Második fejezet

MÁGLYALÁNG AZ ÉJSZAKÁBAN

1.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT GYÖRGY HAVÁNAK ELSŐ NAPJAI

Nagyböjt ötödik vasárnapjára megérkezett minden vendég szerte szép Erdélyországból, s Magyarhon távolibb zugaiból. Az utazóbatárok ott sorakoztak azon a gyakorta kaszált réten, Monyorósd felé, és a rákosdi domb innenső oldalán, ahol máskor Hunyadi huszita harci szekerei parádéztak a vajda úr legnagyobb gyönyörűségére. Volt is majd annyi batár, mint harci szekér a vajda úr seregében, jelezvén, bizony népessé duzzadt a Hunyadi família. Ahogy pedig az általában lenni szokott, miképp a Hunyadi család csillaga emelkedett Magyarország egén, úgy szaporodott a barátok, jóakarók, segítők és támogatók száma is. Thuz János és Filipesi Albert deák megizzadtak, mire minden meghívandó nevét összekörmölték a listára, s mire valamennyi futárt megfelelő instrukciókkal ellátták a kézbesítést illetően.

S most, hogy a meghívottak szinte kivétel nélkül megérkeztek, nyilvánvalóvá lett, hogy ennyi úr és úrasszony elszállásolásához Hunyad vára kicsinynek bizonyul. A környék valamennyi udvarháza, kúriája befogadott tehát néhányat közülük – mások meg éppenséggel a váruradalom közelében fekvő falucskák kunyhóiba kaptak bebocsátást. Azaz csak kaptak volna, mert Berekszói Péter úr példának okáért magából kikelve üvöltözött Mészáros várnaggyal, hogy ő bizony koszos egérlyukban nem hajtja álomra a fejét. Hasonló véleményen volt Csolnokosi Jariszló egyik köpcös unokaöccse, Kacskakezű Ioan is, de őt Mészáros várnagy hamar rendre utasította, mondván, odahaza, Csolnokoson még olyan egérlyuk sem jut neki.

Kacskakezű Ioan erre ölre ment a vénülő várnaggyal, de elszámolta magát, mert a bikanyakú Mészáros földhöz vágta. Az lett a dolog vége, hogy a Kacskakezű feldagadt arccal, vérig sértve kért elégtételt a ház urától.

Azaz csak kért volna, mert a ház urát nem találták sehol.

Szilágyi Erzsébet asszonyra maradt az intézkedés, aki bosszúsan utasította Mészáros várnagyot, hogy keressen egy megfelelő udvarházat a kedves rokonnak. Ezt hallva Berekszói Péter is ragaszkodott az udvarházhoz, de végül beérte egy kényelmes hadi sátorral, amit közvetlenül a vár alatt vertek fel az apródok. Az ötlet jónak bizonyult: ahogy a sátrak sorra elkészültek, a familiáris urak mind oda kérték magukat. Szebbnél szebb török sátorpaloták voltak ezek drága szőnyegekkel, kényelmes fekvőhelyekkel, selymes vánkosokkal – nem csoda, ha utóbb abból is veszekedés kerekedett, hogy kit szállásoljanak el ezekben, s kit az udvarházakban.

Szegény Szilágyi Erzsébetnek kellett megint békítgetni az egymás grabancát rángató kisurakat, mert Hunyadi Jánost továbbra sem találták sehol.

Pedig az úrasszonynak lett volna dolga e perpatvarok nélkül is éppen elég. A konyhában sürögtek-forogtak a drága pénzen felfogadott szász szakácsok, hogy a kiéhezett vendégsereg ne lásson hiányt semmiben. Csakhogy a neves konyhamesterek igen hamar összepörlekedtek, zengett a konyha az ékes német káromkodástól. Erzsébet asszony alaposan leteremtette az egész társaságot. Erre lett is olyan csend, hogy még a sülő hús sistergését és a fortyogó leves bugyborékolását is hallani lehetett a kerengőn.

Erzsébet maga elé rendelte a lakoma legfőbb szervezőjét, Gerendi László nagybátyját, Gersón urat, aki messze földön híres volt páratlan étekfogói ízléséről és a lakomák összeállításában való jártasságáról. Gerendi Gersón hajlongva sorolta a nagyasszonynak, mivel kedveskednek a vendégeknek a várva várt estén.

– Az előétel szerény lesz, de biztosíthatlak, asszonyom, mind a tíz ujjukat megnyalják majd utána! Fűszeres borba mártogatott pirított lepényt tálalunk. Aztán rögvest hozzuk is a pástétomot hízott kappanból, vaddisznósonkát sáfrányos kabátban hét különbözőfajta levessel. Ami a ragukat illeti, nagyasszonyom, fácánból, fogolyból, nyúlból, pávából, túzokból, vadlibából, hattyúból és különféle egyéb vízimadarakból készíttetem ezekkel a pernahajder szász kontárokkal, nem is beszélve a kedvencemről, a szarvasraguról! Ezt nyugodt szívvel ajánlom figyelmedbe, bizonyosan a kis Mátyásnak is ízleni fog! Ha mindezt alaposan leöblítették már a vendégek a kiváló kamonci borral, következhetnek az édes lepények, a dariole-falatkák és a rózsasziromlébe áztatott aszalt körte, a kormos alma és a mézben fürödeztetett füge. Szokás szerint éjfél után szolgáljuk fel a borban sült pisztrángot. Megfelel-e így, nagyasszonyom?

Szilágyi Erzsébet csak legyintett. Egyszerű, könnyű fogásokat kért, de be kellett látnia, hogy Gerendi Gersón számára az egyszerű, könnyű fogások a királyi udvarnak megfelelő módinál kezdődnek. Mire a nagyasszony kiért a konyhából a kerengőre, már egészen más miatt fájt a feje.

Mégpedig a gyermekbőgés miatt.

A kis Mátyás ugyan mostanában már ritkán sírt, még akkor is csöndes maradt, amikor heves láz gyötörte, de a közös, pompázatos keresztelőre érkezett csöppségektől csak úgy zengett a vár. Itt a kis Dengelegi Pongrácz Jánoska visított, amott, néhány teremmel arrébb a csöppnyi Vingárti Geréb Péter üvöltött minden erejével. Hogy a legújabb jövevény, a falatnyi Szilágyi Ilona Jusztina éppen hol bömbölt, azt Erzsébet asszony nem sejtette, de abban biztos volt, hogy a három csecsemő miatt bizonyosan meg fog siketülni.

Alig ért el az Aranyház ajtajáig, amikor Mátyás is rázendített odabent.

– Jézus! Már csak ez hiányzott!

Kivágódott az ajtó, és Viola rohant ki rajta.

– Hát te hová mész?

A lány fújtatva megtorpant.

– Nem bírok vele, nagyasszonyom! Egyszerűen nem bírok vele!

– Mit csinált már megint? – kérdezte mindenre felkészülve Erzsébet. – Csak nem öntötte magára most is a kupa bort az asztalról? Csak nem égette meg magát a piszkavassal?

Viola legyintett.

– Ha csak azt tette volna! Mást tett a kis drága! Széjjeltépte Báthori Margit nagyasszonyom eljegyzési kendőjét!

Erzsébet elfordította a tekintetét, nem szerette volna, ha Viola látja az arcán szétterülő elégedett mosolyt.

– No, majd ellátom a baját! De most légy kedves, leányom, menj vissza hozzá! Jobb, ha mellette van valaki, aki legalább…

Ebben a pillanatban az amazoni alkatú Báthori Margit robbant ki az Aranyház ajtaján. Arca veres volt, feldúlt, szeme vérben forgott.

– Szóval itt vagy, Erzsébet! A fiad egy istencsapása! Sátánfattya kurafi! Egy megelevenedett Belzebub!

A ház úrnője visszahőkölt. Nem szokott hozzá, hogy saját otthonában ilyen szitokáradatot zúdítsanak kisfiára. Harcos vére rögvest forrni kezdett, de egyelőre igyekezett uralkodni magán. Mégiscsak bátyja feleségéről van szó…

– Kárpótollak, kedves Margit! Gyönyörű kendőt kapsz, sokkal szebbet, mint amit a kis Mátyás széttépett…

– Csakhogy az eljegyzési keszkenő volt! – sziszegte Báthori Margit, s oly közel tolta tésztás képét Erzsébetéhez, hogy a nagyasszony jól érezte a fokhagyma bűzét a sárgálló fogak közül.

– Értem. Eljegyzési keszkenő. Az más. Akkor természetesen megpróbáljuk összevarrni. A lakoma után, kedves Margit, magam veszem kézbe, és mindent megteszek, hogy…

Viola szomorúan ingatta a fejét.

– Azt már nem lehet összevarrni, nagyasszonyom! A kis Mátyás úrfi apró cafatokra szaggatta…

– Jó, akkor is kitalálunk valamit…

– Ajánlom is, kedves sógorasszony! Ajánlom is!

Ekkorra Mátyás sírása varázsütésre alábbhagyott, de annál erőteljesebben vonyított a kis Vingárti Geréb Péter, versenyt üvöltve a Dengelegi-Pongrácz csemetével és a Szilágyi leánycsemetével.

Erzsébet fejébe villámként hasított a fájdalom.

– Édes Istenem! Nem lehetne egy kicsit elhallgattatni őket?

A folyosón egy feldúlt, harcsabajszú férfi közeledett kacsázva. Rákvörös képéről lerítt, hogy szomjasnak már semmiképpen nem mondható.

– Nagyasszonyom! Nagyasszonyom! Hát nincs ebben a várban egyetlen hordó iható bor sem? A vincelléred azt merészeli állítani…

– Később, Tordosi uram! Később, amint tehetem, vitetek fel a lovagterembe a legfinomabb kamonciból, ígérem…

– De hideg legyen ám!

Szilágyi Erzsébet arcán megrándult egy ideg.

– Hideg lesz. Olyan hideg, hogy kegyelmed torka összeforr kortyoltában, meglássa!

– Aranyhímzéses volt a szegélye! Másfél ujj széles! – jegyezte meg Báthori Margit, csak hogy feledésbe ne menjen e fontos körülmény a széttépett eljegyzési keszkenővel kapcsolatban.

Valamelyik szobában valamelyik keresztelőre váró poronty úgy kezdett sivítani, mintha nyúznák, s mintha csak erre a jelre vártak volna, a konyha felől eszeveszett német karattyolás és edénycsörömpölés hallatszott.

Újabb, villámként elméjébe hasító fájdalom-lobbanás.

Szilágyi Erzsébet lehunyta a szemét.

– Eriggy, Viola! Vigyázz Mátyásra! Kérlek!

A lány – látva, hogy jobb, ha engedelmeskedik – visszainalt az Aranyházba. Néhány pillanat múlva már a kis Mátyás kacagása visszhangzott az épületből.

– Lehet két hordó is! Igen sokan vagyunk rá.

– Mindkét oldalán volt hímzés! Rámás hímzés!

– Nagyasszonyom! Beszéljen ezekkel a félkegyelmű szakácsokkal, mert félek, megütöm őket!

Gyereküvöltés.

Edénycsörömpölés.

A lovagteremből részeg dalolás.

Szilágyi Erzsébet megdörzsölte halántékát.

– Hol van a férjem?

2.

Nem sokkal dél után váratlanul beállítottak a közeli erdőkben vadászó csapat tagjai. Kimerültek voltak, ruházatuk tépett és véres.

Mint kiderült, már induláskor vitatkozni kezdtek valami jelentéktelen apróságon. Aztán mikor a hajtók munkához láttak, és végre dárda- és nyílhegyre futhattak volna az erdei vadak, Dengelegi Pongrácz György oly rútul összerúgta a port Bizerei Miklóssal és Pestyéni Andrással, hogy a petrényi révnél már a lóhátról lehemperedve a földön tépték egymás szakállát. Az okra, ami miatt kitört a perlekedés, utólag a társaságnak már egyetlen tagja sem emlékezett, csak arra, hogy Dengelegi Pongrácz egyre azt ordította, hogy „Ezt még mind a ketten megkeserülitek, kurvafattyak!”

Meg is keserülték: a Magura zord, lósádi oldalához elérve a vadásztársaság többi tagja is felpaprikázva lármázott egymással: Vingárti Geréb János és Szentgyörgyi Székely Tamás összeszólalkozott valamelyik Kendeffy fiúval meg Anton Mägest kapitánnyal. Zavaros vita kerekedett részben arról, hogy a téli hadjáratban melyikük verekedett vitézül, s melyikük húzódott hátra a szekerek oltalmába seblázra panaszkodva, másrészt meg arról, melyikük hol ásatta el a töröktől szerzett kincseket, és egyáltalán, a végső rohamnál, midőn Hunyadi megostromolta azokat az átkozott zlaticai torlaszokat, melyikük volt jelen, s melyikük vonta ki magát.

Ha ketten egyetértettek valamiben, rögvest akadt egy harmadik, aki fennhangon meghazudtolta őket. Mire nagy nehezen visszakeveredtek Hunyadra – zsákmány nélkül persze –, néhányuk már sebekből vérzett, feldagadt képpel, véraláfutásos szemmel rohant Hunyadihoz, hogy a vajda úr igazságot tegyen köztük.

Azaz csak rohant volna, mert Hunyadi nem volt sehol.

Dengelegi Pongrácz György, Erdély alvajdája ebbéli felháborodásában Erzsébet asszonyt kereste, hátha ő pontot tud tenni a felmerült vitás ügy végére, de amikor végre a nagyasszony elé keveredett, az csak elvörösödve, keresetlen szavak kíséretében küldte el az alvajda urat valami sötét és felettébb bűzös helyre, különösen kifogásolva, hogy az asztalra szánt vadak nélkül tértek vissza. Most ugyanis lehetett kiküldeni újabb vadásztársaságot, ha nem akartak éhkoppon maradni a nagy lakománál.

Az alvajda úr jobbnak látta elhalasztani a vita rendezését, és megtépázott társaival együtt, méltatlankodva a lovagterem felé vette az irányt. Itt belebotlott Tordosi uramba, aki még mindig amiatt füstölgött, hogy a ház vincellére megtagadta a pincehideg bor felhozatalát. Úgyhogy végül az egész társaság újból nekiveselkedett megkeresni Erzsébetet. Meg is találták, mégpedig a konyhában, ahol Erzsébet asszony éppen sógornőivel, Hunyadi Klára asszonnyal és Báthori Margittal pörlekedett, erős szavak kíséretében. Amikor az urak meghallották, milyen éles és elharapózott a harc idelenn – ehhez képest a vadászat alatti vita gyermekdednek, szinte már barátinak tűnt –, jobbnak látták hang nélkül visszaosonni a lovagterembe, fenntartva maguknak a jogot, hogy amint Hunyadi úr előkerül, elbeszélik neki az egész skandalumot, hátha ő képes lesz lecsillapítani a felhorgadt kedélyeket.

Csakhogy Hunyadi nem volt sehol.

Kora délután Erzsébet asszony magához hívatta Filipesi Albert deákot és Thuz Jánost azzal a félreérthetetlen paranccsal, hogy akár a föld alól is, kerítsék elő a ház urát. De bizony a deák és a sáfár csak a vállukat vonogatták: ők is igen szerettek volna már beszélni Hunyadival, hiszen utasításokra lett volna szükség a másnapi szertartással kapcsolatban.

A nagyasszony már csak arra tudott gyanakodni, hogy férje a bátyjával kujtorog valahol, nyilván hadiügyekben eljárva, új ágyúk öntéséről, minden eddiginél erősebb harci szekerek ácsoltatásáról alkudozva valami féleszű szász fegyvermesterrel.

Csakhogy bátyja hamar előkerült, odalenn, a vár alól, a török harci sátrak egyikéből. Vele sajnos nem lehetett már beszélni, mert Kállai Lőkös Jánossal, Igor Chapchóval meg Jenik z Mečkovával a sárga földig leitták magukat.

Erzsébet komolyan kezdett aggódni. Amúgy is illő lett volna, hogy a ház ura fogadja a keresztelőkre érkezett vendégeket, elbeszélgessen velük, itassa őket, de immár, hogy csaknem mindenki megérkezett, egyenesen gorombaságszámba ment távolléte.

