Árnycsapás

– Te tökéletes vagy, – mondta Heather, és ezt már ő maga is majdhogynem vádnak hallotta.

Ethan elvigyorodott. – Mert te nem?

– Nem, én nem, – felelte, – és nekem elhiheted, ha azt mondom, hogy teljesen tisztában vagyok minden egyes apró hibámmal, mert az átkozott telepátiám lehetővé tette, hogy halljam, amint a múltbéli barátaim akkurátus alapossággal rendszerezték őket.

Minden vidámság eltűnt az igenis tökéletes, jóképű arcról. – Nem értem. Milyen hibák? Én egyet sem látok.

– Majd mindjárt meztelenre vetkőzöm itt neked, – motyogta maga elé a nő, és elátkozta a múltjában vendégszereplő férfiaktól szerzett bizonytalanságát.

A férfi elgondolkodva méregette. – Mennyire fontosak a számodra ezek a ruhák?

Heather pislogott néhányat. – Nem nagyon. Miért?

Ethan alakja elmosódott.

Heather egy rántást érzett, és lenézett. A szája nyitva maradt. – Szent szar! – Teljesen meztelen volt.

Ethan nevetett. – A Halhatatlanság egyik előnye.

Takaró után nyúlt.

Ethan elkapta a kezét és a szájához húzta az ujjait. – Ne. Hadd lássalak.

Nyelt egy nagyot. – És mi van veled? Még mindig fel vagy öltözve félig.

A férfi elgurult mellőle az ágyon, felállt mellette, újra elmosódott, és mire újra kiélesedtek a kontúrjai, ő is meztelen volt.

Hűha! Ethan bármikor kiszorítaná a helyükről a naptárakon pózoló finomfalat pasikat. A teste izmos, tökéletesen faragott volt. És egészen felgerjedt.

Ismét nyelt egyet.

– Most pedig, – mondta a férfi visszatérdelve az ágyra, – hadd lássam csak, megtalálom-e azokat a hiányosságaidat, amiket a múltban kitaláltak hozzá nem értő elődeim. Feküdj le.