Hatodik fejezet

A BÉKÉS SZÁNTÓVETŐ

1.

BURSA, TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJÉNEK HARMADIK HAVÁBAN67

Murád szultán lehunyt szemmel állt az illatos citrusok alatt, és élvezte az arcát simogató nyári szelőt. Anatólia harcmezőit maga mögött hagyta, és most végre csend és a nyugalom vette körül.

Nem merte háborgatni senki.

Napokkal ezelőtt érkezett a régi szultáni fővárosba. Azóta szorgalmasan látogatta az Ulu Camii-mecsetet, órákon át konzultált a város legbölcsebb kádijaival és hodzsáival, de ideje legnagyobb részét mégis ezen a kis dombon töltötte, ahonnét elébe tárult a Márvány-tenger csillogó tükre.

Ha lehunyta a szemét, emlékeiben megelevenedtek gyermekkora boldog képei. Sokat élt itt, a bursai szerájban, mielőtt atyja parancsára Edirnébe vitték volna, hogy uralkodót neveljenek belőle. Itt érezte utoljára maradéktalanul boldognak magát.

Szerette ezeket a dombokat, és szerette a tengert, a fenséges nyugalmat, ami körülvette.

Ahogy múltak az évek, úgy kellett ráébrednie, hogy egyre kevésbé igényli a hatalom nyújtotta kényelmet, a háremhölgyek gyöngédségét, a lakomák örömeit, és mind jobban sóvárgott a tökéletes harmóniára és lelki békére.

Mindarra, ami itt, Bursában körülveszi.

Úgy érezte, megérdemli végre ezt a csöndet, hiszen mindent elrendezett. Leverte és megfegyelmezte a karamánokat, rendet és békét teremtett Anatóliában. A sereg egy része máris útra kelt vissza, Ruméliába, arra az esetre, ha…

De nem. Nem lesz szükség a hadseregre Európában, hiszen sikerült békét kötnie az engürúszokkal. Mindent elrendezett.

Mindent.

Amikor a nap már lemenőben volt, Murád szultán maga mellé rendelt egy írnokot, és parancsba adta, hogy ott helyben jegyezze le uralkodói rendeletét, s haladéktalanul küldesse el a birodalom minden jelentősebb városába Amasyától Konyán át Izmirig és Çanakkaléig.

A fermán rövid volt és egyértelműen fogalmazott.

Murád szultán azonnali hatállyal és feltétel nélkül lemondott valamennyi uralkodói jogköréről, és azokat fiára, Mohamed veliahtra ruházta át. A mai naptól fogva Mohamed az Oszmán Birodalom uralkodója…

Az írnok befejezte a levelet, és döbbenten bámulta Murádot.

– Ennyi, fényes tekintetű padisah?

– Ennyi. Nézd, fiú, milyen gyönyörű a naplemente.

Nyugaton a lángoló napkorong ebben a pillanatban bukott alá ott, ahol a hegyek vonulata és a tenger szürkévé fakult sávja találkozik.

Gyorsan sötétedni kezdett. Ahol a nap alábukott, jeges szél támadt, és végigsöpört a vidéken.

Murád megborzongott.

2.

TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD
A. D. 1444, SZENT JAKAB HAVÁNAK68 ELSŐ NAPJA

– Azt akarja, hogy harcoljak az oldalán…

Mircea, a vajda fia figyelmesen bámulta apja hegektől barázdált ábrázatát. Vlad Dracul a messzeségbe meredt, mintha tekintetével át akarná fúrni a ködöt, a Kárpátok bérceit, hogy lássa, mekkora had gyülekezik a hegyek túloldalán, Erdély földjén.

– Heteken belül megindul a keresztes hadjárat – mondta a vajdafi. – Ha nem veszünk benne részt, és a magyarok legyőzik a szultánt, akkor Havasalföld biztosan számíthat Hunyadi bosszújára. Túlságosan sokat szolgáltuk ahhoz a törököt, apám, hogy ne ellenségként tekintsen ránk.

Dracul a fia felé fordult és elmosolyodott.

– Éppen erről van szó. Én eddig mindig török hűbérben harcoltam a magyarok ellen. Miért harcoljak most értük?

– Mert a magyar király hűbérese vagy, apám.

– És egyben a szultáné is. Mikor érted meg végre? A magyar király eddig a Dănesti kutyákat támogatta. Kizárólag a szultán kegyelmének és persze a seregének köszönhetjük, hogy Tirgovişte ma a miénk.

Mircea vajdafi ezt a vitát már ezerszer lefolytatta apjával, nem volt kedve újrakezdeni az elejétől.

– Csakhogy időközben megváltoztak az erőviszonyok. Ha tavaly Hunyadi mellé álltunk volna… ahogy javasoltam… akkor most nem lenne mitől tartanunk. De láthatod, immár semmi sem akadályozhatja meg, hogy az egyesült keresztény seregek kisöpörjék a szultánt Európából. Örüljünk annak, hogy egyáltalán felkérést kaptunk a hadjáratban való részvételre! Ez azt jelenti, hogy a magyar király immár nem a Dănestieket támogatja, hanem minket!

Vlad Dracul hidegen fiára emelte hályogos tekintetét. Mircea még mindig nem értette a politika lényegét, igaz, mentségére legyen mondva, ő nem ismerhette a magyar király mesterkedéseit, ahogy nem állt módjában megtapasztalni a német, az itáliai fejedelmi, hercegi udvarok belső viszonyait sem – ellentétben vele, akinek Zsigmond király idejében minderre lehetősége nyílt. A Societas Draconis tagjaként közvetlen közelről láthatta, hogyan árulják el egymást a tegnapi barátok.

– Ne ess abba a tévedésbe fiam, amibe a magyarok.

– Miféle tévedésbe?

– Abba, hogy bíznak a nyugatiakban. Ez a létező legnagyobb hiba, mi több, bűn, amit mifelénk uralkodó elkövethet.

– Apám, a pápa és Velence máris…

– A pápa? Velence? Mikor tartotta a szavát a pápa? Mikor tartotta a szavát Velence? És ha már itt tartunk: mikor tartották a szavukat a magyarok?

Költői kérdés volt, a vajda nem is várt választ. A Curtea Domnească várkapuja feletti torony mellvédjén álltak, és Tirgovişte utcáinak gyér forgalmát szemlélték. A város lakói belefáradtak az utóbbi tíz esztendő vérgőzös küzdelmeibe, s ha csak tehették, a közelébe se merészkedtek a jelenleg a Drăculeştik otthonául szolgáló épületegyüttesnek. Túl sok karóba húzott tetem mutatta az utat minden irányból az árokkal, vastag falakkal övezett fejedelmi lakhelyig.

– Ha nem csatlakozunk, Hunyadi keresztülvezeti a seregét Havasalföldön – próbálkozott utoljára Mircea. – És akkor megint menekülhetünk a szultánhoz!

Vlad Dracul lehajtotta a fejét. Nem volt szükség újabb megaláztatásokra, eddig is nagy árat fizetett országa látszólagos függetlenségéért.

– Küldj kémeket Erdélybe! Először tudjuk meg, hogy valóban felkerekedik-e a keresztes sereg. Ki tudja: túlságosan sokak érdekében áll, hogy Hunyadi ezúttal veszteg maradjon. De ha mégis…

Mircea reménykedve közelebb hajolt.

– Ha mégis megindulnak, az azt jelentené, hogy a nyugati hatalmak kivételesen megtartották ígéreteiket.

Vlad Dracul arca ördögi vicsorba gyűrődött.

– Akkor még aznap visszavedlünk a keresztényi hit legelhivatottabb védelmezőivé, és Magyarország leghűségesebb alattvalóivá. Ha kell, személyesen ölelem keblemre Hunyadit, hogy bizonyítsam ország s világ előtt, hogy minden korábbi nézeteltérésünk jelentéktelen közjáték volt csupán…

Mircea nem tűnt elégedettnek.

– És ha Hunyadi nem így gondolja, apám?

– Hunyadi örülni fog, hogy csatlakozunk hozzá. Kizárt, hogy elegendő katonát tudjon összegyűjteni. Szüksége lesz a lovasaimra.

A vajdafi nagyot sóhajtva fordult a Kárpátok irányába.

– Tehát mit válaszoljunk Hunyadinak?

– Azt, hogy egyelőre nem áll módunkban csatlakozni a gyülekező magyar hadakhoz. Ha tényleg megindulnak, látni fogjuk, hogy hányan is vannak valójában. Akkor látni fogjuk, van-e esélyük legyőzni Murád seregeit. És Istenemre mondom, fiam, ha van esélyük, akkor velük tartunk mi is.

Mircaea nagyot nyelt. Amit még kérdezni akart, az nehezen kívánkozott ki a száján.

– És ha… Vladuţ… ha az öcsém a törökökkel kénytelen harcolni… miellenünk?

Vlad Dracul, Havasalföld fekete vajdája égnek emelte hófehér tekintetét.

– Akkor harcolni fogunk ellene is. Mi mást tehetnénk?

– Képes lennél megölni a saját fiadat?

– Képes. Ha ezt kívánná az ország érdeke.

– Engem is képes lennél megölni?

A vajda lebiggyesztette ajkait, és válasz helyett dermesztően elvigyorodott.

Egy hosszú pillanatig csend volt, csak a környékbeli mezőkről a város falai alá behajtott marhák bőgését lehetett hallani.

Mircea hitetlenkedve rázta fejét.

– És akkor mi lesz, ha egy napon valamelyik fiad is pontosan így gondolja majd? Hogy a te életed is ilyen könnyen feláldozható a közjó érdekében?

Vlad Dracul megragadta a vajdafi izmos vállait.

– Jegyezd meg jól, amit most mondok! Ha az életem árán szabaddá tehetném ezt a szerencsétlen kis országot, azt hiszed, haboznék, hogy megtegyem? Pedig, mondhatom neked, fiam, a saját életemet jobban szeretem a tiédnél. Vagy bárki másénál a világon.

Mircea lehorgasztott fejjel hátrált el apjától.

– Megyek, és megíratom a válaszlevelet Dimitraşcu logofáttal.

A vajda látta rajta, hogy fiát szíven ütötték a szavai.

– Őszinte vagyok, Mircea. Ha akarsz, vess meg érte. Egy napon majd megérted, milyen sokat jelent az őszinte szó.

A vajdafi kihátrált a mellvédről, és lesietett a Curtea Domnească udvarára. A palota főépületében Dimitraşcu logofát már izgatottan várta, hogy válaszolhasson Erdély vajdájának levelére – ideje volt hát elkezdeni diktálni.

Az udvaron Mircea tiszteletteli fejhajtással üdvözölte Hunyadi követét, aki egyre türelmetlenebbül várta a választ.

– Egy órán belül indulhatsz vissza, domnule!

3.

HADITÁBOR FEKETEHALOMNÁL, ERDÉLY,
MAGYAR KIRÁLYSÁG
A. D. 1444, SZENT JAKAB HAVÁNAK 9. NAPJA

Szakadt az eső, vigasztalanul, kitartóan. Az ég szürke volt, csak a láthatár alján fénylett némi napsugár, a tisztuló idő ígéretével kecsegtetve a sártengerbe ragadt hadsereget.

A Schwarzburg-hegy lábánál vagy háromszáz frissen ácsoltatott huszita harci szekér sorakozott, küllőig a dagonyába süllyedve. A Hunyadi által felfogadott csehek cifra káromkodásából az bizonyosan kitetszett, hogy évek óta az erdélyi vajda úr zsoldjában állnak: legalább öt nyelven tudták káromolni az úristent ezért a mocskos időjárásért – s a legjobban immár kétségtelenül magyarul ment nekik.

De hát mit tehettek volna mást, mint hogy káromkodtak tehetetlen kétségbeesésükben? Napok óta Várad felé kellett volna menetelniük, de a járhatatlanná vált utak miatt itt ragadtak a Kotla árnyékában.

A haditáborba ugyanis csak igen komótosan szállingóztak a csapatok. A szász városok, Szeben, Brassó, Szászsebes, Segesvár elküldték kéziágyúsaikat és lándzsásaikat Johannes Mägest kapitány vezetésével, de a fogarasi és almási oláh kenézek valamilyen kideríthetetlen oknál fogva távolmaradtak. A székelyek az első hívó szóra jöttek. II. István moldvai vajda először kurtán-furcsán megüzente, hogy idén nem tud adni katonákat – túlságosan megviselte országát az áldatlan belháború, amit fivérével, Péterrel vívott – aztán mégis útnak indított ötezer lovast.

Vlad Dracul havasalföldi vajda megírta a királynak, hogy később csatlakozik lovasaival a keresztes hadakhoz – valahol a Duna alsó folyásánál, Nikápoly környékén. De azt nem írta meg, mennyi lovasra számíthat őfelsége, sem azt, hogy voltaképpen mikor óhajt megjelenni hűbérura, a magyar király előtt.

Az eső szakadt, a lassan gyülekező erdélyi sereg egyre csak várakozott. A huszita zsoldosok unták el legelébb a semmittevést. Se fosztogatni, se városi fehércselédeket látogatni nem engedte őket a vajda úr, a tábori markotányos asszonyokra meg ráuntak hamar. De elunták a szászok is a semmittevést – azt gyűlölték a legjobban –, és elunták a máskor oly birkatürelmű székelyek is. A haditáborban egymást érték az összezördülések; azzal legalább el lehetett ütni az időt valamelyest. Csakhogy ha egy székely összezördül valakivel, akkor ott vér is folyik. Hunyadi kénytelen volt elrendelni, hogy a lófők telepítsék kijjebb embereiket, de mivel ez sem segített megoldani a gondot, végül az egész székely seregtestet a Schwarzburg túlsó lankáira költöztették.

Hunyadi egyre csak bosszankodott.

Az erdélyi urak közül kizárólag a saját famíliájának emberei küldték el csapataikat. A néhai Erzsébet királyné pártjának urai sorra kimentették magukat, pedig a vajda szigorúan megtiltotta, hogy az átvonuló hadak zaklassák birtokaikat.

– Az erdélyi püspök úr serege? – kérdezte Hunyadi a sáfárját, amikor a megjelenteket összeírni rendelte. A fővezéri sátor tetején egyhangúan kopogott az eső, éppoly egyhangúan, ahogy Thuz lúdtolla sercegett a pergamenen.

– Azt írja, nem tud katonákat küldeni, uram.

– Miért nem?

– Mert nincs neki.

– Hazudik.

– Persze hogy hazudik. De akkor sem küld.

– Figyelmeztess, Júda, hogy amint időm engedi, látogassam meg ezt a lengyel kurafit!69

– Felírom, uram.

– A székelyek?

– Teljes létszámban, kétezren.

– A szászok?

– Ezer zsoldos, uram.

– Az oláh kenézek?

– Alig kétszázan. A többi nem jött.

– A havasalföldiek?

– Továbbra sem tudni, hányan érkeznek, ha érkeznek egyáltalán. Legkevesebb háromezer, legtöbb ötezer lovasra számíthatunk.

– Az erdélyi vármegyék?

– Csak Bihar és Máramaros küldte el a lovasait, alig hatszáz fő.

– Ugocsa? Kraszna? Szatmár?

– Még egyetlen ember se jött onnan, uram.

Hunyadi megállt a sátor kijáratánál, és hosszan bámult kifelé az esőbe. A szürke vízfüggönyön keresztül is jól látta a vászonlapok alatt kuporgó katonákat, akiknek már kockázni sem volt kedvük. A puskapor kezdett összetapadni az állandó nedvesség miatt, a páncélvasak és fegyveracélok rozsdálltak.

