Első fejezet

A SASFÉSZEK

1.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 847. ESZTENDEJÉNEK VÉGE1

Ketten ügettek az olvadó hótól saras úton: a szultán és a fia. Murád még bosztandzsi2 tisztjeit is visszaparancsolta a palota falai mögé, hogy kettesben maradhasson az örökösével.

Sorra maradoztak el mögöttük a birodalmi főváros palotái, a szultáni pavilonok, a Tunzsa és a Marica folyó mellett tarkálló katonai sátrak, a janicsár odzsakok városszéli mezőkön felhúzott barakkjai.

Jó ideje már, hogy elindultak a szerájból, s Mohamednek sejtelme sem volt róla, hová tartanak. Atyja összeszorított szájjal, mereven előreszegezett tekintettel diktálta az iramot, egyértelművé téve, hogy nem kíván egy szót sem szólni addig, amíg meg nem érkeznek céljukhoz. Mohamed rosszat sejtett. Feszülten pislogott az út mentén bámulókra – koldusok, néhány görög kalmár, cigányok – csupa külvárosi söpredék… Valószínűleg egyikük sem hitt a szemének: mit keres ezen a vidéki úton a szultán a trónörökössel – kíséret nélkül?

Ahogy az összeszűkült, gyanakvó tekinteteket figyelte, Mohamed gyomra görcsbe rándult. Nem érezte magát biztonságban. Mire elérték a Marica felső kanyarulatát, ahonnét már a Muradye legfényesebb kupolája és a szeráj legmagasabb mecsetjének tornya is csak a távolság ködén át homálylott, egyszeriben beléhasított a felismerés: a felséges szultán pontosan azt akarta, hogy ne érezze magát biztonságban.

Lehetséges, hogy valami a fülébe jutott? A szultáni palota folyosóin a szolgák jó ideje pusmogták, hogy Aleaddin Ali veliaht3 után – vélhetőleg nemsokára – a felséges szultán is szerencsétlen „baleset” áldozata lesz. S ahogy Aleaddin Ali esetében, úgy Murád eltávolításakor is e világi segítő végzi majd el a piszkos munkát annak érdekében, hogy Allah akarata beteljesedjék.

A trónörökös körül néhány napja valami érezhetően megváltozott. A csauszok elhallgattak, ha elhaladt mellettük, a háremhölgyek szégyenlősen lesütötték a szemüket, ha feltűnt a szerájban. Környezete óvatosan figyelte minden lépését, falfehér arccal hallgatták megnyilatkozásait, még tétova mozdulatainak is túlzott jelentőséget tulajdonítottak.

Gyanakodtak rá.

Gyűlölték…

– Messze van még, atyám, ahová megyünk? – kérdezte bátortalanul, amikor az út mentén táborozó janicsárok mellett ügettek el. A katonák öltözéke szakadt volt és mocskos. Tekintetük elárulta, hogy felismerték őket, s Mohamed megdöbbenésére jól hallhatóan szitkokat kiáltoztak utánuk.

Szitkokat?

A veliaht bénultan szorította a gyeplőt; saját katonái szidalmazzák a birodalom urát és a trónörököst? A fülük hallatára? Nem rettegnek Isten árnyékának kegyetlen haragjától?

Murád nem felelt a percek óta hidegen visszhangzó kérdésre, de visszarántotta a lovát, amikor végképp elmaradoztak az utolsó viskók, és odakünn, a trákiai mezőkön léptettek.

– Látod azt a két fát?

Mohamed szeme elkerekedett.

A mező szélén két égre törő jegenye állt. Az egyik terebélyes, a másik sudár, fiatal hajtású. Szél cibálta mindkettő ágait.

– Látom.

– Jöjj hát velem!

Lehuppantak a nyeregből, és elindultak a fák felé. Mohamed lopva atyjára pillantott. A szultán egy hatalmas fejszét emelt le a nyeregkápáról.

– Miért jöttünk ide?

– Beszélni akarok veled, fiam! Ülj mellém!

