Emberek a Szajnán

A rue Cardinal Lemoine felső végéről többféleképpen is le lehetett sétálni a folyóhoz. A legrövidebb volt toronyiránt, végig az utcán, de ez ugyancsak meredek volt, s végül - miután az ember lejutott a síkra, és keresztezte a Boulevard St.-Germain forgalmas elejét - unalmas szakaszon lyukadt ki, jobb kéz felől esett tőle az a sivár, széljárta rakpart, ahol a Halle aux Vins állt. Nem hasonlított ez Párizs egyetlen más piacára sem, valami vámraktárféle volt, ahol az adó fejében beszolgáltatott bort tárolták, és kívülről semmivel sem volt szívderítőbb látvány, mint egy katonai raktár, vagy hadifogolytábor.

Szemközt húzódott az Ile St.-Louis keskeny sikátoraival, szép, magas, ódon házaival. Át lehetett menni oda is, de ugyanúgy be lehetett fordulni bal kéz felé, és végig lehetett sétálni a rakpartokon is, átellenben feküdt az Ile St.-Louis, majd a Notre-Dame és az Ile de la Cité.

A parton a könyvárusoknál az ember néha potom áron talált egy szem új kiadású amerikai könyveket. A Tour d'Argent vendéglőnek akkoriban volt az étterem fölött néhány kiadó szobája, s aki ott lakott, az odalent kedvezményesen étkezhetett. Ha a lakók közül valaki könyvet hagyott ott, a valet de chambre^[16] a szomszédban adta el a parton egy könyvárusnőnek, s az ember ettől a nőtől alig néhány frankért megvehette. A nő nem bízott az angol nyelven írott könyvekben, szinte semmit se adott értük, s igyekezett kis haszonnal, de nyomban túladni rajtuk.

- Aztán akad ezek közt jó is? - kérdezte egyszer, miután már összebarátkoztunk.

- Akad néha.

- És honnan lehet azt előre tudni?

- Csak ha az ember elolvasta.

- Akkor ez tiszta lutri. És mondja, hányan olvasnak angolul?

- Tegye félre, és én majd átnézem.

- Azt már nem. Szó se lehet róla. Maga nem jár hozzám rendszeresen. Túl soká elmarad. Ezeken meg túl kell adnom, amint lehet. Ha egyszer kiderül, hogy nem érnek semmit, mind a nyakamon marad.

- És francia könyvnél miből mondja meg, hogy ér-e valamit?

- Hát először is abból, hogy vannak-e benne képek? Aztán abból, hogy milyenek a képek. Aztán ott a kötés. Ha egy könyv jó, a tulajdonosa azt akarja, hogy a kötése is rendes legyen. Az angol könyvek mind be vannak kötve, de a kötésük ronda. Nem lehet megítélni őket.

Ettől a Tour d'Argent melletti könyvárusnőtől egészen a quai des Grands Augustins-ig nem akadt más könyvárus, akinél amerikai, vagy angol könyvet lehetett volna kapni. Attól kezdve azonban egészen a quai Voltaire-on túlig már több is volt, ezek ugyanis olyan könyveket árultak, amelyeket a bal parti szállodák, főleg a majd mindegyiknél gazdagabb közönségű Hotel Voltaire alkalmazottaitól vásároltak. Egyszer megkérdeztem egy könyvárusnőt, akivel már szintén jóba keveredtem, hogy van-e, aki a saját könyvét adja el?

- Csudát - mondta - Ez mind elhagyott könyv. Erről is látni, hogy nem ér semmit.

- A barátaiktól kapják, hogy a hajón legyen mit olvasniuk.

-Nyilván. Biztos sokat hagynak a hajón is.

- Sokat - mondtam. - Ezeket aztán a hajóstársaság összegyűjti, bekötteti és ebből lesz a hajókönyvtár.

- Látja, ez okos dolog. Legalább rendesen be vannak kötve. S akkor már az ilyen könyvet is megvenném.

Ha végeztem az aznapi munkával, vagy éppen forgattam valamit a fejemben, olykor-olykor végigsétáltam a part mentén. Ha jártam, vagy csináltam valamit, vagy elnéztem másokat, amint éppen szakértő módon csinálnak valamit, könnyebben ment a gondolkodás. Az Ile de la Cité, a Pont Neuf alatt, ahol IV. Henrik szobra áll, hajóorrszerű ékben végződik, s van ott a vízparton egy kis park, benne gyönyörű, szálas és terebélyes vadgesztenyefák, s azokban az áramlásokban, limánokban, amelyeket ott a Szajna folyása létrehoz, pompásan lehet horgászni. Itt szoktam lemenni a lépcsőn a parkba, s elnézegetni a horgászokat a parton, vagy a nagy híd alatt. A jó horgászóhelyek a vízállástól függően változtak, a horgászok hosszú, összerakható nád horgászbotokat használtak, nagyon finom toldalékzsinórral, könnyűjárású orsóval és tollas úszóval horgásztak, és a horgászott szakasztól függően választották ki a csalétket. Valamit mindig fogtak, sőt nem ritkán kitűnő fogásuk akadt valami ragadozó önhöz hasonló halból, amelyet goujon-nak hívnak. Ez a hal egészben sütve nagyon ízletes, én egész tányérravalót meg tudtam enni belőle. Alakja telt, húsa édeskés, még a friss szardíniánál is zamatosabb, csöppet sem olajos, s mi úgy ettük, csontostól, mindenestől.