– Nem várunk tovább. Holnap indulunk.

Thuz összegörgette a pergamenlapot. Látta Hunyadin, hogy nagyon nehezen viseli az urak távolmaradását; a Rákos mezején még mindenki oly lelkesnek tűnt, minta azonnal neki akart volna menni a hatalmas Iszlám Birodalomnak.

De nem csak a késve vagy egyáltalán nem beérkező bandériumokkal volt baj. A telkenként egy arany rendkívüli hadiadó sem akaródzott csordogálni továbbra sem, pedig sürgősen fizetni kellett volna a türelmetlenkedő szász ágyúöntőket, páncélkovácsokat, a számszeríjkészítőket, a fegyverkovácsokat, a cserzővargákat, a patkolókovácsokat, a szekerész-ácsokat, a kádárokat és a bodnárokat.

– Nincsen elegendő pénz, uram! – csóválta a fejét Thuz. – Könnyen lehet, hogy csak a hadjárat után tudunk fizetni.

– Nem – felelte Hunyadi. – Mindenki megkapja, ami jár neki. Én rendeltem meg a fegyvereket, a páncélokat, a szekereket. Fizetni is én fogok.

– Azt hiszem, nem értettél, uram. Nincsen pénz. A befolyt adókból arra sem futja, hogy…

– Nem, Júda. Te nem értettél meg engem. Fizetni fogok.

Thuz igen ostoba képet vághatott, mert a vajda úr elmosolyodott a láttán.

– Valakinek mindig fizetni kell.

– De uram…

– Négy napja elküldettem egy szekeret száz lovassal Hunyadra.

– De uram…

– Holnapra ideérnek, Júda. A szekéren lesz elég pénz. Fizesd ki a céheseket, a fegyvermestereket, a kovácsokat. Fizess ki mindenkit.

– Uram, az a te személyes vagyonod… Nem fordíthatod az ország céljaira…

Hunyadi letelepedett medvebőrrel borított derékaljára, és lehunyta a szemét.

– Erdély vajdája vagyok. Mindenem, amim van, annak köszönhetem, hogy ez az ország felemelt engem. Senki és semmi se lennék enélkül. Az a pénz most arra kell, hogy legyen miből zsoldosokat fogadni a magyar haza védelmére. Zsoldosokat… Idegeneket… Ha már azok, akiknek kötelessége lenne eljönni és harcolni… nem jönnek.

Thuz nagyot nyelt.

– De uram…

– Holnapra itt lesz a szekér. Mindenkit fizess ki. Ha marad pénz, útközben fogadunk fel még több zsoldost.

– Uram, odahaza összesen hatvanháromezer aranyat tartunk a kincses szobában. Szabad kérdeznem, hogy mennyit hozattál el belőle?

Hunyadi elfordult és magára húzta a medvebőrt.

– Mindet.

– De uram, akkor semmid sem marad…

– Hagyj aludnom. Fáradt vagyok.

Thuz sáfár szédelegve zárta el a pergament a sátor végében álló szekrénykébe. Miközben kifelé tartott, úgy érezte, valami biztatót, valami szépet kellene mondania ennek az embernek.

– Minden rendbe jön, uram, meglásd. Majd ha a dunántúli urak bandériumai megérkeznek Váradra! Lesz majd ott tumultus!

Hát nem lett.

Filipesi Albert deák, akit Hunyadi Rozgonyi Simon püspök mellé osztott be, hogy egybehangolhassák a toborzási feladatokat, másnap keserűen jelentette a vajda úrnak írott levelében, hogy a király által meghirdetett gyülekezési területre eladdig egyedül az egri püspök úr bandériuma érkezett meg.

Hol maradtak a főúri csapatok?

Miért nem jönnek már?

Mi történhetett?

4.

Sem Hunyadi, sem Thuz sáfár nem sejthették, hogy ezekben a napokban sorra kapták kézhez a dunántúli és észak-magyarországi nagyurak azokat a leveleket, melyeket Vitéz János kancellár aláírásával és pecsétjével láttak el. A levelek lényegre szorítkozva arról számoltak be, hogy a rákosi országgyűlés végzései immár nem érvényesek, mivel őfelsége időközben békét kötött a szultánnal. Ennek értelmében a gyülekezésre felszólító hadiparancs semmisnek tekintendő, és őfelsége további felszólításáig mindenki maradjon a birtokain.

Mint utóbb kiderült, a Bereg, Ung, Zemplén megyei nemesek által kézhez kapott, s szintén Vitéz kancellár pecsétjével ellátott levelek még arra vonatkozóan is tartalmaztak utasításokat, hogy a hadjáratra összegyűjtött bandériumok sürgősen leszerelendők, a felfogadott zsoldosok hazaengedendők.

Hunyadi Szent Jakab havának tizenegyedik napján – rosszkedvűen és értetlenül –, indulási parancsot adott az addig összegyűlt, erősen foghíjas erdélyi hadnak, s megindította őket Várad felé.

5.

VÁRAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT JAKAB HAVÁNAK 3. NAPJA

A király még Budán tartózkodott, és nem is nagyon akaródzott elindulnia. Remekül érezte magát csepeli vadászpalotájában Máriával, hiába sürgette nap mint nap a szedelőzködést Cesarini bíboros.

A Várad melletti gyülekezőhelyre az egri püspök bandériumán kívül valóban csak néhány kisebb csapattest futott be. Viszont az elsők közt érkezett Gyorgye Brankovics despota, és Lázár nevű fia. Csapatokat nem hoztak, hiszen eszük ágában sem volt részt venni a keresztes hadjáratban. Első útjuk a váradi káptalanba vezetett, ahol a despota követelésére rögvest oklevelet állíttattak ki arról, hogy minden magyarországi birtokát, várát és városát leköti Hunyadi János erdélyi vajda és örökösei számára Örökbirtokul a Zaránd megyei Világosvárt kilencvenháromezer aranyforint értékben, zálogbirtokul Munkács várát, Nagybánya, Szatmár, Németi, Debrecen és Böszörmény városokat és uradalmakat – százötvenötezer aranyforint értékben. Az oklevél részletesen kitért arra, hogy az örökbirtokot Szerbia uralkodója hálából adja Hunyadinak, amiért a vajda a hosszú hadjárat során visszaszerezte számára és örökösei számára Szerbia nagyobb részét.

A káptalan írnoka készségesen lekörmölte a levelet, és lélegzet-visszafojtva figyelte, hogy Brankovics szertartásos ünnepélyességgel lepecsételi azt.

Nem sokat értett az egészből, de azt tudta, hogy az a néhány sor, amit latin nyelven megírattak vele, hatalmas földbirtokok sorsáról döntött. Miután elkapta a despota által odavetett soványka erszényt, hajlongva megjegyezte, hogy hallgatni fog, mint a sír.

Gyorgye Brankovics vigyorogva szólt vissza a káptalan kapujából:

– Ellenkezőleg, atyám. Szeretném, hogy terjeszd a hírt jöttödben-keltedben. Főképp a hadjáratra érkező urak körében. Terjeszd a hírt, hogy Hunyadi János vajda úr többmegyényi területet kapott tőlem… hm… hálából…

6.

Ezekben a napokban futárok száguldoztak lóháton, lepecsételt levelekkel a bőrzekéjük alatt. Száguldoztak keletről nyugatra, nyugatról keletre, északról délre, és délről északra. Európa lázban égett, a küszöbönálló nagy keresztes hadjárat lázában. Azon királyi, fejedelmi udvarok, melyek nem küldtek katonákat és nem szereltek fel hadigályákat, kezdték bánni, hogy kimaradnak ebből a csodálatos hadi vállalkozásból, és persze az azt követő osztozkodásból.

Akik pedig részt vettek a hadjáratban, máris összevesztek a várható zsákmányon.

Velence nagytanácsa levelekkel bombázta Cesarini bíborost, nehogy az megfeledkezzen ígéretéről, miszerint a Serenissima megkapja a hadjárat után Gallipoli, Szaloniki, a trákiai Panidosz, Marona, Joánnina és az albániai Argirokastro kikötőit – szerény kompenzációul a város áldozatos hozzájárulásáért. Avlona és Kanina tulajdonjogát Raguza és Velence is magáénak követelte. A „kárpótlási igények” napról napra bővültek, s egyre olyan területeken civakodnak a keresztes háború résztvevő hatalmai, melyeket valakinek még el is kellett volna vennie a szultántól.

A bíboros a fejét fogta, hiszen attól tartott, őszentsége számon kéri majd rajta, milyen jogon ígérgette máris el fél Görögországot, mely a „felszabadítás” után a tervek szerint pápai birtokká vált volna. Válaszlevelében Cesarini kitért a területi kérdések elől, inkább arra kérte a signoriát, hogy a már úton lévő hadigályák egy részét küldjék fel a Fekete-tengerre, onnan a Dunára, hogy Nikápoly környékén a magyar hadak át tudják szállítani.

Szent Jakab havának harmadik napján Stefan Tomasevic bosnyák király írt levelet Ulászló királynak. Eszerint – mivel őfelsége Hunyadi János személyes javaslatára őt ismerte el Bosznia királyának – hálából és viszonzásul Hunyadit fivérül, örök barátul fogadja. Magyarországot, s annak királyát mindenben támogatni fogja, főképpen a török ellen. Feltétlen és odaadó barátsága bizonyítékaként pedig megfogadja, hogy évente háromezer aranyat küld Hunyadinak hadicélokra.70

Hunyadi keserű mosollyal nyugtázta a hírt. Pontosan tudta, hogy Tomasevic király nem csak a török ellen remélt magyar segítséget, de az uralmára legnagyobb veszedelmet jelentő Cillei Ulrik és Brankovics despota ellen is számított a hollós úr személyes támogatására.

Két nappal később az albániai Szkander bégnek íratott levelet Ulászló király, felszólítva őt a keresztes hadjárathoz való csatlakozásra. „Már csak a te zászlódra várunk. Itt az alkalom, hogy megbosszuld Murádon magad és a néped összes régi sérelmét. Induljunk együtt erre a nagyszerű hadjáratba, és űzzük el végleg a török megszállókat hazád földjéről, s szintúgy egész Görögországból.”

Csakhogy közben Váradon nem nagyon gyülekeztek még a hadak. Kémeik révén erről Cillei és Frigyes király emberei is értesültek. Nem véletlenül írta Schlick kancellár a pápai udvarba, hogy véleménye szerint a hadikészületek nem elégségesek, mert a hadviselés terhe szinte kizárólag Magyarországra hárul. Ez a kis nemzet pedig nem képes egyedül megbirkózni a hatalmas Török Birodalommal. Sem Spanyolország, sem Franciaország, sem Genova, sem Milánó nem lenne rá képes. Egy igazán reményteli hadjáratot csak Habsburg Frigyes vezethetne – vélekedett Habsburg Frigyes kancellárja.

Ezekben a napokban futárok száguldoztak lóháton, lepecsételt levelekkel a bőrzekéjük alatt. Száguldoztak keletről nyugatra, nyugatról keletre, északról délre, és délről északra.

Európa nyugati felén úgy tudták, hogy minden a lehető legkedvezőbben alakul, és a magyarok, a pápa, Velence és a burgundiai herceg segítségével nemsokára kiűzik a kontinensről a törököt.

7.

PISKI, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT JAKAB HAVÁNAK 19. NAPJA

Hunyadi és páncélos lovasai kimerülten léptettek a poros erdélyi országúton. Az esőt rég maguk mögött hagyták, s ahogy túlhaladtak Szászsebesen, már ezer ágra sütött a nap. Izzadtak a katonák a vértek alatt, szinte gőzölgött a lovak háta a hirtelen beköszöntő kánikulában.

A vajda remélte, hogy Fogarasföldön és Omlás vidékén nagyobb számban csatlakoznak majd hozzájuk az oláh kenézek, de ezúttal is csalatkoznia kellett. Néhány száz, közvetlenül a Hunyadi családhoz és a Csolnokosi famíliához kötődő fegyveres csapódott csupán hozzájuk, rajtuk kívül legfeljebb a szebeni szászok kétszázhúsz fős csapata bővítette soraikat.

Hunyadi ment a sereg élén; mellette egyik oldalról László léptetett, másik oldalon Szilágyi Mihály.

Jó ideje csöndben figyelték a környéket; ez volt a vidék, amit legjobban ismertek a világon. A Maros mentén haladtak, előttük Piski, azon túl a délnek forduló országút Keresztúr, Alpestes és Hunyad felé.

Hazafelé.

A sereg másik része – a székelyek és az erdélyi megyék csekélyke kontingense a Maros felett menetelt bágyadtan Rápolt, Bánpatak és Haró irányába. Az őket vezető Dengelegi Pongrácz György alvajda úgy gondolta, magától értetődő, hogy Piskihez érve Hunyadi a sógorokkal elvágtat haza, hogy ha csak néhány órára is, de Erzsébettel és Matykóval lehessen. Ezért hát Bánpataknál átkelt a Maroson, és megkereste a seregtest előtt léptető fővezért.

– De jó, hogy még itt talállak! Már azt hittem, csak hűlt nyomodat lelem! Indulhatunk?

Hunyadi nem felelt, csak morgott valamit a bajsza alatt. Dengelegi értetlenül Szilágyi Mihályra sandított: ennek meg ugyan mi baja?

Szokatlan csöndességben érték el a feszületet, ahonnét délnek kanyargott az országút.

László nem értette a dolgot.

– Édesapám! Túlhaladtunk!

– Nem haladtunk túl. Még nem vagyunk Váradon.

– Az útleágazáson haladtunk túl! A Hunyad felé vezető…

– Váradra megyünk.

László döbbenten nézett nagybátyjaira, mintha tőlük várna segítséget.

– De édesapám, hát nem térünk be Hunyadra? Édesanyám biztosan…

A vajda úr csökönyösen a fejét rázta és előreszegezte tekintetét. A távolban már kibontakoztak a hegytetőn magos Déva várának körvonalai.

Szilágyi a feje tetejét vakargatta süvegje alatt, Dengelegi Pongrácz György meg csak vállat vont.

Ha nem, hát nem…

Egyedül László nem tudta magát túltenni a döntésen.

– Édesapám! Ha nem akarsz jönni, hát nem jössz. Én hazavágtatok. Hajnalra beérlek titeket Veczelnél.

– Itt maradsz.

– Ígérem, nem maradok soká…

– Itt maradsz!

– De apám, látni szeretném édesanyámat…

– Én itt, és most nem az apád vagyok – mordult rá dühödten Hunyadi –, hanem a parancsnokod!

László elnémult. Napok óta szót sem váltottak egymással, s a fiúnak úgy tűnt, mintha atyja szándékosan kerülte volna a lehetőséget. Korábban soha nem fordult elő, hogy ha ilyen közel kerültek az otthonukhoz, ne tértek volna be néhány órára.

– Bátya… – fordult László Szilágyi felé, de az csak felemelt kézzel jelezte, hogy nem kíván részt venni a vitában.

Hunyadi Lackót elöntötte a düh. Mióta törökföldi kalandozásaiból hazatért, sehogy nem találta a helyét. Sem odahaza, sem Budán, sem a táborban… Még a budai szépasszonyok, még Rozgonyi Mária ölelő karjai sem tudták feledtetni vele, hogy valami egészen másra, másvalakire vágyik.

Talán még önmagának sem vallotta be, hogy bizony nem elsősorban édesanyja miatt indult volna rögvest Hunyadra, sokkal inkább amiatt a pimasz leány miatt, akit egyszerűen nem tudott kiverni a fejéből.

