Scott Fitzgerald

 

Tehetsége természetes volt, mint a hímporalkotta rajz a pille szárnyán. Volt idő, mikor e rajzról még annyit se tudott, mint a pille, nem tudta, mikor érte horzsolás, mikor kár. Később ráébredt rokkant szárnyaira, szárnyai rajzára, de szárnyalni már elfelejtett, mert a szárnyalás szerelme elmúlt, s már csak az emlékeiben élt, hogy milyen is volt, mikor még könnyedén libbent föl a levegőbe.

Mikor megismerkedtem Scott Fitzgeralddal, nagyon furcsa dolog történt. Scot-tal általában sok furcsa dolog történt, ez azonban olyasmi volt, amit sose fogok elfelejteni. Éppen a Dingó bárban üldögéltem néhány linkóci társaságában, a rue Delambre-on, mikor bejött, bemutatkozott és bemutatta a vele levő magas, megnyerő férfit. Közölte, hogy az Dunc Chaplin, a híres baseball-csatár. Nem kísértem figyelemmel Princeton baseball mérkőzéseit, s így hírét se hallottam még Dunc Chaplinnek, de olyan kedves, derűs, fesztelen és barátságos ember volt, hogy sokkal jobban tetszett, mint maga Scott.

Scott akkoriban még majdnem kölyöknek tűnt, jóképű fiú volt, majdnemhogy csinos. Hullámos haja hirtelenszőke, homloka magas, szeme lelkes és barátságos, finoman metszett; széles ír szája, ha nőé, lehetett volna akár egy szépasszony szája is. Álla határozott, füle szabályos és csinos, orrán semmi jellegzetes, de mégis kis híján szép. Mindez együtt még nem tette volna csinossá arcát, ennek nyitja a színeiben rejlett, a haja világító szőkeségében, a szájában. Ez a száj mindaddig nyugtalanította az embert, míg Scottot meg nem ismerte, aztán meg még jobban nyugtalanította.

Alig vártam már, hogy találkozzam vele, egész nap keményen dolgoztam, annál csodálatosabbnak tűnt tehát, hogy egyszer csak itt van Scott Fitzgerald és a nagy Dunc Chaplin, akiről ugyan sohase hallottam, de aki most mégis jó barátom. Scottnak be nem állt a szája, s minthogy bosszantott, amit mondott - folyton az írásaimról beszélt, s hogy azok milyen nagyszerűek -, le nem vettem róla a szememet, s ahelyett, hogy a szavaira hallgattam volna, inkább őt figyeltem. Akkoriban az volt a nézetünk, hogy pofon dicsérni valakit nyílt sértés. Scott pezsgőt rendelt, s ő, Dunc Chaplin, meg én, s azt hiszem a linkócik közül néhányan megittuk együtt. Nem hinném, hogy akár Dunc, akár én nagyon odafigyeltünk volna Scott szónoklatára, mert szónoklat volt az a javából. Ehelyett inkább néztem őt. Testalkata könnyű volt, de nem volt valami rettenetes jó bőrben, az arca egy csöppet duzzadt. A Brooks testvéreknél készült ruhája jól állt neki, fehér inget viselt hozzá legombolt gallérral, és testőrnyakkendőt. Szólnom kéne neki a nyakkendő miatt, gondoltam, mert Párizsban akadtak angolok is, és megeshet, hogy egy éppen betoppan a Dingó-ba - akkor is éppen ott volt kettő -, de aztán arra gondoltam, egye fene a nyakkendőt, s tovább figyeltem Scottot. Később aztán kiderült, hogy a nyakkendőt Rómában vette.

Abból, hogy néztem, nem sok újat tudtam meg, legfeljebb azt, hogy jóformájú, ügyesnek látszó keze van, nem túl kicsi, s mikor felült az egyik bárszékre, azt is észrevettem, hogy a lába szára nagyon rövid. Ha a lába hossza rendes lett volna, a termete talán két hüvelykkel is magasabb. Végeztünk az első üveg pezsgővel, kinyitottuk a másodikat, s a szónoklat heve lassan alábbhagyott.

Dunc is, én is kezdtük magunkat jobban érezni, mint a pezsgő előtt, nagyon kellemes volt, hogy a szónoklat a vége felé járt már. Mindaddig úgy éreztem, hogy az én írói nagyságom kettőnk titka, a feleségemé meg az enyém, s azé a néhány emberé, akivel elég jóban vagyok, hogy ezt szóba hozzuk. Örültem hát, hogy Scott esetleges írói nagyságom dolgában ugyanerre a kellemes következtetésre jutott, de örültem annak is, hogy kezd végre kifogyni a szóból. A szónoklat után azonban a faggatás ideje következett. Az még csak ment, hogy tanulmányozzam és közben ügyet se vessek a szónoklatára, a kérdései elől azonban nem volt menekülés. Scott, rá kellett jönnöm, azt hitte, hogy egy regényíró mindent, amire csak szüksége van, megtudhat barátai és ismerősei kikérdezése útján. A kihallgatás közvetlen módszerrel folyt.

- Ernest - mondta. - Ugye nem bánod, ha Ernestnek szólítalak.

- Kérdezd meg Duncot - mondtam.

- Ne szamárkodj. Ez komoly. Mondd, te meg a feleséged háltatok már együtt, mielőtt összeházasodtatok?

- Nem tudom.

- Hogy érted azt, hogy nem tudod?

- Úgy, hogy nem emlékszem.

- Hogyhogy nem emlékszel? Ez fontos dolog.

- Nem tudom - mondtam. - Furcsa, nem?

- Több, mint furcsa - mondta Scott. - Feltétlenül emlékezned kell.

- Sajnálom, de nem emlékszem. Kár, mi?

- Ne add a kukát - mondta. - Próbálj meg komoly lenni és visszaemlékezni.

- Komoly vagyok - mondtam. - Reménytelen.

- Azért megpróbálhatnál tisztességesen visszaemlékezni.

Ez már egy kicsit erős, gondoltam. Kíváncsi voltam, így beszél-e mindenkivel, de nem tartottam valószínűnek, mert megfigyeltem, hogy kiverte közben a veríték. Apró cseppekben gyöngyözött az izzadtság hosszú, hibátlan ír felsőajka fölött, s ez akkor volt, mikor a pillantásom az arcáról a lábszárára tévedt, néztem, milyen rövid a lába, ahogy ott ült a bárszéken. Aztán megint az arcára pillantottam, s egyszerre valami furcsa dolog történt.

Amint a pezsgőspohárral a kezében ott ült a bárpultnál, a bőr mintha ráfeszült volna az arcára, mindaddig, míg arca duzzadtsága teljesen le nem lohadt, aztán továbbszűkült a bőr, míg arca halálfejjé nem vált. Szeme besüppedt, tekintete elhalt, ajka szorosan összezárult, arcából kifutott a szín, viaszfehérré vált. Ez nem volt képzelődés. A szemem előtt lett az arcából szabályos halálfej, halotti maszk.

- Scott - kérdeztem -, rosszul vagy?

Nem felelt, s az arckifejezése még feszültebbé vált.

- Azt hiszem orvoshoz kéne vinnünk - mondtam Dunc Chaplinnek.

- Á, nincs semmi baja.

- Hisz olyan, mintha meg akarna halni.

- Nem hal meg. Van ő így néha.

