Második fejezet

 

 

 

Heather igyekezett megfékezni a remegését, miközben Ethan szemöldöke felszaladt. – Mi?

– A harmadik vámpír megölhetett volna, ha nem kapod el.

A férfi elmosolyodott, felvillantak egyenletes, hófehér fogai. – Nos, a segítséged nélkül viszont nemigen tudtam volna legyőzni a hét vámpírt, úgyhogy nevezzük inkább egálnak.

És az idegen mindeközben rengeteg sebet szerzett.

Heather végignézett véres, itt-ott elrongyolódott alakján. – Te jól vagy?

A férfi bólintott. Viszont szabad szemmel is jól láthatóan nem tudott egészen kiegyenesedni.

– Biztos? – kérdezte meg újra Heather. – Mert elég pokolian nézel ki. Na nem mintha tudnám, hogy nézel ki, amikor nem vagy véres és rongyos.

Az idegen nevetni kezdett, de végül ez elhalt egy fájdalmas morgásban. – Őszintén szólva, csak egy kicsivel jobban. – A Heather háta mögött álló épület felé intett. – A te házad?

Bólintott. – Nos, igazából csak bérlem.

– Rengeteg megbeszélnivalónk lenne Heather. Nem lenne jobb odabenn?

Észrevette, hogy a férfi tekintete vissza-visszatér a keleti horizontra. – Ó! Persze. Az a dolog a vámpírokkal és a napfénnyel.

A férfi kinyitotta a száját, majd visszacsukta és elmosolyodott. – Úgy valahogy. Majd ezt is megbeszéljük. De legelőször is kérnem kell tőled egy szívességet.

Lazán vállat vont, amitől visszahatásképpen valóban kezdtek ellazulni az idegei, lelassulni a szíve. – Ki vele.

– Tudnál várni itt egy kicsit? El kell hoznom az autómat.

– Ó! – Miért találja furcsának a gondolatot, hogy egy vámpír autót vezethet? Talán mégis túl sok ócska vámpírfilmet nézett, ahol a főszereplők egyszerűen denevérré váltak és elrepültek. – Oké.

– És kérlek, ne telefonálj senkinek, amíg vissza nem jövök. – tette hozzá Ethan.

Ki a fenét hívhatna fel? Bárki azt hinné, hogy bekattant, akit azzal csörgetne fel hajnalok hajnalán, hogy egy vámpírok közötti harcba keveredett, ha büszkén megmutatná nekik az üres ruhákkal teleszórt tisztást. – Rendben.

Ethan kissé megdöntötte a fejét. – Hallani fogom, ha mégis megteszed.

Ez bár nagyon halk és nyugodt mondat volt, valójában mégiscsak egy figyelmeztetés.

– Nem fogok telefonálni.

A férfi bólintott és elhátrált. Aztán az alakja elmosódott, és kilőtt az erdő felé.

Heather pedig ott állt tetőtől talpig zsibbadtan, amit egyáltalán nem lehetett a hűvös szellő rovására írni.

Milyen érzés lehet, amikor valaki sokkot kap?

Az elméje, amit néhány másodperccel ezelőttig a leghihetetlenebb, legelképesztőbb benyomások terheltek túl, még mindig képtelen volt teljes egészében, nemhogy feldolgozni, egyáltalán átlátni is a történéseket.

Kavics csikordult, egy autó kanyarodott a felhajtójára.

Ráncba szaladt a homloka. Ez nem lehet Ethan. Nincs egy perce, hogy elment.

Átlépett a földre dobott vödör fölött, és a ház oldala mentén előrement, hogy aztán rámeredjen a saját miniautója mögött álló járműre.

Az alacsony fekvésű fekete-vörös kocsi úgy nézett ki, mintha még repülni is tudna, és határozottan a pénz szaga áradt belőle. Minden férfi, akivel valaha is randizott, helyben elájult volna a gyönyörtől, és kijelentette volna, hogy ez az álomautója. Még az átkozott dísztárcsái is osztályon felüliek voltak, bár alapállapotban Heather soha nem figyelt fel ilyen szarságokra.

Kinyílt a vezetőoldali ajtó. És kiszállt belőle Ethan.

Az autó olyan alacsony volt, hogy alig ért a derekáig. Hogy a fenébe hajtogathatta bele a közel két méteres testét?

Becsapta az ajtót és elindult feléje. A bicegés elrontotta azt, ami normál esetben sima, ruganyos járás lett volna.

– Most már biztos vagyok benne, hogy ez valóság – sóhajtott Heather lemondóan.

– Miért?

A kocsi felé intett. – Mert ilyet még soha életemben nem láttam, így az álmomban sem lenne szabad megjelennie.

A férfi bólintott és feléje nyúlt.

