EPILÓGUS

1.

SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG
A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 30. NAPJA

Amíg a szép öregember aludt, Dénes gondosan átnézte a már kész pergameneket, és rendezte őket aszerint, hogy mely történeteket vetette rájuk. Külön szalaggal kötötte át azokat, melyek Hunyadi úr ifjúkorát beszélik el, külön a Milánóban eltöltött esztendőkét, aztán a husziták elleni háború eseményeit megörökítőket, az első török csetepaték históriáit, s végül egy vaskosabb kötegbe a nagy hadjáratokét.

Egyelőre csak vázlatokat készített azzal a szilárd elhatározással, hogy amint ideje engedi, kiegészíti a szöveget a szükséges részletekkel. Egészen felvillanyozta, amit az öreg mondott Vitéz érsek úr kéziratairól. Az előző éjjel is azt álmodta, hogy Esztergomban, az érseki könyvtárban bogarászva rálel az elkallódott műre. Hej, ha meglenne mindaz, amit Vitéz valaha leírt…

A szép öregember mocorogni kezdett a szalmán.

Dénes elfújta a gyertyát, odakünn már pirkadt, selymes, tejfehér fény szüremkedett be az apró ablakon.

– Nem aludtál, fiam? – kérdezte Deér-Sólyom István álomittas hangon. – Kifolyik a szemed, ha egész éjjel körmölsz!

– Dehogy folyik! – vigyorgott a fiú. – Csak épp azon jártak a gondolataim, vajon mi történhetett a csata után Hunyadi urunkkal. Nem hagyott nyugodni, egészen felzaklatott ez a história. Ráadásul épp a legizgalmasabb résznél fejezted be a mesét, uram!

– Éppen ott fáradtam el.

– Kegyelmed gonosz.

– Azért látom, tövig csak nem rágtad a körmödet, Dénes fiam! Hiszen tudod te jól, hogy Hunyadi urunk a várnai csata után még kormányzó is lett, aztán persze várt rá Nándorfehérvár! Bizonnyal nem maradt hát ott, halva a csatatéren…

– Tudom én azt! – bosszankodott Dénes. – De akkor is… Alig várom, hogy kegyelmed folytassa! Sokszor nem a történet a lényeges, hanem ahogy elmesélik.

– Ebben nem vagyok biztos. – A szép öregember görcsösen köhögött, mint minden reggel mostanság. – De megígérem neked, ma este olyan részhez érünk, drága fiam, hogy levegőt is elfelejtesz majd venni a hallatán! No, de előbb vár ránk egy új nap! S mint tudjuk, minden új nap egy új remény!

Dénes gondosan elrakosgatta a pergamenjeit s a téntát. Igen sok pénzbe került a pergamen is, a ténta is, de a fiú végre úgy érezte, valami hasznos dolgot cselekszik.

– Be kell mennem a préposti palotába – morogta Deér-Sólyom István. – Velem jössz-e?

– Már hogyne mennék! Nem akarok itt megfagyni!

Megeszegették szegényes reggelijüket, aztán kiléptek a zimankós, ködös novemberbe. Fehérvár utcáin csak kevesen ténferegtek, állítólag este Szapolyai őfelsége nagy mulatságot tartott a palotában, s a városban időző urak hajnalig tivornyáztak.

– Az jutott eszembe – mondta a fiú, igyekezvén lépést tartani a szép öregemberrel a sártócsákat és az ablakokból kilöttyintett szennypermetet kerülgetve –, hogy szegény Ulászló királyunk éppen annyi idős lehetett, mint Lajos király, mikor megölték a törökök.

– Pontosan annyi volt – bólogatott komoran az öregember. – Húszéves múlott kevéssel, mind a kettő a haláluk napján. S bizony azért is éles szemre vall a meglátásod, mert ezen felül is számos a hasonlóság a két király között, no meg a két csata között.

– Hát éppen ez az, uram! Mi mindig így járunk: harcolunk a reménytelenséggel, de rendre elbukunk… Nem veszedelmes akkor arra tanítani az embereket, hogy szálljanak szembe a lehetetlennel? Hogy küzdjenek, amikor esélyük sincsen a győzelemre?

Deér-Sólyom István megtorpant.

– Éppen az a csodálatos, fiam, hogy milyen sokszor diadalmaskodik a reménytelenség felett a reménykedés. Ha mindig csak a rideg számok alapján döntenénk, akkor soha nem háborognánk a sorsunk felett! Akkor önként dugnánk rabigába a fejünket, mert hisz úgyis elbukunk, ha lázadni mernénk… Éppen ezért gyönyörűséges a mi históriánk… Mindig jő egy újabb hős, aki szembeszegül a végzettel. És persze… gyakorta elbukik… Így igaz, kár lenne tagadni. Amikor azonban diadalt arat, abba beleremeg a világ!

