JEGYZETEK

Hunyadi János

Középkori latin: Ioannes Corvinus, vagy Ioannes de Hunyad

Horvátul: Janko v. Ivan Hunjadi

Németül: Johann Hunyadi

Románul: Iancu v. Ioan de Hunedoara

Szerbül: Сибињанин Јанко, Угрин Јанко војвода, Јанкула војвода, Мађар Јанко од Ердељ крајине

Szlovákul: Ján Huňady

Törökül: Hunyadi Yanoş

A CILLEIEK BOSZNIA TRÓNJÁN?

Cillei Ulrik machinációinak egyik fő célpontjában 1444-ben a boszniai trón megszerzése állt. De vajon milyen alapon?

Cillei Ulrik nagyapja, Cillei Herman anyja révén a Kotromanić-ház leszármazottja volt. Cillei Herman hosszas diplomáciai mesterkedések révén elérte, hogy veje, Luxemburgi Zsigmond király szövetséget kössön II. Tvrtko bosnyák királlyal a török ellen. Hálából 1426. szeptember 2-án a törvényes örököst még nem nemző II. Tvrtko kinevezte a nála húsz évvel idősebb unokatestvérét, Cillei Hermant örökösévé. Cillei Herman – nem meglepő módon – előbb halt meg, mint Tvrtko, ettől függetlenül ez a már megkötött szerződés a későbbiekben is alapot biztosított a Cilleiek számára, hogy igényt formáljanak a bosnyák koronára. II. Tvrtko 1443-as halálát követően újra felcsillant számukra Bosznia megszerzésének lehetősége.

Útjukban állt azonban Hunyadi, aki a Kotromanić-házi jelöltet, Stepan Ostoja király természetes fiát, Stepan Tomasevićet (Tamásfi Istvánt) támogatta, így veszélyeztette Cillei Ulrik érdekeinek boszniai érvényesítését.

Stepan Tomasević hálásnak is bizonyult Hunyadi támogatásáért. Ulászlónak írott levelében kijelentette, hogy Hunyadit testvérül és örök barátul fogadja, mindenben támogatja, legfőképp a török ellen. Barátsága jeléül évente háromezer aranyat küld Hunyadinak.

Persze tudni kell, hogy a bosnyák király helyzete meglehetősen labilis volt. Néhány hónappal azelőtt, hogy Hunyadit örök barátjául fogadta, Stepan Tomasević még Velencének ajánlotta fel, hogy ha elűzik a törököket, akkor átengedi Velencének összes várait, birtokait, ezüstbányáit.

Velence februárban elutasította ezt a felajánlkozást, mondván, ők békében kereskednek a törökkel. Mindenesetre megerősítették Stepan Tomasević velencei polgárságát, tanácstagságát, felajánlva, hogy amennyiben a király megszorul, menedéket kínálnak neki. Stepan Tomasević továbbra is megmaradt török adófizetőnek, de a magyar katonai sikerekkel párhuzamosan felkészült a Portától való végső elszakadásra. Hunyadinak már az nagy segítség volt, hogy Bosznia nem áll a török mellé, így a Száva-vidék biztosítva maradt a hátában.

HUNYADI TEMPLOMAI

Hunyadi az 1442-es erdélyi harcokat követően tett fogadalmat, hogy Alsó-Fehér vármegyében, a Maros völgyében újjáépítteti a Mezid bég serege által lerombolt és súlyosan megrongált templomokat, kolostorokat. Négy templom újjáépítése köthető a nevéhez.

A tövisi ferences templom, a védőfallal körülvett marosszentimrei és az alsóborói templomok újjáépítése, valamint a gyulafehérvári székesegyház gondos felújítása mind a töröktől visszaszerzett zsákmányból volt lehetséges. Utóbbinak Hunyadi 1440-ban és 1442-ben három falut adományozott, s közvetlenül a Mezid felett aratott győzelem után fejtette ki azon véleményét, hogy őt és János (Iván) öccsét ide temessék el.