Erzsébet lüktető halántékkal igyekezett vissza a konyhába, abban bízván, hogy legalább a szász szakácsok megbékéltek már egymással, no meg Gerendi úrral, de félúton, az emeleti loggián belebotlott Vitéz Jánosba.

– Mi folyik itt? – kérdezte a kancellár. – Hol van Jankó?

– Hidd el, én is szeretném tudni.

– Szánoki Gergely úr beszélni kíván vele.

Erzsébet nagyot fújt.

Tudta, hogy férje levélben hívta meg Hunyadra a lwóvi érseket,27 azzal a szándékkal, hogy megnyerje nevelőül Lackó számára. Abban azonban Erzsébet egy cseppet sem volt biztos, vajon Szánoki érsek úr nem találja-e sértőnek magát a felvetést is. Egy erdélyi váracskába költözni holmi kun–oláh família fiacskájának a nevelésére? Egy lengyelországi egyháznagynak, ki magának a lengyel, s magyar királynak a nevelője?

– Most nem lehet, János. Tisztelettel kérem az érsek urat, várakozzék türelemmel. Estére csak előkerül az uram…

Vitéz vállat vont, s aggodalmasan végigmérte az asszonyt.

– Pihenned kellene, kedves…

Erzsébet idegesen legyintett. Tisztában volt vele, hogy az arca gyűrött, kialvatlan, de ennél is kellemetlenebb volt, hogy pontosan úgy érezte magát, ahogy kinézett – egyáltalán nem örült neki, hogy Vitéz így látja.

– Majd pihenek, ha ennek az egész felhajtásnak vége lesz… De most nem lehet. Megtennéd, hogy megkeresed a vincellérünket? Vitessen fel bort hamar a pincéből. A vendégek türelmetlenek.

Vitéz meghajolt.

– Ahogy óhajtod.

Kimért mozdulattal megfordult, s már indult is volna, de Erzsébet elkapta a karját.

– János…

– Igen?

A nagyasszony zavarba jött.

– Csak annyit szerettem volna kérdezni tőled… Már rég jó volna tudni, hogy… Persze ha nem tartozik rám, csak szólj. És persze tudom, hogy az egyházi hivatás milyen fontos neked, de mégis…

– Igen?

– Jó volna tudni, találtál-e valakit magadnak… valakit, akit igazán szeretsz.

– Ó, természetesen! – derült fel a kancellár arca. – Köszönöm kérdésed, Erzsébet. A helyzet az, hogy már réges-régen találtam.

– Igazán? – Erzsébet hirtelenjében nem tudta, csalódott-e a válasz hallatán, vagy valahol a lelke mélyén megkönnyebbült. – Lássad, milyen régen nem beszéltünk…

Vitéz szemében halovány, sértett fény csillant.

– Csak az a baj, drága Erzsébet, hogy akit megtaláltam, akit én igazán szeretek, soha nem lehet az enyém…

A nagyasszony elpirult, elfordította a tekintetét.

– Ne kezdd megint, kérlek! Menj! A vendégek nemsokára ölre mennek, ha nem kapnak rendes bort!

A kancellár Erzsébet arcát figyelte. A nagyasszony megtörölte verejtékező homlokát.

– Az ég szerelmére! Mit bámulsz? Úgy nézek ki, mint valami égetnivaló boszorkány.

– Gyönyörű vagy, Erzsébet! – Vitéz újra meghajolt. – Gyönyörű voltál, és számomra mindig gyönyörű maradsz!

Kezet csókolt és elsietett a lépcső felé.

A nagyasszony hosszan bámult utána. Fáradt volt, ideges, de a szeme úgy ragyogott, mint fiatal lány korában.

Vitéz János kancellár nem nézett hátra, szaladt, hogy bort vitessen a lovagterembe.

3.

Estére elmérgesedett a helyzet. Az odafönn gyülekező urak hamar a pohár fenekére néztek, és mivel nem akadt, ki féken tartsa őket, ismét felszikrázott közöttük a vita szunnyadó parazsa.

A szolgák egyszer csak azt jelentették Erzsébetnek, hogy heves kardcsengés hallatszik ki a lovagteremből. A nagyasszony odasietett, s látta, hogy tűrhetetlen állapotok uralkodtak el. Vízaknai Miklós és Andrási Bertalan különböztek össze, de ezúttal nem lehetett őket könnyedén szétválasztani. Mihalinci és Cserei Lukács megkísérelték, de mindketten rögvest sebet kaptak a dulakodásban. Erre persze az addig hallgatagok is bekapcsolódtak a viaskodásba, és kisvártatva az egész teremben dühödt üvöltözés, fegyvercsörgés visszhangzott.

Szilágyi Erzsébet nem hitt a szemének.

– Ennek azonnal véget kell vetni!

Mivel az ő hangját meg sem hallották a zűrzavarban, Erzsébet lerohant a vár előtti török sátrakhoz, hogy valahogy életet verjen a bátyjába. Szilágyi Mihály dülöngélve, szitkozódva talpra vergődött, és követte húgát a várba.

Belépve a lovagterembe Szilágyi bőszen felmordult. Addigra a padlón már néhány súlyosan sérült familiáris és apród hevert. A többiek magukból kikelve csépelték egymást.

– Mi az istennyila ez itt?

Vingárti Geréb János habzó pofával próbálta elmagyarázni neki, hogy az egész perpatvart Vízaknai hencegése okozta, de mondandója feléig sem jutott, mert Szilágyi hirtelen nekitántorodott Gyóni Istvánnak, és minden átmenet nélkül arccsonton reccsentette rettenetes öklével.

Erzsébet legyintett egyet és rájuk csapta az ajtót.

Az Aranyház felől csecsemősivalkodás visszhangzott, odalenn az udvaron egy ló nyerített veszettül. A háta mögött, a lovagteremben kardcsörgés, üvöltés. Valahonnan a konyha felől német káromkodás, csörömpölés…

Szilágyi Erzsébet fájdalmasan lehunyta a szemét.

– Hol az ördögben van a férjem?

4.

Hunyadi János és fia, László egy tágas erdei tisztáson álltak, és a halotti máglyát bámulták a felkelő hold fényében.

A tűz még nem égett a máglya alatt, és a halott sem volt még teljesen halott.

A több rétegben egymásra rakott fahasábok tetején kifakult, rongyos kun kaftánban agg ember feküdt, kezeit összekulcsolva mellkasán, mintha csak délutáni szunyókálásra készülne. Fejét arra a dúsan faragott török nyeregre pócolták, amit élete utolsó néhány évében használt. Már nem tudott beszélni, de tiszta, hálás pillantása többet mondott minden szónál.

Napok óta haldoklott.

Hunyadi és fia rezzenéstelen arccal figyelték őt a tisztás széléről. Bár a vénember nem kérte őket erre, ők ketten tudták, hogy ez a kötelességük. Csöndben figyelték a menni készülőt, várva a pillanatra, amikor meg kell gyújtaniuk a máglyát.

Amikor Hunyadi serege megtért a balkáni hadjáratból, tudni lehetett, hogy a vén Matkó élete leghosszabb utazására készül. Csak éjjel beszélt, álmában, kun ősei nyelvén kántált, tán gyermekkorában hallott dalokat, tán varázserejű igéket idézett fel, de mikor hajnaltájban felriadt, egyszeriben elnémult, s csak nézett maga elé üres, réveteg tekintettel.

Hunyadi – amint tehette – meglátogatta. Kérdezgetni próbálta, de nem kapott feleletet. Betakargatta hát a vén vitézt, s kötelességtudón mellette virrasztott. Reggel rendelkezett, hogy oly gonddal ápolják, mintha Matkó az ő nagyatyja lenne. A szolgák igyekeztek is, csakhogy Matkónak már nem volt szüksége sem ételre, sem italra.

Aztán néhány nappal a nagy keresztelőünnepség előtt eltűnt.

Hunyadi széjjelküldte embereit a környéken, azt gondolva, hogy a vénember nagyobb távolságot már úgysem képes megtenni.

Képes volt.

Barchal fia Matkó, az ulas kunok utolsó, Erdély földjére szakadt bégje, Turgony és Orgond vezérek leszármazottja felkészült a végső útra. Megszabadult már a fájdalomtól, ami az elmúlt hónapokban kínozta, s igyekezett elméjét is megtisztítani. Várta a halált, mind gyakrabban hallotta a messzeségből az ősi kun dalt, s hallotta a vadászsólyom fekete szárnyának suhogását, mely a legvégső vágtára hívogatta.

Utolsó kívánsága volt, hogy ősei hite szerint temessék el, s az is, hogy porhüvelye a tűz martaléka legyen. A halotti máglyát maga építette a várbirtok egyik félreeső, távoli völgyében, az utaktól, falvaktól messze.

Hunyadi és László véletlenül találtak rá, amikor a vendégségbe érkező Vingárti Geréb sógor elé lovagoltak.

Matkó ott feküdt a máglya tetején, feje alatt faragott nyergével, s tekintetét békésen pihentette a fák koronáján. A tisztás szélén egy ifjú kölyök gubbasztott, kiről Hunyadi úgy vélte, a vén regös unokája lehet – magában motyogott valami rég elfeledett, barbár ráolvasást.

Matkó váratlanul megmozdította kezét, és Lackóra emelte tiszta, szép tekintetét. Elmosolyodott.

– Itt az idő! – mondta a kölyök a tisztás szélén.

Hunyadi bólintott.

Útjára kell engedniük a férfit, aki harcost faragott atyjából, belőle, s fiából is.

Lackó zavarban volt, feszélyezte a keresztényinek semmiképp sem nevezhető halotti szertartás. Bár jómaga is hiányolni volt kénytelen az elmúlt esztendőkben az anyaszentegyház vigasztalását, a nomád máglya, a hamarosan fellobbanó tűz gondolata megborzongatta a szívét.

Atyjára sandított, de az csak vállat vont.

– Ha ő így akarja…

Mindketten tudták, hogy Matkót annak idején megkeresztelték, de azt is, hogy a kun vitéz soha nem jeleskedett a templomba járással, és a csaták előtti imák közben is rendre ősei nyelvén mormolt valamit. Világéletében szabad ember volt – legyen hát szabad a halálában is…

Órák teltek el. Feljött a hold, s a tisztás ezüst derengésben úszott.

Hunyadi lehajtotta a fejét.

Üresnek érezte a lelkét. Nem lenne illő könnyet ejteni e percben, az Matkóra nézve volna sértés, de mégis erősen kaparta valami Erdély vajdájának torkát.

Előbb Iván, aztán a hű Kamonyai, és most Matkó…

Magára hagyják mind.

A legjobbak.

A leghűbbek…

Magához húzta Lászlót. Fia megemberesedett a törökföldi vándorlások alatt, most mégis esetlenül toporgott egyik lábáról a másikra. Ha kérdezi, bizonyosan a hidegre fogta volna, de Hunyadi tudta, hogy Lackónak tán még nála is többet jelentett Matkó. Az utóbbi esztendőkben ők ketten csak egymásra számíthattak: Rumélia és Anatólia úttalan útjain, cigánykaravánokhoz, kereskedőkhöz, zsoldosokhoz, csepűrágókhoz csapódva barangolták be az ellenség birodalmának legeldugottabb szegleteit. Többet voltak együtt, mint amennyit ő töltött eddigi életében a fiával…

Hunyadi megborzongott.

– Köszönj el tőle, fiam!

László bólintott, lassan felkapaszkodott a halotti máglyához. Az öregember ajka alig észrevehetően megrezzent: mosoly volt tán. A fiú megérintette a nyirkos homlokot, s visszalépett. Most Hunyadin volt a sor. Matkó a szeme rezdülésével közelebb intette magához a vajdát, aztán, ahogy az lehajolt hozzá, alig hallhatóan a fülébe rebegett valamit.

Hunyadi sápadtan egyenesedett fel, megfordult, és a fiára bámult.

Mire lemászott a máglyáról, az öreg kun kaftánja már nem emelkedett, nem süllyedt többé.

Vége volt.

Barchal fia Matkó, az ulas kunok utolsó, Erdély földjére szakadt bégje, Turgony és Orgond vezérek leszármazottja, Anjou Lajos király egykori futárja, Zsigmond király messze földön híres vitéze, Hunyadi Vajk úr hű familiárisa – minden földi terhétől megszabadult, immár az égi világ felé vágtatott.

A tisztás felett egy pillanatra felszikráztak a Csillagösvény fényei.

Hunyadi László meggyújtotta a fáklyát, és a máglya aljára helyezte: kisvártatva éhes lángok kaptak a fahasábokba, elemésztve a kun harcos testet.

A kölyök a tisztás szélén előre-hátra dülöngve barbár búcsúdalt dúdolt. Ő volt az egyetlen, aki megengedhette magának a könnyeket.

5.

Jóval elmúlt éjfél is, mire Hunyadi és fia visszatértek a várba. Fáradtak voltak, nem kívántak a panaszos vendégek, részeg uracskák hőzöngésével foglalkozni. Csak aludni szerettek volna, mihamarabb. Erzsébet a kezét tördelve tért ki az útjukból, pedig lett volna mit mondania. Mégis szótlanul figyelte, amint férje és fia lehajtott fejjel ellépdelnek a terített asztal mellett, s rögvest nyugovóra térnek. A ház asszonyának nem volt nehéz kitalálnia, mi történhetett – Erdély vajdája gyászlobogót tűzetett a vár ormára…

A fekete vászon láttán a vendégek elcsendesedtek, de Erzsébet és Hunyadi még órákkal később is ébren feküdtek az ágyban. Az asszony lopva figyelte férjét: az ablakon beáradó csillagfényben mintha őszen omlott volna haja a hímezett vánkosra.

– Baj készül, János – mondta halkan az asszony.

– Tudom, kedves.

Hunyadi lassan asszonya felé fordította arcát. Szeme tompa fénnyel csillogott a félhomályban.

– Úrrá tudunk-e lenni rajta?

A férfi elmosolyodott.

– Nincsen más választásunk.

Erzsébet odabújt a férjéhez, s egy ideig a szívverését hallgatta. A férfi teste még mindig izmos volt, de mozdulatai messze nem oly fürgék, fiatalosak, mint akár egy-két esztendővel előtte. Leginkább mégis tekintete öregedett, mintha fokozatosan kioltotta volna valami a bensőjében lobogó lángot.

– Ez lesz az utolsó hadjárat, Erzsébet – mormolta Hunyadi. – Ígérem, az utolsó.

Az asszony mosolygott.

– Hazug!

– Az utolsó lesz, mondom. A legnehezebb, és bizonyosan a leghosszabb hadjárat az én életemben. De akkor is az utolsó. Ezúttal bevégzem, amit elkezdtem.

Az asszony férje mellkasára hajtotta fejét.

– Van reá esély?

– Ha valamikor, hát most van.

– Féltelek, János.

Hunyadi halványan elmosolyodott.

– Csalánba csak nem üt ménkű!

– Már te is kezded elhinni, amit a parasztok pusmognak? Hogy téged nem fog fegyver?

– A törökök szerint se fog. Ennyi embernek igaza kell, legyen!

– No és ezek a sebek?

– Karcolások.

Erzsébet megfogta a férfi széles tenyerét, és maga elé emelte, úgy vizsgálgatta a csillagfényben.

Az ujjak hajlatai töredezettek voltak, a kézfejen vágások sötétlettek keresztbe-kasul. Az ujjbegyek megkeményedtek az örökös vaskesztyűviselettől, a hidegtől, melegtől.

– Tegnap figyeltelek estebédnél. Alig bírod kézbe venni a kést, kanalat.

– Nem hajlanak az ujjaim. De a pallos markolatát még erősen szorítom, ha kell.

Az asszony a keblére húzta a férfi ráncos, csontos kezét.

– Régen puhább volt az érintésed…

Hunyadi halkan nevetett.

– Régen keményebb volt a kebled…

Erzsébet sértetten ellökte magától a férfi kezét, aztán még képen is legyintette.

– No hiszen, várhatod, hogy ezentúl a kezedbe vehessed! Markolásszad csak a pallosodat, míg bele nem veresedik!

De mégsem kellett Hunyadinak túl sokat várnia, mert szelíd erővel kezébe vette Erzsébet mindkét mellét, aztán gyengéden csókot lehelt rájuk.

