2. fejezet

De Selbynek érdekes mondanivalója van a házakról^[1]. A házak sorát a szükségszerű csapások sorának tekinti. Az emberi faj elpuhulását és elfajzását azon fokozódó hajlandóságnak tulajdonítja, amely szerint az emberek egyre szívesebben időznek a négy fal között, mint tartósan odakint a szabadban. Ez, mint megjegyzi, annak a következménye, hogy egyre inkább fokozott értéket tulajdonítanak az olvasásnak, sakkozásnak, italozásnak, házaséletnek meg egyéb ilyesminek, amely foglalatosságok csak csekély mértékben űzhetők a szabadban. Másutt^[2] „nagy koporsóként", „nyúlkatrocként", „dobozként" határozza meg a házat. Legfőbb ellenvetése persze a tető és a négy fal által előidézett határoltságra irányult. Kissé erőltetett módon terapeutikus értékeket tulajdonított – legfőképpen a légzés tekintetében – bizonyos saját tervezésű építményeknek, amelyeket „lakhelyeknek" nevezett, és ezek nyers tervrajzai ma is megtekinthetők a Vidéki album lapjain. Két ilyen struktúra létezett, úgymint tető nélküli „házak" és falak nélküli „házak". Az előbbi tágra nyitott ajtókkal és ablakokkal rendelkezett, roppant ormótlan módon felgöngyölíthető vitorlavászon oldallapokkal burkolták, amelyeket árbocok merevítettek rossz idő esetére, és az egész úgy nézett ki, akár valami betonalapra emelt, elsüllyesztett vitorlás hajó, de az biztos, hogy az embernek még az sem jutott volna eszébe, hogy akár a marháit tartsa ilyen helyen. A másik típusú „lakhelynek" hagyományos tetője volt, ám fala csak egy, amelyet az uralkodó szélirány ellen emeltek; körben az elmaradhatatlan vitorlavásznat csévélték föl árbocrudakra az ereszcsatorna magasságában, és az egész építményt sekély árok vagy sáncféle fogta körül, némiképp a katonai latrinákat idézve. Az építkezés és a higiénia mai elméleteinek fényében De Selby kétségkívül sokat tévedett ezen elgondolásokat tekintve, ám e régi időkben nem egy beteg vesztette életét, egészségét makacsul az efféle fantasztikus lakhelyeken igyekezvén visszanyerni.^[3]

De Selbyvel kapcsolatos emlékeimet az öreg Mathers házának meglátogatása elevenítette föl. A házhoz közeledve úgy láttam, hogy bizonytalan korból származó, nagyon jó, tágas, kétemeletes téglaépítmény, egyszerű verandával és a homlokzati oldalon minden emeleten nyolc vagy kilenc ablakkal.

Kinyitottam a vasrácsos kaput, és amilyen lassan csak tudtam, megindultam a gazzal benőtt, kavicsos fölhajtón. Furcsa űrt éreztem a fejemben. Nem az volt a benyomásom, hogy végre találkozom egy vállalkozás sikerével, amely három évig éjjel-nappal foglalkoztatott. Semmiféle örömöt nem éreztem, és az elközelgő gazdagság perspektívája is hidegen hagyott. Csupán egy fekete doboz megtalálásának gépies feladatával törődtem.

A hall ajtaja zárva volt, és jóllehet tágas veranda mélyén állt, a viharos szél és a vadul csapkodó eső vastag porréteggel vonta be az ajtót és réseit, mindez pedig arra szolgált bizonyságul, hogy évek óta nem nyitották ki. Az elhanyagolt virágágyban állva, megpróbáltam belökni balról az első ablakszárnyat. Csikorogva, nagy nehezen engedett erőmnek. Bemásztam a nyíláson, és nem kerültem mindjárt szobába, hanem még át kellett húznom magam a világ legszélesebb ablakpárkányán. Beugrottam, és amikor nagy robajjal elértem a padlót, visszapillantva a nyitott ablak roppant távolinak tűnt és túl kicsinek ahhoz, hogy elhiggyem: azon másztam be.

A szobát vastagon borította a por meg a penész, és egyetlen bútor sem volt benne. A kandalló körül a pókok szövevényes hálórendszert szőttek. Gyorsan a hall felé indultam, kinyitottam annak a szobának az ajtaját, amelyben a fekete doboz volt, és megálltam a küszöbön. Borongós reggel volt, a rossz idő szürkés réteggel vonta be az ablakokat, és csak gyönge, zavaros fény szűrődött a helyiségbe. A szoba távoli sarkában sötét árnyék derengett. Hirtelen valami kényszer rohant meg, hogy minél előbb elvégezzem a feladatomat, és aztán örökre kint legyek ebből a házból. Végigmentem a csupasz padlón, letérdeltem a sarokban, és a kezemmel tapogatózva kerestem a laza parkettkockát. Meglepetésemre könnyen rátaláltam. Egy méter hosszú lehetett, és kocogósan lötyögött az ujjaim alatt. Fölemeltem, félretettem, és gyufát gyújtottam. Homályosan egy fekete fémdobozt láttam a lyuk mélyén. Lenyúltam, és beleakasztottam az ujjamat a doboz fogantyújába, de a gyufa lángja nagy hirtelen ellobbant, és a fogantyú lecsúszott az ujjamról, a súlyos doboz meg visszaesett a lyukba. Nem vesződtem újabb gyufa gyújtásával, hanem bedugtam a kezem a nyílásba, és amikor már majdnem elértem a dobozt, valami történt.