Taxiba tettük, s én nagyon aggódtam, de Dunc azt mondta, hogy minden rendben van, semmi okom aggódni érte. - Mire hazaér, valószínűleg kutya baja - mondta.

Bizonyára így is volt, mert mikor pár nap múlva a Closerie des Lilas-ban találkoztam vele, és megmondtam: sajnálom, hogy az ital úgy elbánt vele, s hogy beszélgetés közben nyilván túl gyorsan hágtunk a nyakára, csodálkozva kérdezte:

- Mi az, hogy sajnálod? És miféle ital bánt el velem? Tulajdonképpen miről beszélsz, Ernest?

- A múltkori éjszakáról a Dingó-ban.

- Nem volt nekem a Dingó-ban semmi bajom. Egyszerűen csak ráuntam arra a két feneette angolra, aki veled volt, és hazamentem.

- Mikor te ott voltál, nem volt ott semmiféle angol, csak a csapos.

- Ne csinálj úgy, mintha itt valami rejtély volna. Tudod jól, kikre gondolok.

- Ó - mondtam. Scott visszament később a Dingó-ba? Vagy máskor járt ott? Csakugyan, emlékeztem vissza, volt ott két angol. Már azt is tudtam, hogy kik. Valóban ott voltak.

- Igen - mondtam. - Hát persze.

- Az a lány, aki főnemesnek adta ki magát, s olyan goromba volt, meg a társaságában az a tökrészeg alak. Azt mondták, hogy a te barátaid.

- Barátaim is. S az a lány néha igazán goromba.

- Látod. Semmi értelme rejtélyt szimatolni csupán azért, mert az ember megivott egy-két pohár bort. Miért akarsz mindenáron titokzatoskodni? Ezt nem vártam volna tőled.

- Nem is tudom - próbáltam végét szakítani a témának. Aztán eszembe jutott valami: - Mondd, a nyakkendőd miatt gorombáskodtak? - kérdeztem.

- Miért épp a nyakkendőm miatt? Fehér pólóing volt rajtam közönséges fekete nyakkendővel.

Nem erőltettem tovább, ő pedig megkérdezte, hogy miért is szeretem ezt a kávéházat? Elmondtam neki, milyen volt régen, s ő is igyekezett megszeretni, ültünk ott ketten, én szerettem a helyet, ő meg szerette volna megszeretni, sorra tette fel a kérdéseit, mesélt írókról, kiadókról, ügynökökről, kritikusokról, George Horace Lorimerről,^[45] pletykált, elmondta a sikeres írólét gazdaságtanát, cinikus volt, mulatságos, jókedvű, bűbájos és hízelgő, hiába voltam tartózkodó mindenkivel, aki hízelgett nekem. Lekicsinylően, de keserűség nélkül beszélt mindenről, amit írt, s ebből megértettem, hogy az új könyve bizonyára nagyon jó, ha így, minden keserűség nélkül tud beszélni korábbi könyveinek hibáiról. Azt szerette volna, ha új könyvét, A nagy Gatsby-t azonnal elolvasom, amint vissza tudja szerezni utolsó és egyetlen kölcsönadott példányát. Abból, amit mesélt róla, sohase derült volna ki, milyen jó írás, ha csak abból a szemérmes tartózkodásból nem, ami minden önteltség híján levő írót jellemez, ha valami nagyon jót írt, így hát reméltem, hogy sikerül majd hamar visszakapnia, s én is elolvashatom.

Scott elmondta, hogy Maxwell Perkins szerint a könyv nem megy jól, bár nagyon jó sajtója volt. Már nem emlékszem, hogy akkor-e, vagy később, megmutatta Gilbert Seldes^[46] kritikáját, s az jobb már nem is lehetett volna. Csak akkor lehetett volna jobb, ha maga Gilbert Seldes is jobb lett volna. Scott nem értette, s bántotta is, hogy a könyvet nem veszik, bár, mint mondtam, nem volt benne semmi keserűség, örvendezett is, restelkedett is, hogy a könyve olyan jó.

Aznap, amint a Lilas teraszán ültünk kint, és néztük, amint beesteledik, figyeltük a járókelőket, a homályos esti fény változásait, Scottban nem ment végbe semmiféle kémiai átalakulás attól a két szódás whiskytől, amit megittunk. Gondosan szemmel tartottam, de nem történt semmi, nem tett fel arcátlan kérdéseket, nem csinált semmi megbotránkoztatót, nem szónokolt, pont úgy viselkedett, ahogy egy ép eszű, értelmes és megnyerő ember viselkedni szokott.

Elmondta, hogy Zelda, a felesége, meg ő kénytelen volt otthagyni kis Renault kocsiját Lyonban, mert olyan rossz volt az idő, s megkérdezte, nem volna-e kedvem a kocsiért vele együtt vonaton lemenni Lyonba, s onnan kocsival hazajönni Párizsba? Fitzgeraldék bútorozott lakást béreltek a rue de Tilsitt 14 alatt, nem messze az Etoile-tól. Késő ősz volt már, a vidék, gondoltam, ilyenkor a legszebb, s ragyogó szép utat tehetünk. Scott olyan aranyos volt, és olyan okos, két kiadós whisky, láttam, meg se kottyan neki, olyan vonzó volt és szemmel láthatólag olyan józan, hogy az az éjszaka a Dingó-ban csak nyomasztó álomnak tűnt. Így hát azt mondtam, hogy szívesen lemennék Lyonba, s megkérdeztem, mikor indulunk?

Megállapodtunk, hogy másnap találkozunk, s úgy intézzük, hogy a reggeli lyoni expresszel elmehessünk. Ez jókor indult, és nagyon gyors volt. Ha jól emlékszem, csak egyszer állt meg, Dijonban. Úgy terrveztük, hogy bemegyünk Lyonba, megnézzük a kocsit, s ha semmi baja, fölségesen megreggelizünk, még délelőtt visszaindulunk Párizsba. Lázba hozott az út. Egy nálam idősebb és befutott íróval utazhatom együtt, lesz időnk a kocsiban beszélgetni, s bizonyára sok hasznosat tanulhatok tőle. Ha visszagondolok, furcsa, hogy Scott az én szememen akkoriban idősebb írónak számított, minthogy azonban nem olvastam még A nagy Gatsby-t, a gondolataimban úgy élt, mint aki nálam sokkal idősebb. Arra gondoltam, hogy a Saturday Evening Post-ban már három évvel azelőtt is megjelentek elbeszélései, mégse tartottam soha komoly írónak. A Closerie des Lilas-ban elmondta, hogy azt, amiből hite szerint jó elbeszélés kerekednék, hogyan írja meg - s ezek valóban jó elbeszélések voltak a Post-hoz viszonyítva -, aztán hogyan változtat rajtuk a közlés kedvéért, pontosan tudván, mennyire kell kicsavarnia egyet-egyet ahhoz, hogy eladható tárcanovellává legyen. Megbotránkoztam, és megmondtam neki, hogy ez nézetem szerint prostitúció. Elismerte, hogy az, de azt mondta, kénytelen megtenni, mert csak azon a pénzen tud tisztességes könyveket írni, amit a tárcanovellákon megkeres. Én azt mondtam, hogy szerintem senki sem írhat másként, mint a tőle telhető legjobban, mert különben tönkreteszi a tehetségét. Ő először megírja az igazi elbeszélést, mondta, abból tehát, hogy végül tönkreteszi és megváltoztatja, semmi kára nem származik. Ezt sehogyan sem hittem el, szerettem volna meggyőzni az ellenkezőjéről, nézetem alátámasztására azonban az kellett volna, hogy legyen egy regényem, amit megmutathatok neki, olyan, hogy meg tudjam győzni az igazamról, márpedig ilyen regényt eddig nem írtam. Minthogy éppen akkor kezdtem szálára szedni minden írásomat, hogy megszabadítsam minden sallangtól, hogy inkább megteremtsem, mint megmagyarázzam, amit írok, csodálatos élmény volt írnom. Ugyanakkor nagyon nehéz is, és fogalmam sem volt, hogyan fogok megírni valamit, ami olyan hosszú, mint egy regény. Gyakran még az is egy egész délelőttömbe került, hogy egyetlen bekezdést leírjak.

