20

TYLER WINGO AZ ÁGYA SZÉLÉN ÜLT a szobájában, és egy papírlapot tanulmányozott. Leírta az apjától kapott üzenetet, mielőtt kitörölte a számítógépéből. Nem mintha elfelejtette volna. Mégis leírta, mert így kézzelfoghatóbb volt, mint ha csak a fejében őrzi.

Az apja üzenete világos is volt, meg zavarba ejtő is.

Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg.

Mit sajnálsz, Apa? Mit kellene megbocsátanom? Azt, hogy meghaltál? De nem halhattál meg. Nem haltál meg.

Tyler kétrét hajtotta a papírt, és a farmere elülső zsebébe tette. Hanyatt feküdt az ágyán, és körülnézett a szobában. Mindenfelé az apjával kapcsolatos emlékek vették körül, a falon levő sport- és zenei plakátok, a baseballkesztyű, az egyik polcon porosodó focilabda, és kettejük fényképe, amely egy úszóversenyen készült, ahol Tyler apja időmérő bíró volt.

A fiú benyúlt a pólója alá, és előhúzott két hivatalos dögcédulát, amiket az apja neki csináltatott. Megdörzsölte a lapos fémet, és azon töprengett, vajon hol lehet az apja e pillanatban. Megvannak még a dögcédulái? Biztonságban van? Tényleg ő írta az e-mailt, ami állítólagos halála után érkezett? Vagy csak valami nagy hiba csúszott be? Úgy gondolta, hogy az apjától jött a levél, hiszen a kódjukkal íródott. A hasára gördült, és az ablakára hulló esőcseppeket nézte. Komor nap volt, hideg és borús, ami nagyon is megfelelt a hangulatának. Mindig úgy képzelte, hogy ha az apja megsebesülne odaát, akkor ő azt megérezné. Igen, így képzelte. De aztán eszébe jutott, hogy az édesanyjával kapcsolatban is ezt hitte. Aztán az apja meg ő ott találták a fürdőszoba padlóján, golyóval a fejében, és mellette egy pisztollyal. Búcsúlevele szépen összehajtogatva a mosdókagyló melletti pulton hevert. A tartalma elég goromba volt:

Nem bírom tovább. Sajnálom. Hiányozni fogtok.

Tyler megrázta a fejét, hogy szabaduljon az emléktől. De ott maradt az agya hátsó részében, hogy a legváratlanabb pillanatokban előtolakodjon. Képes volt a másodperc törtrésze alatt letörölni a mosolyt az arcáról, vagy elfojtani egy nevetést a torkában.

Felállt, és odament az íróasztalához. Régimódi, fémből készült, katonai darab volt, amelyet az apja szerzett be egy selejtezés során, amikor az alexandriai Belvoir-laktanyát bővítették.

Odaült elé, kihúzta a felső fiókot, és elővette a fényképet.

Végignézte az apja, az édesanyja és a saját arcát. Egy katonai maratonon vettek részt, amelyen az apjával együtt futott. Boldogok voltak, mindenki csupa mosoly; a nap sütött, és fagyikkal ünnepeltek a táv végén. Ölelések, mosolyok és fagyi alig öt évvel ezelőtt. Aztán alig egy évvel később minden összeomlott. Egészen más irányt vett az élete. Mintha már ez a szoba, sőt ez a fotó sem volna az övé. Mintha mindez valaki másnak a történetét mesélné el, mert Tyler már meg sem ismerte azt az embert, aki valaha ő volt.

Először az édesanyja halála. Aztán az, hogy az apja elvesz egy nőt, akit Tyler nem is ismert. Most pedig az apja sem volt többé. Bizonyos értelemben a képen levő mindhárom személy, az édesapja, az édesanyja és ő maga is végleg eltávoztak.

– Tyler?

Nem mozdult. Csak ült, és nézte a képet.

Jean surrant be a szobába, és leült az ágy szélére. – Tyler – mondta újra, szinte suttogva.

A fiú továbbra sem mozdult.

– Nem tennéd meg, hogy legalább rám nézel? Tyler feléje fordult, és üres tekintettel ránézett.

– Nem etted meg a vacsorádat – mondta Jean.

– Nem vagyok éhes.

– Kilométereket úszol az edzésen. Hogy lehet, hogy nem vagy éhes?

– Nem vagyok.

Visszafordult a fényképhez.

– Beszéltek nekem azokról az emberekről.

Tyler éles tekintettel pillantott föl. – Milyen emberekről?

– Arról a férfiról és nőről, akik hazahoztak aznap este. Nem emlékszem a nevükre.

– Sean King és Michelle Maxwell.

