Első fejezet
Köd ereszkedett a földre, nyirkos ujjaival megérintette Heather Lane bokáját. Megborzongott, és felemelte a tekintetét a tabletről, amin egy e-könyvet olvasott, hogy alaposabban szemügyre vegye környezetét.
A magas, sötét, vastag fák körülállták a kis tisztást, a lombjaik egyetlen összefüggő tömeggé olvadtak össze, amin a tekintete képtelen volt áthatolni. A telihold nagyjából egy órával ezelőtt lenyugodott, a fekete űrben csak a csillagok maradtak utána, amiket olykor átfutó felhők homályosítottak el. Heather hátradőlt kényelmes, összecsukható székében, és rápillantott az órájára. 5:43. Az ég hamarosan elkezdi felölteni hajnali ragyogását. Addig pedig a pázsit közt megbúvó apró gyeplámpások, amik mint valami tündérkör fogták körül, éppen elegendő megvilágítást biztosítottak.
Annyira békés volt itt a csendes, sötét szépség, hogy fellazította a bensőjében a stressz csomóit.
Visszaeresztette tekintetét a tabletre.
Halk zörgő hang vonta magára a figyelmét.
– Kérlek, add, hogy madarak, vagy korán kelő mókusok legyenek – mormolta az orra alatt.
Nem sikerült megpillantania a tettest, de feltette a lábát a hordozható szék lábtartójára. Igazából nem akart találkozni a rágcsáló nemzetség egy kevésbé aranyos tagjával. Netán kígyóval. Ha felteszi a lábát, azzal azért megnehezíti a számukra, hogy feljussanak a lábszárán vagy a nadrágján.
Egy szellő felbolygatta a ködöt, és olyasféle zajt hozott magával, ami sehogyan sem illett a tücsökciripelés, békabrekegés vagy mókusmotozás kategóriákba.
Kérlek, mókus legyen!
Féloldalra fordította a fejét és hallgatózni kezdett.
Alig telt el néhány másodperc, és újra hallotta.
Mi adja ki... ezt a hangot?
Félretette a tabletet, letette a lábát a földre és kiegyenesedett.
Halovány kiáltás lebegett át az éjszakán. És egy újabb. A szavak kivehetetlenek maradtak.
Nyugtalan tekintetét az erdőre szegezve Heather belecsúsztatta a tabletet a széke melletti hátizsákba.
A távolban a magasan fekvő ágak kilengtek, kiszáradt gallyak reccsentek, bokrok zörrentek egyre hangosabban, mintha egy hatalmas teremtmény csörtetett volna egyenesen feléje az erdőn át.
A szíve valósággal kalapált a mellkasában, ahogy mélyebbre csúsztatta a kezét a hátizsákban, és ujjait a 9 mm-es Walther PPQ markolata köré fonta.
Puffanás. Recsegés. Morgások. Ágak hasadtak el. Lomb susogott.
Kiemelte a fegyvert és felegyenesedett. Mi az ördög közeledik?
Sötét alakzat tört ki a fák közül a bal oldalánál.
Eleinte képtelen volt meghatározni, mi a franckarikát lát. Még a gyeplámpások fényének rásegítésével is csak úgy tudta volna legpontosabban leírni, hogy egy elmosódott tornádó száguldott ki a tisztásra. Aztán pedig...
A szemei óriásira nyíltak, amikor a tornádó mozgása lassulni kezdett.
Férfiak. Szám szerint heten. A szemeik fényesebben izzottak, mint a csillagok.
Ahogy észrevették gyeplámpásait, a társaság fele megállt, hogy alaposabban szemügyre vegyék a környezetüket.
Az izzó szemek mellé hosszú, csillogó fogak társultak, amik még csak nem is hasonlítottak a vásárokban Halloween idején mindig nagyon kelendőnek számító, műanyagból készült vámpírfogsorokra. Ezek valódiak voltak.
A csapat másik fele egyetlen ellenféllel harcolt, aki csupa feketét viselt, ott keringtek körülötte, akár a hiénák, és azonnal támadásba lendültek, amint a legkisebb rés nyílt a védelmén.
Az egyik férfi vibrálóan kék szemeinek pillantása megakadt Heather alakján. Az ajkán szeszélyes mosoly jelent meg.