– Matkó sírját is megnézném – tett egy utolsó kísérletet. – Sokat jelentett nekem.

– Matkó halott. A sírja csak egy domb. Nincs mit nézni rajta.

Hunyadi zord arckifejezése jelezte, hogy nem kívánja folytatni ezt a disputát. Sokatmondón fiára pillantott, és egy apró biccentéssel meg is toldotta a gesztust.

Lászlóban fellobbant kun őseinek heves vére. Mire felfoghatta volna, hogy mit cselekszik, oldalra rántotta lovának zabláját, és vadul megsarkantyúzta a hátast.

– Gyí, te, Harmos!

Szilágyi és Dengelegi Pongrácz György belesápadtak a látványba. A fiú vörös képpel száguldott visszafelé, az út menti feszület irányába.

– Ha most elmész, vissza se gyere! – kiáltott utána Hunyadi, de aztán válaszra nem várva maga is megsarkantyúzta lovát. Lackó hallotta az intelmet, egy pillanatra fel is rémlett benne, hogy ostobaságot cselekszik, de már késő volt. A nyomukban poroszkáló lovasok jól látták és hallották, mi történik. Ha most meghátrál, ha szégyenszemre visszafordítja lovát, és visszaoldalog az apja mellé, soha többé nem lesz becsülete a sereg előtt. Sokan így se nézték semmire; a nagyúr fia volt, vajdafi, akinek önmagában dukál a süvegelés anélkül, hogy tennie kellene érte bármit is.

Hát nem!

Összeszorított foggal gyorsabb vágtára ösztökélte Harmost. Porfelhő borította be, s mire az a porfelhő eloszlott, már el is tűnt a lassan továbbaraszoló sereg szeme elől.

Hunyadi rezzenéstelen arccal ügetett tovább. Szilágyi Mihály és Dengelegi hamar beérték, felzárkóztak melléje, s a vajda háta mögött egymásra villantották tekintetüket.

Mondd te!

Mondd te!

– Jankó, nem kellene esetleg… – kezdte nagy nehezen Szilágyi, de nem jutott sokáig mondandójában.

– Hallgass!

– Csak néhány óráról lenne szó. A fiú esztendőkig járt messzi, idegenben. Hiányzik neki a…

Hunyadi lefékezte lovát.

– Ha akartok, mehettek utána! Én Váradra tartok! Ott a gyülekezési pont.

Szilágyi szeme villanásával jelezte sógorának, hogy jobb, ha nem feszegeti tovább a kérdést. Csöndben ügettek Hunyadi mellett, s nemsokára megérkeztek Déva szélső házaihoz.

A Maros mentén menetelő sereg kimerülten menetelt tovább, hogy napnyugtáig elérje a folyó két partján Veczelt és Bezsányt.

Tábort vertek. A vezéri sátor előtt Hunyadi magányosan üldögélt egy farönkön, és hol a lobogó lángokat, hol a magasban szikrázó csillagokat bámulta.

Jobbnak látták nem háborgatni.

8.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT JAKAB HAVÁNAK 19. NAPJA

Magasan szikráztak a csillagok, mire László hazaért. Hiába sietett, Harmos lesántult Keresztúr határában, s onnan csak bicegve, kínkeservesen lépdelt tovább. A fiú száron vezette, lassabban haladt, mintha gyalogolt volna, nem csoda, hogy elment a kedve mindentől. Bántotta, hogy faképnél hagyta apját, de az még jobban bántotta, hogy az meg semmi szín alatt nem akart hazafelé fordulni.

Biztosan összevesztek édesanyjával. Ritkán fordult elő ilyesmi, legalábbis Lackó legfeljebb kiskorából tudott felidézni emléket, amikor szülei haragban váltak el egymástól.

De akkor is…

Mire megérkezett Hunyadra, semmi másra nem vágyott, mint néhány falat ételre, egy forró fürdőre, és kiadós alvásra.

A felvonóhídon átvezette a sántikáló Harmost. A szűk várudvarban csend fogadta, csak néhány cseléd pislogott rá nagy somolyogva.

– Édesanyám? – kérdezte Lackó.

– Tán az Aranyházban – mutatták a cselédek.

Odavetette nekik a ló zabláját, és fáradtan felbaktatott a lépcsőkön. Az sem tűnt fel neki, hogy az emeleten izgatottan sutyorgó apródok álldogálnak, és rögvest kitárják előtte az ajtót.

Odabenn a terem fényárban úszott, Lackó el kellett, hogy takarja a szemét a sötét lépcsőforduló után.

– Isten hozott! Isten hozott!

Asszonyok nevettek, s a lobogó kandalló felől áradó melegben izgatott morajlás hallatszott.

Aztán hirtelen csend lett.

– Csak te jöttél?

László belepislogott a fáklyák és gyertyák aranyló derengésébe.

A roskadásig megrakott asztal előtt ott sorakoztak mind a nagyasszonyok kicsinosítva, legszebb ruháikban. Az elébb még tűkön ülve várták férjeiket, hogy ha csak néhány órára is, de együtt lehessenek velük, mielőtt azok sietnek tovább Váradra.

Szilágyi Erzsébet volt közülük az egyetlen, akinek arcára nem ült ki a döbbent csalódottság; pillanatnyi értetlenség után odarohant fiához, és a karjába zárta.

A többiek: Hunyadi Klára, Szilágyi Zsófia, Hunyadi Erzsébet és Báthori Margit értetlenül egymásra pillantottak.

Hát férjeik nem jöttek meg?

Hol maradnak?

Lackó kibontakozott anyja öleléséből, és szívszorongva pislogott rájuk. A nagyasszonyok mögött az asztalon a legfinomabb étkek pompáztak, a kupákban bor gyöngyözött. Hátul, a kandalló előtt Viola állt tágra nyílt szemmel, megszeppenve; karjában a kis Mátyást tartotta.

– Mi történt? – Szilágyi Erzsébet két tenyere közé vette Lackó pormaszatos arcát. – Csak nincs valami baj?

– Nincsen, édesanyám. Nincsen… De édesapám nem tudott jönni. A többiek sem… Sok a baj a haddal… Sietniük kellett… A király várja őket Váradon…

– Értem, kisfiam… Értem… – Erzsébet igyekezett uralkodni vonásain; kihúzta magát, és arcára erőltetett mosollyal fordult a többiekhez. – Hallottátok… Sietniük kell Váradra. Végtére is, háború van…

A nagyasszonyok gyászos képpel huppantak le az asztal mellé, kezüket ölükbe ejtették. E pillanatban mintha még a fáklyák, gyertyák fénye is megtompult volna, legalábbis az asszonyok szeme sarkában gyűlő könnycseppek nem csillogtak oly fényesen.

Pedig egész nap készültek. Mészáros várnagy múlt vasárnap óta küldözgette a legényeit a közeledő had elébe, hogy pontosan tudják, mikor érnek Piskire a nyugatnak tartó erdélyi csapatok. Erzsébet asszony szigorú parancsba adta, hogy időben értesítsék, mert elegendő idő kell a sütéshez, főzéshez, az öltözködéshez, a csinosításhoz.

Hunyadi László zavartan toporgott a küszöbön.

– Én is csak köszönni jöttem, édesanyám. Nem maradhatok sokáig…

– Legalább egyél, kisfiam! Ez a sok étel ne vesszen kárba!

De Lackónak valami szorongatta a torkát. Tudta, hiába korog a gyomra, egy falat sem menne most le rajta.

– Édesapám, Mihály bátyám, János bátyáim, György bátyám szeretetüket küldik. És szívből sajnálják, hogy nem jöhettek… De a kötelesség…

Erzsébet asszony mostanra visszanyerte rideg magabiztosságát. Felhúzta szemöldökét, és sebesen osztogatta parancsait a cselédeknek, akik az ajtón kukucskáltak befelé.

– Szedjétek le az asztalt! Szaporán! Csomagoljátok el az élelmet, a bort töltsétek vissza hordóba! Szekérre mindent, hamar, hamar! Hol a tábor, Lackó fiam?

– Valahol Veczel és Herpelye közt, a mezőn.

– A szekér induljon mielébb. Biztosan éhesek szegények…

Lackó igyekezett letörölni az arcára kiülő keserűséget.

– Hát… Én indulok is, édesanyám. A jókívánságokat átadtam… Isten áldja nénéimet!

S már fordult is ki a teremből.

A nagyasszonyok nem néztek egymásra, csak bámultak maguk elé. A cselédek némán szedegették le a roskadásig rakott asztalt, olyan tapintatosan surranva a mozdulatlan asszonyok között, mintha gyász érte volna a házat.

A kicsinosított ruhák egyszeriben gyűröttnek tűntek, a rózsavízzel frissített arcok mintha megöregedtek volna. Csendben ültek még egy darabig, hallgatták, ahogy a várudvaron szekerekre rakják a lakoma javát a szolgák.

Ők maguk nem ettek egy falatot sem.

A néma csöndnek viszont hamar vége szakadt, amikor valahol az emeleti szobák egyikében felnyivákolt egy kisgyermek.

9.

Lackó leballagott az udvarra, és mielőtt édesanyja utána siethetett volna, megkereste az istállók mögött a kis karámot. Vaksötét volt, de bekötött szemmel is megtalálta volna; elég, ha az orrfacsaró bűz után botorkál.

A karám mélyén felmordult egy vadállat.

– Nyugalom, én vagyok! – vigyorgott Lackó. – Csak látni akartalak, cimbora!

Zömök egyszeriben megélénkült, odacammogott a rácsokhoz, és nedves orrát a fiú kezéhez dörzsölte.

László szíve sajogni kezdett, csak éppen maga sem tudta, mi után. Itthon maradni nem sok kedve volt, pedig az a szép szemű leány igazán megmozgatta a képzeletét. Budán idegennek érezte magát, s bár az utolsó cseppig élvezettel ürítette a kéjnek kelyhét, legbelül megundorodott mindattól, amit a királyi székhelyen megtapasztalt. A seregben ő volt a vajda fia, akit az egyszerű katonák gúnnyal fűszerezett tiszteletadással öveztek, és legjobb esetben is jó, ha megtűrtek maguk között.

László a medve lapos homlokának döntötte homlokát.

– Vigyázz magadra, jó? Remélem, időnként megsétáltatnak majd. Ha nem tépsz szét senkit, meglásd, nem lesz semmi baj.

Nagy levegőt vett és megfordult, hogy visszabotorkáljon a várudvarra.

Valaki elállta az útját.

A szemét sem kellett hunyorítania, az árnyékából is megismerte, ki az.

– Hát te?

– Itt hagytál volna búcsú nélkül?

Lackó odalépett a leányhoz, és megölelte.

– Gyermek vagy még, gyöngyöm.

– De nemsokára nő leszek. Felnőtt nő.

– Boldog lehet, aki feleségnek kap.

– Te?

Lászlónak már nevetni sem maradt ereje. Még egyszer magához húzta a leányt, és meghökkent, milyen jólesik puha ujjainak érintése borostás, koszos arcán.

– Én várni fogok rád, Hunyadi László. Ígérem.

– Rám ne várjál, kicsi Violám.

– Én akkor is várni foglak.

A fiú tudta, hogy nem szabad ebben a hitben hagynia ezt a szegényt. Mélyen a szemébe nézett, és azt mondta:

– Az erdélyi vajda fia vagyok. Ha akarom, ha nem, valamelyik báró lányát adják hozzám feleségnek. Nagyúr lányát.

Viola szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

– És ha nem fogod szeretni azt a valakit?

– Téged sem szeretlek.

– Mert nem ismersz. Ha megismersz, megszeretsz, tudom.

Lackónak nehezére esett elengedi a törékeny teremtést. Oly jó volt érezni a szíve dobogását, hallani szuszogását.

– Ezt vidd magaddal! Neked csináltam! – Viola kezében egy lánc csillogott, rajta egy régi, átfúrt Anjou-arany. – Ez a legféltettebb kincsem, még a bánmonostori apácáktól kaptam… Hozzon szerencsét!

Lackó mosolyogva a nyakába vette a láncot. Az Anjou-arany hidegen tapadt izzadt mellkasához.

– Mennem kell. Vigyázz édesanyámra, Viola…

Eltolta magától a lányt, és határozott léptekkel megindult a várudvar fáklyákkal megvilágított része felé.

Valahol mögötte, a sötétben Zömök dörmögött panaszosan.

Hunyadi László nehéznek érezte a szívét, amikor fáradtan felugrott az istállóból elővezetett pihent hátas nyergébe. Az eleséggel, boroshordókkal megrakott szekér már útra készen állt, a lovak ingerülten kaparták a várudvar porát.

– Induljunk, fiúk!

A felvonóhídnál Szilágyi Erzsébet várt rá.

– Hazavárlak, kisfiam!

Elfogytak már a könnyei. Sírjanak csak a nagyasszonyok odafenn az Aranyházban – Erdély vajdájának asszonya nem engedheti meg magának ezt a gyengeséget.

Akkor sem, ha a szíve szakad ki a helyéből…

– Isten veled!

Ahogy a Lackó lova unottan átcsattogott a hídon, Erzsébet arra gondolt, hiszen még csak most volt kisfiú… Még csak most totyogott keresztül először ezen a felvonóhídon, rácsodálkozva az odakünn feltárulkozó világra. S ez a külső világ most végleg elnyelni készül az ő szép, nagy fiát.

Amikor a sötétben már elült a por, a vajdáné asszony felpillantott a csillagos égre.

Mindannyiunk útja megíratott, réges-rég, még a világnak kezdetén.

Mi csak járjuk az utunkat.

Legtöbbször magányosan.

10.

VECZELI HADITÁBOR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT JAKAB HAVÁNAK 20. NAPJA

László jóval éjfél után érkezett a veczeli táborba. A strázsák unottan rámordultak már messziről:

– Állj! Ki fia, borja vagy?

Ahogy a szekér és a kísérő lovas a fáklyák fénykörébe ért, az őrposzt vezetője, széles ábrázatú, lándzsás székely legény csak legyintett.

– Te vagy az, ifiúr? Mit hoztál?

– Eleséget Hunyadról.

– A szekér mehet. Az ifiúr marad.

László meghökkent.

– Hogyhogy marad?

– Hát úgy, hogy ez a parancs. Az ifiúr már nem tagja az erdélyi seregnek.

– Ne bomolj, te! Nem ismersz meg tán? Hunyadi László vagyok, a vajda úr fia.

– Éppen, hogy megismerlek. Maga a vajda úr adta parancsba, hogy többé a táborba nem teheted a lábad. A szekér mehet!

A bakon ülő álomittas szolgáló Lackóra sandított, s az intett, hogy engedelmeskedjen nyugodtan.

Ő maga ott maradt a három székely őrkatona mellett.

– Valamivel igen erősen felpaprikáztad atyáduradat, ifiúr – mondta az egyik, hosszú lándzsája nyelére támaszkodva. – Nem kerget az el senkit a seregtől, csak ha főbenjáró bűnt követett el.

László lecsúszott a nyergéből.

– Amit elkövettem, az az én dolgom. Hanem kérdeznék valamit: ki cserél velem öltözéket, legények? Lássátok, ez, amit viselek, megér vagy harminc dénárt!

A székelyek gyanakodva figyelték a sáfrányszín köntöst, a díszes fegyverövet.

– Elcserélnéd a mi szakadt göncünkre ezt?

– El bizony. Na, ki áll rá az alkura?

Az őrség vezetője ráállt. Villámgyorsan ruhát váltottak, minek következtében a székely lándzsás úgy feszített a fáklyák fényében, mint valami mesebeli herceg; Lackó meg, akárcsak ha született székely lándzsás lett volna.

