkévalóságban vagyunk? – kérdeztem vacogó fogakkal.

– Még nem vagyunk ott, mindazonáltal nem vagyunk tőle messze már – válaszolta. – Erősen hegyezze a fülét, mikor hall egy kis kattanást!

Mit mondhatnék tulajdon helyzetemről? Összezártak egy vaskabinban egy tizenhat tonnás őrmesterrel, aki Walter Scottról és egy halk kattanásról beszélt nekem.

Katt!

Végül felhangzott ez az éles, szörnyű kattanás. A zuhanás szinte azonnal megváltozott, vagy majdnem teljesen megállt, vagy nagyon erősen lelassult.

– Igen – mondta az őrmester sugárzó arccal –, megérkeztünk.

Semmit sem vettem észre, kivéve, hogy a kabin, amelyben voltunk, nagyot zökkent, és a talaj egyszerre valami olyan módon állt ellen a talpam alatt, amely lehetett akár örök is. Az őrmester matatott valamit az ajtó gombnak látszó apró szerelvényein, amely egy idő után kinyílt, és mi kiléptünk.

– Ez volt a lift – jegyezte meg.

Mindenképpen említendő, hogy amikor valami szörnyűség bekövetkezését várjuk, és ez elmarad, ahelyett, hogy megkönnyebbülnénk, inkább csalódottak vagyunk. Először is a látást pusztító fényvihart vártam. Többi félelmemet még csak meg sem említem, annyira zavarosak voltak. E vakító fény helyett hosszú, inkább homályos, mint világos folyosót láttam, amelyet szabályos távközökben, durva, házilag készített zajgépek világítottak meg. A folyosó falait mintha jó laposra kalapált fémlemezek borították volna, amelyekbe egy sor kisebb ajtót mélyesztettek, de ezek lehettek kályha- vagy kemenceajtók, valamint banki széfek ajtajai is. A mennyezetet, ahol láttam, sűrűn huzalok hálózták be, ám ezek a roppant vastag kábelek lehettek esetleg csövek is. Egész idő alatt valami periodikusan megújuló, nem disszonáns zaj hallatszott, amely néha a vízvezetékben csobogó víz hangjára emlékeztetett, máskor pedig idegen nyelven folyó társalgás foszlányaira.

Az őrmester árnyéka már ott imbolygott elöl, súlyos bakancsával csattogva a vaslemezen. Hanyagul csörgette a kulcscsomóját, és önfeledten dudorászott hozzá. Közvetlenül mögötte mentem, és megpróbáltam számolni a kis ajtókat. Több ezer volt összesen, négy sorban, kétyardonként a falban. Itt-ott számlapot, órák és vezetékek kusza szövedékét láttam, amely jókora műszerfalhoz hasonlított, mert mindenhonnan huzalok futottak össze benne. Egyáltalán nem értettem az egészet, de a jelenet valahogy olyan valóságos volt, hogy arra gondoltam, félelmem nagyrészt megalapozatlan. Eltökélten lépdeltem az őrmester mögött, akinek a valóságos mivolta senkiben nem ébresztett kétségeket.

Kereszteződéshez érkeztünk a folyosón, ahol a fény erősebb volt. Világosabb és szélesebb folyosó indult ki innen, amelynek mindkét fala fényes acélból készült, és csak ott tűnt el szem elől, ahol a perspektíva a távolság miatt a talajba, a födémbe vagy valamely homályos pontba ütközött. Sziszegésféle hangot véltem hallani, mint amikor szökik a gőz, meg másik hangot ugyancsak, mely hatalmas fogaskerekek csikorgására emlékeztetett, melyek mintha őröltek volna valamit, nekilendülve, majd meg-megállva. Az őrmester megállt, és leolvasott egy falra erősített műszert, majd élesen balra fordult, és felszólított, hogy kövessem.