Ó, a szarba!
Heather felemelte a 9 mm-est és célba vette vele, de közben abban reménykedett, hogy a ravaszt már nem kell meghúznia.
Ebben a pillanatban vörös folyadék spriccelt a férfi arcának egyik oldalára.
A nő nyelt egy nagyot. Ez most vér volt?
Két férfi lassan a földre omlott.
Ja. Ez vér volt.
A feketébe öltözött alak lelassult kissé, így szemügyre vehette. Bőven több, mint száznyolcvan centi volt, széles vállairól egy hosszú bőrkabát ereszkedett le egészen a bokájáig. Hatalmas kezeiben sai villák villantak, vörös folyadék csepegett róluk. Rövid, hullámos fekete haja alatt kőből faragott arcvonásai jóképűek voltak. A szemöldöke fekete. Szögletes állát borosta fedte. Ragyogó borostyánszín szemei elkapták és fogva tartották Heather pillantását, miközben az ajkai szétváltak, és felvillantak közöttük az agyarak, amik bátran felvehették a versenyt ellenfelei fogaival.
– Mi a fenére vársz? – mordult fel – Lődd már le őket!
Megvillantak a pengéi... vér spriccelt szét, és újabb két vámpír...? omlott a földre.
Az elbukottakat tökéletesen figyelmen kívül hagyva, a kék szemű vámpír tett egy lépést Heather felé. Majd még egyet. Aztán elmosódott, ahogy kilőtt előre.
Heather hátraugrott, és elsütötte a fegyvert.
Bumm! Bumm! Bumm! Bumm!
Bíp! Bíp! Bíp! Bíp!
A hangra összerezzenve ébredt fel. A szíve száguldott, rápillantott az ébresztőórájára, majd kinyúlt, hogy elhallgattassa. 5:00.
Amikor a bosszantó csipogás abbamaradt, visszahúzódott a takarója alá és várta, hogy a szíve abbahagyja bordái ostromlását.
Frusztráltság tombolt benne.
Soha nem tud tisztességesen pihenni többé, ha folyton azokkal a szörnyű vámpírokkal küzd alvás közben!
Ledobta magáról a takarót és a fürdőszobába sietett, hogy megmossa a fogát. De komolyan. Ki álmodik vámpírokkal? Megejtette a reggeli mosakodást is.
Nem is nézett vámpíros filmeket, könyveket sem olvasott, mégis szinte minden éjjel ugyanazt az átkozott álmot látta.
Tizenöt perccel később kényelmes, fekete melegítőben megkötötte a cipőfűzőjét, a vállára csapta hátizsákját, és kilépett az ajtón a hátsó teraszra. Hűvös levegő járta át, míg lelépdelt a lépcsőkön, amik a kertbe vezettek. A terasz oldalánál ott állt egy vödör, tele napenergiával működő gyeplámpásokkal. Megragadta a fülét, és elindult a fák irányába, amik a telkének hátsó határmezsgyéjét jelentették.
Az álom egy évvel ezelőtt kezdte kísérteni.
És azóta újra és újra ugyanaz történt az álmában, nem változtak a szereplők, a helyszín, az események. Semmi.
A dögös, sötét, veszélyes vámpír egy éve majdcsak minden éjjel arra utasítja, hogy lője le a többi vámpírt.
Vámpírok a lószerszámot!
Zihálva lélegzett, mire átvágott a fák közt, hagyva, hogy a gyeplámpások mutassák neki az utat.
Valósággal megszállottjává vált az álom megfejtésének. Találnia kellett valami logikus magyarázatot, mert a kollégiumi szobatársa – aki egyébként egy pszichológus főokos volt, és mindenkit kianalizált pszichésen, akivel csak találkozott – azon a véleményen volt, hogy az ismétlődő álom tünete lehet egy bizonyos mentális betegségnek, amikor Heather megkérdezte erről a véleményét.
– Mentális betegség a seggem! – morrant fel Heather, majd néhány perccel később belépett egy tisztásra.
Nem csak egy tisztás volt ez, hanem a tisztás. Az álmából.