– Aztán csak meg ne bánja a cserét, úrfi! Mert én ugyan ezt a gúnyát vissza nem adom!

– Nem is kell. Viseld becsülettel. Annyit kérek még, hogy engedjetek bemennem, addig csak, míg elbúcsúzom a nagybátyáimtól.

A székelyek a fejüket csóválták.

– A vajda úr parancsa, hogy kívül maradj, úrfi. Amíg mi itten állunk, a táborba be nem eresztünk!

László magában szentségelt. Elbúcsúzott az őröktől, és nagyot kanyarodott a Maros felé, hogy egy kevésbé éberen őrzött strázsa közelében lopakodjon be a táborba.

Sikerrel járt, lovát kötőféken vezetve baktatott végig a már álomba merült katonák között.

Nem tartott soká, míg megtalálta a huszita szekereket, s azok szomszédságában Szilágyi Mihály sátrát.

– Híjnye! Hát te hogy kerülsz ide? – nézett nagyot nagybátyja, amikor a fiú kibontakozott a sötétségből. Éppen abból az eleségből kanalazott, amit az asszonyok küldtek utánuk. – Azt hittem, az apád kitiltott a táborból!

– Ki is tiltott – Lackó fáradtan leroskadt a tábortűz mellé. – Mihály bátya, segíts nekem! Kérlek! Csak most az egyszer!

– Mi ez a gúnya rajtad?

– Veletek megyek. Nem maradhatok szégyenszemre idehaza, amíg apám a törökkel viaskodik!

Szilágyi letette az ibriket, feltápászkodott, és csípőre tett kézzel végigmérte Lackót; kezdte már érteni, mit akar a kölyök.

– Hogy aztán az én fejemet harapja le az apád? Még csak az kellene! Van nekem enélkül is éppen elég bajom!

– Mihály bátya! Leborotváltatom a hajam, lássad, göncöt is cseréltem már. Még a jóanyám sem ismerne rám, nemhogy az apám! Csak adjon egy helyet valamelyik szekéren, ahol meghúzhatom magam! Harcolni akarok, a keservit!

Szilágyi szűkölve körbepillantott. Nem messze az övétől, az erdélyi vajda sátrában még mécsesek pislákoltak, jelezve, hogy Hunyadi és Thuz bizonyosan a földabroszokat silabizálják most is.

– Ami azt illeti… Van egy szekér, ahová nem találok embert.

– Az nekem éppen jó lesz!

– Azért nem találok rá embert, mert mindenki elretten azoktól, akik már rajta szolgálnak.

– Mondtam, nekem jó lesz. Bármi megteszi, csak a sereggel tarthassak!

Szilágyi azonnal intézkedett. Felébresztette az orvos-borbélyt, és kopaszra nyíratta a fiú fejét, leberetváltatta sarjadó bajszát is. Amikor végzett, Lackóra csakugyan rá sem lehetett ismerni: igaz, a székely gúnya, a tarra nyírt koponya éles ellentmondásban állott a finom arcvonásokkal és az úrias testtartással.

– Igyekezz távol maradni az apádtól – oktatta Szilágyi, miközben a szekerek felé csörtettek az éjszakában. – Ha mégis rád lelne valahogyan, én nem tudok semmiről! Megértetted?

– Úgy lesz!

– Megérkeztünk. Hát… Ez volna az.

László egy feketére pingált huszita harci szekeret látott, s körülötte hortyogó férfiakat.

– Megfelel.

– Csak lassan a testtel! Majd holnap meglátod, hová kerültél. Ezen a szekéren a vajda úr hétpróbás ördögei szolgálnak. Végigverekedték a Szendrő környéki harcokat, ott voltak Ialomiţánál, és persze a téli hadjáratban. Mondom: ezek igazi ördögök. Csak éppen az a baj velük, hogy nem tűrnek meg maguk közt senkit, aki nem közülük való. Nehéz dolgod lesz, fiú!

László fáradtan legyintett.

– Bármit, csak ne kelljen tovább a vajda fiának lennem! A nevem mostantól: Ignác. Veczelei Ignác.

Szilágyi nézte egy darabig a fiút, aztán a szekér mellett horpasztó katonákat.

– Tudja Isten. Lehet, rossz ötlet ez!

– Nem lesz semmi baj, bátya! Ígérem!

– De utólag aztán nálam ne panaszkodj!

Azzal felrázta a hozzá legközelebb heverő marcona férfit.

– Silkow! Látod ezt a kölyköt?

A fickó hunyorogva bámult körbe.

– Milyen kölyköt?

– Hát ezt itt!

Silkow tekintete megakadt a székely gúnyás Lászlón.

– Az Isten szerelmére, miféle szerzet ez?

– Mostantól a Békés szántóvetőn szolgál. Nem! Egy szót sem akarok hallani! Ez parancs!

– De uram… Azt hittem, ezt már tisztáztuk! Nincs szükségünk senkire!

– Ez parancs!

A Silkownak nevezett férfi vastag német káromkodással nyugtázta, hogy kényszerűségből tudomásul veszi az utasítást, de nem különösebben ért egyet vele. A szájából áradó hagyma- és borbűz oly dögletes elegyet alkotott, hogy Lackó önkéntelenül is hátrált előle egy lépést.

– Reggel megszemlélem a szekeret! Azt akarom, hogy ragyogjon minden a tisztaságtól! Megértetted?

– Hallottad, mit mondott Szilágyi úr? – Silkow megragadta Lackó vállát, és a szekér felé lódította. – Reggelre tiszta legyen!

– Micsoda? De hiszen éjszaka van!

Silkow ütésre lendítette a kezét, s Hunyadi László egyszeriben megértette, hogy többé valóban nem Hunyadi vajda fia ebben a táborban.

– Megyek már! Megyek már!

A kimerültségtől támolyogva leemelt egy csöbröt a szekér hátuljáról, és elindult vele a Maros felé.

– Aztán csak csöndben munkálkodjál! – förmedt rá Silkow. – Aludni akarunk! Mi is a neved?

– Ignác, uram.

A másik akkorát köpött, hogy Lackó azt hitte, hat öl távolságból is eltalálja a csula.

– Takarodj vízért!

Ahogy leballagott a folyópartra, a vajdafi még látta, amint Szilágyi Mihály elgondolkodva figyeli őt a sátra elől. Egy alig észrevehető biccentéssel jelezte, hogy nem lesz semmi baj.

Ha kell, mindent ki fog bírni!

Mindent!

Végre megszabadulhat a gúnyos pillantásoktól, a lekezelő gesztusoktól, háta mögött a sokatmondó összesomolygásoktól…

Hja, hogy így sem lesz könnyű?

Sebaj!

Holnap új élet kezdődik számára…

11.

VECZELI HADITÁBOR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT JAKAB HAVÁNAK 20. NAPJA

Még csak nem is pirkadt, amikor László arra ébredt, hogy valaki jókorát rúg a bordái közé. Felszisszent, összegörnyedt a fájdalomtól.

– Talpra, te rusnya féreg! Azt hiszed, délig lustálkodhatsz?

Ahogy feltápászkodott a földről, látta, hogy a szekér körül megtermett árnyak mocorognak. Egyikük éppen levizelte a hatalmas hátsó kerék küllőit.

– Ez meg ki? – morogta egy másik fickó, irdatlan széles mellkassal és vastag karokkal. Kezében egy harci pörölyt lóbált, aminek feje néhány hüvelykre suhant el Lackó arcától. – És mi a csudát keres itt?

– Szilágyi hozta – Silkow széttárta a karját, jelezve, hogy semmi köze a dologhoz. – Mondtam neki, hogy nincs szükségünk senkire, de csak erősködött.

A hatalmas pörölyt szorongató férfi – dús fekete szakálla és bajusza csaknem az egész arcát beborította –, haragosan Lackóra villantotta tekintetét.

– Takarodj innen, kölyök, amíg szépen van dolgod!

– Szilágyi úr erre a szekérre osztott be – hebegte a fiú.

– Erre biztosan nem. Hallhattad: nincs szükségünk senkire.

– Mit csináljak vele? – kérdezte Silkow. Napvilágnál látszott, hogy patkányképű, savószemű fickó; mozdulatai lomhák, ugyanakkor alattomosak, kiszámíthatatlanok voltak.

– Zavard el! – morogta a szakállas, és elfordult.

– Maradok – jelentette ki Lackó kicsit hangosabban, mint ahogy szerette volna.

– Tessék?

– Azt mondtam, uram, maradok. Azt a parancsot kaptam, hogy ezen a szekéren szolgáljak. Én harcolni akarok! És harcolni is fogok!

Az árnyalakok felröhögtek. Most már a többiek is közelebb jöttek, hogy megnézzék maguknak, ki ez a szerencsétlen.

Ahogy a fáklyák fénykörébe értek, Lackó elsápadt.

Még soha életében nem látott ilyen visszataszító és egyben félelmetes társaságot.

Silkow egy városi sikátor bérgyilkosára emlékeztette, a szakállas, barna képű férfi pedig egy olyan mészárosra, aki habozás nélkül képes bárkit letaglózni harci pörölyével a legcsekélyebb pimaszkodás hallatán. Aztán volt ott egy szikár, vékony alak, aki nem szólt egy szót sem, csak mélabúsan bámult rá, de valahogy ez a mélabús tekintet sem sugallt semmi jót.

– Vidd le a Maroshoz, és fojtsd bele! – javasolta egy megtermett, nőies vonású ember, aki a haját valami mocskos turbánba fonta. Arca gyűrött volt, hangja is nőies; ahogy végigmérte Lackót, a fiú egyszeriben rádöbbent, hogy valóban nővel áll szemben.

– Na és ha belefojtom, utána mit mondok Szilágyinak?

– Azt mondasz, amit akarsz. Például, hogy belefulladt a folyóba, amikor vízért küldted. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.

A torzonborz szakállú, hordómellkasú férfi felröhögött.

– Tudsz úszni?

– Tudok.

– És reggelit készíteni?

– Azt nem – ismerte be Lackó.

– Akkor semmi okunk rá, hogy ne öljünk meg most, rögtön.

A szekér legénységének ötödik tagja – elegáns szarvasbőr zekét, veres spanyol posztónadrágot és a környezettől élesen elütő, makulátlan tisztaságú csizmát viselt –, most vetett először pillantást a jövevényre.

– Furcsa egy szerzet vagy. Mi a neved?

– Ignác, uram.

– Mihez értesz?

– Mindenhez.

– Azt mondtad, reggelit nem tudsz csinálni.

– Azt nem, de hamar megtanulom. Három évig vándoroltam cigányokkal bolgár, görög és török földön. Sokfelé megfordultam, sok mindent megtanultam. Gyorsan okulok, uram, nem okozok majd csalódást, meglátja.

Silkow meglepetten felhúzta szemöldökét.

– Magyar vagy?

– Igen, uram. De beszélek németül, oláh és rác nyelven. Törökül, kunul, egy kicsit görögül is.

– A cseh nyelvet bírod-e? – kérdezte a piperkőc kinézetű férfi.

– Gyermekkorom óta, uram. És lengyelül sem tudnak eladni.

A többiek sokatmondó pillantást váltottak egymással.

– Harcoltál már?

– Harcoltam. Voltam én harci szekéren is, évekkel ezelőtt. De igazi hadjáratban még nem…

– Nem vesztettél semmit. Nekünk elhiheted.

– Én harcolni akarok.

– No és ugyan miért? Kidet ölték meg?

László nem értette.

– Azt kérdeztük, ki miatt akarsz bosszút állni? – ismételte meg a kérdést a férfinak öltözött asszony. – Mert feltételezem, zsoldot, azt nem kapsz… tehát nem pénzért harcolsz.

– Nem, valóban nem.

– Nekem a szüleimet, a férjemet koncolták fel a szemem láttára – folytatta a turbános nő, de arcán az érzelemnek legcsekélyebb nyoma sem jelent meg a felidézett emlék hatására. – Az én Miska fiamat, és két gyönyörű leányomat elragadták tőlem. A fiam azóta már biztosan janicsár lett, keresztényeket öldös valahol, a lányaim pedig valami háremben sínylődnek. Volt egy másik fiam is, egy csecsemő. Apró, mosolygós kis gyermek. A szemem láttára csapták a fejét a kunyhónk falához. Engem megerőszakoltak, megkínoztak… Szóval, édes fiam, én ezért vagyok itt. Hát te miért?

– Hagyd békén, Hajna – intette a piperkőc lovag, de az asszonynak esze ágában sem volt abbahagyni.

– Nézd csak meg ezt a szomorú szemű rácot – rángatta elő a többiek közül a beesett arcú, magas férfit. – Pero Petarnak hívják, szendrői sajkás. Ott harcolt négy esztendeje Nándorfehérvár ostrománál. A törökök elfogták, kivágták a nyelvét. Neki is alapos oka van harcolni. Na és neked? Harcolni akarsz? Azt hiszed, a harc olyan dicsőséges dolog? Jobban teszed, ha elkotródsz innét, amíg még teheted!

Most a szakállas, széles mellkasú férfi mordult fel.

– Senkire nem tartozik, ki miért akar törököt ölni. Hagyd békén!

– Az előbb a Marosba akartad fojtatni!

– Az más. Faggatni akkor se kell!

Az asszony dühösen legyintett.

– Tudom én, hogy mi a bajod, Kinizsi! Nem ízlik az étek, amit csinálok!

A nagy szakállú felröhögött.

– Hajna, amit csinálsz, az nem étek, hanem moslék! Tegnap reggel az az összeégett húscafat… Hús volt egyáltalán?

A többiek is röhögtek. A piperkőc odalépett Lackóhoz, és alaposan végigmérte.

– Izmos gyerek ez. Jó kiállású.

– Az első alkalommal lekaszabolják. Még egy kölyköt akarsz elkaparni az út mellett?

– A nevem Michal Matejčik – nyújtotta a kezét mosolyogva a lovag Lackónak. – És nagyon szívesen elkaparlak az út mellett, ha úgy alakul.

– Én is szívesen elkaparlak, Matejčik uram! – vigyorgott a fiú. – Persze csak ha úgy alakul.

– Addig is megtennéd, hogy szerzel valami harapnivalót? Hús legyen, és meleg!

– Szerezz bort is! – morogta a Kinizsinek nevezett férfi. – Utána meglátjuk, mit tegyünk veled!

Hajna a fejét csóválta.

– Ellenzem! Emlékezzetek, mi történt azzal a kis oláh kölyökkel…

A férfiak egymásra pillantottak.

– Nem vigyázott eléggé.

– Na és a cseh legény, akit Mečkova küldött?

– Őrá mi nem vigyáztunk eléggé.

– Hát nem volt még elég? Mikor értitek már végre, hogy pontosan annyian vagyunk ezen a szekéren, ahányan lennünk kell? Nincs szükségünk két lábon járó hullajelöltekre!

Kinizsi legyintett.

– Én azért megnézném, hogy süti a szalonnát.

– Azt én is – jegyezte meg Matejčik lovag.

– Itt vagy még?

Lackó elvigyorodott.

– Hozom a szalonnát! Már itt sem vagyok! Nem fogjátok megbánni, ígérem!

12.

Ahogy elrohant a sátrak és az ébredező katonák között, a szekér legénysége egy darabig némán állt és bámult utána.

– Valahonnan ismerős ez a kölyök – mormolta Silkow. – Lefogadom, hogy láttam már valahol.

– Neked minden török is ismerős, akit levágsz.

– Nem, Hajna. Biztos vagyok benne. Láttam már.