A RÉGI KIRÁLYI HÁZ – CILLEI-HÁZ – BUDÁN

A régi királyi ház (Magna Curia Regis – Kammerhof) – ma Táncsics Mihály utca 7–11. Vélhetőleg ez volt a vár területén az első királyi palota, uralkodói magánlakosztály, de itt működött a pénzverde is.

1382-ben Nagy Lajos király a budaszentlőrinci pálos szerzeteseknek adományozta. A pálosok 1416-ban elcserélték Cillei Herman gróf horvát bán egyik budavári házára. A Cillei család magvaszakadtával a ház 1458-ban visszaszállt a koronára, de 1460-ban Hunyadi Mátyás ismét eladományozta Guthi Országh Mihály nádornak és fiainak.

Később püspöki palota lett. Buda 1686-os visszafoglalása után, 1720-ban a romba dőlt területen vastag falú lőporraktár épült, e köré emelték 1810 és 1833 között a késő barokk épületet. A vaskos falú volt lőportornyot szokták Táncsics-börtönnek nevezni, bár az író nem ott, hanem a főépület egyik utcára néző szobájában raboskodott. 1948-tól háborús jóvátételként az Egyesült Államok nagykövetségének tulajdona lett, de a Függetlenség napján, július 4-én tartott kerti ünnepségen kívül alig használták. Néhány éve döntés született a ház ingatlancsere formájában történő visszaszolgáltatásról a Magyar Állam részére.

MIÉRT VOLTAK BRANKOVICSNAK BIRTOKAI MAGYARORSZÁGON?

Brankovics György magyarországi birtokairól az 1426 májusában megkötött tatai egyezmény rendelkezett. Ezt a szerződést az örökösökkel nem rendelkező Stefan Lazarevics szerb despota, valamint unokaöccse, és trónján utódja, Brankovics György és a szerb nemesség vezetői kötötték Zsigmond magyar királlyal.

A szerződés értelmében Lazarevics – a király vazallusaként – a magyar országtanács tagja lett, Budán házat vehetett. Szerbia elfogadta Magyarország védelmét maradék területei felett. A szerb despota megígérte, hogy halála után tizenhét vár (melyhez a magyar koronának amúgy is régi joga van: Brodar, Galambóc, Halap, Macsó, Nándorfehérvár, Szokol, Szomszédvár stb.) visszakerül magyar kormányzat alá. A despota Magyarországot egész haderejével segíteni fogja. Brankovics fiúági magvaszakadása esetén Szerbia a magyar koronára száll. Cserében a szerb despota jelentős magyarországi birtokokat kapott.

Mivel Lazarevics despota a szerződés aláírását követő évben meghalt, 1427 őszén a tatai egyezmény alapján Zsigmond király újra birtokba vette Nándorfehérvárt és Macsó északi vidékét.

V. ALFONZ, AZ ARAGÓNIAI KIRÁLY

Az 1444-es keresztes hadjárat európai szövetségi rendszerének talán leginkább óvatos, mondhatni passzív résztvevője volt V. Alfonz aragóniai király. Ő voltaképpen nápolyi trónigényét igyekezett érvényesíteni a pápa segítségével, és ennek a pápai támogatásnak a fejében ajánlotta fel támogatását a IV. Eugenius számára oly fontos keresztes háború céljaira.

A pápa kiváló szövetségesre talált Alfonzban, hiszen arra számított, hogy Alfonz semlegesíti majd legnagyobb ellenfelét, Milánó hercegét és a mind nagyobb befolyásra szert tevő Francesco Sforzát.

V. Alfonz a későbbiekben fontos szerepet játszott Hunyadi terveiben is – nem mellesleg a nápolyi Anjouk örököseként Alfonz címei között szerepelt a Magyarország királya titulus is. Regénysorozatunkban még találkozhatunk a nevével, hiszen V. Alfonz volt az egyik üknagyapja az utolsó Hunyadiaknak, Hunyadi Kristófnak és Hunyadi Erzsébetnek.