A szultán hunyorogva felpillantott a jegenyék csúcsára, aztán leheveredett az egyik alá. A fejszét maga mellé tette a fonnyadt fűre.

Csikorgó téli hideg volt, jóval hidegebb, mint amit ezen a vidéken megszoktak. Az egy hónappal ezelőtt leesett hó ugyan elolvadt már, de a talaj még mindig fagyott körülöttük. Mohamed tudta, hogy sárga-fekete kaftánja mocskos lesz a sárban, de nem törődött vele. Vacogva engedelmeskedett, szeme sarkából atyjának mozdulatait leste.

– Nem akarlak bántani – mondta a szultán fáradtan. – Nem kell aggódnod, fiam! Csak beszélgetni szeretnék. Tudnom kell, alkalmas vagy-e arra, hogy megküzdj az előtted álló nehézségekkel.

Mohamed bólintott, de képtelen volt megszólalni. Torka kapart, homlokán a hideg ellenére jeges verejték gyöngyözött.

– Hallottad az előbb a janicsárokat, igaz? – kérdezte Murád. – Olyasmire vetemedtek, amire eddig még soha. Szidalmaztak engem. És persze… téged is…

Mohamed készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban felpattanjon a saras földről és lovához ugorjon, ugyanakkor hatodik érzéke azt súgta, valóban nincs mitől tartania. Ha isteni hatalmú atyja végezni akarna vele, akkor nem itt tenné, s különösképpen nem egy fejszével…

– Nemrégiben feltűnt Edirnében egy titokzatos perzsa dervis, egy bektasi hodzsa, aki eretnek eszméket terjeszt a kaszárnyák környékén. Azt hirdeti, hogy Hunyadi valójában Allah követe, aki új korszak eljövetelét jövendöli. Egy békés világét, ahol muszlim és keresztény békében élhet majd…

Mohamed meglepetten nézett apjára.

– Egy békés világot?

– A katonáink hite megrendült. Hozzászoktak a győzelemhez, de most, hogy Hunyadi sorozatos győzelmei…

– Ezen a bajon csak egy újabb török győzelem segíthet, apám.

– No persze… Egy újabb török győzelem…

– Nem csak a titokzatos dervis okozza az elégedetlenséget – folytatta rövid habozás után Mohamed, bízván benne, hogy atyja kíváncsi a véleményére. – Sok janicsár dzsemáat4 nem kapta még meg a járandóságát a Karaman-Oğlu elleni és a ruméliai hadjáratok után.

– Aferim5 – bólogatott a szultán. – Csakhogy ilyesmi már korábban is előfordult. Harcosaink türelemmel vártak minden alkalommal. Most sem az elmaradt járandóság a legfőbb baj forrása. Sokkal inkább az, hogy Hunyadi miatt elveszítették a legyőzhetetlenségünkbe vetett hitüket.

Mohamed keze remegett, de remélte, a szultán nem figyel fel rá.

– Végül is úrrá lettünk a bajokon, atyám…

– Elfáradtam. Elegem van az uralkodásból!

A fiú nagyot nyelt, nem mert felpillantani. A lelke legmélyén talán még mindig attól tartott, hogy egyszer csak megelevenednek a környező bokrok, és orgyilkosok törnek elő mindenhonnan, hogy elkapják, megkötözzék, és egy zsákba varrva, nyakára követ kötve a Marica habjaiba hajítsák.

– Magad is láthatod: a pusztulás szélén állunk – folytatta Murád, miközben egy letépett fűszálat bámult elmélyülten. – Kevésen múlott, hogy Hunyadi nem tört át a hegyeken. Ha sikerül neki, ez a föld most már a keresztényeké volna. A palotám, a városom, a háremem… Minden az övé lenne!

A trónörökös elvörösödött.

– De nem tört át, atyám! Nem tört át, mert hősies küzdelemben megállítottuk a seregeit! Allah úgy látta jónak, hogy az átkozott Jankó visszaforduljon!

– Allah még utoljára megkímélt minket.