Heathernek elfogyott a levegője, a gyomrában pedig pillangók röppentek fel, ahogy megérintette.

Mi a pokol ez?

Ethan megfogta a hátizsákja vállpántját, lecsúsztatta a karjáról, hogy aztán ő maga kanyarítsa a vállára. A ház felé intett. – Akkor talán...?

Heather nyelve megmagyarázhatatlan okokból lebénult, ezért inkább elindult az első terasz lépcsője felé.

Ethan lépést tartott vele, hatalmas tenyerét könnyedén a dereka hátulján tartva, mintha épp egy randiról kísérné haza.

Az ujjai ismét remegni kezdtek, amikor előhúzta a kulcsát, hogy kinyissa az ajtót.

A férfi nem várt beinvitálásra, mint ahogy az olyan gyakran megesett a vámpírfilmekben. Egyszerűen belépett mögötte. És mindehhez egy kicsit még meg is kellett görnyednie.

Heather becsukta maguk mögött az ajtót, és figyelte, ahogy a férfi óvatosan a szekrényre helyezi a hátizsákját.

Aztán megfogta hosszú, fekete kabátja két szárnyát. Megpróbálta lerázni a válláról, de közben egy fájdalmas nyögés tört fel belőle.

Heather odasietett hozzá és félresöpörte a kezét. – Hagyd, majd én. – Magán érezte a férfi tekintetét, míg lecsúsztatta a válláról és a karjairól a véres ruhadarabot.

Megérintette azokat a jól kirajzolódó, erőteljes izmokat, amiket néhányszor végigcirógatott már meztelenül álmában, most viszont valóságosan itt voltak az előszobájában.

Ethan felsóhajtott. – Köszönöm.

Bólintott, és fellógatta a kabátot az ajtóra szerelt fogasra. Pfff! Irtó nehéz volt, és ő hamar rá is jött, miért. Számos vágófegyver volt elrejtve a bevarrt belső zsebekben. Ott lapult valahol köztük az ő 9 mm-ese is, de pillanatnyilag nem állt szándékában megkeresni.

Tökéletes csend lengte körül kettejüket, ahogy a férfi felé fordult.

Heather azzal a képességgel született, hogy olvasni tudta mások gondolatait, ezért sosem tapasztalt teljes csendet másvalaki jelenlétében.

– Ez furcsa – mondta.

Ethan ismét nevetett, és ismét összerándult. – Igen, az.

– Van némi problémám azzal, hogy feldolgozzam ezt az egészet.

– Ez teljesen érthető.

Heather felmeredt rá. Egyedül van egy sötét, magas, veszélyes vámpírral. Mi a francot művel?!

A kanapé felé intett. – Szeretnél leülni? – A megszokás, gondolta, amikor kimondta a felajánlást. A szülei szorgosan dolgoztak rajta, hogy jó modorra neveljék.

A férfi a mutatott irányba nézett. – Van valami ócska törölköző vagy lepedő, amit magam mögé teríthetnék, hogy ne vérezzem össze a párnákat?

Heather újrafogalmazta az előbbi gondolatát. Egyedül van egy sötét, magas, veszélyes vámpírral, aki elég udvarias ahhoz, hogy amiatt aggódjon, hogy összekeni a kanapéját. – Biztosan... de nem akarsz inkább lemosakodni?

A férfi a legközelebbi ablakot takaró sötétítőfüggöny felé pillantott. – Lehet? Nem bánnád?

– Nem. – Kétellette ugyanis, hogy a beszélgetésük rövid lesz. Amint lehiggad egy kicsit, és az agya utoléri magát, nem kevés fejfájást fog okozni a kérdéseivel.

A férfi kinyitotta a bejárati ajtót. – Nagyszerű! Azonnal jövök!

A fenébe, ez a pasi aztán gyors! Kilépett az ajtón, és még mielőtt becsukódhatott volna utána, már jött is vissza.

Heather rápillantott a behozott kézitáskára. – Remélem nem szigetelőszalag, kötél és szike van benne.

Ethan elvigyorodott. – Nem vagyok gyilkos, Heather. Ez csak az elsősegélykészletem.

– Ó! – De ez az elsősegély csomag nem tartalmaz vért is, ugye? Az durva lenne.

– Merre van a fürdőszobád?

A folyósón túlra mutatott. – Az első ajtó jobbra.

– Kösz. Csak egy perc – ígérte, majd eltűnt a fürdőszobában és becsukta maga mögött az ajtót.

Heather két lépéssel a konyhába ért, és a mosogatóhoz sietve a csap felé nyúlt, hogy megmossa a kezét, de a mozdulat félbeszakadt. Tényleg a zuhanyzó csapját hallja?