Dénes nem szólt erre egy szót sem.

Hanem a préposti palotában – a korai óra ellenére igen nagy sürgés-forgás fogadta őket.

– Mi készül itt? – kérdezte az öregember Szapolyai egyik titkárától, ki álmosan ténfergett a palota udvarán.

– Őfelsége délben tanácsot ül. Nagy baj van.

– Miféle baj?

– A Habsburgok országgyűlést hívtak össze Komáromba! Oda várják a híveiket, meg akarják koronáztatni Ferdinándot magyar királynak!

Az öreg arcán sötét felhő suhant át.

– Mikorra hívták össze az országgyűlést?

– Mára.

A titkár fölöttébb gondterhelt arccal elsietett.

– No, fiam, megint két királya lesz az országnak, mint Hunyadi urunk idején – csóválta a fejét Deér-Sólyom István. – Egy Habsburg, meg egy nemzeti.

– Ulászló lengyel volt – figyelmeztette Dénes.

– Az olyan, mintha magyar lett volna. No, gyere! Szaglásszunk körbe kicsit!

Az épületben még másnaposságtól szédelgő urak várakoztak bebocsátásra a királyhoz.

– Van benn nála valaki?

– Most nevezi ki az új budai kincstartót! – legyintette egy szakadt mentéjű férfi. – Tán követeket is felhatalmaz őfelsége, kiket Mária királynéhoz küldhet, az újabb lánykérésre…

A szép öregembernek sehogyan se tetszett a dolog. Hátrahúzódtak Dénessel, hogy kivárják a sorukat, de azt kellett tapasztalniuk, hogy olyanok is hamarabb bebocsátást nyernek, akik jóval később érkeztek náluk.

De az öreg nem türelmetlenkedett, gondolataiba mélyedve várt a sorára.

– Uram – érintette meg a könyökét nagy sokára Dénes. – Miért jöttünk egyáltalán?

– Hogy miért, édes fiam? – különös módon mintha pír öntötte volna el a vénember arcát. – No, hát… hogyan is mondjam… Sokat papoltam én arról, hogy cselekedni kell, nem csak folyton beszélni meg keseregni a bajokon. Hogy tenni kell, szembefordulni a végzettel, vállalni a küzdelmet hittel, erővel… Aztán, hogy a történetben odáig értem, mikor Hunyadi urunk a vállára vette annak a felelősségét, amit senki emberfia nem vett volna a vállára a reménytelenség óráján, hát elszégyelltem magam…

– Ugyan miért? – csodálkozott a fiú. – Kegyelmednek aztán nincsen oka pironkodásra. Ott volt Mohács mezején…

– Harcolni minden barom tud – legyintett bosszúsan az öreg. – De az ország ügyeit intézni… A nemzet érdekeit alázattal szolgálni…

Dénes kezdte már kapiskálni.

– Hát mégiscsak elvállalja kegyelmed a király hivatalát?

Deér-Sólyom István ebbe megint belepirult.

– Ejh, mintha valóban szégyellni kellene az ilyesmit… De hát, láthatod, fiam, a fél ország gyászol, meg se mer mukkanni, a másik fele meg az újabb háborútól reszket. Mert itt belső háborúság érlelődik, pusztító, véres háborúság. Arra gondoltam… tán csak szükség lehet egy sokat látott vénségre a kormányzásban…

Kicsapódott az ajtó, és a fekete ruhás Kanizsai Dorottya asszony viharzott ki rajta zokogva. Nem nézett se jobbra, se balra, egy pillanat múlva már el is tűnt a lépcsőfordulóban.

Szerémi György, a király káplánja méltatlankodva sietett utána, de mikor látta, hogy úgysem érheti utol, csak legyintett rá.

– Mi történt? – lépett oda hozzá a szép öregember. – Ki zaklatta fel ezt a derék asszonyt?

A káplán elfordította viaszos képét tőle.

– Mind olyan értetlenek! Dóra asszony nem fogja fel, hogy most válsághelyzet van! Áldozatok nélkül nem megy!

Azzal faképnél hagyta volna őket, sietett volna vissza a terembe, de az öreg elkapta a vállát.

– Hohó! Egy lépést se, György! Mi folyik itt?

