Evan Shipman a Lilas-ban

Azóta, hogy Sylvia Beach kölcsönkönyvtárára rábukkantam, elolvastam Turgenyev valamennyi írását, Gogol minden angolul megjelent művét, Tolsztojt Constance Garnett fordításában, és az angol nyelvű Csehov fordításokat mind. Torontóban, mielőtt Párizsba átjöttünk volna, még azt állítottam, hogy Katherine Mansfield jó novellista, sőt nagy novellista, Csehov után azonban úgy hatott, mintha egy nyílteszű, nagy tudású orvos előadásával összemérve, aki történetesen egyszerűen és jól is ír, egy ifjú aggszűz meséit hallgatnám. Mansfield olyan volt, mint a híg sör. Akkor már inkább vizet iszom. Csehovnak azonban csak a tisztasága hasonlított a vízre. Voltak olyan elbeszélései, amelyek csak újságírói munkának tűntek. De voltak csodálatosak is.

Dosztojevszkijban voltak hihető dolgok és hihetetlenek, de néhány olyan igazság is, hogy más emberré vált tőle az, aki olvasta; műveiben az emberi esendőséget és őrültséget, a gonoszságot és életszentséget, a játékszenvedélyt éppúgy megismerte az ember, mint ahogy Turgenyevnél megismerte a tájat és az utakat, Tolsztojnál a csapat mozdulatokat, a terepet, a tiszteket és a közkatonákat, s a harcot magát. Tolsztoj mellett úgy hatott Stephen Crane leírása a polgárháborúról, mint egy beteg kisfiú élénk képzelődése, aki háborút még sosem látott, s ugyanazokból a könyvekből, háborús krónikákból ismeri, Bradynek ugyanazokon a fényképfelvételein látta az ütközeteket, amelyeket magam is láttam és olvastam nagyszüleim otthonában. Egészen addig, míg kezembe nem került Stendhal Pármai kolostor-a, sehol másutt nem találkoztam a háború olyan ábrázolásával, amilyen az a valóságban, csak Tolsztojnál, s Stendhal csodálatos Waterlooi beszámolója is csak mellékes epizód egy unalommal teli könyvben. Az, hogy rábukkantam az írásnak erre az új világára, s hogy időm is volt olvasni, s hogy olyan városban éltem, mint Párizs, ahol nem számított, hogy szegény valaki, mert akkor is megvolt a módja rá, hogy jól éljen és dolgozzon, olyan volt, mintha kincset kaptam volna. Ezt a kincset elvihettem magammal, ha elutaztam valahova, fel a hegyek közé, Svájcba, vagy Olaszországba, ahol a telet szoktuk volt tölteni mindaddig, míg rá nem bukkantunk az ausztriai Vorarlberg egy magas fekvésű völgyében Schrunsra. A könyvek mindig velem voltak, s így az újonnan felfedezett világban éltem, nappalra ott volt a hó, az erdő, a gleccserek, és a velük kapcsolatos téli gondok, bent a faluban a magaslati menedékem a Hotel Taubéban, éjszakára pedig ez a másik csodás világ, az orosz írók ajándéka. Az oroszok voltak az elsők; csak azután jött minden más. De jó ideig nem is létezett számomra más, csak az oroszok.

Emlékszem, hogy egyszer, mikor a Boulevard Aragóról, a teniszpályáról ballagtunk haza, és Ezra felhívott a stúdiójába inni egyet, megkérdeztem tőle, tulajdonképpen hogy is vélekedik Dosztojevszkijről.

- Hogy őszinte legyek, Hem - vallotta be Ezra -, még sohse olvastam ruszkikat.

Ez egyenes válasz volt, Ezrától, szóban, másmilyen választ még nem is kaptam, mégis nagyon rosszul esett, mert ő volt akkoriban az az ember, akit legjobban szerettem, s akinek a kritikájában legjobban megbíztam, az az ember, aki hitt a mot juste-ben, az egyes-egyedüli helyes szó alkalmazásában, az az ember, aki megtanított, hogy nem szabad megbíznom a jelzőkben, mint ahogy később azt is megtanultam, hogy bizonyos körülmények között, bizonyos emberekben sem bízhatom; s éppen arról az íróról szerettem volna a véleményét hallani, aki szinte sohasem írta le a mot juste-öt, s néha mégis sikerült annyira élővé tennie az alakjait, mint talán senki másnak.

- Tarts ki a franciák mellett - mondta Ezra. - Még bőven van mit tanulnod tőlük.

- Tudom - mondtam. - Még mindenkitől van mit tanulnom.

Később, miután eljöttem már Ezra stúdiójából, és az utcán a fűrészmalom felé tartottam, végigpillantottam a meredek utcán lefelé, arra, amerre a kopárfák között a Boulevard St.-Michel széltében a Bal Bullier távoli homlokzata látszott. Benyitottam a kapun, elmentem a frissen vágott deszkák mellett, és présbe szorított ütőmet letettem az emeletre vezető lépcsőfeljáró mellé. Fölkiáltottam az emeletre, de nem volt otthon senki.