Amikor másodjára is meghallotta a jellegzetes nyikorgást, visszament az előszobába és elnézett a fürdőszoba felé. Azt hitte, a férfi csak lemossa a kezéről és az arcáról a vért, nem áll neki zuhanyozni. Csak neki tűnik ez furcsának? Zuhanyozni egy vadidegen házában?

Mert neki aztán pokolian furcsának tűnt.

Aztán elzárták a vizet.

Összevonta a szemöldökét. Még egy perc sem telt el, ennyi idő alatt nem lehet lezuhanyozni. Biztosan a mosdókagylót hallotta. Bár eddig nem vette észre, hogy annak is nyikorogna a csapja.

Ismét bement a konyhába.

Kinyílt a fürdőszoba ajtaja.

Ethan kilépett a táskájával együtt.

Heather szája tátva maradt. Tényleg lezuhanyozott.

Már nem voltak vérfoltok a bőrén. Rövid, fekete haja nedves volt, és egy olyan arcból fésülték hátra, amit Heather még jóképűbbnek talált, mint első benyomásra. A kemény állhoz hangsúlyos állkapocs tartozott. Egyenes orra tökéletesen középen helyezkedett el az arcában. A sötét szemöldökök egy mélybarna szempár felett ültek, amiben már nem izzott az a különös sárga ragyogás.

Hatalmas alakján a ruha friss volt és tiszta, bár egy kissé gyűrött. Feszes, fekete póló simult a széles mellkasra, jókora bicepszekre, amik biz’isten akkorák voltak, mint egy-egy tekegolyó. Ez a férfi aztán ki volt gyúrva. Fekete gyakorlónadrágja keskeny derekat ölelt át, és olyan combokat takart, amin szintén kidomborodtak az izmok.

Amikor nagy nehezen sikerült a szemét visszaterelnie az arcára, úgy érezte, hogy a szíve bukfencet vet attól a kisfiús mosolytól, amit a férfi villantott rá.

– Köszönöm. Máris sokkal jobban érzem magam.

Heather nem találta a hangját. A szíve ismét dübörögni kezdett a mellkasában, ahogy az agya erotikus álmainak képeivel kezdte bombázni. A fenébe is! Olyan kevés volt belőlük, nagyon ritkán álmodta ezt. Miért van mégis ugyanolyan nagy hatással rá, mint a minden éjjel újrajátszódó csatajelenet?

Ethan mosolya elhalványult. – Heather? – Letette a táskáját, és óvatosan közelebb ment hozzá. – Jól vagy?

Rákényszerítette magát a bólintásra. – Igen, csak... ez egy elég durva reggel volt.

– Mindkettőnknek – biccentett a férfi. Alig félméternyire megállt tőle, vett egy mély lélegzetet, majd ráncba szaladt a homloka. – Megsérültél.

– Mi?

– Megsérültél. Vérszagot érzek. És nem a vámpírokét. – Tekintete végigsöpört Heather alakján. Közelebb lépett, megfogta a kezeit, tenyérrel felfelé fordította és alaposan megszemlélte.

Heather elhúzta róla a tekintetét és lepillantott a saját kezeire. Meglepetésére több karcolást is látott rajtuk. Ennek akkor kellett történnie, amikor Ethan ellökte a vámpír támadása elől. Bár a sebek nem voltak mélyek, néhányukból vér szivárgott.

Ismét felnézett Ethanre.

A borostyánizzás halványan felderengett a szemeiben. Vonzza a vér?

Megköszörülte a torkát. – Ha most elkezded nyalni a tenyerem, kiájulok a cipőmből.

A férfi felnevetett, mélyen, szinte dorombolva, a hangja megmelengette Heather bensőjét és mosolyra késztette. Aztán Ethan elfintorodott a fájdalomtól. – Ne nevettess!

– Sajnálom.

Felemelte a kezeit, hogy végignézhesse az alsókarja hátulját is. – A könyöködről is lement a bőr. Van elsősegély dobozod, vagy használjuk az enyémet?

– Csak lemosom, és rendben lesznek.

– Tenned kellene rájuk némi alkoholt. Tudom, hogy pokolian csíp, de megóv a fertőzésektől.

Heather tiltakozni akart, de mire összeszedte a gondolatait, a férfi betolta maga előtt a fürdőszobába. A mosdókagyló fölé tartotta a kezeit és kinyitotta a csapot. Szappant ragadott hatalmas tenyereibe, majd gyengéden végigsimított síkos ujjaival a nő kezén, fel egészen a könyökén lévő sebekig.

Heather szíve összeszorult a mellkasában.

– Sajnálom – mondta –, tudom, hogy csíp.

– Minden rendben – suttogta a nő. Hogy a csodában lehet ennyire jó illata valakinek, akin még csak kölni sincs?

