5. fejezet

A hosszú és példátlan párbeszéd, amelyet MacCruiskeen közrendőrrel folytattam, miután beadtam neki a cigarettát, később De Selby számos finom megfigyelését juttatta eszembe, nevezetesen az idő és örökkévalóság vizsgálatát tükrök rendszerével.^[11]

Elmélete, ha jól értem, a következő:

Egy ember áll a tükör előtt, és benne tükörképét látja, de amit lát, az nem önmaga igazi reprodukciója, hanem fiatalkori képe. De Selby roppant egyszerűen magyarázza e jelenséget. A fény, jegyzi meg nagyon helyesen, bizonyos sebességgel terjed. Tehát mielőtt bármely tárgy tükörképe elérkezne hozzánk, a fénysugaraknak szükségképpen a tárgyat kell elérniük, majd az üveget, hogy a tárgy megszülessen és – mondjuk – az emberi szembe jusson. Ezért van bizonyos mérhető időtartam a tükörbe pillantás és a szembe érkezett, tükrözött kép létrejötte között.

Nos, azt mondhatnánk, eddig rendben is volna a dolog. Ez az elképzelés akár helyes, akár téves, a szóban forgó időtartam olyan rövid, hogy szinte elhanyagolható, és ezt senkinek se jutna eszébe vitatni. Ám De Selby, aki soha nem tudott semmibe könnyen belenyugodni, még finomítja a kísérletet: az első képet egy következő tükörben fogja föl, amely, állítása szerint, már némiképp módosult képet tükröz. A pohárba tiszta vizet öntendő, végül a párhuzamos tükrök ismert eljárását alkalmazta, amelyek mindegyike a közbeiktatott tárgynak egyre kisebb képét tükrözte, a végtelenségig. Esetünkben a közbeiktatott tárgy De Selby tulajdon arca volt, és makacsul állítja, hogy ezt tanulmányozta visszafelé egy „erős üveg" végtelen sok visszaverődése útján. Igazán meglepő, amit állítása szerint látott. Köti az ebet a karóhoz, hogy a tükrökben egyre fiatalabbnak látta az arcát, aszerint, amint egyre inkább haladt visszafelé, egyre kisebb változatban, és végül szabad szemmel már alig tudta kivenni önmagát, még csak nem is pelyhedző állú, tizenkét éves kamaszként, mindezen képek pedig saját szavaival szólva „különleges szépséget és nemes lelkületet" fejeztek ki. A bölcsőig sajnos nem tudta követni önmagát, „adva lévén a föld görbülete és a távcső korlátozott hatótávolsága".

Ennyit De Selbyről. MacCruiskeent ott találtam a konyhában az asztalnál, vörös arccal, a jóllakottságtól enyhén szuszogva. A cigarettáért cserébe kutató pillantásokat lövellt rám.

– Na, mi van? – kérdezte.

Rágyújtott, leszívta a füstöt, és lopva rám mosolygott.

– Na, mi van? – kérdezte megint. Mellette volt a kis szolgálati lámpája az asztalon, szórakozottan azzal babrált.

– Szép napunk van – mondtam. – Mit csinál azzal a lámpával fényes nappal?

– E kérdésre kérdéssel felelhetek – válaszolta. – Meg tudná mondani a bülbül szó jelentését?

– Bülbül?

– Maga szerint mi a bülbül?

Nem érdekelt ez a rejtvény, de úgy tettem, mint aki szörnyen töri a fejét, és fintorogni kezdtem, hogy a végén már azt hittem, nem is lehet rám ismerni.

– Nem olyan hölgy, aki a hátuljával keres? – kérdeztem.

– Nem.

– Nem a német hidraulikus orgona rézcsöve?

– Nem cső.

– Semmi köze Amerika függetlenségéhez, vagy valami efféléhez?

– Semmi.

– Toronyórák felhúzásánál használatos készülék?

– Nem.

– Tumor, vagy ciszta a tehén szájában, vagy női harisnyatartó?

– Távolról sem.

– Nem keleti hangszer, amelyen az arabok játszanak? Tapsolt.

– Nem, de most már tűz, tűz – elmosolyodott –, valami egészen hasonló. Kedves ember maga, és világosan válaszol. A bülbül perzsa fülemüle. Mit szól ehhez?

– Ritkán járok messze az igazságtól – mondtam szárazon.

 Csodálattal nézett rám, és egy ideig mindketten csendesen üldögéltünk, mint akik roppant elégedettek magukkal, valamint egymással, és nagyon jó okunk is van erre.