Nem sorolom föl a folyosókat, amelyeken végigmentünk, és arról sem beszélek, amelynek az oldalában a nyílások kör alakúak voltak, akár a hajóablakok, sem arról a helyről, ahol az őrmester a fal egy mélyedésébe nyúlva elővett onnan egy doboz gyufát. Elég az hozzá, hogy körülbelül egy mérföldes gyaloglás után a vaslemezen tágas és teljesen kör alakú előcsarnokba érkeztünk, amely tele volt leírhatatlan, leginkább gépalkatrészekre hasonlító tárgyakkal, de azért nem voltak annyira bonyolultak. Drágának látszó, jókora készülékeket rendeztek el ízlésesen a padlón, míg a kör alakú fal valósággal tele volt találmányok tömkelegével, apró számlapokkal és mérőműszerekkel. Száz mérföldnyi hosszúságú, vastag huzal futott végig a falakon mindenütt, a padlót kivéve, és ezer meg ezer tetszetős, kemenceajtóhoz hasonló ajtót láttam, valamint gombokkal és fogantyúkkal ellátott készülékeket, amelyek elsősorban amerikai pénztárgépeket idéztek emlékezetembe.

 Az őrmester értékeket olvasott le az egyik óráról a sok közül, és egy kis kereket forgatott nagy műgonddal. A csöndet hirtelen kalapácsolás szörnyen erős hangja törte meg az előcsarnok távoli másik oldaláról, ahol az egész gépezet a legbonyolultabbnak látszott. A vér mihamar lerohant rémült arcomból. Az őrmesterre pillantottam, de ő higgadtan és türelmesen várakozott az órájánál meg a kerekénél, hangtalanul mozgó szájjal számokat mormolt maga elé, és nem jegyzetelt. A kalapácsolás abbamaradt.

Leültem egy vascsőnek látszó tárgyra, hogy összeszedjem szétszórt gondolataimat. Kellemesen meleg és vigasztaló volt a cső. Mielőtt egyetlenegy gondolatom is támadhatott volna, újólag fölhangzott az éktelen kalapácsolás zaja, majd csend támadt, majd pedig halk, éles zaj hallatszott, mint amikor szenvedélyes hangon suttognak el esküszavakat, aztán a csönd megint, végezetül pedig hátulról, a nagy gépterem mögül közeledő, súlyos futólépések zaja.

A gerincembe állt a gyöngeség, fölálltam hát, és gyorsan az őrmesterhez mentem. A falban lévő lyukból hosszú, fehér eszközt húzott elő, amely olyan volt, mint valami hőmérő, vagy a tamburmajor vezénylőbotja, és egyik végén nagy műgonddal kalibrálta a tárgyat. Rám se hederített, meg a láthatatlanul közeledő illetővel sem törődött. Akaratom ellenére fürkésző tekintettel pillantottam föl, amikor a visszhangzó futólépések már a közeli vaslemezeken csattogtak. MacCruiskeen közrendőr volt. Roppant gondterhelt ember benyomását keltette, és egy másik botot vagy hőmérőt cipelt, amely azonban narancssárga volt. Egyenesen az őrmester felé tartott, és mutatta neki az eszközt, vörös ujját az egyik számértékre téve. Csöndben álltak ott, egymás mérőeszközét vizsgálva. Az őrmester valamelyest megkönnyebbültnek látszott, és elindult a távoli hely felé, ahonnan az imént MacCruiskeen előkerült. Hamarosan fölhangzott az ezúttal halk, de ritmikus kalapácsolás.

MacCruiskeen betette a maga botját a fal mélyedésébe, ahonnan az imént az őrmester elővette a magáét, aztán felém fordult, és adott egy gyűrött cigarettát, amely egy elképzelhetetlen párbeszéd előjátékául szolgált.

– Tetszik? – érdeklődött a rendőr.

– Igazán kedélyes – válaszoltam.

– Nem is hinné, mennyire kényelmes – fűzte hozzá rejtélyesen.

Az őrmester visszajött, megtörölte vörös kezét egy törölközőben, és nagyon elégedetten nézett végig magán. Átható tekintettel méregettem őket. Elkapták a pillantásomat, jelezték egymásnak, aztán már nem vettek tudomást róla.

– Ez az örökkévalóság? – kérdeztem. – Miért hívják örökkévalóságnak?

– Tapogassa meg az államat! – mondta MacCruiskeen rejtélyes mosollyal.

– Azért hívjuk így – magyarázta az őrmester –, mivel itt nem öregszik meg. Amikor elmegy innen, ugyanannyi idős lesz, mint amikor jött, és ugyanúgy is néz majd ki, széltében-hosszában. Van itt egy hetenként felhúzandó ingaóra, de sosem jár.

– Honnan tudja olyan biztosan, hogy itt nem öregszik az ember?