El sem akarta hinni, amikor rátalált. Nem is feltételezte, hogy valós helyszín lehet, amit a franc-se-tudja-honnan-szerzett álmában látott. Valószínűleg soha nem is akadt volna rá, ha nem keres bérelhető házat a lehető legmesszebb a várostól, ahol aztán rábukkant a tisztásra, amikor a műholdas térképével a közeli folyók, tavak elhelyezkedését próbálta felmérni, amik esős időszakokban veszélyeztethetik bérleményét. (Egyszer már elveszítette mindenét egy heves árvízben, nem szándékozott újra átélni.)
Fogalma sem volt róla, kié a birtok, ami az ő kicsiny, bérelt parcellájával volt határos, amit nem akart addig megvásárolni, amíg egészen biztos nem lesz benne, hogy valóban Észak-Karolinát választja otthonául. Vagy hogy egyáltalán birtokolja-e valaki azt a részt. De amint megkötötte a bérleti szerződést és beköltözött új otthonába, elkezdte menetrendszerűen látogatni azt a tisztást, remélve hogy talál újabb...
Nos, igazából nem tudta, hogy mit. Valamit, ami magyarázatot ad arra, hogy miért álmodik ezzel a hellyel.
Miután elkezdett kijárni a tisztásra, fejben újra és újra lejátszani az ott zajló csatajelenetet, egy új, és meglehetősen erotikus álom is megjelent a repertoárban – véleménye szerint túlságosan ritkán – aminek férfi főszereplője a fekete ruhás vámpír volt. Ezekben az álmokban azok a hatalmas kezek bejárták a testét, az érzéki száj felfalta az övét, a borostyánszínben izzó szempárban szenvedély és birtoklás ragyogott.
Nyelt egy nagyot. Igen. A végére kell járnia ezeknek az átkozott álmoknak.
Ledobta hátizsákját a tisztás közepén, és felállította a székét, amihez lábtámasz is tartozott. De legalább senki sem jelentette fel birtokháborításért. Egyelőre.
Körben kirakta a lámpásokat a szék körül, és félretette a vödröt. A köd végigsimított a bokáján, mialatt szétnézett a békés tájon. Az égen csillagok ragyogtak, akár a gyémántok. A hold aludni tért.
A lámpások elhelyezkedésével elégedetten végül leereszkedett a székbe és a hátizsákjából elővette a tabletet.
A vámpírok harcáról szóló visszatérő álom ugyan valóban nem okvetlen a kezdődő elmebaj jele, de eltöprengett rajta, hogy minden áldott hajnalban kijönni ide, az nem az-e.
Mi a fenét képzelt?
Ethan leengedte a Rimac Concept One ablakát, hogy beeressze a fakuló éjszakát, majd felgyorsított a David háza felé vezető úton.
A saját otthona túlságosan csendes. Lisette, a nő, akivel az elmúlt évszázadban kavart, egy évvel ezelőtt férjhez ment, és most minden idejét a férjével, Zachel töltötte... és ez még mindig bántotta egy kicsit. Ráadásul Ethan halandó Szekundánsa, Ed egy új barátnőre tett szert, akivel rengeteg időt töltött.
Lisette és Ed nélkül pedig Ethan otthoni társasága a csendre korlátozódott.
David háza viszont folyamatosan nyüzsgött. Volt ott szerelem. Nevetés. Veszekedés. Olykor súlyos testi sértés. De unalmas soha nem volt az élet a nagyhatalmú Halhatatlan őrző otthonában. Ott Ethan soha nem volt egyedül.
Így hát ismét arra vette az irányt a hajnal közeledtével.
Vér fémes illata csapta meg az orrát az ablakon besurranó szellőben.
Rálépett a fékre és az út szélére kormányozta a járművet, majd leállította a motort. A vidék csendje körülölelte, miközben kiszállt az autóból és vett egy mély lélegzetet.
A szája megfeszült. Vámpírok. Azt nem tudta megmondani, hogy mennyi. Az élőholtak szaga szinte teljesen elveszett legutóbbi áldozataik vérének illata alatt, ami kétségtelenül bőségesen bevonta őket.
Ethan érzékeny hallása közvetítette dicsekvéseiket, ahogy azon versengtek, ki követte el a legborzalmasabb atrocitásokat legutóbbi áldozatukkal szemben, akinek lecsapolták a vérét.
Az autó utas üléséről Ethan felmarkolta a sai villákat, majd felhúzta az ablakot és becsukta az ajtót. Hosszú léptekkel végigsétált az utcán, be a fák közé.