- Madame elment hazulról, a bonne meg a bébi szintén - közölte a fűrészmalom gazdájának a felesége. Nehéz természetű nő volt, elhájasodott, rézvörös hajú. Megköszöntem a felvilágosítást.

- Magát meg kereste egy fiatalember - tette hozzá, s monsieur helyett jeune homme-ot mondott.- Azt üzente, hogy elmegy a Lilas-ba.

-Nagyon köszönöm - mondtam. - Ha Madame hazajön, lesz szíves megmondani neki, hogy a Lilasban vagyok.

- Madame másokkal ment el - mondta az asszony, s vörös pongyoláját szorosra fogva, magas sarkú cipőjében, anélkül, hogy az ajtót becsukta volna, bevonult a maga domaine-jébe.^[43]

A magas, foltos, piszokcsíkos fehér házak között elindultam lefelé az utcán, az utca napsütötte végén jobbra fordultam, és beléptem a Lilas napfényhasogatta félhomályába.

Nem láttam senkit, akit ismertem volna, kimentem hát a teraszra, s ott találtam a rám várakozó Evan Shipmant. Shipman kitűnő költő volt, értett a lovakhoz, szerette a lovakat, írt és festett. Fölállt, s szemembe ötlött, hogy milyen nyurga, sápadt és ösztövér, hogy fehér inge milyen piszkos, gallérja milyen rojtos, nyakkendője milyen gondosan van megkötve, szürke ruhája milyen viseltes és gyűrött, hogy a kezén sötét hajánál sötétebb foltok éktelenkednek, a körme piszkos, s ha kedvesen, szerényen elmosolyodik, ajkát szorosra zárja, nehogy rossz fogait látni lehessen.

- Örülök, hogy látlak, Hem - mondta.

- Hogy s mint vagy, Evan? - kérdeztem.

- Egy kissé le vagyok égve - mondta. - Bár azt hiszem, lepipáltam a „Mazeppá"-t. És neked jól megy?

- Remélem - mondtam. - Mikor kerestél, éppen teniszezni voltam Ezrával.

- Ezra jól van?

- Kitűnően.

- Örülök neki. Tudod, Hem, nem hinném, hogy a tulaj felesége, ott ahol laksz, különösen kedvelne engem. Nem akarta megengedni, hogy fönt várjalak.

- Majd szólok neki - mondtam.

- Sose törődj vele. Tudok én várni rád itt is. S még kellemesebb is itt a napon, hát nem?

- Ősz van már - mondtam. - Nem hiszem, hogy elég melegen volnál felöltözve.

- Ó, csak este van hideg - mondta Evan. - Akkor meg majd kabátot veszek.

- Hol a kabátod?

- Azt nem tudom, de valahol biztos van.

- Honnan tudod?

- Mert benne felejtettem egy versemet. - Vidáman elnevette magát, de a száját csukva tartotta. - Ugye megiszol velem egy whiskyt, Hem?

- Kösz.

- Jean - állt fel Evan, és hívta a pincért. - Két whiskyt legyen szíves.

Jean hozta az üveget, a poharakat és a szódásüveggel két tízfrankos tányérkát. Merőpoharat nem használt, addig töltötte a whiskyt, míg a pohár több mint, háromnegyedrészt megtelt. Jean szerette Evant, aki, ha ő szabadnapos volt, gyakran kiment hozzá Montrougeba, túl a Porte d'Orléans-on, s ilyenkor együtt dolgozgattak a kertben. - Csak semmi túlzás - mondta Evan a magas, öreg pincérnek.

- Két whiskyt kért, nem? - kérdezte a pincér. Szódát nyomtunk bele, majd Evan így szólt:

- Óvatos légy az első korttyal, Hem. Ha jól beosztjuk, egy ideig eltart.

- Hát magadra vigyázol-e? - kérdeztem.

- Vigyázok, hogyne. De beszéljünk talán valami másról, jó?

Rajtunk kívül nem ült a teraszon senki, a whisky azonban mindkettőnket átmelegített, noha kettőnk közül én voltam melegebben felöltözve őszire, hiszen az ingem alatt atlétatrikó, az ing fölött meg egy kék gyapjúból kötött francia matróz-szvetter volt rajtam.

- Töröm a fejem Dosztojevszkijen - mondtam. - Hogy írhat valaki ilyen rosszul, ilyen hihetetlenül rosszul, s ugyanakkor hogyan kelthet az emberben olyan mély érzéseket?

- Nem lehet a fordítás hibája - mondta Evan. - Hiszen Garnett Tolsztoj-fordításából kiderül, hogy Tolsztoj milyen jó író.

- Tudom. Míg hozzá nem jutottam Constance Garnett fordításához, emlékszem még, hányszor vágtam neki sikertelenül a Háború és béké-nek.

