Ford Madox Ford és az ördög cimborája

Mikor a rue Notre-Dame-des-Champs 113-ban a fűrészmalom fölött laktunk, a legközelebbi jó kávéház a Closerie des Lilás, Párizs egyik legjobb kávéháza volt. Télen jó meleg volt odabenn, tavasszal és ősszel viszont kellemes volt kint ülni a fák árnyékában azon az oldalon, ahol Ney marsall szobra állt, vagy azoknál a szögletes, szabályos asztaloknál, a boulevard mentén húzódó nagy ponyvatetők alatt. A pincérek közül kettő jó barátunk volt. A Dóme vagy a Rotonde vendégei sohase jöttek át a Lilas-ba. Itt ugyanis nem volt senki ismerősük, és senki se bámulta volna meg őket, ha mégis idevetődnek. Abban az időben sokan csak azért jártak a Boulevard Montparnasse és a Boulevard Raspail sarkán levő kávéházakba, hogy mindenki lássa őket, s mint ahogy manapság a napilapok helyettesítik a halhatatlanságot, úgy voltak e helyek annak idején a pletykarovatok előfutárai.

A Closerie des Lilás valaha olyan kávéház volt, ahol költők találkoztak többé-kevésbé rendszeresen; közülük az utolsó jeles poéta Paul Fort volt, akinek egy sorát se olvastam soha. Az egyetlen költő, akit valaha is láttam ott, Blaise Cendrars volt, betört orrú bokszoló-képével, s feltűzött, üres ingujjával, amint ép fél kezével cigarettát sodor. Jó cimbora volt egész addig, amíg nem ivott túl sokat, s amikor éppen lódított, sokkal érdekesebb volt, mint sok ember, ha híven ad elő valamit. Akkoriban már ő volt az egyetlen poéta, aki megfordult a Lilás-ban, s őt is csak egyszer láttam ott. A vendégek túlnyomórészt viseltes ruhát hordó, javakorabeli szakállas férfiak voltak, a feleségükkel, vagy a barátnőjükkel jöttek, s kabátjuk hajtókáján vagy ott volt a Becsületrend keskeny vörös szalagja, vagy sem. Mi azt reméltük, s úgy is hittük, mint tudós, vagyis savant. Majdnem addig elüldögéltek egy-egy aperitif mellett, mint ameddig azok a még viseltesebb ruhát hordó férfiak üldögéltek feleségük vagy barátnőjük társaságában egy-egy café créme mellett, akik a gomblyukukban az Akadémiai Pályadíj bíbor szalagját viselték, de ennek a pályadíjnak semmi köze sem volt a Francia Akadémiához, s mi úgy véltük, hogy az professzori, vagy egyetemi előadói hivatalukat jelzi.

Ezek az emberek otthonossá tették a kávéházat, mert élvezték egymást, élvezték az italukat, a kávéjukat, a kevertjüket, érdekelték őket a keretre fűzött újságok és folyóiratok, és egyikük se mutogatta magát.

Voltak mások is, akik ott laktak abban a negyedben, és odajártak a Lilas-ba, ezek közül többen a háborús érdemkereszt szalagját hordták a hajtókájukon, sőt egyesek a Médaille Militaire sárga és zöld szalagját is, s én mindig érdeklődéssel figyeltem, hogyan tudnak úrrá lenni a kezük, vagy lábuk elvesztése okozta hátrányon, kíváncsian néztem, hogy sikerült az üvegszemük, milyen szakavatott kézzel állították helyre az arcukat. Az agyonfoltozott arcokon mindig volt valami szinte szivárványos csillogás, olyasféle, mint a letaposott sípályákon, s ezeket a vendégeket jobban tiszteltük, mint a savant-okat vagy a professzorokat, bár könnyen meglehet, hogy azok is leszolgálták a maguk katonaidejét, csak éppen nem rokkantak belé.

Akkoriban nem bíztunk senkiben, aki nem volt kint a fronton, sőt teljesen még azokban sem bíztunk, s nagyon is úgy éreztük, hogy Cendrars-nak talán nem kellene annyira felvágnia az elvesztett karjára. Örültem, hogy kora délután volt bent a kávéházban, mielőtt még a törzsvendégek megérkeztek volna.

Aznap este kint ültem egy asztalnál, és figyeltem a fények játékát a lombokon, néztem a házakat, meg a külső boulevard-ok nagy testű, lomha lovainak jövés-menését. Mögöttem jobbra nyílt a kávéház ajtaja, egy férfi lépett ki rajta, és jött oda az asztalomhoz.

- Ó, hát itt van - mondta.

Ford Madox Ford volt, akkoriban ugyanis ezt a nevet viselte. Hangosan szuszogott vastag, foltos bajsza alatt, s peckesen tartotta magát, akár egy kétlábon járó, talpára állított, jól öltözött hordó.