Nem igen akadt hely, ahol jobban készítették volna, mint Bas Meudonban egy kertvendéglőben, amely kinyúlt egészen a folyó fölé. Mi olyankor szoktunk kimenni oda, mikor a pénzünkből futotta, hogy kiruccanjunk a saját környékünkről. A vendéglőt La Peche Miraculeuse^[17]-höz címezték, és pompás fehér bora volt, valami Muscadet fajta. Mintha az egészet valamelyik Maupassant novellából vágták volna ki, folyóra nyíló kilátása pedig Sisley ecsetjére kívánkozott. Nem kellett azonban ilyen messzire utazni, ha goujon-t akart enni valaki. Kitűnő friture-t^[18] kaphatott az Ile St.-Louis-n is.

Nem egy embert ismertem azok közül, akik a Szajna halban bővelkedő szakaszán horgásztak az Ile St.-Louis és a Place du Verte Galente közt, s néha, derűs időben, megesett, hogy vettem egy-egy liter bort, egy kenyeret, kolbászt, kiültem a napra, valamelyik újonnan vett könyvemet olvasgattam, és el-elnéztem a horgászokat.

Az útleírások szerzői úgy írnak a Szajna-parti horgászokról, mintha azok mind merő kótyaságból üldögélnének a parton, és sohase fognának semmit; márpedig ott komoly és eredményes horgászat folyik. Akkoriban a legtöbb horgász olyan ember volt, aki vagy a csöpp kis nyugdíjából élt, és nem tudta, hogy nem falja-e fel azt is az infláció, vagy olyan lelkes horgász, aki, ha a munkája engedte, fél napokat, egész napokat töltött a parton. Charentonban, ahol a Marne torkollik a Szajnába, vagy Párizs alatt meg felett jobb fogás esik, de nagyon jól lehet horgászni bent a városban is.

Én magam nem horgásztam, mert nem volt hozzá felszerelésem, és inkább arra spóroltam, hogy majd Spanyolországban fogok. Azt se tudtam sohasem, hogy mikor végzek a munkámmal, vagy mikor kell elutaznom, s így nem akartam belegabalyodni a horgászásba, hiszen annak is megvan a maga jó ideje és a holtszezonja. De mindig figyelemmel kísértem, s ez érdekes volt, jó volt tudni róla, s engem mindig felvidított, hogy még a városban is akadnak olyan emberek, akik elmerülten, komolyan horgásznak, s néhanapján néhány friture-t visznek haza a családjuknak.

A folyóparton sohasem tört rám a magányosság: ott voltak a horgászok, és ott volt a folyón zajló élet, a szép uszályok a maguk zárt fedélzeti életével, a vontatók, kéményük, amint hátrahajlik a hidak alatt, s mögöttük a hosszú sor uszály, meg a terebélyes szilfák a kövezett parton, a platánok, s itt-ott a nyárfák. Annyi volt a városban a fa, hogy nap mint nap nyomon lehetett követni a tavasz közeledtét, amíg egy szép reggel valóban meg nem hozta az éjszakai meleg szél. Megesett azonban, hogy visszakergették a szakadó hideg esők, s ilyenkor már-már úgy tűnt, hogy sohase jön meg, s egy évszak elvész az ember életéből. Ez volt Párizsban az egyetlen igazán szomorú időszak, mert ez természetellenes volt. Az ember azt hinné, hogy ősszel tör ránk a szomorúság. Hiszen évről évre meghalunk kicsit, mikor a fákról lehull a levél, s a szélbe, a fagyos téli fénybe pőrén nyúlnak az ágak. Ám tudjuk, hogy a tavasz megjön mindig, mint ahogy tudjuk azt is, hogy a folyó szabadon árad, ha eltakarodott róla a jég. De ha esett-esett szakadatlanul az ónos eső és megölte a tavaszt, az olyan volt, akár egy ifjú oktalan halála.

Előbb utóbb ugyan ilyenkor is mindig beköszöntött a tavasz, de nyomasztó volt, hogy már-már elmaradt.