10. fejezet

Amikor fölébredtem, két gondolat jutott eszembe, de ezek olyan közel voltak egymáshoz, hogy szinte összeragadtak, ezért nem is tudtam rájönni, melyik jelentkezett először, s nemigen lehetett őket egymástól függetlenül szemügyre venni. Az egyik vidám, szerencsés gondolat volt az időjárásról, a hirtelen támadt derült napvilágról, pedig elalvásomkor mennyire be volt még borulva. A másik azt sugallta, hogy ez már másik nap, nem ugyanaz, sőt talán nem is a harag napját követő másnap. Képtelen voltam eldönteni e kérdést, föl is hagytam hát a kísérletezéssel. Hátradőltem az ágyban, és átadtam magam régi szokásomnak: kinéztem az ablakon. Bármilyen nap volt is, mindenesetre enyhe, könnyű, tiszta és varázserejűen üde nap, derűsen és legyőzhetetlenül fehér felhőflottillák vitorláztak az égen, méltósággal úszva tova a kék háttéren, akár fejedelmi hattyúk a nyugodt vízen. E kellemes benyomásból a napfény is alaposan kivette a részét, színesítve az élettelen dolgokat, s felélénkítve az élőlények szívét. Az ég nem volt se közel, se távol: mélység nélküli, egyenletes kékben tündökölt. Hosszan néztem, a tekintetem áthatolt rajta, megtorpant előtte, majd ismét átlépte, és végtelenül tisztábbnak, közelibbnek láttam a minden dolgok semmiségének ezt a finom hazugságát. A közvetlen közelben madár dalolt, és a sötét sövény mellől feketerigó mondott köszönetet a maga nyelvén. Hallgattam, és szívvel-lélekkel vele éreztem.

Aztán egyéb zajok hatoltak el hozzám a közeli konyha felől. A rendőrök már talpon voltak, és érthetetlen feladataikkal foglalatoskodtak. Egy pár súlyos bakancs otrombán csattogott a kövezeten, megállt, majd távolodott megint. Egy másik pár bakancs másik irányban csattogott, megállt, majd sokkal később visszajött, még súlyosabban csattogva, mintha valami nagyon nehéz holmit cipelt volna. Majd a két pár ólomsúlyú bakancs dübörgő léptei rohanvást távolodtak a bejárati ajtó felé, aztán azonnal az útra kiöntött víz loccsanása hangzott föl, akár valami ostorcsapás, amint szétfröccsent az úton.

Fölkeltem, és öltözködni kezdtem. Az ablakból láttam a hevenyészetten összeácsolt fa vérpadot teljes magasságában az égnek meredve. Nem úgy maradt, ahogy O'Feersa otthagyta az esőben, hanem tökéletesen készen állt gyászos rendeltetése betöltésére. A látványtól nem fakadtam sírva, még csak egy sóhajra sem késztetett. Csak azt gondoltam, hogy ez szomorú, igazán szomorú. A tákolmány résein át a szép vidéket láttam. Azt gondoltam, hogy a vérpad tetejéről bármilyen időben pompás kilátás nyílna, de ilyen napon, mint a mai, ebben a tiszta levegőben el lehetne látni akár öt mérföldre is. Különleges műgonddal folytattam az öltözködést, hogy visszafojtsam kitörni készülő könnyeim.

Amikor már majdnem elkészültem az öltözködéssel, az őrmester nagyon finoman kopogott az ajtón, roppant udvariasan belépett, és jó reggelt kívánt.

– Úgy látom, valaki feküdt a szomszéd ágyban is – jegyeztem meg, csak úgy, a társalgás kedvéért. – Maga volt az vagy MacCruiskeen?

– Valószínűleg Fox közrendőr volt. MacCruiskeen és én egyáltalán nem alszunk itt, túl drága, egy hétig sem húznánk, ha belemennénk ebbe a játékba.

– Hát akkor maguk hol alszanak?

– Odalent..., odaát..., átiba.

  Barna hüvelykujjával a helyes irányba bökött: arrafelé, ahol az út balra fordult, az ajtókkal és kemencékkel teli ég felé.

– Aztán miért?

– Mert nem akarjuk eltékozolni az életünket, öregem. Odalent olyan fiatalon ébredünk, mint ahogy elaludtunk, alvás közben nem használódunk el, nem számoljuk az időt, meddig tart az egyenruha meg egy pár bakancs, és esténként nem kell levetkőzni. MacCruiskeen éppen ezt élvezi... meg azt, hogy nem kell borotválkozni.

Jókedvűen elnevette magát bajtársa nevének említésére.

– Az az ember aztán vicces egy művész! – tette hozzá.