Hadley, a feleségem, örült a lyoni útnak, bár nem becsülte sokra Scott egyik írását sem, amelyet addig olvasott. A jó író az ő számára Henry James volt. Úgy vélte, jól teszem, ha pihenek és kikapcsolódom egy kicsit a munkából, elmegyek utazni, bár mindketten inkább azt szerettük volna, ha van elég pénzünk, hogy kocsit vegyünk, és mi menjünk el utazni ketten. Ez azonban soha eszembe sem jutott. Boni és Liverighttól kétszáz dollár előleget kaptam az első, azon az őszön Amerikában kiadandó elbeszélés-kötetemre, azonkívül eladtam néhány elbeszélést a Frankfurter Zeitung-nak, a Querschnitt-nek Berlinben, meg a Quorter-nak és a Transatlantic Review-nak Párizsban, fogunkhoz vertünk minden garast, csak arra költöttünk, ami a legszükségesebb, hogy félretehessünk valamit és lejuthassunk júliusban a feriá-ra Pamplonába, Madridba, majd utána a valenciai feriá-ra is.

Reggel, amikor indulnunk kellett volna, már jóval korábban kint voltam a Gare de Lyonon, és a bejáratnál vártam Scottra. A jegyek nála voltak. Amint közelgett az indulási idő, és ő csak nem jött, peronjegyet váltottam, végigmentem a vonat mentén, hátha megtalálom. Mikor a vonat már éppen indulófélben volt, felugrottam és végigjártam az összes kocsikat, abban a reményben, hogy fent lesz a vonaton. A szerelvény hosszú volt, de ő nem volt rajta. Megmagyaráztam a helyzetet a kalauznak, jegyet váltottam - másodosztályút, mert harmadik nem volt -, és megkérdeztem a kalauzt, hogy melyik a legjobb lyoni szálloda? Mást nem tehettem, mint hogy Dijonból megeresszek egy táviratot Scottnak, és megadjam a szálloda címét, ahol Lyonban várni fogom. Lehet, hogy indulás előtt már nem kapja meg, de a felesége feltehetőleg utánaküldi. Sose hallottam még, hogy egy felnőtt férfi lekéssen a vonatról; ezen az úton azonban bőven volt még mit tanulnom.

Akkoriban igen rossz természetem volt, könnyen dühbe gurultam, de mire elhagytuk Montereau-t, lecsillapodtam már és nem voltam olyan dühös, hogy ne tudtam volna nézni, és élvezni a tájat. Délben jól megebédeltem az étkezőkocsiban, megittam egy üveg St.-Emiliont, és arra gondoltam, hogy ha már olyan éktelen nagy marha vagyok, hogy először elfogadom a meghívást egy olyan útra, amely másnak kerül pénzébe, aztán mégis ráköltöm, amire Spanyolországban lett volna szükségünk, akkor úgy kell nekem. Eddig még sose fogadtam el meghívást úgy, hogy más fizessen helyettem, és ne osszuk el a költségeket, most is amellett voltam hát, hogy a szállodaszámlát és a kosztot fizessük ki-ki alapon. Most azonban még azt se tudtam, hogy Fitzgerald előkerül-e egyáltalán? Ha dühös voltam rá, Scottból lefokoztam Fitzgeralddá. De aztán örültem már, hogy kezdetben jól kidühöngtem magam, és későbbre nem futotta a mérgemből. Ezt az utat ugyanis nem annak találták ki, aki egykönnyen kijön a sodrából.

Lyonban aztán megtudtam, hogy Scott elindult ugyan Párizsból Lyonba, de arra vonatkozólag már nem üzent semmit, hogy hol akar megszállni? Még egyszer megadtam hát a címemet, és a szobalány megígérte, hogy megmondja Scottnak, ha hazatelefonál. Madame ugyanis nem érezte jól magát, és aludt még. Én végigtelefonáltam az elképzelhető összes szállodát, és mindenütt üzenetet hagytam, de képtelen voltam földeríteni Scott tartózkodási helyét, elmentem hát egy kávéházba, hogy megigyam egy apéritif-et, és elolvassam az újságokat. A kávéházban összeakadtam egy emberrel, aki abból élt, hogy tüzet nyelt, és a hüvelykujjával meg a mutatóujjával meggörbítette a fogatlan ínye közé szorított aprópénzt. Fogínye, ahogy megmutatta, szemre ugyan csupa sebhely, de kőkemény. Azt mondta, hogy ez nem is olyan rossz métier^[47]. Megkérdeztem, inna-e velem valamit, s ő készségesen elfogadta. Kellemes vonású barna arca izzott és csillogott, ha tüzet nyelt. Azt mondta, Lyonban már nem sok pénzt hoz, ha tüzet nyel az ember, s az ujja meg az állkapcsa erejét mutogatja. A kontár tűzevők tönkretették a métier-t, és mindenütt tönkre is fogják tenni, ahol megengedik, hogy kontárkodjanak. Egész este tüzet evett, mondta, s még annyit se keresett, hogy az éjjel valami mást is ehetett volna. Megkérdeztem, inna-e még egy pohárral, hogy kiöblítse a szájából a tűz petróleum ízét, s meghívtam, hogy ha tud valami olcsó és jó helyet, egyék velem. Azt mondta, tud egy pompás helyet.

Egy algériai vendéglőben potom áron megreggeliztünk, az étel is ízlett, meg az algériai bor is. A tűznyelő nagyon kedves ember volt, érdekes volt elnézni, ahogy evett, mert éppolyan jól rágott a fogatlan ínyével, mint mások az ép fogsorukkal. Megkérdezte, miből élek, s megmondtam, hogy kezdő író vagyok. Megkérdezte, hogy mit írok, s én elmeséltem neki egy-két novellámat. Azt mondta, hogy ő sok történetet tud, egyik-másik szörnyűbb és hihetetlenebb, mint amit valaha is megírtak. Akár el is mondhatja, én meg írjam meg, s ha hoz valamit, fizessek neki annyit, amennyit jogosnak vélek. De még ennél is jobb volna, ha elmennénk együtt Észak-Afrikába, s ő elvinne engem a Kék Szultán országába, ott aztán olyan történeteket hallanék, amilyeneket ember még sose hallott.