Nem is remélem, hogy le tudnám írni, de sokkal előbb megrémültem tőle, mielőtt kicsit is megértettem volna. Valami leírhatatlanul finom, mégis fontos és kifejezhetetlen változás ment végbe bennem vagy a szobában. Mintha a fény változott volna meg természetellenes gyorsasággal, mintha az esti hőmérséklet egy pillanat alatt megváltozott volna, vagy mintha egyetlen szempillantás alatt a levegő kétszer olyan sűrű vagy kétszer olyan ritka lett volna, mint azelőtt. Talán mindezek a dolgok meg egyebek is egyidejűleg történtek, mert érzékeim eltompultak, és nem tudtam magyarázatot adni. A padlónyílásba dugott jobb kezem ujjai gépiesen összezárultak, de nem volt bennük semmi, és üresen húztam vissza a kezem. A doboz eltűnt!

Köhögést hallottam a hátam mögött, fojtott és természetes köhögést, de hang soha emberi fület nem zavart még meg annyira. Azt hiszem, két magyarázat van arra, hogy nem haltam meg ott a félelemtől: az a tény, hogy már akkor eltompult érzékeim csak fokozatosan értelmezték, amit érzékeltek, másodszor pedig az, hogy a köhögés mintha mindennek még szörnyűbb megváltozását hozta volna magával, mintha egy pillanatra az egész világegyetemet megbénította volna, leállítva pályájukon a bolygókat, leállítva a Napot is, mintha minden szabadon eső tárgyat megállított volna félúton a föld felé tartó zuhanásban. Térdelő helyzetemből magatehetetlenül hátraestem, s ülve találtam magam a padlón. A homlokomon veríték gyöngyözött, szemem sokáig tágra nyíltan, üvegesen, majdnem vakon meredt a semmibe.

A szoba legsötétebb sarkában, az ablak közelében egy ember ült a karszékben, és gyöngéden, de határozott érdeklődéssel engem nézett. Kezét a mellette álló asztalka felé nyújtotta, és nagyon lassan meggyújtott egy petróleumlámpát. A petróleumlámpa üvegcilinderében látszott a vastag kanóc, összetekeredve, akár valami bélrendszer. Az asztalon teáskészlet. Az ember az öreg Mathers volt. Engem figyelt csöndben. Mivel meg sem mozdult, és nem is szólalt meg, azt hihettem volna, hogy halott, ha nem matatott volna bizonytalanul a lámpával, hüvelyk– és mutatóujjával tekergetve a kanóc csavarját. A keze sárga volt, a bőre ráncos és helyenként a csontra feszült. Mutatóujja ízületénél világosan kivettem egy érduzzanatot.

Ilyen jelenetet nehéz leírni, vagy ismert szavakkal kifejezni azokat az érzéseket, amelyek megrohanták eltompult agyamat. Például nem tudom, mennyi ideig ültünk így, egymással szemben. Évek vagy percek egyaránt eltelhettek e leírhatatlan és megmagyarázhatatlan időtartamban. A délelőtti fény eltűnt, a poros padló a semmibe veszett alólam, és ostoba, jéggé dermedt tekintetemben léteztem csupán, amely a helyemről az ellentétes sarokba irányult.

Emlékszem, hogy hideg, gépies módon észleltem a különféle tárgyakat, mintha csak azért ültem volna ott, hogy megjegyezzek mindent, amit látok. Az öreg arca rémítő volt, de a szeme olyan hideg iszonyatot sugárzott, hogy ehhez képest az arcvonásai szinte barátságosnak tűntek. Bőre akár a megfakult pergamen, és a megszámlálhatatlan ránc hálózata a teljes áthatolhatatlanság kifejezését kölcsönözte az arcnak. De a szeme iszonyatos volt. Hosszan nézve a szemébe az az érzésem támadt, hogy nem is igazi szemek, hanem elektromossággal működő műszemek, apró lyukkal a „pupilla" közepén, és az igazi szem ezen át figyel nagy titokban és hidegen. Ez a feltevés, még a maga megalapozatlanságában is leírhatatlanul gyötört, és állandóan csak a valóságos szem színét és kifejezését próbáltam kitalálni: sőt tűnődtem még azon is, vajon tényleg a valóságos szem-e, amelyet annak nézek, vagy csak egy másik lyukkal ellátott műszem, amely mögött ezerszámra vannak még hasonlók, és az igazi szem egy egész sor ilyen kémlelőnyíláson át figyel. Néha a vastag szemhéjak, amelyek mintha sajtból lettek volna, nagyon lassan lecsukódtak, majd ismét felnyíltak.