– Úgy van. Szóval nem fognak többé háborgatni.

– Nem háborgattak. Én bíztam meg őket.

– Pontosan mivel?

– Úgysem értenéd.

– Tégy próbára.

– Nem, nem teszlek próbára.

– Édesapád meghalt. Ezen nem tudunk, változtatni.

– Az biztos.

– Akkor minek fogadtad fel azokat az embereket?

– Ahogy mondtam is, nem értenéd.

Jean felállt. – Azt hiszed, nekem nem hiányzik?

– Nem tudom, Jean. Hiányzik?

– Hogy kérdezhetsz ilyet egyáltalán? Szerettem.

– Ha te mondod.

– Miért vagy ilyen?

Tyler megpördült a székével. – Mert nem is ismerlek. Mintha egy idegennel laknék együtt.

– Egy éve vagyok a nevelőanyád.

– Jó, de az nem azt jelenti, hogy ismerlek. Sosem váltottunk pár szónál többet. Nem voltam hivatalos az esküvőtökre. Még azt sem tudtam, hogy összeházasodtok. Nem találod ezt furcsának? Hiszen az egyetlen fia vagyok.

– Édesapád akarta így.

Tyler elvörösödött arccal állt föl. – Nem! – csattant fel. – Apám nem akarta volna így. Ő azt akarta volna, hogy én is ott legyek.

– Attól tartott, felzaklat, hogy újranősül.

– És erre az volt a megoldás, hogy egy napon hazaállít veled, és azt mondja, hogy te vagy a mostohám? Mi értelme ennek?

– Akkor is, kicsim, meg kell próbálnunk együtt boldogulni. Csak mi ketten vagyunk itt egymásnak.

Tyler úgy festett, mint aki mindjárt rosszul lesz. – Nem vagyunk itt egymásnak, Jean. Sose voltunk itt egymásnak. Most árva vagyok. Nincs senkim.

Feszélyezett csend telepedett rájuk. Végül Jean megszólalt: – Holnap a hadsereg ideküld pár önkéntes segítőt.

– Önkéntes segítőt? Minek?

– Hogy segítsenek. Elvégeznek kisebb feladatokat. Elvisznek a suliba. Segítenek a főzésben. Nekem most elég sok a dolgom. Sok mindennel kell megbirkóznom.

– Hát akkor engem máris végy le a teendőid listájáról. Nincs szükségem segítségre. Iskolába is el tudok menni egyedül.

– Tyler, nem zárhatsz ki mindenkit az életedből.

– Rá fogok jönni, mi történt valójában apámmal. Vannak, akik segítenek nekem. Ki fogom deríteni az igazságot, Jean. Ki fogom! – Ezt már kiáltva tette hozzá.

Azzal felugrott, és lerohant a lépcsőn.

A nő elindult utána, de aztán megtorpant. Odament az íróasztalhoz, és lenézett a Wingo család képére. Aztán kihúzott egy telefont a farmerja zsebéből.

Bepötyögött egy üzenetet, és elküldte. Csak négy szóból állt, de elég sokat mondott.

Van egy kis problémánk.

 

Tyler lekapott egy kulcscsomót a hűtőszekrény melletti kampóról, kiment az oldalajtón, és beszállt az apja kisteherautójába. Benne még az illatok is az apjára emlékeztették. Volt egy puskatartó a hátsó ablakon, egy amerikai zászlós matrica a szélvédő jobb alsó sarkában. Egy pár apró katonai bakancs lógott a visszapillantó tükörről. A két gumiszőnyegen az „Erős vagyok, mint a hadsereg” felirat állt.

Tyler beindította, és hátramenetbe tette a kisteherautót. Kitolatott a kocsibeállóról. A műszerfal órájára pillantott. Este nyolcra járt. Megállt a járda mellett, és megírt egy sms-t. Várt. A válasz másodperceken belül megérkezett. A gázra lépett, és elszáguldott.

Öt perccel később megállt Kathy Burnették háza előtt. A lány már a járdán várta. Beszállt mellé az autóba, és erősen becsapta maga mögött az ajtót.

– Mit mondtál a szüleidnek? – kérdezte Tyler.

– Azt, hogy Lindáékhoz megyek itt az utcában. Linda falaz nekem.

A fiú bólintott, és elindította az autót.

– Miről akarsz beszélni velem? – kérdezte Kathy.

Tyler nem válaszolt egy darabig. – Csak úgy, mindenféléről – felelte végül.

– Mi mindenféléről? Az édesapádról?

A fiú bólintott.

– Tyler, mi folyik itt valójában?

Tyler ránézett, és lassított. – Mire gondolsz?

