Egy új iskola születése

Néhány kék fedelű füzet, két ceruza, egy ceruzahegyező (a zsebkés túl sok ceruzát pazarol), a márványtáblás asztal, a korareggel Illata, kisöpört és felmosott helyiség, no meg szerencse - mindössze ennyi kellett az íráshoz. Ami a szerencsét illeti, az ember vadgesztenyét és nyúllábat hordott a jobb zsebében. A prém már réges rég elvásott a nyúl lábáról, s a zsebben hordástól a csontok meg az ízületek tükörfényesre koptak. A körmök karmolták a zseb vásznát, ebből az ember mindig tudta, hogy vele van a szerencséje.

Néha olyan jól ment az írás, sikerült annyira életre kelteni a tájat, hogy az ember szinte ott volt, kilépett a fák közül a tisztásra, fölkapaszkodott a fennsíkra, s látta a dombokat ott túl a tó nyúlványán. Megesett, hogy a ceruzabél beletört a hegyező kúpos végébe, ilyenkor az ember kipiszkálta a bicskája kiskésével, vagy gondosan kihegyezte a ceruzát, az élesebbik pengével, aztán fél karjával belebújt a hátizsák verejték áztatta szíjába, hogy újra a hátára lódítsa, majd a szíj alá csúsztatta a másik karját is, érezte a hátára nehezedő súlyt, meg a tűleveleket a mokasszinja alatt, és elindult lefelé, a tónak.

Aztán egyszer csak megütötte a fülét, hogy szól hozzá valaki:

- Nicsak, Hem. Hát te mi az ördögöt csinálsz itt? Csak nem írni akarsz itt a kávéházban?

Egyszeriben elpárolgott a szerencsém, és becsaptam a füzetet. Ez volt a legeslegrosszabb, ami csak történhetett. Sokkal jobb lett volna, ha nem gurulok dühbe, de hát sohase voltam az önuralom mestere, és így szóltam:

- Hát te koszos csirkefogó, te mit csinálsz itt, ahol semmi keresnivalód?

- Azért, mert szeretsz bolond módjára viselkedni, még nem muszáj sértegetni az embert.

- No, tisztulj innét azzal az éktelen nagy száddal.

- Ez nyilvános helyiség. Pont annyi jogom van itt maradni, mint neked.

- Mondd, miért nem mentél inkább a Petite Chaumiére-be? Ott a te helyed.

- Ó, öregem, ne légy olyan unalmas.

Akár el is mehettem volna, abban a reményben, hogy ez csak véletlen találkozás, a látogatóm találomra tévedt be, nem lesz ragadós. Akadt még jó kávéház más is, ahol dolgozni lehetett, de az mind messze volt, és különben is ez volt a törzskávéházam. Nagyon rossz lett volna, ha kiüldöznek a Closerie de Lilas-ból. Állnom kellett hát a sarat, vagy mennem. Valószínűleg okosabb lett volna, ha szedem a sátorfámat, de akkor kezdtem már vöröset látni, és így szóltam:

- Ide hallgass. Egy olyan csibésznek, mint te, igazán van hova mennie. Miért kellett most pont ide jönnöd, és elrondítanod egy valamire való kávéházat?

- Inni akartam egyet. Mi van abban?

- Ha otthon inni adnak neked, utána összetörik a poharat.

- Hol az az otthon? Egész kellemesen hangzik.

A magas, hájas, szemüveges fiatalember leült a legközelebbi asztalhoz. Sört rendelt. Gondoltam, nem veszek róla tudomást, és megpróbálok írni. így tehát nem vettem róla tudomást, és leírtam két mondatot.

- Semmi mást nem csináltam, csak megszólítottalak.

Folytattam és leírtam még egy mondatot. Ha igazán jól megy és az ember benne van, nehéz abbahagyni.

- Talán olyan nagy ember lettél, hogy már meg se szólíthat senki?

Leírtam még egy mondatot, befejeztem a bekezdést és elolvastam. Tökéletesen ült, leírtam hát a következő bekezdés első mondatát is.

- Te azt hiszed, hogy rajtad kívül más nem is létezik, és másnak nincsenek is problémái.

Örök életemben mindig meghallgattam mások panaszát. Úgy véltem tehát, hogy jogom van most folytatni az írást, ez se lesz rosszabb, mint bármi más zaj, s mindenesetre jobb, mint mikor Ezra fagottozni tanult.

- Tegyük fel, hogy valaki író akart lenni, ezt kívánta minden porcikája, és mégse sikerült.

Folytattam az írást, s kezdett visszatérni a szerencsém, meg minden más.

- Tegyük fel, hogy úgy tört rá, mint egy ellenállhatatlan szökőár, aztán itthagyta némán és csöndben.

Még mindig jobb, mint némán, de zajt csapva, gondoltam, és folytattam az írást. Most már belejött a siránkozásba, valószínűtlen mondatai elzsongítottak, mint a deszka sírása, mikor a fűrész belekap a fűrészmalomban.

-Szardíniában voltunk - hallottam később.

Egy idő óta már csak zajként észleltem a hangját. Most azonban már elég sokat végeztem, abbahagytam hát az írást, hogy másnap folytassam.

- Nagy szardíniában?

- Ne légy olyan közönséges - mondta. - Tovább már nem is érdekel?