Egy régi, borvörös hálóköntös burkolta be laza redőkben a testet.

Nyomorúságos helyzetemben azt gondoltam, hogy ez itt az öreg ikertestvére, de egyszer csak hallottam, hogy valaki így szól:

Dehogy. Ha figyelmesen megnézed a nyaka bal oldalát, látod, hogy ragtapasz vagy kötés van rajta. Be van kötve a gégéje meg az álla is.

Gyászos tekintetem a jelzett helyekre tévedt, és láttam, hogy ez igaz. Minden kétséget kizáróan ezt az embert gyilkoltam meg. Ott ült négyyardnyira tőlem a széken, s engem figyelt. Mereven ült, meg se moccant, mint aki attól tart, hogy ha megmozdul, fölszakadnak az egész testét borító sebek. A saját vállam is szinte megbénult az ásóval kifejtett erőfeszítéstől.

De ki szólt az imént? Nem ijedtem meg a szavaitól. Jól kivehetően hallottam őket, mégsem úgy hangzottak, mint a karszékben ülő öregember metsző köhögése. Belőlem jöttek e szavak, a lelkem mélyéből. Ezelőtt sohasem hittem, még csak nem is gyanítottam, hogy van lelkem, akkor tudtam meg, hogy van. Azt is tudtam, hogy a lelkem a barátom, hogy idősebb nálam és teljességgel a javamat akarja. Kényelemszeretetből elneveztem Joenak. Megnyugtatott kissé a tudat, hogy már nem vagyok egészen egyedül. Joe segít.

Meg sem próbálom leírni a következő időtartamot. Szörnyű helyzetemben eszem nemigen lehetett a segítségemre. Tudtam, hogy az öreg Matherset leütötték egy fém biciklipumpával, agyonverték egy nehéz ásóval, majd gondosan eltemették a mezőn. Azt is tudtam, hogy ugyanez az ember most itt ül velem egy szobában, és csöndben engem figyel. A testét bekötözték, de a szeme eleven volt, meg a jobb keze is, és a többi testrésze szintén. Talán csak rossz álom az úton elkövetett gyilkosság.

A merev válladban semmi álomszerű nincs. Igaz, nincs, feleltem, de a rémálom fizikailag lehet éppen olyan borzalmas, akár a valóság.

Fondorlatos módon arra az elhatározásra jutottam, hogy a legjobb, amit tehetek, ha hiszek a szememnek, és nem hagyatkozom a memóriámra. Úgy döntöttem, közönyösnek mutatkozom, csak beszélgetek az öreggel, és a világát a fekete doboz után kérdezősködve igyekszem kitapasztalni, mert végül is ez a felelős mindkettőnk helyzetéért. Elhatároztam, hogy merész leszek, mert tudtam, hogy nagy veszélyben forgok. Tudtam, hogy megőrülök, ha nem kelek föl a padlóról, nem jövök-megyek, beszélek és nem olyan átlagos módon viselkedem, ahogy csak lehet. Elfordítottam tekintetem az öreg Mathersről, óvatosan fölálltam, és leültem egy tőle távoli székre. Amikor újra rápillantottam, a szívverésem rövid időre kihagyott, majd újra verni kezdett a szívem, egész testemet megrengető, lassú, súlyos kalapácsütésekkel. Az öreg teljesen mozdulatlan maradt, de eleven jobb keze megfogta a teáskannát, fölemelte, és ügyetlenül teát löttyintett az üres csészébe. A tekintete követett új helyemig, és most megint azzal a változatlan, ábrándos érdeklődéssel nézett.

Hirtelen beszélni kezdtem. Valósággal ömlöttek belőlem a szavak, mintha kizsilipelték volna őket. A hangom először remegett, de egyre erősödött, és végül betöltötte az egész szobát. Nem tudom, először mit mondtam. Biztos vagyok benne, hogy a beszédem túlnyomó része értelmetlen volt, de hangom természetes és erős csengése olyan elégedettséggel és nyugalommal töltött el, hogy a szavak értelmével már nem is törődtem.

Az öreg Mathers meg se mozdult, és először nem szólt semmit, de biztosra vettem, hogy figyel rám. Egy idő után csóválni kezdte fejét, és biztos voltam benne, hogy azt mondja: nem. Fölizgattak a válaszai, és igyekeztem érthetően beszélni. Tagadólag válaszolt egészségére irányuló érdeklődésemre, megtagadta a választ a fekete doboz hollétét illetően, még azt is tagadta, hogy sötét a reggel. A hangja különösen kellemetlenül csengett, akár valami ósdi, rozsdás harang szava a borostyánnal benőtt toronyból. Semmit sem szólt, egyetlenegy szót kivéve. Mindenre azt mondta: nem. Alig mozgott az ajka. Biztosra vettem, hogy egyetlenegy fog sincs mögötte.