Megkérdeztem, hogy miről is szólnának e történetek, s ő azt mondta, hogy csatákról, kivégzésekről, emberek meggyötréséről, erőszakról, félelmes szokásokról, hihetetlen csalafintaságokról, kicsapongásról; bármiről, amire csak szükségem van. Ideje volt már, hogy elinduljak vissza a szállodába, és újabb nyomozást indítsak Scott után, kifizettem hát a számlát, és megnyugtattam a tűznyelőt, hogy biztosan találkozunk még valahol. Közölte, hogy lent szándékszik dolgozni Marseille környékén. Akkor előbb-utóbb biztos összeakadunk, mondtam, s hogy nagyon örültem, hogy együtt reggeliztünk. Elbúcsúztunk, ő ott maradt kiegyenesíteni és az asztalon halomba rakni a begörbített aprópénzeket, én meg visszasétáltam a szállodába.

Lyon nem valami vidám város éjszaka. Nagy, nehézkes, csupa pénz város, valószínűleg pompás hely, ha valakinek pénze van, és szereti az efféle városokat. Hallottam pár évvel ezelőtt, hogy milyen csodálatosan készítik a csirkét a lyoni vendéglőkben, de akkor mi mégis inkább ürühúst ettünk. Az ürü is pompás volt.

A szállodában nem várt semmiféle üzenet Scottól, lefeküdtem hát a számomra szokatlanul fényűző szállodai szobában, és Turgenyev Egy vadász feljegyzései című művének Sylvia Beach könyvtárából kölcsönzött első kötetét olvasgattam. Három esztendeje nem volt már részem a nagy szállodák fényűzésében, kitártam hát az ablakot, a vállam meg a fejem alá gyűrtem a párnát, és ragyogóan éreztem magam Turgenyevvel Oroszországban, míg olvasás közben el nem nyomott az álom. Reggel éppen borotválkoztam, hogy elmenjek valahova reggelizni, mikor a portáról felszóltak, hogy a földszinten vár egy úr.

- Lesz szíves megmondani neki, hogy kéretem, jöjjön fel - mondtam, folytattam a borotválkozást, és hallgattam a már kora hajnal óta lüktetőén élénk város moraját.

Scott nem jött fel, s csak lent, a portán találkoztunk.

- Rettentően sajnálom, hogy ilyen zavart okoztam - mentegetőzött. - Ha legalább azt tudtam volna, hogy hol akarsz megszállni, mindjárt egyszerűbb lett volna.

- Nem tesz semmit - mondtam. Még hosszú autóút állt előttünk, s a békesség ilyenkor mindennél előbbre való. - Melyik vonattal jöttél?

- Nem sokkal a tied után. Nagyon kellemes vonat, igazán éppúgy jöhettünk volna ezzel is.

- Reggeliztél már?

- Még nem. Téged hajszoltalak városszerte.

- Kár volt - mondtam. - Otthon nem mondták meg, hogy itt vagyok?

- Nem. Zelda rosszul érezte magát, talán nem is lett volna szabad lejönnöm. Eddig az egész út csak bajjal járt.

- Hát akkor reggelizzünk, keressük meg a kocsit, aztán hajrá! - mondtam.

- Pompás. Itt reggelizünk?

- Kávéházban gyorsabb.

- De itt biztos, hogy jó a reggeli.

- Hát akkor együnk itt.

Kiadós amerikai reggelit ettünk, sonka-tojással, igazán nagyon jó volt. De amíg megrendeltük, vártunk rá, megettük, vártunk, hogy fizethessünk, majd egy óránk ráment. Alighogy a pincér hozta a számlát, Scott elhatározta, hogy itt, a szállodában, hideg ebéd-csomagot állíttatunk össze. Megpróbáltam lebeszélni róla, mert biztosra vettem, hogy Mácon-ban úgyis kapunk majd egy üveg máconit, s szendvicset is mindig vehetünk valamilyen charcuterie-ben^[48], vagy pedig, ha a boltok történetesen zárva volnának, amikor Máconon átutazunk, bizonyára szép számmal találnánk útközben vendéglőt, ahol megállhatunk. Ő azonban azt mondta, hogy éppen én voltam az, aki azt állította, hogy Lyonban csodálatosan készítik el a csirkét, azt tehát okvetlenül innen kell magunkkal vinnünk. A szállodában becsomagolták hát számunkra az ebédet, és alig került négy-ötször annyiba, mintha magunk vettük volna.

Scott nyilván ivott már, mielőtt találkoztunk, s minthogy úgy láttam, kívánja az italt, megkérdeztem, nem innánk-e meg a bárban egy pohárral, mielőtt útnak indulunk? Azt felelte, hogy reggel nem szokott inni, s megkérdezte, én szoktam-e? Ez teljesen attól függ, hogy érzem magam, mi az aznapi tennivalóm, mondtam, mire kijelentette, hogy ha inni kívánok, velem tart, ne igyak egyedül. Megittunk hát egy-egy whiskyt meg Perrier-t a bárban, míg az ebédre vártunk, s ettől mind a ketten sokkal jobb kedvre derültünk.

Én fizettem a szállodaszobát, és én fizettem a bárban is, bár Scott akart kifizetni mindent. Ezt már kezdetben vegyes érzelmekkel fogadtam, s rájöttem, hogy annál jobban érzem magam, minél több az, amit én fizethetek. Azt a pénzt költöttem, amit Spanyolországra tettem félre, de tudtam, hogy Sylvia Beachnél van hitelem, s akármennyit költök is, megkapom tőle kölcsön.

A garázsban, ahol Scott a kocsiját hagyta, meglepve tapasztaltam, hogy a kis Renault-nak nincsen teteje. Mikor a kocsit Marseille-ben kirakták, megsérült a teteje, de az is lehet, hogy már bent Marseille-ben rongálódott meg, Zelda tehát elrendelte, hogy vágják le, és nem engedte, hogy helyette újat szereljenek fel. A felesége ki nem állhatja az autótetőt, mesélte Scott, s így tető nélkül utaztak egészen Lyonig, ahol aztán útjukat állta az eső. A kocsinak egyébként nem volt semmi baja, és Scott, miután vitába keveredett egy-két afféle tételen, mint a kocsimosás, a zsírozás és a kocsi feltöltése két liter olajjal, kifizette a számlát. A garázsmester megmagyarázta, hogy a kocsinak már új dugattyúgyűrűkre volna szüksége, s hogy kellő olajmennyiség és hűtővíz nélkül feltétlenül tönkremegy. Megmutatta, hogy mennyire melegszik a motor, még a festék is leég tőle. Azt mondta, ha rá tudnám beszélni Monsieur-t, hogy ezt a gyűrű-ügyet Párizsban elintézze, a kocsi, amely egyébként jó kis kocsi, egész jól megfelelne arra a célra, amire épült.

- Monsieur nem engedte, hogy új tetőt tegyek rá.

- Nem?

- Az ember tartozik valamivel a kocsijának.

- Bizony.

- Önöknek talán nincs esőköpenyük?

- Nincs - mondtam. - Nem tudtam, hogy a kocsinak nincsen teteje.

- Próbálja meg rávenni Monsieur-t, hogy legyen komoly - kérlelt. - Legalább, ha a kocsijáról van szó.

- Á - mondtam.

Körülbelül egy óra hosszat álltunk Lyonban, mert esett az eső. Aznap az eső még vagy tízszer megállított. Futó zápor volt mind, de némelyik tovább tartott, mint a többi. Ha lett volna esőköpenyünk, egész kellemes lett volna vezetni a tavaszi esőben, így azonban a fák alá menekültünk, vagy megálltunk valami útmenti kávéház előtt. Csodálatos ebédet állítottak össze a lyoni szállodában, gombás sült csirkét csomagoltak, hozzá pompás kenyeret és fehér máconi bort. Valahányszor csak megálltunk, Scott mindig megörült a fehér máconnaise-nek. Máconban tehát vettem még négy üveg ragyogó bort, s mikor megkívántuk, egynek-egynek mindig kihúztam a dugóját.

