Jó mester az éhség

Párizsban, ha történetesen nem lakott jól az ember, nagyon elfogja az éhség, mert minden egyes péküzletnek finomságokkal van teli a kirakata, az asztalok mellett kinn esznek az utcán, látni az ételt, és érezni a szagát. Ha meg az ember éppen felhagyott az újságírással, és nem ír semmi olyasmit, amiért Amerikában bárki egy vasat is adna, s otthon szépen megmagyarázza, hogy bent eszik valakivel a városban, akkor a legokosabb, ha a Luxembourg kertbe megy, mert a Place de l'Observatoire-tól egészen a rue de Vaugirard-ig színét se látja, szagát se érzi semmiféle ennivalónak. Ilyen esetben mindig elmehet az ember a Luxembourg múzeumba, s ha üres a gyomra és kopog a szeme, minden kép szebb lesz, élesebben és tisztábban ragyog. Én akkor értettem meg mélyebben Cézanne-t, és akkor jöttem rá, hogy miként festette tájképeit, amikor éhes voltam. Szerettem volna tudni, hogy nem volt-e ő is éhes, mikor festett, gondoltam, talán csak elfelejtett enni. Ez is azoknak a beteges, de sokat mondó gondolatoknak egyike volt, amelyek akkor ötlenek az ember eszébe, ha kerüli az álom, vagy éhes. Később már valószínűnek tartottam, hogy Cézanne éhes volt, csak éppen más értelemben.

Ha kijött az ember a Luxembourg múzeumból, lesétálhatott a szűk rue Férou-n a Place St.-Sulpice-ig, ott ugyanis még mindig nem volt vendéglő, csak a csöndes tér a fáival meg padjaival. Volt ott egy oroszlánokkal díszített szökőkút, a kövezeten galambok sétálgattak és galambok üldögéltek a püspökszobrokon. Ott volt a templom is, a tér északi felén meg kegyszer- és miseruhaboltok.

Innen a térről azonban nem lehetett továbbmenni a folyó felé, anélkül, hogy az ember bele ne botlott volna minduntalan a gyümölcsös, zöldséges boltokba, borkereskedésekbe, pékekbe és cukrászdákba. De ha gondosan választotta meg az útvonalat, jobb felől megkerülhette a szürke-fehér kőtemplomot, eljuthatott a rue de l'Odéonig, és aztán befordulhatott jobbra Sylvia Beach könyvesboltja felé, anélkül, hogy útközben túl sok olyan boltot érintett volna, ahol ennivalót árulnak. A rue de l'Odéon ment volt minden étkezőhelytől egész a térig, ott viszont már három vendéglő is akadt.

Mire az ember odaért a rue de l'Odéon 12-höz, az éhséget már nem is érezte, de fokozottan működött újra minden érzékszerve. Mintha még a fényképek is mások lettek volna, s észrevett olyan könyveket is, amelyeket addig soha.

- Maga megint fogyott, Hemingway - szokta volt mondani Sylvia. - Eszik maga eleget?

- Persze hogy eszem.

- Ma például mit ebédelt?

Ilyenkor fordult egyet a gyomrom, és azt mondtam: - Épp most megyek haza ebédelni.

- Háromkor?

- Nem is tudtam, hogy már ilyen késő van.

- Adrienne tegnap este szólt, hogy szeretné meghívni magát és Hadleyt vacsorára. Szólunk Fargue-nak is.^[24] Szereti Fargue-ot, ugye? Vagy Larbaud-nak. Vele is jóban van, tudom. Vagy bárki másnak, akit igazán kedvel. Ugye beszél Hadleyvel is?

- Tudom, hogy boldogan jön.

- Küldök neki egy pneu-t.^[25] Maga pedig most, hogy nem eszik rendesen, ne dolgozzon annyit.

- Nem fogok.

- Most meg menjen haza, mielőtt még végleg elkésik.

- Elteszik a részemet.

- Ne egyék hideget. Tessék csak jó meleg ebédet enni.

- Volt valami postám?

- Azt hiszem nem. Mindenesetre megnézem. Utánanézett, és talált is egy feljegyzést, vidáman nézett fel rám, aztán kinyitotta az íróasztala egyik bezárt fiókját.

- Azalatt jött, hogy nem voltam idebenn - szólt. - Levél volt, s mintha pénz lett volna benne Wedderkoptól - mondta Sylvia.

