Egy mellékfoglalkozás vége

Abban az évben, s azt követő évek során még sokszor mentünk ki együtt a lóversenyre így, hogy én kora reggel elvégeztem a munkám. Ez Hadley-nek is örömet szerzett, sőt, néha egyenesen bolondult érte. De más volt az, mint hegyet mászni a havasi legelőkön, ott, ahol már kifogyott az erdő, más, mint az éjszakai hazatérés a tanyára, más, mint új országba nyíló hegyi hágókon kelni át Chinkkel, mindkettőnk legjobb barátjával. Tulajdonképpen még csak lóversenyzés sem volt. Csak lovakkal űzött szerencsejáték. Mi azonban mégis lóversenynek hívtuk.

A lóverseny sohase állt közénk, arra csak emberek voltak képesek; mégis, jó ideig annyira részese volt az életünknek, mint egy igényes harmadik. Tulajdonképpen nagylelkűség is annak tartanom. Én, aki mindig megértettem az embereket és romboló ösztöneiket, eltűrtem őt is, aki csalfa volt, nagyon szép, nagyon izgató, de ugyanakkor gonosz és követelődző is, hiszen volt mit kapnom tőle. Ahhoz azonban, hogy eltartson, nem lett volna elég a teljes munkaidőm sem, arra tehát nem futotta az időmből. Azzal igazoltam magam előtt, hogy írok róla, bár végül, mikor valamennyi írásom elveszett, egyetlen lóverseny-novellám maradt csak meg, mert az éppen postán volt.

Ekkoriban mégis szívesebben jártam versenyre egyedül, egészen belemerültem, sőt, túlságosan is belebonyolódtam a versenyzésbe. Ha tudtam, a versenyidényben két pálya, Auteuil és Enghien versenyeit kísértem figyelemmel. Azzal kísérletezni, hogy előnyversenyen értelmesen fogadjon valaki, igénybe veszi a teljes munkaidejét, s keresni még így se lehet rajta. Ez pontosan megfelel a papírformának. Azt viszont úgy is megismerhette az ember, ha megvett egy versenylapot.

A díjugratást Auteuilben a tribün tetejéről kellett figyelni, gyorsan fel kellett rohanni, hogy lássa az ember, hogy mi telik egy-egy lótól, mi történt azzal, amelyik győzhetett volna, de nem győzött, miért és hogyan történt, hogy nem telt tőle annyi, amennyi telhetett volna. Figyelni kellett, hogy melyik ló mennyit fizet, és hogyan változik a tét, ha starthoz áll egy-egy olyan ló, amelyet figyelemmel kísérünk, tudni kellett, hogy az hogyan dolgozik, és végül tudni kellett, hogy mikor akar az istálló próbálkozni vele. Még így is mindig megeshetett, hogy a ló lemaradt, ekkorra azonban már tudni kellett azt is, hogy milyen eséllyel indul. Mindez kemény munkát jelentett, de Auteuilben, ha egyszer kijutott az ember, szép dolog volt figyelni a versenyt, elnézni a híres paripák tisztes vetélkedését, s éppoly otthonosnak lenni a pályán, mint valaha is másutt. Az ember végül már sok mindenkit ismert, zsokékat, trénereket, istállótulajdonosokat, rengeteg lovat és rengeteg más egyebet.

Elvileg én csak akkor fogadtam, ha ismertem a lovat, néha azonban olyan lóra bukkantam, amelyben nem bízott senki más, csak az, aki dolgoztatta és lovagolta, s az ilyen ló aztán versenyt verseny után nyert, s én is, aki fogadtam rá. Végül azonban abbahagytam az egészet, mert túl sok időmbe került, túlságosan belemerültem, és túl sokat tudtam már arról, hogy mi folyik Enghienben meg a sík pályákon.

Mikor felhagytam a versenyzéssel, örültem ugyan, de ez is űrt hagyott bennem. Ekkor azonban már tudtam, hogy ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál. A versenytőkét hozzácsaptam hát a többi pénzünkhöz, felszabadultan és jól éreztem magam.

Aznap, mikor szakítottam a lóversenyzéssel, átmentem a folyó másik partjára, hogy Mike Ward barátommal találkozzam a Guaranty Trust utazási irodájában, amely akkoriban a Boulevard des Italiens-en volt, a rue des Italiens sarkán. A versenytőkét folyószámlára fizettem be, de nem szóltam róla senkinek. A csekk-könyvemben nem szerepelt, mégis mindig számon tartottam.

- Gyere, ebédeljünk együtt - hívtam Mike-ot.

- Gyerünk, fiú. Ráérek. Valami baj van? Nem mégy ki a versenyre?

- Nem.

A Louvois téren ebédeltünk, szemben a Bibliothèque Nationale-lal, egy nagyon jó, szerény kis bisztróban, ahol kitűnő fehér bort mértek.

- Mike, te sose jártál sokat lóversenyre, ugye? - kérdeztem.

- Nem. Már nagyon rég nem voltam.

- Miért hagytad abba?

