A sólyom nem osztozik

Scott meghívott bennünket ebédre, a rue Tilsitt 14. alatti bútorozott lakására, ahol feleségével, Zeldával, és kislányával lakott. A lakásra már alig emlékszem, attól eltekintve, hogy sötét volt és levegőtlen, s hogy nem volt benne semmi, ami láthatólag az övé lett volna, kivéve Scott világoskék bőrbe kötött, aranybetűs címet viselő korai műveit. Scott egy jókora pénztárkönyvet is előhozott, ebben tartotta nyilván valamennyi kiadásra került elbeszélését, ebbe vezette be évről évre az értük kapott összegeket, úgyszintén azt is, amit a filmjogokért és amit a könyveiért honoráriumként kapott. A nyilvántartást gondosan vezette, akár egy hajónaplót, s olyan személytelen büszkeséggel mutogatta, mint egy múzeumőr. Ideges volt, szívélyes, s úgy mutogatta bevételi számláit, mintha azok lennének a lakás látnivalói. Márpedig nem volt ott semmiféle látnivaló.

Zelda csúnyán másnapos volt. Előző éjjel fenn voltak a Montmartre-on, s most összekaptak azon, hogy Scott nem volt hajlandó berúgni. Elhatározta, mesélte Scott, hogy ezentúl szorgalmasan dolgozik, és nem iszik, most viszont Zelda úgy kezeli, mintha játékrontó vagy hangulatgyilkos volna. Ezt a két szót használta Zelda Scottra, Scott is szemrehányást tett neki, mire Zelda kijelentette: - Ez nem áll. Ilyesmit én nem teszek. Ez nem igaz, Scott. - Később úgy látszik eszébe jutott valami, és vidáman elnevette magát.

Aznap Zelda nem volt a legjobb formában. Szép sötétszőke haját átmenetileg elcsúfította az a rossz tartóshullám, amit Lyonban raktak bele, mikor az esőben kénytelenek voltak otthagyni a kocsijukat, a szeme fáradt volt, arca feszült és kimerült.

Hadleyvel meg velem szemben szertartásosan nyájas volt, de lélekben többnyire nem volt jelen, hanem valahol ott járt, abban a társaságban, ahonnan reggel került haza. Láthatólag azt hitte, hogy Scott is, én is ragyogóan éreztük magunkat a lyoni kiránduláson, s emiatt féltékeny volt.

- Ha maguk elutazhatnak, és ilyen pompás kirándulást tehetnek, akkor nekem is jogom van itt Párizsban egy kicsit szórakozni a jó barátainkkal - jelentette ki Scottnak.

Scott tökéletes házigazda volt, az ebéd azonban csapnivaló, s csak a bor emelt rajta egy kicsit, de az se sokat. A kislány szőke volt, pirospozsgás, jókötésű, kicsattanóan egészséges, s erős cockney kiejtéssel beszélt angolul. Scott megmagyarázta, hogy angol dadája volt, mert azt akarta, hogy a kislány, ha felnő, úgy beszéljen angolul, mint maga Lady Diana Manners.

Zeldának sólyomszeme volt, keskeny ajka, délvidéki modora és kiejtése. Ha az ember figyelte az arcát, észrevehette, hogy a gondolatai mikor kalandoznak el, mikor találnak rá az éjszakai murira, és mikor térnek megint vissza. Ilyenkor macskaüres pillantása megtelt örömmel, az örvendezés földerengett keskeny ajka mentén, aztán elült. Scott volt mindvégig a jó és kedélyes házigazda, Zelda csak nézte, s szeme-szája boldogan mosolygott, ha Scott ivott. E mosolyt később nagyon jól megismertem. Annyit jelentett, hogy Zelda tudja: Scott most képtelen volna írni.