Mohamed érezte, hogy szívverése lassan csillapodik. Nyilvánvaló volt, hogy ha a szultán fülébe el is jutottak a szóbeszédek, Murád most nem akar ezzel foglalkozni.

– Allah azért adott erőt a gyauroknak – felelte a veliaht –, pusztán azért ruházta fel Hunyadit a képességgel, hogy félelmet plántáljon az igazhitűek szívébe, mert így kíván próbának alávetni minket. Ha úrrá leszünk a félelmünkön, Allah a gyalázat keserű italát a győzelem legédesebb nektárjává változtatja számunkra!

A szultán felpillantott az ónszínű égboltra.

– Te mit tennél most, fiam? Mit tennél a helyemben?

Mohamed nem válaszolt rögtön. Mi akar ez lenni? Valami ravaszul megfogalmazott csapda? Vagy vizsga talán?

– Vészesen fogy az erőm. Elegem van a szakadatlan vérontásból. Benned megvan őseink vadsága és kegyetlensége, ami belőlem mindig is hiányzott. Te nem haboznál, hogy feláldozd a számodra legfontosabbat, legdrágábbat, ha csak így érheted el, amit akarsz.

A trónörökös meglepetten bámulta atyja ráncoktól barázdált arcát. Hát igaz? Önként átadja a trónt neki, hogy elvonulhasson valami elhagyatott mecsetbe, s élete hátralévő részét imádkozással és elmélkedéssel töltse?

– Hogy mit tennék a helyedben, atyám?

– Dicső ottomán őseink minden veszedelmen úrrá lettek. Valamennyi egymást követő nemzedék gondoskodott arról, hogy birodalmunk határait kijjebb és kijjebb tolja. Kelet, nyugat, észak és dél felé… Annak tudatában felelj, Mohamed, hogy talán te leszel az, akinek a legviharosabb órában nyugodt vizekre kell kormányoznia a birodalom megtépázott hajóját!

Mohamed nagyot nyelt.

– Egyetlen ellenszere van Hunyadi taktikájának, atyám: a támadás! Az engürúszok megtanultak kezdeményezni. Vissza kell vennünk tőlük a kezdeményezést!

Mohamed rezzenéstelen arccal várta szavai fogadtatását. Meg volt róla győződve, hogy atyja azt akarja tudni, fia elég harcias-e ahhoz, hogy az igazhitűek seregeit vezesse…

– Kérlek, fontold meg, amit mondasz – szólalt meg nagy sokára Murád. – Az ifjúi lelkesedés sokszor rossz tanácsadó!

De Mohamed csak a fejét rázta.

– Támadjunk! Lepjük meg őket! Még most, tavasszal! Mindig akkor voltunk szerencsések, amikor mi hatoltunk ellenségeink földjére. Ne várjuk meg, hogy ők árasszák el a mi területeinket!

A szultán lehajtotta fejét.

– Újra kérlek, gondoljuk át, fiam! Hisz velem együtt ülted végig a diváni hümajun6 üléseit! Magad is hallhattad, milyen súlyos a helyzet a birodalom végvidékein. Tudatában vagy seregeink állapotának, ismered vezéreink együgyűségét és alkalmatlanságát!

Mohamed tétova pillantást vetett a fűben heverő fejszére.

– Új sereget kell szervezni! Rátermett vezetőkre kell bízni a csapatainkat! És támadni! Minél előbb! Átütő erővel!

Murád igyekezett leplezni csalódottságát, de hangja elárulta, hogy másfajta válaszra vágyott.

– Ifjú vagy még. Szinte gyermek. Jobb szerettem volna, ha több időt kapsz, de lásd, Allah másképpen akarta. Jegyezd meg egy életre, Mohamed: te nem lehetsz meggondolatlan. Ne önnön dicsőséged növelése sarkalljon fényes tettekre! Egy hatalmas birodalmat kell kormányoznod: őseink tengernyi vér árán felépített birodalmát.