- Nem is tudnám megmondani - töprengett el Mike. - Azaz, hogy mégis. Ha érdemes egy lóra fogadni, nem érdemes a versenyt végignézni.

- És most már ki se mész többé?

- Néhanapján, nagy versenyekre. Ha híres lovak futnak.

Pástétomot kentünk a jó ízű bisztró-kenyérre, és iszogattuk a fehér bort.

- És mondd, Mike, sokat jártál versenyre?

- Ó, igen.

- És tudsz helyette valami jobbat?

- A bicikliversenyt.

- Igazán?

- Nem kell fogadnod. Majd meglátod.

- A lóversenyre rengeteg idő rámegy.

- Túl sok. Minden időt elvesz. S ott az embereket se szeretem.

- Engem nagyon érdekelt.

- Nyilván. Megtalálod a számításodat?

- Meg.

- Akkor most kell abbahagyni - szögezte le Mike.

- Már abba is hagytam.

- Nehéz ügy. Ide hallgass fiú, elmegyünk majd bicikliversenyre. Jó?

Ez új és pompás dolog volt, s korábban alig tudtam róla valamit. De nem is kezdtünk el rögtön versenyre járni. Erre csak később került sor. Akkor vált csak az életünk fontos részévé, amikor a mi korábbi Párizsunk már füstté vált.

Jó ideig még elég volt az is, hogy visszazökkentem a korábbi párizsi életünkbe, nem jártam lóversenyre, a saját életünkre meg a munkánkra tettem fel mindent, meg a festőkre, akiket ismertem, és nem akartam szerencsejátékból élni, és szépítgetni a dolgot. Belefogtam jó néhány bicikliverseny-történetbe, de mind ez ideig egyet sem írtam, amely felért volna magukkal a szabadtéri vagy fedettpályás, vagy akár az országúti versenyekkel. Pedig találó képet szeretnék adni a Vélodrome d'Hiverről, párás délutáni világításáról, emelt fordulós, faburkolatú teknőjéről, a kerekek surrogásáról, amint elvillannak előttünk a versenyzők, a gépükhöz nőtt kerékpárosok erőfeszítéséről és cselezéséről, amint föl-fölhúznak s lemerülnek a teknő szélén; találó képet szeretnék adni a demi-fond^[22] varázsáról, a bőgő motorokról, hátul a görgővel, az entraineur-ökről^[23] a motorok nyergében, nehéz bukósisakjukban, vastag bőrruhájukban, szálegyenesen, hogy a mögöttük kerekező versenyzőt megvédjék a légellenállástól, aztán a könnyű sisakos kerékpárosokról, amint ráfeküsznek a kormányra, s lábukkal szaporán pörgetik a hatalmas lánckereket, meg az elülső kiskereket, amely a görgőre fekszik a légellenállást legyőző motoron, a minden másnál izgalmasabb párviadalokról, a motorok dörejéről, a könyök-könyök, kerék-kerék mellett eszeveszett sebességgel mindaddig föl-le, körbe-körbe kerekező versenyzőkről, míg valamelyikük nem bírja tovább, leszakad s belefut abba a szilárd légfalba, amelytől eddig védve volt.

Kerékpárverseny volt sokféle. A futamonként vagy párosával vívott pályaversenyek, ahol a két versenyző hosszú-hosszú másodpercekig billeg a nyergében, hogy magának szerezze meg azt az előnyt, amit a másik vezetése jelent, lassan köröz, s végül átengedi magát a hajrá tiszta lendületének. Vagy ott voltak a kétórás csapatversenyek, a fél délutánt kitöltő szédületes hajrák sorozatával, a magányos időfutamok, ahol egyetlen ember versenyez egy álló órán át az időmérő-órával, vagy a Stade Buffalo nagy, ötszáz méteres fateknőjében azok a hallatlanul veszélyes és izgalmas száz kilométeres viadalok, meg a montrouge-i szabadtéri stadion, ahol hatalmas motorok mögött húztak a versenyzők és Linart, a „sziu", a híres belga bajnok, aki az arcéle után kapta ezt a nevet, le-lehajtotta a fejét, hogy a versenytrikója alá rejtett hőpalackból gumicsövön át olykor felszippantson egy-egy korty cseresnyepálinkát, ha a verseny vége felé tovább kellett fokoznia amúgy is eszeveszett sebességét, aztán a francia motorvezetéses bajnokság az Auteuil melletti Parc du Prince hatszázhatvan méteres beton pályáján, ez a legesleggonoszabb pálya az összes között, ahol tanúi voltunk a nagy versenyző, Ganay bukásának, és hallottuk, hogy a bukósisak alatt úgy roppant össze a koponyája, mint a keménytojás, amit a kiránduláson feltörnek, hogy meghámozhassanak. De írnom kell a hatnapos versenyek furcsa világáról is, meg a hegyi versenyek csodáiról. Egyetlen nyelv van, a francia, amelyen eddig híven írtak erről, francia minden szakkifejezés, nehéz hát mindezt megírni angolul. Mike-nek igaza volt, kerékpárversenyen nincsen szükség rá, hogy fogadjon az ember. De hát ez már párizsi életünk másik korszakához tartozott.