A férfi mindkettejükről leöblítette a szappant, majd óvatosan szárazra törölte a kezeit és a karját. Aztán lehajolt, hogy egy üveg alkoholt húzzon elő a táskájából, amit behozott magával. Heather kinyitotta a férfi mögötti apró kis faliszekrényt, és kivett, majd átnyújtott neki egy kicsiny törlőkendőt.

Csak ekkor kapcsolt, hogy egy polccal feljebb, a törölközők tetején egy hatalmas doboznyi tampon terpeszkedik.

Úgy tűnt azonban, hogy Ethan nem vette észre.

A pokolba, hát végül is vámpír! Talán azt sem tudja, mire való.

A férfi löttyintett némi alkoholt a kendőcskére, majd kérdően felhúzott szemöldökkel ránézett.

Heather összeszorította a fogát és bólintott.

Tűz száguldott végig a tenyerén és a karján, ahol végigtörölte a karcolásokat.

Aztán Ethan, a kendőcskét félretéve, lehajtotta a fejét és ráfújt a sebekre.

A nő bőre megborzongott a meleg lélegzettől, aminek hűtenie kellett volna.

– Jobb már? – kérdezte a férfi. Az arca egészen közel volt az övéhez.

– Igen, köszönöm.

Gyengéden a két tenyerébe vette a kezeit. – Hogy csináltam?

Heather szemöldöke felszaladt. – Mit?

– Csak nemrég kezdtem el tanulni az elsősegélynyújtást, te vagy az első, akin gyakorlatban is alkalmaztam. Tehát... hogy csináltam?

Mi van ebben a fickóban, hogy folyton mosolyogni akar rá? – Jól csináltad.

Szívmegállító vigyorra húzódott Ethan szája. – Remek!

Felemelte az egyik kezét és gyors csókot nyomott a kézfejére, majd elengedte és felmarkolta a táskáját.

Heather pedig csak állt döbbenten, a bőre bizsergett ott, ahol a puha ajkak megérintették, egészen addig, amíg a férfi egy előzékeny gesztussal maga elé nem engedte, hogy kimenjenek a fürdőszobából.

Visszavezette őt a nappaliba.

– Üljünk le? – kérdezte a férfi.

A ténytől, hogy annyira édes és udvarias volt, az egész csak még szürreálisabbá vált. Egy kedves vámpír, aki kiemelkedően jó nevelést kapott, és elsősegélyt nyújt a rászorulóknak?

– Ez furcsa – jelentette ki újra, miközben leült a kanapéra.

Ethan ismét nevetett, majd újra grimaszolt. – Mintha már említettem volna, hogy ne nevettess. – Leült mellé, meglehetősen nagy távolságra. Kissé oldalra fordult, hogy szembenézhessen vele, egyik bokáját feltette a másik térdére, míg a karját átvetette a kanapé háttámláján.

A fenébe, bitang jól nézett ki!

Ez egy vámpír Heather. Térj már magadhoz!

– Miért harcoltál a többi vámpír ellen? – Ahogy a furcsa zsibbadás kezdett visszahúzódni az agyáról, a kérdések valósággal elárasztották a fejét. – Úgy tűnt, mintha meg akartak volna ölni.

– Azt akarták.

– Miért? – Ez valami területvita lehetett?

– Mert vadásztam rájuk.

Rámeredt. – Te vámpírokra vadászol?

– Igen – mondta nyíltan a szemébe a férfi. – A vámpírok őrültek, Heather. Emberekre vadásznak, megkínozzák és megölik őket. Ezt pedig nem engedhetem.

Tehát léteznek rossz vámpírok és jó vámpírok?

Igazából ezt nem is találta annyira meglepőnek. Végül is vannak jó emberek és rossz emberek is.

– Miért töredeztek porrá?

– Ez történik a vámpírokkal, amikor meghalnak.

Nyugtalan pillantást vetett a férfira. – Ez... veled is ez történne, ha meghalnál?

– Igen.

– Hát ez jó nagy szívás.

Ethan vállat vont. – Minden élőlény elbomlik, miután meghal. Csak mi egy kicsit gyorsabban.

Sokkal gyorsabban. Túl gyorsan ahhoz, hogy el lehessen temetni őket. – Még több vámpír jön? Keresni fogják azokat, akiket megöltünk?

Nyugtalanság söpört át a jóképű vonásokon. – Ez nem kizárt sajnos. – Rápillantott a sötétítővel fedett ablakra, majd vissza a nőre. – Az lenne a legjobb, ha napnyugtáig itt maradnék. Szeretnék itt lenni, hogy megvédjelek, ha esetleg van a csoportnak több tagja is, akik követni tudnának a tisztásról idáig az illatnyomaid alapján.

A szarba! – Aggódnom kellene? – kérdezte, de valójában máris félt.