A TÚRÓCI KIRÁLY

Izgalmas, színes egyénisége volt a korszaknak a Felvidéken kiskirályként uralkodó, a huszita hordákkal egy időben a törvénytelen állapotokat kihasználó főúr, Szentmiklósi Pongrácz. A népnyelv által túróci királynak nevezett rablólovag Liptó vármegye egyik legősibb családjából származott. E família első ismert őse, Hauk Palkó 1230-ban kapta II. Endre királyunktól adományba Magyarfalut. Hauk Palkó vélhetően Csehföldről származott, fia, Lőrinc, a sajói ütközetben csapatvezérként vett részt. A Pongráczok rokon famíliái a Szentiványi, Szmrecsányi, nádasdi Baán és Potornyai családok.

A família ősi birtoka Szentmiklós – erről vették előnevüket is. E birtokra az első, Pongrácz néven ismert ős 1368-ban nyert új adományt, míg Óvár az 1458. július 15-iki pozsonyi országgyűlés határozatából jutott a család tulajdonába.

A nevezetes rablólovag, II. Pongrácz, a szentmiklósi előnéven kívül használta a liptói, a berencsi, és a szakolczai előnevet is, mivel Zsigmond császár, majd Albert és később Habsburg Frigyes kancellárjának, Schlick Gáspárnak elfoglalta Szakolcza nevű várát. Ez a II. Pongrácz a testvéreivel, Istvánnal, Jakabbal és Jánossal valóságos rémuralmat alakított ki a környező vármegyék területén. Albert király halála után a zavaros polgárháborús időket, a központi királyi hatalom meggyengülését kihasználva Giskra huszitáival összecimborálva kezdtek rabolni, fosztogatni. A háború során – a pillanatnyi helyzetnek megfelelően – hol Erzsébet királyné, s később Habsburg Frigyes, hol pedig Ulászló király oldalán avatkoztak be a küzdelmekbe, majd egy idő után kizárólag saját szakállukra gyarapították a családi vagyont. A Vág mentén erőszakkal hatalmas, egybefüggő területek teljhatalmú uraivá váltak. Szakolcza, Blatnica, Berencs, Sztrecsen, Óvár elfoglalása, és a környékbeli városok, falvak szakadatlan zaklatása mellett az sem zavarta őket, hogy utóbbi két vár voltaképpen jelentősebb szövetségesük, Erzsébet királyné birtokában voltak. A felső-magyarországi nemesek a család önkényességeit megelégelve az 1444-es országgyűlésen Pongráczot és fivéreit elfogták, őket Ulászló király örökös rabságra ítélte, ám a közelgő hadjáratra és a meghirdetett általános békességre való tekintettel szabadon engedték őket.

Szentmiklósi Pongráczot 1444. augusztus 11-én már szakolczai kapitánynak címzik abban a szerződésben, melyet Hunyadi János kötött vele. Az erdélyi vajda – felismerve, hogy Pongrácz és testvérei hathatós segítséget nyújthatnak számára a Giskra elleni harcban – „szoros barátsági, és szíves testvéri, mondhatni véd- és dacszövetségre lépett vele Temesvárott. A következő évben a Vágvidékre Országh Mihállyal együtt II. Pongrácz is országos főkapitánynak neveztetett.” (Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal IX. kötet P-R).

Azonban a nyughatatlan Pongrácz ezek után is folytatta rabló, fosztogató életmódját. Pusztításai miatt még Giskra és a helyi támogatók elvesztésétől tartó Habsburg Frigyes is megorrolt rá, nem beszélve a Szentgyörgyi grófokról, akik hosszú, sokáig hiábavaló küzdelmet folytattak ellenük – beszorítva Pongráczot a szakolczai várba. A fehérvári országgyűlésen ismét meghunyászkodott Hunyadi előtt, s ismét kegyelmet nyert.