– Maga biztosan diplomás? – jegyezte meg kérdő hangsúllyal.

 Nem adtam egyenes választ, de igyekeztem a tanult ember benyomását kelteni, és kifürkészhetetlennek mutatkozni apró székemen.

– Úgy gondolom, maga örökkévaló – mondta lassan.

 Egy darabig a padlót fürkészve üldögélt, majd előrelökte sötét állkapcsát felém, és kérdezősködni kezdett a községbe érkezésemet illetően.

– Nem akarok fondorkodni – mondta –, de megmondaná, hogyan érkezett a községbe? Biztos háromsebességű gépe van a dombokhoz?

– Nincs háromsebességű gépem – feleltem majdhogynem metsző éllel –, meg kétsebességű sem, és az igazat megvallva egyáltalán nincs is biciklim, sőt pumpám is alig akad, és ha feltesszük, hogy van egy lámpám, hát nem sokra megyek vele, mert nincs olyan biciklim, amelyre rászerelhetném. Lehet – mondta MacCruiskeen –, de biztosan kinevették, amikor látták a triciklin.

– Se biciklim, se triciklim, és fogász sem vagyok – szóltam szigorú, kategorikus alapossággal –, és nem hiszek a nagy bringában, se a robogóban, se a velocipédben, sem pediglen a tandem túragépben.

MacCruiskeen elsápadt és reszketni kezdett, mint a nyárfalevél; megragadta a karomat, és merőn az arcomba bámult.

– Világéletemben sem – szólalt meg végül erőltetett hangon – találkoztam ennél szédítőbb epilógussal, vagy különösebb történettel. Maga túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Halálom napjáig nem felejtem el ezt a mai délelőttöt. De csak nem ugrat tán?

– Nem – mondtam.

– Még jó, az anyja szemit!

Fölállt, finoman hátrasimította haját a koponyáján, szinte kocsányon jojózó szemmel sokáig kibámult az ablakon, arcából pedig teljesen lefutott a vér.

Majd újra járkálni kezdett, a vérkeringését élénkítendő, aztán a székéhez közeli polcról levett egy hosszú, vékony tűt.

– Adja ide a kezét – mondta.

Ímmel-ámmal odanyújtottam a kezem, ő pedig fölé tartotta a tűt. Egyre közelítette a tű hegyét a kezemhez, és amikor csillogó hegye már csak féllábnyira volt a kezemtől, szúrást éreztem, és fölkiáltottam. Vércsepp gyöngyözött a tenyerem közepén.

– Köszönöm szépen – mondta. Túlságosan meglepett a dolog, ezért nem éreztem bosszúságot.

– No, ezen eltűnődhet – jegyezte meg diadalittasan – akár ítéletnapig.

Visszatette a tűt a polcra, és perverz pillantást vetett rám a szeme sarkából, amolyan le rel s'annise stílusban. – Ezt magyarázza meg! – mondta.

– Meghaladja értelmemet – szóltam csodálattal.

– Némi elemzést igényel – mondta enyhén tudálékos hangnemben.

– Miért szúrt a tű, amikor a hegye féllábnyira volt a tenyerem azon pontjától, ahonnan a vér kiserkent?

– Ez a tű – válaszolta nyugodtan – első azok között a tárgyak között, amelyeket szabadidőmben barkácsoltam. Ma már alig gondolok rá, de abban az évben, amikor csináltam, még olyan büszke voltam rá, hogy a világ összes őrmestere se tudott volna kihúzni az ágyból reggelenként. Nincs még egy ilyen tű egész Írország széltében-hosszában, és Amurikében is csak egyetlenegy hozzá fogható tárgy van, csak azt nem tudom, mi az. A szűzmándokát neki! Csak nem emésztem meg, hogy magának nincs biciklije!

– De hát a tű – makacskodtam –, árulja már el, hogyan működik, és nem mondom el senkinek!

– Magának elmondom, mert megbízható ember! És olyasvalaki, aki mondott valamit a biciklikről, amit soha életemben nem hallottam. Egyáltalán nincs ott tűhegy, ahol maga gondolná, hanem az csak a tűnek az eleje.

– Nagyon érdekes – feleltem –, de nem értem.

  – A tűhegy hét hüvelyk hosszú és olyan hegyes és vékony, hogy szabad szemmel egyáltalán nem látható. Az első fele elég vastag és erős, de nem látható, mert a vékony rész beleolvad, és ha látná az egyiket, láthatná a másikat is, vagy észrevehetné az öszeeresztés pontját.