A férfi megrázta a fejét. – A vámpírok nem bírják a napfényt, így napközben biztonságban vagy. És estére úgy tűnik, hogy esni fog. Az pedig el fogja mosni a nyomokat. Ha el tudsz viselni, addig maradok, amíg teljesen meg nem bizonyosodom róla, hogy biztonságban vagy.

A nő nem mondott semmit.

– Heather?

– Elnézést. Ez így túl sok, hogy egyszerre megemésszem. A vámpírokról azt hittem, hogy fikciók, a folklór részei, amik legfeljebb az álmaimban jelenhetnek meg, erre most az egyiknek segítettem legyőzni másik hetet, és most arra kér, hogy hadd töltse velem a napot.

A férfi félrebillentette a fejét. – Korábban is említettél valamiféle álmot, de azt hittem, csak a sokk hatására. Azt mondod, hogy vámpírokkal álmodsz?

Heather az arcát fürkészte. – Te egy olyan javított verziójú vagy, ugye? Mármint úgy értem, hogy ha eltekintünk az agyaraktól, meg a démonian izzó szemektől, kedves fickónak tűnsz. – Számtalanszor megölhette volna már, ha nem az lenne.

– Az vagyok. Megbízhatsz bennem, Heather. Senkinek sem fogom megengedni, hogy bántson.

Tétovázott. Bízni akart benne, de...

– Ha olyan lennék, mint akiket megsemmisítettünk, már megkínoztalak és megöltelek volna – tette hozzá a férfi, mintha csak olvasna a gondolataiban.

És valószínűleg még csak nem is túloz.

Mindketten tudták, hogy az igazat mondja. Ezért nem is tiltakozott az ellen, hogy bejöjjön. Látta a hihetetlen sebességét és az erejét. Tudta, hogy az ajtók és az ablakok gyakorlatilag semekkora védelmet sem nyújtanának ellene. És a férfi mégis valósággal kérlelte, hogy beszéljenek.

Ő pedig meg akarta érteni ezt az álmot. Van-e erre annál jobb lehetőség, mint alaposan kikérdezni a főszereplőt?

Heather vett egy mély lélegzetet. – Nem nagy általánosságban álmodom vámpírokról. Azokkal a vámpírokkal álmodtam, akikkel ma hajnalban megküzdöttünk. – Viszonozta a férfi kíváncsi tekintetét. – Konkrétan rólad is álmodtam Ethan.

 

 

***

 

 

 

Ethan pislantott egyet. – Rólam álmodtál?

Hogy a pokolban lehet ez? Fél órával ezelőttig soha nem találkoztak.

– Igen.

– Szóval, amikor attól rettegtél, hogy nem fogsz tudni felébredni...

– Azt hittem, hogy ami ma reggel történt, az megint az álom.

A férfi homloka ráncba szaladt.

– Igen, pontosan tudom, mekkora őrültségnek hangzik – sóhajtott fel Heather. – De egy éve majdnem minden éjjel ugyanezt álmodom. Ülök egy tisztáson. Azon a tisztáson – mutatott a csata helyszíne felé. – Gyeplámpások vesznek körbe. Egy e-könyvet olvasok. Ránézek az órámra. 5:43-at mutat. Hallok egy zörgő hangot. Egy szellő szétszaggatja a föld felett kúszó ködöt. Távolról hangokat hallok, ezt követően pedig mintha egy hatalmas állat csörtetne felém az erdőn át. Előveszem a fegyvert. Te, és a hét vámpír, ugyanaz a hét vámpír, akiket ma reggel megöltünk, kirobbantok a tisztásra. Én lefagyok. Te azt mondod, lőjek. Elsütöm a fegyverem. És megszólal az ébresztő.

Megértés pislákolt fel Ethan fejében. – Ezért hitted azt, hogy elromlott az ébresztőórád!

– Igen. Vagy legalábbis reménykedtem benne.

– Ugyanezt álmodtad minden éjjel?

– Majdnem minden éjjel – helyesbített a nő.

– Soha nem volt benne semmi változás?

– Soha.

A férfi szélesen elvigyorodott. – Te több mint valószínű, hogy Tehetséges vagy.

Heather homloka ráncba szaladt. – Bocs. Hogy micsoda?

– Tehetséges. Ember, akinek olyan képességei vannak, amikkel mások nem rendelkeznek.

A nő elsápadt. – M-miből gondolod, hogy más vagyok, mint a többi ember?

– Elég nyilvánvaló a jövőbelátó képességed. Az álmod eljövendő eseményt vetített előre.

Heather szemmel láthatóan megnyugodott kissé. – Nem. Nekem nincs... jövőbelátó képességem.

– Nagyon is van. Azt mondtad, álmodban már találkoztál velem.