– Hunyadi sem töpreng! – tiltakozott sértetten Mohamed. – Támad, támad, és egyre csak támad! A sok tétovázás nem szultánhoz méltó!

Murád mosolygott.

– Bár ilyen egyszerű lenne… Csakhogy megfeledkezel néhány apróságról. Hunyadi fellázította a bolgárokat és a szerbeket. Ezreket húzattam karóba, mindet, aki segítette Hunyadit, aki élelmiszert szállított neki, aki beállt a seregébe… De ha az engürúszok újra hadat állítanak ellenünk, még többen sereglenek majd zászlai alá. Tízezrek. Százezrek…

– Éppen ezért…

– Mérlegelj! A határvidék forrong. A bosnya fejedelem7 csapatokat gyűjt ellenünk. Az engürúsz király mindenben támogatja, és Hunyadi bizalmát élvezve máris ostromolni készül Srebrenik várát. Végváraink, őrhelyeink veszélyben vannak!

– Akkor hadaink a bosnyákat is megbüntetik majd!

– Valóban? – mosolygott Murád. – Megbüntetjük az engürúszokat, a bolgárokat, a szerbeket, a bosnyákat… Nem is beszélve a szkipetárokról! Mert amint azt magad is hallhattad, korábbi pártfogoltunk, Iskender bég felkelést robbantott ki Albániában. Elűzte csapataink jelentős részét! Kémeim szerint néhány héten belül egybehívja a szkipetár urakat Leş8 városába…

– Iskender bég aljas áruló! Büntetése intő példa lesz a hasonló hitehagyottaknak…

– Egyetértek, fiam! Csakhogy ahhoz, hogy megbüntessük, előbb el kell fognunk! Tudod te, milyen erők gyülekeznek ellenünk? Kémeim jelentése szerint Iskender bég legfeljebb tizenkét-tizenötezer fős sereget képes összeszedni. Kérésére elküldi fegyvereseit Leşbe Stepan Crnojević, Kara Dağ9 ura is. És elküldik képviselőiket a szkipetár szerb vidékek szabad falvai. Ezek egyesítik ellenünk a fél Balkánt! Mi több, Iskender bég levelet írt Velencébe, és a signoria támogatását kérte. Hajókat kért, zsoldosokat, ágyúkat… Leş velencei birtok. Már a tény, hogy ott készülnek összegyűlni a lázadók, felér egy hadüzenettel Velence részéről.

Az ifjú Mohamed most először tűnt bizonytalannak.

– Érted, mit jelent ez? – kérdezte türelmesen Murád. – A gyaur paraszt összefog a gyaur úrral. A szerb a szkipetárral, s mindannyian Velencével. El tudod képzelni, mi történik, ha ezek egyesülnek a Hunyadi vezette roppant erőkkel? És mi lesz, ha e szövetséget kiegészítik a megátalkodott karamánokkal, akik a hátunkban nyugtalanítják seregeinket? Abban a pillanatban végünk van! Emlékszel, mit tett Hunyadi? A nincstelenekből szervezett hadat, és kíméletlenül szétzúzta Mezid bég seregét… Tanulnunk kell a hibáinkból, fiam! Iskender bég és Hunyadi… Ha ezek ketten lángba borítják Ruméliát, azok a lángok elnyelhetik a birodalmunkat, fiam, és ha nem teszünk valamit, hamarosan újra kereszt ragyog városaink felett. Mecsetjeinket lerontják, és keresztény templomokká alakítják…

Mohamed lopva a fejszére pillantott.

– Én éppen ezért akarok azonnal cselekedni!

– Nem! Te harcolni akarsz! Cselekedni és harcolni: nem ugyanaz.

– Mi mást tehetnénk?