A békesség újfent nem tartott sokáig. 1448-1449-ben a Komorovszki-féle zavargásokat kihasználva az általa megszállva tartott várakból kirontva ismét fosztogatni kezdi az északi vármegyéket, „sőt, az itt nyert zsákmánnyal sem elégedve, Ausztriába, Morva- és Lengyelországba is becsapva, dúlt, tűzzel vassal adót zsarolt, és az egész környéket rettegésbe hozta, sőt, vakmerősége által elragadtatva, maga és társai nevében Fridrik római királynak egyenesen hadat izent.”

A liptói király életének későbbi fordulataival kapcsolatban a Hunyadi-sorozat későbbi köteteinek függelékében még sokat olvashatunk!

HABSBURG FRIGYES FENYEGETÉSE

Amikor Ulászló és Habsburg Frigyes német király követei a csepeli vadászkastélyban oly csúnyán hajba kaptak, a német követek fenyegetései között kiemelt szerepet kapott Magyarország két tűz közé szorításának lehetősége. Frigyes követei persze bölcsen elhallgatták, hogy a német király szintén könnyen két tűz közé kerülhetett volna a háborúskodás megújításával, hiszen ebben az időben kiéleződött konfliktusa a svájci kantonok Habsburg-ellenes felkelésével. 1442-ben Frigyes szövetséget kötött Stüssi Rudolffal, Zürich polgármesterével a Régi Svájci Konföderáció ellen a régi zürichi háborúban (Alter Zürichkrieg).

VITÉZ JÁNOS TEHETSÉGES UNOKAÖCCSE

A szemfüles olvasó bizonyára már néhány kötettel ezelőtt felfigyelt Vitéz János unokaöccsére, akinek előmenetelére a kancellár mindig különös gondot fordított. A „kis csodagyerek” természetesen nem más, mint Csezmiczei János, akit a horvátok Ivan Česmički néven ismernek, a világirodalom pedig sokkal inkább Janus Pannonius néven emleget.

Édesanyja a Garázda-nemzetségbeli Zrednai Borbála (1403–1463) volt, édesapja pedig egy elszegényedett magyar kisnemes, Csezmiczei Pál (1400?–1440), aki a hagyomány szerint asztalosként kereste kenyerét. Atyját korán elvesztette, tizenhárom éves koráig özvegy édesanyja nevelte és taníttatta, akinek összesen négy gyermeke volt (három fiú és egy leány). Később a tehetségével korán kitűnő János költséges külföldi taníttatását nagybátyja, Vitéz János vállalta magára.

ESKÜVÉSEK, FOGADKOZÁSOK

Giuliano Cesarini bíboros a következő beszéddel próbálta meggyőzni a magyar országnagyokat a keresztes hadjárat megindításáról:

„Magyarok! Valamint régen is epedve óhajtottam a pogányság tönkrebukását, aszerint, hogy nyilvánvalóan jól tudjátok, azóta sem hagytam fel azzal, hogy nem csak szóval, tanáccsal, biztatással, hanem tömérdek munkával és fáradozással ne sürgesselek benneteket, és ne buzdítsam a többi keresztény fejedelmi udvart is. A szívemben tombolt ugyan az indulat, hogy jogszerű felhatalmazásom szerint általában ellenezzem az imént megkötött alkudozást, és akadályvető szavamat felemeljem ellene, mint foganatln és törvénytelen ellen, de többféle kénytelenség miatt nyögve el kellett fojtanom forró kívánságomat.

Mert tudtam, mennyire sóvárog szövetségesetek, Brankovics a fiai után, akik kezesként tartózkodnak Murád szultánnál, s azt is tudtam, mennyire aggódik Brankovics az országáért is. Azt is elismerem, milyen kívánatos, és elfogadandó a békekötés oly sok, terhes és hosszú tábori megpróbáltatásaitok után, kivált ilyen kedvező feltételekkel, és milyen jóleső enyhítője fáradtságainknak a nyugalom. Főképp pedig azért fékeztem ellenkezéseimet, mert nem lehettem még bizonyos benne, vajon összeszövetkeztek-e már az európai keresztény udvarok, hogy szembeszálljanak hitünk közös ellenségeivel…