Zelda féltékeny volt Scott munkájára, s mikor megismertük őket, ez már rendszerré vált. Scott újra meg újra elhatározta, hogy nem megy el a hajnalig tartó ivászatokra, naponta sportol, és rendszeresen dolgozik. Ilyenkor nekilátott, de amint belejött, Zelda azon nyomban elkezdte sirámait, hogy mennyire unja magát, s magával cipelte Scottot valami részeges társaságba. Összevesztek, kibékültek, s Scott hosszú, kettesben tett sétáinkon izzadta ki az alkoholt, s határozta el, hogy most már igazán dolgozni fog. Hozzá is fogott. Aztán kezdődött minden elölről.

Scott nagyon szerelmes volt Zeldába, s nagyon féltékeny. Sétáinkon sokszor elmesélte, hogyan esett Zelda szerelembe a tengerészrepülővel. De azóta sose adott rá okot, hogy más férfira igazán féltékeny legyen. Azon a tavaszon Scott féltékenysége nőkre irányult, a montmartre-i murikon félt, hogy elveszti az eszméletét, és Zeldát is féltette, hogy öntudatlanra issza magát. Mindkettőjüknek a fő oltalma az volt, hogy ha ittak, elvesztették az öntudatukat. Már annyi pálinkától vagy pezsgőtől is elnyomta őket az álom, amennyi meg se kottyant volna más, italhoz szokott embernek, s úgy szunnyadtak el, akár a gyerekek. Láttam őket öntudatlanná válni, mintha nem is ittak, hanem elaltatták volna őket. Ilyenkor a barátaik vagy valami taxisofőr dugta őket ágyba. Frissen és vidáman ébredtek, mert elalvás előtt nem ittak annyit, hogy a szervezetüknek megártott volna. Most azonban elvesztették ezt a természetes oltalmukat. Zelda már jobban bírta az italt, mint Scott, s Scott félt elengedni őt abba a társaságba, amely azon a tavaszon körülvette őket, s azokra a helyekre, ahova akkoriban jártak. Nem voltak kedvére valók az emberek sem, kénytelen volt többet inni, mint amennyit elbírt, s minden önuralmára szükség volt, hogy e helyeket s e népséget elviselje. Ettől kezdve már csak azért is innia kellett, hogy ébren tudjon maradni azután is, hogy máskor már kidőlt volna. Végül már alig maradt közben ideje a munkára.

Újra meg újra megpróbált dolgozni. Nap mint nap megkísérelte, és nap mint nap kudarcot vallott. A kudarcot Párizsnak tulajdonította, ennek az igazán írók számára, írásra termett városnak, s szentül hitte, hogy kell valahol olyan helynek lennie, ahol ő és Zelda újra megtalálhatnák boldogságukat. A Riviérára gondolt - ez még azelőtt volt, hogy a Riviéra teljesen beépült volna -, a gyönyörű kék víztükörre, a parti fövenyre, a fenyőerdőkre, s az Esterel tengerbe nyúló hegyeire. Mindez úgy élt az emlékezetében, ahogy Zeldával annak idején látták, mielőtt még a Riviérát ellepték volna a nyaralók.

Mesélt a Riviéráról, kijelentette, hogy a jövő nyáron nekem is, a feleségemnek is le kell mennünk, elmagyarázta, hogy jutunk oda, hogyan találunk olcsó lakóhelyet, hogy mindketten, mindennap szorgalmasan dolgozni fogunk, úszunk, kifekszünk a partra, lebarnulunk, és nem iszunk majd többet, mindössze egyetlen pohárkával étvágygerjesztőnek ebéd előtt és egyetlen pohárkával vacsora előtt. Zelda, mondta Scott, boldog lesz. Bolondul az úszásért, gyönyörűen ugrik, ez a kedvére való életmód, s azt akarja majd, hogy ő, Scott, dolgozzon, rendbe is jön majd minden. A nyáron Zeldával meg a kislánnyal feltétlenül a Riviérára mennek.