– Tapogassa meg az államat – szólt újfent MacCruiskeen.

– Egyszerű – mondta az őrmester. – Nem nő a szakáll, ha jóllakott, nem lesz éhes, és ha éhes, nem lesz éhesebb. Álló nap füstölög a pipája, és mégis mindig tele lesz dohánnyal, a pohár whiskey meg nem lesz kevesebb, bármennyit is iszik belőle, és a részegségnek semmilyen hatása nem lesz a józanságára.

– Csak nem! – motyogtam.

– Ma délelőtt már régóta itt vagyok – mondta MacCruiskeen –, és az arcom olyan sima, akár a csecsszopó hátulja, és ez olyan nagyon kellemetes, hogy azt elmondani sem tudom, mert így élmény csak igazán húzogatni arcomon azt a vén beretvát!

– Mekkorák e hely méretei?

– Nincsenek méretei – magyarázta az őrmester –, mivel semmiféle különbség itt nincs, és nincs fogalmunk az örök kölcsönös egyenlőség kiterjedéséről.

MacCruiskeen rágyújtott, engem is tűzzel kínált, majd a gyufaszálat gondosan leejtette a fémpadlóra, ahol rendkívül tekintélyes és magányos hulladéknak látszott.

– Nem tudnák elhozni a biciklijüket, hogy bejárják e helyet és térképet készítsenek róla?

Az őrmester elnézően mosolygott rám, mintha pólyás-baba volnék.

– A biciklinek könnyű – mondta.

Nagy meglepetésemre elindult a legnagyobb kemence felé, megcsavart néhány gombot, kinyitotta a súlyos fémajtót, és kiemelt belőle egy vadonatúj biciklit. Háromsebességes, a tengelyét önműködően olajozó gép volt, és a csillogó fémrészeken láttam még a csomagolásnál használatos zsiradék nyomait. Előredöntötte a gépet, és szakavatott kézzel meghajtotta a hátsó kereket a levegőben.

– A bicikli könnyű rejtvény, de semmire sem jó és nem fontos – mondta. – jöjjön csak, én majd demonstrálom a res ipsa–t.

Letette a biciklit, és bonyolult kabinokon vezetett át minket, majd megkerült egyéb kabinokat, és belépett egy ajtón. Amit láttam, attól agyvelőm fájdalmasan elfacsarodott a koponyámban, és jeges iszonyat szorította össze szívemet. És nem azért, mert ez a másik csarnok minden tekintetben az első pontos mása volt. Inkább azért, mert fáradt szemem azt látta, hogy a falban az egyik kabin ajtaját nyitva hagyták, és odabent szintén vadonatúj bicikli támaszkodott a falnak, szakasztott mása az előzőnek, ráadásul pontosan ugyanabban a szögben döntötték a falnak.

– Ha még tovább akar nyomulni előre, hogy elérje ugyanezt a helyet, anélkül, hogy visszafordulna, csak tessék, menjen tovább a következő ajtóig. De ez semmire sem lesz jó, mert még ha itt is maradunk maga mögött, valószínűleg ott majd találkozik velünk.

Kiáltás szakadt ki belőlem, mert egy leégett gyufaszálat pillantottam meg a padlón.

– Mi a véleménye a borotválkozás elmaradásáról? – kérdezte dicsekvőn MacCruiskeen. – Ezt a kísérletet csak nem lehet félbehagyni?

– Elkerülhetetlenül tartja magát – válaszolta az őrmester. MacCruiskeen megvizsgálta a központi készülék csavarógombjait. Felém fordult és odaszólt:

– Jöjjön ide! Mutatok valamit, amit elmesélhet a barátainak.