- Bizonyára a Querschnitt-től jött. Találkozott már Wedderkoppal?

- Még nem. De már járt itt George-zsal. Fel fogja keresni magát. Ne aggódjon. Meglehet, hogy előbb fizetni akart.

- Hatszáz frank. Azt írja, hogy lesz még több is.

- Szörnyen örülök, hogy szólt, hogy nézzek utána. Drága Mr. Szörnyen Kedves.

- Hát nem fura, hogy Németország az egyetlen hely, ahol el tudok adni valamit? Neki és a Frankfurter Zeitung-nak.

- Fura. De azért egy pillanatig se bánkódjon. Ford is megveszi a novelláit - incselkedett velem.

- Harminc frankért egy oldalt. Három havonta mondjuk ha egyet a Transatlantic számára. Egy öt oldalas novella harmincával számolva negyedévenként százötven. Évente összesen hatszáz frank.

- Mondom, Hemingway, ne aggassza, hogy mennyit hoznak. Az a lényeg, hogy meg tudja írni őket.

- Igaza van. Meg tudom írni. De a kutya se akarja megvenni. Mióta felhagytam az újságírással, sehonnan sincs pénzem.

- Majd elkelnek. Nézze csak. Éppen most kapott az egyikért pénzt.

- Bocsásson meg, Sylvia. Ne haragudjon, hogy beszéltem róla.

- Mit bocsássak meg? Beszéljen csak mindig, erről is, meg minden másról. Úgy látszik, maga még nem tudja, hogy minden író mindig csak a gondjairól beszél. Csak egyet ígérjen meg: nem emészti magát, és eszik rendesen.

- Megígérem.

- Akkor most menjen haza ebédelni.

Mentemben a rue de l’Odéonon, nagyon utáltam magam, hogy kitört belőlem a panasz. A magam akaratából tettem, amit tettem, és az ostobaság volt. Ahelyett, hogy kihagyok egy étkezést, inkább egy darab kenyeret kellett volna vennem, és be kellett volna vágnom. Hogy ízlett volna a pompás barna héja! De ha egyszer nincs mit inni rá, száraz az ember szájában. Te átkozott siránkozó. Te álszent hazug vértanú, mondtam magamnak. Te akartad abbahagyni az újságírást. Hiteled az van, és Sylvia szívesen adott volna kölcsön. Mint már annyiszor. Bizony. Aztán megalkudtál volna valami mással. A koplalás nagyon egészséges, s ha éhes vagy, sokkal szebbnek látod a képeket. Persze, enni is pompás dolog, és tudod-e már, hogy most hová mégy enni?

- Lipphez, ott fogsz most enni is, inni is.

A Lipphez hamar odaértem, s a sétát külön élvezetté tették azok a boltok, amelyeket a gyomrom éppen olyan gyorsan észrevett, mint a szemem vagy az orrom. A brasserie-ben^[26] alig voltak néhányan, s mikor leültem a padra a fal mellé, mögöttem a tükör, előttem az asztal, s a pincér megkérdezte, hogy kérek-e sört, egy literes kancsót - egy distingué-t - meg krumplisalátát kértem.

A sör nagyon hideg volt, és csudálatosan jólesett. A pomme á l'huile nem esett szét, és jól átjárta az ecet, az olívaolaj ízletes volt. A krumplit meghintettem fekete borssal, s a kenyeret az olívaolajba mártogattam. Az első nagy slukk sör után már nagyon lassan ettem és ittam. Mikor a pomme á l'huile elfogyott, rendeltem még egyet, meg egy cervelas-t is. Ez jókora, vastag virsliféle, kettévágva és valami különleges mustáros mártással leöntve.

Kenyérrel kitörölgettem az utolsó csepp olajat és mártást is, és lassan-lassan addig szopogattam a sörömet, míg kezdett már fölmelegedni, akkor aztán lehajtottam az alját, rendeltem még egy demi-t^[27] és néztem, hogyan csapolják. Ezt még hidegebbnek éreztem, mint a distingué-t, és meg is ittam azon nyomban a felét.