– Úgy gondolom, sokkal vékonyabb egy gyufánál – mondtam.

– Van különbség – mondta. – De a hegyes rész olyan vékony, hogy semmiféle fényben és valóságos sasszemmel sem látható. Körülbelül egy hüvelyknyire a végétől olyan hegyes, hogy késő éjjel vagy valamely enyhe, sötét napon még elképzelni sem lehet, bármennyire is töri a fejét az ember.

A homlokomat ráncoltam és igyekeztem bölcs ember látszatát kelteni, aki megpróbál megérteni valamit, ami minden szellemi képességét igénybe veszi.

– Nincs tűz füst nélkül – kockáztattam meg, biccentve.

– Ezt nagyon bölcsen mondta – válaszolt MacCruiskeen.

– Tényleg hegyes tű – ismertem el –, egy csepp vérem kiserkent, és alig éreztem a szúrást. Ha így hat, nagyon hegyes lehet.

MacCruiskeen fölnevetett, megint leült az asztalhoz, és fölcsatolta derékszíját.

– Nem igazán értette meg ezt a dolgot – szólt mosolyogva. – Nem a tű hegye szúrta meg magát, és nem is attól serkent elő a vére. Én a tűnek arról a jó hüvelyknyi részéről beszélek, ami az állítólagos tűhegy alatt van.

– És ez a hüvelynyi rész? – kérdeztem. – Az isten szerelmére, mondja már meg, mi van vele?

– Az az igazi tűhegy – szólt MacCruiskeen –, de olyan hegyes, hogy belemegy a kezébe, a másik oldalán meg kijön, és nem is érez, nem lát és nem is hall semmit. Olyan hegyes, hogy talán nem is létezik, és ha fél óráig is igyekszik elképzelni, mennyire hegyes, még talán úgy sem sikerül. A hüvelyknyi rész eleje vastagabb, mint a vége, de azért majdnem olyan vékony, és mivel ég a vágytól, hogy megtudja, én személyesen mit gondolok erről, meg kell mondanom, nem hiszem, hogy éppen olyan vékony, mint az előbbi.

Ujjaimat az államra kulcsoltam, és erősen összpontosítva gondolkodni kezdtem, agyam ritkán használt részeit is bekapcsolva e folyamatba. De nemigen jutottam eredményre a tűhegyek kérdésének vonatkozásában. MacCruiskeen közben másodszor is az almáriumhoz ment valamiért, majd visszaült az asztalhoz egy apró, fekete tárggyal a kezében, amely olyan volt, akár valami törpe zongora, parányi fekete-fehér billentyűzettel, rézcsövekkel, meg egy fogaskerékrendszerrel, mint egy gőzgép vagy cséplőgép. A rendőr fehér keze finoman játszott e tárggyal, minden részét végigtapogatta, mintha keresne rajta valamit, s közben személyes jelenlétemre ügyet sem vetett. Lebírhatatlan erejű, üres csend ékelődött közénk, mintha a szoba mennyezete magasságának felére süllyedt volna; ő csak üldögélt ott furamód foglalatoskodva azzal a holmival, míg jómagam igyekeztem megérteni a tűhegyeket, próbáltam elképzelni a láthatatlan tűhegyet.

Tíz perc múltán fölállt, és félretette azt a tárgyat. Egy darabig írt valamit a noteszébe, majd pipára gyújtott.

– No, jó – jegyezte meg bőbeszédűen.

– Azok a tűhegyek... – feleltem.

– Megkérdeztem már magától, mi a bülbül?

– Meg ám – válaszoltam –, de engem csak azoknak a tűhegyeknek a kérdése gyötör.

– Nem ma, de nem is tegnap kezdtem hegyezni azokat a tűket – mondta –, de talán megnézne valami mást is, mondjuk egy nagyszerű, apró műalkotást?

– Szívesen – feleltem.

– Csak hát sehogy se tudom túltenni magam azon, amit magánjelleggel, bizalmasan, sub rosa mondott nekem arról, hogy nincs bicikli. Ez a történet aranybánya lenne magának, ha leírná egy könyvbe, amelyben az emberek szóról szóra követhetnék.