Aztán mindjárt rájöttem, hogy egyik ritka tréfájával van dolgom, mert olyasmit mutatott, amiről senkinek nem mondhattam semmit, mert nem léteznek olyan szavak, amelyek segítségével fogalmat alkothatnánk róla. E fülkében volt egy csúszda elejére emlékeztető nyílás, és körülbelül ez alatt egy yarddal volt egy fekete lyuk. Megnyomott két piros kart, amelyek írógépbillentyűkre hasonlítottak, és elfordított egy jókora gombot az óramutató járásával ellenkező irányban. Abban a pillanatban eszeveszett zaj támadt, mintha ezer meg ezer kekszes bádogdoboz potyogott volna végig a lépcsőn. Úgy éreztem, hogy e potyogó holmik bármelyik pillanatban előbukkanhatnak a csúszdából. És elő is bukkantak néhány másodpercre, majd eltűntek odalent, az említett fekete lyukban. De mit mondhatok róluk? Ami színüket illeti, nem voltak sem fehérek, sem feketék, és nem is volt meghatározható színük; nem voltak sötétek, ám egyáltalán nem is csillogtak. De – és ez igazán különös – nem is meghatározhatatlan színük vonta magára figyelmemet. Egyéb tulajdonságuk miatt meredtem rájuk kocsányon ülő szemmel, kiszáradt torokkal és elakadó lélegzettel. Meg sem kísérelhetem leírni e tulajdonságukat. Még órákig tartott, míg rájöttem, miért is lepődtem meg oly nagy mértékben e tárgyakon. Valamennyi ismert tárgy minden lényeges tulajdonsága hiányzott belőlük. Nem nevezhetem alaknak vagy konfigurációnak, mivel egyáltalán nem az alaktalanságra utalok. Annyit mondhatok csupán, hogy e tárgyaknak nem voltak ismert dimenzióik, és egyetlenegy sem hasonlított a másikra. Nem voltak téglalap alakúak, se négyszögletesek, sem kör alakúak, sem egyszerűen szabálytalanok, és még azt sem mondhatjuk, hogy végtelen változatosságuk formáik különbözőségéből állt elő. Megjelenésük, ha ugyan ez a szó használható itt, szemmel fölfoghatatlan és teljességgel leírhatatlan volt. Ez minden.

Amikor MacCruiskeen leállította a készüléket, az őrmester udvariasan megkérdezte tőlem, mi egyebet szeretnék még látni.

– Mi egyéb látnivaló van még?

– Minden.

– Mindent megmutat, amit látni szeretnék?

– Persze.

Szöget ütött fejembe az a könnyedség, amellyel az őrmester létrehozott egy biciklit, amely legalább nyolc font tízbe kerül. Idegességemet abszurd semmivé redukálta, amit láttam, és már kezdtem érdeklődni az örökkévalóság kereskedelmi lehetőségei iránt.

– Szeretném látni – mondtam lassan –, hogy kinyit egy ajtót és kiemel mögüle vagy féltonnányi aranytömböt. Az őrmester elmosolyodott és vállat vont. Ez lehetetlen – közölte. – Abszolút esztelen kívánalom. Majd hivatalos hangon hozzáfűzte:

– Bosszantó és tapintatlan.

A szívverésem lelassult.

– De maga azt mondta: bármit.

– Tudom, öregem. De hát az ész kertjében mindennek megvannak a maga határai.

MacCruiskeen félénk mozdulatot tett.

– Hát, ha nem lenne kifogása az ellen, hogy segítsek az őrmesternek kiemelni azt a tömböt?...

– Hogyhogy? Ez volna a nehézség?

– Nem vagyok én igásló – mondta az őrmester nemes egyszerűséggel.

– Legalábbis eleddig – fűzte hozzá, ükapját idézve emlékezetünkbe.

– Hát akkor lássunk neki mind a hárman! – kiáltottam föl.

Így is tettünk. A gombokat megforgatták, az ajtó kitárult, és az aranytömböt, amelyet fabőröndbe zártak, minden erőnket megfeszítve megfogtuk és kitettük a padlóra.

– Az arany közönséges holmi, és nem sokat látni rajta, bármennyire nézi is – jegyezte meg az őrmester. – Adjon MacCruiskeennek valami bizalmi és rendkívüli feladatot! A nagyító itt többet ér az aranytömbnél, mert amit a nagyítóüvegen át lát, az valóban újszerű dolog.

MacCruiskeen másik ajtót nyitott ki, kaptam egy közönségesnek látszó, csontmarkolatú nagyítólencsét. Megnéztem rajta keresztül a kezemet, de semmi felismerhetőt nem láttam. Aztán megnéztem még a segítségével több különféle tárgyat is, de semmit sem láttam tisztán. MacCruiskeen elvette tőlem, és mosolygott megrökönyödésemen.

– Láthatatlanná nagyít – magyarázta. – Mindent olyan naggyá nagyít, hogy az üveg mindennek csak nagyon kis részét mutatja, olyan kis részét, hogy e nagyságrendben a legkülönbözőbb dolgok különbsége sem látszik.