– Ez most nem a harc ideje. Hát nem látod? Azért magyarázok neked türelmesen, hogy megértsd, Mohamed! Hatalmunk roskadozik, a birodalom minden eresztékében recseg-ropog. Konstantin peloponnészoszi despota visszafoglalta Thébát és Boiotiát. Görög alattvalóink fegyveres felkelésre készülnek. A dögevő bizánci császár követeket küldött Raguzába, hogy a köztársaság közvetítésével csatlakozhasson az engürúszok szervezte keresztes szövetséghez. Hunyadit ünnepli az egész átkozott Nyugat. A hitetlenek fejedelmei azt hiszik, eljött végre az ő idejük. Soha nem látott keresztes hadjárat érlelődik ellenünk… Vérszagot éreznek, azt hiszik, Hunyadi a télen már halálra sebzett minket. Azt hiszik, más dolguk sincs, mint nagy diadallal bevégezni a piszkos munkát…

Mohamed megtámasztotta magát, de keze saras lett a fagyott földön. Bosszankodva atyjára pillantott; még mindig nem értette, mit keresnek itt.

– Megfontolásra intesz, fényes tekintetű szultán. De mit lehet ilyen kétségbeejtő helyzetben megfontolni? Támadjunk! Leckéztessük meg az engürúszokat egyszer s mindenkorra! Őket kell támadnunk, őket kell kíméletlenül térdre kényszerítenünk! Ha kell, irtsuk ki az egész átkozott fajzatukat! Ne feledd, hogy Hunyadi nélkül nem lázadtak volna fel a szerbek, a bolgárok, a görögök, a szkipetároknak eszébe sem jut ellenünk fordulni, és bizton állíthatom, hogy Ibrahim Karaman-Oğlu sem merészel újra fegyvert ragadni ellenünk!

Murád csalódottan legyintett.

– Nem értem, miért várok el többet tőled, mint amire képes vagy!

– Én már bizonyítottam, apám!

– Valóban? Mikor? Hol?

Mohamed szemét a harag könnyei öntötték el.

– Kilencévesen a próféta zászlait magasba emelve rontottam Dar ul Dzsihad10 falai ellen! A Balkán szorosaiban ott voltam mindvégig melletted, magamat sem kímélve…

– Ez igaz – bólogatott a szultán, és tétován kinyúlt a fejszéért. – Mint ahogy az is igaz, hogy a bátyád most is élne, ha nincs benned ez a fékezhetetlen becsvágy. Mint ahogy az is igaz, hogy Aleaddin Ali ebben a helyzetben pontosan tudná, miként kellene cselekedni!

Mohamed elsápadt. Megpróbált feltápászkodni, elhajolni a csapás elől, de megcsúszott a sárban – a szultán máris megsuhintotta a fejszét. A fegyver éle hangos csattanással csapódott a jegenye törzsébe, alig hüvelyknyire a fiú fejétől. Faforgács záporozott mindenfelé.

– Nézd meg! Nézd csak meg, fiam!

Mohamed elhűlten tápászkodott fel. Murád kelletlenül szemlélte a felsértett fa háncsa alatt nyüzsgő férgeket. Apró, barna lárvák voltak, a fejszecsapás nyitotta résen át sorban potyogtak a fűbe.

– Ez a jegenye látszólag fiatalabb, életerősebb, mint emez. Sudár, büszke fa. Azt gondolná az ember, játszva túléli a másikat!

A veliaht megtántorodott, de atyja elkapta a karját, hogy el ne vágódjon.

– De lásd, ez a fiatal fa valójában halálos beteg! Kártevők pusztítják belülről! Még hosszú ideig nyújtogatja ágait az ég felé, még hosszú ideig el tudja hitetni mindenkivel, hogy erős és fiatal, de belülről már rothad! Ez a másik, ez a szelíd, agg fa… Öreg már… De erősebb… Szívósabb… Ellenállóbb a belső rothadással szemben. Nem nyújtózik tán oly magasra, de mégiscsak ő éli túl a nehéz időket…

Mohamed lassan bólogatott. Legfőképp magában csalódott, s ez fájt e pillanatban a legjobban. A szultán nem véletlenül hozta éppen ide. Kertészei nyilván napok óta keresgélték a megfelelő fákat, hogy a fényes tekintetű padisah megleckéztethesse a trónörököst.