– Halottal beszélek most? – kérdeztem.

– Szó sincs róla.

– Tudja, hol a doboz?

– Nem.

Újabb heves mozdulatot tett a jobb karjával, meleg vizet löttyintve a teáskannába, és újabb csésze, majdnem színtelen teát töltött magának. Majd visszasüllyedt mozdulatlanul figyelő testtartásába. Gondolkodtam egy kicsit.

– Szereti a gyönge teát? – kérdeztem.

– Nem – mondta.

– Hát a teát általában? – kérdeztem. – Az erős, gyönge vagy a közepes teát?

– Nem – mondta.

– Akkor miért issza?

Szomorúan rázta aszott fejét, és nem szólt semmit. Amikor már nem rázta, kinyitotta a száját, és beleöntött egy csészényi teát, mintha egy vödör tejet öntene a sajtárba köpülni.

Nem vettél észre semmit?

– Nem én – feleltem –, semmit, e ház és tulajdonosa furcsa mivoltán kívül. Azt mindenképpen elmondhatom, hogy nem a legjobb csevegővel hozott össze a sors.

Úgy véltem, elég könnyedén beszélek. Jól éreztem magam a bőrömben, egészen normálisan, mindahányszor fennhangon vagy magamban beszéltem, vagy a mondandómra gondoltam. De ahányszor csak beállt a csend, a helyzetem iszonyata úgy ereszkedett le rám, mintha súlyos takarót dobtak volna a fejemre, amely alatt fuldoklottam, és torkon ragadott a halálfélelem.

Nem vetted észre, hogyan válaszolgat a kérdéseidre? – Nem.

Nem tűnik föl neked, hogy minden válasza tagadó? Bármit kérdezel tőle, mindenre azt mondja: nem.

– Ez igaz – mondtam –, csak azt nem értem, nekem mi közöm ehhez?

Használd a fantáziádat!

Amikor figyelmemet ismét az öreg Mathersre összpontosítottam, aludni látszott. Mélyen teáscsészéje fölé görnyedve üldögélt, mintha sziklává vagy a karszék részévé változott volna, amelyen helyet foglalt, halott ember vagy kőszobor benyomását keltve. Petyhüdt szemhéja majdnem teljesen zárt szemére ereszkedett. Jobbja élettelenül nyugodott az asztalon. Összeszedtem gondolataimat, és éles hangú, harsány faggatózásba kezdtem:

– Felelne egy nyílt kérdésre? – kérdeztem. Megmozdult, és szemhéja fölemelkedett kissé.

– Nem felelnék – felelte.

E válasz Joe talpraesett javaslatával volt összhangban. Gondolkodtam egy kicsit, majd az az ötletem támadt, hogy fordítva teszem föl neki ugyanezt a kérdést.

– Megtagadja a választ egy egyenes kérdésre? – kérdeztem.

– Nem tagadom meg – felelte.

Ez a válasz tetszett nekem. Azt jelentette, hogy túljártam az eszén, hogy most már majdnem beszélgetek vele, és mindketten úgy viselkedünk, mint két hétköznapi emberi lény. Nem értettem ezeket a velem megesett dolgokat, de már-már azt gondoltam, hogy tévedek velük kapcsolatban.

– Nagyon jó – szóltam nyugodtan. – Miért válaszol mindig nemmel?

Észrevehetően megmozdult a karszékben, és teletöltötte teáscsészéjét, mielőtt megszólalt.

– A „nem" általában jobb válasz az „igennél" – mondta végül. Úgy tűnt, szenvedélyesen beszél, a szavak úgy szakadtak ki belőle, mintha ezeréves rabságra ítéltettek volna a szájában. Mintha megkönnyebbült volna attól, hogy megtaláltam beszéltetése módszerét. Úgy véltem, bizonytalanul mosolyog rám, de ez a látszat kétségkívül a délelőtti félhomály csalóka műve volt, vagy a lámpa alatti árnyak káprázata. Nagyot húzott a teából, és csak ült ott, várakozásteljesen, engem bámulva kíváncsi szemmel. A szeme most világos volt, mozgékony, és szakadatlanul forgott sárgára aszott arcában.

– Nem magyarázza meg, miért mondja ezt? – kérdeztem.

– Nem – felelte. – Amikor fiatal ember voltam, helytelenül éltem, időm legnagyobb részét ilyen vagy olyan túlzásnak szenteltem, legnagyobb gyengém pedig az Első Szám volt. Egyébiránt benne voltam a műtrágyatröszt alapításában is.