Az éjszakai égboltot hamarosan elönti a hajnal fénye. Ethan még jóval előtte el szerette volna érni David házát, ezért természetfeletti sebességre gyorsulva lódult meg a vámpírok irányába.
Egyáltalán nem próbálta eltitkolni érkezését, egyszerűen átszáguldott a fák között. Hagyta, hogy a vámpírok eltöprengjenek, mi a fene jön. Hogy ők is megrettenjenek a lehetséges ragadozóktól, mint ahogyan az áldozataik megrettentek tőlük.
Ethan lelassult, amikor megpillantotta őket.
Hét. A Pokolba! Nem számított ilyen sokra.
Hét, az már kihívás.
Hét, az már problémát okozhat.
– Halhatatlan őrző! – kiáltott fel vicsorogva a leggyorsabban kapcsoló, egy másodperccel azelőtt, hogy Ethan lesújtott volna rá.
Miután még csak száz évvel ezelőtt alakították át, Ethan alig volt valamivel gyorsabb és erősebb, mint maguk a vámpírok. Viszont az ő elméje továbbra is tiszta maradt, ellentétben az elmezavarral sújtott vámpírokkal, és őt egy kardforgató mester nő képezte ki. A legtöbb vámpír korábbi egyetemi hallgató volt, akik miután lerészegedtek, vagy elszálltak egy-egy bulin, könnyű prédává váltak. Így a legtöbben videojátékokkal, vagy internetezéssel ütöttek agyon a szabadidejüket az átváltozásuk előtt.
A harckészségek hiánya némileg kiegyenlítettebbé tette a várható küzdelmet. Minden egyes vágásért, amit a vámpírok ejtettek rajta, Ethan négyet osztott ki. A sai villák félresöpörték a bowie késeket, feltépték a ruhákat, és vele együtt a húst is. Fájdalomkiáltások keveredtek dühös ordításokkal, miközben ide-oda csörtettek az aljnövényzetben. Az egyik vámpír térdre rogyott, de újra felállt.
Ethan káromkodott. Állandó mozgásban maradva minden ellenfelén ejtett már vérző sebeket.
A fák közül fényt látott kiszűrődni, ahogy egy vámpír után nyomult, hogy kiüsse annak véres kezéből a fegyverét.
Hát ez meg mi? Eltöprengett rajta, amikor a fény erősebbé vált.
Heather az órájára pillantott. 5:43. Ez az az időpont, amikor a vámpírok betornádóznak a tisztásra, és a frászt hozzák rá. Mint mindig, most is engedélyez nekik néhány percnyi csúszást, aztán összepakol és...
Halvány zörrenő hang törte meg az éjszaka nyugalmát.
Heather szíve kissé megugrott.
– Csak egy mókus – mormolta maga elé. De... 5:43 volt. Az álmában mindig 5:43-kor hallotta meg a zörgő hangot.
Nyugtalanul végigfuttatta tekintetét a tőle nyugatra lévő fákon.
A szellő félresimította frufruját, és szétszórta a lábainál gyülekező ködöt, amikor elért hozzá az első hang.
A szíve a bordáinak csapódott, amikor meghallotta a távoli kiáltást. Aztán a másodikat. És egy harmadikat. A szavak kivehetetlenek voltak. Heather keze remegett, ahogy a hátizsákba süllyesztette a tabletet, és kézbe fogta helyette a 9 mm-es Walther PPQ-t.
Ágak csapódtak, gallyak reccsentek, mintha valami feléje csörtetne az erdőn át.
Ó a szarba! Nem fog valóban megtörténni, ugye?
A puffanások, szitkozódások, morgások következtek. Levelek zörögtek.
Heather felállt, hátrálni kezdett, és közben felemelte a fegyverét, rászegezte a sötét árnyékba burkolózó örökzöldekre. Mellkas magasságban. Az ujja a ravaszon. Készen rá, hogy meghúzza azt bármiféle fenyegető jelre.
Sötét alakzat tört ki a fák közül a bal oldalánál.
Pont mint az álmában, egyetlen elmosódott tornádónak tűnt, ami végigszáguldott a füvön, átugrálva néhány gyeplámpását.