– Megértettem, atyám! Úgy látom, nincsen már semmi szükség Gürani mollah körmönfont tanításaira! A tieid sokkal szemléletesebbek.

Murád szomorúan mosolygott.

– Félreértesz. Semmi kedvem a leckéztetéshez. Ha nem hinnék benned, ha nem tudnám biztosan, hogy képes leszel új, dicsőséges korszakba vezetni a birodalmat, egy percet sem fáradoznék azzal, hogy megérts engem. Ragadozók vagyunk! Dühöngő vadak! De a legdühöngőbb, legveszedelmesebb vadak is rákényszerülnek néhanap a meghunyászkodásra. A sebek begyógyulásához idő kell. Újra meg kell erősödnünk, hogy aztán kíméletlenül lecsapjunk minden ellenségünkre!

– Mindenre megesküszöm, ami szent, atyám… eszembe sem jutott az életedre törni… Soha nem tennék ilyet…

– Még nem – mosolygott keserűen a szultán. – Aleaddin Ali halála óta biztonságban érzed magad. De tévedsz, ha azt hiszed, nincsenek más trónkövetelők…

Mohamed értetlenül bámult a szultánra.

– Mások?

– A konstantinápolyi császár már kiszemelt valakit a helyemre… a te helyedre.

A veliaht szeme elkerekedett. Gürani mollah leckéiből jól tudta, hogy a bizánciak mesterkedései révén a hatalmas Oszmán-házat nemegyszer rázta meg véres testvérháború.

– Ki az? Kit akarnak helyettem a trónra ültetni?

– Orhan cselebit…

– Soha nem hallottam róla…

A szultán megvonta vállát.

– Talán valamelyik nagybátyám, talán a testvérem, talán a fattyam, de az is lehet, hogy csak egy renegát csavargó Konstantinápoly nyomornegyedeiből… Ki tudja? Mit számít? Az egyetlen, ami számít, hogy sokan őt szeretnék a trónomon látni. Orhan cselebi szakadár török és bizánci csapatokkal máris ugrásra készen áll a trákiai Endzsugeznél. Ha Hunyadi megindítja a keresztes háborúját, ha Ibrahim emír ránk tör a karamánjaival, Iskender bég a szkipetárjaival, Velence és a pápa a hadigályáival, a Balkánt azonnal lángba borítják a bosnya, görög, szerb és bolgár parasztok… és akkor Orhan bevonul Edirnébe…

Mohamed a földön nyüzsgő férgekre pillantott.

Hogyan is képzelhette, hogy képes lesz felnőni a feladatához? Honnan is vehette a bátorságot, hogy megpróbálja elsajátítani a kormányzás legfontosabb szabályait?

Talpra ugrott és dühödten eltaposta a fából kipotyogott pondrókat.

– Elbuktam a vizsgán? Rossz válaszokat adtam? Aleaddin Ali biztosan tudná, hogy mit kell ilyen helyzetben tenni…

A szultán vállat vont.

– Tudná, hogy mit kellene most tenni. Csak éppen nem lenne képes megtenni. Arra csupán te leszel képes.

A trónörökös hosszan, mereven bámult a szultánra.

– Mit kell tennem?

– Mindent el kell követnünk, hogy megakadályozzuk a háborút – felelte a szultán megfontoltan. – Időre van szükségünk: fél évre, egy évre bizonyosan. Rendeznünk kell a sorainkat, mindenekelőtt le kell számolnunk a karamánokkal, Iskender béggel… És utána…

– Hunyadival! – suttogta Mohamed.

A szultán elgondolkodva figyelte a fia arcán hullámzó érzelmeket.