Ám minekutána való és hiteles híre érkezett annak, hogy az európai keresztény udvarok készülődnek a harcra, Murád jelenlegi helyzete pedig számunkra kedvez, és sikert ígér hadi munkáinknak, Isten legyen a tanúm, nem hallgathatok tovább, mert a lelkem erőlteti kimondanom: a Muráddal kötött szerződéstek ellenkezik az anyaszentegyház jogaival, a magyar nemzet becsületével és királya hivatalával szemben is, már önmagában véve is becstelen, átkozott, érvénytelen és istentelen, lelkiismeret-furdalás nélkül megszeghető, sőt, szükségképpen és feltétlenül meg is szegendő az anyaszentegyház boldogítása érdekében.

Hiszen a szerződést nem holmi pogány barbárral kötöttétek-e, akinek sem földi urasághoz, sem a keresztény fejedelmekkel való alkudozáshoz joga nincsen és nem is lehet? Vajon igazságos-e a napnyugati igaz hívek egész ügyét feláldozni, áruba bocsátani a szövetségesei iránt mindig oly ingatag hűségű, a hitvallásban oly tántorékony, s a római apostoli szentszékhez oly állhatatlan szerbiai despota kedvéért? Semminemű törvény helyben nem hagyhat ilyen szerződést, mert egyetlen törvény sem engedi meg, hogy valamely régi és többeket érintő szerződéskötés feloldoztassék más újabb és kevesek érdekében álló paktum érdekében, hogy valamely szent szent cél és eskü által megerősített szövetség más szentségtelen által összetiprassék, s egy egész világrész boldogsága áldozattá váljék valamely foltnyi földért. A budai tanács rendelése szerint a hitetlenek ellen indított háború nem csupán a magyarok háborúja az anatóliai és romániai kóborlók ellen, hanem úgy kell azt tekintenünk, mint valamennyi igazhívő keresztény harcát a kereszténység megtámadóival szemben. Az Isten eföldi helytartója, a bizánci birodalom, két szabad köztársaság, Franciaország és Itália több fejedelme és főura, a magyarokkal együtt kötelezte magát a pogányság ellen, s ezért minden féloldalú megegyezés a közös ügyek elárulását jelenti…

Az anyaszentegyház méltósága és tiszte megkívánja, hogy irtsuk ki az eretnekeket meg a pogányokat, s óvjuk meg a Jézus drága vérén megváltott lelkeket minden botlástól és istenkáromlástól. Az egyház kötelessége, hogy megoltalmazzon minden keresztényt, az egyház fejének pedig tiszte szerint kötelessége átok alá vetni minden olyan egyezséget, amely e szent cél ellen fordul. A pogány portyázások és a török uralom alatt szaporodott el ugyanis a patarénok dögmirigyes, pestises szektája és terjedt el és gyökeresedett meg a görög egyházszakadás Dalmácia, Albánia, Bosznia, Szerbia, Bulgária és Thrácia földjén, csaknem kiirthatatlanságig: ezeknek az országoknak a fejedelmei és főemberei már jobbára ebben a méregben leledzenek, sőt, sokan elpártoltak a kereszttől is, és Mohamed zászlajához szegődtek. És ti, magyarok, erősíteni akarnátok-e még e gyalázatos és kárhoztató romlásnak az alapkövét a békekötéstekkel, amelyet az anyaszentegyház elítél, az egyház főpásztora átokkal üldöz és minden lelkiismeretes és becsületes keresztény megsemmisíteni tartozik?

Vajha újra magatokévá tennétek dicső elődeitek vagy akár csak saját magatok régebbi erkölcseit, amelyekért az egész keresztény világ mint becsületes, jámbor, derék és szavatartó nemzetet tisztelte, becsülte a magyarokat, s örömest és bizalommal léptek veletek szövetségre, mind a keleti, mind a nyugati fejedelmek. Vagy nem ti voltatok-e, akiknek a felszólítására a bizánci császár egész haderejével felkerekedett, s ezren, meg ezren vették vállukra a keresztcímert, a királyok fegyverbe öltöztették országaikat, s a római pápa hetven vitorlásból álló hajóhadat küldött a Hellészpontoszon át? Áh… átallom is kimondani, most mindezek megcsalatkoztak bizodalmunkban, reményünkben, kivetkőztettek fegyvereikből, és teljesen meggátoltattak az Istennek tetsző munkálatokban! S ha ezt a megegyezést vissza nem vonjátok, az eddig oly fennen magasztalt magyar név, becsület, hír és tisztesség mindörökre oda van, jóvátehetetlenül!