– Hát Fox? Ő hol lakik?

– Átiba, úgy vélem. – Újfent a bal felé eső hely irányába bökött. – Valahol odalent van napközben, de mi még sosem láttuk ott, valami félreeső helyen lehet, amelyet ő fedezett föl egy másik ház mennyezetét vizsgálva, és meg kell mondanom, hogy a magasságértékek érthetetlen ingadozása nekem azt súgja, hogy léteznek a mechanizmusokat terhelő, illetéktelen műveletek. Kötöznivaló bolond az, szédületes egy ember, kiszámíthatatlan és fegyelmezhetetlen.

– Akkor meg miért alszik itt? – Nem volt túlzottan ínyemre, hogy ez a kísérteties lény velem egy szobában töltötte az éjszakát.

– Hogy az idejét töltse, végül teljesen letöltse, és ne maradjon benne örökre elhasználatlanul.

– De mi?

– Az élete. Mindenáron szabadulni akar tőle, hivatalos időben és azon túl is, hogy a lehető legrövidebb időn belül meghalhasson. MacCruiskeen és én bölcsebbek vagyunk, mi még nem fáradtunk bele önmagunkba, és megtakarítjuk magunknak az életet. Azt hiszem, úgy gondolja, hogy az út jobbra fordul, és valószínűleg ezt keresi. Úgy véli, a legjobb eszköz ennek felleléséhez, ha meghal, és ezzel megszabadul a vérében előforduló minden balságtól. Nem hinném, hogy jobbra kanyarodó út létezne, de ha mégis, akkor legalább egy tucat embernek kellene éjjel-nappal fáradoznia a leolvasásokon. Mint maga is tudja, a jobb sokkal trükkösebb a balnál, meglepődne, ha tudná, micsoda csapdák léteznek jobbra. A jobb megismerésének csupán a kezdetén vagyunk, óvatlan emberek számára semmi sem csalókább nála.

– Ezt nem tudtam.

Az őrmester meglepetésében tágra nyitotta szemét.

– Szállt már föl biciklire valaha is jobbról?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem tudom. Soha eszembe se jutott.

Elnézően nevetett rám.

– Majdhogynem megoldhatatlan rejtély ez – mosolygott –, beláthatatlan mélységű enigma, hamisítatlan kínai fejtörő.

Kiment a hálószobából, és belépett a konyhába, ahol a tej és a zabpehelykása már az asztalon gőzölgött. Kedélyesen rájuk mutatott, majd úgy tett, mint aki teli kanalat emel a szájához, és húsos ajkával szürcsölni kezdett, mintha a jó ég tudja milyen finom csemegét kóstolgatna. Aztán lármásan nyeldekelt, és elragadtatott arckifejezéssel paskolgatta a hasát húsos, vörös kezével. Leültem, és bátorítása nyomán kezembe vettem a kanalat.

– És miért őrült Fox? – kérdeztem.

– Megmondom. MacCruiskeen szobájában van egy kis doboz a kemencepadkán. A történet június 23–ával kezdődik, amikor is MacCruiskeen nem volt jelen, szolgálati útra ment biciklin, Fox pedig bement a szobába, és a csillapíthatatlan kíváncsisága ösztönzésére kinyitotta ezt a dobozt, és megnézte a belsejét. Attól a naptól kezdve egészen mostanáig...

Az őrmester megrázta fejét, és mutatóujjával háromszor a homlokára koppintott. A kopogtatás hangjától a lélegzetem elakadt. Kongó, üres, enyhén fémes hangot adott, mint amikor üres vizeskannát kopogtat az ember a körmével.

– És mi volt a dobozban?

– Erre könnyű válaszolni. Egy cigarettadoboz méretű, se nagyobb, se kisebb kartonpapír kép.

– Értem.

Nem értettem semmit, de biztosra vettem, hogy nyugodt közönyöm arra ösztönzi az őrmestert, hogy megadja a magyarázatot. A magyarázat jött is bizonyos idő elteltével, míg csöndesen és különös tekintettel nézte, hogyan étkezem az asztalnál.

– A színe volt – mondta.

– A színe?

– Bár talán nem is egészen – mélázott zavartan.

Mérsékelt kíváncsisággal néztem őt. Gondterhelten ráncolta a homlokát, aztán fölpillantott a mennyezet sarkába, mintha arra számított volna, hogy ott látja majd meg a keresett szavakat, színes lampionfüzérre aggatva. Magam is fölnéztem oda mihamar, és már-már azt hittem, megpillantom ott e szavakat. De nem láttam semmit.

– A kép nem vörös volt – mondta végül bizonytalan hangon.

– Hát zöld?