Nem hiszem, hogy Scott valaha is ivott volna már üvegből, úgy izgult hát, mintha nyomornegyedbe tévedt volna, vagy mint az a kislány, aki először megy úszni fürdőruha nélkül. Kora délután azonban egyszer csak elfogta az aggodalom az egészsége miatt. Elmondta, hogy nemrégiben ketten haltak meg az ismerősei közül tüdő-vértolulásban. Mindketten Olaszországban haltak meg, s őt nagyon leverte a dolog.

Megmondtam, hogy a tüdő-vértolulás csak a tüdőgyulladás régies neve, mire ő kijelentette, hogy ehhez nem értek, és alapvető tévedésben vagyok. A tüdő-vértolulás olyan betegség, amely csak Európában honos, s még ha olvastam is az apám orvosi könyveit, nem tudhatok róla semmit, mert azok szigorúan csak az amerikai betegségekkel foglalkoztak. Mondtam, hogy apám Európában is tanult. Scott azonban megmagyarázta, hogy a tüdő-vértolulás nemrégiben ütötte fel a fejét Európában is, tehát az apám még egyáltalán nem ismerhette. Azt is megmagyarázta, hogy Amerika más-más vidékein is mások a betegségek, s ha az apám történetesen New Yorkban praktizált volna, nem a Közép-Nyugaton, a betegségek egész más skáláját ismerte volna meg. Ezt a szót használta: skála.

Elismertem, hogy nagyon is igaza van, mikor azt állítja, hogy Amerika más-más vidékein más-más betegség uralkodik, és hogy van olyan, amely itt vagy ott elő se fordul. Példaként a new-orleansi leprát említettem, amely Chicagóban már nagyon ritka. Ugyanakkor azonban azt mondtam, hogy az orvosoknak megvan a módjuk rá, hogy ismereteiket és értesüléseiket egymással közöljék, s most, hogy említi, valóban emlékszem már a Journal of the American Médical Association egyik tanulmányára, amely az európai tüdő-vértolulásról szólt, s a betegség történetét visszavezette egészen Hippokratészig.

Ez egy kissé gondolkodóba ejtette, s én biztattam, hogy igyék még a máconnaise-ből, mert e közepesen testes, de alacsony alkohol tartalmú jó fehérbor szinte különleges hatású gyógyszere a tüdő-vértolulásnak.

Scott ezután felvidult egy kicsit, de rövidesen ismét búnak eresztette a fejét, és megkérdezte, érintünk-e valami nagyvárost, mielőtt kitörne rajta a lázroham és az önkívület, amely az igazi, az európai tüdő-vértolulás biztos ismertetőjele. Most egy olyan cikket idézek, mondtam, amelyet valaha, amikor a neuilly-i amerikai kórházban arra vártam, hogy a torkomat kauterezzék, egy francia orvosi folyóiratban olvastam erről a betegségről. A kauterezés szó vigasztalólag hatott Scottra. Mégis tudni szerette volna, hogy mikor érünk nagyvárost. Azt mondtam, ha nem állunk meg, harmincöt perc alatt ott lehetünk.

Scott megkérdezte, nem félek-e a haláltól, s én megmondtam, hogy néha jobban, mint bármi mástól.

Most megint alaposan nekieredt az eső, s a legközelebbi falu kávéházában kerestünk előle menedéket. Már nem emlékszem pontosan a délután valamennyi részletére, de tudom, hogy mikor megszálltunk végre, talán Châlon-sur-Saône-ban, már olyan késő volt, hogy az üzletek zárva voltak. Amint megérkeztünk a szállodába, Scott nyomban levetkőzött, és bebújt az ágyba. Nem bánja, mondta, ha el is viszi a tüdő-vértolulás. Az egyedüli kérdés, hogy ki viseli gondját Zeldának és a kicsi Scottynak. Nem láttam ugyan tisztán, hogyan gondoskodhatnék róluk én, hisz épp elég viszontagságos feladat volt a feleségemről, Hadleyről, meg a kisfiamról, Bumby-ról gondoskodnom, mégis megígértem, hogy megteszem majd, ami tőlem telik, s Scott megköszönte. Vigyáznom kell, mondta, hogy Zelda ne igyék, s hogy Scottynak legyen angol nevelőnője.

A ruháinkat elküldtük száradni, s mi pizsamát húztunk. Kint még mindig esett, de bent égett a villany, és kellemes volt. Scott ágyba bújt, hogy az erejét megőrizze a betegséggel vívott harcra. Megszámoltam az érverését, hetvenkettő volt, megtapogattam a homlokát, hűvös volt. Fülemet a mellkasára tapasztottam, és kértem, hogy sóhajtson mélyeket, de ott se hallottam semmi aggasztót. - Ide hallgass, Scott - mondtam. - Makkegészséges vagy. Ha annyira félsz, hogy megfázol, maradj ágyban, én meg rendelek neked is, magamnak is whiskyt meg limonádét, beveszel vele egy aszpirint, pompásan fogod érezni magad, és még csak náthás se leszel.

- Ó, ezek a vénasszony-gyógymódok - mondta Scott.

- Nincs semmi lázad. Hogy az istennyilába akarsz tüdő-vértolulást kapni láz nélkül?

- Ne káromkodj - mondta Scott. - Honnan tudod, hogy nincsen lázam?

- A pulzusod normális és tapintásra nem érezni, hogy lázad volna.

- Tapintásra! - mondta Scott keserűen. - Ha jó barátom volnál, szereznél egy hőmérőt.

- Pizsamában vagyok.

- Hát hozass egyet.

Csöngettem a szobapincérnek. Nem jött. Csöngettem még egyszer, aztán kimentem a hallba, hogy megkeressem. Scott hunyt szemmel feküdt az ágyban, lassan és óvatosan lélegzett, viaszsápadt arcával és szépmetszésű vonásaival olyan volt, mint egy halott kis keresztesvitéz. Kezdtem már belefáradni az irodalmi életbe, ha ugyan ez az élet, amit most éltem, irodalmi élet volt, hiányzott már a munka, és elfogott az a halálos magány, amit olyankor szoktam volt érezni, estefelé, ha egy-egy napot elvesztegettem az életemből. Ráuntam már Scottra és az ostoba komédiájára, de megtaláltam a pincért, adtam neki pénzt, hogy vegyen egy hőmérőt, és hozzon egy tubus aszpirint, rendeltem két citron pressé-t^[49] és két dupla whiskyt. Egész palackkal akartam rendelni, de csak poharanként adták.

Bent a szobában Scott még mindig úgy feküdt, mintha a ravatalán feküdne, szoborszerűen, mint önmaga emlékműve, a szeme lehunyva, a lélegzetvétele példásan méltóságteljes.

Mikor meghallotta, hogy beléptem a szobába, megszólalt:

- Kaptál hőmérőt?

Átmentem a szobán, és rátettem a tenyerem a homlokára. Nem volt éppen sír-hideg. De mindenesetre hűvös volt, és csöppet sem nyirkos.

- Semmi lázad - mondtam.

- Azt hittem, elhoztad.

- Elküldtem érte.

- Az nem ugyanaz.