Gondolataim nagy hirtelen visszaszálltak John Divneyhez, a tanyára és a kocsmába, onnan pedig az iszonyatos délutánhoz, amelyet a vizes és elhagyatott úton töltöttünk. Joe ezúttal szigorú hangját hallottam, amely mintegy félbeszakította szomorú gondolataimat:

Fölösleges megkérdezned tőle, mi az az Első Szám, nincs szükségünk itt a bűn élénk színekkel való ecsetelésére. Használd a képzeletedet! Azt kérdezd meg tőle, mi köze ennek az igenhez és a nemhez.

– Mi köze ennek az igenhez és a nemhez?

– Egy idő után – mondta az öreg Mathers kérdésemre még csak nem is hederítve – Istennek hála megértettem tévedéseimet, és az is megvilágosodott előttem, milyen szomorú sors vár rám, ha nem javulok meg. Visszavonultam a világtól, így próbáltam jobban megérteni, meg azt a tényt is, hogy miért lesz egyre keserűbb az élet, ahogy a múló évek fölhalmozódnak az emberi testben. Mit gondol, mi lett elmélkedéseim eredménye?

Megint kellemes érzés lett úrrá rajtam. Most én kérdeztem őt:

– Mi?

– Hogy a nem jobb szó, mint az igen – felelte.

No, ezzel ugyan nem sokra megyünk, gondoltam.

Dehogynem. Hogy is ne mennénk! Már kezdek egyetérteni vele. Sok minden elmondható a nemről általános vezérelvként. Kérdezd meg tőle, hogyan gondolja.

– Hogyan gondolja? – érdeklődtem.

– Elmélkedéseim során – szólt az öreg Mathers – valamennyi bűnömet előszedtem, és úgyszólván kitettem őket az asztalra. Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy jókora asztal volt. – Mintha száraz, ironikus mosollyal jutalmazta volna a saját viccét. Én viszont csuklottam bátorításul.

– Alaposan megvizsgáltam, mérlegeltem és minden égtáj felől megszemléltem őket. Föltettem magamnak a kérdést, ugyan mi módon követtem el őket, hol voltam és kivel, amikor elkövettem őket.

Fenemód épületes mondóka. Minden szava egy erkölcsi tanulság. Kérd, hogy folytassa!

– Folytassa! – mondtam.

Megvallom, úgy éreztem, mintha lepkék motoszkáltak volna a gyomromban, mintha Joe az ajkára illesztette volna az ujját, s kutyamódra hegyezte volna a fülét, nehogy e bölcsességnek akár egyetlen szava is elkerülje a figyelmét. Az öreg Mathers nyugodtan folytatta.

– Rájöttem – mondta –, hogy minden cselekedet válasz valamely belső vagy külső tényező ösztönzésére vagy javaslatára. Néhány ilyen ösztönzés jó vagy értékes, s van olyan is, amely kétségkívül valósággal kéjes. Legtöbbjük azonban határozottan hitvány és minden bűn forrása. Érti?

– Tökéletesen.

– Azt mondanám, hogy a rosszak három az egyhez arányban szárnyalják túl a jókat.

Szerintem hat az egyhez arányban.

– Ezért döntöttem úgy, hogy ezentúl minden ösztönzésre, javaslatra, kérésre vagy megkeresésre nemet mondok, akár belülről érkezik, akár kívülről. Ez volt az egyetlen egyszerű, ép és egészséges formula. Először nehéz volt végrehajtani, gyakorta igényelt heroizmust, de most már nagyon sok éve annak, amikor utoljára mondtam azt, hogy igen. Több kérést tagadtam meg és több állítást hazudtoltam meg, mint bármelyik élő vagy holt ember valaha is. Hihetetlen mennyiségben és mértékben tagadtam, cáfoltam, utasítottam el és hazudtoltam meg dolgokat.

Ez aztán a kitűnő és eredeti terület. Roppant érdekes és üdvös is egyben, minden egyes szótag valóságos erkölcsi tanulság. Igazán nagyon épületes!

– Rendkívül érdekes! – mondtam az öreg Mathersnek.

– Ez a rendszer békéhez és elégedettséghez vezet! –mondta. – Az emberek nem tesznek fel kérdéseket magának, ha előre tudják a választ. És meg sem születnek a fejében az eleve esélytelen gondolatok.

– Néha azért bosszantó is lehet – vetettem közbe. – Ha például egy pohár whiskeyvel akarnám megkínálni...

– Az a néhány barátom, aki van – felelte –, általában úgy szokott meghívni, hogy hű maradhatok rendszeremhez, és a whiskeyt sem kell elutasítanom. Többször is megkérdezték már, elutasítok-e ilyesmit.

– És a válasz mindig NEM?

– Hát persze.