– Ez lesz az utolsó küldetésem uralkodóként. A tömérdek vérontás, az árulások, a mindenütt tapasztalható hitványság… elég volt. Soha nem titkoltam, mindig is Aleaddin Ali volt a legkedvesebb fiam. Nem volt hibák nélküli veliaht, de én mégis szerettem. Téged nem szeretlek, Mohamed. Felfigyeltem különleges képességeidre, és bevallom, egy kis időre talán még kedveltelek is. Az Oszmán Birodalmat csak egy magadfajta törtető ifjú lesz képes újra felemelni. Most az egyszer még melletted leszek. Együtt megmentjük a birodalmat. Amikor azonban legyőztük ellenségeinket, visszavonulok. Rád hagyom a trónt. Nem kell az életemre törnöd. Döntésem végleges és megmásíthatatlan. Azt teszel a birodalommal, amit akarsz.

Mohamed lehajtotta a fejét. Hallgatta a szél süvítését, aztán feltette a percek óta fogalmazott kérdést, noha tudta, a válasz egyáltalán nem fog tetszeni neki.

– Miért nem szeretsz engem?

Murád kötelességszerű mozdulattal magához húzta.

– Nem a te hibád. Kegyetlenné tett a világ. És most kegyetlen vezérre van szükség…

Mohamed felemelkedett és dacosan szembefordult apjával.

– Nem kell a trónod! Egyetlen elismerő szavad többet jelentett volna nekem, mint az egész átkozott birodalom!

Murád a sápadt téli napra hunyorgott.

– Nem mindig kaphatjuk meg azt, amire vágyunk. De nincs okod panaszra, fiam. Ha megtanulsz bölcsen uralkodni, egy napon a muszlim világ leghatalmasabb bajnoka lehet belőled. De ez nem változtat a tényen, hogy szeretném elkerülni a veled való együttlétet. Néhány éve még nagy lehetőséget láttam benned. Kedves voltál, igyekvő… és őszinte. Talán jobban kellett volna figyelnem rád…

Murád legyintett.

– Nem akarok hazudni, Mohamed. Próbáltalak megkedvelni. Próbáltam megbocsátani neked Aleaddin Ali halálát. Sajnálom, nem sikerült. Hiányzik a fiam. Nap mint nap… egyre jobban hiányzik. Azt akarom, hogy amikor letelik az időm, mellé temessenek. És ha lehet, minél távolabb tőled…11

Murád feltápászkodott a jegenye alól, s anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna Mohamedre, komótosan megindult a lova felé.

– Leveleket fogunk írni. Sok-sok levelet – mondta. – A mai naptól kezdve kémeink, követeink és fizetett ügynökeink minden erővel azon lesznek, hogy megakadályozzák az engürúszokat az újabb hadjárat megindításában. Beszélek Marával. Ő írja az első levelet az apjának és a húgának. Aztán újabb leveleket írunk, Raguza városának, Velencének, a Karaman-Oğlunak, a nyugati fejedelmeknek… mindenkinek, aki előmozdíthatja ügyünket.

Fáradtan nyeregbe szökkent, és vigasztalón a fiára mosolygott.

– Nincs semmi baj. A férges fa meggyógyítható. Csak ki kell füstölni belőle a pondrókat. Ha Allah méltónak találta az élet csodájára, akkor életben marad és újra megerősödik…

Azzal elvágtatott.

Mohamed hosszan hallgatta a szultán lovának távolodó, ütemes patadobogását. Próbált nagyokat lélegezni. Hideg volt, körülötte szürke mezők párállottak, a közeledő alkonyt hirdetve. Az égen vészterhes, ónszínű felhők úsztak.

Amikor talpra szökkent és üvöltve megragadta a fejsze nyelét, a közelben legelésző lova rémülten felnyerített.

Mohamed Hán cselebi eszelős, tomboló dühvel sújtott le újra és újra.

A fejsze alól forgácsok záporoztak.

Üvöltés.

Fejszecsapások.

Üvöltés.

Végül megcsúszott a sárban, és a fa tövébe roskadt. Zihálva felpillantott: az egészséges, öreg jegenye vészesen megdőlt a szakadatlanul záporozó csapásoktól.

Mohamed elvigyorodott.

Már csak néhány kell…

Aztán…

Egy utolsó, mindent eldöntő csapás…

Összeszedte minden erejét, és lesújtott. A jegenye recsegve-ropogva kidőlt, derékmagasságú csonkot hagyva a veliaht előtt.