– Nem zöld. Nem.

– Akkor milyen színű?

– Nem olyan, mint amilyenek az ember fejében vannak, és nem olyan, amilyet a szemével megpillantott valaha is. Más... volt. MacCruiskeen azt mondja, nem is kék, és én hiszek neki, kék képtől egy ember sosem bolondult volna meg, mert a kék természetes.

– Gyakran láttam színeket tojásokon – jegyeztem meg –, amolyan névtelen színeket. Néhány madár olyan finom árnyalatú tojást rak, hogy azt csak a szem képes érzékelni, a nyelv meg mindennek a számára kitalál valami zörejt, ami szinte nem is létezik. Ezt hívnám én az abszolút fehér zöldes árnyalatának. No, ilyen színű volt?

– Biztosan nem – vágta rá azonnal az őrmester –, mert ha a madarak képesek lennének olyan színű tojást rakni, amely elveszi az emberek eszét, akkor nem lenne többé aratás, hanem csak madárijesztők tolonganának a földeken meg a domboldalakon ezrével, mintegy közgyűlést tartva. Teljességgel őrült világ volna az, az emberek fordítva tennék biciklijüket az útra, és úgy pedáloznának, hogy a gépi mozgás által fölkavart levegő elűzné a madarakat a körzetből. – A megbotránkozás kézmozdulatával törölte meg a homlokát. – Nagy sületlenség volna az egész – tette hozzá.

Arra gondoltam, hogy ez az új szín elég szegényes társalgási téma. Az újdonsága látszólag volt annyira meglepő, hogy elvegye egy ember józan eszét. Jó volt tudni ezt, meg azt is, hogy elég, ha úgy teszek, mintha elhinném. Azt gondoltam, hogy valószínűtlen az egész, de a világ minden kincséért nem nyitottam volna ki azt a dobozt a hálószobában, és semmi pénzért nem néztem volna bele.

E kellemes emlék hatására az őrmester szeme és szája körül apró ráncok jelentek meg.

– Utazásai során találkozott már Mr. Andy Garával?

– Nem én.

– Állandóan nevetgél magában. Még éjjel az ágyában is halkan nevetgél, és ha találkozik vele az úton, a nevetéstől hétrét görnyed. Roppant kellemetlen látvány, és igazán ártalmára van az ideggyönge embereknek. Mindez arra a napra nyúlik vissza, amikor MacCruiskeen és én egy bicikli eltűnéséről vizsgálódtunk.

– Igen?

– Keresztvázas bicikli volt – magyarázta az őrmester –, és megmondhatom magának, hogy nem mindennap kapunk ilyen bejelentést. Szédületesen ritka eset, és nagy megtiszteltetés, hogy ilyen bicikli után kutathatunk.

– Andy Gara biciklije?

– Nem Andyé. Andy még épeszű ember volt akkoriban, de nagyon különös figura hírében állt, és azt hitte, valami nagyon okos dolgot művel, amikor elmentünk. A törvényt durván megsértve betört erre az őrszobára. Értékes órákat töltött azzal, hogy bedeszkázza MacCruiskeen ablakát, míg úgy el nem sötétítette, mintha éjjel lett volna. Akkor aztán megkaparintotta a dobozt. Tudni akarta, milyennek érződik a belseje, ha nem is nézhet bele. Amikor a kezébe vette, olyan nagy nevetésben tört ki, hogy az ember megesküdött volna rá, igen jól szórakozik.

– No és milyen érzés volt?

Az őrmester vont egyet széles vállán.

– MacCruiskeen azt mondja, nem lágy és nem is durva, nem bársonyos és nem is érdes. Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy hideg érzetet kelt, mint az acél, meg akkor is, ha fenemód melegnek képzelnénk el. Azt hittem, olyasféle, mint a langyos kenyérbél a borogatásban, de nem, MacCruiskeen azt mondta, hogy ez lenne a harmadik tévedés. És nem is olyan az érzete, mint egy bögre szárított lencséé. Ezzel egészen ellentétes, valami kellemetlen az ujjaknak, amiben ugyanakkor mégis különös vonzerő van.

– Nem olyan ez az érzés, mint amikor a tyúk szárnya alá nyúlunk? – kérdeztem élénken.

Az őrmester szórakozottan csóválta a fejét.

– Hanem a keresztvázas biciklit – mondta – nem csoda, hogy elcsórták. Zűrzavaros egy bicikli volt, egy Barbery nevű ember a feleségével közösen használta, és ha valaha is látta Mrs. Barberyt, akkor mindent megért, és nincs szüksége további magyarázatra.