- Megengedi, hogy ide üljek? - kérdezte, s már ült is le, fakókék szeme pedig kese szemöldöke és szempillái alól ki-ki tévedt a boulevard-ra.

- Drága éveket áldoztam az életemből, hogy ezeket a dögöket emberségesen vágják le - mondta.

- Már mesélte - mondtam.

- Nem hinném.

- Biztos.

- Érdekes. Soha életemben nem mondtam még el senkinek.

- Iszik egy pohárral?

A pincér éppen ott állt és Ford egy Chambéry Cassist rendelt. A pincér, aki magas volt, ösztövér, kopasz feje búbjára ráfésülve hordta a haját, és régimódi, tömött dragonyos-bajuszt viselt, megismételte a rendelést.

- Ne azt. Hozzon inkább egy f/ne a í'eau-t — mondta Ford.

- Igenis, egy fine á l'eou-t az úrnak - nyugtázta a rendelést a pincér.

Ha csak lehetett kerültem, hogy ránézzek Fordra, s mindig visszatartottam a lélegzetemet, ha zárt helyiségben voltunk együtt, most azonban kint voltunk a szabadban, s a szél a járdán a hulló leveleket felőlem sodorta arrafelé, amerre az asztalnál ő ült, jól megnéztem magamnak, aztán mindjárt meg is bántam, és elnéztem a boulevard másik oldalára. A fény megint más volt, s most elszalasztottam a változást. Ittam egy kortyot, hogy meggyőződjem, elrondította-e jövetele az italt is, de az változatlanul jó ízű volt.

- Maga nagyon besavanyodott - mondta.

- Áh.

- De igen. Többet kéne eljárnia hazulról. Azért ugrottam be ide, hogy meghívjam a mi kis estélyeinkre, amelyeket abban a mókás Bal Musette-ben szoktunk adni a Place Contrescarpe közelében a rue Cardinal Lemoine-on.

- Mielőtt maga legutóbb Párizsba érkezett, két évig laktam éppen fölötte.

- Milyen érdekes. Igazán?

- Igen - mondtam. - Igazán. A tulajdonosának taxija volt, s mikor repülőgéppel készültem valahova, ő szokott kivinni a repülőtérre, s ilyenkor mindig betértünk a Bal söntésébe, és mielőtt még elindultunk volna, a söntésben megittunk egy pohár fehér bort.

- Sohase érdekelt a repülés - mondta Ford. - Úgy készüljenek a feleségével, hogy szombat este eljönnek a Bal Musette-be. Egész mulatságos. Rajzolok egy kis térképet, hogy odataláljanak. Én egészen véletlenül bukkantam rá.

- A rue Cardinal Lemoine 74. alatt van - mondtam. - Ott laktam fölötte a harmadik emeleten.

- Házszám nincs - mondta Ford. - De ha a Place Contrescarpe-ra odatalál, akkor már ezt is könnyen megtalálja.

Ittam még egy hosszú kortyot. A pincér meghozta Fordnak az italt, és Ford megdorgálta:

- Én nem konyakot kértem szódával - szögezte le jóindulatú szigorral. - Chambéry vermouthot rendeltem és Cassist.

- Jól van, Jean - mondtam. - Hagyja csak itt nekem a fine-t. Az úrnak meg hozzon, amit rendel.

- Amit rendeltem - helyesbített Ford.

Ebben a pillanatban egy meglehetősen ösztövér, körgalléros férfi ment el előttünk a járdán. Egy magas nővel volt, futó pillantást vetett az asztalunkra, aztán folytatta az útját a boulevard-on.

- Látta, hogy keresztülnéztem rajta? - kérdezte Ford. - Ugye látta?

- Nem én. Kin nézett keresztül?

- Bellocon^[29] - mondta Ford. - Én aztán keresztülnéztem!

- Nem láttam - mondtam. - És miért nézett rajta keresztül?

- Mert megvolt rá minden okom - szögezte le Ford. - Keresztül is néztem rajta.

Úszott a boldogságban. Bellocot sose láttam még, s alig hiszem, hogy ő észrevett volna bennünket. Az volt a benyomásom, hogy gondolataiba merült, és szinte gépiesen tekintett csak az asztalunk felé. Nagyon bántott, hogy Ford goromba volt vele, hiszen én, mint tanulóéveit alighogy megkezdett fiatalember, nagyon tiszteltem őt, az idősebb írót. Ez ma már érthetetlen, de akkoriban még nem volt benne semmi különös.

Arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna, ha Belloc megáll az asztalunknál, s én megismerkedhetem vele. Azt a délutánt úgyis elrontotta, hogy Forddal találkoztam, de - gondoltam - Belloc talán javított volna rajta.

- Maga miért iszik mindig konyakot? - kérdezte Ford. - Nem tudja, hogy egy fiatal író számára végzetes, ha konyakozni kezd?