Nem emésztem magam, gondoltam. A novellák jók, s végül majd csak kiadja valaki odahaza is. Mikor abbahagytam az újságírást, biztos voltam benne, hogy a novellák megütik a mértéket. De ahányat csak elküldtem, mind visszajött. Egyvalami volt csak, amiből önbizalmat merítettem, az, hogy Edward O'Brien kiadta Az öregem-et a Best Short Stories^[28] gyűjteményes kötetében, és az azévi kötetet nekem dedikálta. Elnevettem magam, és még egyet húztam a sörömből. A novella sohase jelent meg folyóiratban, s ő megszegett minden maga rendelte szabályt, mikor mégis fölvette a kötetbe. Megint elnevettem magam, és a pincér odanézett. Ami azt illeti, mulatságos ügy is volt ez, hiszen a nevemet mindezek után hibásan írta. „Az öregem" egyike volt annak a két novellának, amely megmaradt, miután valamennyi írásomat ellopták Hadley kofferével együtt a Gare de Lyonról. Hadley a kéziratokat meglepetésnek szánta, s azért akarta lehozni Lausanne-ba, hogy mialatt a szabadságunkat a hegyek között töltjük, dolgozhassam rajtuk. Az eredetit, a gépírt példányokat és a másolatokat dossziéba rakva mind betette a táskájába. Az, hogy ez az egy megmaradt, úgy esett, hogy Lincoln Steffens elküldte egy szerkesztőnek, és az visszaküldte. Mikor a többinek lába kelt, ez éppen postán volt. A másik megmaradt novellám a Fenn Michiganben. Ezt még azelőtt írtam, hogy Miss Stein nálunk járt. Sohase másoltattam le, mert szerinte inaccrochable volt. Ott hányódott valamelyik fiókomban.

Így történt, hogy miután Lausanne-ból elutaztunk, és lementünk Olaszországba, megmutattam ezt a lóversenyhistóriát O'Briennek, ennek a szelíd, félénk, sápadt, fakókék szemű férfinak, aki egyenes szálú hosszú haját maga nyírta, és egy kolostorban lakott koszt-kvártélyon fönt Rapallo fölött. Akkoriban nagyon rám járt a rúd, s azt hittem, hogy ezután már képtelen leszek többé írni, az elbeszélést is csak kuriózumként mutattam meg neki, ahogy az ember, ostobán, azt az iránytűállványt mutogatná, amely valami képtelen hajótörés után netán megmaradt, vagy mutogatná a csizmás fél lábát, amit egy autóbaleset során vesztett el. Nos, amikor a novellát elolvasta, láttam rajta, hogy ő még nálam is sokkal jobban le van sújtva. Még senkivel sem találkoztam, akit más, mint a halál vagy kibírhatatlan szenvedés ennyire lesújtott volna, kivéve Hadleyt, mikor bevallotta, hogy az írásaim elvesztek. Zokogott, zokogott, és képtelen volt megmondani. Vigasztaltam, hogy bármi szörnyű dolog történt is, nem számít, s hogy történt, ami történt, olyan nagy baj nem lehet, s hogy lett légyen akármi, majd eligazítjuk, ne eméssze magát. Majd csak kiheverjük. Végül aztán megmondta. Biztosra vettem, hogy a másolatokat nem hozta magával, helyettest fogadtam, hogy a riporteri munkámat ellássa, akkoriban sokat kerestem az újságírással, s nyomban vonatra ültem, és Párizsba utaztam. Minden igaznak bizonyult, s emlékszem, hogy mit is műveltem, mikor aznap éjjel beléptem a lakásba, és rájöttem, hogy Hadleynek van igaza. De hát akkoriban már túl voltam rajta, és Chinktől megtanultam, hogy a veszteségekről nem szabad beszélni; így hát még én bíztattam O'Brient, hogy ne adja annyira búnak a fejét. Lehet, hogy számomra egyenesen jó az, hogy korai munkáim elvesztek. Elmondtam neki mindazt a zöldséget, amivel ilyenkor a katonákat traktálni szokás. Majd írok még novellákat, mondtam, s amint kiejtettem ezt a vigasztalásnak szánt hazugságot, már tudtam is, hogy igaz.