Elöntötte a félelem. Adrenalin áradt szét a vérében. A légzése felületessé, kapkodóvá vált, ahogy hátrált egy újabb lépést.
A tornádó lelassult. Hét férfi alakja bontakozott ki belőle, véres ruhában, veszélyes, hosszú agyarakkal, kéken, zölden, vagy épp ezüstszínben izzó szemekkel. Hét férfi, akik pontosan ugyanúgy néztek ki, mint a vámpírok az álmában. Mind a hét picsanagy kések markolatát szorongatta, és elszántan próbálta elpusztítani a nyolcadikat.
És a nyolcadik...
Tetőtől talpig tiszta feketében, legalább egy fejjel magasodott ki a többi közül. Az arcát és a ruháját csakúgy, mint a többiekét, vér szennyezte. Széles mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzett, az ajkai elnyíltak, felfedték agyarait, miközben halálos sai villáit forgatta.
Egy kék szemű vámpír tett egy lépést a hatalmasra nyílt szemmel bámuló Heather felé. A férfi keskeny ajkain megjelenő gúnyos, lenéző mosoly megfagyasztotta a nő ereiben a vért.
A vámpír két társa a földre rogyott mögötte.
A fekete ruhás férfi is Heatherre nézett. A borostyánszínben izzó szempár összekapcsolódott az övével. – Mi a fenére vársz? – modult fel – Lődd már le őket!
Ismét mozgásba lendült, két újabb ellenfelet küldött a földre.
Az elesetteket teljesen figyelmen kívül hagyva, a kék szemű vámpír tett egy lépést Heather felé. És még egyet. Aztán olyan sebességgel lőtt ki, hogy elmosódott.
Heather hátraugrott és elsütötte a fegyvert.
Bumm! Bumm! Bumm! Bumm!
A vámpír megtorpant. Négy lyuk tátongott a felsőtestén, de nem esett össze. Düh és fájdalom váltotta fel a gúnyt az arcán.
– Az artériákra! – kiáltott a nőre a jóképű sárga szemű. – A nagy artériákra lőj!
Túlságosan rémült volt ahhoz, hogy ne fogadjon szót, újra tüzelni kezdett, és a golyók szétroncsolták a vámpír nyaki, és combartériáit. Amikor egy újabb vámpír lódult feléje, többször mellkason lőtte találomra, majd amikor ezzel lelassította, küldött egy golyót a nyaki verőerébe is.
A két vámpír ugyanakkor dőlt el, amikor egy harmadik indult Heather felé.
Újra elsütötte a Walthert.
Bumm! Bumm! Bumm! Bumm! Klikk, klikk, klikk, klikk...
A szarba! Kifogyott a töltényekből.
A vámpír már csak leheletnyi távolságra volt tőle, amikor valami közéjük robbant és ledöntötte őt a lábáról.
Heather nagyot esett. A föld és növények lehorzsolták a tenyerét és a könyökét. Ismét tornádó forgott tőle alig pár méterre.
Felmarkolta a 9 mm-est, amit elejtett, aztán a hátizsákja és az abban lévő tartalék tölténytár után vetette magát.
Folyamatosan morgást és sziszegést hallott maga mögött, miközben könyékig túrt a csomagjában a töltények után.
Megvan!
Kiráncigálta, egy mozdulattal kiejtette a fegyverből az üreset, és a helyére tolta a tele tárat.
– Minden rendben – szólalt meg egy mély hang.
Csőre töltött, aztán megpördült és a fenekén ülve rászegezte a fegyvert... a fekete ruhás vámpírra.
Térden állva előredőlt, letámaszkodó kezeiben még mindig a véres sai villákat szorongatta, fejével a mellette heverő holttestek felé intett. Heather legnagyobb döbbenetére azok a szeme láttára kezdtek múmiává aszalódni. – Minden rendben – ismételte meg a fekete ruhás –, vége van. – Karmazsinvörös pettyek szennyezték markáns arcát. A ruháján is nedves foltok csillantak.
Heather korrigálta a célzást, immár a nyaki verőérre szegezte a pisztolyt, de a kezei annyira remegtek, hogy nagy valószínűséggel még a fákat sem találta volna el a férfi mögött.