Elhallgatott az utolsó szó közepén, és döbbenten bámulta az asztalt. Már befejeztem az étkezést, és félretoltam az üres tálat. A tekintete irányát gyorsan követve, kis összehajtogatott papírlapot fedeztem fel az asztalon, a tál előbbi helyén. Az őrmester fölkiáltott, termetes mivoltához képest könnyedén előreugrott, és fölkapta a papírt. Az ablakhoz ment, széthajtogatta a lapot, és nyújtott karral tartotta maga elé, mintha látási zavarokkal küzdene. A megdöbbenéstől sápadtan hosszú percekig bámulta a papírlapot. Aztán odadobta nekem, és merőn kibámult az ablakon. A lapra ákombákom betűkkel nyomtatva a következő üzenetet írták:

FÉLLÁBÚAK ÚTBAN

A FOGOLY KISZABADÍTÁSÁRA.

BECSLÉS SZERINT SZÁMUK HÉT.

ALÁZATOSAK JELEKTEM – FOX.

Szívem hevesen kezdett verni. Az őrmesterre pillantva láttam, hogy még mindig merőn bámul ki a fényes nappalba, legalább ötmérföldnyi távolságba, mint olyan ember, aki örökre emlékezetébe akarja vésni a világos, enyhén felhős ég tökéletességét, valamint a példátlan táj barnáját, zöldjét és fehér szikláit. Lelki szemeimmel már-már látni véltem hét igaz testvéremet, amint a mezők között kanyargó ösvényen sietnek segítségemre, bicegő lépteikhez jókora botjukat használva támaszul.

Az őrmester, szemével mindegyre az ötmérföldes távolságot fürkészve, finoman megmozdította monumentális testét. Majd hozzám intézte szavait.

– Úgy gondolom, elmegyünk és megnézzük ezt közelebbről. Nagy dolog megtenni a szükséges intézkedéseket, mielőtt elkerülhetetlen lenne.

E szavakat egészen különleges hangon ejtette ki. Mintha minden egyes szó külön kis párnán nyugodott volna, mindegyik roppant lágy volt, és világosan elkülönült a többitől. Amikor elhallgatott, varázslatos, meleg csönd támadt, mintha egy csodálatos hatalmú zenedarab utolsó hangja elhalkult vagy régen elhallgatott volna, még mielőtt a hallgató rádöbbent volna a csöndre. Az őrmester kiment az udvarra, én pedig követtem, üres fejjel, mint valami automata. Kényelmesen fölmentünk egy létrán, és ott találtuk magunkat magasan az őrszoba tetője fölött, a jókora vérpadon, én áldozatként, ő pedig hóhérként. Óvatos és zavart tekintettel kémlelődtem magam körül, és egy rövid pillanatra nemigen tudtam megkülönböztetni egymástól a dolgokat, a tekintetem mindenütt ugyanabba a változatlan egyhangúságba ütközött.

Hallottam, hogy az őrmester közvetlenül a közelemben megint ezt mormolja:

– Gyönyörű nap van, az biztos.

Ezúttal a szabad levegőn kiejtett szavaiban volt valami meleg és lázas felhang, mintha a nyelve nem forgott volna rendesen, és a hangok apró buborékokként vagy bogáncspihékként buktak ki a szájából s jutottak el hozzám az enyhe levegőben. Előreléptem a fakorláthoz, rátettem súlyos kezem, és éreztem, amint a szellő lehűti a bőrfelületet a szőrszálak között. Eszembe jutott, hogy a magasban fújó szelek egészen másak, mint amilyenek odalent fújdogálnak fejmagasságban: a természetellenesen friss levegő itt közelebb volt az éghez, s nem volt annyira kitéve a földi befolyásnak. Idefent éreztem, hogy minden nap ugyanolyan derűs és hűvös, szélövezet választja el az emberek földjét a környező világegyetem érthetetlen rémségeitől. Itt a legviharosabb őszi hétfőn sem csapódnak az arcunkba hulló falevelek, vad szélroham nem vág az arcunkba méheket. Szomorúan fölsóhajtottam.

– Különös megvilágosodás – mormoltam – jut osztályrészül azoknak, akik elérik a magaslatokat.

Nem tudom, miért mondtam ezt a különös mondatot. A saját szavaim is lágyak és könnyűek voltak, mintha nem is lett volna szükséges levegő a kiejtésükhöz. Hallottam, hogy mögöttem az őrmester a durva kötelekkel piszmog, de mintha nem közvetlenül a hátam mögött lett volna, hanem egy nagy terem túlsó végében, aztán a hangja mintha egy mérhetetlenül mély völgy mélyéről szállt volna hozzám.