Megpróbáltam rávenni, hogy olyan jó elbeszéléseket írjon, amilyen jóra csak képes, ne bűvészkedjen az írásaival, hogy megfeleljenek valamiféle formulának, mint ahogy saját bevallása szerint tenni szokta.

- Most írtál meg egy kitűnő regényt - mondtam. - Nem szabad érzelgős szemeteket írnod.

- A regényt nem veszik - mondta. - Kénytelen vagyok novellákat írni, olyanokat, hogy meg is vegyék.

- Akkor írd meg a legjobb novellát, amire a tehetségedből futja, s írd olyan egyszerűen, ahogy csak tudod.

- Szeretném - mondta.

A dolgok azonban nem úgy alakultak, s még szerencséje volt, ha egyáltalán hozzájutott a munkához. Zelda ugyan senkit se bátorított azok közül, akik körülvették, azt mondta, semmi köze hozzájuk, de szórakoztatta a dolog, s ezzel féltékennyé tette Scottot, aki kénytelen volt így mindenhova elkísérni.

A tavasz vége felé és nyár elején Scott szakadatlanul harcolt, hogy dolgozhasson, de éppen csak hogy bele-bele tudott kapni a munkába. Valahányszor találkoztunk, mindig vidám volt, néha kétségbe esetten vidám, tréfás kedvű és jó cimbora. Mikor már nagyon rájárt a rúd, előttem öntötte ki a szívét, s én megpróbáltam megértetni vele, hogy ha önmagára hagyatkozna, úgy tudna írni, ahogy írnia rendeltetett, s hogy csak a halál helyrehozhatatlan. Ilyenkor kifigurázta önmagát is, és amíg erre képes volt, úgy éreztem, biztonságban van. Egész idő alatt egyetlen jó elbeszélést írt, The Rich Boy-t. Biztos voltam benne, hogy tudott volna jobbat is írni, mint ahogy később írt is.

Mi a nyáron Spanyolországban jártunk, s ott hozzákezdtem egy regény első vázlatához. A regényt Párizsban fejeztem be, szeptemberben. Scott és Zelda Cap d'Antibes-ben töltötték a nyarat, s mikor az ősszel először találkoztam Scott-tal Párizsban, mintha más ember lett volna, a Riviérán semmit se józanodott, s most már éjjel-nappal részeg volt. Már azzal se törődött, hogy másvalaki dolgozik, s ha leitta magát, akár éjjel, akár nappal beállított hozzánk a rue Notre-Dame-des-Champs 113 alá. Az alárendeltjeivel, s azokkal, akiket magánál kevesebbnek vélt, egyre gorombább lett.

Egyszer a kislányával látogatott el a fűrészmalomba - az angol nevelőnő éppen szabadnapos volt, a gyerekre Scott vigyázott, s a lépcső alján a kicsi közölte, hogy ki kell mennie. Scott elkezdte a gyereket vetkőztetni, a tulajdonos azonban, aki alattunk lakott a földszinten, történetesen épp akkor lépett be és megszólította: Monsieur, a cabinet de toilette ott van rögtön a lépcsőtől balra.

- Ott van, s én bele is verem a fejét, ha nem vigyáz! - förmedt rá Scott.

Azon az őszön nagyon nehéz volt kijönni vele, de belekezdett egy regénybe, s amikor éppen józan volt, azon dolgozott. Józanul ritkán láttam, olyankor azonban mindig kedves volt, tréfálkozott is, néha a saját rovására. Ha részeg volt, általában engem keresett fel, s így részegen épp akkora örömét lelte abban, hogy a munkámat megzavarja, mint Zelda abban, hogy megzavarja az övét. Ez évekig ment így, de évekig nem volt odaadóbb barátom sem, mint Scott, ha történetesen józan volt.