Az nekikezdett felállni, de a mozdulat félbeszakadt, és fájdalmas hangot adott ki magából. A tokjába csúsztatta az egyik sait, és maga mögé nyúlt, hogy megtapogassa a hátát, aztán nagyot káromkodott. Az orrlyukai kitágultak, amikor nagy lélegzetet vett, és összeszorította a fogait. A háta mögé emelt karjával csinált valami hirtelen, szaggatott mozdulatsort, aztán előrehúzta a kezét, és a markában egy rövid pengéjű kést tartott.
Heather rámeredt. Ezt csak úgy egyszerűen kihúzta a hátából?
A férfi beleállította a pengét a bomladozó vámpírok egyikébe. – Seggfej. – A tokjába rejtette a másik sait is, felegyenesedett és az oldalára szorított kézzel bicegni kezdett a nő felé. – Sajnálom, hogy feldöntöttelek. Jól vagy?
– Állj meg! – csattant fel Heather. – Ne gyere közelebb!
A férfi megállt. Csodálkozva lepillantott a nőre. Majd összevonta a szemöldökét és a kabátja alá nyúlt.
Heather ujja a ravaszra simult. – Tartsd a kezeidet látható helyen!
A mozdulat félbeszakadt. Aztán kihangsúlyozottan lassú mozdulattal elhúzta az oldaláról a másik kezét, és felmutatta a nőnek véres tenyerét. – Nyugi – suttogta. – Amikor előhúzta a rejtett kezét is a kabátja alól, abban egy fehér zsebkendő volt. – Csak meg kell törölnöm a szemem. Belefolyik a vér és elhomályosítja a látásom.
Amikor úgy érezte, hogy a férfi valamilyen válaszra vár, Heather remegve bólintott. – Menj hátrébb!
Talpra emelkedett, míg az idegen a szemeit törölgette, vérszínűre változtatva a patyolat vásznat. Csak ekkor vette észre, hogy egy mély vágás éktelenkedik a férfi homlokán. A vér valóban a szemébe folyt sötét szemöldökei között.
Amint visszanyerte a látását, Heather álmainak sötét harcosa összehúzott, borostyánszínben izzó szemei megpihentek a nőn.
– Bocsáss meg – mondta Ethan, amikor rájött, hogy hibát követett el. – Azt hittem, hogy Nichole vagy.
Az előtte álló nő karcsú volt és középmagas, nagyjából ugyanolyan testalkatú, mint Sean Szekundánsa, Nichole. Félhosszú haja a háta közepéig ért. Feketét viselt. Bár így, hogy már jobban látta, észrevette, hogy amit pólónak és terepnadrágnak vélt, amit a Szekundánsok előszeretettel viseltek, az valójában testhez simuló melegítő. Fekete katonabakancsok helyén tiritarka edzőcipő volt a nő lábán.
– Leeresztheted a fegyvert – mondta neki. Annyira beborítja a vér, hogy felismerhetetlen tőle az arca? – Ethan vagyok. Halhatatlan, nem vámpír. Te pedig...? – Próbálta fejben összeszedni a Szekundánsokat a területen, akikkel még nem találkozott. – Aidan Szekundánsa vagy? Vagy Allecké? – Nem emlékezett rá, hogy férfi, vagy női segítőik vannak-e.
A nő nem válaszolt, csak nézett rá a nagyra nyílt barna szemeivel. Szép volt. Üde arcú, sminkmentes, mint ifjúkora lányai. Sápadt bőr, enyhén szeplős arc, pimasz orr, formás száj.
Továbbra is rászegezte a fegyvert.
Nyugtalanság futott át Ethanen. – Szekundáns vagy, ugye?
A nő hátralépett egy aprót, a tekintete végigsiklott a tisztáson, mintha menekülő utat keresne.
Ó a pokolba! – Mondd, hogy legalább a Hálózatnak dolgozol! – szinte már könyörgött.
A nő motyogott pár szót az orra alatt. Valami álomról.
Ethan homloka ráncba szaladt. Talán beütötte a fejét, amikor ellökte. – Jól van? – kérdezte, amikor a nő újra ránézett. – Megsérült? – Nem tartotta valószínűnek, hogy a vámpírok bármelyike is hozzányúlt volna, mégis nagyon zavarodottnak tűnt. Ha mégis megharapták volna, az magyarázat lenne erre a bizonytalanságra. Azok a mirigyek, amik az átváltozásuk során alakulnak ki a vámpírok és a Halhatatlanok szemfogai alatt, a harapás nyomására kieresztenek magukból egy vegyületet, aminek a hatásmechanizmusa nagyban hasonlít a GHB-éhoz.