Tekintetem lesiklott magyarázó arcáról, s megtalálta az aranytömböt, amelyről figyelmem valójában nem is terelődött el.

– Most pedig – kezdtem óvatosan – szeretnék látni ötven, egyenként egyfontos aranykockát.

MacCruiskeen szertartásosan eltávolodott, mint valami gyakorlott pincér, majd kivette e kockákat a falból, és piramist épített belőlük a padlón. Az őrmester pedig kényelmesen odébb sétált, s leolvasott a műszerekről néhány értéket. Agyam közben higgadtan és gyorsan dolgozott. Rendeltem egy palack whiskeyt, 200 000 font értékű drágakövet, banánt, töltőtollat, íróeszközöket, végül pedig egy selyemmel bélelt, kék szerzsöltönyt. Amikor mindezek a dolgok ott voltak előttem a padlón, eszembe jutott, hogy ezt-azt elfelejtettem, és rendeltem még alsóneműt, cipőt, bankjegyeket és egy doboz gyufát. MacCruiskeen a nehéz ajtók nyitogatásától fáradtan a hőségre panaszkodott, és kicsit megállt pihenni, hogy megigyon egy pohár világost. Az őrmester nyugodtan babrált egy kis kerék meghajtóján.

– Úgy gondolom, ez minden – mondtam végül. Az őrmester odajött, és megnézte a földön heverő holmikat.

– Isten irgalmazzon nekünk! – mondta.

– Ezeket magammal viszem – jelentettem ki.

Az őrmester és MacCruiskeen jelentőségteljes pillantást váltottak. Aztán elmosolyodtak.

– Ebben az esetben jókora csomagja lesz – szólt az őrmester. Átballagott a másik ajtóhoz, és a kezembe nyomott egy jókora disznóbőr táskát, amely megért legalább ötven guinea–t a piacon. Gondosan pakoltam bele a holmimat.

Láttam, hogy MacCruiskeen elnyomja cigarettáját a falon, és megjegyeztem, hogy pontosan olyan hosszú, mint amikor rágyújtott fél órával korábban. Az enyém csak parázslott, de az sem lett rövidebb. Én is elnyomtam, és zsebre tettem.

Már majdnem becsatoltam a táskát, amikor támadt egy gondolatom. Fölegyenesedtem, és a rendőrök felé fordultam.

– Valamire még szükségem van – mondtam. – Kell nekem egy maroklőfegyver, amelyet zsebre tehetek, hogy bárkit elintézhessek, vagy akár egymillió embert is, ha netán az életemre tör.

Az őrmester egy árva szó nélkül a kezembe nyomott egy kis fekete tárgyat, amely zseblámpára hasonlított.

– Sugár van benne – mondta –, amely egy szempillantás alatt szürke porrá változtat mindenkit, akár egyetlen személyt, akár egy egész hadsereget. Elég, ha az ellenségre irányítja e fegyvert, és megnyomja azt a gombot, de ha nem tetszik magának a szürke por, adhatok vörös port is vagy sárgát, mondja csak meg nekem nyugodtan, melyik a kedvenc színe. Netán ezt a bársonyos árnyalatot kedveli?

– A szürke megteszi – feleltem szárazon.

Beletettem a táskába ezt a gyilkos fegyvert is, becsatoltam és fölegyenesedtem.

– Azt hiszem, most már hazamehetünk – mondtam. E szavakat mintegy mellékesen ejtettem ki, ügyelve arra, hogy közben ne nézzek a rendőrök arcára. Nagy meglepetésemre ők mindjárt beleegyeztek javaslatomba, és visszhangzó léptekkel megindultunk, mígnem újfent a végtelen folyosón találtuk magunkat. Én cipeltem a súlyos táskát, a rendőrök pedig csöndesen beszélgettek az imént leolvasott értékekről. Boldognak éreztem magam, elégedett voltam ezzel a nappal. Úgy éreztem, mintha kicseréltek volna, és új bátorsággal töltődtem föl.

– Hogyan működik ez a kis gép? – érdeklődtem szeretetre méltó hangon, igyekezvén békés társalgást provokálni. Az őrmester rám nézett.

– Speciális fogaskerékrendszerrel – felelte oktatói hangon.

– Nem látta a huzalokat? – kérdezte MacCruiskeen, némiképp meglepetten fordulva felém.