Joe erre nem szólt semmit, de az volt az érzésem, hogy ez nem a kedvére való vallomás; úgy éreztem, nyugtalankodik bennem. Mintha az öreg is nyugtalankodott volna. Elmélyülten hajolt a teáscsészéje fölé, mint aki szertartást hajt végre. Majd egy húzásra, nagy szürcsölve kiitta a teát.

Szent ember.

Ismét feléje fordultam, érezvén, hogy közlékenységi rohamának vége.

– Hol van a fekete doboz, amely az imént még ott volt a padló alatt? – kérdeztem. A sarokban lévő nyílásra mutattam. Megrázta fejét, és nem szólt semmit.

– Megtagadja a választ?

– Nem.

– Ellenére van, hogy magammal vigyem?

– Nem.

– Akkor hol van?

– Mi a neve? – kérdezte hirtelen.

Meglepett ez a kérdés. Nem kapcsolódott a kérdésemhez, de nem tűnt föl mindjárt lényegtelen mivolta, mert akármilyen egyszerű volt is, megdöbbenve állapítottam meg, hogy nem tudok válaszolni rá. Nem tudtam a nevemet, nem emlékeztem rá, ki vagyok. Nem tudtam biztosan, honnan jöttem és mit keresek ebben a szobában. Úgy éreztem, semmiben sem vagyok biztos, csak abban, hogy a fekete dobozt keresem. Azt tudtam, hogy a másik férfi neve Mathers, és őt pumpával meg ásóval ölték meg. Nevem nem volt.

– Nincs nevem – válaszoltam.

– Akkor hogy mondjam meg, hol a doboz, ha nem tudja aláírni a nyugtát? Ez lenne csak a szabálytalan! Ezzel az erővel kidobhatnám azt a dobozt az ablakon, vagy akár a szemétbe. Hogyan tudna végrehajtani egy komoly bankműveletet?

– Nevet mindig találhatok magamnak – feleltem. – Doyle vagy Spaldman jó nevek, de megfelel az O'Sweeney és a Hardiman, meg az O'Hara. Van itt választék. Nem vagyok életfogytiglan egy névhez kötve, mint a legtöbb ember.

– A Doyle nekem nem nagyon tetszik – mondta szórakozottan.

A név Bari. Signor Bari, a kimagasló tenorista. Félmillió ember tolongott a piazzán, amikor e nagy művész megjelent Rómában a Szent Péter-székesegyház erkélyén.

E megjegyzések szerencsére a szó közönséges értelmében nem voltak hallhatók. Az öreg Mathers gyanakvóan figyelt.

– Mi a színe? – kérdezte.

– A színem?

– De hát színe csak van?

– Gyakran mondják, hogy elég vörös az arcom. – Nem úgy gondolom.

Figyelj oda, mert ez biztos nagyon érdekes. És tanulságos is.

Beláttam, hogy az öreg Mathersnek körültekintően kell feltenni a kérdéseket.

– Megtagadja tőlem ennek a színügynek a magyarázatát?

– Nem – felelte, teát löttyintve a csészéjébe.

– Minden bizonnyal tudja, hogy a szeleknek van színük – mondta. Úgy látszott, kissé kényelmesebben ül székében, és az arca már nem olyan szigorú.

– Nem vettem észre soha.

E hiedelem nyomát megtaláljuk minden régi nép irodalmában. Van négy szél, nyolc alszél, és mindegyiknek megvan a maga színe. A keleti szél mélybíbor, míg a déli finom ezüstös. Az északi szél fekete, a nyugati pedig ámbraszínű. Valaha az emberek képesek voltak érzékelni ezeket a színeket, és egész napot voltak képesek eltölteni a domboldalban üldögélve, és figyelték a szelek szép színeit, árnyalataik változását, amint föltámadtak és csillapultak, keverékeik mágiáját, amikor elvegyültek egymással, akár a tarka szalagok az esküvői menetben. Sokkal jobb foglalatosság volt, mint az újságolvasás. Az alszelek leírhatatlanul finomak, vöröses sárgák, ezüstös bíborak, feketében és barnában játszó szürkészöldek. Mi szebb van a délnyugati fuvallat által vörösre színezett, hideg esőben ázó vidéknél?

Nem biztos, hogy De Selby hallott erről, de azt állítja (Garcia, 12. old), hogy az éjszaka távolról sem a bolygók mozgásának következménye, amint ezt közhelyszerűen hangoztatják, hanem a „fekete levegő" felhalmozódása nyomán áll elő, amelyet bizonyos vulkanikus tevékenység hoz létre – ezt viszont nem fejti ki részletesen. Lásd még a Vidéki album 79. és 945. lapját. Le Fournier kommentárja (Ember vagy Isten) érdekes. (Franciául a szövegben – a ford.). „Sohasem tudjuk meg, milyen mértékben volt De Selby a Nagy Háború oka, ám különleges elméletei – különösen az, amely szerint az éj nem természeti jelenség, hanem az atmoszféra kóros állapota, amelynek oka a kíméletlen iparosítás – minden kétséget kizáróan messzemenően aggasztották a széles néptömegeket."