- Nem. De még mennyire nem.

Az ember éppúgy nem tudott megharagudni Scottra, mint ahogy nem tudott volna megharagudni olyasvalakire sem, aki ütődött egy kicsit, annál dühösebb voltam azonban önmagamra, hogy belemásztam ebbe az egész ostobaságba. Bár volt a dologban valami, azt is nagyon jól tudtam, hogy mi.

Akkoriban a legtöbb alkoholistát a tüdőgyulladás vitte a sírba, az a betegség, amelyet azóta már szinte teljesen kiküszöböltek. Scottról azonban nehéz volt elhinni, hogy iszákos lenne, hiszen olyan kevéske kis szesz is megártott neki.

Európában a bort akkoriban olyasminek tartottuk, mint ami egészséges és természetes, akár az étel, s ráadásul a boldogság, a jókedv és az élvezet fontos forrása. Bort inni nem volt sznobizmus, nem volt ínyencség, és nem volt szertartás; éppoly magától értetődő volt, mint enni, s az én számomra éppoly szükséges is, eszembe se jutott volna, hogy étkezéskor ne igyam bort, almabort vagy sört. Szerettem minden bort, kivéve az édeset vagy édeskéset, meg a túl nehéz fajtákat, s velem sohase fordulhatott volna elő, hogy pár palack könnyű, száraz fehér máconi olyan kémiai elváltozásokat idézzen elő, mint Scottnál, akit tökéletesen megbolondított. Igaz, ott volt még a reggeli whisky a Perrier-vel; erről azonban - nem ismervén az alkoholistákat - el se tudtam volna képzelni, hogy megártson valakinek, aki nyitott autót vezet esőben. Az alkoholnak már réges-rég fel kellett volna szívódnia.

Míg a pincérre vártam, hogy meghozza, amit kértem, leültem, újságot olvastam, s végére jártam annak a máconinak, amelyet még az utolsó megállásunkkor bontottam fel. Az újságban mindig akadtak izgalmas bűncselekmények, s ezeket az ember, ha Franciaországban élt, napról napra nyomon követhette. A bűnügyi rovatot úgy lehetett olvasni, akár a folytatásos regényeket, csakhogy a megértésükhöz okvetlenül ismerni kellett az első fejezeteket is, mert az amerikai folytatásos regényektől eltérően itt nem volt a rovat elején rövid összefoglaló, és különben is nincs az az amerikai folytatásos regény, amelyik élvezhető lenne, ha az ember nem olvasta a legeslegfontosabb első fejezetet. Ha az ember keresztül-kasul utazik Franciaországon, az újságok csalódást okoznak, mert elveszti a sok különféle crime, affaire és scandale között a fonalat, s így nincs meg az az öröme, amit az újságolvasás a kávéházban jelent. Aznap este is szívesebben ültem volna egy párizsi kávéházban, ahol olvashattam volna a párizsi lapok reggeli kiadását, figyelhettem volna az embereket, s a vacsorához étvágygerjesztőül valami komolyabbat is ihattam volna, mint a Mácon. Minthogy azonban éppen Scottnak voltam a pásztora, ott kellett elszórakoznom, ahol voltam.

Mikor a pincér megérkezett a két pohár limonádéval, a jéggel, whiskyvel meg egy üveg Perrier-vízzel, közölte, hogy a gyógyszertár már bezárt, s így hőmérőt nem tudott hozni. Aszpirint kölcsönkért valahol. Megkértem, hogy kerítsen valahonnan kölcsönbe egy hőmérőt is. Scott kinyitotta a szemét, és sötét ír pillantást vetett a pincérre.

- Megmondtad neki, hogy milyen komoly a dolog? - kérdezte.

- Gondolom, tisztában van vele.

- Próbáld megmagyarázni, légy szíves.

Megpróbáltam megmagyarázni, s a pincér megígérte: - Ha csak tudok, hozok.

- Adtál neki elég borravalót? Csak a borravalóért dolgoznak.

- Nem hinném - mondtam. - Azt hiszem, kapnak valami mellékeset a szállodától is.

- Úgy értem, hogy csak jó borravalóért hajlandók megtenni, amire kéred őket. A velejéig rohadt a legtöbb.

Eszembe jutott Evan Shipman, s a Closerie des Lilas-nak az a pincére járt az eszemben, akinek erőnek-erejével levágatták a bajuszát, amikor berendezték azt az amerikai bárt a Closerie-ban, meg az, hogy Evan kijárt hozzá kertészkedni Montrouge-ba, jóval azelőtt még, hogy Scottal találkoztam volna, s hogy hosszú-hosszú ideig milyen jó barátok voltunk ott a Lilas-ban valamennyien, meg az összes stiklik, s hogy mit is jelentettek azok mindnyájunknak. Tudtam, hogy Scottot nem érdeklik a pincérek, sem a problémáik, sem a kedvességük és ragaszkodásuk, mégis úgy gondoltam, hogy egyszer majd mesélek neki erről az egész Lilas-problémáról, bár valószínűleg említettem már korábban is. Akkoriban Scott ki nem állhatta a franciákat, s minthogy más franciával nem érintkezett rendszeresen, csak a pincérekkel, akiknek a szavát nem értette, meg taxisofőrökkel, autószerelőkkel és háziurakkal, rengeteg alkalma nyílt, hogy megsértse és megalázza őket.

Az olaszokat talán még a franciáknál is jobban utálta, s még akkor sem tudott higgadtan beszélni róluk, ha józan volt. Gyakran kikelt az angolok ellen is, néha azonban eltűrte őket, néha meg egyenesen fölnézett rájuk. Hogy a németekkel és osztrákokkal szemben hogy érzett, nem tudom. Azt se tudom, találkozott-e valaha is némettel, vagy osztrákkal vagy éppen svájcival.

Aznap este a szállodában élveztem, hogy olyan csöndes. Megkevertem a limonádét meg a whiskyt, s azzal együtt odaadtam neki két aszpirint is. Tiltakozás nélkül és bámulatos nyugalommal lenyelte, s egyet-egyet kortyintott a whiskyjéből. Nyitva volt a szeme, és üresen bámult a semmibe. Én a crime-et olvastam az újság belső oldalán, egész kellemesen éreztem magam, sőt, úgy látszik, túl kellemesen.

- Te érzéketlen ember vagy, ugye? - kérdezte Scott, s ahogy ránéztem, rögtön észrevettem, hogy nem vált be a receptem, sőt talán a diagnózisom sem, s hogy a whisky ellenünk dolgozik.

- Hogy érted ezt, Scott?

- Ülsz itt nyugodtan, olvasod azokat a szemét francia újságokat, s ügyet sem vetsz rá, hogy én a halálomon vagyok.

- Akarod, hogy orvost hívjak?

- Hogyne. Majd egy ilyen koszos francia vidéki doktort.

- Hát mit akarsz?

- Meg akarom mérni a lázamat. Azt akarom, hogy száraz legyen végre a ruhám, hogy felüljünk a párizsi expresszre, s hogy bent legyek már a neuilly-i amerikai kórházban.

- A ruhánk holnap reggelig nem szárad meg, expresszvonat meg ilyenkor nincs - mondtam. - Miért nem fekszel nyugodtan, és eszel valamit az ágyban?

- Meg akarom mérni a lázamat.

Elég sok időbe telt, amíg a pincér kerített egy hőmérőt.