Visszament az almáriumhoz, kihúzta az alsó fiókot, kivett belőle egy apró dobozt, s elém tette az asztalra, hogy nézzem meg alaposan. Soha életemben nem láttam még olyan finoman megmunkált holmit. Barna doboz volt, olyanféle, amilyeneket a tengerészek és matrózok hoznak Szingapúrból, és tökéletes volt a maga parányi mivoltában, mint egy természetes méretű tárgy fordított távcsőn át nézve. Körülbelül egy láb magas, tökéletesen arányos és hibátlan a kivitelezés szempontjából. Művészi formával rendelkezett, fantasztikus arabeszkek és minden oldalán finom karcolatok díszítették, a fedél finom görbülete pedig még csak jobban hangsúlyozta e tárgy kivételességét. Minden szögletét rézveret borítás védte, és a fedelén egyéb rézberakások is díszelegtek, leheletfinoman és tökéletes pontossággal illeszkedve a faanyagba. Az egész tárgy az igazi művészet hamisítatlan minőségét sugározta.

– Nahát – szólt MacCruiskeen.

– Túl szép ahhoz – mondtam végül –, hogy beszéljünk róla.

– Két álló évig csináltam, még legénykoromban – mondta MacCruiskeen –, de nem bántam meg.

– Leírhatatlan – mondtam.

– Majdnem – mondta MacCruiskeen.

Mindketten tüzetesen szemügyre vettük a dobozt, és mintegy öt percig olyan figyelmesen nézegettük, hogy az szinte táncra perdült az asztalon, és még kisebbnek látszott, mint amilyen volt.

– Nem túl gyakran bámulok meg dobozokat vagy ládikákat – szóltam egyszerűen –, de ez a leggyönyörűbb példány, amelyet valaha is láttam, és mindig emlékezni akarok rá. Talán van is benne valami?

– Talán – szólt MacCruiskeen.

Az asztalhoz lépett, és olyan szelíden emelte kezét a szóban forgó tárgy felé, mintha csak juhászkutyát akarna megsimogatni, majd egy kis kulccsal kinyitotta a fedelét, de mindjárt vissza is hajtotta, mielőtt a belsejébe tudtam volna kukkantani.

– Elmesélek magának egy történetet, amelyből fogalmat alkothat e kis összeesküvés minden lehetséges száláról. Amikor megcsináltam ezt a ládikát, azon kezdtem tűnődni, mit is tegyek bele, és voltaképpen mire szolgál majd. Először Bridie illatos, halványkék leveleire gondoltam, de aztán mindjárt eszembe jutott, hogy ez szentségtörés volna, mivel sikamlós részek is vannak e levelekben. Ugye érti, mire gondolok?

– Tökéletesen – feleltem.

– Aztán meg itt voltak a zubbonyom gombjai, meg a fémjelvényem és a szolgálati csavaros ceruzám, ez a gépi mechanizmusokkal teli, értékes termék és a southporti emlékem. Mindezen tárgyakat méltán nevezhetnénk a gépkorszakot képviselő tárgyaknak.

– Ám szöges ellentétet képeznek a ládika szellemével – vetettem közbe.

– Teljességgel ellentétesek vele. Ott volt még a borotvám, meg a tartalék protézisem, arra az esetre, ha szolgálati kötelességem teljesítése közben kapnék egyet a pofámba...

– De azokat nem tette bele.

– Azokat nem. Aztán a papírjaim, a készpénzem és Remete Péter portréja, meg valami kisebb réztárgy, gyűrűkkel, amelyet egy éjjel az úton találtam O'Carahan háza közelében. De azokat se tettem bele.

– Nehéz egy rejtvény – mondtam.

– Végül rájöttem, hogy csak egyetlenegy dolgot tehetek, ha azt akarom, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem.

– Nem csekélység megtalálni a helyes választ – tódítottam.

– Úgy döntöttem – szólt MacCruiskeen –, hogy egyetlenegy arra méltó tárgy létezik, hogy helyet kapjon e ládikában, az pedig egy másik, teljesen hasonló, de kisebb méretű ládika.

– Hamisítatlan mestermű – mondtam, igyekezvén az ő nyelvén szólni.

A kis doboz fölé hajolt, megint fölnyitotta, tányérhoz vagy uszonyhoz hasonló, lapos kezével belenyúlt, és kihorgászott belőle egy kisebb dobozt, amely azonban minden apró részletében, arányait tekintve a nagyobb tökéletes mása volt. A hasonlóság olyan tökéletesnek tűnt, hogy a lélegzetem elakadt. Minden nézetből alaposan megvizsgáltam, végigtapogattam a kezemmel, hogy érezzem, milyen nagy a kicsisége. Rézberakása úgy csillogott, akár a nap a tenger fölött, farészei színének nemes tónusát pedig az idő érlelte meg. Szinte elgyöngültem a látásától, leültem hát a székre, s hogy palástoljam gyöngeségemet, fütyülni kezdtem, hogy Szomorú disznó-szar, de megrepedeztél.