– Mi közöd hozzá? Már éppen elég vizet zavartál, vénember! Eleressz!

– Azért jöttem, mert sokat gondolkodtam őfelsége ajánlatán, és…

– Ahhoz már késő! Legutóbb megmondtam! Minden hivatal elkelt!

Szerémi ezt úgy harsogta, hogy a váróteremben mindenki jól hallja. A másnapos uracskák, a kihallgatásért esedező kérelmezők gúnyosan végigmérték őket.

– Nem addig az! György! Tudod jól, hogy segítségére lehetek őfelségének! Engedjétek, hogy segítsek!

Szerémi undorral az arcán lefejtette magáról az öreg kezét.

– Mit képzeltél, István? Hogy majd rimánkodni fogunk? Őfelsége hivatalt ajánlott, de te csak mórikáltál. Nekünk sürgősen kellettek emberek! Most már nincsen hivatal! Elfogyott! No, Isten áldjon!

– Megállj, te!

Az öregember nem hagyta magát, a káplán meg erőszakkal visszafelé törtetett volna a terembe. Dulakodni kezdtek; a veszekedés oly hangos volt, hogy a következő pillanatban Szapolyai dugta ki a fejét az ajtón.

– Mi az Isten folyik itt?

– Felség! – Deér-Sólyom István tisztelettel fejet hajtott előtte. – Itt vagyok! Mindenképpen beszélnünk kell!

– Nem érek rá! – A király hangja ezúttal nem tűnt sápítozónak, egészen férfiasan beszélt.

– Uram! Háború lesz!

– Olyat mondj, amit nem tudok!

– Felség, hasznomat veheted! Én már Mátyás király alatt is…

Szapolyai erre a szemét forgatta.

– Hogy unom ezt! Mátyás halott, oda az igazság! No, eriggy innen, vénember! Fontos dolgunk van!

Deér-Sólyom István belesett Szapolyai válla fölött a terembe, és belesápadt abba, amit látott.

– Patonnai Gábris! Az anyád úristenit! Mit keresel te itt?

Odabenn a tőzsér terpeszkedett egy öblös kecskelábú székben, és igen elégedett képpel hallgatta a kint folyó vitát.

Most egyből feltápászkodott, és megállt az ajtóban.

– Őfelsége kinevezett budai számvevő kamarásának.

– Téged? – A szép öregember sápadtan hátrált egy lépést.

– Engem. Engem, hát! Hű híve vagyok őfelségének, miért ne nevezett volna ki?

Dénes ugrásra készen állt, hogy elkapja az öreget, ha meg találná ütni a guta. A hővízi fürdőben látták utoljára a tőzsért, s való igaz, akkor nem tűnt Szapolyai feltétlen hívének.

– János! – hebegte a szép öregember a király felé. – Neked teljesen elment az eszed? Ezt a hitvány tolvajt nevezed ki kamarásnak? Ezt a magyargyűlölő patkányt? Éppen ezt?

Szapolyai busa feje céklavörös lett.

– Mit vonsz te engem kérdőre, madárijesztő? Azt nevezek ki, akit akarok! Patonnai érti a dolgát! Szükségem van a szolgálataira! Te meg ne pofázz bele az urak dolgába, mert kikergettetlek a városból, de tán még az országból is!

Habzott a szája Szapolyainak, s most, hogy mérges lett, a hangja is egészen elvékonyodott. Úgy pörölt, mintha valami asszonyság sipítozott volna.

Az öreg elhűlten hátrált még egy lépést.

– Szegény, szegény Magyarország… Hát ide jutottál…

A király dühödten legyintett, azzal karon fogta Patonnait, és befelé invitálta, vissza a terembe.

– Folytassuk, Gábris! Ne is törődj ezzel az elmeháborodottal! – S amikor becsapták maguk mögött az ajtót, még jól hallatszott mögüle: – Azt hiszi, mindent megengedhet magának… Csak mert valaha Mátyás barátja volt…

A szép öregember remegve fordult el.

Minden szempár rá szegeződött most.

– Jöjj, uram – fogta meg a kezét szánakozva Dénes. – Menjünk.

Az öreg nem tiltakozott.

– Látod, te buta vénember – dohogott Szerémi, aki szemmel láthatóan röstelkedett a történtek miatt. – Ezt is csak magadnak köszönheted! Minek kell beleugatni a nagyok dolgába?

– György… – suttogta az öreg, s egy könnycsepp gyűlt a szemében. – Hát te is tudod… Néked is tudnod kell… Ez a féreg… Ez a hitvány, aljas féreg…

A káplán közelebb hajolt, átkarolta Deér-Sólyom vállát.