– Nem is panaszképp mondtam, kedves! Nekem tökéletesen megfelel mind a kettő! Többé látni sem akarok más kebleket, esküszöm!

– Hazug!

De Erdély vajdája meggyőzően bizonyította, hogy sebes, göcsörtös ujjbegyei bizony szívesen kalandoznak még mindig Erzsébet testének pihés hajlatain. Mint ahogy annak is tanújelét adta, hogy őszülő fürtjei és kissé hajlott dereka ellenére akad még olyasmi, amiben éppoly tüzes, mint boldog ifjúkorában volt.

6.

Hunyadi napkelte előtt egy órával kelt – szokása szerint. Jéghideg vízben mosakodott, s felköltötte fiát, hogy együtt elvégezték azokat a testgyakorlatokat, melyeket a vajda úr a serege minden katonája számára kötelezővé tett.

Ott lenn edzették testüket a Cserna partján, ahol a díszes török sátorokban a becses vendégek egy része nyert elszállásolást, s hortyogott részegen. Amikor Szilágyi Mihály összeforrt szemmel, zúgó fővel kitámolygott a sátorból vizelni, csaknem belebotlott Jankóba és Lászlóba. Apa és fia egymással versengve, mezítláb rohantak a fűben a vár felvonóhídja felé.

– Krisztus sebeire! – Szilágyi számára már maga a látvány is émelyítő volt. – Ti még éjszaka se tudtok nyugodni?

László lihegve torpant meg előtte.

– Éjszaka? De hiszen menten felkel a nap, Mihály bátya!

– Most ment le!

– Öltözz, Mihály! – vetette oda neki Hunyadi. – Beszédem van veled! Most!

– Éppenséggel nekem volna beszédem teveled! Hol az Isten csudájában kujtorogtál egész nap?

– Temettünk. Matkó nincs többé.

Szilágyi komoran maga elé bámult.

– Mindjárt odafönn vagyok.

7.

Hunyadi nem reggelizett, csupán egy kupa hideg kamonci bort hajtott fel. Meggypiros köntöst öltött gyöngyös övvel, oldalára törökös szablyát kötött. Sáfrányszín csizmáján szinte elcsúszott a felkelő nap első sugara, ahogy friss léptekkel, ámbár kissé hajlott háttal végigsietett a vár főépületének loggiáján.

A lovagteremben az előző esti lakoma romjai fogadták. A vár ura egykedvűen lesöpörte a hatalmas tölgyfa asztalról a tálakat, kupákat, a mocskos evőeszközöket, és letelepedett az asztalfőhöz.

– Ébresszétek fel Vitézt! Vele is mihamarabb beszélni akarok!

Thuz és Filipesi jegyzetelésre készen várakoztak az írnoki asztalkánál, de erre már ők is összenéztek: a kancellárius köztudomásúlag nem szenvedte, ha korán költögetik. De hát nem volt mit tenni, Filipesi eloldalgott, hogy hívassa.

Amíg Vitézre és Szilágyira várakoztak, Hunyadi magához intette sáfárját.

– Te okos ember vagy, Júda! Olvasott ember, világot látott ember. Megfelelnél nekem egy kérdésre?

– Ha tudok, szívesen megfelelek, uram.

– Mondd meg nekem, miért pusztulnak el a népek! Hogyan van az, hogy egyes nemzetségeknek írmagja sem marad, míg mások túlélnek minden viszontagságot?

Thuz meghökkent a kérdés hallatán.

– Attól tartok, nem egészen értelek, uram.

– Vitéz szerint a Bibliában olyan népekről is szó esik, melyek ma már nincsenek. Valaha dicsőségben tündököltek, de aztán elkallódtak valahol… Vitéz szerint a népek is olyanok, mint a férfiember. Ifjúkorukban erősek, egészségesek. Életük delén hatalmasak, más népek rettegik őket. De idővel elveszítik erejüket. Megöregszenek, elfáradnak, aztán… eltűnnek, mintha soha nem lettek volna… Emlékszel, amikor a vár alatti árkot mélyítettük? Arannyal, ezüsttel, fegyverekkel ékes sírokra bukkantunk… Lovaikkal eltemetett vitézek csontvázaira. Miféle harcos népek temetkeztek ide, éppen a mi várunk mellé? S ez a vár… Gyermekkoromban csak jelentéktelen kis erősség volt. Ahol most az Aranyház áll, tömpe kis torony csúnyálkodott csak, s körbe falak futottak, de nem voltak még épületek sehol. Amikor a kápolna alapjait ásatta apám… Faragott kövek kerültek elő. A káplán úr szerint elfeledett népek laktak a vár helyén, itt álltak kunyhóik, éppen, alattunk.

Hunyadi a tölgyfa asztal lapjára rakta két tenyerét. A kézfején a ráncok és a fa erezete szinte ugyanazon mintázatot mutatták.

– Nem lehet-e, hogy egy napon a mi csontjainkat is így leli meg valaki, s azon tanakodik, miféle emberek voltak ezek? Lássad, az edények, amiből este lakomáztak a vendégek, s most összetörve hevernek a padlón, nem ugyanúgy fordulnak-e majd ki a földből sok esztendő múltával? Miféle házak állnak majd a vár körül? Miféle népek lakják azokat? S emlékeznek-e ránk? Sejtik-e, miben hittünk? Miért harcoltunk?

Thuz megilletődötten sütötte le a szemét. Ritkán hallotta Hunyadit hosszan beszélni, s különösen nem ilyesfajta filozofikus kérdésekről.

– Matkó haláláról van szó, ha jól sejtem, uram.

Erdély vajdája fájdalmas pillantást vetett rá.

– Tegnap megtért szegény a maga isteneihez. Amint azt bizonyára tudod, hozzám hasonlóan kun volt. Ugyanabból a nemzetségből sarjadtak családjaink.

– Tudom, uram.

– Halotti máglyát csinált magának. Nem akart papot.

Thuz elgondolkodva bólintott.

– Nem mondhatnám, hogy Istennek tetsző dolog ez, uram.

– Honnan tudjuk, hogy mi az Istennek tetsző dolog, Júda? Hogy éppen mivel szolgáljuk legjobban az Urat?

– Bizonyosan nem halotti máglyával…

– Matkó volt az utolsó ulas kun bég. Persze neked sejtelmed sincs, kik az ulas kunok, igaz? Hogy kik a bégek?

– Feltételezem, ugyanazok, mint a töröknél.

– Ugyanazok.

– S Matkó volt az utolsó?

– Mi, kunok, lassan végleg kipusztulunk ebből a világból.

– De uram, hisz a kunok szépen gyarapodnak mostan is.

– Szám szerint talán. Csakhogy már nem vagyunk kunok. Magyarok lettünk. A többiek, kik délre vándoroltak, oláhok lettek. Bolgárok, rácok, törökök. Lackó fiam ulas kunokkal találkozott Anatóliában, de Kónya környékén, s Tokat mellett is. Én még emlékszem apám egyik-másik meséjére Ulas bégről, Oguz kán véreiről, Div-Javgu kánról, a rettenetesről. Bajadur kánról, a haragvóról. De már nem emlékszem minden történetre. Összefolynak az emlékeimben a nevek. A hőstettek… Elfeledem őket. Száz szép meséből egy-kettőt lennék képes felidézni csak, s azt se egészen… Pedig mikor kölök voltam, betéve tudtam ezeket a históriákat. S tudod, Júda… nekem nem volt időm mesélni a fiamnak. Lackó hírét se hallotta Ulas bégnek, Bajadur kánnak. A nevüket sem ismerik. Se Lackó, se Mátyás.

A sáfár elgondolkodva figyelte Hunyadi arcát.

– Ha kívánod, uram, még ma leírom azt a néhány regét, amire emlékezel.

– Attól tartok, késő ahhoz.

– Azt kérdezted, miért, hogy egyes népek elporladnak az időben, s miért, hogy más népek fennmaradnak, bármi viszontagság éri is őket. Hát éppen ez az, uram. Az emlékezet kevés, mert megcsalatkozik, cserbenhagy, megkopik. Csak az marad meg bizonyosan az utókornak, amit valaha lejegyeztek. A kunok emlékezete elhalványul az utolsó regösökkel. A vén sámánok már kivesztek, Erdélyországban sem találni a nyomukat. A papok meg érthető mód irtóznak lejegyezni a pogány regéket, hisz istentelennek tartják mindet. Nem írja le őket senki, feledésbe merülnek. Maga a nép lehet, megmarad, de már nem tudja magáról, honnan jött. Aki elfelejti őseit, hitét, elfelejti dalait, meséit, az elveszíti a nyelvét is, így elveszíti önmagát. Az én szegény zsidó népem csak azért maradt meg, mert összetart minket az írás. Az írás ad hitet. Abból merítünk erőt, a legkeservesebb időkben is.

Hunyadi a kezeit bámulta. A göcsörtöket, sebeket a kézfején, ujjain.

– Lássad, Júda, én nem tudok írni. És azt hiszem, már nem is tanulok meg soha.

– Néked nem is kell, uram. Téged megáldott a Jóisten az erővel, és hittel. Néked nem kell írni. A baj inkább az, hogy alig akad más, ki tudna. Közel s távolban nem találni Hunyadon literátus embert. Lackó úrfin és Vitéz kancelláron, no, meg Erzsébet asszonyon kívül tán senki sem képes a betűvetésre. Pedig igen elkelne most a tudós fő. A hadizsákmány lajstromozásánál brassói meg sebesi szász ifjak segítkeznek. De egyikben se bízom, uram. Rátarti legény mind, s nem csak hogy magasan hordják az orrukat, de tegnap arra figyeltem fel, hogy maguknak is lajstromoznak a közösből. Megvan a magukhoz való eszük, de nincsen becsületük, nincsen tisztességük.

– Ej, hát majd kitaníttatok néhány fiút a környékről. Erzsébet úgyis rég rágja a fülemet, hogy iskolát alapítsak, ne csak templomot.28

– Ez Istennek tetsző cselekedet volna, uram. Ennek az országnak legalább oly szüksége van tudós emberekre, mint hős vitézekre. Azt a népet, mely bátran szembeszáll az ellenségeivel, ismeri a múltját, s így építi jövőjét, nem lehet térdre kényszeríteni.

Hunyadi arca kigyúlt a lelkesültségtől.

– Ha csak ezen múlik! Iskolát alapítunk. Itt, a várban! Egyelőre csak a falubeli kölyköknek. Aztán másutt is. Gyulafehérváron. Kolozsváron…

– Nemes idea, uram. A kancellárius úr bizonnyal segíteni fog a megvalósításban.

– A kancellárius úrral komoly terveim vannak, Júda. De az iskola… Annak meg kell lennie, hamar!

– És mi legyen a történetekkel, uram?

Hunyadi lemondón legyintett.

– Ha majd véget ér a háború, Júda, lejegyezzük mindet, amire én meg a többi kunok még emlékeznek. Legalább az a kevés maradjon meg.

Thuz elmosolyodott.

– Tudod-e, vajda uram, hogy a kancellárius úr lejegyez mindent, ami mostanság megesik mivelünk?

– Mivelünk?

– A hadjáratokat. A követségeket, a tárgyalásokat. Mindent, ami azóta történt, uram, hogy Milánó városából hazatértél.

– Hogyhogy lejegyzi? Minek?

A sáfár az ablakkal szemközti falnál álló szépen faragott szekrénykére mutatott, melynek ólomüveg táblái mögött aranyozott gerincű könyvek sorakoztak.

– Honnan tudhatnánk ma uram, arról, miképp csatázott a nagy Julius Ceasar? Hogyan hódította meg a fél világot Macedóniai Sándor? Honnan tudhatnánk Herkules hőstetteiről? Trója ostromáról? Hát csak úgy, hogy akadt, ki feljegyezze tetteiket. Ekképpen a kancellárius úr is feljegyzi kegyelmed tetteit. Az utókor okulására.

Hunyadi elhűlten bámult a sáfárra. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és fújtatva, szuszogva Szilágyi Mihály nyomakodott be rajta. Döngő léptekkel az asztalig törtetett a cserepeken, földre szórt ételmaradékon keresztül. Verejtékbűzt árasztott magából, borostás volt, és még erősen szédelgett.

– Ha megbocsájtasz, uram! – Thuz illőn fejet hajtott, s már surrant volna vissza az írnoki asztalkához, de Hunyadi visszatartotta.

– Ne feledd, amiről beszéltünk, Júda! Azt akarom, hogy megőrizzük Matkó emlékét. A népünk emlékét.

– Akkor azt javaslom, uram, változtassad meg címeredet – felelte Thuz. – A holló, csőrében a gyűrűvel sok rosszindulatú mendemonda alapja. Kérelmezd őfelségénél, hogy a holló helyett a kunok koronás kétfarkú oroszlánja kerülhessen családod címerébe.

– Mi a csudáról beszéltek? – bődült fel Szilágyi. – Kétfarkú oroszlán? Ördögöt! A gyűrűs hollót már megtanulta rettegni a török! Csak megzavarnánk a kutyákat más címerrel!

Hunyadi nevetett.

– Júda, várakozz odakinn. Beszédem van a sógorommal. Ha Vitéz jő, ő is várjon. Amiről most beszédünk van Mihállyal, az nem tartozik másra.

A sáfár kisietett, de az ajtóból még visszanézett.

Szilágyi Mihály, vagy ahogy a törökök emlegették, Kara Mikhal, a muszlimok rettenete, a kezét tördelve lépett oda az asztalfőnél ülő Hunyadihoz, és fejét lehajtva megállt előtte.

Thuz nagyon sajnálta, hogy nem lehetett fültanúja a kettejük közötti disputának…

8.

Kínos lassúsággal teltek a percek. Végre Vitéz jelent meg a folyosón, mögötte Filipesi kapkodta a lábát. A vár népe ébredezett, amit a konyhából megszokott csörömpölés, német és magyar káromkodás, valamint a keresztelésre váró csecsemők sivalkodása is megerősített. Az Aranyház egyik szobájában már javában bömbölt a kis Szilágyi Ilona Jusztinia, és mire a kancellárius a lovagterem ajtajához ért, egy emelettel lentebbről felharsant válaszul Dengelegi Pongrácz Jánoska és Vingárti Geréb Péter nyivákolása.

– Krisztus sebeire! Széthasad a fejem! – morogta Vitéz. – Jankó odabenn van?

– Várni kell – tárta szét a karját Thuz. – Szilágyi ment be az elébb.

– Ezek szerint nyugodtan aludhattam volna még! Mi a rossebnek sürgettetek?

– A vajda úr fölöttébb frissen ébredt. Ilyenkor…

– Tudom, tudom, milyen, amikor nagyon nyüzsög. Készül valami igen jeles cselekedetre, lefogadom.

Nem telt el egy perc sem, komor tekintettel Vingárti Geréb János közeledett.

– Jankó odabenn van?

Thuz és Vitéz egymásra pillantottak.

– Odabenn van, csakhogy várni kell.

– Vár az istennyila! – Vingárti belökte az ajtót, s egyenesen a kifelé siető Szilágyiba botlott. Utóbbi felszabadultan hátba veregette sógorát.

– De sietős, de sietős! Rossz hírek tán?

Vingárti morgott valamit az orra alatt, s úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a falak is beleremegtek.

– Ej, ej! Kár morcosnak lenni egy ilyen szép reggelen! – Szilágyi Mihály úgy lépdelt el Thuz és Vitéz mellett, mintha kőkoloncot hagyott volna odabenn, s most csak úgy szárnyalna a megkönnyebbüléstől. Leintett az udvaron gyakorlatozó Lászlónak, aztán fütyörészve megindult a konyha felé, mondván, ideje megtölteni a gyomrát, ne háborogjon tovább az előző esti ivászat miatt.

Thuz furcsállta a dolgot.

– Valami nincs itt rendjén – vetette oda a kancellárnak. – Tegnap tapintani lehetett a feszültséget. Szilágyi nem állt szóba senkivel, a cseh zsoldos kapitányokkal bevették magukat a török sátorpalotába, és vedeltek napestig. Még Báthori Margit fenyegetőzésével sem törődött, pedig a feleségétől mindig retteg.

Vitéz a szemét dörzsölte.

– S mire véled mindezt?