De ez a nő nem tűnt bedrogozottnak. Nem volt engedékeny, dezorientált. És egyáltalán nem tűnt úgy, mintha el akarna ájulni. Tökéletesen magánál volt. Túlságosan is.
Mindössze egy kissé... sokkoltnak tűnt.
– Kisasszony? Megsérült? – kérdezte újra, és óvatosan feléje lépett.
– Ki vagy te? – A nő olyan erővel szorította a félautomata markolatát, hogy kifehéredtek az ujjízületei. – Mi vagy te? Mik voltak azok? – Intett fejével a vámpírok felé, akikből hamarosan csak a ruházatuk marad meg, mire a vírus, ami megfertőzte őket, elveszíti a kétségbeesett harcot a túlélésért.
– Kérem, eressze le a fegyvert – mondta Ethan annyira halkan és nyugodtan, amennyire csak telt tőle. – Nem fogom bántani.
Egy hitetlenkedő kis nevetés röppent fel a nő ajkairól, mielőtt szigorúan összeszorította őket, és összevonta a szemöldökét.
A pokolba! A nő keze annyira remeg, hogy egy egész sorozatot is belelőhet, ha nem veszi el tőle a fegyvert. Tekintve, hogy már így is jóval több vért vesztett el, mint szeretett volna, Ethan természetfeletti sebességgel ugrott előre, és kikapta a nő ujjai közül a pisztolyt.
Az felzihált, majd megfordult és futni kezdett.
Ethan természetesebb hamarabb ért oda a fákhoz, majd szembefordult vele és ott várta.
A nő megtorpant. Hátrálni kezdett.
– Nem fogom bántani – ismételte el hangosan. Hallotta, hogy úgy dübörög a szív a nő mellkasában, mint egy vágtató ló patái.
Ismét beleharapott az ajkába, majd körülpillantott, tekintete végigsöpört a vámpírok kiürült ruháin, és úgy tűnt... hogy valamiféle döntésre jut.
Megfordult, odament a legközelebbi gyeplámpáshoz és felvette. Aztán a következőt, az utána jövőt, és így tovább, míg mindet össze nem gyűjtötte.
Ethan döbbenten figyelte a titokzatos tevékenységet. – Mit csinál?
Nem válaszolt, az összeszedett lámpásokat egy vödörbe rakta, majd akkurátusan elkezdte összecsukni a székét.
– Kisasszony?
– Heather – felelte, miközben letérdelt, és elkezdte visszagyömöszölni a holmikat a hátizsákjába, amiket a tartalék tár keresése közben cibált elő. – Heather a nevem, bár nem hinném, hogy ez sokat számít. – Amint befejezte a pakolást, felnézett és kinyitotta a száját, minden valószínűség szerint azért, hogy visszakérje a pisztolyát, de végül átgondolhatta a dolgot, mert becsukta a saját száját és a hátizsákét is.
Felállt, a hátára kanyarította a pakkot, egyik kezébe fogta a vödröt, a másikba a széket és megindult Ethan felé.
A férfi hosszú kabátja ezernyi belső zsebének egyikébe dugta a 9 mm-est, majd felmutatta az üres kezeit, hogy a nő ne féljen attól, hogy lelövi.
Ez teljesen szükségtelennek bizonyult. Heather egyenesen elsétált mellette és belépett a fák közé.
– Mit csinál? – Amikor ismét nem felelt, Ethan elindult utána. – Heather? Mit csinál? Hová megy? – Próbálta figyelmen kívül hagyni az egyenletes léptek közben ringó csípőjét, de olyan átkozottul rég szexelt, és a nő alakjára annyira puhán, meghitten simult az a fekete melegítő, hogy legszívesebben meztelenre vetkőztette volna és...
– Hazamegyek – jelentette ki eltökélten.
Ethan felhúzta a szemöldökét. – Pardon, hogy mi?
– Hazamegyek! – gyakorlatilag kiabált. – Hazamegyek. Lefekszem aludni. És várom, hogy az az átkozott ébresztőóra megszólaljon.