Nincs tehát hátra egyéb, mint meg kell semmisítenetek azt a helytelen, igazságtalan és megbecstelenítő békekötést. És ha olyan készek vagytok megtenni ezt, amilyen hathatósan felszólít arra benneteket az igazság, a tisztesség meg a becsület, én, íme, szavamat adom, mint szentszéki követ, felhatalmazásom van, hogy felszabadítsam a király lelkiismeretét az amúgy is érvénytelen eskü alól…”

A krónikások feljegyzése szerint Ulászló király 1444. szeptember 22-én a következő szózattal kelt át a Dunán, és vágott bele a hadjáratba:

„Mi – úgymond – ma Isten segedelmével a Duna révén Bolgárországba átkelünk és Görögország legszélső határáig nyomulunk. Isten segítségével kísérletet teszünk, hogy a keresztény népeket a török járom alól felszabadítsuk és a törököket Európából kiűzzük. Reméljük, hogy ez sikerülni fog nékünk: mert a pogányok kiűzésére számos keresztény király és fejedelem tetemes segítséget ajánlott föl. Ti pedig imádságaitokkal kérjétek Istent, hogy nevének dicsőségére és a kereszténység vigasztalására nékünk diadalt engedjen.”

MIÉRT JÁRTAK TÁVOL A RAGUZAI GÁLYÁK A SZOROSTÓL?

Amikor a szultán anatóliai hadai megérkeztek a Gallipolival szemközti partokhoz, a néhány hete ott járőröző keresztény flotta hajóinak jelentős része nem volt jelen.

Tény, hogy a velencei és raguzai gályák közül jó néhány messze járt huszonöt napon keresztül. Az okokat a hadműveletek után egy évvel a raguzai szenátus éppúgy szigorú vizsgálatnak vetette alá, mint a signoria. A velencei tanács utasításában Andrea Donatóhoz 1445. február 15-én így fogalmaztak Loredano felelősségéről: „És ha a szoros őrizeténél valami mulasztást követett el, ahogy őszentsége mondja, fel kell tételezni, hogy kényszerből cselekedett, a kenyér és élelem végső szüksége miatt, hiszen tudatában volt, hogy ebből sem dicsőség, sem haszon nem háramolhat rá.”

A KÁN FIA

A legendás madarai lovas domborműve, melyet Hunyadi megcsodált a harcok szünetében, ma is megtekinthető Madara mellet a sziklafalban. A sok ezer éves települést trákok, görögök, rómaiak lakták a bolgárok megtelepedése előtt. Az első bolgár birodalom idején emelték a fennsíkon az erődítményt. Fehér Géza felvetése szerint itt volt az előbolgárok kultikus életének központja. A lovas-nomád dombormű a feltételezések szerint Tervel kánt, az arabok legyőzőjét, Aszparuh kán fiát ábrázolja.

CYRIACO De ANCONA – A VATIKÁN ÜGYNÖKE

A kor neves humanistája, utazója, kalandora, kémje. Cyriaco de Anconát joggal tarthatunk ezenfelül a régészet atyjának is. A török által megszállt területeken kitartóan kutatta, gyűjtötte az ókori kulturális maradványokat, szobrokat, kéziratokat. Talán az sem túlzás, ha a középkor Indiana Jonesának, nevezzük, hiszen tény, hogy a török területeken kényes kémfeladatokat hajtott végre, mindvégig megőrizve a tudós műgyűjtő inkognitóját. Mivel az 1444-es esztendőben az események közvetlen közelében volt, saját szemével látta a nagy hadjárat drámai eseményeit. Írásai, levelei elsődleges forrásként szolgálnak ezek megértésében. Folyamatosan levelezett a pápával, a konstantinápolyi császárral, a magyar királlyal, Hunyadi Jánossal. Mindenről, mindenkiről tudott, sokszor jóval hamarabb, mint bárki más.