- Elég ritkán iszom - mondtam. Igyekeztem nem elfeledkezni arról, amit Ezra Pound^[30] mondott Forddal kapcsolatban, hogy sohasem szabad gorombáskodnom vele, nem szabad elfelednem, hogy csak akkor nem mond igazat, ha nagyon fáradt, hogy csakugyan jó író, s hogy ugyancsak kijutott neki a csúnya családi gondokból. Roppantul igyekeztem mindezt észben tartani, de Ford vaskos, szuszogó, közönséges lénye alig kartávolságnyira tőlem megnehezítette a dolgomat. Mégis megpróbáltam.

- Árulja el, miért néz valaki keresztül másokon? - kérdeztem - Mindeddig azt hittem, hogy ez csak Ouida^[31] regényeiben fordul elő. Sohasem voltam képes kézbe venni Ouida egyetlen regényét sem, még Svájcban, sítúrán sem, mikor megjött a párás, déli szél, kifogytam minden olvasnivalóból, és más már nem akadt, csak a háború előtti otthagyogatott Tauchnitz-könyvek. Mégis biztosra vettem, ezt diktálta a hatodik érzékem, hogy az ő regényeiben szoktak az emberek egymáson keresztülnézni.

- Egy úriember - magyarázta Ford - mindig keresztülnéz egy ripőkön.

Gyorsan megittam egy korty konyakot.

- Keresztülnéz egy modortalan fráteren is? - kérdeztem.

- Úriember sohase kerülhet ismeretségbe modortalan fráterrel.

- Akkor hát csak olyasvalakin nézhet keresztül az ember, akit mint egyenrangút ismert meg? - folytattam a témát.

- Magától értetődik.

- És hogyan ismerkedhet meg az ember egy ripőkkel?

- Vagy nem tudja, hogy az, vagy a fickó csak később válik ripőkké.

- Mi az hogy ripők? - kérdeztem. - Olyasvalaki, akit az ember legszívesebben félholtra verne?

- Nem feltétlenül - mondta Ford.

- Ezra úriember? - kérdeztem.

- Már hogy lenne úriember - mondta Ford. - Ezra amerikai.

- Amerikai nem lehet úriember?

- John Quinn talán az - magyarázta Ford. - És a maguk nagykövetei.

- Myron T. Herrick?

- Lehetséges.

- Henry James úriember volt?

- Majdnem.

- Maga úriember?

- Természetesen. Őfelsége tisztje vagyok.

- Ez kissé bonyolult - mondtam. - Én például úriember vagyok?

- Egyáltalán nem - szögezte le Ford.

- Akkor hogy ihat velem?

- Mint szépreményű fiatal íróval. Sőt, írókollégával.

- Nesze neked - mondtam.

- Olaszországban maga is úriembernek számíthatna - mondta Ford nagylelkűen.

- De én nem vagyok ripők, ugye?

- De drága fiam, persze hogy nem az. Ki merne ilyet állítani?

- Lehet, hogy én is ripők leszek - mondtam szomorúan. - Tudja, a konyak, meg a többi. Ez taszította romlásba Lord Harry Hotspurt is Trollopenál.^[32] Mondja csak, Trollope úriember volt?

- Dehogy volt az.

- Biztos hogy nem?

- Van, akinek más a véleménye. Szerintem nem.

- És Fielding? Ő bíró volt.

- A szó szoros értelmében talán igen.

- Marlowe?

- Jaj dehogy.

- John Donne?

- Ő pap volt.

- Hát ez ragyogó - mondtam.

- Nagyon örülök, hogy ez érdekli magát mondta Ford. - Mielőtt elmennék, megiszunk együtt még egy konyakot szódával.

Mikor Ford elbúcsúzott, már sötét volt, s én még elsétáltam a Kioszkhoz, megvettem a Paris-Sport-Complet-t, a délutáni versenylap utolsó kiadását, ebben ugyanis már benne voltak az auteuil-i eredmények, meg az Enghienben másnapra kiírt futamok indulói. Émile, a pincér, aki most Jean helyett volt szolgálatban, odajött hozzám, hogy megnézze az auteuil-i utolsó futam eredményét. Aztán egy jó barátom ült át az asztalomhoz, aki ritkán járt a Lilas-ba. Mikor italt rendelt Émile-nél, az ösztövér körgalléros férfi a magas nővel éppen ott ment el mellettünk a járdán. Pillantása rátévedt az asztalunkra, aztán továbbkalandozott.

- Nézd, Hilaire Belloc - figyelmeztettem a barátomat. - Itt volt délután Ford, és keresztülnézett rajta.

- Ne légy hülye - mondta a barátom. - Ez Aleister Crowley, az ördöngös. Állítólag ő a világ leggonoszabb embere.

- Bocsánat - mondtam én.