– Valami történt. Hát nem látod? A Hunyadi rokonság hangulata, ha már ilyen szép számban összegyűlnek, soha nem fagyos. Most viszont valami mérgezi a levegőt.

Vitéz legyintett. Elvállalta a keresztelőt, de tudta, hogy Hunyadival és sógoraival együtt már másnap igyekezniük kell Budára, Rákos mezejére, ahová a király összekürtöltette az országgyűlést. Amiről pedig odafönn mihamarabb dönteni kellett, az súlyos kérdés volt.

– Meddig várunk még?

A következő pillanatban kivágódott az ajtó, és Hunyadi jelent meg Vingárti Geréb sógorral. Mindketten vigyorogtak, mint a tejbetök, vonásaik egészen kisimultak.

Thuz a fejét csóválta.

– No hát! Aki ide gondterhelten lép be, megkönnyebbülve jő ki? Akkor csak bemennék én is még egyszer, uram, ha lehet.

Hunyadi útnak eresztette sógorát, s széles vigyorral fordult a sáfár felé.

– Majd később, Júda! Vitéz! Hol van Szánoki uram?

– No, az még alszik. Mint minden jóérzésű tudós ember a világon, ezen a korai órán.

– Költsed fel hamar! Beszédem van vele!

9.

Lwov érseke fürkész pillantással mérte végig az asztalnál ülő Hunyadit. Pontosan tudta, hogy a vajda úr a lengyel párt legerősebb támasza, most mégis kissé gyanakodva leste az arcát. Ha nem Vitéz invitálta volna a keresztelőre, bizonnyal nemet mond. A kancelláriára sorra érkeztek a levelek Európa királyi, fejedelmi udvaraiból, most igazán nem hiányzott egy hamisítatlan vidéki, nemesi mulatozás, ahol tudós ember lévén, amúgy sem érezte jól magát. Előző nap, látva a részegen hőzöngő Hunyadi-familiárisok sokaságát, bemenekült Vitéz kancellár szobájába, ahonnét azóta az orrát sem dugta ki.

– Köszönöm, érsek úr, hogy elfogadtad a meghívásomat – kezdte Hunyadi kissé csikorgó lengyelséggel, majd rögvest átváltott magyarra. – Nagy megtiszteltetés, hogy házamban köszönthetlek!

Grzegorz z Sanoka zavartan köhintett.

– Kimondhatatlan megtiszteltetés ama hősnek a meghívását elfogadni, aki Wladislas őfelsége legfőbb támogatójának és védelmezőjének számít a Magyar Királyságban – mondta anyanyelvén. – Remélem, egy napon viszonzod majd e látogatást Lwovban.

Hunyadi buzgón bólogatott.

Szánoki apró ember volt, folyton hunyorgott, és megvolt az a különös szokása, hogy mondandóját apró köhincsélésekkel szakította meg, mintha folyton kaparná valami a torkát.

– Azért kértem, hogy látogass meg, mert szeretném, ha fiaim tanítója, nevelője lennél, kedves Gergely mester. A feleségem és én úgy kívánjuk, hogy László és Mátyás a lehető legjobb oktatásban részesüljön. A két hazában, Lengyel- és Magyarhonban… úgy értesültem… te vagy a legbölcsebb, legtudósabb elme.

Sanoka elpirult.

– Szavaid eltúlozzák érdemeim.

– Mondd csak, kedves mester, mikor tudnál ideköltözni Hunyadra?

Az érsek kétségbeesetten Vitézre sandított.

– Attól tartok… vajda uram, ez lehetetlen. Én… kérésed megtisztelő, mi több, hízelgő, ám én őfelsége, Wladislav király nevelője vagyok. Nem hagyhatom őt cserben.

– Ulászló már nem gyermek. Mi szüksége nevelőre?

– A tanácsaimra, az istápolásomra még sokáig szüksége lehet, uram.

– Majd beszélek vele, hogy engedjen Hunyadra. Őfelsége udvarában tanácsadók sokasága nyüzsög. Magyar, lengyel, több is, mint kellene. Meglesz ő nélküled.

Grzegorz z Sanoka szeme egyszeriben könnybe lábadt.

– Könyörgöm, uram… Ne tedd ezt velem!

Hunyadi erre már elkomorult. Sehogyan sem szenvedhette, ha egy férfiember sír.

– Javasolhatom esetleg – próbálkozott Vitéz, mentendő a helyzetet –, hogy Grzegorz mester először hadd ismerkedhessen meg Lackó úrfival? Dönteni ráér később is, amikor…

– Az ördögöt ér rá! – mordult fel Hunyadi. – A fiam hosszú időn át csatangolt török földön, pogányok között. Nincs vesztegetnivaló ideje. Azt akarom, hogy mihamarabb megkezdődjék a nevelése! Azt akarom, hogy igaz keresztény, bölcs ember és vitéz katona legyen!

Sanoka mester halálra váltan hátrált el a vajda úr elől.

– Kérlek, pan Hunyadi, könyörögve kérlek, engedj vissza őfelségéhez!

A vajda kelletlenül bólintott. Lwov érseke nyilvánvalóan rettegett tőle: mégis, miféle szóbeszéd járhatja róla, ha ennyire megijedt egy ártatlan felkéréstől?

– Ej, no… Ha nem akarsz Hunyadon maradni, hát ne maradj Hunyadon. Vendég vagy e házban… Mifelénk pedig a vendég az első.

Vitéz átkarolta az érseket.

– Jöjj, Grzegorz! Keressük meg az úrfit! Igyekeztünk őt lengyelül is tanítani, meggyőződhetsz róla, hogy milyen tehetséges őkelme…

– Miért nem tanítod te magad, kancellár úr? Te sokkal alkalmasabb volnál szerény személyemnél…

Most Vitézen volt a meghökkenés sora.

– Én? Hát hogy taníthatnám én, amikor a királyi kancellárián annyi a dolgom, hogy ki sem látok belőle…

– Kifelé! – sóhajtotta Hunyadi. – Hagyjatok magamra! A kápolnában találkozunk!

Vitéz sebesen kitessékelte Sanokát a loggiára, hátra sem nézett az ajtóból.

Hunyadi egyedül maradt.

Tekintetét megpihentette a falakra aggatott régi pajzsokon, pallosokon, lándzsákon. Némelyiket még atyja, Vajk lovag forgatta régmúlt csatákban, másokat ő és az emberei zsákmányolták a huszitáktól, a lengyelektől, a törököktől. Kicsorbult pengék, horpadt vértek sorakoztak egymás mellett, az ellenségtől elragadott hadizászlók között.

Hunyadi megérintette egy kopott markolatú, kétkezes pallos keresztvasát. Már maga sem emlékezett, melyik csatában használta. Talán a Nagyszombat környéki harcokban? Vagy Milánóból hazatérte után, amikor Erdély földjét kellett megtisztítania az oláh haramiáktól?

Elfeledte már.

Igaza van Thuznak. Le kell íratni mindent, mielőtt feledésbe merülnek a tettek. Azt a roppant buzogányt példának okáért atyja forgatta egy bolgárföldi hadjáratban, megismeri torz göbjéről. De a többit…

A vajda nagyot sóhajtott.

Sok írástudó fő kell, akik segítik a nagy munkát. Nem csak a hadizsákmány lajstromba vételére, a tettek megörökítésére van szükség, de bányákat mívelni, ágyúkat öntetni, puskaport gyártatni, templomokat, várakat építeni, az országot felvirágoztatni a keserves harc után…

Meg kell tanulni mindent, amit mások ma még jobban tudnak minálunk. Minékünk jobb páncélt kell kovácsolni a milánói mestereknél, szebb, áttetszőbb üveget kell fújni a meráni üvegfúvóknál, tisztább, puhább vásznat szőni a lyoni takácsoknál. Erősebb szekereket ácsolni a cseh szekereseknél, messzebb hordó számszeríjakat fabrikálni a genovai mestereknél… Ügyesebben kell kereskedni, mint az itáliai meg zsidó kalmárok, szemet kápráztatóbb freskókat kell festeni, mint a római, firenzei piktorok…

Csak még ez az utolsó hadjárat…

Csak ezt kell még megvívni.

Nyár végére el kell érni Drinápolyt. Aztán tél elejére ki kell űzni az utolsó törököt is a kontinensről. Fel kell menteni a szorongatott Konstantinápolyt, s akkor, néhány hónap pihenés után, jövő tavasszal tovább kell kergetni a pogányt Anatóliába, s azon is túl, messze, Ázsia szíve felé… Vissza kell hódítani a kereszténység számára Bizánc elveszett területeit, s végül, az út végén fel kell szabadítani Jeruzsálemet. Ott, a Szent Sírnál véget ér majd az ő útja is.

Hunyadi még egyszer megérintette a kétkezes pallos kopott markolatát.

Thuznak igazsága van. Sok még a tennivaló, de minden ott kezdődik, hogy le kell jegyezni a múlt dicső tetteit, a keserves tapasztalatokat. A dicsőséget azért, hogy soha ne merüljön feledésbe, a keserveset pedig azért, hogy az utódok okuljanak belőle.

Kopogtak az ajtón.

A vajda visszahuppant a székébe.

– Bújj be!

Dengelegi Pongrácz kukkantott be: az arca feszültnek tűnt, szemei véreresnek.

Hunyadi elmosolyodott.

– Látom, te sem sokat aludtál az éjjel, György!

– Egy hunyásnyit sem. Volna itt valami, amit most, rögvest meg kell beszélnünk… – hebegte az alvajda. – Valami, ami az istennek sem hagy nyugodni…

– Tudom – felelte Hunyadi. – Örülök, hogy nem tartogatod tovább magadban. No, jöjj!

És Dengelegi Pongrácz György, Erdély alvajdája beszélni kezdett.

10.

Mire elérkezett a keresztelő órája, mintha a nyugtalanság is csitult volna a várban. Igaz, ehhez kellett, hogy egymásnak adják a kilincset a meghívott vendégek Hunyadi ajtajánál. Szilágyi és Vingárti Geréb János után sorban kért kihallgatást Szentgyörgyi Székely János, aztán közvetlenül a keresztelő előtt Vízaknai Miklós úr.

Mire összegyűltek a vár kápolnájában, az előző napon még oly borús tekintetek kitisztultak, s még a három csecsemő is abbahagyta a nyivákolást, és tágra nyílt szemmel bámulták az oltár előtt álló Vitéz Jánost.

A kancellár zágrábi őrkanonokként nagypréposti infulában jelent meg. Minden készen állt, két ministránsfiú ájtatos képpel énekelt, a legközelebbi családtagok pedig – a kápolnába ugyanis igen kevesen fértek be –, átszellemült arccal figyelték, ahogy a három édesanya és a három édesapa felsorakoznak az oltár előtt.

Keresztapa ezúttal csak egy akadt.

Hunyadi János, Erdély vajdája, Nándorfehérvár kapitánya, szörényi bán, temesi ispán, a déli végek legfőbb hadura – mindhárom gyermek keresztapja –, ott feszített a kápolna kellős közepén.

– Kezdhetjük? – kérdezte Vitéz.

– Egy pillanat!

A keresztanya, Szilágyi Erzsébet éppen azon volt, hogy a kis Mátyást visszacibálja, mielőtt bemászik az oltár mögé. A kölyök feje már eltűnt a dúsan faragott oltárszekrény árnyékában, mire a nagyasszony a gúnyájánál fogva vissza tudta rángatni. A fiúcska kacagott, s Hunyadi megbabonázva figyelte: vonásai szakasztott atyját, Vajk lovagot idézték.

Végigpillantott a többieken.

Lackó fia testhez álló, milánói módra szabott öltözékben pompázott, oldalán kövekkel ékes karddal. Hosszú, gesztenyeszín haja a vállára omlott, s bizony bajsza már nem csak pelyhedzett, de lassan aranyszín sávvá sűrűsödött nemes metszésű orra alatt.

Dengelegi Pongrácz György alvajda a feleségével, Hunyadi Klárával büszkén tartották az alig három hónapos Jánoskát, ezt a gyűrött képű, morcos kisembert.

Mellettük Vingárti Geréb János feszített, oldalán Szilágyi Zsófiával, kezükben az öt hónapos Vingárti Geréb Péterrel. A gyermek tágra nyílt szemmel bámulta a kápolna magasába összefutó, gót ívek találkozásánál a kőbe vésett címerpajzsokat. Anyja szoknyáját négyévesforma fiúcska, a csenevész István szorongatta. Ahogy őket nézte, Hunyadinak elszorult a szíve. Péter születése előtt egy héttel a Geréb-házra gyász borult. A jövevény testvérét, a kis Lőrincet alig egyesztendősen ragadta magával a halál: a ház egyik cselédje – a nagy hidegre tekintettel –, olyannyira bebugyolálta a fiúcskát a bölcsőben, hogy reggelre megfulladt szegényke. Péter érkezése jelentette az egyetlen gyógyírt a megsebzett, sajgó szívekre.

A vajda úr tekintete tovasiklott.

Szilágyi Mihály és az ő robusztus Báthori Margitja egy csöppnyi leánykát szorongattak. Ilona Jusztina – ki tudja, kitől, honnét örökölte szépségét –, hat hónaposan máris elbűvölte az egybegyűlt rokonságot.

Hátrébb a többiek, a nemrég megözvegyült Hunyadi Mária a fiacskájával, a Szentgyörgyi Székely família Hunyadi Erzsébettel, Vízaknai Miklós alvajda a családjával, aztán a Kendeffyek, s a Csolnokosiak néhány eminens tagja.

Az enyéimek…

Az ő sógorai, komái, az ő egész pereputtya. Hangos, iszákos, erőszakos férfiak, jó kedélyű, hirtelen haragú asszonyok…

Az ő feladatuk az, hogy vigyék valamire ezen a csúf világon.

Mert csak így lehet, hogy a fiaink még többre vigyék. Ők már írni is tudnak majd. Bölcs emberek lesznek. Nem csak öléshez értenek, mint mink…

Vitéz minden átmenet nélkül orrhangon énekelni kezdett.

Nem volt szép hangja, ezt még Hunyadi is meg kellett, hogy állapítsa, pedig neki aztán igazán botfüle volt. Ahogy a kancellár-prépost teljes lelkesüléssel zengedezett, Szilágyiból kelletlenül kitört az idétlen vihogás, erre meg Dengelegi Pongrácz György kezdett istentelenül nyeríteni – ha sógora nevetett, neki is nevetnie kellett.

Kevésen múlott, hogy a hármas keresztelő nem fulladt botrányba. De Hunyadi metsző pillantására Szilágyi is, Dengelegi Pongrácz is megemberelte magát, és bűnbánón bámulni kezdték a padlón a kövek rücskeit, mintha abból próbálnák kiolvasni a jövendőt.

– Mindörökké, ámen!

A szertartás végeztével az újdonsült keresztapa felemelte az izgő-mozgó Mátyást, és megmutatta neki kis unokatestvéreit.

– Lássad, fiam! Őbennük bízhatsz majd. Ők segítenek egész életed során, s ha bölcs ember leszel, ahogy szeretném, hogy legyél, ők is számíthatnak terád, mindhalálig.

Az alig másfél esztendős fiúcska nem értett ebből egy árva szót se, csak fintorgott a gyűrött képű csecsemőket látva. Egyelőre nem tetszett neki egyik se, de sebaj, majd lesz ideje rá, hogy megkedvelje őket.

Hunyadi óvatosan lerakta Mátyást a márványpadlóra, ám ebben a pillanatban pokoli fájdalom hasított a mellkasába. Nem tudta mire vélni a dolgot. Seb érte tán? De ugyan miféle seb érhetné itt, a kápolnában?

Döbbenten felnézett.

Senki sem vett észre semmit. Mindenki a kis Mátyást figyelte, aki ugrándozva, sikongatva kúszott vissza az anyjához.

Hunyadi elsápadt.

A kápolna oldalablakain beáradó fény bántón a szemébe tűzött. Keze, lába remegni kezdett, homlokán hideg veríték ütött ki. Megtántorodott, de a vendégsereg ügyet sem vetett rá.

A vakító, fehér fényben egyszeriben megjelent valami gomolygó, kavargó árnyék. Mintha madár lett volna, szétterjesztett szárnnyal verdesett a kápolna falai között. A szárnyak egy pillanatra beárnyékoltak mindent. A félhomályból aztán felszikrázott valami lebegő, káprázatosan fénylő tárgy.