- Más nem akadt? - kérdeztem. Mikor belépett, Scott lehunyta a szemét, s legalább olyan síri formát öltött, mint Camille. Nem láttam még senkit, akinek olyan hamar kiszaladt volna az arcából a vér, mint neki, s csak azt szerettem volna tudni, hogy hová?

- Az egész szállodában ez volt az egyetlen - szabadkozott a pincér és a kezembe nyomta a hőmérőt. Közönséges kád-hőmérő volt fa hátlapon, annyi fémmel rajta, hogy éppen elsüllyedjen a fürdővízben. Gyorsan ittam egy slukkot, ablakot nyitottam, és kinéztem az esőbe. Mikor visszafordultam, Scott rám függesztette tekintetét.

Szakszerűen leráztam a hőmérőt, és odaszóltam Scottnak: - Szerencséd van, hogy nem végbélhőmérő.

- Ezt hova kell betenni?

- A hónod alá - mondtam, és bedugtam a hőmérőt a saját hónom alá.

- Vigyázz, mert fölmegy - szólt rám Scott. Egy erőteljes suhintással ismét leráztam, kigomboltam Scott pizsamakabátját, és most neki dugtam be a hőmérőt a hóna alá. Közben megtapogattam hűvös homlokát, és megfogtam a pulzusát. Mereven maga elé bámult. A pulzusa hetvenkettő volt. A hőmérőt négy percig hagytam a hóna alatt.

- Azt hittem, csak egy percig kell benntartani - mondta Scott.

- Ez nagy hőmérő - magyaráztam. - Ennél a mérési időt meg kell szorozni a hőmérő nagyságának a négyzetével. Celsius-hőmérő.

Aztán kivettem a hőmérőt, és odavittem a világossághoz, hogy leolvassam.

- Mennyi?

- Harminchét egész hat tized.

- Mennyi a rendes?

- Annyi.

- Biztos?

- Biztos.

- Próbáld ki magadon is. Biztosan akarom tudni. Leráztam a hőmérőt, kigomboltam a pizsamámat, bedugtam a hőmérőt a hónom alá, ott tartottam egy darabig, s közben figyeltem az órát. Aztán megnéztem, hogy mennyire ment fel.

- Mennyit mutat? - kérdezte, míg a számokat néztem.

- Pontosan ugyanannyit.

- És te hogy érzed magad?

- Ragyogóan - mondtam. Közben törtem a fejem, hogy harminchét hat valóban normális-e? Sokat ugyan ez se mondott, mert a hőmérő, ha nem nyúltak hozzá, makacsul harmincat mutatott.

Scott egy kicsit gyanakvónak látszott, felajánlottam hát, hogy ha akarja, tehetek még egy próbát.

- Nem kell - mondta. - Boldogok lehetünk, hogy ilyen gyorsan elmúlt. Mindig rohamosan gyógyulok.

- Pompás ember vagy - mondtam. - De úgy hiszem, éppen most helyesebb volna, ha ágyban maradnál, ennél valami könnyűt, aztán kora reggel elindulnánk. - Az volt a tervem, hogy mindkettőnknek veszek esőköpenyt, ehhez azonban tőle kellett volna pénzt kölcsönkérnem, s efölött most nem akartam vitába keveredni.

Scott azonban nem akart ágyban maradni. Fel akart kelni, felöltözni, lemenni a portára, felhívni Zeldát, és a tudtára adni, hogy semmi baja.

- De hát miből gondolná Zelda, hogy nem vagy jól?

- Amióta elvettem feleségül, ez az első éjszaka, hogy nem alszunk együtt. Okvetlenül beszélnem kell vele. Megérted, ugye, hogy ez mit jelent mindkettőnknek?

Megértettem, de azt már nem, hogy az elmúlt éjszaka hogyan alhatott együtt Zeldával; ezen azonban nem volt érdemes vitába szállni. Scott most gyorsan lehajtotta a whiskys limonádét, és megkért, hogy rendeljek még egyet. Megkerestem a pincért, visszaadtam a hőmérőt, s megkérdeztem, hogy mire jutottak a ruháinkkal? Úgy vélte, hogy eltart még egy óráig, amíg megszáradnak.

- Vasaltassa ki, attól majd megszáradnak. Nem baj, ha nem csontszárazak.

A pincér meghozta a két italt megfázás ellen, én felhörpintettem a magamét, s megpróbáltam rábeszélni Scottot, hogy lassan igyék. Aggódtam, hogy még meg talál hűlni. Most már láttam, hogy ha valóban megbetegszik, például meghűl, akkor már vihetem is be a kórházba. Az italtól azonban egy időre csodálatos jókedve támadt, élvezte a tragédiát, hogy amióta házas, ez az első éjszaka, hogy Zeldától távol van. Végül már nem bírta tovább, fölvette a hálóköpenyét, és lement Zeldának telefonálni.

Eltartott egy ideig, amíg meghívta a számot, s azután, hogy följött, hamarosan föltűnt a pincér is két újabb citromos whiskyvel. Eddig még sose láttam Scottot ennyit inni, de az ital hatása nem mutatkozott, mindössze élénkebb és beszédesebb lett, majd nekifogott, hogy nagy vonalakban elmesélje házaséletét Zeldával. Elmondta, hogyan találkoztak a háború alatt, hogyan veszítette el, és hogyan nyerte vissza ismét, aztán arról mesélt, hogy milyen a házaséletük, s hogy körülbelül egy évvel azelőtt mekkora tragédia érte őket St.-Raphaelben. Az első változat, Zelda és egy francia tengerészpilóta szerelme, valóban szomorú história volt, s én el is hittem, hogy igaz. Később ugyanezt több változatban is elmesélte, mintha csak azt próbálgatná, melyik a regénybe illőbb, de ezek közül már egyik se volt olyan szomorú, mint az első, s én mindig is az elsőt hittem el, bár ugyanúgy igaz lehetett bármelyik. A történetet mind jobban és jobban adta elő; de egyik változat se hatott rám olyan mélyen, mint az első.

Scott nagyon pontos és jó előadó volt. Ilyenkor nem kellett ügyelnie a helyesírásra, központozásra, és nem keltette a műveletlen ember benyomását, mint olyankor, ha az írását olvasta az ember, mielőtt az a korrektúrán keresztülment volna. Már két éve ismertük egymást, mire megtanulta helyesen leírni a nevemet; kétségtelen, hogy a nevem hosszú, s az is meglehet, hogy egy idő múltán mind nehezebbé vált leírnia, s én mindenesetre becsültem érte, hogy végülis megtanulta. Fontosabb szavakat is megtanult helyesen írni, és még sokkal több dologról igyekezett helyesen gondolkodni.

Akkor éjszaka arra törekedett, hogy tudjam, megértsem és értékeljem, mi is történt St.-Raphaelben, ez oly világosan állt is előttem, hogy szinte láttam, amint az együléses vízirepülőgép alacsonyan elhúz a napozó tutaj fölött, láttam a tenger színét, a gép árnyékát a tutajon, a napsütötte Zeldát, a napsütötte Scottot, hajuk sötétlő és aranyló szőkeségét, s a fiú, Zelda szeretője, barnára sült képét. Nem tudtam föltenni a kérdést, hiába motoszkált bennem, hogy ha igaz ez a mese, és mindez megtörtént, hogyan hálhatott Scott minden éjjel Zeldával? Talán éppen ez volt az, ami e históriát szomorúbbá tette minden másnál, amit valaha is hallottam, meg aztán az is meglehet, hogy Scott elfelejtett valamit, mint ahogy elfelejtette az előző éjszakát is.