1925 őszén nagyon rosszul esett neki, hogy nem mutattam meg a Fiesta első fogalmazványát. Megmagyaráztam, hogy az, míg át nem néztem és át nem írtam, úgyse mond semmit, s addig nem is akarom megmutatni senkinek, sem megvitatni senkivel. A télen, mint máskor is, Ausztriába készültünk, a vorarlbergi Schrunsba, amint ott leesik az első hó.

A kézirat első felét ott dolgoztam át, s úgy emlékszem, januárban végeztem a munkával. Magammal vittem New Yorkba, s a Scribner kiadónál megmutattam Max Perkinsnek, aztán visszatértem Schrunsba és befejeztem az egész könyv átdolgozását. Scott nem is látta addig, míg a befejezett, újraírt és meghúzott kéziratot el nem küldtem Scribneréknek. Emlékszem, még ugrattam is vele, meg azzal is, hogy mint mindig, most is akkor izgul, és akkor segítene, amikor már minden kész. De nem is kívántam a segítségét, míg a könyv átírásán dolgoztam.

Mialatt mi fenn voltunk Vorarlbergben, s én épp a vége felé jártam már a regény átírásának, Scott, a felesége, meg a kislány elutazott Párizsból egy gyógyfürdőbe a Pireneusok alján. Zelda betegedett meg, beleire ment a sok pezsgő, s amint az orvosok akkoriban mondták, colitis-t kapott. Scott nem ivott, elkezdett dolgozni, s azt szerette volna, ha júniusban mi is lemegyünk Juan-les-Pins-be. Keresnek nekünk is valami olcsó villát, ő nem iszik, minden úgy lesz, mint a régi szép időkben, nagyokat úszunk, egészségesek és barnák leszünk, s mindössze egyetlen pohárkával hajtunk le étvágygerjesztőül ebéd előtt, s eggyel vacsora előtt. Zelda meggyógyult, mindketten jól vannak, a regényével ragyogóan halad. Pénzéből, amit A nagy Gatsby színpadra viteléért kapott, még futja, a színdarab megy, eladja a filmesítés jogát is, gondjai nincsenek. Zelda igazán csodálatos, s kezd végre minden egyenesbe jutni.

Májusban lent jártam Madridban, ott dolgoztam egymagamban. Vonaton, harmadosztályon érkeztem Bayonne-ból Juan-les-Pins-be, tökéletesen kiéhezve, mert ostoba módon kifogytam a pénzemből és Hendaye-ben ettem utoljára, a francia-spanyol határon. A villánk csinos volt, nem messze Scotték gyönyörű házától, s én boldog voltam, hogy újra láthatom a feleségemet, aki ügyesen vezette a háztartást, s hogy láthatom a barátainkat, és nagyon jólesett az az egyetlen pohárka étvágygerjesztő is ebéd előtt, így hát megittunk még egy néhánnyal. Aznap éjjel a Casinóban gyűlt össze a társaság, hogy minket üdvözöljön, egészen szűk társaság, MacLeishék, Murphyék, Fitzgeraldék és mi, akik ott laktunk a villában. Pezsgőnél töményebbet nem ivott senki, jókedvűek voltunk, és természetesnek tűnt, hogy itt ragyogóan lehet majd írni. A magányt kivéve, meglesz itt minden, amire az íráshoz bárkinek is szüksége lehet.

Zelda nagyon szép volt, a bőre gyönyörű aranybarna, a haja szép óarany, s ő maga nagyon barátságos. Sólyomszeme tiszta és nyugodt. Biztosra vettem, hogy minden rendben van, s hogy végül minden egyenesbe jut, mikor egyszerre hozzámhajolt, s megosztotta velem féltve őrzött titkát: — Ernest, ugye Al Jolson maga szerint is nagyobb, mint Jézus?

Akkoriban ügyet sem vetett erre senki. Zelda úgy osztotta meg velem az ő kis titkát, mintha sólyom osztoznék emberrel. A sólyom azonban nem osztozik. Scott nem is írt semmi jót mindaddig, míg meg nem tudta, hogy Zelda elmebeteg.