- Azt mondják, még azon is van mit javítani - mondta Evan. - Nem tudok ugyan oroszul, de ezt én is biztosra veszem. Ismerjük a fordításokat. De még így is meglátszik, hogy pokoli egy regény, azt hiszem a legnagyobb, az ember nem győzi újra meg újra elolvasni.

- Így van - mondtam. - De próbáld csak Dosztojevszkijt újra meg újra elolvasni. Egyszer magammal vittem útra a Bűn és bűnhődés-t, s bár Schrunsban teljesen kifogytunk az olvasnivalóból, képtelen voltam még egyszer végigolvasni. Mindaddig, míg rá nem akadtam valami Tauchnitz kiadású Trollope-ra, osztrák újságokat olvastam, és németül tanultam.

- Dicsértessék Tauchnitz neve - mondta Evan.

A whisky már nem égetett, s most, hogy már szódát tettünk hozzá, egyszerűen csak túl erős volt.

- Dosztojevszkij szar ember volt, Hem - folytatta Evan. - Akkor a legjobb, ha szar emberekről, vagy szentekről ír. Csodálatos szentjei vannak. Szégyen-gyalázat, hogy képtelenek vagyunk másodszor elolvasni.

- A Karamazov testvérek-kel megpróbálkoztam újra. Nyilván az én hibám volt, de eddig még nem ment.

- Van, amit el lehet olvasni belőle többször is. A java részét. Aztán egyszer csak dühíteni kezdi az embert, akármilyen nagy is.

- Tudod, szerencse, hogy hozzájutottunk, s legalább egyszer elolvashattuk. Majd csak lesz jobb fordítása is.

- De aztán nehogy kísértésbe vigyen, Hem.

- Nem szeretném. De ha egyszer megpróbálom elolvasni, öntudatlanul is kísértésbe visz, s minél többet olvasom, annál inkább.

- Igyál egy Jean-féle protekciós whiskyt - mondta Evan.

- Félek, hogy Jean bajba kerül - mondtam.

- Bajban van ő már úgyis - mondta Evan.

- Hogyhogy?

- Változott a vezetés - mondta Evan. - Az új tulaj meg új közönséget szeretne, olyat, amelyik költ is, ezért egy bárt tervez ide, amerikai mintára. A pincéreknek majd fehér kabátot kell húzniok, s azt az utasítást kapták, hogy beretválják le a bajuszukat.

- Ezt nem tehetik meg Andréval és Jeannal.

- Nem volna szabad, de megteszik.

- Jeannak világéletében bajsza volt. Ilyen dragonyos bajsza. A lovasságnál szolgált.

- Kénytelen lesz levágatni.

Kiittam a whisky maradékát.

- Még egy whiskyt, uram? - kérdezte Jean. - Egy whisky, Monsieur Shipman? - Sűrű, lógó bajsza szerves tartozéka volt széles, barátságos arcának, kopasz fejebúbja fénylett a ráfésült néhány szál haj alatt.

- Ne tegye, Jean - mondtam. - Ne hívja ki maga ellen a sorsot.

- Semmi vész — súgta oda halkan. - Minden a feje tetején áll. Sokan elmennek. Entendu, Messieurs^[44] - mondta fennhangon. Bement a kávéházba, s kihozott egy üveg whiskyt, két nagy poharat, két aranyszélű tíz frankos tányérkát, meg egy üveg szódát.

- Jean, inkább ne - mondtam.

A poharakat rátette egy-egy tányérkára, s majdnem színültig töltötte whiskyvel, majd azt, ami az üvegben még benne maradt, visszavitte a kávéházba. Evan is, én is egy kis szódát spricceltünk a poharunkba.

- Szerencse, hogy Dosztojevszkij nem ismerte Jeant - mondta Evan. - Lehet, hogy akkor az ital vitte volna sírba.

- Ezzel meg mit kezdjünk?

- Megisszuk - mondta Evan. - Ez tiltakozás. Direkt akció.

A következő hétfőn, mikor reggel betértem a Lilas-ba dolgozni, Andrétól egy bovril-t kértem, marhahúskivonatot csészében, vízzel. André alacsony volt és szőke, az ajka fölött, a kurta kis bajsza helye csupasz már, akár egy papé. Fehér, amerikai szabású bármixer-kabátot viselt.

- És Jean?

- Holnap ő is itt lesz már.

- Hogy van?

- Ő nehezebben nyugszik bele. Dragonyosezrednél szolgálta végig a háborút. Megkapta a Croix de Guerre-t, meg a Médaille Militaire-t is.

- Nem is tudtam, hogy olyan súlyosan sebesült.

- Nem is azért kapta. Persze ő is megsebesült, de neki másmilyen Médaille Militaire-je van. Vitézségi érme.

- Mondja meg neki, hogy érdeklődtem utána.

- Feltétlenül megmondom, - mondta André. - Remélem, nem tart túl soká, míg belenyugszik.

- Kérem, adja át neki Mr. Shipman üdvözletét is.

- Mr. Shipman éppen kint van nála - mondta André. - Kertészkednek.