Hunyadi nem hitt a szemének.

Egy korona lebegett a csapdosó, óvón szétterjesztett szárnyak alatt. Aranycsüngőinek zizegését egyedül Hunyadi hallotta, tetején az elferdült kereszt ragyogását egyedül Hunyadi látta. A korona a kis Mátyás felett forgott néhány pillanatig, aztán szertefoszlott a homályban. A vajda úr hátrált egy lépést, a verdeső szárnyak egyszeriben szertefoszlottak. Az ablakon betűző fény kifakult, s Hunyadi szemei előtt újra megjelent a kápolna belseje, létező valójában.

Uramisten…

Erzsébet közelebb jött hozzá, szemében aggodalom fénye csillant. Hunyadi fanyar mosollyal intett neki, hogy semmi baj, de az első néhány lépése igen bizonytalanra sikerült.

Alig karnyújtásnyira tőle Szilágyi Mihály állt elérzékenyülten, mit sem sejtve a távoli jövendőről, miközben felesége, az amazontermetű Báthori Margit az Erzsébet által összefoltozott-összevarrott eljegyzési keszkenőjével törölgette kövér könnycseppjeit.

– Menjünk, barátaim – szólt Hunyadi megrendülten. – A lakoma készen áll!

11.

Erzsébet azonnal észrevette a férje hangulatában bekövetkezett változást.

– Mintha kísértetet láttál volna! – súgta Jankó fülébe, amikor kiléptek a szűk kápolnaajtón.

– Fáradt vagyok – morogta Hunyadi. – Majd holnap, útközben alszom. Kivételesen nem nyeregben utazom, hanem batárban.

– Mit láttál?

– Semmit.

– Azt kérdeztem, mit láttál. Figyeltelek. Úgy tűnt, halálra rémített valami.

A vajda úr megtörölte gyöngyöző homlokát.

– Bolondság, kedves. Csak a szemem káprázott. Nem érdemes említésre sem, higgyed el…

Erzsébet bosszúsan csóválta a fejét, de igyekeznie kellett, hogy a vendégeket sorban beterelje a lovagterembe, ahol már megterítettek az ünnepi lakomához. Arra gondolt, majd este még rákérdez, de persze megfeledkezett róla, és férje másnap hajnalban útnak indult Budára.

Hunyadi megállt kinn, a kápolna ajtaja előtt, és szótlanul figyelte, ahogy a népes vendégsereg egymást tiporva igyekszik az asztalokhoz. Éhesek voltak és szomjasak, egymás kárára tréfálkoztak.

Az enyéimek…

Vajon mit akart jelenteni az a szemkápráztató jelenés?

A Szent Korona…

Hirtelen eszébe ötlött a vén regös látomása – évekkel ezelőttről. Mit is mondott?

„A Csillagösvényen láttalak, uram. Fekete holló volt pajzsodon, csőrében aranygyűrűvel. A kunok oroszlánja inalt melletted, mancsában aranykoronával. Nem voltál egyedül. Oldaladon vágtatott egy ifjú. Testén acélköpeny, szemében égi fény. Akkor a vörös oroszlán elébetek vágott ott fenn, a Csillagösvényen, prüszkölve, lángoló tekintettel, s feléd nyújtotta a koronát, uram…”

A korona…

A Szent Korona volt?

Hunyadi a szemközti épülettömb ajtajában eltűnő feleségét és a kis Mátyást nézte. Elnyelte őket az árnyék.

László…

Elsőszülött fia a várudvar közepén állt, feszengve válaszolgatott valamit Violának, aki az egész keresztelő alatt le sem vette róla a szemét.

Ha a veres oroszlán Mátyásnak nyújtja a koronát…

Mi lesz akkor Lászlóval?

A vajda úr megrázta magát.

Ejh!

Mit számít, hogy káprázott a szeme? Mit számít, miféle megfejthetetlen bolondság jelent meg előtte odabent? Pihennie kell. Reggel indulnak Budára, aztán, ha minden jól megy, hamarost hadra kelnek újra, tán utoljára az oszmánok ellen. Pihennie kell, és összpontosítani azokra a feladatokra, melyek közvetlenül előtte állnak.

– Elárulod végre, hogy mi folyik itt? – Vitéz kancellár lépett ki utoljára a kápolnából. – Kíváncsi volnék, mitől változott meg mindenkinek a hangulata néhány óra leforgása alatt.

– A lakoma után megtudod. Mondd csak, Vitéz, szerinted melyik fiam az ígéretesebb? Melyikben látsz több tálentumot?

A kancellár meghökkent.

– Ezt meg hogy érted?

Hunyadi maga sem tudta, mire gondol pontosan.

– Tudom, hogy Mátyás még kölök. Járni sem tud rendesen, esik-kel folyton. Tudom én azt jól. De azt is, hogy már érthetően beszél. Lackó ilyen idősen meg se mukkant.

– Ó, értem! Ami azt illeti, Mátyás képességei valóban rendkívüliek. Mindent alaposan megfigyel. Minden érdekli. Azt hiszem, sokkal gyorsabban tanul majd Lackónál. Van ilyen, csak épp ritka, mint a fehér holló. Az unokaöcsém, a Csezmiczei fiú, Borbála húgom fiacskája is ilyen éles eszű kis pernahajder. Lassan tízesztendős lesz, de úgy vág az esze, mint a beretva. Magyarul, németül, horvátul és latinul folyékonyan beszél. Olvas, és már írni is tud.

– Tízesztendősen?

– Hát éppen ez az. Mondtam, az ilyen, akár a fehér holló. Mátyástól is ilyesmit várok. Te jó ég! Miért kérdezed? Eszedbe ne jusson Mátyásból katonát csinálni!

– Az ég szerelmére, az én fiam nem lehet más, csak katona.

– Ördögöt! Lászlóból legyen csak katona. Bátor, sőt vakmerő fiú. De Mátyás… Hisz még te magad is észrevetted… Őt más fából faragták. Nem lepődnék meg rajta, ha közel s távol a legokosabb államférfiút sikerülne nevelni belőle.

Hunyadi komoran bólintott.

Államférfiút…

A szó idegenül hangzott, baljós csengésű volt.

– Gyerünk, Vitéz! Attól tartok, nekem kell az első tósztot mondani…

12.

Hunyadi nem csak az első tósztot mondta, hanem az utolsót is. De addigra már a díszes kompánia elpusztította mind a fűszeres borba mártogatott pirítós lepényt, a hízott kappanból készült pástétomot, a sáfrányos kabátban forgatott vaddisznósonkát, a hét különbözőfajta levest, a fácánból, fogolyból, nyúlból, pávából, túzokból, vadlibából, hattyúból és különféle egyéb vízimadarakból készített ragut, az édes lepényeket, a dariole-falatkákat és a rózsasziromlébe áztatott aszalt körtét, a kormos almát és a mézben fürödeztetett fügét. Amikor az éjfél után felszolgált borban sült pisztrángból is csak a szálkák maradtak, s amikor már az asszonyok és a gyermekek is nyugovóra tértek, a lovagteremben csupán azok maradhattak, akiket a vajda úr külön szóval ott marasztalt. Lett is ebből zúgolódás, nem is kevés, hisz a rokonság java része ezúttal lógó orral kellett, hogy elkullogjon szállására.

De nem volt mit tenni: Hunyadinak a legközelebbi embereivel volt beszélnivalója.

Vitéz kancellár csodálkozva vette tudomásul, hogy ezúttal senki sem részeg, mi több, kapatosnak is csupán Szilágyi Mihály és Vízaknai Miklós tűnt. A többiek: Dengelegi Pongrácz György, Vingárti Geréb János, Szentgyörgyi Székely János, valamint fia, Tamás, Thuz János és Filipesi Albert tágra meredt szemmel lesték Hunyadit, ki lassan szólásra emelkedett.

Meglepően hosszú ideig csend volt, mintha vendéglátójuk a szavakat kereste volna.

– Barátaim! – A vajda végigpillantott az övéin. – Köszönöm néktek! Köszönöm, hogy mind hűek maradtatok hozzám. Hűek és igazak.

Vitéz nagyot nézett, erre végképp nem számított.

Hűek? Igazak? Tán próbatétel zajlott a háttérben, amiről ő semmit sem tudott?

– Elérkezett az idő, testvéreim – folytatta Hunyadi. – Küszöbön áll a kereszténység fényes diadala. A magyar végre visszavághat minden fájdalomért, minden sérelemért, amit elszenvedtünk az oszmántól. Murád is sejti már, hogy birodalma összeroskad. A színfalak mögött elkeseredett küzdelem indult meg. Hónapok óta levelezésben állok Szkander béggel, a vitéz szkipetár nép vezérével, aki sorra veri a török hadakat Albánia vad hegyei között. Levelezésben állok Karamán-Oğlu Ibrahim béggel, a karamániai emírrel, aki újabb lázadásra készül Murád szultán ellen. Azóta a nap óta, hogy a hosszú, téli hadjáratból hazatértünk, lázasan készítjük elő a végső hadjáratot…

Sógorai, familiárisai lélegzet-visszafojtva lesték a vajda úr minden mozdulatát. Hunyadi elsétált mögöttük, s elhaladtában sorra emberei vállára tette a kezét.

– Ellenségeink tudják, hogy csak cselszövéssel állhatják utunkat. Ha a pápa őszentsége, Velence, Genova és a burgundiai herceg is a szövetségesünk lesz e fényes hadjáratban, nincsen földi erő, amely elvehetné tőlünk a világraszóló diadalt. Éppen ezért… éppen ezért ellenségeim azokat próbálták megkörnyékezni, akik a legközelebb állanak hozzám.

Szilágyi hevesen bólogatott.

– Közületek néhányan levelet kaptak az elmúlt napokban. Egy görög szerzetes kézbesítette, Brankovics despota aláírásával.

A vitézek meglepetten egymásra pillantottak.

– Szilágyi, Dengelegi, Vingárti, Szentgyörgyi, Vízaknai… Ti mind megkaptátok ezt a levelet. Olyasmit ígértek nektek, ami a legbecsületesebb, leghűségesebb férfiembert is kísértésbe hozta volna. Pénzt, vagyont, birtokot. Nem is keveset. És mit kellett volna tennetek mindezért cserébe?

A vitézek komoran meredtek maguk elé.

– Semmit! Veszteg kellett volna maradnotok. Nem lett volna szabad részt vennetek a hadjáratban. Valami ürüggyel ki kellett volna bújnotok familiárisi kötelességetek alól, s természetesen bandériumaitokat is otthon kellett volna tartanotok. Murád… mert a leveleket bizony nem Brankovics íratta, hanem Murád egyik embere… ravasz ellenfél. Tudja, hogy ha végre nekivágunk, ha meghirdetjük a hadjáratot, kevés katonára számíthatunk.

Szilágyi lesújtott a tölgyfa asztalra hatalmas öklével.

– Kurvafattya török! Mit képzelt mirólunk? Árulókká leszünk az első szóra?

– Azt képzelte, ami mindenkiről hihető lett volna. Mindenkiről, titeket kivéve. Tegnap egymás után jöttetek hozzám. Elhoztátok a leveleket – Hunyadi a sarokban álló írnoki asztalkára mutatott, melyen összevissza gyűrött pergamenek hevertek egymás hegyén-hátán. – Ott vannak a gyalázatosak!

Az urak egymásra pillantottak. Vállt vállnak vetve harcolták végig az elmúlt esztendőket, s most mind azt a döntést hozták meg, amit – ezt jól tudták maguk is – kevesen hoztak volna meg rajtuk kívül.

Hunyadi intésére Thuz felnyalábolta a pergameneket, és a terem közepére szórta őket.

– Égjenek! – rendelkezett a vajda úr.

A következő pillanatban már lángoltak is.

Az urak ujjongtak, az asztalt csapkodták örömükben.

– Mink nem születtünk sem bárónak, sem mágnásnak – harsogta túl Hunyadi a kurjongatást. – Kardunkkal szereztünk magunknak hírnevet, birtokot! Büszke, nemes emberek vagyunk! Igaz fiai a magyar hazának. Most közös akarattal fogadjuk meg, hogy jóban, rosszban kitartunk egymás mellett. Fogadjuk meg, hogy együtt verekszünk, küzdünk tűzön-vízen át, míg hitünk szerint a közös haza végleg meg nem szabadul minden veszedelemtől!

Hunyadi körbepillantott rokonain.

– Nekünk kell megharcolni a mások által került harcokat. Nekünk kell vezetni a népet, mert más csak zsarnokoskodni kíván felette. Nekünk kell újra egyesíteni a szétszakított nemzetet, mert mások azon vannak, hogy tovább aprózódjék, hogy pusztuljék, ereje mind gyengébb, s gyengébb legyen, hogy ellenállni a külső veszedelmeknek ne tudjon soha! Nem hagyhatjuk! Mert ez a mi országunk. A fiaink országa! Illő dicsőségben, fényben és Istennek tetsző tisztességben kell átadnunk nekik, hogy egy napon ők is átadhassák utódaiknak. No hát, most erre esküdjetek!

A vitézek komoran, ünnepélyes meghatottsággal esküdtek.

13.

Szilágyi Erzsébet alig állt a lábán, de addig nem akart nyugovóra térni, amíg el nem rendezett mindent a vendégek körül. A konyhán a szász szakácsok már megbékéltek egymással és a magyar kuktákkal, a lakoma sikere feledtetett velük minden bosszúságot. Most, hogy alaposan benyakaltak a kamonci borból, az utóbbi napok feszültségét feledve, egymást ugratva falatoztak a jó előre félretett ínycsiklandó fogásokból. Gerendi Gersón uram, a ceremóniamester önelégült vigyorral ücsörgött karéjukban, a nagy tűzhely mellett, s arcára a frissen nyíló borvirágok rőt foltokat varázsoltak.

Erzsébet hagyta az étkek mestereit tivornyázni, lábujjhegyen elosont a vendégek szobái felé, nem szenvednek-e bármiben hiányt. Valami felfoghatatlan csoda folytán a három frissen keresztelt csecsemő már az igazak álmát aludta. Még Mátyás úrfi is elszunnyadt, bár az imént egyre azzal nyaggatta Violát, hogy meséljen neki még egy mesét, lehetőleg a nagy Herkules hőstettei közül.

A nagyasszony, látva, hogy minden rendben van, tovasuhant a folyosón. A vár szárnyaiban elégedett csend ült, a népes rokonság az órákon át tartó vacsora végeztével a nap eseményeit taglalta, de immár sehonnan sem hallatszott rikoltozás, részeg civakodás. Még a vár alatti mezőről sem, ahová a török zsákmánysátrakat állították fel, s ahol a legduhajabb férfivendégek vették be magukat, s ahová nem lehetett annyi hordó bort legörgetni a felvonóhídon, hogy el ne fogyjon rögvest.

Éjfél jóval elmúlt, s lassan minden elcsendesedett.

Csak egy vékony leányhang zokogott a közelben. Erzsébet fáradtan, karikás szemmel megtorpant az Aranyház loggiáján.

Ki sír itt ilyenkor?

A holdfényben Viola ücsörgött a kőkorláton, vállát egyre rázta a zokogás. Törékeny alakját kiemelte az égi derengés.

– Hát te, gyöngyöm? – Erzsébet melléje lépett és átkarolta a lányt. – Elfáradtál, igaz-e? Mindannyiunknak nehéz napja volt.

Viola felpillantott; hatalmas szemében krokodilkönnyek csillogtak.

– Dehogy fáradtam…

– Akkor miért sírsz?

– Nem sírok!

Erzsébet elmosolyodott.

– Úgy. Már egy pillanatra azt hittem. Feltételezhetjük tán, hogy egy fiú miatt szomorkodsz itt az éjszakában?

– Egy fiú miatt? – Viola felháborodottan húzta fel a szemöldökét. – Még csak az kéne!