A ruhánk megjött, még mielőtt Párizst megkaptuk volna, felöltöztünk hát, és lementünk vacsorázni. Scott egy picit bizonytalanul állt a lábán, s a szeme sarkából meglehetősen ellenséges pillantásokat vetett az emberekre. Csigát ettünk kitűnően elkészítve, s kezdetnek egy kancsó Fleuryt ittunk hozzá, s mikor úgy a felénél tarthattunk, kapcsolták Párizst. Scott majd egy órát volt távol, megettem végül az ő csigáit is, kenyérdarabkákkal kimártogattam a vajas, fokhagymás, petrezselymes mártást, s megittam az egész kancsó Fleuryt. Mikor visszajött, felajánlottam, hogy hozatok még csigát, de azt mondta, nem kívánja. Inkább valami egyszerűt enne. Se marhasültet, se májat, se sonkát, se tojásrántottát. inkább csirkét. Délben ugyan kitűnő sültcsirkét ettünk hidegen, de még mindig nem hagytuk el a híres csirke-vidéket, így hát egy poularde de Bresse-t rendeltünk, s egy üveg Montagnyt, e könnyű és kellemes fehér bort, amely ott terem a szomszédban. Scott alig evett, s éppen csak bele-belekóstolt a borába. Az asztalnál elvesztette az eszméletét, feje a karjára bukott. Ebben nem volt semmi színészkedés, komoly volt, sőt láthatólag még arra is ügyelt, hogy ki ne öntsön, vagy el ne törjön valamit. A pincérrel kettesben fölvittük a szobába, lefektettem az ágyra, levettem a felsőruháját, fölakasztottam, fölhajtottam a takaróját, majd betakartam. Kinyitottam és nyitva is hagytam az ablakot, mert láttam, hogy kitisztult az idő.

Lementem és befejeztem a vacsorámat, és evés közben Scotton járt az eszem. Nyilvánvaló, hogy semmit se szabad innia, s én nem viseltem jól a gondját. Láthatólag a legkevesebb ital is túlságosan fölhangolta, aztán teljesen elbánt vele. Úgy terveztem, másnap minimumra csökkentem az ivást. Majd azt mondom, hogy közeledünk már Párizshoz, és edzenem kell magamat, hogy írni tudjak. Ez persze nem volt igaz. Az edzésem egyedül abban állt, hogy sem vacsora után, sem írás előtt, sem írás közben nem ittam. Fölmentem az emeletre, kitártam az összes ablakot, levetkőztem, s ahogy ágyban voltam, szinte azon nyomban elnyomott az álom.

Másnap kocsin megérkeztünk Párizsba. Gyönyörű napunk volt, átutaztunk a Cóte d'Oron, a levegőt tisztára mosta az eső, a dombok, a mezők, a szőlők mind üdék voltak, Scott vidám, boldog és egészséges. Útközben elmondta Michael Arlen minden egyes könyvének a meséjét. Michael Arlen az az író, mondta, akit figyelni kell, ő is, én is sokat tanulhatunk tőle. Mondtam, hogy még nem jutottam hozzá a könyveihez. Nem is kell elolvasnom, mondta. Ő majd elmondja a meséjüket és jellemzi az alakokat. S úgy szóban azon nyomban doktori értekezést tartott Michael Arlenről.

Megkérdeztem, sikerült-e jó vonalat kapnia, mikor Zeldával beszélt, s ő azt mondta, hogy nem volt rossz, és hogy sok mindent kellett megbeszélniök. Mikor asztalhoz ültünk, mindig az ott található legkönnyebb bort rendeltem, és megmondtam Scott-nak, hogy nagy szívességet tenne, ha nem engedné, hogy még egy üveggel rendeljek, mert írás előtt edzenem kell, és semmilyen körülmények közt nem szabad többet innom, csak egy fél üveggel. Ragyogóan a kezemre játszott, s mikor látta, hogy az egyetlen üveg vége felé elfog már az idegesség, megkínált a magáéból.

Miután náluk elbúcsúztunk, taxiba ültem, hogy hazamenjek a fűrészmalomba. Csodálatos volt viszontlátnom a feleségemet, föl is mentünk mindjárt a Closerie des Lilas-ba, hogy ennek örömére igyunk egyet. Boldogok voltunk, mint a gyerekek, akiket elszakítanak egymástól, de megint összekerülnek, és én csak meséltem, meséltem az útról.

- Hát nem volt semmi értelme és nem tanultál semmit? - kérdezte a feleségem.

- Ha odafigyeltem volna, tanulhattam volna valamit Michael Arlenről, de ezenkívül nem tanultam semmi említésre méltót.

- És mondd, Scott boldog?

- Lehet.

- Szegény Scott.

- Egyvalamit azért megtanultam.

- Mit?

- Hogy sohase menjen az ember utazni olyasvalakivel, akit nem szeret.

- Hát nem gyönyörű?

- De igen. És most elutazunk Spanyolországba.

- De el ám. Már hat hetünk sincs és indulunk. És az idén nem engedjük, hogy bárki is elrontsa az utat, ugye?

- Nem bizony. És Pamplona után elmegyünk Madridba meg Valenciába is.

- M-m-m - dorombolt a feleségem, akár egy cica.

- Szegény Scott - mondtam.

- Szegény mindenki - mondta a feleségem. - Mi vagyunk a gazdag templom egerei.

- Rémítő nagy szerencsénk van.

- És jónak kell lennünk, hogy mégis maradjon. Ezt mindketten lekopogtuk a kávéházi asztalon, s a pincér odajött, hogy mire volna szükségünk. De azt, amire szükségünk volt, sem ő, sem más, sem az, hogy lekopogtuk fán vagy márványkövön, mert abból volt az asztal lapja, meg nem hozhatta. Ezt azonban aznap este még mi se tudtuk, és nagyon boldogok voltunk.

Egy-két nappal a hazaérkezésünk után Scott elhozta a regényét. Rikítóan ronda volt a borítólapja, emlékszem még, megütődtem tolakodó, ízléstelen és sikamlós voltán. Mintha csak valami csapnivaló fantasztikus regényhez készült volna. Scott azt mondta, hogy ez ne ijesszen el a könyvtől, a borítólap arra a long-islandi országúti hirdetőtáblára utal, amelynek fontos szerepe van a könyvben. Azt mondta, hogy neki annak idején tetszett a borítólap, de most már nem. Én mindenesetre levettem, úgy olvastam el a könyvet.

Mikor a végére értem, már tudtam, hogy nem számít, mit művelt Scott, hogyan viselkedett, tudnom kell, hogy az valami betegségféle volt, segítenem kell neki, amennyire csak tőlem telik, s igyekeznem kell, hogy jó barátja legyek. Sok-sok jó barátja volt, több, mint bármelyik ismerősömnek. Most én is beállok a sorukba, mindegy, hogy Scott látja-e valami hasznát vagy sem? Ha olyan jó könyvet tudott írni, mint A nagy Gatsby, akkor biztos ír még jobbat is. Akkor még nem ismertem Zeldát, s így nem tudtam, milyen szörnyű hátránnyal kell Scott-nak megküzdenie. De erre elég hamar rá kellett jönnünk.