– Hallottam egyszer egy emberről – mondta –, aki fölrepült az égbe egy ballonnal, hogy megfigyeléseket eszközöljön, roppant szimpatikus ember volt, ám élt-halt az olvasásért. Csak engedték, egyre engedték utána a kötelet, mígnem végül teljesen eltűnt szem elől, se távcsővel, se anélkül nem lehetett látni, aztán meg még utánaengedtek újabb tízmérföldnyi kötelet, hogy biztosak legyenek megfigyeléseik pontosságában. Amikor elérkezett a megfigyelés határidejének vége, lehúzták a léggömböt, no de nézd csak, nem volt ember a kosarában, és a holttestet sem találták meg soha, sem abban a körzetben, sem másutt.

Akkor fakó nevetést hallattam. Még mindig ugyanott álltam, emelt fővel, a korlátba kapaszkodva.

– De a többiek agyafúrtak voltak. Két héttel később megint fölengedték a léggömböt, és amikor másodszor is levontatták, ej, no nézd csak, emberünk ott gubbasztott a kosarában és egyetlen haja szála sem görbült meg, ha információm helytálló.

Megint valami furcsa hangot adtam, és úgy hallottam a saját hangomat, mintha szónok lettem volna egy gyűlésen. Hallottam az őrmester szavait, és megértettem az értelmüket, de nem rendelkeztek számomra nagyobb fontossággal a szokványos hétköznapi zajoknál, mint a sirályok kiáltozása, a szélzúgás vagy a domboldalon csordogáló patak csobogása. Hamarosan elmegyek oda, ahová a holtak mennek, és talán újjá is születek új, szabad és üde alakban, minden emberi nyomorúságtól megszabadulva. Talán az áprilisi szél jeges borzongása leszek, vagy megszelídíthetetlenül száguldó patak, esetleg egyedülállóan fenséges hegy időtlen tökélye, amely kéklő messzeségével hagy örök nyomot a szemlélődő szellemen. Vagy talán valami kisebb dolog, a fűben rejtőzködő állat alig észlelhető mozdulata, amint egy sárga és levegőtlen napon indul útjára, s az is lehet, hogy ez én leszek, vagy bármi módon közöm lesz hozzá. És az sincs kizárva, hogy gyanítható lesz tartós jelenlétem az illatokban, a zörejekben, a látványokban, egy nap érett és tökéletes benyomásaiban, a nagyon finom különbségekben, amelyek megéreztetik velünk az estében a reggel egy részét.

– Akkor megkérdezték tőle, hol járt, mi tartotta vissza ennyi ideig, de ő semminemű magyarázattal nem szolgált nekik, csak nevetett egy jóízűt, akárcsak Andy Gara, hazament, bezárkózott a házába, és megkérte anyját, mondja azt, hogy nincs otthon, ha keresik, látogatót nem fogad, és nem hajlandó semmilyen beszélgetésre. Az embereket ez szörnyen dühítette, és szenvedélyeiket olyan fokra hevítette, amelyet a törvény már nem tűr. Gyűlést tartottak, amelyen mindenki jelen volt, a szóban forgó fickó kivételével, és úgy döntöttek, hogy másnap veszik a puskájukat, behatolnak a fickó házába, és alaposan megleckéztetik: egy székhez kötözik, a tűzbe tartanak néhány piszkavasat, aztán megkérdezik tőle, mi is történt az égben az alatt az idő alatt, amelyet ott töltött. Különös módja ez a törvénytiszteletnek, szörnyű vád a demokratikus önkormányzatiság ellen, és az ír önrendelkezés gyönyörű kommentárja.

Vagy talán tengeri szél leszek, a távolból érkező tengeri fuvallat, a nap, a fény és a víz ismeretlen és teljesen különleges kombinációja. Vannak ezen a világon metafizikailag megtámadhatatlan folyadék- és páraörvénylések, amelyek láthatatlanok, interpretálhatatlanok, idejük pedig nem múlik, értékük éppen titokzatos érthetetlenségükben gyökerezik, és pontosan vak, abszurd mérhetetlenségük igazolja létüket. Talán e cseppfolyós közeg lelke, kvintesszenciája, legfontosabb tulajdonsága leszek. Eljutok a magányos partra, vagy én leszek a tenger haláltusája, amint kétségbeesetten megtörik a szirteken.