– De előtte még soha nem történt ilyesmi. Ha jövőbelátó lennék, akkor annak kellett volna lennem egész életemben. Nem kellett volna máskor is megálmodnom a jövőt?

Ethan mosolya elolvadt. – Ezen kívül sosem történt meg?

– Nem.

Ezt roppant rejtélyesnek találta. A Tehetségesek mind a képességeikkel születnek, és már nagyon korán elkezdik akár akaratlanul is használni őket. Nem csak úgy a semmiből, húsz éves korukban kapják meg az ajándékaikat. – Ha nem vagy jövőbelátó, miért rémültél meg, amikor azt mondtam, hogy más vagy, mint a többi ember? Hallottam hogyan gyorsul fel a szíved, és azokban a szép barna szemeidben félelem villant. Van más képességed, vagy ajándékod is?

A válasz néma csend volt.

– Minden rendben van, Heather – próbálta megnyugtatni – nekem elmondhatod. Én is más vagyok.

A nő ajka megremegett. – Az agyaraid és a borostyánban izzó szemeid láttán bevallom, magam is gyanakodni kezdtem erre.

Ethan felnevetett, figyelmen kívül hagyva a hátába nyilalló fájdalmat. Nagyon kedvelte ezt a nőt. – Már az átváltozásom előtt is az voltam.

Heather az arcát fürkészte. – Tehát azt mondod, hogy te is... Tehetséges, vagy micsoda voltál?

– Igen.

– Mik a képességeid?

– Csak egy van, és attól tartok, az is elég unalmas.

– Valamiért kételkedem ebben.

Egy grimaszszerű mosolyt villantott rá. – Van valami olyasmim, amit leginkább fotografikus memóriának tudnék leírni az n-edik hatványon.

Heather homloka ráncba szaladt. – Visszaemlékszel bármire, amit elolvasol?

– Mindenre, amit olvasok, látok, hallok, szagolok, érintek, vagy ízlelek. Emlékszem életem minden egyes percére.

Heather csak meredt rá, az arckifejezése körülbelül ezt mondta: Tényleg? Ennyi az egész?

Ethan elvigyorodott. – Én megmondtam. Elég vacak, nem?

– Nem – hazudta a nő nagyon kedvesen. – Egyáltalán nem.

– Mi a legkorábbi emléked, amit fel tudsz idézni? – kérdezte a férfi.

Heather egy pillanatra elgondolkodott. – A nagypapámtól kaptam egy kiskutyát. Három, vagy négy éves lehettem.

– Hol történt ez?

– Azt hiszem, a nagypapa házában.

– Milyen ing volt rajta?

A nő szemöldöke felszaladt. – Nem tudom. Azt hiszem, valami vékony.

– Éjszaka volt, vagy nappal?

– Ezt sem tudom.

Ethan bólintott. – A legtöbb embernek ilyenek a legelső emlékei. Szinte mindenki ugyanakkora korára emlékszik vissza. Most kérdezd meg, mi az én legkorábbi emlékem.

– Mi a legkorábbi emléked?

– A születésem napja.

Heather nyilvánvaló hitetlenkedéssel nézett rá.

– Emlékszem a bábára, aki a világra segített – mondta Ethan. – Virágmintás ruhát viselt. Verejtékfoltok ütöttek át rajta a hóna alatt és a mellei között. Olyan hőség volt, mint a pokolban, és a házban nem volt légkondi. – Mindent olyan világosan látott, mintha videót nézne. – A szőke hajába ősz szálak keveredtek, két oldalt a kontyból elszabadult szálak odatapadtak az arcához. Emlékszem, hogy apám berontott abban a pillanatban, ahogy felsírtam. Egyszerre tűnt rémültnek és boldognak. Emlékszem, hogy a bátyáim az ajtófélfa mellől kukucskáltak befelé a szobába, míg az apám elvett engem a bábától és odaadott anyámnak. Arra is emlékszem, hogy azonnal kapcsolatot éreztem anyámmal, és hogy a félelmem elszállt, amint a karjába vett és megcsókolta fejem tetejét.

Heather hallgatott.

Elmosolyodott, megszokta már ezt a reakciót. – Nem hiszel nekem. – Tetszett neki, hogy a nő inkább nem mond semmit, minthogy bevallja, hogy úgy gondolja, hogy színtiszta hazugság az egész, amivel megsértené az érzéseit.

Heather jószívű.

– A tisztáson a hátizsákodból kihullott ez-az, amikor a tartalék tölténytárat kerested.

A nő bólintott.

Ethan felsorolt minden egyes tételt.

Heather szemei nagyra nyíltak.

Megmondta hány darab gyeplámpása volt, és hány vérpetty szennyezte az edzőcipőjét.

Vendéglátója lenézett, és számolt. Bólintott, amivel megerősítette az általa megadott számot.