MacCruiskeen gyöngéden és embertelenül rám mosolygott.

– Lehet, hogy maga nem biciklin jött – mondta –, de az még nem jelenti azt, hogy mindent tud.

– Ezek a ládikák – mondtam – annyira hasonlítanak egymásra, hogy még a létezésükben sem hiszek, mivel ez egyszerűbb, mint ennek az ellenkezőjét hinni. Ez a két ládika mindenesetre a legcsodálatosabb dolog, amelyet életemben láttam.

– Két álló évig csináltam – szólt MacCruiskeen.

– Mi van a kicsiben? – kérdeztem.

– Mit gondol?

– Alig merek rágondolni is – szóltam őszinte meggyőződéssel.

– No, várjon csak, mindjárt megmutatom – mondta MacCruiskeen –, meggyőződhet mindenről a személyes segédletemmel.

Levett a polcról két finom vajszeletelőt, bedugta őket a kis ládikába, majd kihúzott valamit belőle, ami egy újabb ládikára hasonlított. Kézbe vettem, minden oldalról megvizsgáltam, és a kezem ugyanazokat az arányokat érezte, mint az előbbi kettőnél, ugyanazt a tökéletes rézberakást, csak kisebb méretben. Olyan hibátlan és nagyszerű volt, hogy – bármilyen furcsán hangzik is – olyasmire emlékeztetett, amit képtelen vagyok megérteni és amiről sohasem hallottam.

– Ne szóljon semmit – mondtam gyorsan MacCruiskeennek –, csak végezze a dolgát, én meg csendben figyelem, csak előbb még leülök.

MacCruiskeen fejbólintással helyeselt, majd fogott két egyenes nyelű teáskanalat, és bedugta a nyelüket az utóbbi dobozba. Nem nehéz kitalálni, mi került elő. Azt is kinyitotta, és elővett belőle egy másikat, két kés segítségével. Egyre finomabb pengékkel dolgozott, amíg csak tizenkét doboz nem állt előttünk az asztalon, a legkisebb feleakkora lehetett, mint egy gyufásdoboz. Olyan parányi volt, hogy az ember a rézberakásból szinte semmit sem látott, csak a csillogást a fényben. Nem láttam, hogy ezt a ládikát is ugyanazok a rajzolatok díszítették-e, mint a többit, mert csak egy gyors pillantást vetettem rá, majd elfordítottam róla a tekintetemet. De lelkem mélyén tudtam, hogy pontosan olyanok díszítik, mint a többit. Egy árva szót sem szóltam, mivel egész lényem megtelt e rendőr ügyességének csodálatával.

– Ennek az utolsónak a megcsinálása – mondta MacCruiskeen félretéve a késeket – három évet vett igénybe, és még egy további évig tartott, amíg elhittem, hogy én csináltam. Van egy gombostűje?

Csöndben átnyújtottam neki egy gombostűt. Kinyitotta az utolsó, legkisebb dobozt, körülbelül olyan vékony kulccsal, mint egy hajszál, és addig mesterkedett a gombostűvel, míg egy következő doboz elő nem került, immár a tizenharmadik a sorban. Különös módon úgy tűnt nekem, mintha mindegyik azonos méretű lett volna, de mintha valami képtelen perspektívában láttam volna őket. Ez az ötlet annyira meglepett, hogy visszanyertem hangomat és azt mondtam:

– Ez a legmeghökkentőbb tizenhárom tárgy, amelyeket valaha együtt láttam.

– Várjon csak, jóember – mondta MacCruiskeen.

Minden érzékemet olyan erősen megfeszítve figyeltem a rendőr mozdulatait, hogy szinte hallottam az agyamban az érfalakat már-már szétvető vér őrült dobolásának zaját. A rendőr mindegyre csak bíbelődött, és hamarosan huszonnyolc apró ládika sorakozott az asztalon, az utolsó nem volt nagyobb egy műszaki rajzszögnél vagy egy fémesen csillogó nagyobbacska porszemnél. Amikor újra szemügyre vettem, valami mást is láttam mellette, ami olyan volt, mint valami apró szalmatörek, amelyet egy szeles napon a kivörösödött szeméből pislog ki az ember, és akkor jöttem rá, hogy a dobozkák pontos száma immár huszonkilenc.