De ki is volt ez a rejtélyes utazó?

Ciriaco de’ Pizzicolli néven jött a világra 1391. július 31-én Anconában. Kezdetben családi, üzleti ügyekben utazgatott, majd figyelme egyre inkább a tudományos, művészeti területek felé fordult. Dél-Itália, Dalmácia, Epirusz, Morea, Egyiptom, Ródosz, Bejrút, Anatólia, Konstantinápoly – szinte nem akadt olyan hely, ahová ne jutott volna el. Minden ókori művészeti maradványról, épületről, romról, szoborról részletes leírást és rajzokat készített. Néhány – azóta elpusztult kincset – már csak az ő rajzairól ismerhetünk.

Konstantinápoly 1422-es ostromakor a törökök fogadják szolgálatukba részletes megfigyelései, rajzai miatt. IV. Eugenius pápa patronáltjaként sokat tartózkodott Rómában; amikor Zsigmond magyar királyt 1433-ban római császárrá koronázták, akkor Ancona mutatta meg az új ceasarnak Róma antik örökségét. Kiváló idegenvezető volt. Két évvel később már újra Görögország és Egyiptom kincseit kutatja.

Hatkötetes Commentaria című útleírásokat, feljegyzéseket összegyűjtő művében izgalmas részleteket örökített meg a törökök által uralt földközi-tengeri szigetvilágról, a pusztuló, de még mindenütt tetten érhető ókori művészeti jelenlétről. Sajnos soha nem publikálta e hatalmas művét, igaz, a kor mágnásai kéziratmásolat formájában olvasgatták izgalmas útleírásait. Sajnos egyetlen teljes példány sem maradt meg belőle, Alessandro és Costanza Sforza pesarói könyvtárának 1514-es tüzében megsemmisültek. Az utolsó másolatok az ancónai archívum 1532-es tüzében égtek porrá.

Cremonában élte utolsó éveit, megmaradt írástöredékei jóval halála után láttak napvilágot Epigrammata reperta per Illyricum a Kyriaco Anconitano (Firenze, 1742) címmel.

KONSTANTINÁPOLY ELFELEDETT HARCA

A történészek viszonylag kevés figyelmet fordítanak arra, hogy Hunyadi János hadjáratai milyen óriási hatással voltak Konstantinápoly vezetőire és népére is.

1443-ban, amikor a hosszú hadjárat kezdeti sikereiről kapott hírt VIII. Jóannész császár udvara, paradox mód nem csak a felhőtlen öröm uralkodott el a görögök körében. Hogy mi árnyékolta be jókedvüket? Elsősorban attól tartottak, hogy ha a keresztes hadjárat sikeres lesz, a győztesek hamar rátehetik a kezüket azokra a területekre, melyek törvény és hagyomány szerint Bizánc részeit képezik. Ha a magyarok elveszik ezeket a területeket a törököktől, nem valószínű, hogy vissza fogják adni azokat a görögöknek. Ráadásul erősen mozgolódtak a gazdag kalmárköztársaságok is. Raguza már bejelentette igényét Valona és Kanina városaira. A velenceiek kereskedelmi állomásokat kívántak létrehozni Moreában és az Égei-térségben. Cesarini bíboros a konstantinápolyi kémek jelentése szerint egyenesen Hunyadinak ajánlotta fel Bulgária trónját az újabb sikeres hadjárat esetére.

A görögök joggal érezhették úgy, hogy meg kell előzniük a pápa híveit, és a törökök megrendült helyzetét kihasználva el kell foglalni a területeket. Óvatosságra legfeljebb az intette őket, hogy ha mégis a törökök kerekednek felül a harc végén, akkor rajtuk is kegyetlen bosszút állhatnak majd.