– Maga látja ezeket a színeket? – kérdeztem.

– Nem.

– Azt kérdezte tőlem, melyik a színem. Hogy lehet az embereknek színük?

– Egy személy színe – felelte az öreg vontatott hangon – a születése idején uralkodó szél.

– Mi a maga színe?

– A halványsárga.

– És miért fontos tudnunk, melyik a színünk, s miért lenne egyáltalán valamilyen színünk?

– Annál az egyszerű oknál fogva, hogy kiderül belőle az ember élettartama. A sárga hosszú életet jelent, és minél halványabb, annál hosszabbat.

Ez igazán roppant tanulságos, minden szava erkölcsi tanulság. Kérd, hogy magyarázza meg!

– Kérem, magyarázza meg!

– Arról van szó, hogy kis kezeslábasokat kell csinálni – szólt aztán a tájékoztatás hangján.

– Kis kezeslábasokat?

– Igen. A születésemnél jelen volt egy bizonyos rendőr, aki rendelkezett a szélmegfigyelés különös képességével. Ez az adottság manapság nagyon ritka már. Miután megszülettem, kiment a házból, és megvizsgálta a domb fölött fúvó szelet. Titokban volt nála egy zsák, mindenféle anyaggal, palackokkal meg szabószerszámokkal tele. Úgy tíz percig időzhetett odakint. Amikor visszajött, kis kezeslábas volt nála, és átnyújtotta anyámnak, hogy adja rám.

– Honnan szedte ezt a kezeslábast? – kérdeztem meglepetten.

– Ő maga varrta nagy titokban a hátsó udvarban, valószínűleg a tehénistállóban. Vékony, átlátszó anyagból készült, akár a legfinomabb pókhálószövésű muszlin. Az ember egyáltalán nem is látta, ha a fény felé tartotta, csak bizonyos szögből nézve lehetett látni a szélét. A halványsárga külső bőrének legtisztább és legtökéletesebb megnyilvánulása volt ez. Ez a sárga volt a születési szelem színe.

– Értem – mondtam.

Gyönyörű elképzelés.

– Ahányszor csak eljött a születésnapom – mondta az öreg Mathers ugyanilyen kis kezeslábassal ajándékoztak meg, és az előzőt nem is kellett levetnem, hanem egyszerűen ráhúzhattam az újat. Értékelheti az anyag rendkívüli finomságát, ha azt mondom magának, hogy ötéves koromban már öt kezeslábas volt rajtam, és még mindig úgy néztem ki, mintha mezítelen lettem volna. Ez azonban amolyan szokatlan, sárgás meztelenség volt. Persze hordhattam más ruhát is a kezeslábas fölött. Általában nagykabátot húztam rá. Bár minden évben új kezeslábast kaptam.

– Honnan jutott hozzájuk? – kérdeztem.

– A rendőrségtől. Kiskoromban házhoz hozták őket, amikor nagyobbacska lettem, magam mehettem érte az őrszobára.

– De hogyan függ ez össze az élettartam előrejelzésével?

– Megmondom. Akármilyen is a színe, a születési kezeslábasa pontosan olyan lesz. A kezeslábas színe minden múló évvel sötétebb és határozottabb lesz. Ami a saját esetemet illeti, a születésemkor egészen halványsárga szín tizenöt éves koromra lett egészen élénk. Már a hetvenhez közeledem, és világosbarna a színem. Az elkövetkező években a színem egyre sötétebb barna lesz, majd eléri a sötét mahagónit, végül pedig nagyon sötétbarnára vált, amelyet már-már feketének neveznek.

– Igen?

– Szóval a szín kezeslábasról kezeslábasra és évről évre sötétebb, végül pedig fekete. Majd eljön a nap, amikor a kezeslábas koromfekete lesz. Azon a napon meghalok.

Joe és jómagam ezt meglepetten hallgattuk. Csöndben morfondíroztunk az elhangzottakon, és azt hittem, Joe igyekszik összebékíteni, amit hallott, bizonyos általa tiszteletben tartott morális és vallási elvekkel.

– Ez azt jelenti – szólaltam meg végül –, hogy ha az embernek összejön bizonyos számú ilyen kezeslábasa, és mindegyiket fölveszi, vagyis egyet-egyet évenként, akkor ebből kiszámíthatja a halála évét?

– Elméletileg igen – felelte az öreg –, de van itt két bökkenő. Az első, hogy a rendőrség nem adja ki előre az összes kezeslábast, mondván, hogy ellenkezne a közérdekkel, ha mindenki ismerné a halála időpontját. A közrend megsértését emlegetik stb. A másik nehézség a nyúlással függ össze.