– Itt a tűje – szólt MacCruiskeen.

Dermedt kezembe nyomta a gombostűt, és gondterhelten visszament az asztalhoz. Valami apró tárgyat vett elő a zsebéből, amely túl kicsi volt, ezért nem láthattam, és dolgozni kezdett rajta az asztalon, egy valamivel nagyobb tárgy mellett, amely szintén olyan kicsi volt, hogy lehetetlen leírni.

Akkor megrémültem. Már nem csodálatos volt, amit művelt, hanem iszonyatos. Becsuktam a szemem, és könyörögtem, hogy hagyja abba ezeknek az emberi lehetőségeken túli tárgyaknak az előállítását. Amikor megint fölpillantottam, boldogan állapítottam meg, hogy nincs mit látni, és a rendőr nem rakott újabb dobozkát az asztalra, hanem tőlem balra dolgozik azzal a láthatatlan tárggyal a kezében, magán az asztal lapján. Amikor megérezte a tekintetemet, odalépett hozzám, és adott egy hatalmas nagyítót, amely úgy nézett ki, akár egy nyélre rögzített jókora tócsa. Amikor a kezembe vettem ezt az eszközt, éreztem, amint a szívizmaim fájdalmasan összerándulnak.

– Jöjjön ide, az asztalhoz – mondta –, és nézze nagyítóval a látnivalókat.

Szabad szemmel csak huszonkilenc dobozkát tudtam kivenni az asztal lapján, de nagyítóval most láttam még két további darabot is, és megállapíthattam, hogy az utolsó doboz csak feleakkora, mint a legkisebb szabad szemmel láthatatlan tárgy. Visszaadtam a nagyítót, és szótlanul leültem a székre. Mivel emberi hangot akartam hallani, saját megnyugtatásomra fütyörészni kezdtem a Feleségem kerek segge, de el vagyok keseredve... kezdetű kedves dalocskát.

– Nahát! – szólt MacCruiskeen.

Elővett két gyűrött cigarettát a nadrágja farzsebéből, mindkettőt egyszerre gyújtotta meg, majd az egyiket átnyújtotta nekem.

– A huszonkettes számú dobozt – mondta – tizenöt évvel ezelőtt csináltam, és azóta minden évben csináltam egy újabbat, minden szabadidőmben és éjjel-nappal túlórázva.

– Tökéletesen értem – szóltam.

– Hat évvel ezelőtt kezdtek láthatatlanná változni, akár nagyítóval, akár anélkül nézve. Az utolsó ötöt soha senki sem látta, mivel nem létezik olyan erős nagyító, amelynek segítségével ilyen apró holmit látni lehetne. Azt sem láthatja senki, miképp dolgozom rajtuk, mert a szerszámaim ugyancsak láthatatlanok. Az a doboz, amelyen most dolgozom, olyan apró, hogy szinte nem is létezik. Az első számú doboz millió és millió ilyet tartalmazhatna, és még mindig maradna benne hely egy alaposan összehajtogatott női lovaglónadrágnak. A jó ég tudja, hol végződik ez az egész.

– Az efféle munka nagyon fárasztó lehet a szemnek – mondtam, igyekezvén azt a látszatot kelteni, hogy elhiszem: mindenki olyan normális, mint jómagam.

– Mostanában, valamelyik nap – válaszolta – aranykeretes szemüveget kell vásárolnom. Tönkrement a szemem az újságcikkek és a hivatalos nyomtatványok olvasásától.

– Mielőtt visszamennék a nappaliba – mondtam –, megkérdezhetem magától, mit csinált azon a parányi zongorán, amelyiken a kis billentyűk és rézcsövek vannak?

– Az az én személyes zeneszerszámom – mondta MacCruiskeen –, és a saját dalaimat játszottam rajta, hogy andalító dallamuknak köszönhetően bensőségesen felüdüljek.

– Figyeltem is – szóltam közbe –, de nem hallottam semmit.

– Intuitíve ez nem lep meg – szólt MacCruiskeen –, mivel ez a zene a ház specialitása. A hangrezgések frekvenciája olyan magas, hogy emberi fül képtelen kivenni. Csak én tudom a dolog titkát, én ismerem csak e finom trükköt, az egész körmönfont fortélyt. No, mit szól hozzá?

Üggyel-bajjal föltápászkodtam, hogy a homlokomra szorított kézzel visszakocogjak a nappaliba.

– Rendkívüli módon akatalektikus – feleltem.