Aztán azon kezdtem gondolkozni ott a Lipp-féle vendéglőben, hogy is volt az, mikor az összes írásom elveszte után először voltam képes újra novellát írni. Fent, Cortina d'Ampezzóban történt, amikor egy tavaszi sítúránkat félbeszakító Rajna- és Ruhr-vidéki megbízatásom után visszatértem, hogy Hadleyvel találkozzam. Nagyon egyszerű kis történet volt, a címe Rossz időben, s kihagytam belőle az igazi befejezést, azt, hogy az öregember felköti magát. Ezt már az új elméletem alapján hagytam ki, eszerint ugyanis kihagyható minden, ha tudatosan hagyom ki, s ha kihagyása erőt ad a történetnek, és az olvasóval többet éreztet, mint amennyit az egyébként megért belőle.

Nos, gondoltam magamban, most majd éreztetek velük, anélkül, hogy értenének. Efelől semmi kétség. Roppant valószínű, hogy nem is igénylik. De érteni fogják úgy, ahogy a képeket szokták. Ez csak türelem és önbizalom kérdése.

Ha az embernek szűkre kell szabnia a kosztját, kíméletesebben is kell bánnia önmagával, nehogy folyton a koplaláson járjon az esze. Jó mester az éhség, van mit tanulni tőle. S amíg ezt az emberek meg nem értik, előnyben vagy velük szemben. Egy biztos - gondoltam -, most, hogy nem telik rendszeres étkezésre, ugyancsak előnybe kerültem. Nem is volna baj, ha az előnyöm kicsit csökkenne.

Tudtam, hogy regényt kell írnom. Ez azonban egyenesen lehetetlennek tűnt, éppen most, hogy erőnek erejével igyekeztem olyan bekezdéseket írni, amelyek mindegyike egy-egy sűrített regény. Egyelőre hosszabb elbeszéléseket kell írnom, mint ahogy a hosszú távú versenyre is fel kell készülni. Mikor annak idején regényt írtam, azt az egyet, amely elveszett az ellopott bőröndben a Gare de Lyonon, még megvolt az a kölyökkorból fakadó lírai készségem, amely éppoly tünékeny és csalóka, mint maga a fiatalság. Tudtam, hogy talán még jó is, hogy az elveszett, de tudtam azt is, hogy regényt kell írnom. Ideig-óráig halogathatom, de aztán nincs tovább, meg kell írnom. De hiszen a regényírás olyasmi, amit akkor kell csinálni, mikor rendszeresen eszik az ember. Ha pedig már, hiába minden, meg kell írnom, úgyis csak egyet tehetek, más választásom nincs. Addig azonban hadd fokozódjon bennem a feszültség. Időközben még megírok egy hosszú elbeszélést, akármiről, amit igazán ismerek.

Mire mindezt végiggondoltam, már ki is fizettem a számlámat, kijöttem a vendéglőből, befordultam jobbra, átmentem a rue de Rennes-en, nehogy véletlenül eszembe jusson betérni a Deux-Mogots-ba kávézni, és a rue Bonaparte-on fölfelé a legrövidebb úton elindultam haza.

Mi az, amit legjobban ismerek, és amit még nem írtam meg, vagy ami elveszett? Mi az, amiről tudom az igazat, és amit igazán a szívemen viselek? Nem volt választásom. Egyetlen választanivalóm maradt, merre jutok leghamarabb oda, ahol dolgozhatom. Végigmentem a rue Bonaparte-on, ki a rue Guynemerre, aztán a rue d'Assas-ra, fel a rue Notre-Dame-des-Champs-on a Closerie des Lilas-ba.

Beültem a sarokba, a vállam fölött besütött a délutáni nap, és róttam a sorokat a jegyzetfüzetembe. A pincér hozott egy café créme-et, mikor kihűlt, megittam a felét, s a másik felét, míg írtam, otthagytam az asztalon. Mikor abbahagytam az írást, nem volt lelkem elszakadni a folyótól, ahol szinte láttam a pisztrángokat a mélyben, a vizet, amint nekifut a híd szembeszegülő gerendalábának és duzzadt-simán körülfolyja. A történet háborúból hazatért katonáról szólt, de magáról a háborúról egy szó sem esett benne.

Reggel azonban ott lesz a folyó, és nekem meg kell megteremtenem a tájat is, meg mindent, ami történik. Napok álltak előttem, s ugyanaz a dolgom mindennap. Más nem számít. A Németországból jött pénz ott volt a zsebemben, s így nem volt semmi problémám. Mire az elfogy, majd csak kerül másik.

Most csak arra kell ügyelnem, hogy józan maradjak, és tiszta legyen az agyam reggelig, míg ismét nekifogok a munkának.