– Tehát egy fiú miatt! – A nagyasszony néha sajnálta, hogy nincsen leánya. Oly jó lett volna nevelgetni, féltőn vigyázni egy gyönyörű, saját kislányt. De hát akit világra hozott, meghalt kicsinyként. Itt volt viszont Viola, akit férjének hajdani szeretője hozott a világra – tehát gyűlölnie kellett volna. Ezzel szemben az utóbbi időben Erzsébet, bár ezt talán magának sem vallotta volna be, úgy tekintett rá, mintha édes gyermeke lett volna. – Na mármost, szabad-e tudnom, miféle fiatalúrról van szó?

A lány abbahagyta a szipogást.

– A legszebb férfiról, akit valaha láttam!

– Ó! Tehát férfi!?

– Nem, még nem az. De már csaknem. Fiú még. De férfias. Magas. Erős. És okos. Nagyon okos, nagyasszonyom…

– Rögtön sejtettem! – Erzsébet dereka sajgott, lábai megdagadtak az egész napi rohangálásban. – Azt javaslom, gyöngyöm, holnap beszéljük meg ennek a fiatalúrnak a viselt dolgait. Hátha ki tudunk találni valami okosat!

Viola szomorúan lehajtotta a fejét.

– Kötve hiszem, nagyasszonyom! Nem lehet kitalálni semmi okosat. Reménytelen az egész!

– No! Nincsen reménytelen szerelem!

– Holnap elmegy ő is Hunyadi úrral, s ki tudja, mikor látom megint… – A mosoly Erzsébet arcára fagyott.

– Holnap elmegy? Budára? Az országgyűlésbe?

– A vajda úr így parancsolta. Mennie kell.

– Ejnye, te? Hát kiről beszélsz?

Viola egyszeriben megrémült.

– No, ki vele! Kiről van szó?

– Azt hittem, tudja, nagyasszonyom! Azt hittem…

Erzsébet a fejét ingatta.

– Krisztus sebeire, te lány. Csak nem valamelyik sógorom…

Viola tiszta szívből nevetett.

– Jaj, dehogy! Hisz mondtam, hogy fiú még!

Erzsébet szeme majd leragadt.

Szóval valami apród… Tán Jankó új apródja… Édes Istenem… De szép dolog a szerelem…

– Holnap beszélünk róla, Violám! Most eredj! Egész nap azt a komisz Mátyást pesztráltad…

A leány lehuppant a kőkorlátról.

– Én csak azt mondom, könnyű a fiúknak, nagyasszonyom!

– Könnyű, bizony.

– Ha tetszik nekik egy leány, csak odamennek hozzá, és megmondják neki. Vagy más illő és alkalmas módon az értésére adják… De mit tehet egy lány, ha beleszeret valakibe? Hogyan adja tudtára, hogyan jelezze neki, ha az a fiú rá se akar hederíteni? Hogyan hívja fel magára a figyelmet anélkül, hogy ne csináljon bolondot magából?

– No, már ezek az élet nagy kérdései, gyöngyöm. De kötve hinném, hogy ezt most, hajnal közeledtével megválaszolhatom neked. Menj csak aludni, legyen könnyű az álmod. Majd holnap. Holnap megbeszéljük az egészet…

Azzal a ház úrnője elszédelgett hálószobája felé.

Tudta, hogy férje és a sógorai még jó ideig odafönn lesznek a vár főépületében, a lovagteremben, és a készülő hadjárat részleteiről tárgyalnak. Nem kell megvárnia Jankót… Ma nem…

Ahogy kimerülten benyitott a sötét, hideg szobába, és a frissen megvetett baldachinos ágyra pillantott, Szilágyi Erzsébetbe fájón mart a felismerés: lehet, hogy soha többé nem alhat együtt a férjével? Ha most Budán döntenek a hadjáratról, talán rögvest megindulnak a seregek dél felé… Lehet, haza sem tér már addig. Akkor pedig…

Lerogyott az ágyra.

A szoba csöndbe burkolózott.

Messze volt még a hajnal.

Erzsébet magára húzta a hideg, nyirkos dunyhát. Sok magányos éjszaka vár még rá…

14.

Hajnalban Hunyadi László korábban kelt, mint szokott. Felöltözött, s felnyergelte kedvenc hátasát, hogy indulás előtt még egyszer, utoljára kilovagolhasson a Cserna menti nádasokhoz, ahol Matkót eltemették.

A sírhalmot rendben találta. Tudta, hogy atyja parancsára a környékbeli parasztok halmot hordanak ide, igazi kunhalmot, méltót Barchal fia Matkó nevéhez, az ulas kunok utolsó, Erdély földjére szakadt bégjéhez. Mire legközelebb visszatérnek, selymes, zöld fű borítja azt a halmot.

A fiú lehajtott fejjel imádkozott, őseik kun nyelvén idézve a Miatyánkot úgy, ahogy megtanulta gyermekkorában.

Bezén attamaz kenze kikte szenlészen szen adon dösön szen küklön niciegen gerde, ali kikte bezen akomezne oknemezne

Az ima végeztével László lehajtotta a fejét.

Matkó büszke lesz még rá egy napon. Talán nem is oly soká… Hasznát veszi mindennek, amit tőle tanult, és akkor, egy kis szerencsével csillaga magasra emelkedik, akár atyjáénál is magasabbra. Be kell bizonyítania mindenkinek, hogy sokkal több rejtezik benne, mint amit feltételeznek róla…

Alig pirkadt, maradt egy kis ideje. Úgy döntött, megfürdik a Csernában: levetkőzött és belegázolt a habokba. A víz jeges hidegétől levegő után kapkodott, érezte, hogy hevesebben áramlik ereiben a vér. Lemerült, egészen az áradó patak medréig, hogy megérintse a mohos köveket odalent. Miközben felfelé úszott, egy vibráló árnyékot látott a fák között.

Valaki lapult a parton, s a dús növényzet takarásából őt figyelte.

László elnyújtózkodott a víz tükrén, s úgy tett, mintha nem vette volna észre az árnyat, szeme sarkából azonban azt leste, nem lendül-e támadásra.

Az árny csak lapult.

A fiú kimászott a Csernából, és hosszú, vállára omló hajából kicsavarta a vizet.

Elmosolyodott.

– Nem illő dolog ám leskelődni!

Az árny a fák mögött mozdulatlanná dermedt.

– Főképp egy ifjú hölgynek – László vigyorogva megfordult, és elindult a part felé. – Arról már nem is beszélve, hogy veszedelmes egyedül kóborolni, ilyen messze a vártól!

Mintha csak szavait akarná igazolni, az árny mögött harsány mordulással egy medve ágaskodott fel, fenyegetőn az aljnövényzetben meglapuló alak felé suhintva hatalmas mancsával.

A lány felsikoltott, előrezuhant fedezékéből, egyenest bele a Csernába.

– Nincs semmi baj, Zömök! Vissza! Vissza! Nem akart ő bántani!

Hunyadi László anyaszült meztelenül lehajolt, és felemelte a vízből a reszkető Violát.

– No, ki vele, kincsem, mit keresel itt? Énutánam kémkedsz?

A lány összezárta ajkait, és dacosan szembenézett Lackóval.

– Nem kémkedem én senki után! Csak épp erre jártam!

– No, persze!

A fiú végigmérte a lányt. Viola már csaknem hölggyé érett, törékeny, de káprázatos szépségű nővé.

Csaknem…

– Tegnap a keresztelő alatt meg a lakománál végig engem bámultál – vigyorgott Lackó, mit sem törődve a lány vergődésével. A karjaiban tartotta, és esze ágában sem volt elereszteni. – Akarsz tán tőlem valamit? Ha igen, nyugodtan megkérdezhetsz, nem kell titokban utánam koslatnod!

– Én? Én ugyan nem koslatok senki után! – Viola szemében haragos fény lobbant. – Főképpen nem teutánad, Hunyadi László! Sokra tartod magad, az bizonyos, de ha sok környékbeli lány epekedik is teutánad, én ugyan nem!

László felnevetett, letette a lányt maga mellé a vízbe.

– És most nem félsz?

– Mitől?

– Éntőlem! Itt vagyunk édes kettesben, körülöttünk erdők. Rajtam ruha sincsen.

Viola lepillantott a fiú karcsú, mezítelen testére.

– Amilyen hideg a víz, úgy látom, nincs mitől félnem!

– De felvágták a nyelved!

Viola dacos elszántsággal a zsombékos partra mászott.

– Az átkozott medvéd miatt csuromvizes lettem.

– Az „átkozott” medvém az életemet védi. Mostanság akadtak páran, akik nem csak leskelődni próbáltak.

Zömök méltatlankodva felmordult, de Viola csak legyintett.

– Még ha úgy is hiszed, nem körülötted forog a világ, Hunyadi László!

– Tudom én azt jól. – A fiú elkedvtelenedve kimászott a lány után, és öltözködni kezdett. – Nem kell, hogy te is erre emlékeztess!

Viola most, hogy biztonságos távolban érezte magát tőle és a medvétől, nekitámasztotta hátát egy ferdén nőtt fűzfának. Napok óta csak Lackót figyelte, már amikor nem kellett a kis Mátyásra vigyáznia. Igaz, eleinte leplezetlen ellenszenvvel viseltetett iránta. Mert való, hogy Törökországból egy jóképű, izmos, barna fiú tért haza Hunyadra, olyasfajta dalia, akin megakad minden leány szeme, akinek megadta a látás képességét az Úr. No de azért az mégsem járja, hogy ilyen fennen hordja az orrát…

László immár felöltözött, és a parton elnyúló Zömök bundáját simogatva a lány felé pillantott.

– Édesanyám elmondta, hogy csaknem nekiindultál megkeresni engem…

– Tessék?

– Azt is mondta, már összekészítetted a cókmókodat. Neki akartál vágni az ismeretlennek, hogy kiszabadíts vagy hogy felajánld magad cserébe énértem a töröknek…

Viola füle tövéig elvörösödött.

– Istenem… Még gyermek voltam…

– Tavaly? – nevetett a fiú, mire Violát elöntötte a pulykaméreg.

– Nehogy azt hidd, hogy miattad tettem volna! Hisz akkor még nem is láttalak! Egyedül csak édesanyád és édesapád miatt! Egyedül csak az ő kedvükért. Befogadtak! Gondomat viselték!

– Jól van, no! Nem is azért mondtam. Csak meg akartam köszönni. Édesanyám még akkor is könnyekig meghatódott, amikor elmesélte.

Viola bosszúsan elfordult a fiútól.

– Gúnyolj csak ki!

– Eszem ágában sincs kigúnyolni. Épp hogy nagyszerű dolog, amit tenni akartál. Az apám nem indult volna el értem, hogy megkeressen. Te elindultál volna…

– Ne légy igazságtalan. Édesapád az egész ország sorsának súlyát hordja a vállán.

– Abba beleférhetne néha az én sorsomnak súlya is.

– Hogy beszélhetsz így? Édesapád…

– Jól van, jól van. Hagyjuk ezt. Nincs kedvem apámról vitázni, főképp, hogy rögvest indulnom kell.

Viola lehajtotta a fejét.

– Mikor látlak megint?

Hunyadi László furcsállva méregette a lányt. Különös teremtés volt. Hol kirobbanó vidámság lett úrrá rajta, hol végtelen levertség. László is alaposan megnézte magának, amikor hazatért. Eleinte meg sem merte kérdezni, ki ez a szép leány, aki folyton ott sertepertél anyja körül, és oly szomorúan lapozgatja esténként a poémás könyveket. Aztán Mészáros várnagy elárulta, hogy valami árva, messzi földről hozta Thuz sáfár a nagyasszony parancsára. Egyebet nem sikerült megtudnia róla, hiába faggatózott.

– Most Budára megyünk – sóhajtott László. – Utána apám szinte bizonyosan meghirdeti a keresztes hadjáratot. Ha így lesz, egyből indulunk a sereg gyülekezési helyére.

Viola lehorgasztotta a fejét.

– Akkor sokáig nem látlak megint.

– Sokáig – László lelkét valami furcsa melegség járta át. – De legalább nem kell a patak partján leskelődnöd utánam!

– Nem haragszol?

– Nem haragszom, ha megígérsz nekem valamit.

– Mit?

– Ha véletlenül úgy adódna… Ha megint török fogságba esnék… Eszedbe ne jusson utánam jönni arra a pogány vidékre!

– Ugyan miért ne mennék?

A fiú Viola hatalmas kék szemébe mélyesztette tekintetét.

– Mert a török többé el nem ereszt! Az ilyen csodaszép virágszálakat hárembe zárják! S ha nem akarsz a szultán rabszolgájaként elhervadni…

– Dehogy akarok…

– Akkor ígérd meg, hogy itt maradsz édesanyám mellett, és türelmesen vársz…

László elharapta a mondat végét.

és türelmesen vársz rám…

Szinte maga is gyermek volt, de tizennegyedik esztendeje dacára – daliatermete, s felnőttes viselkedése miatt – mindenki jóval idősebbnek nézte. Ám bármilyen izmos is volt, s bármennyivel is atyja fölé nőtt, attól még legbelül meggondolatlan, szeszélyes gyermek maradt.

– Biztosan minden szolgálólánytól ezt kéred! – mondta Viola. – Hogy türelmesen várjanak csak, míg visszatérsz hozzájuk.

László megsimította a lány arcát.

– Hát nem éppen mindnek. Csak a szebbjének.

Ez igaz volt. A várban a nagyasszonyon kívül mindenki tudta, hogy az úrfi már felnőtt jobbágylányokkal, szolgálólányokkal üzekedik. Mondják, mestere a szerelmeskedésnek, ebbéli fortélyait messzi idegenben cigánylányoktól s mindenféle szerecsen cafkáktól tanulta.

– Eressz el! – sziszegte Viola hirtelen támadt dühvel. – Én nem vagyok cselédlány!

– Tudom én azt! – nevetett László. – Jöjjél, visszaviszlek a várba. Haramiák kóborolnak a Magura lábánál, még elragadnak!

– Visszatalálok magam is!

– Ördögöt! – László felkapta a lányt, és a lovához lépett vele. – Anyám megnyúzna, ha itt hagynálak. Ki pesztrálná akkor azt a kis bőgőmasinát?

– Nem is bőgőmasina! Az öcséd egy napon különb’ ember lesz, mint te, Hunyadi László!

Az ártatlannak szánt visszavágás nem várt eredménnyel járt: a fiú lehajtotta a fejét, s óvatosan letette a földre Violát.

– Mindenki ezt mondja. Pedig még csak kiskölyök.

– No… csak tréfáltam, úrfi. Hisz tudod. Amiért olyan szemtelen vagy velem. Amiért olyan…

– Nincs semmi baj, kincsem. Jöjjél. Visszaviszlek.

Viola jobbnak látta nem feszegetni a dolgot. Engedelmesen belecsimpaszkodott a fiú karjába, és felhuppant mögé a nyeregbe.

A várig egy szót sem szóltak egymáshoz.

Amikor László gyengéden letette a felvonóhíd deszkáira, Violának sehogyan sem akaródzott elereszteni a karját.

– Mennem kell – sürgette a fiú. – Még el szeretnék búcsúzni édesanyámtól.

– Akkor ígérd meg, hogy nem haragszol rám, úrfi! Sem azért, mert meglestelek, sem azért, amit a pataknál mondtam…

László szomorkásan elmosolyodott.

– Nem haragszom én senkire. Főképpen nem terád. Áldjon meg a Jóisten, vigyázz magadra, vigyázz a kisöcsémre, és kérlek, vigyázz édesanyámra.

Viola szemében hatalmas könnycsepp reszketett.

– Várni fogok rád, Hunyadi László!

De a fiú nem felelt, lehajtott fejjel bevezette lovát a várkapun.

A nap magasan járt, odakünn a mezőn a török sátraknál ébredeztek a vendégek, sokan már hátasaikat is felnyergelték. A zalasdi lapályon útra készen állt a húsz páncélos, kit kíséretnek rendelt Hunyadi vajda úr, Felpestesd felől pedig idáig ragyogtak, csillogtak a táborozó sereg vértjei.

De Viola nem látta őket. Nem látott semmit azoktól a fránya könnycseppektől.

15.

Szilágyi Erzsébet arra riadt, hogy férje valószínűleg már el is indult, mégpedig köszönés nélkül. A fekhelye legalábbis üres volt. A nagyasszony sietősen felöltözött és kirohant a loggiára. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy a várudvaron még nyergelnek az apródok: a csapat nem indult hát útnak.

De hol lehet Jankó?

