Kávéház a Place St.-Michelen

Aztán egyszer csak beállt a rossz Idő. Olyankor szokott beköszönteni, mikor elmúlt az ősz. Éjszakánként be kellett csuknunk az ablakot, mert bevert az eső, s a hideg szél leszaggatta a leveleket a Place Contrescarpe fáiról. Csapzott levelek borították a teret, szélfútta eső csapkodta a nagy zöld autóbuszt a végállomáson, zsúfolt volt a Café des Amateurs, s ablakai bepárásodtak a hőségtől és a dohányfüsttől. Szomorú, csapnivalóan vezetett kávéház volt ez, ahol a városnegyed borisszái verődtek össze, s én kerültem is pállott emberszaga és savanyú részegszaga miatt. Az Amateurs törzsvendégei, férfiak és nők, egész álló nap, vagy ameddig az idejükből telt, részegek voltak, többnyire bortól, amelyet félliterenként, literenként rendeltek. Hirdettek ott sokféle furcsa nevű aperitifet is, de arra már csak keveseknek futotta, akkor is legfeljebb csak megágyazni a bornak. Az iszákos nőket poivrotte-nek hívták, ami nőnemű részegeskancsót jelent.

A Café des Amateurs volt a rue Mouffetard-nak, ennek a Place Contrescarpe-ba torkolló csudálatos, keskeny és zsúfolt üzletutcának a pöcegödre. A régi bérházak francia-klozettjei, a lépcsőházban emeletenként egy-egy, a maguk cipőforma két cementszigetével a nyílás két oldalán, nehogy megcsússzon a locataire,^[2] pöcegödrökbe ürültek, a pöcegödröket viszont éjszakánként szivattyúzták ki lovas tartálykocsikba. Nyaranta, mikor tárva-nyitva áll az összes ablak, hallani szoktuk a szivattyúkat, és orrfacsaró volt a bűz. A tartálykocsik barnára és sáfrányszínűre voltak mázolva, és a holdfényben, mikor végigzötyögtek a rue Cardinal Lemoine-on, a kerekeken gördülő lóvonta hengerek Braque képeire emlékeztettek. A Café des Amateurs-t azonban senki sem ürítette, s azokat a sárga falragaszokat, amelyeken a nyilvános részegséget tiltó és büntető törvényes rendelkezések álltak, éppúgy egyszer s mindenkorra elborította a légypiszok, és éppúgy nem vette figyelembe senki, mint ahogy a vendégek és a vendégek bűze sem változott sohasem.

Amint leesett az első hideg téli eső, a városra hirtelen szakadt rá minden szomorúság, az ember jártában-keltében észre sem vette többé a magas, fehér házak tetejét, csak az utca nedves feketeségét, s a kis üzletek, a zöldséges, a papírkereskedés, az újságos, a - másodosztályú - bába, s a hotel csukott ajtaját, ahol Verlaine meghalt, s ahol a legfelső emeleten levő szobámban magam is dolgozni szoktam.

Valami hat-nyolc fordulót kellett mászni a legfelső emeletig, nagyon hideg volt, s én tudtam, hogy mibe kerülne egy köteg vékony rőzse, három csomag dróttal átkötött, fél ceruzányi hasított gyújtós, meg egy köteg félig száraz keményfa, márpedig erre feltétlenül szükségem lett volna, ha olyan tüzet akarok gyújtani, amely át is melegíti a szobát. Átmentem hát az utca túlsó oldalára, s felnéztem az esőben a tetőre, hogy füstöl-e valamelyik kémény, s hogyan füstöl? Nem füstölt egyik sem, s én azt latolgattam, hogy a kémény nyilván hideg, s így huzata sincsen, csak telefüstölném a szobát, elpazarolnám a tüzelőt, kidobnám rá a pénzemet, tehát folytattam inkább az utamat az esőben. El mentem a Lycée Henri Quatre, majd a St.-Étienne-du-Mont ódon temploma mellett, átvágtam a széljárta Place du Panthéonon, befordultam jobb felé, hogy szélárnyékba jussak, végül kimentem a Boulevard St.-Michel szélvédett oldalára, onnan tovább a Cluny felé, végig a Boulevard St.-Germainen, ki a Place St.-Michelre, egy ismerős jó kis kávéházig.

Kellemes kávéház volt, meleg, tiszta és barátságos. Öreg esőköpenyemet felakasztottam a fogasra száradni, ócska, viharvert filckalapomat feltettem a polcra a pamlag fölé, és rendeltem egy café ou lait-t^[3]. A pincér hozta a kávét, én pedig jegyzetfüzetet, ceruzát vettem elő a kabátom zsebéből, és hozzáfogtam az íráshoz. A „Fenn Michiganben"-t pedzettem, s minthogy aznap barátságtalan, hideg és szeles volt az idő, ilyen idő kerekedett a történetben is. Láttam már az ősz utóját kisfiú koromban, legényke-koromban, férfikoromban, mégis volt, ahol könnyebb volt írnom róla, mint másutt. Ez az, amit önmagunk átplántálásának hívnak, gondoltam, s erre éppen úgy szüksége van az embernek, mint bármi másnak, ami él és növekszik. Az elbeszélésben azonban a fiúk ittak, s erre én is megszomjaztam, s rendeltem egy St. James rumot. Hideg nap lévén pompásan ízlett, írtam is kitartóan, ragyogóan éreztem magam, a jó Martinique-rum testemet-lelkemet átmelegítette.