Tényleg azt hiszi, hogy álmodik?
– Nem tudom miért nem ébresztett fel a megszokott időben. Eddig minden alkalommal az álom ugyanazon pontján szólalt meg. Mindig a legfélelmetesebb pillanatban. Nem sokkal azután, hogy ránézek a karórámra és 5:43 van. Amikor elszabadul a pokol. És lövöldözni kezdek. Akkor kapcsol be az ébresztő. – Megrázta a fejét, hullámos, félhosszú haja ide-oda röppent a hátán. – Talán áramkimaradás volt. Nem emlékszem, mikor cseréltem benne utoljára elemet. Vagy leütöttem azt az átkozottat. Nem tudom.
– Az órát? – kérdezte Ethan, próbálván követni a gondolatmenetet.
– Igen. Nem tudom, miért nem indult be időben az ébresztés, de nem indult be, és nekem fel kell ébrednem. Most már tényleg fel kell ébrednem.
– Ez nem álom, Heather. Nem alszik.
A fák ritkulni kezdtek.
Heather kilépett közülük egy hátsóudvarra, amit nemrég fűnyíróztak le. – De igen.
– Nem, ez nem így van – ragaszkodott az igazához Ethan, és rájött, hogy ez a párbeszéd magasan viszi a pálmát a közelmúlt legbizarrabb beszélgetéseinek versenyén. A pázsiton túl egy kissé megroggyant hátsó terasszal ellátott, halvány sárgára festett kicsi ház állt.
A vödör csörrenve a földre esett, és Heather megpördült, hogy szembenézzen vele. – Fogalmam sem volt, hogy ez valódi!
Ethan megtorpant, amikor majdnem nekiütközött. – Mi? – A nő illata is fenséges volt. Ráadásul az, hogy ilyen közelről magasodott föléje, még a dekoltázsába is remek bepillantást engedélyezett.
Mi az ördög van vele?
– Nem tudtam, hogy ez az egész valódi, oké? – intett a nő a fák felé. – Azt igen, hogy a tisztás tényleg létezik. Sok mindent tudtam. De azt nem, hogy te is valóságos vagy. Nem tudtam... azok a borzalmas vámpírok... hogy ők is valóságosak. Azt hittem valami szimbolikus jelentése van a megjelenésüknek az álmomban. Mármint úgy értem, hogy ki a fene tudta, hogy vámpírok valóban léteznek? És azt sem tudtam, hogy kettőt meg fogok ölni közülük. Vagy hogy te a földbe döngölöd és megsemmisíted őket ott, előttem. Vagy hogy amikor elesnek, akkor... akkor... – Úgy tűnt, nem találja a megfelelő szavakat. – Az álom sosem jutott el eddig a pontig, mert az az átkozott ébresztőóra mindig megszólalt!
Felemelte a kezét és idegesen végigsimított a haján. Észrevette, hogy remeg a keze, ezért gyorsan beletörölte a nadrágjába, mintha ez segíthetne a dolgon. – Én csak... muszáj, hogy ez ne legyen valóság – fejezte be Heather, és felnézett a szemébe.
– Sajnálom – mondta Ethan, és abszurd késztetést érzett, hogy átölelje a nőt, magához húzza, és azt mondja neki, hogy ez valóban egy buta álom és minden rendben lesz. – Ez a valóság.
Heather végtelennek tűnő percekig fürkészte az arcát. – Eltűntek az agyaraid – jegyezte meg végül.
Bólintott.
– De a szemed még izzik.
Mert vonzódik hozzá, és nyilvánvalóan elvesztette az összes uralmát a saját teste felett. Csak ezt éppen nem mondhatta meg neki. – Egy kicsivel tovább tart, hogy az is visszanyerje a normális színét.
Egy madár szólalt meg a közelben, és az ég alja szürkülni kezdett.
– Mit is mondtál, mi a neved? – kérdezte Heather.
– Ethan.
Újabb hosszú csend.
Furcsa módon egyáltalán nem bánta. Nem érezte kínosnak. Csak aggódott a nő miatt.
– Ez az egész igazi, Ethan?
– Igen.
A nő vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. – Akkor köszönöm, hogy megmentetted az életem.