– Ám az említett pillanat és a másnap reggel között iszonyatos vihar támadt éjszaka, amely gyökerestől tépte ki a fákat, teleszórta az utakat letört ágakkal, s e vihar gyászos következményekkel járt a burgonyatermésre nézve is. Amikor a fiúk másnap reggel megérkeztek a léggömbös fickó házához, az ágy üres volt, a madárka kirepült, és még később sem találták semmi nyomát a fickónak, se elevenen, se holtan, se meztelenül, sem szmokingban. Amikor visszamentek a léggömb helyére, látták, hogy a vihar szele elszakította a kötelet, a vége ott fityeg a levegőben, a léggömb pedig láthatatlan a felhők között. Nyolcmérföldnyi kötelet vontattak le, és tessék, mit láttak, a kosár megint csak üres! Mindenki azt mondta, hogy a fickó beszállt és fölment, aztán fönnmaradt, de hát a rejtély megoldhatatlan, egyébiránt Quigleynek hívták, s mindenesetre Fermanagh–ból származott.

E beszélgetés egyes részei a tér különféle pontjainak irányából érkeztek hozzám, mert az őrmester a saját dolgai körül sürgölődött, föl s alá járkált, jobbra-balra, majd fölment a létrán, hogy a gerenda tetején meghurkolja a kötelet. Látszólag ő birtokolta a világ mögöttem lévő felét, betöltötte jelenlétével, mozgásával, hangjaival, még legtávolabbi szegleteit is. Az előttem lévő másik felének megvoltak tulajdon természetére jellemző görbületei és hajlásszögei. De a hátam mögött a világ fekete és ördögi volt, egyetlenegy fenyegető rendőrből állt, aki türelmesen és finoman igazgatta a mechanizmust, amely engem meg fog ölni. Már majdnem teljesen végzett e munkájával, és a látásom egészen összezavarodott, nem tudtam értelmet kapcsolni ahhoz, amit a szemem a távolban látott, a közeli dolgokban pedig még kevésbé telt örömem.

Nemigen van mit mondanom.

– Nem.

Csak azt, hogy vágjál jó képet a dolgokhoz, és tanúsíts heroikus belenyugvást!

– Nem lesz nehéz. Ahhoz is alig van erőm, hogy megálljak a saját lábamon.

Bizonyos értelemben annál jobb. Szánalmas dolog, ha jeleneteket rendez valaki. Csak megnehezíti az összes résztvevő dolgát. Az olyan ember, aki tekintetbe veszi a többiek érzéseit, még ha a saját halálát illető előkészületekről van is szó, mindannyiunk csodálatát kivívó lelki nemességről tesz tanúbizonyságot. Amint a költő mondja: „Még a toszkán tájak is földerültek." Ezenkívül a halállal szembeni közöny önmagában is a megvetés előkelő gesztusa.

– Mondtam már: nincs is erőm hozzá, hogy jelenetet csináljak.

Tökéletes. Felejtsük el!

Csikorgó zajt hallottam a hátam mögül, mintha az őrmester vörös arccal fuldokolva, a levegőben himbálózva a kötél erejét próbálta volna ki. Aztán szöges bakancsának talpa megint elérte a deszkapadlót. A kötél biztosan nem szakad el csodálatosan az én súlyom alatt, ha egyszer az ő hatalmas súlyát kibírta.

Azt persze tudod, hogy hamarosan elhagylak.

– Ez a dolgok szokásos menete.

 Nem szívesen hagynálak magadra anélkül, hogy el ne mondanám, milyen öröm volt veled egyesülni. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy mindig udvarias és figyelmes voltál velem. Csak azt sajnálom, hogy semmivel sem ajándékozhatlak meg, ami kifejezné elismerésem emlékét.

– Köszönöm. Én is nagyon sajnálom, hogy el kell válnunk, miután olyan hosszú időt töltöttünk együtt. Ha megtaláltam volna az órámat, jó szívvel neked adtam volna, biztos megtaláltad volna a módját, hogy átvedd.

De nincs órád.

– Elfelejtettem.

 Akkor is köszönöm. Fogalmad sincs róla, hová mész... ha befejeződött ez az egész?

– Nem. Nincs.

Meg nekem se. Nem tudom vagy nem emlékszem rá, mi történik a hozzám hasonlókkal ilyen körülmények között. Néha úgy vélem, netán a világ része leszek..., ha érted, mire gondolok.

– Értem.

A szélre. Annak a része. Vagy egy táj lelke, mint a killarneyi tavak, rejtett lényegisége, ha érted, mire gondolok.

– Igen.

Vagy olyasmi, ami a tengerrel kapcsolatos. „A fény, mely sosem járt, se vízen, se földön, a paraszt reménye s a költő álomképe." Például nagy hullám az óceán közepén, ez roppant magányos és szellemi dolog. E hullám része lennék.

– Értelek.

Netán egy virág illata.