Egy lány tért be a kávéházba, s ült le magányosan az ablak mellé egy asztalhoz. Nagyon csinos volt, arca friss, mint az újonnan vert pénzdarab, ha ugyan vernének esőhamvas bőrű, hibátlan húsból is pénzdarabot, haja hollófekete, s élesen, átlósan metszette az arcát.

Néztem rá, fölkavart és izgalomba hozott. Bárcsak bele tudnám szőni a történetbe, vagy volna valami közöm hozzá, de ő úgy ült ott, hogy az utcát és a bejáratot lássa, s ebből tudnom kellett, hogy vár valakire, így hát folytattam az írást.

A történet íródott magától, s nekem ugyancsak meg kellett dolgoznom, hogy lépést tartsak vele. Rendeltem még egy St. James rumot, s valahányszor csak fölpillantottam, vagy a ceruzámat hegyeztem a ceruzahegyezővel, s a ceruza fája a pohár alatti kistányérra fodrozódott, mindig a lányt figyeltem.

„Látlak, szépségem, az enyém vagy most, bárkire vársz is, ha többé soha-soha nem látlak is - gondoltam magamban. - Az enyém vagy és enyém az egész Párizs, de én a füzetemé meg a ceruzámé vagyok." Aztán továbbírtam, messze elkalandoztam a történetben, és eltévedtem benne. Most már én írtam őt, nem íródott többé magától, föl se néztem, elfeledkeztem az idő múlásáról, eszembe se jutott, hogy hol vagyok, s hogy rendelhetnék tán még egy St. James rumot. Ráuntam a St. James rumra, anélkül, hogy gondoltam volna rá. Aztán végére értem a történetnek, és rám tört a fáradtság. Elolvastam az utolsó bekezdést, fölpillantottam és kerestem a lányt, de már elment. Remélem, derék emberre akadt, gondoltam. De elfogott a szomorúság mégis.

Lezártam a történetet a füzetemben, a füzetet betettem a belső zsebembe, s a pincértől egy tucat portugaise-t kértem, s egy fél kancsóval a száraz fehér borukból. Ha végére értem egy-egy írásomnak, mindig üres voltam, szomorú is, boldog is egyszerre, mintha csak együtt háltam volna valakivel, és mindig biztosra vettem, hogy az elbeszélés nagyon jól sikerült, bár, hogy valóban jó-e, azt csak másnap tudtam megmondani, mikor elolvastam ismét.

Amint az áthatóan tengerzamatú osztrigát eszegettem, s hideg fehér borral öblítettem le alig észrevehető fémes ízét, hogy ne ízleljek mást, csak a tenger zamatát és a kagyló nedvdús szövetét, s amint kihörpintettem a kagylókból a hideg nedvet, hogy fanyarkás bort küldjek utána, megszabadultam az ürességtől, kezdtem magam boldognak érezni, és hozzáfogtam terveket szőni.

Most, hogy beköszöntött a rossz idő, elutazhatnánk egy időre Párizsból, valahova, ahol nem esik, hanem hó szitál a fenyőfák közt, hó fedi az utat, és a meredek hegyoldalt, ahol elég magasan vagyunk, hogy éjszakánként, hazafelé mentünkben csikorogjon a hó a talpunk alatt. Les Avants tövében van egy házikó, ahol csodálatos az ellátás, ahol együtt lehetnénk, magunkkal vihetnénk könyveinket, s éjszakánként megmelengethetnénk egymást az ágyban, míg a nyitott ablakon át beragyognak a csillagok. Ide elmehetnénk. Harmadosztályon nem is volna drága. Az ellátás alig kerülne többe, mint amennyit Párizsban költünk.

Felmondanám a szállodai szobát, ahol írni szoktam, s így csak a rue Cardinal Lemoine 74 bérét kéne fizetni, az pedig alig több a semminél. Attól a torontói laptól, amelynek dolgozom, a járandóságom már esedékes. A cikkeket megírhatom bárhol, bármilyen körülmények között, s máris megvan a pénzünk az útra.

Talán, ha nem vagyok Párizsban, magáról Párizsról is tudok írni, mint ahogy Párizsban tudtam Michiganről. Nem tudtam, hogy ez még korai volna, hiszen Párizst nem ismerem még eléggé. Később aztán ez ki is derült. Mindenesetre, ha a feleségem is úgy akarja, elmehetünk. Megettem hát az utolsó osztrigát, lehajtottam a boromat, fizettem, és a legrövidebb úton elindultam hazafelé a Montagne St.-Geneviéve-re, a domb tetején levő lakásunkra, zuhogó esőben, amely immár helyi időjárási jelenség volt csupán, és nem olyasmi, ami gyökerében változtatná meg az ember életét.

- Apkó, hisz ez csudálatos lenne - vélekedett a feleségem. Finom vonású arca volt, s szeme, mosolya úgy ragyogott fel, mikor ilyesféle elhatározásra jutottunk, mintha drága ajándékot kapott volna. - Mikor indulunk?

- Amint te akarod.

- Ó, én akár már itt se lennék. Nem tudtad?

- Mire hazajövünk, talán már szép idő lesz. Szép itt, mikor tiszta az idő és hideg van.

- Biztosan szép lesz - hagyta rá. - Rendes dolog volt, hogy eszedbe jutott: el kéne mennünk.