– Amikor elindultál a tisztásról, megkérdeztem hová mész – folytatta. – Azt mondtad: Hazamegyek! Hazamegyek. Lefekszem aludni. És várom, hogy az az átkozott ébresztőóra megszólaljon. Nem tudom miért nem ébresztett fel a megszokott időben. Eddig minden alkalommal az álom ugyanazon pontján szólalt meg. Mindig a legfélelmetesebb pillanatban. Nem sokkal azután, hogy ránézek a karórámra és 5:43 van. Amikor elszabadul a pokol. És lövöldözni kezdek. Akkor kapcsol be az ébresztő. Talán áramkimaradás volt. Nem emlékszem, mikor cseréltem benne utoljára elemet. Vagy leütöttem azt az átkozottat. Nem tudom.

– Aszta! – döbbent meg Heather – Tényleg ezt mondtam? Elég őrülten hangzik.

Megrázta a fejét. – Őrültek a vámpírok voltak. Téged csak megrázkódtatás ért. – Elmondta hány lépést tettek meg a kertjéig. Hányat a hátsó kertben. Mennyi lépcső vezet fel a hátsó teraszra. Hány az elsőre. Hány deszkából áll a terasz padozata. Hány csempéből a fürdőszoba padló. – Elmondanám azt is, hogy mi van a fürdőszoba szekrényedben, de az igazat megvallva felét sem tudom micsoda.

Ismét csend ült közéjük.

Aztán Heather hirtelen felállt, és bement a fürdőszobába. Beletelt néhány percbe, mire kihajolt az ajtón és hatalmasra nyílt szemekkel rámeredt.

– Eltaláltam a csempék számát?

– Igen.

– Akarod tudni, hány csempével van kirakva a zuhanykabinod?

A nő bólintott.

Ethan megmondta neki.

Heather újra eltűnt a fürdőszobában. Újabb néhány perc telt el. Aztán kijött és leereszkedett mellé a kanapéra. – Igazad volt.

Elmosolyodott. – Nem akarod megszámolni a deszkapallókat a teraszon? De azt is megmondhatom, hány cserép van a tetőn.

– Nem, kösz, már így is kikattant tőled az agyam.

– Ha ki akarnám kattantani az agyad, azt mondanám meg, hány darab kavics van a kocsifelhajtódon.

– Komolyan?

Bólintott. – Megmondtam. Fotografikus memória az n-edik hatványon. Tisztán emlékszem az életem minden egyes pillanatára. – Pedig nagyon szeretett volna ezt-azt elfelejteni a fenébe. Több, mint száz év alatt rengeteg emléke gyűlt össze. A jókat szerette felidézni. De a rosszakat...

Kristálytisztán visszaemlékezett arra, amikor tavaly az egyik barátját lefejezték, pedig szinte bármint megadott volna azért, hogy képes legyen kitörölni a fejéből.

– Minek is neveztél bennünket? – kérdezte Heather – Mármint az embereket, akik különleges képességekkel rendelkeznek.

– Tehetségeseknek. – Adott a nőnek egy pillanatot, majd előrehajolt és megfogta a kezét nagyon óvatosan, nehogy hozzáérjen a horzsolásokhoz. A vonzódás újabb szikrája süvített keresztül rajta, amikor hozzáért. Azóta harcolt vele, amióta megpróbálta elszakítani a tekintetét az előtte ringó csípőről. Volt valami ebben a nőben, ami pokolian csábította. – Te milyen ajándékot rejtegetsz?

A nő ujjai megszorították az övéit. – Nem fogod elhinni.

– Tegyél próbára – mosolygott rá bátorítóan. Nagyon is jól tudta, milyen nehéz erről beszélni.

– Olvasni tudom az elméket.

– Telepata vagy?

– Igen.

– Azt hiszem, az én elmémet nem tudod olvasni.

Heather beharapta a szájszélét. – Nem, nem tudom. De én tényleg telepata vagyok.

– Hiszek neked. Ismerek más telepatákat is, akik nem tudják olvasni az elmém, holott jóformán bárki másét könnyedén. Úgy tűnik, én nagyon keményfejű vagyok – mondta vigyorogva és remélte, hogy sikerül eloszlatnia a nő szemöldökei közötti barázdákat.

Kétkedő arckifejezés ült ki a szép arcra. – Ismersz más telepatákat is?

– Igazából elég sokat. De csak a legerősebbek tudják olvasni az elmém. És még ők is annyira nehezen, hogy amikor belekezdenek, vérezni kezd az orrom, és pokolian fáj a fejem. – Az a kibaszott Zach majdnem térdre kényszerítette, amikor megpróbált olvasni benne.

– Az, hogy nem tudom olvasni az elméd, szintén az egyik oka volt annak, hogy azt hittem, hogy álmodlak. Az álmomban sem tudtam olvasni benned. És még soha életemben nem találkoztam senkivel, akit ne tudtam volna olvasni.