Akkor hangos sikoly szakadt ki torkomból, üvöltéssé terebélyesedve. Az őrmester hangtalanul a hátam mögé lopakodott, hatalmas kezével összeszorította a karomat, és finoman, de ellenállhatatlanul húzni kezdett a vérpad közepe felé, ahol a csapóajtó volt, amely majd megnyílik alattam.

Csak nyugalom most!

Szemem vadul kezdett forogni üregében a tájat pásztázva, csak még egyszer, utoljára láthassa a világot, amelyet hamarosan örökre el kell hagynom. Ám pánikszerű sietsége ellenére is valami mozgást vett ki távolabb az úton, minden dolgok mozdulatlanságának ellentéteként.

– A féllábúak! – kiáltottam föl.

Tudtam, hogy az őrmester mögöttem szintén látta azt a távoli útszakaszt, mert ha nem is engedte el a csuklómat, nem vonszolt már, és szinte éreztem, amint a tekintete mögülem, az enyémmel párhuzamosan fut a távolba, majd az enyémhez közelít, mígnem találkozik a kettő mintegy negyedmérföldnyire. Mintha kővé váltunk volna, mindketten lélegzetvisszafojtva figyeltük a közeledő és egyre inkább formát öltő mozgást.

– Te jó isten, ez MacCruiskeen! – szólt az őrmester tompán.

Reménnyel teli szívem majdhogynem megszakadt legott. Minden hóhérnak van segédje. MacCruiskeen érkezése kétszeresen biztossá tette halálomat.

Amikor közelebb ért, már láttuk, hogy igencsak siet és biciklin jön. Majdnem teljesen vízszintesen ráhasalt a gépre, a feneke jószerével magasabbra került, mint a feje, a légellenállást mérséklendő, és nem létezett olyan gyors szem, amely követni tudta volna a pedálokon repülő lábai ritmusát, amelyek iszonyatos sebességgel lökték előre a biciklit. Az őrszobától húszyardnyira fölpillantott, első ízben mutatva meg nekünk az arcát, és látta, hogy a vérpad magasában állva őt figyeljük mindketten, feszült figyelemmel. Ügyesen leugrott a bicikliről, de még ugyanezzel a mozdulattal a biciklit is megfordította a tengelye körül, de úgy, hogy a váz most ülésül szolgált neki, és szétterpesztett lábbal letámaszkodva nézett föl ránk, és tölcsért formálva két tenyeréből torkaszakadtából harsogta felénk a következő üzenetet:

– A magasság kilenc egész hatvankilenc század!

Akkor vettem először a bátorságot, hogy az őrmester felé forduljak. Arca abban a pillanatban hamuszínre váltott, mintha a vér teljesen leszaladt volna a fejéből, csak fakó foltokat, ocsmány ürességet és holt ráncokat hagyva maga után. Alsó állkapcsa lecsüngött, mintha gépember mesterséges alkatrésze lett volna. Éreztem, hogy a határozottság és az élet úgy elszáll a markából, akárcsak a levegő a kipukkadt léggömbből. Megszólalt, de nem nézett rám.

– Maradjon itt, míg újra nem jövök és viszont!

Ahhoz képest, hogy milyen megtermett ember volt, egy szempillantás alatt faképnél hagyott. Egy ugrással a létrán termett. Karját és lábát rákulcsolva lecsúszott a földre, és eltűnt szem elől, bár jelenlegi sietsége semmiben sem különbözött a tőle megszokott sietségtől. A következő másodpercben már ott is ült MacCruiskeen biciklijének vázán, azonnal elindultak, és jó negyed mérföld megtétele után eltűntek a távolban.

Amikor elmentek, olyan gyorsan természetfölötti fáradtság lett úrrá rajtam, hogy majdnem összeroskadtam a vérpadon, mint a colstok. Összeszedtem minden erőmet, és hüvelykről hüvelykre lementem a létrán, visszamentem az őrszoba konyhájába, ahol leroskadtam a tűzhely melletti székre. Csodálkoztam a szék ellenállásán, mert úgy tűnt, mintha a testem ólomból lett volna. Karom és lábam nagyon nehéz volt, egy hüvelyknyivel sem tudtam egyiket sem odébb mozdítani onnan, ahová letettem őket, még a szemhéjamat sem tudtam fölemelni, keskeny résen láttam ki csupán, ezen keresztül jutott szemembe a tűz gyér, vörös fénye.

Hosszú ideig ültem ott, szemhunyást sem aludtam, de ébren sem voltam. Nem érzékeltem a múló időt, és semmilyen kérdés nem fordult meg a fejemben. Nem éreztem a nap öregedését, sem a tűz erejének megcsappanását, de még erőm lassú visszatérését sem. Ördögök, tündérek, sőt akár biciklik is táncolhattak volna előttem a kőpadlón, ezen sem csodálkoztam volna, csak ott maradtam volna roskatagon a székemen, a kisujjamat se mozdítva. Biztosra vettem, hogy közel a halálom.