- Nem - mondtam én. Becsuktam a füzetemet és zsebre vágtam.

- Nem érdekel, hogy mi lett a vége?

- Nem.

- Nem érdekel felebarátaid élete és szenvedése?

- A tied nem.

- Vadállat.

- Az.

- Azt hittem, hogy segíteni tudsz rajtam, Hem.

- Boldogan lepuffantanálak.

- Megtennéd?

- Nem. Tiltja a törvény.

- Látod, én mindent megtennék érted.

- Meg?

- Meg én.

- Akkor menj a pokolba. Ezzel kezdd.

Fölálltam, odajött a pincér, fizettem.

- Elkísérhetlek a fűrészmalomig, Hem?

- Nem kísérhetsz.

- Jó, akkor majd máskor találkozunk.

- De itt nem.

- Rendben van - mondta. - Erre ígéretet teszek.

- Mit írsz mostanában - követtem el a hibát, és tettem fel a kérdést.

- A legjobbat, ami tőlem telik. Akárcsak te. De szörnyű nehéz.

- Ha egyszer nem tudsz írni, igazán nem muszáj. Mi van azon sírnivaló? Menj haza. Ülj be egy hivatalba. Kösd fel magad. Csak beszélni ne beszélj róla. Sohase is tudtál írni.

- Miért mondod ezt?

- Hallottad magad beszélni egyszer is?

- Én az írásról beszélek.

- Akkor meg fogd be a szád.

- Kegyetlen vagy - mondta. - Mindig, mindenki állította, hogy kegyetlen, lelketlen és öntelt vagy. Én még védtelek. De többé nem foglak.

- Helyes.

- Hogy lehetsz ilyen egy embertársaddal?

- Fogalmam sincs róla - mondtam. - Ide hallgass, ha egyszer mást írni nem tudsz, miért nem tanulsz meg kritikát írni?

- Gondolod, hogy kritikát kéne írnom?

- Ragyogó volna - mondtam. - Akkor mindig tudnál írni. S még csak aggódnod se kéne, hogy nincs miről írnod, vagy hogy megnémulsz. Az emberek elolvasnák és megbecsülnék, amit írsz.

- Gondolod, hogy jó kritikus lennék?

- Hogy jó-e, azt nem tudom. De kritikus, az lehetsz. Mindig volna, aki segít, s te is segíthetnél a saját embereiden.

- Mit értesz azon, hogy „saját embereim"?

- Azok, akikkel együtt mászkálsz.

- Ó, azok. Mindnek megvan a maga kritikusa.

- Nem kell feltétlenül könyvekről írnod - mondtam. - Lehet írni képekről is, színdarabokról, táncról, filmekről...

- Ez így nagyon jól hangzik, Hem. Igazán nagyon köszönöm. És olyan izgalmas. Meg hát ez is teremtő munka.

- A teremtő munkát azt hiszem túlértékelik. A világot is csak hat napig teremtette az Isten, a hetediken megpihent.

- Meg aztán mi akadálya, hogy eredeti műveket is írjak?

- Semmi az égvilágon. Kivéve, ha a kritikád lehetetlenül magasra emeli a mércét.

- Magasra is fogja. Erre számíthatsz.

- Biztos vagyok benne.

Máris kritikus volt, megkérdeztem hát, hogy meginna-e velem egy pohárral. Elfogadta.

- Hem - mondta, s abból, hogy beszélgetés közben a nevemet a mondat elejére tette, s nem a végére, tudtam, hogy mostantól kezdve már kritikus -, meg kell mondanom neked, hogy az írásodat egy kissé túl keménynek találom.

- Jaj nekem - mondtam.

- Túl meztelennek, túl soványnak.

- Hát ez nagy baj.

- Hem, túl keményen írsz, túl meztelenül, túl soványan, túl rágósán.

Némi bűntudattal megtapogattam a zsebemben a nyúllábat.

- Majd megpróbálom egy kicsit felhizlalni.

- Persze, azt nem szeretném, ha elhájasodna.

- Hal - mondtam, hogy én is úgy beszéljek, mint egy kritikus -, ezt igyekszem is elkerülni, ameddig csak tőlem telik.

- Örülök, hogy négyszemközt tudtunk szót váltani - mondta férfiasan.

- Ugye észben tartod, hogy nem jössz ide, mikor dolgozom?

- Természetesen, Hem. Magától értetődik. Most már nekem is megvan a magam kávéháza.

- Nagyon kedves vagy.

- Igyekszem, igyekszem - mondta.

Érdekes és tanulságos lett volna, ha az ifjú emberből híres kritikus válik, de hát nem vált, noha én egy ideig reménykedtem.

Nem hittem ugyan, hogy másnap is beállítana, de kockáztatni sem akartam semmit, úgy határoztam hát, hogy a Closerie egy nap szabadságot kap. Másnap korán reggel felkeltem, kifőztem a cumis üveget és a gumiját, megcsináltam a reggelit, betöltöttem az üvegbe, odaadtam Mr. Bumbynak, aztán az ebédlőben hozzáfogtam dolgozni, mielőtt még más, mint Frederic Macska, meg jómagam, felébredt volna. Akkoriban még igazán nem volt szükségem semmire, még nyúllábra se, de jó érzés volt, hogy ott van a zsebemben.