Odafönn találta meg a Fehér-bástyán, a régi kaputorony felett. A bástya romos volt, évek óta nem lakta senki, a szolgák sem szívesen merészkedtek ide. Odalenn, a pincében gyümölcsöt és zöldséget aszaltak, különben a régi szobák is elhagyatottak voltak ebben a szárnyban, de Erzsébet tudta, hogy férje néha ide, a galambok közé kapaszkodik fel, ha magányra vágyik.

– Nem aludtál semmit? – kérdezte, amint megpillantotta Jankót. A férfi a megbomlott tető gerendái közt lógatta ki lábát a mélység fölé, s egy üszkös gerendára támaszkodva bámult a messzeségbe.

– Hajnalig tárgyaltunk.

Erzsébet nagyot sóhajtott és letelepedett férje mellé a porba. A tető leszakadt résein keresztül el lehetett látni a távoli hegyek szürkén homályló vonulatáig. Hosdát és Csolnakos felett tavaszi felhőket sodort a szél.

– Rosszat álmodtam – mondta az asszony. – Nem szoktam rosszat álmodni, de most…

– Ne is törődj vele.

– Nem kérdezed, mit láttam álmomban?

– Nem kérdezem.

Erzsébet megfogta férje kezét.

– A fiunkat láttam kiterítve. Kérlek, János, ne vidd el őt!

Hunyadi feléje fordult, s szelíden így szólt:

– A hadak parancsnoka vagyok. Elvárom mindenkitől, hogy hívó szavamra hadba gyűljön minden emberével. Minden emberével! Ha Lackó itthon marad, mit mondanak az emberek?

– Mióta érdekel, mit mondanak az emberek?

– Amióta vezetem őket.

– És ha a fiunk meghal?

Hunyadi elfordította tekintetét.

– Ha ez a sorsa, akkor meghal. Férfiként, csatában.

Erzsébet önkéntelenül elengedte férje kezét.

– Hogy mondod?

– Lackó velem jön. Próbálok vigyázni rá.

– Amikor legutóbb magaddal vitted…

– Erzsébet! Már döntöttem.

A nagyasszony úgy érezte, a szíve megkérgesedik egy pillanat alatt.

– Te döntöttél…

– Katona lánya vagy. Minden fivéred katona…

– Az is az volt, akit megöltél! – pattant fel a nagyasszony. – Ha hagyod, hogy megöljék a fiamat, soha többé nem akarlak látni!

Azzal kiviharzott a Fehér-bástya tornyából. Távolodó léptei sokáig visszhangoztak a szűk lépcsőfordulóban.

Hunyadi nagyot sóhajtott.

Nem így tervezte a búcsúzkodást. Sokadjára indult harcba, mégis nyugtalan volt. Úgy érezte, súlyos hibát követett el.

Ejh!

Nem szabad haraggal elválni! Ki tudja, látják-e még egymást…

A várudvaron felharsant az indulásra hívó kürt.

Hunyadi János feltápászkodott.

Jöjjön, aminek jönnie kell!

16.

A nagyasszony nehéz szívvel nézett a távolodó menet után. Induláskor egy szót sem szólt férjéhez. Jankó és a mellette ügető Lackó szomorú tekintettel lovagoltak ki a várudvarról. Nem… Nem így kellett volna elereszteni őket a hosszú útra…

– Nem vagy jól, asszonyom? – Viola ott termett mellette, és megragadta a karját. – Hozzak vizet talán?

– Nem kell! – Erzsébet válasza ridegebbre sikeredett, mint szerette volna. – Hagyj békén, kérlek!

Odafönn álltak a Buzogány-torony mellvédjén. A nap ezer ágra sütött, s a Hunyad környéki táj mennyei békességet sugárzott volna, ha…

Ha nem porzik az út amott, Zalasd irányában.

Harci mének patái keltették azt a port. A lovakon férfiak ültek, akik közül nem mindenki tér majd haza…

Felbömbölt egy csecsemő, aztán nyomban egy másik is.

Erzsébet meglepetten fordult meg.

A bástyán asszonyok álltak, karjukban gyermekeikkel.

Báthori Margit az ő kis Ilona Jusztinájával… Hunyadi Klára a kis Dengelegi Pongrácz Jánossal és Zsófia húga a kis Vingárti Geréb Péterrel. Mindhárom asszony szeme kisírva. A csecsemők üvöltöttek.

Szilágyi Erzsébet nagy levegőt vett.

Elég volt!

Nem láthatják gyengének, elvégre ő Hunyadi János vajda úr asszonya. Példát kell mutatnia.

– Hagyjátok ezt abba! – parancsolt a többiekre. – Még csak az kellene, hogy a szolganép sírni lásson benneteket. Elfelejtettétek, kik vagytok?

A nagyasszony kihúzta magát, és elmosolyodott.

– Katonaleányok vagytok, s katonafeleségek. Háború van. Erősnek kell lennünk!

Odalépett a többiekhez, és megölelte őket.

S az asszonyok, kik az előző napokban még egymással pörlekedtek napestig, egymásba kapaszkodva, egymást átölelve lehunyták szemüket.

Hosszú napok jönnek.

Sok magányosan átvirrasztott éjszaka.

És férjeik újra háborúba mentek.

17.

Az utazóbatárokat kísérő hollós címeres vértesek nem hittek a szemüknek: Hunyadi vajda úr nem lóháton vágott neki az útnak, hanem az egyik batárban rendezkedett be. Mi több, medvebőröket és derékaljakat is bekéretett magának. Aludni akart. Megparancsolta Thuznak, hogy csak akkor ébressze fel, amikor megérkeznek Dévára.

A batárban mindössze ketten utaztak, úgyhogy a sáfár ide halmozta fel azokat a földabroszokat, amelyeket a vajda úr vásároltatott és pingáltatott magának a hadjárat segítése végett. Havasalföld, Szerbia, Trákia, Bolgárország, Thesszália, Macedónia, Epirosz, Morea és Konstantinápoly térképei mellett Kis-Ázsia török tartományainak az előbbieknél elnagyoltabb mappái sorakoztak bőrre festve, pergamenre rajzolva a hatalmas utazóládában, melyben most Thuz próbált rendet tenni. Aztán, hogy látta, a vajda úr egyre csak mocorog és morog, inkább abbahagyta a zizegést.

Felvette az okuláréját, és újra átfutotta a hadizsákmányról készült lajstromokat.

A lapok aljára érve a fejét csóválta és nagyokat sóhajtozott.

Még Keresztúrnál sem jártak, amikor Hunyadi megelégelte a fejcsóválást és a sóhajtozást.

– Bökd ki végre, mi bajod! Mit sápítozol azokon a lajstromokon?

A sáfár a vajdára pillantott okuláréja kerek üvegje fölött.

– Semmi, uram, aludj csak!

Hunyadi fáradtan legyintett.

– Essünk túl rajta.

– Ami azt illeti, igen nagy baj van. A hadizsákmány…

– Loptak belőle?

– Loptak is belőle. De ennél nagyobb baj az, hogy eleve kevés volt.

Hunyadi felült, kitörölte szeméből a fáradtságot.

– Hogy érted azt, hogy kevés?

– Úgy, uram, hogy a Zlatica-hágótól a határig eltékozoltuk a zsákmány java részét. A szekereken szállított arany és ezüst…

– Igen, tudom – legyintett a vajda úr. – Sok szekér zuhant a szakadékokba. Ott voltam. Láttam.

– És sajnos sokszekérnyi zsákmányt kellett útközben elföldelnünk. Ezek egy részét bizonyosan megtalálták már, és kiásták…

– Amit nem ástak ki, arra is keresztet vethetünk. Lehet, meg se találnánk az elkapart aranyat.

– Még valami, uram. Mivel a hadjáratban őfelsége és Cesarini bíboros úr is részt vettek, nem beszélve a bárókról…

– Alig jött közülük néhány – dohogott Hunyadi.

– De akik jöttek, igényt tartottak a csekélyke zsákmány egy bizonyos részére. Nem kaptak sokat, bár mint mondtam, eleve nem is volt sok…

Hunyadi kibámult a batár ablakán. A Cserna partjánál jobbágyok itattak ökröket, a kísérő lovasok által felvert por beborította őket.

– Mennyi?

– Alig ötöde annak, amit a ialomiţai hadjáratban zsákmányoltunk, uram. Elkészítettem a pontos listákat. Ígéretedhez híven minden elesett vitézünk özvegye vagy édesanyja részt kapott a hadizsákmányból.

– Megérdemlik. Ne sajnáljuk tőlük.

– Az ispotály is megépült Keresztényalmáson a sebesült és megrokkant katonák ápolására. Jóval többe került, mint terveztük…

– Ők is megérdemlik. Legtöbb nyomorult soha többé nem lesz képes kardot emelni. Mi több, jegyezzed csak fel, Júda, hogy a tövisi ferenceseknek is adni kell kétszáz aranyat. Ott is épüljön ispotály. Szükség lesz rá a hadjárat után.

– Parancsod szerint hatszáz új harci szekeret rendeltünk, uram…

– Több kell abból is. Ezer nélkül el se induljunk. Egy részét majd a saját cseh zsoldosaim megácsolják. A többit kezdjék csak el a brassói szászok.

– Bizonyosan sokba fog kerülni, uram. Éppúgy a megrendelt houfnicék is. A lőpor árát alaposan megemelték a kalmárok. A salétrom beszerzése…

– Igen, tudom… Ne untass ezzel, Júda. Sok hős vitézünk és jó fegyverünk veszett a Balkán szakadékaiba. Pótolnunk kell őket.

– Éppen ez az, uram. A török hadizsákmányból a szükséges pénznek csupán a tizede folyt be…

Hunyadi a tenyerébe temette arcát.

– Mit javasolsz?

– Jelen pillanatban nincs annyi pénzünk, hogy meghirdethessük a hadjáratot – sóhajtotta Thuz. – Éjszaka újraszámoltam mindent: a királyság éves adójának felére lenne szükségünk, de az is lehet, hogy kétharmadára.

Hunyadi legyintett.

– Reménytelen. A királyi adóknak csak töredékét tudjuk beszedni. A lázadók uralta területek… A Giskra által megszállt észak-magyarországi megyék és az aranybányáink nélkül…

– Márpedig egyedül nem leszünk képesek fedezni a zsoldok és fegyverbeszerzések költségének picurka részét sem.

Hunyadi pontosan értette sáfárját. A téli hadjárat zsoldját javarészt a saját és Brankovics vagyonából fizették, arra számítva, hogy a török hadizsákmány busásan visszatéríti a költségeket.

– Keresünk szövetségeseket, Júda. Újlaki seregei idén nagyobb számban csatlakoznak majd. Ha sikerülne meggyőzni Garait és a többi henyélő bárót, hogy most a haza sorsa a tét…

– Megbocsáss, uram, de…

– Ha ezúttal Cillei is csatlakozna, ha Habsburg Frigyes csak ezer zsoldost adna mellénk… Ha a csehek csak száz ágyút küldenének… Istenem, Júda, van róla fogalmad, milyen hihetetlen erővel rendelkeznénk? Van fogalmad róla, hogy ha minden magyar zászlósúr, minden báró, s velük a lengyelek, csehek, a morva urak, a karintiaiak, a friauliak… Ha most az egyszer kivétel nélkül mellénk állnának… Ha a rácok, oláhok, a szolgasorba taszított bolgárok és görögök, albánok mind csatlakoznának a hadjárathoz… Akkor nem létezne földi erő, ami fel tudna minket tartóztatni!

Thuz hosszan bámulta a vajda lelkesedéstől kipirult arcát. Jól ismerte már Hunyadit, tudta, hogy örök reménykedőként még mindig hisz az összefogásban.

– Látom, nem hiszed, hogy így lehet – legyintett csalódottan a vajda úr.

– Csak igyekszem reálisan felmérni az esélyeinket, uram.

– Ha reálisan mérném fel az esélyeinket, akkor tudod, mit kellene tennem?

– Mit, uram?

– Összecsomagolnék, és Erzsébettel meg a fiaimmal útra kelnék Milánóba. Vagy még messzebbre… Mert ha Magyarországnak vége, a török nem áll meg Karintia kapujában, az Alpok fel nem tartóztatja őket. Elárasztják a Pó völgyét, és Velence, Milánó, Genova úgy hullik az ölükbe, mint a túlérett alma… épp csak meg kell rázniuk a fát.

Thuz letette maga mellé a lajstromokat, és okuláréját lecsíptette fáradt szeméről.

– Uram, a saját seregednek is csak egy részét tudtuk feltölteni.

– Szilágyi már panaszkodott róla.

– Túl sok ifjat rabolt el az elmúlt tíz-húsz esztendőben a török Erdélyből. Sorra néptelenednek el a falvak, alig van utánpótlásunk.

Hunyadi visszahuppant fekhelyére.

– Felgyorsítjuk a zsoldosok fogadását. Majd elküldöm Filipesit Itáliába, hogy toborozzon. Chapchót elküldöm a huszitákhoz, hogy fogadjon fel vagy százat közülük. Ulászlót rábeszélem, hogy kérjen egy sereget a lengyel rendektől.

– Attól tartok, a lengyel rendek nem fognak adni sereget. Van nekik elég bajuk a tatár hordáktól meg a belháborúikból. Filipesinek és Chapchónak pedig nem tudunk adni pénzt, hogy toborozzon…

– Elég!

Hunyadi üvöltése megremegtette a levegőt. Tekintete villámokat szórt, szája széle remegett az idegességtől.

– Elég volt! Szerezz pénzt! Szerezz sok pénzt, Júda! Ez a dolgod!

A sáfár alig észrevehetően bólintott. A vajda úr hátat fordított neki és magára húzta a medvebőrt. Mintha még a kerekek is halkabban zörögtek volna.

Keresztúr falván gyászmenetként robogtak át.

A parasztok szaporán vetették magukra a kereszteket, s egyre azt hajtogatták, ez bizony nem jó jel.

18.

A menet élén, a hollós címeres vértesek mögött ügetett Hunyadi László és a feltűnően kedvtelen Filipesi deák. Az írnok időnként hátralesett az utazóbatárok felé.

– Hát te meg mit nézelődsz? – kérdezte meg egy idő után László. – Ha Zömököt keresed, odahaza maradt Hunyadon.

Filipesi bosszúsan az úrfira villantotta tekintetét.

– Érdekel is engem a medvéd!

– Rögtön gondoltam. Akkor mi fáj?

– Nem találod furcsának, hogy az apád újabban csak a zsidóval beszél?

– Ma reggel beszélt velem is – vont vállat László unottan.

– Korábban éjjel-nappal mellette voltam. Mindenben kikérte a tanácsomat, és én hűséggel szolgáltam őt. Mostanság… Csak a zsidó! Ha valakivel tanácsot tart, akkor az a zsidó! Ha valakinek titkos levelet diktál, akkor ott a zsidó!

Az úrfi újfent vállat vont.

– Tegnap még arról panaszkodtál, majd leszakad a kezed a sok levélírástól.

– Az apád már csak Thuzban bízik – jelentette ki Filipesi. – Pedig ha sejtené…

– Ugyan mit, te?

– Bárcsak ne lenne igazam, úrfi! – ingatta a fejét Filipesi. – Bárcsak tévednék. De majd meglátjuk! Csak késő ne legyen! Mindenesetre nem csodálkoznék, ha most, ebben a percben is arról győzködné atyádat, hogy nem lehet hadjáratot indítani Murád ellen!

– Kötve hinném. Thuz tisztában van vele, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom.

– No, persze! Én azonban csak azt mondom – Filipesi megtörölte verejtéktől gyöngyöző arcát, szétkenve rajta az út porát –, igen furcsa, hogy Thuz Júda nem kapott olyan levelet, amilyet atyád valamennyi bizalmasa kapott. Mert ugye, nem kapott?

László a homlokát ráncolta.

– Hát persze – nevetett idegesen Filipesi, és újra hátrafordult az egymás után döcögő utazóbatárok felé. – Miért is kapott volna, nem igaz?

19.

SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG
A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK29 15. NAPJA

Szakadt az eső odakinn, s mivel a városban híján voltak a tüzelőnek, a penészes falú szobában bizony mindkét lakó didergett. Még így is örülhettek, hogy egyáltalán jutott fedél a fejük fölé, hiszen a városba sereglett minden úri nép, ki csak élt és mozgott a gyászba borult Magyarországon. Túl voltak már a koronázási ünnepségen, s most arra vártak, hogy ki kap tisztséget, s ki nem az újjáalakuló kormányzatban. Jobban érdekelte most ez a Székesfehérvárra gyűlt rendeket, mint az a kérdés, hogy lesz-e belháború az országban, vagy békesség köszönt végre a sokat szenvedett vidékre.

Dénes egész álló nap a szobában kuksolt, magát egy molyos pokrócba csavarta, hogy meg ne egye az Isten hidege. A szép öregember előző napon vásárolt egy gyertyát, most annak fénye mellett körmölte feljegyzéseit. Más egyebet úgysem tehetett, hiszen a város utcáin bokáig lehetett süllyedni a sárban, fogadókra, korcsmára pénze nem volt, máshová meg úgyse mehetett volna.

Barátságtalan szél süvített odakinn. Dénes megakadt az írással, s megborzongott a kísérteties hang hallatán.

Mi tarthat ennyi ideig? A szép öregember kora reggel indult, nem mondta, hová, s azt sem, mikor érkezik. Az egész napot egyedül töltötte hát, és okulva mindabból, amit az öregtől hallott, módszeresen elkezdte lejegyezni a legfontosabb eseményeket. Kezdte Vajk úr menekülésével Havaselvéről, s folytatta a gyermek Hunyadi János Budára kerülésével. Egészen odáig jutott, hogy Bán Ferenc nagyúr a király elé vezeti Jankót és Morzsinai Erzsébetet – amikor végre-valahára ismerős léptek zaja ütötte meg fülét.

A szoba, amit kivettek, egy legalább százesztendős ház alsó traktusából nyílott. Dénes úgy gyanította, nemrég még éléskamra lehetett, de lefalazták a ház belseje vezető részt, hogy szerény összegért kiadhassák a városba érkezőknek.

A fiú gyomra fájdalmasan megkordult az éléskamra gondolatára.

Kitárult az ajtó, s a szép öregember nyögve hajolt meg, hogy beférjen a városi népek számára méretezett ajtókereten.

– A hétszázát, Dénes, idebent hidegebb van, mint odakint!

A szerzetes próbált mosolyogni, de elkékült ajkai nem igazán engedelmeskedtek akaratának.

– Merre jártál, uram? Egész nap vártalak…

– A préposti palotában voltam. Ha tudnád, milyen kellemes az idő odaát!

Dénes megpróbálta visszaidézni, milyen is volt a jól fűtött kandalló előtt melegedni, s közben kását kanalazni abból a fatányérból, amit a préposti palota konyháján nyomtak a kezébe. Néhány napja legalábbis még ebben az élményben volt része, s azóta is csak erre tudott gondolni.

– No, ne álmodozz, fiam! Készülj, megyünk vissza mind a ketten! A király ma este vendéget fogad. Szeretném, ha látnád.

Dénes megragadta az öregember kezét, és megcsókolta.

– Ha tudnád, uram, mennyire hálás vagyok! Bármit megadnék, ha fűtött helyen tölthetnék egy fertályórát!

A szép öregember az asztalhoz lépett, és felvett egyet a fiú által teleírt lapok közül.

– Szép. Még így is gyöngybetűkkel írsz, Dénes, hogy majd lefagynak az ujjaid!

– Kérdezhetek, uram?

– Az Isten szerelmére, Dénes, az elmúlt hetekben reggeltől estig csak kérdezel. Mondtam akár egyszer is, hogy nem válaszolok?

– Említetted, hogy Vitéz kancellárius úr is elkezdte lejegyezni mindazt, amit megélt, amit Hunyadi úr mellett megtapasztalt.

– Egész életében dolgozott ezen a művön. Először csak egy kötetre való anyagot állított össze, aztán kettőt, s később is folyamatosan szaporodtak a teleírt lapok. Úgy tervezte szegény, hogy idős korában befejezi, rendezgeti, és egy vaskos könyvbe szerkeszti az egészet. Akkor még nem sok könyvet nyomtattak, de ő egyre csak azt mondogatta, hogy ez lehetne az első munka, amit a királyi nyomda kinyomtathatna az universitas számára. Arra vágyott, hogy minden tanulni vágyó ifjú elolvassa a könyvét. Persze ebből sem lett semmi…

– Te láttad ezeket a feljegyzéseket, uram?

– Persze hogy láttam. S nem csak hogy láttam, de nagy részét el is olvastam. Az érsek úr kíváncsi volt a véleményemre.

Dénes arca a rettentő hideg ellenére kipirult az izgalomtól.

– Akkor… lehetséges, hogy ez a kézirat megvan még valahol? Akár Esztergomban, akár a királyi palota könyvtárában… Mert ha megvan, uram, akkor ez a kézirat felbecsülhetetlen értékű!

– Nem – ingatta fejét szomorúan a szép öregember. – Biztosan mondhatom, fiam, hogy nincs már meg.

– Hogyan lehetsz olyan biztos benne?

– Úgy, hogy én égettem el minden lapját.

Deér-Sólyom István a szoba sarkában őrzött cókmókjához lépett, és keresgélni kezdett benne valamit.

A fiú hitetlenkedve bámulta.

– Te égetted el, uram? De hát miért?

– Majd egyszer elmondom. Nem vagyok rá büszke, hidd el. Meg is bántam, mint oly sok más tettemet.

– Azt hittem…

– Ne aggódj, a legtöbb részletre azért, miképpen tapasztalhatod, tisztán emlékszem; volt időm elmélkedni a múlton, éppen elég. Igaz, nem állíthatom, hogy bizonyos dolgok nem rostálódtak ki a fejemből… Más dolgokra szándékosan nem akarok emlékezni… De ami megmaradt itt benn – a szép öregember a halántékára bökött –, abból is megtölthetsz tíz könyvet, miképpen a mester megtöltötte a maga tízét.30

Dénes szép takaros halomba rendezte a lapokat, s már kanyarította is magára köpenyét.

– Felőlem indulhatunk, uram.

Deér-Sólyom István kivett valamit rongyos zsákjából.

– Ma este találkozni fogsz egy emberrel… tán a legtisztességesebbel ebben a szerencsétlen sorsú hazában.

– Hát létezik még ilyen férfiú?

– Nem férfiú. Asszony.

Kiléptek a szobából, és a süvítő szélnek feszülve megindultak a préposti palota irányába.

20.

Majd valamennyi nagyúr ott sündörgött már. A szép öregember és Dénes besurrantak a nyitott ajtón, és a jól fűtött termeken át egészen a legbelső szobáig sodródtak a tömeggel. A konyha felől ínycsiklandó illatok áradtak, s valahol, egy emelettel feljebb finom muzsikaszó hallatszott.

– Úgy látom, alaposan megadják a módját! – ismerte el Dénes. – Mégis, mi készül itt?

– Mindjárt meglátod! Csak türelem!

Dénes érezte, hogyan járja át tagjait a kandallóból áradó tűz melege.

– Nézzed, fiam! A király!

A szobába Szapolyai János lépett be egy alacsony ajtón, és leült a fal közepéhez állított székbe. Díszes mentét viselt, övén gyémántokkal kivert szablyát, de a megkoronázott uralkodónak kijáró pompa ellenére is nyúzottnak tűnt. Komor férfiak sorakoztak fel melléje kétoldalt.

– Ezek az új zászlósurak – magyarázta az öregember. – Werbőczyt és Perényit már ismered. Különösen utóbbira figyelj ma este.

– De miért, uram?

– Mert szeretném, hogy megértsd: az egymást követő nemzedékek egymásba kapaszkodva jönnek, mennek a történelem színpadán. Minden történet kapcsolódik valaki másnak a történetéhez, és a te történeted is mások meséjéhez kötődik majd. Ezért fontos, hogy megjegyezz mindent. Az emberek többsége nem sejti, hogy részese valaminek, aminek kezdete a múlt ködébe vész, és olyannyira rövidlátóak, hogy nem fogják fel, hogy minden, amit tesznek, részévé válik a nagy, közös mesének. Tudod te, mi az a családfa?

– Hogyne tudnám, uram. A Töttös uraság családfáját egyszer részletesen elmagyarázta nekünk az apát úr.

– No, hát. Ma este csak figyelj, és én megjegyzéseket fűzök mindahhoz, amit látni fogsz, hogy elhelyezhesd ezeket az embereket a nagy magyar családfán.

A király mellett ácsorgó urak – jelentőségük teljes tudatában kihúzták magukat, jelezve, hogy rögvest elkezdődik a ceremónia.

– Látod, fiam, azt az alacsony, nagy szakállú férfit? Az a horvát-szlavón bán. Frangepán Kristóf. Derék ember, a csata után elpáholta a törököt a Dunántúlon. Hinnéd-e, hogy V. Alfonz aragónai király unokája? Azé az Alfonzé, akit Hunyadi szeretett volna a magyar trónra ültetni.

– Erről még nem is hallottam!

– Mert még nem tartok ott a történetben.

Egyszeriben csend lett, a király ünnepélyesen felállt székéről. Minden szempár az ajtóra szegeződött.

– Kit várunk? – suttogta Dénes.

A szép öregember arca elérzékenyült; a szobába egy fekete ruhás s gyászfátylas idős asszony lépett be.

Perényi Péter, az új erdélyi vajda elébe sietett, és térdet hajtva kezet csókolt neki.

– Anyám!

Az asszony felemelte és megölelte.

– Ki ez? – suttogta Dénes.

– Kanizsai Dorottya. Perényi nádor özvegye. Már hallhattál róla, fiam: ő volt az egyetlen, aki néhány héttel az ütközet után odamerészkedett a csatatérre. Négyszáz jobbágyával temette az oszladozó hullákat. Eltemette mindet. A másik fia testét kereste, Perényi Ferenc püspökét.

Dénes igyekezett megjegyezni a neveket.

A gyászruhás asszony eközben Szapolyai János elé lépett, aki meghatottan kezet csókolt neki.

– A király kifejezi háláját – magyarázta a szép öregember halkan. – Most az egész nemzet nevében megköszöni, amit Dorottya asszony az elesett hősökért tett.

Amíg Szapolyai vékony, nőies hangján elmondta köszöntőbeszédét, az öreg sutyorogva folytatta:

– No, most figyelj! Ennek a derék asszonynak tudod, ki volt az első férje?

– Honnan tudnám?

– Tegnap meséltem róla. Igaz, ahol most tartunk a történetben, még csak rúgkapáló csecsemő volt, éppen megkeresztelték Hunyadon.

– Csak nem…

– Vingárti Geréb Péter, az egyik átokfajzat kölyök, aki reggeltől estig üvöltött a keresztelő napján. Mátyás király unokatestvéréről beszélek. Látod, fiam, abban a mesében még éppen csak megjelent a világ színpadán, a mi nagyon is valós történetünkben pedig rég letűnt. De itt áll előttünk az özvegye. Így kapcsolódnak egymásba a történetek, és alkotnak egyetlen, mindent átfogó történetet.

– Ez az egy fia maradt a nagyasszonynak? A vajda?

– Perényi Péternek csak mostohaanyja a mi Dorottyánk. Az édesanyját ugyanis Újlaki Orsolyának hívták.

– Újlaki?

– Annak az Újlaki Miklósnak a lánya, akit már jól ismerhetsz a történetből.

– Hát születik neki lánya még?

– Ez még semmi! Dorottya asszony első férje, Vingárti Geréb Péter Mátyás király nádora volt. Dorottya asszony második férje, Perényi István úr szintén nádor volt. Ennek a Perényinek az első feleségét Báthori Magdolnának hívták, ki édeshúga volt Báthori Margitnak, Szilágyi Mihály feleségének.

– Nekik született a kislányuk, a másik bőgőmasina…

– Úgy van. Ilona Jusztina. Annak is sok férje volt ám! Az elsővel nemsokára találkozol majd a mesémben. A másodikkal már találkoztál: Vlad Draculnak hívták. A fiatalabbról beszélek, akit Mátyás király éppen abba a szobába záratott Visegrádon, ahonnan Kottannerné és Újlaki ellopták a Szent Koronát.

Dénes nem hitt a fülének, de mielőtt megnyikkanhatott volna, a szép öregember leintette.

– Látod, a sok kis történet hogyan áll össze egyetlen, nagy mozaikká? De ha már itt tartunk: az új erdélyi vajda: Perényi Péter koronaőr. Volt olyan megfontolt, hogy a török elől Trencsén várába menekítette a Szent Koronát. Azt a Szent Koronát, amit a nagyapja lopott el Visegrádról, és amit Mátyás király szerzett vissza nagy nehezen az osztrákoktól. Persze erről Perényi nem tud semmit…

A fiúnak már zúgott a feje a sok névtől, eseménytől.

– No, elég volt mára a leckéből! De fontos, hogy megértsd a történelem természetét, ha a történelemről akarsz írni.

Dénes bólogatott.

– Tehát, ha jól értem, a történelem nem más, mint szerelmek, gyermeknemzések, gyűlölködések és gyilkosságok mozaikja? Eljátsszuk a magunk kis szerepét, aztán eltűnünk a színpadról, hogy gyermekeink szeressék és gyűlöljék egymást?

– Fejlődőképes vagy, Dénes fiam.

Eközben Kanizsai Dorottya köszöntése befejeződött, és a teremben a főurak mind odasereglettek hozzá.

A szép öregember a háttérbe húzódott Dénessel.

Valaki észrevette őket; Szerémi György, a király káplánja odalépett hozzájuk, és mosolyogva Deér-Sólyom István kezébe nyomott egy színültig telt boroskupát.

– Gondolkodtál-e azon, amit őfelsége mondott?

– Arról, hogy milyen pozíció dukálna nekem? – legyintett az öreg. – Köszönöm, nem kérek belőle. Én már éppen elég pozíciót betöltöttem az életemben.

– Az jó, mert ami azt illeti, nem is maradt egyetlen elosztogatható tisztség sem – nevetett Szerémi. – Aki nem kap az első kínálásra, annak nem jut!

– Megbocsájtasz!

Az öregember otthagyta őket, és a tömegen keresztülfurakodva a gyászruhás asszonyhoz lépett.

– Honnan ástad elő a vénembert? – kérdezte hitetlenkedve Szerémi. – Agyon se lehetne ütni, olyan erőben van még mindig!

Dénes akadozva belekezdett annak sorába, hogyan hozták be a kölkedi jobbágyok Bátmonostorra a félholt Deér-Sólyom Istvánt, de a második mondat után észrevette, hogy a káplán rá se hederít.

– Még mindig odavan érte! – csóválta a fejét.

– Kicsoda? Kiért?

Aztán már Dénes is látta: az öregember elmélyülten beszélgetett Kanizsai Dorottyával. Az asszony a kezébe vette a kezét, és amikor az öreg előhúzta ruhája redői közül azt a valamit, amit szállásáról hozott, egyszeriben a nyakába omlott.

A teremben többen zavartan figyelték, ahogy Deér-Sólyom István összeölelkezve suttog valamit az asszony fülébe.

– Vannak dolgok, amelyek soha nem változnak – csóválta a fejét Szerémi, és faképnél hagyta Dénest.

Nem sokkal később, amikor a szép öregember visszasétált a fiúhoz, az csak hebegett, habogott.

– Láttam, Szerémivel beszélgettél – folytatta a másik, mintha csak az elébb hagyta volna abba a felsorolást. – Tudtad, hogy Kamoncon született? Nem is sejti, de másod-unokatestvére Kamonczi Titusznak. Igen, annak a Kamonczi Titusznak. Mellesleg Mátyás király fia, Corvin János fogadta először a szolgálatába. Szépen énekelt szegény Hunyadi Erzsébet temetésén…

Dénes nem bírta tovább:

– Elég volt, uram! Te mindent tudsz mindenkiről? Mégis hogyan lehetséges ez?

A szép öregember csak legyintett.

– Nagyon egyszerű, fiam. Sokáig kell élni… No, gyere velem! Keressük meg, honnan jönnek ezek az isteni illatok!

Dénesnek nem kellett kétszer mondani, már szedte is a lábát – bekötött szemmel is odatalált volna a konyhába.