De amikor magamhoz tértem, mindjárt tudtam, hogy hosszú idő telt el, a tűz majdnem kialudt, és azt is láttam, hogy MacCruiskeen lép be a konyhába a biciklijét tolva. Gyorsan betolta a gépet a hálószobájába, majd kijött nélküle, és lepillantott rám.

– Mi történt? – nyöszörögtem alig hallhatóan.

– Éppen időben érkeztünk magasság dolgában – felelte –, közös erőfeszítésünkre, valamint három oldal bonyolult számításra volt szükség, de végül is sikerült csökkentenünk a nyomást nulla órakor. Nem is tudná elképzelni, mennyi volt a hulladék a nagy csökkenés után.

– Hol van az őrmester?

– Engem kért meg, hogy tolmácsoljam bocsánatkérését az ön irányában az ő késedelmességéért. Csapdába került, nyolc képviselővel együtt, akik nemrégiben esküdtek fel titkosrendőrnek, hogy megvédik a jogot és a közrendet. Sokat azonban nem tehetnek, mivel túlerővel állnak szemben, és minden jel arra mutat, hogy bekerítik őket.

– A féllábúak készülődnek ellenük?

– Igen. De teljességgel misztifikálták Foxot. A parancsnokságon ezért minden bizonnyal megüti a bokáját. De nem heten vannak, hanem tizennégyen. Levették falábukat az indulás előtt, és párokba kötötték össze magukat, így két lábra két ember jutott, ami Napóleon oroszországi visszavonulására emlékezteti az embert: a katonai stratégia valóságos remekműve ez.

E híreknek köszönhetően valamelyest visszatértem az életbe; többet értek, mint egy pohár jóféle, tüzes konyak. Szememben újfent kigyúlt a fény.

– Akkor biztos megverik az őrmestert és a rendőröket? – kérdeztem mohón.

MacCruiskeen titokzatosan mosolygott, nagy kulcsokat halászott elő a zsebéből, és kiment a konyhából. Hallottam, hogy kinyitja annak a cellának az ajtaját, amelyben az őrmester tartotta a biciklijét. Hamarosan megjelent újra, jókora bedugaszolt kannát cipelve magával, olyasféle folyadékkal tele, amilyennel a festők szokták lekenni a házak falát. Ravaszdi mosolya egyetlen pillanatra sem hagyta el az arcát, hanem egyre szélesebben terpeszkedett a vonásain. Bevitte a hálószobájába a kannát, majd kijött egy nagy zsebkendővel a kezében, mindegyre mosolyogva. Egy árva szó nélkül a székem mögé került, és a zsebkendőt szorosan a szememre kötözte, ügyet sem vetve meglepett, tiltakozó hadonászásomra. Hallottam a hangját a sötétben.

– Nem hiszem, hogy a sánta kutyák diadalmaskodnak az őrmesteren – mondta –, mert ha odaérnek, ahol az őrmester húzza meg magát álcázva az embereivel, mielőtt visszaérnék, akkor az őrmester föltartóztatja őket mindenféle taktikai hadművelet és megtévesztés útján, míg meg nem jelenek biciklimen az úton. E pillanatban még az őrmesternek és valamennyi emberének így be van kötve a szeme, mint magának, ami igazán különös eljárás, amikor lesben áll valaki, ám mégis az egyedül lehetséges, ha engem várnak a biciklimen, bármely pillanatban.

Azt motyogtam, hogy nem értem, amit mondott.

– A dobozban, amelyet a hálószobámban tartok, van egy speciális festék – és ebben a kannában van belőle egy nagyobb mennyiség. Befestem vele a biciklimet, és lekerekezek vele az útra, ahol jól láthatnak a sánta kutyák.

Ezzel el is távolodott tőlem a magam sötétségében, és a hálószobájába ment, amelynek becsukta ajtaját. Onnan szűrődtek ki hozzám ottani tevékenységének hangjai.

Fél óra hosszat még ott maradtam a széken, még mindig elég gyöngén, a sötétben, első ízben tűnődve azon, mi módon is szabadulhatnék. Minden bizonnyal ismét messzire kerültem a haláltól, mert újra egészséges, természetes fáradtságot éreztem, ezért is nem hallottam, hogy a rendőr kijött a szobájából, és átvágott a konyhán láthatatlan, észbontó biciklijével. Bizonyára elalhattam időnként a székemen, mert a zsebkendő sötétsége mögött békésen az én saját sötétségem uralkodott.