– Valaki ideküldte volna a nyakunkra? – kérdezte Matejčik. – De minek?

– Nem vagyunk mi olyan érdekesek – Kinizsi egy fának támasztotta harci pörölyét. – Ha egy fokkal ehetőbb, amit elénk rak Hajna moslékjánál, akkor felőlem maradhat.

Az asszony haragosan a többiekre pillantott.

A kivágott nyelvű rác csak vállat vont, s ment, hogy megabrakoltassa a lovakat. Silkow vigyorgott, kivillantva sárga fogait; Matejčik pedig mosolyogva széttárta a karját.

– Nekem tetszik a kölyök. Még senki nem ígérte meg, hogy elkaparna, ha úgy alakul.

– Téged kár is elkaparni – röhögött Kinizsi. – Te hullának is olyan mutogatni való lennél, hogy ki kéne tömni.

A cseh lassan bólogatott.

– Az a különös testvérek, hogy nekem is ismerős a pofája valahonnan.

Nem sokkal később Lackó visszatért; annyi sonkát és gyümölcsöt lopott az utánpótlást szállító szekerekről, amennyit csak elbírt. A többiek elismerően bólogattak.

Lackó pedig életében először reggelit készített; a Békés szántóvetőn szolgáló négy férfi és egy nő mind a tíz ujját megnyalta utána.

– Három szabály van – ragadta meg a vállát Silkow, miután az utolsó falatot is eltüntették a fatányérokról. – A lovakhoz nem nyúlhatsz. Azokat csak Pero Petar láthatja el, csak ő foghatja be és foghatja ki a szekér elől. Megértetted?

– Meg én.

– Kettes szabály: mindent meg kell csinálnod, amit csak mondunk. Ezen a szekéren mindenki a parancsnokod.

– Értem.

– Hármas szabály: ha bajba kerülsz, ha harc közben leesel a szekérről, senki sem fog érted visszamenni, mert az a többiek halálát okozná. Ha megsebesülsz, lekushadsz a szekér aljába, és igyekszel nem lábatlankodni. Ha mi – mutatott magukra –, mind meghalunk, akkor kezdj el szaporán imádkozni, mert neked is pillanatokon belül véged lesz!

– Ez már több mint három szabály – figyelmeztette Lackó.

– Ne okoskodj! Mindennap újabb szabályokat találok ki, és neked valamennyit be kell tartanod.

– Úgy lesz, uram.

Silkow komoran végigmérte.

– Milyen gönc ez rajtad?

– Székely.

– Székely vagy?

– Nem.

Kinizsi haragosan rájuk mordult:

– Ne faggasd már! Csapd agyon, vagy fojtsd bele a Marosba, csak az Isten szerelmére, ne faggasd!

Silkow elvigyorodott.

– Ezerszer meg fogod bánni, hogy erre a fekete szekérre kerültél, tudod, ugye?

László csak nevetett.

– Soha nem fogom megbánni. És ígérem, hogy ti sem.

A sereg fertályórával később felkerekedett, hogy folytassa útját. De mint kiderült, Hunyadi, Szilágyi és a csapatparancsnokok északnak fordultak, a váradi tábor irányába, míg a sereg zöme Karánsebesnek vette az irányt, hogy aztán Orsovára meneteljen.

Onnan már szabad szemmel is láthatták a Duna túloldalán fel-felbukkanó török előőrsöket.

13.

BUDA, KIRÁLYI PALOTA, MAGYAR KIRÁLYSÁG
A. D. 1444, SZENT JAKAB HAVÁNAK 25. NAPJA

Egyik nap olyan, mint a másik. Az álmok és valóság egybefolynak. A gyönyörök és a kétségbeesett kín is mintha egy és ugyanazon szenvedélyből merítkeznének. Ölelő karok, a puha, édes ölű asszony eszeveszett szorítása, az esti mulatságok, az ezüstserlegekben gyöngyöző bor, a férfiak vad, érdes kórusa, ahogy vaskosabbnál vaskosabb dalokat harsognak a csepeli vadászpalota trófeatermében…

Ulászló, Magyarország és Lengyelország ifjú királya úgy élte meg ezeket a napokat, éjjeleket, mintha egyetlen véget nem érő dínomdánom részese lenne.

A nappalokat Rozgonyi Máriával töltötte, jószerivel egyvégtében a testi szerelem gyönyöreinek áldozva, az estéket pedig lengyel és magyar cimboráival dorbézolta végig. Hiába őrjöngött Cesarini bíboros, képtelen volt rávenni a királyt, hogy induljanak végre Váradra; Ulászló újabb és újabb ürüggyel maradt még néhány napot, aztán még néhányat, s végül újabb egész hetet.

Sejtelme sem volt róla, miért hajszolja az élvezeteket, de Rozgonyi Mária pontosan tudta, hogy az ifjú király menekül.

Menekül a sokáig már nem késleltethető döntés elől.

Mert valakinek döntenie kell. A meghirdetett hadjáratra szállingóztak a hadak a váradi táborba. Valakinek az élükre kell állnia, vagy – miképp Ulászló egyre gyakrabban gondolta – haza kell küldeni őket egyszer s mindenkorra.

Egyetlen ember dönthetett, de ez az egy ember épp összeroppanni készült a felelősség súlya alatt.

Mária mindent megtett, hogy feledtesse vele a gyötrelmes gondokat. De mivel szem- és fültanúja volt, amint Ulászló minden reggel rémálmokból riadva ébred, nyilvánvaló volt számára, hogy mi az, amitől igazán retteg az ifjú király.

– Álmomban Hunyadi üldözött – hörögte Ulászló; beesett mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt. – Egy hatalmas csatatéren álltunk… Fekete volt az ég, villámok cikáztak a sötét felhők mögött. Körülöttünk halottak tízezrei… halottak mindenütt, halottak vastag szőnyege borított mindent, ameddig a szem ellátott. Én nem mozdulhattam, mert Hunyadi megparancsolta, hogy maradjak veszteg… Ő volt, aki mindenütt felbukkant a harcmezőn… akár az apokalipszis egyik lovasa. Lángoló pallosa halált osztott, bármerre vágtatott… Ezrével hullottak előle a törökök, és amikor már egy sem maradt körülötte a harcmezőn, megtorpant irdatlan fekete lován, felemelte sisakrostélyát, és rám bámult a messzeségből. „Most te következel…”, kiáltotta, és dühödten nekem rontott. Körülöttem mindenki menekülőre fogta, és Hunyadi közeledett, egyre csak közeledett. Nem lehetett előle elbújni, nem lehetett előle kitérni. Menekülőre fogtam, vágtattam a holtak között, és a holtak szánakozva néztek rám, mintha csak azt mondanák, hogy menten én is közébük fekszem… Bele a hideg, rothadó hús-szőnyegbe… És csak vágtattam… És Hunyadi üldözött, a sisakja résén lángot lövellt tekintete, tüzes pallosát a magasba emelte, hogy lesújtson rám.

– Nincs semmi baj, Wladislas! Csak álom volt!

Az ifjú király odabújt Máriához, és már maga a mozdulat is arról árulkodott, hogy szerencsétlen élete nagy részében azt kereste és keresi, míg él, amit oly korán elvettek tőle: az óvó anyai gondoskodást.

Rozgonyi Mária képes volt megnyugtatni őt, ahogy csak asszony tud megnyugtatni egy zaklatott férfit. Szeretkezni kezdtek vadul, szenvedélyesen. Ulászló számára az aktus nélkülözhetetlen állomás volt a lelki megnyugváshoz vezető úton; Mária számára unalmas, de legalább gyors testgyakorlat.

Ölelkeztek, s közben Mária nyögve suttogott a férfi fülébe:

– Visszavárlak, Wladislas! A béke az egyetlen esélyünk. Ha béke lesz, te meg én örökké együtt maradunk. Nem történhet akkor semmi rossz teveled és énvelem. Ha béke lesz…

Ulászló nem beszélt szeretkezés közben, úgy zihált, mintha menten kilehelné a lelkét.

– Ne feledd, el kell fogadnod a szultán békeajánlatát! Érted? Nem szabad azzal törődnöd, amit Hunyadi mond, mert Hunyadi rosszat akar. Az álmok nem hazudnak! Hunyadi az életedre tör!

A király feltétlen imádattal nézett az asszony szemébe.

– Szeretlek! Te vagy a mindenem!

És az asszony habozás nélkül hazudta:

– Szeretlek, uram! És mindig is szeretni foglak!

Ezen alkalommal azonban a király vágyai nem teljesedhettek be egészen, mert váratlanul kitárult az ajtó, és a tiltakozó apródokat félrelökdösve egy megtermett asszony tolakodott be. Haja kibomlott, dühödt fúriaként viharzott keresztül a szerteszét szórt ruhák halmain, és vörös képpel megállt a baldachinos ágy előtt.

Mária felsikoltott.

– Anyám!

Rozgonyiné Cicelle asszony, a dunai amazon szeme villámokat szórt.

– Te szemérmetlen szajha!

Az egyetlen ember, akitől Mária félt, mi több, rettegett, most ott tornyosult fölöttük. A galambóci csata hőse, Zsigmond király gályáinak egykori parancsnoka magatehetetlen dühvel bámult rájuk.

– Erre neveltelek, te aljas kis kurva? Erre?

Ulászló nem tudta, ki ez a nő, bár találkoztak már, de a pillanat hevében nem ismerte fel. Amikor Cicelle lecsapott közéjük, egy pillanatra azt hitte, őt akarja megölni, de az asszony csak félretaszította a vékony dongájú fiút, hogy a hajánál fogva ragadhassa meg Máriát.

– Szégyent hoztál a családodra! Elviszlek innen!

Mária felsikoltott fájdalmában.

Rozgonyi Cicelle ellentmondást nem tűrve vonszolta maga után úgy, ahogy volt, mezítelenül, a szeretkezéstől verejtékesen.

Ulászló dermedten bámult utánuk, és képtelen volt megmoccanni.

– Ezért neveltelek? Ezért tanítottalak? Hogy világ csúfjára a király ágyában szajhálkodjál? Ha apád élne, most szíjat hasítana a hátadból!

Ez a nap fölöttébb emlékezetes maradt a budavári szolgálók, apródok, léhűtők számára, hisz régen lehettek szemtanúi ilyesfajta látványosságnak, mint amiről Cicelle asszony gondoskodott számukra. A hajánál fogva cibálta végig a palota folyosóin a vinnyogó, magatehetetlenül rángatózó Máriát le, egészen az udvarig, ahol utazóbatárja indulásra készen várt rá.

Egyetlen alabárdos őr sem mert közbelépni. Ki ne hallotta volna hírét a legendás harcos asszonyságnak?

Ulászló, Magyarország és Lengyelország koronás királya az ablakból leste, hogyan rugdossa be a batárba nevelőanyja Rozgonyi Máriát, az ő gyönyörű, gyöngéd szeretőjét.

Amikor az udvaron is elhalt már a szolgák kárörvendő nevetése, és ismét baljós csend ült a palotára, Giuliano Cesarini, San Angele püspöke kopogtatott illedelmesen a királyi lakosztály ajtaján. Mivel választ nem kapott, belépett.

A király az ablaknál a földre csúszva zokogott. Elég volt egyetlen pillantást vetni a szétdúlt baldachinos ágyra, a bíboros kitalálhatta, hogy mi történt.

– Felség! Édes Istenem, felség! Hát szabad ezt? – Felsegítette és az ágyhoz támogatta a zokogó királyt. – Felség, hagyd ezt azonnal abba! Talán az Úr keze játszott közre, hogy úgy történtek a dolgok, ahogy történtek.

– Nem törhetnek be ide csak úgy! – motyogta Ulászló a könnyeit nyeldekelve. – Ez a királyi lakosztály! Miért nem állították meg az őrök?

– Nos, felség, azért, mert Cicelle asszony élő legenda. Hősiesen védte Pozsony várát ellenségeink ostromakor, te magad is sokat köszönhetsz neki. Megjegyzem, én sem szívesen álltam volna az útjába.

– Egyedül maradtam, bíboros úr! Mindenkit elveszítettem, akit szerettem. Meg vagyok átkozva!

Cesarininek fogalma sem volt róla, hogy Rozgonyi Mária milyen veszedelmes gondolatokat ültetett el a király fejében. Számára az egész botrányos szerelmi viszony csupán apró, zavaró tényezőnek tűnt, amely napokkal késlelteti a hadjárat megindítását.

– Azonnal indulunk, fiam! Öltözz fel! Rázd meg magad, és lépj tovább!

A bíborosnak nem kellett színlelnie, valódi atyai érzéseket táplált ez iránt a bohó fiatalember iránt. Látta őt tizenhat esztendős, tágra nyílt szemű, koraérett serdülőként, akinek máris két királyságot kellett igazgatnia, látta önnön küldetéstudatának súlya alatt roskadozó, romantikus lovagszerepben tetszelegni, látta szerelmesnek, és látta minden nemes ideát levetkezve magáról élvhajhász kurafinak is.

– Hová megyünk? – Ulászló tétován nyúlt az ágy lábához hajított inge után.

– Váradra, felség. Sok a tennivalónk. Előttünk áll a keresztény világ legszebb, legnemesebb küldetése. Hálát adhatunk a teremtőnek, hogy minket, érdemteleneket választott engedelmes eszközéül. Induljunk hát! Fel, kalandra, királyi úr!

Ulászló haloványan elmosolyodott.

– Benned megbízom, bíboros úr! Tudom, hogy te soha nem csapnál be engem.

Cesarini nem értette.

– Ki merne becsapni téged, felség?

Ulászló óvatosan közelebb hajolt, és úgy suttogta a bíboros fülébe, mintha attól tartana, hogy még itt is kihallgatják minden szavát.

– Hunyadi…

– Hogyan, uram?

– Hunyadi… Tudom, hogy az életemre tör…

És Cesarini egyszeriben rádöbbent, hogy a háttérben történt valami, ami elkerülte a figyelmét. Hogy lehetett ennyire ostoba, hogy nem figyelt fel a fenyegető veszedelemre?

– Hogy Hunyadi, felség? Az életedre törne? Bizonyos vagy benne?

– Akik szeretnek, próbálnak megmenteni engem, eminenciás uram. Ezért jutott tudomásomra, mire készül ellenem… Ő, és Újlaki… És mások is beavatottak az elveszejtésem tervébe… sokan.

A bíboros megölelte a fiút.

– Nincs semmi baj, felség. A királyi bandériumok indulási parancsra várnak. Kérlek, add ki a parancsot most! Nincs több vesztegetnivaló időnk!

– Talán holnap, Cesarini… Talán holnap…

– Nem, felség. Most. Most kell útnak indulnunk.

– Este a vadászpalotában…

– Nem! Egyszer s mindenkorra vége a léhűtő életnek, felség. Én majd vigyázok rád. Krisztus katonája vagy, Jézus urunk első lovagja. Ébredj hát! Charlemagne és Macedóniai Alexandrosz örököseként fennkölt tettek várnak rád! Én elvezetlek a dicsőség kapuihoz, és ígérem neked, együtt lépünk be a fény csarnokába!

Ulászló értetlenkedve nézett fel a bíborosra, aztán egyszeriben elmosolyodott.

– A fény csarnokába…

– Vár minket a nagy kaland, uram! Vár Drinápoly, Konstantinápoly, vár rád a szent sír és a megszabadítandó Jeruzsálem!

Ulászló inge ujjába törölte orrát.

– Ha te nem lennél mellettem…

– Én mindig melletted leszek, felség. Ígérem.

Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa lassan talpra segítette a húszéves fiút, két hatalmas királyság urát.

Néhány perccel később kiadta a parancsot Olesnicki püspöknek, hogy a királyi csapatok még a nap folyamán kezdjék meg menetelésüket Várad felé.

14.

ÚJLAK, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT JAKAB HAVÁNAK 31. NAPJA

Vad vihar tombolt a vidék felett. A Duna haragoszöld tajtékot vetett, s összetörte mind a parti cölöpökhöz kötött halászcsónakokat. Az égen fülsiketítő robajlással villámok cikáztak keresztül, pillanatokra széjjeltépve az éjszaka sötétjét.

Újlak vára a villámfényben igazi kísértetkastélyra emlékeztetett.

A vár ura, Újlaki Miklós a szobájában vedelt azon az éjszakán is. Nem számolta már a napokat, sejtelme sem volt róla, hány hete tért haza Budáról, csak azt tudta, hogy életének vége van. A saját felesége sározta be a nevét, az az asszony, akiben kénytelen volt megbízni, és aki az első adandó alkalommal koncként dobta oda őt az ifjú király lábaihoz.

Bárhogy törte is fejét Miklós, újra és újra arra a következtetésre jutott, hogy nincs több esélye, minden menekülési út elzáródott előtte. Csak idő kérdése, és el fognak jönni érte, és könnyen lehet, hogy oly csúf véget ér röpke pályafutása, mint nevezetes nagyapjáé, Kont Miklósé, kinek fejét Zsigmond király csapatta le felségárulás vádja miatt. És ezeken a fölöttébb nyomasztó gondolatokon csak a jó kamonci bor segített, s abból is csak a nyakló nélkül vedelt mennyiség.

Azon a különös éjszakán, mikor odakünn az elmúlt tíz esztendő legcudarabb vihara cibálta, szaggatta a Duna-parti fákat – Miklós már-már átcsusszant az öntudatlan részegségbe. Ez az édes-borús lebegés, ez a súlytalan, gondtalan állapot volt az egyetlen, amiben képes volt önmagát elviselni.

Sötétség vette körül, sem ő, sem Csutorásné – aki órákkal ezelőtt bort hozott fel neki a pincéből –, nem bajlódott azzal, hogy mécsest gyújtson. Miklós a szoba közepén hevert, kezében az utolsó kupa kamoncival, és a fekete mennyezetet bámulta. Az ablak tárva-nyitva, a szél hideg esőpermetet és a fák letépett leveleit sodorta az arcába. Újlak urát már ez sem zavarta. Csak nézte a mennyezetet időről időre megvilágító kékesfehér villámfényt, ami élesen kirajzolta a repedéseket, aztán hagyta, hogy a gyorsan visszalopódó sötétségben megelevenedjenek legszörnyűbb rémálmai.

Az ajtó oly halkan nyílt ki, hogy először észre sem vette. A folyosón lobogó fáklyák rőt derengése végigcsorgott a padlón, és rávetült Miklós arcára is.

Valaki állt az ajtóban, és őt bámulta.

Újlaki elégedetlenkedve feltápászkodott, abban a hitben, hogy megint Csutorásné jött perlekedni vele. Felkészült rá, hogy a csaknem üres kupát hozzávágja egykori dajkájához.

De az ajtóban nem Csutorásné állt.

A kislány volt az.

Kísértetiesen sovány, beesett arcú, nagy, szomorú szemű kislány talpig feketében, mintha előre gyászolná szánalmas életét.

Miklós összerezzent.

– Mit keresel te itt?

– Félek – suttogta a lány, de a vihar zajában nem lehetett hallani a hangját.

– Eriggy a dajkádhoz! – mordult fel Újlaki. – Semmi keresnivalód itt!

A gyermek remegve közelebb lépett, de a következő pillanatban, amikor újabb villám hasította ketté a viharos égboltot, és a szoba megtelt vakító fényességgel, ijedten összerezzent.

– Azt mondtam, takarodj innen!

– A dajkám alszik, és nem lehet felébreszteni – mondta cérnavékony hangon Cillei Erzsébet. – És én nagyon félek, uram.

Most már Miklós is látta, hogy a teremtés minden ízében reszket, arcát könnycsíkok maszatolják.

– Lehet, hogy elpatkolt a vén matróna? – vihogott Újlaki, és megpróbált feltápászkodni. – Ha egy kis szerencséd van, soha fel sem ébred többet. Én is rosszakat álmodnék, ha ilyen dajkám lett volna…

Erzsébet kivárt néhány szívdobbanásnyi ideig, aztán odarohant Miklóshoz, és átölelte a nyakát.

Újlaki döbbenten tűrte, mozdulni sem tudott a meglepetéstől.

– Hé, hé… Lassan a testtel… Én…

– Nagyon félek, uram… Félek a vihartól…

Miklós idejét sem tudta, mikor ölelte meg utoljára gyermek. A nyaka köré fonódó karok érintése furcsa bizsergést keltett a szíve tájékán, borostás arcán érezte a kislány könnyeinek forróságát. S bár az elébb még a lehető leggorombább módon akarta elzavarni, most azt cselekedte, amit ösztönei diktáltak: megölelte Erzsébetet.

– Nincsen semmi baj, kincsem. Ez csak egy vihar. Errefelé sok a vihar, nem kell félni tőlük.

Erzsébet úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni.

– Nem haragszol, uram? A dajkám soha nem ölel meg.

– Nem haragszom. Dehogy haragszom…

Egy újabb harsány villámlás után mintha az eső újult erővel szakadt volna.

– Becsukjam az ablakot? – kérdezte Miklós. – Azt hiszem, nagyon hideg van itt.

– Igen, az jó lenne.

Újlaki feltápászkodott, és az ablakhoz tántorogva igyekezett a zsalukat bezárni.

– Sötét van. Gyújtsak mécsest?

– Az is nagyon jó lenne, uram.

Csoszogás, motoszkálás, egy asztalról levert serleg fémes zörrenése a padlón… Újlaki kibotorkált a szobából, és kisvártatva égő fahasábbal tért vissza. A rőt fény rémes maszkot varázsolt az arcára, de Erzsébetet ez sem zavarta. Halványan elmosolyodott.

– Olyan csúnya vagy, mint a várnagyunk felesége.

– Még hogy csúnya vagyok? – dohogott Újlaki, miközben meggyújtotta a mécsest. – Hát tudd meg, kis hölgy, hogy napvilágnál egészen jóvágású fickó volnék.

– Hazudsz – nevetett a kislány. – Láttalak napvilágnál is.

Újlaki grimaszolt, Erzsébet nevetett.

– Ide ülhetek melléd?

– Jobb lenne, ha visszamennél a szobádba, és aludnál. Ez a vihar még sokáig eltarthat.

– Nem tudok aludni. Félek.

– Akkor felébresztem a dadádat.

– Ne, őt ne! Tőle félek a leginkább!

Újlaki meghökkent.

– Tőle? De hisz neki kellene vigyáznia rád!

– Neki leginkább az a dolga, hogy a kísértetet távol tartsa tőlem. De nagyon gonosz. Tőle még a kísértetnél is jobban félek.

– Miféle kísértetről beszélsz?

– Cilliben lakik egy kísértet. Egy fekete ruhás, hófehér arcú asszony. Nagyon félelmetes. Mindig engem bámul az ablakból. Néha hallom, hogy szólongat, hogy hívogat. Néha éjszaka is hallom a hangját, és akkor még jobban félek. Apa szerint magával akar ragadni a pokolba, és dadus dolga, hogy megvédjen engem. De a dadus mindig csak alszik. Amikor nem alszik, kiabál velem… Nagyon gonosz némber…

Újlaki egyszeriben kijózanodott.

– Várj csak! Mit beszélsz, te kicsi lány? Miféle kísértet?

– Apa nagyon félt tőle engem. De azt mondja, nem engedi, hogy bántson. Nem értem, miért hozott ide, hozzád, ebbe a hideg várba… Apa mindig nagyon félt engem. Apa nagyon szeret. – Erzsébet a sírással küszködve Újlaki mellé gömbölyödött. – Apa azt mondja, a kísértet bántani akar. Ha ide is eljön a kísértet, te megvédesz?

Miklós megköszörülte a torkát.

– Az a fekete ruhás asszony, akit láttál, kincsem, az nem… kísértet. Az a te…

A lány tágra nyílt szemmel bámult rá, de Újlaki ráébredt, jobb, ha nem folytatja.

– Ide hallgass! Itt nem eshet semmi bajod! Ez az én váram, olyan, mint egy hegyi erőd. Láthattad, amikor megjöttetek, sok-sok katonám van! Ők mindentől megvédenek téged, mert én azt parancsoltam nekik, hogy vigyázzák az álmodat!

– Apámnak több katonája van…

– Az lehet. De nekem is éppen elég sok van, elhiheted. Főképp, amikor zsoldot kell fizetnem nekik.

– Mesélsz nekem valamit?

– Inkább nem. El sem tudod képzelni, milyen fáradt vagyok.

– Mert túl sok bort ittál. Érzem ám a szagodon!

– Na és ha sok bort ittam? Az én borom. Az én házam!

Erzsébet elkomorult, lesütötte a szemét.

– Mesélj valamit!

– Én nem tudok mesélni. Felköltetem Csutorásnét, majd az mesél neked.

– Nem. Te mesélj!

– Azt sem tudod, hogy ki vagyok!

– Azt nem tudom. De azt igen, hogy olyan ronda vagy, mint a várnagyunk felesége.

Újlaki megint fintorgott, a kislány nevetett.

– Neked van kislányod, uram?

A férfi eldőlt a padlón, és karját feje alá tette.

– Van. De ő nem lehet itt velem, tudod? Talán soha többé nem láthatom az életben.

– Miért?

– Mert ő egy kis hercegnő. Másutt nevelik, messze-messze innen, egy csodálatos, gyönyörűséges kastélyban. Mindent megkap, ami csak szem-szájnak ingere. Meseszép ruhákban jár, szolgák hada lesi minden parancsát.

– Mi a neve?

– Annácska.

– Hasonlít rám?

Újlaki fájdalmasan elmosolyodott.

– Egy kicsit.

– Szebb? – fortyant fel Erzsébet.

– Nem, dehogy. Inkább úgy mondanám, hogy pontosan olyan szép, mint te vagy, csak éppen máshogy szép. Tudod, ő olyan…

Újlaki megpróbálta maga elé képzelni Anna arcát, a leányét, akit ő nemzett, és döbbenten kellett megállapítania, hogy már nem emlékszik pontosan rá. Kerekded arca volt? Hosszúkás? És a szeme színe? Az anyjára hasonlított inkább, vagy őreá?

– Mi a baj?

– Nincsen semmi. Csak az ember néha nagyon nyomorultul tudja érezni magát.

– Apa is ilyen néha. Ő is iszik, amikor magányos és bús.

– Igazán? Na, ezt nem gondoltam volna.

– Apa olyan, mint te vagy. Egyedül ül a szobájában, néz maga elé, és iszik. Amikor szólok hozzá, sokszor meg sem hallja. Csak ül, és nagyon gondolkodik valamin.

– Apád okos ember, kincsem. Mindig töri a fejét.

– Tudom. De keveset játszik velem. Pedig senki más nem játszik velem, csak ő. Ritkán. A dadus azt mondja, csak a parasztkölykök játszanak, nekem nem illik.

– Hát ez – jelentette ki akadozó nyelvvel Újlaki – nagy bolondság. Itt játszhatsz, kincsem. Van a várban pár kölök, velük nyugodtan kergetőzhetsz, bújócskázhatsz, amennyit csak akarsz.

Cillei Erzsébet oldalra fordította a fejét, mintha nem hinne a fülének.

– Tényleg?

– Hát persze. Én vagyok a várúr, itt az történik, amit én parancsolok.

– Feleséged is van?

Miklós nem felelt.

– Feleséged is van? – ismételte meg a kérdést a kislány.

– Igen van. De ő már nem lakik itt.

– Hanem akkor hol lakik?

– Messze-messze, egy nagy és gyönyörű palotában, ahol szolgák hada lesi a parancsait, és csodaszép ruhákban jár…

– Ez különös. – Erzsébet elszomorodni látszott. – Van kislányod, és nem lakik itt, veled, hanem egy messzi-messzi palotában. Van feleséged, és ő sem lakik itt veled, hanem ő is egy messzi-messzi palotában.

– Én egy ilyen kibírhatatlan ember vagyok. Előbb-utóbb mindig egyedül maradok.

– Nem hinném. Szerintem tréfás ember vagy.

– Na, ezt se mondták még nekem.

– Itt alhatok veled?

– Ugyan! Ez butaság! Ott a kényelmes szobád…

– Na és a…

– Igen, tudom. A gonosz dadusod. Felőlem… De aztán egy panaszszót se halljak ám! Azt hiszem, horkolok, mint egy mormota.

– Azt szeretem. Megnyugtat. Apa is horkol.

Újlaki kábán feltápászkodott és a kályhafalhoz lépett, leemelt a padkáról egy hatalmas medvebundát.

– Feküdj ide, és aludj.

– De ugye nem hagysz itt?

– Nem hagylak itt. Nekem nincs hová mennem, kincsem.

Cillei Erzsébet elhelyezkedett a medvebundán, egy ideig bámulta a vörösen derengő falakat, s hallgatta az odakint zúgó vihart.

– Mesélj, kérlek!

Újlakinak tiltakozni sem maradt ereje.

– Miről?

– Mesélj a kislányodról. Annácskáról. Aki szép, mint én, de kicsit másként szép. Milyen kastélyban él? Egyedül van abban a kastélyban?

– Nem – mosolygott bágyadtan Miklós. – Képzeld csak, egy daliás herceg lakik vele, aki feleségül kérte, és amíg fel nem nő, addig minden éjjel vigyázza az álmát.

– Egy igazi herceg?

– Bizony, egy igazi herceg.

– Szép az a herceg?

Újlaki megpróbálta felidézni Brandenburgi Vilmos arcvonásait, de őrá sem nagyon emlékezett. Tulajdonképpen hány éves lehet a lánya? Tíz? Tizenkettő? Lehet, hogy nemsokára elhálják a házasságot Vilmossal?

– Szép az a herceg?

– Szép bizony. Amilyennek egy hercegnek lennie kell.

– Egy napon engem is egy herceg vesz feleségül. Apa szerint a világ leggazdagabb és legszebb hercege kéri majd meg a kezemet.

– Ebben biztos vagyok.

– No, mi lesz? Mesélsz végre?

Újlaki megtörölte orrát. A részegség kellemes lebegése elmúlt már, s a helyében a feltörő önsajnálat és fájdalom sötét hullámai töltötték ki az űrt.

– Elmesélem neked, hogyan mentettem ki az én gyönyörű Anna hercegnőmet Prága városából?

– Megmentetted? Ez igaz?

– Igaz bizony.

És Újlaki Miklós mesélni kezdett. De a meséjében minden, ami mocskos volt és fájdalmas, széppé és tisztává varázsolódott. És a meséjében ő volt a hős, aki egymaga megmentette Annácska életét a bérgyilkostól. És a meséjében Annácska apának nevezte őt.

Amikor befejezte a mesét, Cillei Erzsébet már édesen aludt.

Újlaki hozott még egy bundát a kályhapadkáról, és betakargatta vele a kislányt.

Különös módon jó érzés volt úgy álomra hajtania a fejét, hogy tudta, nincsen egyedül. Hetek óta nem aludt olyan jól, mint azon az éjszakán.

15.