– Nagyon meghökkenne a faszén fontosságán – szólt az őrmester. – Lényeg, hogy az irányértéket olyan alacsonyan tartsuk, ahogy csak lehet. És nagyon helyes, ha a főérték állandó. De ha az irány emelkedik, akkor mi van a magassággal? Ha elhanyagolja a faszénadagolást, az irányérték az égbe szökik, és komoly robbanás várható.

– Alacsony főérték, kis csökkenés – mondta MacCruiskeen. Tömören és bölcsen szólt, mintha közmondást idézne.

– No de a lényeg lényege – folytatta az őrmester – a napi leolvasás. Csinálja ezt meg naponta, és a lelkiismerete olyan tiszta marad, mint a frissen mosott pelenka. Őszintén hiszek a napi leolvasásokban.

– Minden fontos dolgot láttam?

E megjegyzésre a rendőrök összenéztek, és hangos hahotában törtek ki. Rekedt röhögésük végighömpölygött a folyosón, és tétován verődött vissza a távoli falakról.

– Azt hiszem, maga úgy véli, hogy a szag egyszerű dolog – kérdezte mosolyogva az őrmester.

– A szag?

– A szag a legbonyolultabb jelenség a világon – mondta –, és nem érthető igazán, az emberi szaglás képtelen kihüvelyezni, a kutyák viszont szaglás dolgában megelőznek minket.

– Ezzel szemben a kutyák csapnivaló biciklisták – szólt MacCruiskeen a mérleg nyelvét helyrebillentendő.

– Odalent van egy gépünk – folytatta az őrmester –, amely a szagokat alszagokra osztályozza, ahogy a fénysugarat töri meg az üveg. Roppant érdekes és épületes látvány, el sem hinné; hogy az undormányos szagok mennyi üde, áprilisi, hegyvidéki illatot tartalmaznak.

– És van ízlelőgépünk is – tódította MacCruiskeen. – Nem is hinné, hogy a jó pörkölt íze negyven százalékban...

Fintort vágott, jókorát köpött, majd finom, tartózkodó kifejezést öltött az arca.

– Hát még a tapintás! – fűzte tovább a szót az őrmester. – Semmi sem olyan sima, mint egy asszony háta! Ám ha felbontjuk a tapintást, akkor aztán vége az asszonyi hátnak, többet nem leli örömét benne, esküszöm magának, mindenre, ami szent! A lágyság belsejének a fele olyan durva, akár rinocérosz bőre.

– Ha legközelebb erre jár – ígérte MacCruiskeen meghökkentő dolgokat lát majd!

Éppen elég meghökkentő volt az is, amit mostanáig láttam, gondoltam, meg az a holmi is, amit ebben a táskában cipelek! A rendőr a zsebében kotorászott, kivette a cigarettát, rágyújtott, és engem is tűzzel kínált. Mivel a kezemet a súlyos táska húzta, eltartott néhány másodpercig, míg a magam cigarettáját megtaláltam, de a gyufaszál egyenletes lánggal és ragyogóan égett.

Csöndben cigarettáztunk, és folytattuk utunkat a keskeny folyosón, amíg újra el nem értük a liftet. A nyitott liftajtó mellett óraszámlapok voltak, amelyeket eddig nem is vettem észre, azonkívül volt ott két másik ajtó is. Nagyon fáradt voltam az aranytömbök, a ruhák meg a whiskey súlyától, és végre letettem a csomagomat. Már majdnem átléptem a küszöböt, amikor az őrmester kiáltása megállított, de ez a kiáltás olyan éles és magas hangú volt, hogy leginkább női sikolyra emlékeztetett.

– Oda ne lépjen be!

Olyan nyomatékosan hangzott ez a felszólítás, hogy a vér menten leszaladt az arcomból. Körülnéztem, és földbe gyökerezett a lábam, egyik a másik előtt, mint amikor pillanatkép örökíti meg járás közben az embert.

– Miért?

– Mivel a föld megnyílna a lába alatt, és olyan mélységbe zuhanna, ahol maga előtt még senki sem járt.

– És miért?

– Hát a táska miatt, jóember!

– Egyszerű a dolog – szólt MacCruiskeen –, csak akkor léphet be a liftbe, ha ugyanannyit nyom, mint amennyit idejövet nyomott.