A kezdeti magyar sikerek hallatán (ezekről Cyriaco de Ancona számolt be a bizánci udvarnak) Konstantin despota, a császár fivére sereget gyűjtött Boiotia lerohanásához. 1443. október 10-én hagyta el Konstantinápolyt. Moreába sietett. Cyriaco de Arcona személyesen értesítette Konstantint a keresztesek nisi és aleksinaci győzelméről. E hírek felgyorsítják a despota akcióit. Ancona lenyűgözve látta, hogy Konstantin újjáépítette a Hexamiliont.

A Hexamilion a Korinthoszi-szorost védő hét kilométer hosszú széles fal volt, erődítmények láncolatával, százötvenhárom toronnyal. VIII. Jóannész atyja, Manuel császár fejezte be 1415-ben, de előtte már fal állt Jusztiniánusz idején is. A törökök háromszor lerombolták, a görögök minden alkalommal újjáépítették. A delphoi jósda szerint az ellenség háromszor lerombolja a falakat, de a görögök negyedszerre is újjáépítik.

Konstantin despota nem tudott a Zlatica-hágónál történtekről. Sőt úgy értesült, hogy a szultán katasztrofális vereséget szenvedett Hunyaditól, és a magyarok már Drinápoly–Edirne felé menetelnek. Még az általában jól értesült velenceiek is úgy tudták, hogy a keresztes sereg folytatja előre menetelét tavasszal, és ha egyáltalán meghátrált, akkor is csak kisebb visszavonulásról lehet szó.

Januárban Cyriaco de Ancona Patrasba érkezett, majd Korinthoszból írt a bizánci császárnak, valamint Konstantinnak és Theodorénak. Levelében beszámolt nekik arról, hogy Raguzában járva látta a magyar győzelmekről Cesarini által írt beszámolót. Itt az idő, a császár induljon hadba maga is.

Február végén, március elején Konstantin támadásba lendült. Athén ekkor már tíz éve török vazallus. A török hűbéres uralkodócsalád épp a közelmúltban halt ki, helyére új helytartót neveztek ki. Konstantin támadta Athént, Thébát, és más városokat Atticában és Boiotiában.

Athén tyrannusa, Nerio Acciaiuoli despota az adófizetés mellett döntött, Théba megadta magát, mielőtt főserege elhagyta volna a Peloponnészosz-félszigetet. Ekkor értesült róla, hogy a keresztesek visszafordultak anélkül, hogy elérték volna Edirnét.

A török bosszú nem sokat késett. Bár Turakhan bég börtönben ült, fia, Ömer bég dühödt támadást vezetett Attica, Théba ellen. Athénban Nerio Acciaiuoli despota újra a törököknek fizet adót. Szerencsére Ömer nem tudott áttörni a Hexamilionon.

Turakhan hiába könyörgött Murád szultánnak, engedje őt szabadon, hogy személyesen vezethessen hadat Konstantin ellen. Börtönben maradt – a szultánnak most nem a bizánciak okozzák a legfőbb fejtörést, hanem Hunyadi újabb közelgő hadjárata.

DRACUL BÖRTÖNE TOKATBAN

A hírügynökségek néhány hete kürtölték világgá, hogy a törökországi Tokat várában felújítás közben rábukkantak arra a teremre, ahol III. Vlad havasalföldi fejedelmet, más néven Drakulát tarthatták fogva az 1400-as évek közepén. A török Hirriyet Daily News cikke szerint a vár alatt, egy titkos alagút végén találták meg azt a két börtönt, melyekből az egyikben Karóbahúzó Vlad raboskodhatott. A felfedezést a vár tízhetes restaurálása közben tették.

A munkálatokban részt vevő Ibrahim Cetin szerint több alagutat is találtak a várban, ebből az egyik vezet ahhoz a két teremhez, melyeket láthatóan börtönnek alakítottak ki. Vlad a korabeli források szerint 1442-ben – tizenegy évesen –testvérével, Raduval esett az ottománok fogságába és Tokatban raboskodott öt éven keresztül.