Hanem hajnalban megint ribillió támadt. Utazóbatár zörgött be a vár udvarába, s Újlaki az őrkatonák dühödt szentségelésére riadt. Első gondolata az volt, hogy tán Cillei jött el a leányért, de ahogy hunyorogva kibotorkált a folyosóra, látta, hogy a batár oldalán a Rozgonyiak szárnyait bontogató vadmadár címere díszeleg.

– Hát ez meg ki a kínkeserves istennyila akar lenni?

A következő pillanatban Cicelle asszony szállt ki, és határozott mozdulattal maga után rángatta Máriát is a kocsiból.

Újlaki elvigyorodott.

– Az én drága anyósom!

16.

A kislány is felébredt persze, és ijedten követte Újlakit a folyosóra. A férfi ekkor már lent loholt a lépcsőkön, hogy illő mód köszönthesse az érkezőket. Erzsébet egyiküket sem ismerte, de amit odafentről látott és hallott, az halálra rémítette.

A megtermett asszonyság durva lökésekkel taszította a várudvar földjére a vele érkező fiatalabb nőt. Utóbbi sikoltozott, könyörgött, de mindhiába. Újlaki leért hozzájuk, a harcias amazon pörölve megindult feléje. Erzsébet a kerengőn csak annyit hallott az egészből, hogy valami hadjáratról volt szó, ahol Újlakinak is ott kellett volna már lennie, de az csak gyáván meghúzódik a vackában, és hogy igazán összeillenek ők ketten ezzel a… és itt az amazon olyan kifejezést használt, amelyről Cillei Erzsébet pontosan tudta, hogy úri kisasszonyok a szájukra sem vehetik.

Miklós elvörösödve legyintett rájuk, és megfordult, hogy visszamenjen a szobájába. A harcias asszonyság még egy hatalmas pofonnal elbúcsúzott a fiatal nőtől, majd, mint aki jól végezte dolgát, felkapaszkodott a batárra, és a kocsi máris kizötykölődött a várkapun.

A kislány nem értett semmit az egészből.

Amikor Újlaki felért hozzá, rámosolygott és megsimította a feje búbját. Visszavezette a szoba küszöbéhez.

– Nincsen semmi baj, kincsem.

– Ki az a nő?

– A feleségem.

– Nem lakik már abban a nagyon távoli, meseszép palotában?

– Úgy néz ki, már nem – vigyorgott a férfi.

– És a kislányod is hazajön?

– Nem. Ő soha nem jön haza.

A lépcsőfordulóban a fiatal nő bukkant fel. Arca csupa zúzódás, haja megtépve, ruhája megszaggatva. Könnyei elmaszatolták az orra vérét az állán.

Rozgonyi Mária megpillantotta a kislányt fáradt, megkínzott tekintettel, és ösztönösen elmosolyodott.

Újlaki Miklós becsapta az orra előtt az ajtót.

– Éhes vagy? – kérdezte Erzsébetet. – Szólok Csutorásnénak, hogy hozzon valami harapnivalót!

– Ő is velünk eszik?

Újlaki leguggolt a kislány elé.

– Nem, kincsem. Ez a mi várunk. Csak a miénk. A tiéd meg az enyém. Jó lesz így?

Cillei Erzsébet játékosan meglegyintette a férfi arcát.

– De azért csúnya vagy, mint a várnagyunk felesége. És büdös is. És borostás. Apa soha nem borostás.

– Tudod, mit, kis hercegnőm? Én most megfürdök, megberetválkozom, aztán jól belakmározunk, és utána megmutatom a várat meg a környező birtokokat. Gyönyörűségesek a kertjeim eső után! Édes a föld illata ilyenkor…

– És azután játszhatok is?

Újlaki komolyan bólintott.

– Mindennap játszhatsz, kincsem.

– És a dadus?

– Lefejeztetem, ha csak egy szót is mer szólni!

Erzsébet a nyakába borult.

– Meddig maradhatok nálad?

De erre a kérdésre még Újlaki Miklós sem tudott választ adni. Azt mégsem mondhatta a kislánynak, hogy egészen addig a napig maradhat, amíg egy Hunyadi János nevű ember a halálát nem leli a közeljövőben.

17.

Rozgonyi Mária számkivetett magánya még két napig tartott. Akkor végre megérkezett Gertrude, a komorna. Mária elébe sietett, s zokogva egymás nyakába borultak, mintha már attól tartottak volna, hogy soha többé nem láthatják egymást.

– Sikerült? – kérdezte Gertrude. – A király megkötötte a békét?

Mária vállat vont.

– Sejtelmem sincs. De azt hiszem, hogy meg tudtam győzni őt. A bíboros Váradra vitte, ahol a sereg gyülekezik. Néhány napon belül kiderül, sikerrel jártam-e.

A komorna két kézbe vette úrnője kihűlt kezét.

– Jöjj, kedves. Most már nem lesz semmi baj.

Bezárkóztak az asszony szobájába, és két hétig elő sem jöttek onnét.

Nem hiányoztak senkinek.

18.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJÉNEK NEGYEDIK HAVÁBAN71

A Muradye Palota díszes épületeire baljós csend telepedett azon a nyáron. Pisszenni sem mert senki. Bezzeg odakinn, a városban! A csauszok lázasan dolgoztak a külvárosokban, a városfalaknál. Szerették volna nyár végére befejezni az erődítési munkálatokat, ahogy azt még Murád parancsolta nekik.

Még az előző szultán…

Mert a birodalmi fővárost immár az ifjú uralkodó, a tizennégy esztendős Mohamed Hán szultán uralta. Az ifjú uralkodó pedig úgy hitte, hogy újonnan ölébe pottyant birodalmának távoli végvidékei forognak végveszélyben, arról sejtelme sem volt, hogy maga a város is.

Edirne a végítéletre készült.

Az előző év vége óta terjedt a szóbeszéd, hogy heteken belül megindul az átkozott Hunyadi hadjárata, és akkor minden iszlámhitűnek menekülnie kell vissza, Ázsiába, ha nem akar rút kínhalált halni az engürúszok kezeitől.

Az sem nyugtatta meg a főváros népét, hogy később hírét vették a karamániai emír fegyverletételének és Murád teljes diadalának. Anatólia ugyanis messze volt, az engürúszok viszont közel.

Vészesen közel.

S az is igaz, hogy Murád kifüggesztette az engürúsz király „követei” által aláírt békeszerződés szövegét a város több pontján, ám a nyugatról és északról érkező karavánok egyöntetűen arról számoltak be, hogy Magyarország a küszöbönálló hadjárat lázában ég, már gyülekeznek a keresztény hadak az Alföldön, s csak arra várnak, hogy a Hadak Villáma az élükre álljon.

A leggazdagabb edirnei kalmárok bezárták boltjaikat, a piacok elnéptelenedtek, s mind többen indultak neki fejvesztve a Gelıboluba vezető útnak, hogy aztán meg se álljanak a túlparti Bursáig, a régi szultán, Murád menedékét kérve.

Mohamed erre elrendelte a város lezárását.

Se ki, se be…

Edirne forrongott, s lakói lélekben felkészültek az elkerülhetetlen végre.

– Miért nem tértek még vissza az anatóliai csapatok? – Az ifjú szultán szeme villámokat szórt.

A szokásokkal ellentétben a dıván ülésén a nagyvezír és a ruméliai hadak főparancsnoka nem az uralkodó oldalán foglaltak helyet a többi főméltóság között, hanem a trónus lábánál – térdre ereszkedve kellett, hogy beszámoljanak a kialakult helyzetről.

– Kérdeztem valamit! – mennydörögte a fiú, és fején megremegett a hatalmas szultáni turbán, melyet akkora gyémánt fogott össze középen, mint Mohamed ökle.

Halil pasa, nagyvezír önkéntelenül is arra gondolt, hogy nem csak a turbán nagy erre a fejre, de a feladat is jócskán túlszabott a szerény képességű fiúgyermekre, akinek a hangja, lám, jóval nagyobb, mint a bölcsessége.

– Az anatóliai csapatok, fényes tekintetű padisah, addig maradnak Anatóliában, amíg teljesen biztonságos nem lesz a helyzet Karamánia határvidékén. A helyedben óvakodnék attól, hogy idő előtt visszavonjam az iszlám büntető fegyvereit a lázadók földjéről, uram.

– Az én dolgom eldönteni, hogy mitől óvakodom! – sziszegte a szultán. – Szükségem van minden csapattestre. Miért nem engedelmeskedik az anatóliai beglerbég? Azt hiszi talán, még mindig az apám a szultán?

– Biztosíthatlak, fényes tekintetű padisah, Allah növessze hosszúra szakállad, hogy az anatóliai beglerbég tisztában van vele, hogy te egyedül uralod a hatalmas Oszmán-ház birodalmát!

– Akkor miért nem teszi, amit parancsoltam?

Halil pasa oldalra pillantott, hogy lássa Seháb ed Dihn arcát. A ruméliai beglerbég vonásai rezzenéstelenek maradtak, nyilvánvalóan nem kívánt beleszólni a vitába.

– Sarudzsa pasa bizonyára már megindította az első csapatokat nyugat felé. De időbe telik, amíg…

– Nincs időnk! – Mohamed felpattant a teknősbékapáncél berakású trónusról, és hátratett kézzel fel, alá kezdett járkálni a két térdeplő főúr előtt. – Világosan elmagyaráztam nektek, hogy még az ősz beállta előtt át kell lépnünk a Duna vonalát!

A fővezír újra Seháb ed Dihnre sandított, s most már az is biccentett, jelezve, hogy tisztában van a helyzet komolyságával.

– Engedelmet, szultánom – kezdte a beglerbég. – Azok után, hogy atyád aláírta a békeszerződést az engürúsz királlyal, nem tehetjük meg, hogy átlépjük a határt. Annak katasztrofális következményei lennének! Süleyman Baltaoğlu kapıcıbaşı72 valószínűleg ezekben a napokban érkezhet meg Wladislas király udvarába…

Mohamed közel hajolt hozzá, a nyakában csüngő hatalmas lánc végén a színarany medál a térdeplő beglerbég homlokán csattant.

– Mit mondtál?

– Szultánom…

– Hogy merészeled? Kétségbe vonod a parancsomat? Megkérdőjelezed bölcsességemet?

– Soha nem merészelnék ilyesmit, fényes tekintetű padisah! – Seháb ed Dihn elérkezettnek látta az időt, hogy térdével megérintse a földet, majd ajkaival csókokkal halmozza el az előtte toporzékoló fiú saruját. – Éppen ellenkezőleg, minden vágyam, hogy dicsőséget hozzak nevedre! Hogy szolgáljalak! Hogy engedelmes eszközöd legyek!

Mohamed elrántotta a beglerbég szájától a lábát.

– Nem vagy méltó arra, hogy benyálazd a sarumat! Parancsba adtam, hogy a Duna mellett az erdőkben csekterek, tutajok százait rejtsétek el a nádasokban, a fák lombjai alatt! Elkészültek ezek a járművek? Elrejtettétek őket, ahogy kívántam?

Halil most már nem kérdőn nézett a beglerbégre; ezt Seháb ed Dihn kapta parancsba, nem ő.

– Szultánom, elkezdtük a munkát… De meg kell mondanom, mindaddig, amíg idehaza, Edirnében ez a lázongás…

– Miféle lázongás? – az ifjú szultán úgy perdült meg, mintha méh csípte volna meg.

– A beglerbég arra utal, fényes tekintetű padisah, hogy a janicsárok a város környéki táborokban… Nos, nem kaptak zsoldot már néhány hónapja.

– Miért nem?

– Mert üres a kincstár, szultánom. A magyarok tavalyi hadjárata…

– A janicsárok soha nem lázadnának fel szultánjuk ellen!

Ismét egy sokatmondó pillantásváltás Mohamed háta mögött.

– De uram, ami azt illeti…

– Van ennél nagyobb baj is, szultánom – Halil pasa nem kis bátorságról tanúságot téve nyögve feltápászkodott és kihúzta magát. – A városban lázít egy perzsa dervis.

– Igen, tudom – Mohamed meglepettnek tűnt. – Mi köze ennek ahhoz, hogy nem hajtjátok végre a parancsaimat?

– Fényes tekintetű padisah, ez a dervis mindenütt a lázongás magvát hinti. Amerre jár, prédikál, és az egyszerű nép igazat ad neki. A janicsárok is meghallgatják, és azt kérdezgetik egymástól, hogy vajon igaza van-e ennek a dervisnek? Valóban létezhet-e békesség a keresztényekkel? Ne feledd, uram, a janicsárok majd mindegyike kereszténynek született! Hodzsáink hiába igyekeztek kiirtani elméjükből a gyalázatos tanokat, a szívük mélyén még ott él Isa próféta.73 S most ezek a derék janicsárok azt kérdezik egymástól: ha igaza van a dervisnek, akkor miért kellene háborúznunk az engürúszokkal? Ha pedig nincs igaza, akkor hogyan lehetséges, hogy a dervis még él? Hiszen ha nincs igaza, a szultánnak már régen közbe kellett volna lépnie és elnémítania a hamis igéket terjesztő sarlatánt!

Mohamed most először némult el a kihallgatás megkezdése óta.

A szóban forgó hurufi dervis hónapok óta járta a várost, és újszerű tanai valóban veszedelmesek voltak, erről maga is meggyőződhetett. Az iszlám harciasságával szemben a perzsa a keresztényekkel való békés együttélésről prédikált, arról, hogy a keresztények szakadatlan zaklatása, a területeik ellen intézett újabb és újabb hódító háborúk előbb-utóbb elvezetnek majd a keresztények bosszújához, az pedig az iszlám birodalmának végleges bukásához.

– Azt akarod mondani – folytatta immár lecsillapodva Mohamed –, hogy a nép a hatása alá került?

– Ha kiadod a parancsot az engürúszok megtámadására, szultánom, félő, sokan megtagadják majd a parancsot. Tudnak a békéről, amit atyád szerzett nekünk, és bár tisztában vannak a béke súlyos árával, egyetértenek azzal, hogy a birodalomnak nyugalomra van szüksége. Túl nagyra nőttünk, túlságosan gyorsan. Mindent elveszíthetünk, ha újra növekedni szeretnénk…

Mohamed megvető pillantást vetett a nagyvezírre, azután a dıván többi tagjához fordult.

– Ti is így látjátok?

Csak egyvalaki mert szólni.

Hüszrev mollah, kazasker kádi,74 a birodalom legfőbb vallási méltóságainak egyike dús, ősz szemöldökét felvonva lépett előre.

– Te ifjú vagy még, Mohamed, én pedig hozzád képest öregember. Te hódításra vágysz és dicsőségre. Én már sok hódítást megéltem, és sokszor fürödtem a dicsőség tündöklő fényében. Higgy nekem: a birodalom jövője azon múlik, hogy mi, igazhitűek elég szilárdan hiszünk-e mindabban, amit a Korán tanít nekünk. Valljuk-e Allah prófétájának tanításait, vagy hagyjuk, hogy mindenféle eretnek nézetekkel szennyezzék be azokat? Amit ez az istentelen dervis művel, az sokkal veszedelmesebb annál, mintha az engürúsz király összegyűjti a hadseregét. Ha te dicsőségre vágysz, ifjú szultán, akkor először a hit veteményeskertjét kell megtisztítanod a benne elszaporodott gaztól, s csak utána, megerősödve szállhatsz szembe a külső ellenséggel!

Mohamed csalódottan bólogatott.