– Ha most belép – mondta az őrmester –, darabokra szaggatja, és még az élet írmagját is kiirtja magából.

Hirtelen mozdulattal a földre tettem a táskát, hogy a whiskeyspalackon megcsörrentek az aranykockák. Több millió fontnyi értéket tartalmazott. A fémpadlón állva a fémfalnak dőltem, és minden erőmmel igyekeztem megérteni ezt az ellenséges légkört, és némi vigaszt találni vele szemben. Nemigen értettem semmit, legföljebb azt, hogy terveim szertefoszlottak, meghiúsultak, látogatásom az örökkévalóságban pedig fölöslegesnek és katasztrofálisnak bizonyult. Kezem fejével végigtöröltem verítékben ázó homlokomat, és zavartan bámultam a két rendőrt, akik most fölényesen, ám mégis szívélyesen mosolyogtak rám. Valami zavaros érzés szorongatta a torkomat, nagy bánattal árasztotta el egész lelkemet, és e szomorúság távolibb és sivárabb volt, mint egy apályos, alkonyi tengerpart. Lehajtott fejjel szakadt cipőmet néztem, és azt láttam, hogy csak úgy ömlenek rá a szememből patakzó könnyek. A fal felé fordultam, és fojtott hangon, keservesen zokogni kezdtem, majd hangosan kitört belőlem a sírás, mint valami gyerekből. Úgy rémlett, hallottam, hogy a két rendőr a háttérben némi részvéttel, csöndesen az esetemet vitatja, mint orvosok a kórházban. Nem emeltem föl a fejem, csak egy pillantást vetettem a lábamhoz, a padlóra, és láttam, hogy MacCruiskeen lába távolodik a táskámmal. Majd hallottam, hogy kinyitják az egyik kemence ajtaját, és durván betaszítják rajta a táskát. Megint keserves sírásban törtem ki, és a lift oldalának fordulva szabad folyást engedtem kétségbeesésemnek.

Végül kiemeltek a hónom alatt tartva, lemértek és visszatettek a liftbe. Aztán a két hatalmas termetű rendőr szintén bepréselte magát mellém, és éreztem emberséggel átitatott kék szolgálati egyenruhájuk átható szagát. Amint a lift padlója ellenállást kezdett kifejteni a talpammal szemben, zizegő papír neszét hallottam félrefordított arcom közelében. Amikor fölpillantottam a gyér fényben, azt láttam, hogy MacCruiskeen felém nyújtja kezét gyöngéden és finoman az őrmester mellkasa előtt, aki hatalmasan és szilárdan tornyosult mellettem. A kezében apró fehér papírzacskót tartott. Egy pillantást vetettem a tartalmára, és tallér nagyságú, kerek, színes golyókat láttam.

– Bonbon – szólt kedvesen MacCruiskeen.

Bátorítás gyanánt kicsit megrázta a zacskót, majd csámcsogva rágni és jó hangosan szopogatni kezdte a bonbonokat, mintha valami természetfölötti gyönyört kapna ettől az édességtől. Valamely okból megint zokogni kezdtem, és belenyúltam a zacskóba, de amikor megfogtam egy bonbont, három-négy másik is jött vele, mivel megolvadtak a rendőr zsebének melegétől, és ragacsos masszává változtak. Szánalmasan ügyetlenkedve próbáltam szétszedegetni őket, de mivel ez nem sikerült, az egészet, úgy ahogy volt, beletömtem a számba, és csak álltam ott, szopogatva a bonbont, zokogva és szipogva. Hallottam, hogy az őrmester mélyet sóhajt, és éreztem, amint kitágul az oldala.

– Uramatyám, mennyire szeretem az édességet! – mormolta.

– Vegyen egyet! – válaszolta MacCruiskeen, s mosolyogva megrázta a zacskót.

– Mit beszél! – kiáltott föl az őrmester, és megfordult, hogy alaposan MacCruiskeen arcába bámulhasson. – Elment az esze magának, öregem? Ha csak egyet is kiveszek ebből, de csak az egyik felét vagy a negyedét, hát esküszöm a néger istenre, hogy a gyomrom úgy veti ki, mint valami aknát, jómagam meg két hétig nyomom utána az ágyat, szörnyű gyomorégések meg szívrendellenességek közepette okádva. Csak nem akar megölni, öregem?