– Arról a két detektívről, akit felfogadtál. Mi szükséged rájuk?

– Apám miatt kellenek, már mondtam.

– De édesapád a harctéren esett el. A hadsereg elmondta neked. Én is katonagyerek vagyok. Mindnyájan tudjuk, hogy ez megtörténhet. Nincs itt semmi rejtély.

– Az én ügyemben akadhat némi rejtély – felelte Tyler.

– Milyen rejtély?

– Azért fogadtam fel a két nyomozót, mert a hadsereg szerintem nem mond igazat apámról.

– Tudom, hogy nagyon felkavart. De mi a csudáért hazudnának?

– Mert először azt mondták, hogy lelőtték. Aztán meg hogy széttépte egy gránát, és nem maradt belőle annyi, hogy koporsóba tegyék, így szükségtelen Doverbe menni. Nem értem, hogy tévedhetnek ekkorát.

– Hát, pedig megeshet. Néha történnek hibák, még a hadseregben is. Anya is mesélhetne róla.

– Aha, de ilyesmiben nem lenne szabad tévedniük – mondta erre Tyler reszelős hangon.

Kathy a vállára tette a kezét. – Igazad van, ilyesmiben nem szabad tévedniük.

– Aztán újabb fazonok jöttek a hadseregtől. Meg civil öltönyösök, máshonnan, de nem tudtam megjegyezni, honnan.

– Mit akartak?

– Hogy rúgjam ki Kinget és Maxwellt.

– Miért?

– Azt hiszem, nem akarták, hogy apám halála ügyében szaglásszanak. – Kathyra nézett. – Van itt valami nagyon furcsa.

– Micsoda?

Félreállt a kisteherautóval az útról, behúzta a kéziféket, és a lány felé fordult. – Kaptam apámtól egy e-mailt.

– Mikor?

– Miután meghalt.

Kathy ránézett, és elsápadt. – Az hogyan lehetséges?

– Rajta volt a küldés időpontja. Elmondták, hogy szerintük mikor halt meg az apám, és a levél napokkal azután érkezett.

– Lehet, hogy valaki más küldte.

– Nem. Olyan kódot használt, amit csak apám és én ismerünk.

Kathy kinézett az ablakon, és megborzongott. – Ez hajmeresztő, Tyler. – A fiúra pillantott. – Tényleg… tényleg azt gondolod, hogy édesapád életben lehet?

Tyler nem felelt azonnal. Attól félt, ha kimondja, amit gondol, nem válik valóra. – Igen, azt gondolom.

– De az édesapád tartalékos őrmester volt. Nem mintha az baj lenne, de miért volna olyan fontos a hadseregnek? Végül is nem volt tábornok vagy ilyesmi.

– Azt hiszem, apám fontosabb volt, mint képzeljük.

– Hogy érted ezt?

– Egy évvel azelőtt szerelt le, hogy kitelt volna a húsz éve. Mi értelme volt? Hiszen így elszúrta a nyugdíját.

– Az a nyomozóhölgy ugyanezt mondta.

– Te találkoztál Michelle-lel? – kérdezte Tyler meglepetten.

– Meg Seannal is. Ma. Tudták, hogy barátok vagyunk.

– Vagyis még mindig dolgoznak az ügyön – jegyezte meg a fiú elgondolkodva.

– Lehet, hogy ez a hadseregnek nem tetszik.

– Francot sem érdekel, mi tetszik a hadseregnek. Itt az apámról van szó. Ha nem halt meg, tudni akarom, hogy hol van. Azt szeretném, hogy jöjjön haza. Nem hagyom annyiban.

– Azt hiszem, ha az én mamámról lenne szó, én sem hagynám.

– Ne beszélj erről senkinek.

– Nem fogok, megígérem.

A fiú átható pillantást vetett rá, aztán megfordult a kisteherautóval, és hazavitte Kathyt.

Mikor Tyler hazaért, a mostohaanyját nem találta otthon, és a kocsija sem volt ott. Felment a szobájába, és a mobilját nézte. Fel akart hívni valakit, de meggondolta magát. Mi van, ha lehallgatják a telefonját?

Leszaladt, ismét beült a kisteherautóba, és elhajtott.

Egy 7-Eleven előtt, jó három kilométernyire az otthonuktól, még volt egy nyilvános telefon, egyike az utolsóknak a környéken. Bedobott egy érmét, és tárcsázott.

Michelle a második csengésre felvette.

– Ismét szeretném megbízni magukat – mondta Tyler.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Michelle.

– Nagyon biztos – felelte Tyler.

– Akkor jó, mert igazándiból nem is hagytuk abba az ügyet.