59

ALAN GRANT ÉS DAN MARSHALL együtt lépett ki a Vista Kereskedelmi Vállalat irodáiból.

– Köszönöm, hogy bejöttél a belvárosba – mondta Grant.

– Nem, én köszönöm, hogy kimentettél a Pentagonból – felelte Marshall.

– Folytatódnak a nehéz idők? – kérdezte Grant.

– Óráról órára nehezebb. Láttad a legutóbbi híreket?

– Igen, ugyanattól a bloggertől. Irán? Afganisztáni mák? Igaz ez?

– Ezt állítja a sajtó. Én nem kommentálhatom, még neked sem.

– Segíthetek valamiben?

– Csak vigyázz a lányomra és az unokáimra.

– Talán lecseng ez az egész, Dan.

– Aha, és talán a nap sem kel fel holnap.

Bementek egy közeli étterembe, és evés közben más dolgokról beszélgettek, nem a Marshallra leselkedő katasztrófáról. Kint az utcán elköszöntek egymástól.

– Irántól hallani fogunk még erről az ügyről – állapította meg Grant.

– Nem vitás. Teheránnak kiváló alkalom, hogy kidüllesszék a mellüket és vádoljanak minket. Remek muníció ez azoknak a féleszűeknek is, aki ártani akarnak nekünk. Nos, megyek vissza a tűzvonalba.

– Vigyázz magadra, Dan. Majd még beszélünk.

Kezet fogtak, és Marshall elment.

Grant utána nézett egy darabig, majd a kocsijához ment, amit a föld alatti garázsban hagyott, és elhajtott. Az autóút tovább tartott a szokásosnál, mert javítási munkák folytak a 66-os államközi autópályán. Végül elérte a lehajtót, és tovább haladt még egy darabig. Nem egészen két és fél óra alatt maga mögött hagyta a főváros nyüzsgését, és megérkezett a vidék idilli békéjébe és csendjébe.

Átkelt az ellenőrző ponton, és indult fel a dombon. A régi rádióadó előtt megállította az autót, és kiszállt. Ámulva nézett fel az adótoronyra, amelyen már ott voltak a műholdvevő parabolaantennák, pontosan a megfelelő irányokba állítva. Hallatszott az energia lüktető zümmögése.

Körbejárta a létesítményt, és látta, hogy a külső építési munkák már mind elkészültek. Bement, hogy megnézze az ott zajló tevékenységet. Hordozható áramfejlesztők zúgtak, elektromos kéziszerszámok zakatoltak és csattogtak. Falak emelkedtek a semmiből. A belső erődítési munkálatok is a befejezéshez közeledtek. A munkások gyorsan, a szerelési munkák diktálta koreográfia szerint mozogtak, fejükben a gyors befejezésért járó jutalom ígérete.

Grant áttekintette a terveket a művezetővel, majd együtt bejárták a terepet, és ellenőrizték, hogy megfelelő módon halad a végrehajtás. Grant tett még néhány módosító észrevételt, majd kiment az épületből.

A Blue Ridge-hegység távolban felsejlő vonulatát nézte. Keletre terült el Washington. Innen persze semmi nem látszott belőle. De megpillantott egy utasszállító repülőt, amint a Dulles repülőtér felé ereszkedik. Grant mélyen beszívta a levegőt, majd lassan és hosszan engedte ki.

Hamarosan csatlakoznak az Internetre, és a játszma elkezdődik. A hekkerei a székükben ülnek majd, és dolgoznak a billentyűkön. Beverekszik magukat olyan helyekre, ahová el kell jutniuk, mint régi felfedezők a bozótvágó késeikkel.

Gondosan válogatta ki ezeket az embereket, és annyi pénzt fizetett nekik a szolgálataikért, hogy biztos lehetett a hűségük felől. Nem érdekelte őket a geopolitika, és semmilyen nemzetközi hatalmi játszmában nem tettek egyik félre sem. Grant tett ugyan, de ő sem fogja elárulni a hazáját. Miután ennek az egésznek vége lesz, Amerika összeszedi magát, és halad tovább előre, ebben biztos volt.

Csak kijavítok egy hibát.

Benyúlt a zakója zsebébe, és előhúzta az értékes dokumentumot, amit Milo Pratt-től kapott. A dokumentum Prattnek az életébe került. A papír nélkül viszont Grant terve nem működhetett volna. Annyi minden romolhat el, de legalább ez az egy valószínűleg nem fog.

A terv más elemeiről nem mondhatta el ugyanezt. Sam Wingo még mindig szabadon mászkált, akárcsak Sean King és Michelle Maxwell.

Grantnek azonban már megvolt az elképzelése arról, hogyan oldja meg ezt a problémát.

Lepillantott a papírra. De egyre a végjáték, az igazi cél járt az eszében. Csak azt kellett megvalósítania, aztán felszámol mindent maga mögött, nem hagy hátra nyomot, és visszatér a régi életéhez. Legalábbis ez volt a terv.

Felnézett az égre, és a megfelelő szögbe igazította az arcát. Ott volt fenn a bérelt műholdja a kellemes, biztonságos pályáján. Az adattöredékek, amiket az emberei találtak rajta, elégségesek voltak ahhoz, hogy eljuttassák a céljához.

Az égbolt egy másik pontjára nézett. Ott egy másik műhold keringett. Mennyi kacat van már odafent… roncsok és működő szerkezetek. Űrállomás. Nemsoká a fizetőképes magánembereknek is meglesz a saját űrállomásuk.

De neki most csak ez a két műhold számított, amint ott keringtek precízen kiszámolt pályájukon a Föld körül. Semmi közük nem volt egymáshoz. Egyelőre. De hamarosan kibogozhatatlanul összekuszálódnak, legalábbis az ő elméjében. Ami a világ többi részét illeti, ők semmit sem fognak sejteni a két kupac fém „összekapcsolódásáról”. Ennek minden jele eltűnik majd annak a különlegesen zseniális végrehajtási módszernek köszönhetően, amit ő maga talált ki, és amelynek eredményeként minden bizonyíték szétszóródik a kibertérben, majd milliárd apró darabra robban szét.

Újra lefelé fordította a tekintetét.

Bárcsak az itteni, lenti problémákat is ilyen könnyű volna megoldani.

Az órájára nézett, miközben visszafordult az építkezés felé. A telefonja üzenet érkezését jelezte. Rápillantott a kijelzőre. A feladatot végrehajtották. Amit Grant elrendelt, megvalósult.

Ez azt jelentette, hogy el kell mennie valahová.

Fel kell keresnie valakit. Ha az illető visszautasítja a kérését, akkor Grantnak meg kell ölnie valakit.

Meg kell ölnie valaki mást.