A Gonosz ügynöke

Az utolsó, amit Ezra a lelkemre kötött, mielőtt Rapallóba utaztában elbúcsúzott volna a Notre-Dame-des-Champs-tól, ez volt: „Hem, szeretném, ha megőriznéd ezt az üveg ópiumot és csak akkor adnád oda Dunningnak, ha igazán szüksége van rá."

Nagy arckrémes üveg volt; amikor lecsavartam a tetejét, valami sötét és ragacsos, nyers ópiumszagú anyagot találtam benne. Ezra, mint mondta, egy indián főnöktől vette igen drágán az Avenue de l'Opérán, közel a Boulevard des Italiens-hoz. Az ópium nyilván az Odú a falban bárból származik, gondoltam, hisz az az első világháborúban s azután is a lógósok és a kábítószer-kereskedők tanyája volt. Az Odú egy igen keskeny, vörösre festett homlokzatú bár volt a rue des Italiens-on, alig szélesebb, mint egy folyosó. Egy időben hátsó kijárata nyílt Párizs szennycsatornáira, s onnan állítólag be lehetett jutni a katakombákba is. Dunning pedig Ralph Cheever Dunning, a költő volt, aki ópiumot szívott, és közben elfelejtett enni. Ha túl sokat szívott, nem vett be a gyomra mást, csak tejet, s ilyenkor terzinákban verselt. Ezzel teljesen megnyerte Ezra szívét, aki igen sokra becsülte a verseit. Ugyanarra az udvarra nyílt a lakása, mint Ezra stúdiója, s pár héttel azelőtt, hogy Párizst elhagyta volna, Ezra engem is segítségül hívott, mikor Dunning haldoklott.

- Dunning haldoklik - üzente Ezra -, gyere azonnal.

Dunning a matracon fekve olyan volt, akár egy csontváz, s végül nyilván éhen halt volna, ha Ezrát meg nem győzöm, hogy ritka az olyan ember, aki meghal, amíg szép kerek mondatokban beszél, s még senkit sem ismertem, aki meghalt volna, míg terzinákat mondott, s kétlem, hogy erre akár maga Dante is képes lett volna. Ezra kijelentette, hogy Dunning nem is beszél terzinákban, én viszont azt mondtam, hogy talán csak azért hallom annak, mert álmomból vert fel az üzenete. Miután Dunning egy álló éjszaka hiába várta a halált, az ügy orvos kezébe került, s Dunningot egy magánklinikára szállították elvonókúrára. Ezra jót állt a tartozásaiért, s összetoborozta a költészet ki tudná megmondani miféle barátait Dunning támogatására. Énrám csak a végszükség esetén történő ópiumellátást bízta. Ez Ezrától származó szent megbízatás volt, s nekem abban volt minden reményem, hogy méltó leszek rá, és el tudom majd dönteni, hogy mi is az a végszükség? Ez akkor következett be, mikor Ezra házmesternéje egy vasárnap reggel beállított a fűrészmalom udvarára, és felkiáltott a nyitott ablakba, ahol éppen a versenykiírást tanulmányoztam:

- Monsieur Dunning est monté sur le toit et refuse catégoriquement de descendre.

Az, hogy Dunning fölmászott a műterem tetejére, és kereken kijelentette, hogy nem jön le onnan, valóban végszükségnek ígérkezett, kaptam tehát az ópiumosüveget, s a házmesterné, e kis termetű, de nagyon lelkes, a körülmények folytán roppant izgatott nő kíséretében elindultam arrafelé az utcán.

- Itt van az úrnál, amire szükség van? - kérdezte.

- Itt - mondtam. - Nem lesz semmi baj.

- Monsieur Pound mindenről gondoskodik - mondta. - Monsieur Pound maga a megtestesült jóság.

- Így van - mondtam. - Nekem is napról napra jobban hiányzik.

- Reméljük, hogy Monsieur Dunning okosan fog viselkedni.

- Itt a biztosíték - mondtam.

Mikor odaértünk az udvarra, ahonnan a műtermek nyíltak, a házmesterné megjegyezte: „Lejött már."

- Bizonyára tudta, hogy jövök - mondtam.

Fölmentem a külső lépcsőn, amely Dunning lakásához vezetett és bekopogtattam.

Dunning nyitott ajtót. Ösztövér volt, és szokatlanul nyurga.

- Ezra megkért, hogy ezt adjam oda - mondtam és átnyújtottam neki az üveget. - Azt mondta, tudni fogja, hogy ez micsoda.

Elvette tőlem az üveget és ránézett. Aztán hozzám vágta. A mellemen, vagy a vállamon talált el, s az üveg legurult a lépcsőn.

- Te szarházi - mondta Dunning. - Te kurva.

- Ezra azt mondta, hogy esetleg szüksége lesz rá - mondtam. Válaszul hozzám vágott egy tejesüveget is.

- Biztos, hogy nincs rá szüksége? - kérdeztem.

Újabb tejesüveget vágott hozzám. Visszavonultam, mire háton vágott a harmadik tejesüveggel. Aztán becsapta az ajtót.

Fölvettem az üveget, amely alig repedt meg és zsebre vágtam.

- Úgy látszik nem akarja elfogadni Monsieur Pound ajándékát - mondtam a házmesternének.

- Talán most már megnyugszik - mondta a házmesterné.

- Lehet, hogy van neki magának is - mondtam.

- Szegény Monsieur Dunning - mondta a házmesterné.

A költészet barátai, akiket Ezra beszervezett, végül ismét csatasorba álltak Dunning támogatására. A magam meg a házmesterné közös beavatkozása sikertelennek bizonyult. A repedt ópiumos üveget zsírpapírba csomagoltam, és gondosan bekötöttem az egyik lovaglócsizmámba. Mikor Evan Shipmannel pár év múlva eljöttem a lakásba a holmimért, a csizma még ott volt, de az üveget már nem találtuk benne. Fogalmam sincs, hogy miért vágta hozzám Dunning a tejesüvegeket, hacsak azért nem, mert emlékezett még hitetlenségemre első haldoklásának éjszakáján, vagy mert eleve ki nem állhatott. Emlékszem még, hogy milyen jól mulatott Evan Shipman ezen a mondaton: Monsieur Dunning est monté sur le tóit et refuse catégoriquement de descendre. Véleménye szerint volt ebben valami szimbolikus. Nem tudom. Lehet, hogy Dunning a gonosz ügynökének tartott. Vagy a rendőrség ügynökének. Mindössze annyit tudok, hogy Ezra megpróbált jót tenni Dunninggal is, mint már oly sok mással, s hogy én mindig szerettem volna hinni, hogy Dunning valóban olyan kitűnő költő, mint amilyennek Ezra tartja. Ahhoz képest, hogy költő, igazán pontosan dobott célba a tejesüveggel. Igaz ugyan, hogy Ezra, aki igen nagy költő volt, ugyanakkor nagyon jól is teniszezett. Evan Shipman, aki szintén pompás költő volt, és aki végleg nem törődött vele, hogy a verseit kiadják-e valaha is, úgy érezte, hogy van ebben valami rejtélyes.

- Több valódi rejtély kéne az életünkbe, Hem - mondta egyszer. - A szerény költő és az asztalfióknak írt jó vers: ez a kettő hiányzik igazán a mi korunkban. Persze, hát meg is kell élni valamiből.