– Tudom, hogyne tudnám! Mindenki tudja… De most minden szövetségesre szükségünk van, ejh, igazán megérthetnéd! Ez… ez politika!

– Ez politika – bólintott az öreg, és megtörölte orrát. – Hát, György, akkor jól van, ha politika. Én vagyok a bolond, jól mondád… Én vagyok a megveszekedett bolond…

– Legyél megértő! – A káplán elengedte a vállát. – Dorottya asszonynak is annak kellene lenni! A király elvett tőle néhány uradalmat, hogy kifizesse Patonnait… Most így mennek a dolgok! Majd mennek másképpen is!

A szép öregember halványan elmosolyodott. Mostanra összeszedte magát, igyekezett kiegyenesedni. Futó pillantást vetett a váróteremben toporgó urakra.

– Jó várakozást, barátaim! Tán csak akad azon a nagy asztalon még egy kis alamizsna… Jó várakozást néktek!

Azzal félrelökte Szerémit, és elindult lefelé a lépcsőn.

Dénes rohant utána, nehogy leszédüljön onnét.

Egész úton hazáig egy szót sem beszéltek egymással.

2.

Még dél sem volt, amikor kopogtak az ajtón.

Dénes összerezzent, épp pergamenjeit rendezgette az asztalkán; az öreg meg csak bámulta a girbegurba mennyezetet.

– Ki az? – kérdezte a fiú.

Nem jött válasz. Odakünn szakadt az eső.

– Nézd meg… – morogta a szép öregember.

Dénes ajtót nyitott.

– Édesapám!

A küszöbön egy hajlott hátú jobbágy ácsorgott, kucsmáját gyűrögetve. A képe nyúzott volt, sebes.

Dénes a nyakába borult.

– Édesapám!

A jobbágy öregebbnek tűnt, mint Deér-Sólyom István, pedig a fia lehetett volna.

– Isten hozta! – pattant fel a szalmából, s mintha tépelődésének is egy csapásra véget vetett volna az érkezővel besüvítő hideg.

A jobbágy becsoszogott, de nem bírt megszólalni. Csak gyűrögette a kucsmáját, körbepillantott a szegényes szobában.

– Eljöttem Bátmonostorról – magyarázta Dénes csillogó szemmel. – A török…

Atyja bólintott.

– Kereslek hetek óta…

– Hát, most megtaláltál, édesapám! – Dénes megint megölelte, s úgy szorította, mintha nem is akarná elengedni többé. Hanem aztán mégis elengedte, mert egyszeriben megértette, miért ilyen gyászos képű az öreg.

– Mi történt, édesapám? Mi történt, az Isten szerelmére?

– Üljön le kegyelmed – húzta alá a széket Deér-Sólyom István. – Van egy kis szíverősítőnk, tán nem veti meg, ha kínálom belőle…

A jobbágy csak bámult maga elé, nagy sokára volt képes újra megszólalni.

– Egyedül maradtam… fiam.

Dénes elsápadt.

– Az öcséim? A kishúgaim?

A jobbágy a fejét rázta.

– Halottak?

– Gyurkát elvitték magukkal… A többiek…

És zokogott megint.

Dénes a szép öregemberre nézett.

Csönd támadt, Deér-Sólyom István keze mozdulatlanná merevedett, pedig már tölteni akart a crematumos153 üvegcséből.

A poharak üresek maradtak.

Ültek ölükbe ejtett kézzel, és hallgatták az eső kopogását, a szél süvítését.

Eltelt egy jó óra, mire Dénes sápadtan feltápászkodott.

– Mindjárt összecsomagolok, apám…

Fertályórával később szegényes cókmókját kezében szorongatva megállt a szép öregember előtt. Sírhatnékja volt, de igyekezett tartani magát.

– Mennem kell…

– Megértem, fiam.

– Én…

– Hagyd csak! – legyintett az öreg. – Isten útjai kifürkészhetetlenek… Tán valahol majd csak találkozunk még ebben a szomorú világban.

– Találkozunk! Találkoznunk kell! Hisz megígérte, hogy folytatja a történetet!

– Egy napon majd folytatom.

Dénes karon fogta édesapját, és kivezette az ajtón.

– Isten vele!

A szép öregember csak intett. Valami fojtogatta a torkát.

3.

Sötét volt már odakinn, de ő csak ült magában, és hallgatta az esőt. A szél süvöltött, zokogott.

Magyarország felett ismét viharfelhők gyűltek.