– Nyúlással?

– Igen. Mivel felnőttkorunkban ugyanazt a kezeslábast hordjuk, amelyet születésünkkor kaptunk, világos, hogy a kezeslábas végül legalább százszor akkora, mint amilyen eredetileg volt. Természetesen ez a színt is érinti, vagyis erősen fakítja. A felnőttkor eléréséig, mondjuk húszéves korig, a kezeslábasok nyúlása egyenes arányban halad fakulásukkal.

Mondhatjuk-e, hogy a kezeslábasoknak e megnagyobbodása vezet a pubertás korában az anyag átlátszatlanságához?

Felhívtam rá Joe figyelmét, hogy a kezeslábasokra minden esetben nagykabátot öltöttek.

– Ha jól értem – szóltam az öreg Mathershez –, amikor azt mondja, hogy az élettartam megtudható az ing színéből, akkor arra gondol, hogy nagyjából kiderül belőle, hosszú életű lesz-e az ember vagy rövid?

– Igen – felelte. – De ha értelmesen áll a dologhoz, egészen pontos is lehet a becslés. Egyik szín persze jobb a másiknál. Vannak nagyon rosszak, mint például a bíbor és a gesztenyebarna, ezek mindig az ember sírját ássák. Kitűnő viszont a rózsaszín, és nagyon sok mindent mondhatnánk a zöld és a kék különféle árnyalatairól. Ám az efféle színek uralma a születésnél rendszerint rossz időt hozó szelet jelent, mennydörgést, villámlást és – talán – a nők esetében nehéz szülést. Amint tudja, az életben a legtöbb jó dolog bizonyos nehézségekkel párosul.

Mindent egybevetve, igazán nagyon szép.

– Kik ezek a rendőrök? – kérdeztem.

– Az egyikük Pluck őrmester, a másikat MacCruiskeennek hívják, a harmadik egy Fox nevű, de ő már vagy huszonöt éve szőrén-szálán eltűnt, és azóta soha senki sem hallott felőle. Az előbbi kettő ott van, odalent az őrszobán, és úgy hallom, már több száz éve időznek ott. Bizonyára roppant ritka színen dolgoznak, amelyet földi halandó szeme egyáltalán nem is láthat. Tudomásom szerint fehér szél nem létezik. Mindannyian rendelkeznek a szél látásának adottságával.

Kitűnő gondolat villant elmémbe, míg az öreg e rendőrökről beszélt. Ha olyan sok mindent tudnak, biztos azt is könnyűszerrel megmondják, hol találom a fekete dobozt. Már azon járt az eszem, hogy nem nyughatok mindaddig, amíg újra a kezemben nem érzem azt a dobozt. Az öreg Mathersre néztem. Ismét visszazökkent előbbi passzivitásába. A fény eltűnt a szeméből, és az asztalon nyugvó jobbja megint egészen élettelennek látszott.

– Messze van az az őrszoba? – kérdeztem hangosan.

– Nem.

Elhatároztam, hogy késedelem nélkül odasietek. Aztán nagyon különös dologra lettem figyelmes. A lámpafény, amely kezdetben homályosan derengett csupán az öreg sarkában, most már valósággal tündökölt, és sárga ragyogással öntötte el az egész szobát. A délelőtt kívülről beszűrődő fénye szinte teljesen elhalványult. Kipillantottam az ablakon, és összerezzentem. Amikor a szobába léptem, észrevettem, hogy az ablaka keletre néz, és ott éppen kél a nap, fényével elárasztva a súlyos felhőket. De most a nap nyugvófélben volt, halványvörös, gyönge fényben ugyanott csillogott. Kissé följebb kúszott, megállt, majd visszahanyatlott. Eljött az éj. A rendőrök már biztos ágyban vannak. Biztosra vettem, hogy különös népség közé csöppentem. Eltökéltem, hogy másnap délelőtt első dolgom lesz elmenni az őrszobára. Aztán megint az öreg Mathershez fordultam.

– Nem volna ellenére – ütöttem meg a hangot –, ha az emeleten elfoglalnám az egyik ágyát éjszakára? Nagyon késő van már ahhoz, hogy hazamenjek, és azt hiszem, esni fog.

– Nem – mondta.

Magára hagytam a teáskészletével, és fölmentem a lépcsőn. Megkedveltem őt, és arra gondoltam, igazán kár, hogy meggyilkolták. Megkönnyebbültem, minden egyszerűnek tűnt számomra, és biztosra vettem, hogy a fekete doboz hamarosan az enyém lesz. De először majd nem szólok róla nyíltan a rendőröknek. Fortélyos leszek. Holnap délelőtt elmegyek az őrszobára, és bejelentem, hogy ellopták az amerikai aranyórámat. Talán ez a hazugság volt az oka mindazon rossz dolgoknak, amelyek ezután történtek velem. Nem volt amerikai aranyórám.