– Vannak, akiket nagyon nehéz olvasni, csak kevesen – biztosította a nőt.

Heather előrehajolt, nagy szemeiben egyszerre ragyogott a remény és a félelem. – Nem versz át, Ethan? Mert...

– Nem. Az igazat mondom. – Összehúzta a szemöldökét. – Soha ezelőtt nem volt prófétikus álmod?

– Egyszer sem.

Talán olyan, mint Sarah. Ő sem tudta, hogy az álmai a jövőt jósolják meg, amíg Seth fel nem világosította erről. De Sarah álmai tele voltak szimbólumokkal. Az események nem pontosan úgy bontakoztak ki bennük, ahogy a valóságban.

Heather álma viszont a legapróbb eltéréseket sem mutatta a bekövetkező valóságtól.

– Hát ez roppant rejtélyes – mondta.

A nő bólintott.

Végigsimított a kezén. Milyen puha a bőre.

Hallotta hogyan gyorsul fel ismét a szívverése. – Félsz tőlem, Heather?

– Nem. Nem igazán. Miért?

– Mindig felgyorsul a szívverésed, ha a közeledben vagyok, pláne, ha megérintelek.

Pír árasztotta el a nő arcát.

– Nincs semmi baj. Nem foglak bántani, és ezt te is tudod. Csak a körülmények, ahogyan találkoztunk...

– Nem félek tőled.

Ethan eltöprengve tanulmányozta az arcát. Ha nem fél tőle, akkor...

Heather felnyögött. – Atyám, ez annyira kínos! Azt fogod gondolni, hogy egy tökéletes idióta vagyok.

– Biztosíthatlak, hogy ilyesmi eszembe sem jutna.

Az apró fogak ismét beleharaptak abba a fenséges alsó ajakba. – Azt azért nyilván tudod, hogy meglehetősen jól nézel ki. Mármint úgy értem, hogy a nők biztosan a lábaid elé vetik magukat, bárhová mész.

– Vonzónak találsz engem? – kérdezte meglepetten... és nagyon is érdeklődve. Ez az éjszaka, vagyis ez a reggel egy igencsak váratlan és üdvözlendő fordulatot vett.

Heather a szabad kezével eltakarta a szemét. – Igen.

– Az remek – mosolygott rá, amikor a nő az ujjai közül kikukucskált rá –, mert én hihetetlenül vonzódom hozzád.

A nő leejtette a kezét. – Ezt most csak azért mondod, hogy ne érezzem magam rosszul.

– Nem, egyáltalán nem. Mit gondolsz, miért ragyog megint a szemem? Mert feltételezem, hogy újra izzik.

– Igen.

– Azért, mert kívánlak.

Egy pillanatra csend lett. – Akkor is izzott, amikor a többi vámpír ellen harcoltál. Valahogy kételkedem benne, hogy őket is kívántad volna.

Felnevetett, a fájdalom pedig ismét belehasított a hátába. – Viszont dühös voltam rájuk. A szemeim akkor izzanak, ha erőteljes érzelmeket élek át. Haragot. Fájdalmat. Bánatot. Vágyat. Minél erősebb az érzelem, annál erőteljesebb az izzás.

Újabb pillanatnyi csend.

– Megrémít, vagy idegessé tesz, hogy izzik? – kérdezte végül tétován.

– Nem. – A nő mélyen belenézett a szemébe. – Inkább gyönyörűnek találom, amikor ragyog.

Ettől viszont Ethan szíve ugrott neki a bordáinak.

– Tudom, hogy olyannak hangzom, mintha felakadt volna a tűm – motyogta még mindig a szemébe nézve Heather –, de ez akkor is nagyon furcsa.

Elvigyorodott. – Ez még nekem is furcsa. Azt hittem eltakarítok néhány vámpírt, aztán elmegyek egy barátom házába, hogy elűzzem a magányt, ami mostanában állandó kísérőmmé vált, de ehelyett úgy tűnik, sikerül veled töltenem a napot. – Összehúzta a szemeit. – Mert sikerül veled töltenem a napot, ugye?

Heather visszamosolygott. – Igen.

Rákacsintott. – Majd bemesélem magamnak, hogy azért, mert te is velem akarod tölteni a napot és nem pedig azért, mert félsz a többi vámpír megjelenésétől.

A nő nevetett, és most először tűnt teljesen ellazultnak. – És ha beismerném, hogy mindkettő fontos szerepet játszott a döntésemben?

Valami melegségféle áradt szét Ethan mellkasában, miközben megszorította Heather kezét. – Akkor én meg azt mondanám, hogy ha lehet, ettől még ragyogóbbá vált a napom.