– Az árpacukor ártalmatlan édesség – mondta MacCruiskeen teli szájjal. – A csecsszopóknak is adják, és roppant jótékonyan hat a bélműködésre.

– Ha valaha is bonbont ennék – mondta az őrmester – csakis a Karnevált választanám. No, az aztán bonbon! Maga a kéj öreganyja szopogatni, nem is szólva a lelki gyönyörről, és egyetlenegyet jó félóra hosszat szopogathatunk!

– Kipróbálta már a Mennyei zamatot? – kérdezte MacCruiskeen.

– Azt nem, de a Háromgarasos keveréknek nagyszerű íze van.

– Vagy a Nedvdús Dollyt?

– Nem.

– Azt mondják – szólt MacCruiskeen –, hogy a Nedvdús Dolly valamennyi között magasan a legjobb, ezt nem szárnyalják túl soha. Degeszre zabálnám vele magam, még ha belebetegednék is!

– Lehet – szólt az őrmester –, de ha egészséges lennék, az biztos, hogy verném az egész mezőnyt a Karnevál keverékkel.

Míg ők egyre csak vitatkoztak a bonbonokról, majd áttértek a táblacsokikra meg az árpacukorra, a padló lendületesen emelkedett alattunk. Majd lelassult a mozgása, két kattanást hallottunk, az őrmester pedig hozzálátott az ajtók kinyitásához, egyre csak magyarázva MacCruiskeennek, mi a véleménye a gumicukorról, a lekváros bonbonról meg a törökmézről.

Fáradtan, görnyedt vállal és könnyben úszó arccal léptem ki a liftből a kis betonfalú szobába, és vártam, míg az órákat ellenőrzik. Aztán követtem őket a sűrű bozótba, és mögöttük maradtam, míg ők keményen küzdöttek az ágakkal, de ennél nagyobb volt a legkisebb gondom is.

Csak akkor vettem észre, hogy különös dolog történt, amikor kifulladva és vérző kézzel végre elértük az út menti zöld erdősávot. Két vagy három órával ezelőtt indultunk útnak az őrmesterrel, és mégis az egész környék, a fák és a hangok arról árulkodtak, hogy kora reggel van. Megmagyarázhatatlan koraiság honolt mindenben, az ébredés és a kezdet hangulata. Semmi sem nőtt, nem is érett, és nem ért véget, ami megkezdődött. A daloló madár még nem fejezte be trilláit, és a lyukba menekülő nyúl farka még mindig kilátszott az üregből.

Az őrmester monumentálisan tornyosult a kemény, szürke út közepén, és finoman apró, zöld dolgokat emelt le a zubbonyáról. MacCruiskeen térdig a fűben állva, görnyedten vizsgálta az egyenruháját, majd hevesen megrázta magát, mint valami tyúk. Én viszont elmerültem a vakítóan tiszta ég szemléletében, a kora reggel tüneményein tűnődve.

Amikor az őrmester elkészült, udvariasan jelt adott az ujjával, és mindketten elindultunk az őrszoba irányába. MacCruiskeen jött hátul, de mihamar hangtalanul megelőzött minket, mozdulatlanul ülve csöndes biciklijén. Egy szót sem szólt, ahogy elhajtott mellettünk, és a füle botját sem mozdítva távolodott a szelíd lejtőn, mígnem csöndesen elnyelte egy kanyar.

Az őrmesterrel tartva nem vettem észre, hol vagyunk, sem azt, hogy mi mellett megyünk el az úton, nem láttam embert, sem állatot, sem házakat. Olyan volt az agyam, akár a zsibongó méhkas. Gondolatok csapongtak, cikáztak körülöttem, akár a lármás madarak az alkonyi égen, de egyik sem hatolt belém, s még csak a közelemben sem járt. A fülemben most már mindörökre a nehéz ajtók csapódása, rugalmasan visszavágódó ágak lombjainak suhogása és a fémpadlón nagy zajt csapó, ormótlan szöges bakancsok futólépései visszhangzottak.

Amikor visszaérkeztem az őrszobára, ügyet sem vetettem semmire, rá se hederítettem senkire. Egyenesen az ágyamhoz mentem, lefeküdtem, és nyomban mély álomba merültem. Ehhez az alváshoz képest a halál mozgalmas dolog, a béke nagy felfordulás, a sötétség pedig a fényesség maga.