– Azért hívtalak össze benneteket, hogy halljam, miért nem teljesítitek a parancsaimat. Hogy miért nincs még Edirnében az anatóliai hadsereg? És ti egy nyomorult dervisről papoltok nekem? Egy hitszónokról, aki semmi mást nem tud, csak beszélni.

Megvetően végignézett a dıván tagjain.

– Úgy látom, apám kesztyűs kézzel bánt veletek! Úgy látom, nem vagytok képesek ellátni a hivatalotokat!

Halil pasa döbbenten nézett Seháb ed Dihnre, de az csak halovány mosollyal válaszolt.

– Tűnjetek a szemem elől! Menjetek, és rettegjetek a dervisetektől! Én majd hozzálátok a munkához, és amint a sereg maradéka megérkezik, nélkületek vezetem őket diadalra!

A mollah homlokát ráncolva tiltakozásra emelkedett, de Mohamed leintette.

– Te is tűnj a szemem elől, Hüszrev! Nincs többé szükségem a szolgálataidra!

A török főurak hajlongva, szemüket lesütve hátráltak ki a trónteremből.

Mohamed egyedül maradt.

És egyedül is érezte magát.

19.

Aznap este az ifjú szultán futárt menesztett a távoli Tokat várába, hogy Dracul-Oğlut azonnal eresszék szabadon, és minden tiszteletet megadva neki kísérjék Edirnébe, a színe elé.

Nincs szüksége ezekre a fajankókra! Majd ő Dracul-Oğlu segítségével rendet csinál a birodalomban! Ha kell, karóerdők szegélyezik az országutakat Gelıboluig, s ha kell, akár Bursáig! Nem lesz kegyelem senkinek!

Mohamed lázasan folytatta az Engürúsz elleni hadjárat tervezését. Pontosan arra készült, amivel Hunyadi szorította őket rendre sarokba: meglepetésszerű támadásra akkor, amikor az engürúszok nem számítanak rá.

Másnap este azonban egy váratlan esemény miatt fel kellett függesztenie a tervezgetést.

A szultáni palota közelében hangzavar támadt, és a bosztandzsi basi75 jelentette, hogy hatalmas tömeg közeledik a Muradye felé a Tunzsa hídjain keresztül.

Mohamed belesápadt a hírbe.

Hatalmas tömeg?

Kisvártatva egy véres, kövekkel megdobált, összevert öregember rohant be a kapun sípoló tüdővel, zihálva. A bosztandzsik ki akarták lökdösni, de az udvarra ekkor leérő Mohamed megállította őket.

– Ki ez az ember?

Nem kellett, hogy bárki is válaszoljon: a hurufi dervis volt az, akinek szónoklatai lázadásközeli állapotot idéztek elő a janicsárok körében.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte borsódzó háttal az ifjú szultán.

– Menedéket, fényes tekintetű padisah! Meg akarnak ölni! A nyomomban vannak!

– Gyorsan! A kapukat!

Mire a több száz fősre duzzadt tömeg a Muradye falaihoz ért, a kapuk már becsukódtak. A dühös sokaság üvöltve követelte, hogy adják ki nekik a dervist.

Mohamedet valósággal sokkolta az üvöltözés és a nyílt erőszak testközeli bűze, a tömegből áradó tömény gyűlölet. Felkapaszkodott a megerősített falakra, és óvatosan kilesett egy bástyafok mögül.

A sokaság odakünn már többezresre nőtt.

Mint kiderült, Müszrev mollah rendelte magához a dervist aznap délben a saját házához, hogy – úgymond – vallási kérdésekről eldiskuráljanak. Csakhogy a meghívó csapdának bizonyult, mert amint a dervis szónokolni kezdett, berontottak a házba Halil pasa katonái, hogy megpróbálják elfogni a lázítót.

Néhány híve mentette ki onnét szerencsétlent, aki a fél városon keresztül futott a feldühödött tömeg elől. Halil időközben sikeresen híresztelte el Edirnében és környékén, hogy a hitszónok valójában Hunyadi megbízásából ténykedő keresztény szemfényvesztő, rendbontó.

Most pedig a város valamennyi csőcseléke ott tolongott a szultáni palota kapuja előtt, és üvöltve követelte, hogy Mohamed adja ki a dervist.

– Mit akarnak tenni veled? – kérdezte sápadtan az uralkodó.

– Élve akarnak máglyára vetni! Könyörgöm, szultánom, ne engedd! Te tudod, hogy a szándékaim tiszták, szám mindig csak igazat szólt! Te tudod, hogy nem vagyok kém!

Mohamed intett neki, hogy hallgasson el.

– Hol van Halil pasa?

A bosztandzsi basi tisztelettel hajtott fejet.

– Odakint, fényes tekintetű padisah. A tömeget vezeti.

– A fővezíremről beszélsz?

– És Hüszrev mollah is. Ők hozták ide az embereket!

Az ifjú szultán csak ebben a pillanatban értette meg, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy dühödt hitvitáról. A dervis ellen szervezett tömeghisztéria egyik pillanatról a másikra átcsaphat az ifjú és tapasztalatlan szultán elleni felkelésbe.

És ki más is vezethetné a felkelést, mint Halil?

– Kinyissuk a kaput? – kérdezte a bosztandzsi basi.

– Ne! Semmi esetre se!

A dervis térdre rogyott és vért hányt.

Mohamed undorodva elhátrált tőle. Most mit tegyen? Odakinn, a falakon túl nőttön-nőtt a tömeg, és a hangjuk is mind elviselhetetlenebbé erősödött. Immár torkuk szakadtából üvöltöttek, s az üvöltésekbe mind több, a szultán személyére irányuló fenyegetés vegyült.

Mohamed minden ízében remegve hátrált vissza a palota épületébe.

20.

Mara Brankovics, a biridzsi kadin egész álló nap a leveleket fogalmazta. Az apró, ébenfa berakású asztalka fölé hajolva az atyjának és húgának írott leveleket szövegezte, aztán máris körmölte a Cilleinek gondosan megfogalmazott üzeneteket.

Egyetlen kérdés foglalkoztatta: sikerül-e a magyarokat valahogy békére kényszeríteni? A hébe-hóba beérkező hírek egyelőre nem sok jóval biztattak: az Alföldön már gyülekeztek a magyar urak bandériumai, és az erdélyi hadak is megindultak dél felé.

Az ablakon át a Marica felől forró nyári szellőt sodort a szél a terembe. Az oszlopok közé kifeszített illatos selymek meglebbentek.

Mara felpillantott.

Valahonnan tömeg morajlása hallatszott; valahonnan egészen közelről.

Sejtette, mi lehet a moraj oka. A biridzsi kadin elmosolyodott és letette az íróvesszőt. Reggelre ez a város már nem lesz az, ami valaha volt. Reggelre ez a birodalom megkezdi keserves végóráit.

Ideje megfürödni.

Talán utoljára.

Mara Brankovics egy utolsó pillantást vetett a pergamenekre, aztán feltápászkodott a selyemvánkosról.

21.

A fürdő zömök, zöld kupolás épülete a lakosztályából nyíló kerti ösvény végén állt, dús rózsabokroktól övezve. Odabent három núbiai gedicsli már átforrósította a köveket, éppen olyan hőfokúra, ahogy Mara szerette.

Belépett a soğukluk zöldalmaszín csempékkel díszített fülkéjébe, de ezúttal sem várta meg, míg a teste áthevüljön a gőztől. Átviharzott az elefántcsont keretes ajtón, és belevetette magát az égszínkék medencébe.

Lehunyta szemét, és élvezte a víz simogatását.

A közelből már mind jobban lehetett hallani a tömeg dühödt üvöltését.

Sietős léptek csattogása a hófehér márványon.

Mara hatun lelkén rég nem érzett elégtétel vett erőt; felkészült a pillanatra, amikor az ifjú szultán beront hozzá. Karját a medence márványkávájára tette, és kedves mosollyal fordult az ajtó felé.

Mohamed zihálva rontott be, szakadt róla a verejték.

– Segíts! Könyörgöm, segíts!

Mara engedelmesen fejet hajtott a birodalom új uralkodója előtt, és kérés nélkül kimászott a medence szélére.

– A tömeg! A tömeg a dervis kiadatását követeli! Halil vezeti őket… – lihegte Mohamed.

Mara nem felelt, lesütött szemmel odatipegett a fiú elé, és a falról leakasztott puha prémeket a márványra hajítva hanyatt feküdt rájuk, és hihetetlen ruganyosságról tanúságot téve széttárta a szultán előtt lábait, felkínálva neki szeméremtestét.

Mohamed szava elakadt.

– A segítségedre van szükségem, Mara! Mit tegyek? Kérlek… Állj fel!

De a biridzsi kadin nem moccant, karjával erősen tartotta lábát, továbbra is odakínálva nőiességét.

– Mara! Könyörgöm! Hagyd ezt abba! Ha átadom nekik a dervist… soha többé nem lesz tekintélyem előttük… Ha megtagadom… Mara!

Az asszony szenvtelenül mosolygott, a fürdő mozaikos mennyezetére függesztve tekintetét.

Mohamedet elöntötte a düh, megragadta Mara karját, és oldalra rángatta. A két, levegőbe meredő láb összecsuklott, de a biridzsi kadin nem jött zavarba, letérdelt a fiú elé, és ujjaival annak nemi szervét kereste a selyemruha redői között.

A szultán eltorzult arccal rúgott belé. Mara nekizuhant a falnak, vére ezúttal embermagasságban csapott fel az almazöld csempékre.

– Pusztulj el, szuka! Pusztulj el, ha nem akarsz segíteni! Hát nem érted, hogy életveszélyben vagyok?

Mara szédelegve ismét térdre emelkedett, és kitartó, türelmes mosollyal nézte Mohamedet. Nem szólt egy szót sem, és a szultán tudhatta, hogy nem is fog többé megszólalni.

Fémes szisszenés.

Mohamed elővonta övéből a tőrét.

Mara mosolyogva közelebb hajolt, és várta, hogy a penge elmetssze a torkát.

De erre már nem került sor; a soğukluk elefántcsont keretes ajtaján lándzsás bosztandzsik viharzottak be. Parancsnokuk fölöttébb sápadt volt, és ügyet sem vetve a vérző biridzsi kadinra, mélyen meghajolt a szultán előtt.

– Fényes tekintetű padisah! Áttörték a kaput!

Mohamed megtörölte verejtékező homlokát. Utolsó pillantást vetett az asszonyra, aki még mindig kitartóan mosolygott, aztán kihúzta magát.

– A dervis?

– Magunkkal hoztuk. A tömeg elárasztja a palotát, uram!

– Nincs semmi baj! Beszélek velük!

Amikor Mohamed Hán szultán kilépett a fürdőből, már nem reszketett. Egyenesen a palota főépületéből felé özönlő tömeg elé sietett, és mosolyogva feltartotta kezét.

– Állj! Állj, kedves népem! Sikerült elfogni azt az álnok csalót! Beismerte! Hunyadi kémje!

A tömeg egy emberként üvöltött elégedettségében.

A sokaság első sorain Halil pasa és Hüszrev mollah verekedték át magukat. Mindkettejük arcán jól látszott a csalódottság; nagyon közel álltak ahhoz, hogy a városi csőcselék elvégezze helyettük a piszkos munkát.

– Hol van? Hol van a dervis?

A bosztandzsik már vezették is elő a csupa vér, csupa mocsok öregembert, s amikor a tömeg elé taszították, lándzsáik nyelével még jókorát csaptak a lábai közé.

A sokaság őrjöngött örömében; megragadták a perzsát, és minden bizonnyal azonnal széttépték volna, ha a mollah nem inti csendre őket.

– Nem itt, híveim! Nem itt!

Azzal a szultánra mosolygott, mélyen meghajolt előtte. Halil pasa, birodalmi nagyvezír követte példáját.

– Fényes tekintetű padisah… Micsoda öröm, hogy jó egészségben látunk.

És mosolyogtak rendületlenül.

Mohamed is mosolygott, s miközben a tömeg elindult kifelé, a betört kapu irányába, alig észrevehető biccentéssel köszönt el a két főemberétől. Csakhogy csalódnia kellett; Halil pasa odalépett hozzá, és vezetni kezdte kifelé őt is. A bosztandzsik ugrásra készen álltak körülöttük.

– Csak elviszem szultánunkat arra a helyre, ahol együtt bevégezhetjük a munkát.

Mohamed hűvösen bólintott.

– Nincs semmi baj. Szívesen megyek. Magamtól megyek.

Elborzadt, amikor látta, hogy a csőcselék nem csak a kaput törte be, de a falat is ledöntötte körülötte.

De akkor már ez a csőcselék sodorta őt is.

22.

A tömeg meg sem állt az újonnan épült Üç Şerefli-mecsetig, aminek udvarán hatalmas máglyát raktak a templom csauszai. Szemmel láthatóan mindent előkészítettek, s már csak az utolsó felvonás maradt hátra. A szultán ezúttal nem is bánta, hogy ebben a színjátékban rá csupán mellékszerepet osztottak.

– Oda! Oda kötözzétek!

A dervis félig elveszítette eszméletét, feje kókadozott, talán azt sem tudta már, hol van.

A mollah kilépett a tömeg elé. Halil bég mellette állt, amikor kimondták a halálos ítéletet. A tömeg üvöltött, és Mohamed, a birodalom szultánja megértette ezt az üzenetet is.

Amikor a máglya fellobbant, és szerencsétlen öregember testébe belemartak a lángnyelvek, a mollah sikoltva ugrott hátra: a tűz belekapott hosszú szakállába. Néhányan nevettek, legtöbben szörnyülködtek.

Mohamed összerándult; a máglya tetején a dervis elevenen égett, arcáról szinte lefolyt a forróságtól a hús.

Az ifjú szultán mosolygott negédes, kitartó mosollyal.

Halil pasa és Hüszrev mollah még aznap este megkapták a szultán felkérését a személyes tanácsadói testületbe – egy új dıvánba, ahol mindketten közvetlenül az uralkodó mellett ülhetnek, és bármikor közbeszólhatnak, ha szükségét látják.

Mindkét főember hálásan megköszönte a lehetőséget, és sírig tartó hűséget fogadtak a mindenható padisahnak, Allah földi helytartójának, az uralkodók uralkodójának, élet és halál urának, az igazhitűek és hitetlenek királyának, Kelet és Nyugat császárának, a mindenség valamennyi bajbajutottja végső menedékének, a földet beborító mindenható csend érchangjának, Isten árnyékának.

23.

A török kémek másnap jelentették, hogy immár jelentős haderő gyűlt össze Engürúsz termékeny síkságán, és a jelek szerint komolyan készülnek a határ átlépésére. Vezérük, az Átkozott Jankó, a hitetlenek veszedelme, a Hadak Villáma már meg is indította az erdelisztáni hadakat az al-dunai határvidék felé, s ennek hírére a bolgárországi és trákiai török városokból pánikszerű menekültáradat indult délnek.

Ugyanezen a napon érkezett hír arról is, hogy a konstantinápolyi császár által támogatott Orhán cselebi, az Oszmán Birodalomra igényt tartó galád trónkövetelő már át is lépte a határt, és Inceğiz városa környékén gyűjt hadakat Mohamed ellen.

És hogy ezt a napot az ifjú szultán soha ne feledhesse el, betetőzésként megérkezett a futár a Tenedosz szigetéről a hírrel, miszerint az Égei-tengeren pápai, velencei és burgundiai zászlók alatt hajózó keresztes hadigályák úsznak a tengerszorosok irányába.

Az Anatóliai Hadsereg még odaát állomásozott Anatóliában, és immár semmi remény nem maradt arra, hogy idejében át tudnak kelni Európába.