Mohamed megtörölte homlokát.

– Insallah! Legyen meg Allah akarata!

2.

Mara Brankovics, a biridzsi kádin12 egész álló nap a leveleket fogalmazta. Nem tartott igényt írnok segítségére, büszke volt rá, hogy a háremben ő az egyetlen nő, aki tud írni és olvasni, ráadásul az elmúlt években anyanyelvén és a magyaron kívül török, arab és perzsa nyelven is megtanult. Most azonban, hogy az apró ébenfa berakású asztalka fölé hajolva az atyjának és húgának írott leveleket szövegezte, keserűen állapította meg magában, hogy az elmúlt idők bizony megkoptatták valaha oly tökéletes szerb szókincsét. Öccseivel, a megcsonkított despotafiakkal továbbra is gördülékenyen beszélt, amikor nagy ritkán meglátogathatta őket, de a bonyolult, görög fordulatoktól hemzsegő írott formulák már mind nehezebben jutottak eszébe.

Saját, személyes odája,13 ahol a leveleket körmölte, a Muradye háremének legszebb terme volt. A falakat a szivárvány minden színében ragyogó rubinokkal, gyöngyökkel kivarrt selymek borították. Mara kívánságára a kárpitokra néhai hazája, Szerbia tájait, folyóit, hegyeit idéző képeket varázsolták Edirne legügyesebb hímzői, hogy ezáltal is csillapítsák immár másfél évtizede kínzó honvágyát. Az oda végében, a csúcsíves, zsalus ablakok előtt márványoszlopok sorakoztak, közöttük vörös, sárga és zöld damasztok, szaténok lebegtek az ablakon beáradó hideg szélben, aloéfaillatot árasztva magukból.

Mara lehunyta szemét, és nagyot lélegzett az édes levegőből. Már csaknem végzett a húgának írott levéllel, de gondolatai minduntalan az atyjának fogalmazott szövegre kalandoztak vissza. Pontosan tudta, hogy amit a szultán kért tőle, az óriási jelentőséggel bír, talán eldöntheti a közelgő háborúk sorsát. Amikor Murád magához hívatta – a beszélgetésen kettőjükön kívül csupán a kishlar agasi14 vett részt –, s ugyan unott arccal meredt ki az ablakon, eközben mindvégig élénken hegyezte a fülét.

A szultán ezúttal nem parancsolt – csupán szelíd szóval kért.

A kishlar agasi tisztában volt vele, hogy a szerb hercegleány jóval előzékenyebb elbánásra tart igényt a háremben, mint bárki más. Pedig még élénken emlékezett rá, hogy amikor Mara idekerült, csupán rémült tekintetű karije15 volt, egyszerű kiválasztott, aki, ha nem nyeri el a szultán tetszését, soha többé nem kerül újra Murád szeme elé. Mara Brankovics azonban az első éjszakán nem csupán elnyerte a szultán tetszését, de hamarosan fő bizalmasává is vált. Amikor csak lehetett, Murád kikérte véleményét, s néhány év múltával már akkor is kereste társaságát, ha éppen nem kívánt szeretkezni vele. Sejtelme sem volt róla, hogy amit érez, az voltaképpen szerelem – ezt a kifejezést korábban kizárólag a perzsa költészet gyöngyszemein keresztül ismerte – s ez a szerelem még akkor is kitartóan parázslott szívében, amikor már régen más ikbalok16 melengették éjszakánként az ágyát. Mara sértett női hiúsággal vette ugyan tudomásul, hogy a szultán újabban nem hívatja magához, ha szeretkezni támad kedve, nála jóval fiatalabb huriktól várja már a testi kielégülést. De ami a lelkét illette: tanácsadóként, társként továbbra is igényt tartott Mara jelenlétére.

Most pedig – minden jel erre utalt –, még ennél is sokkal többről volt szó: segítségről, amit csak ő adhatott meg a birodalom urának.

Murád udvariasan kérte a levelek megírására. Őszintén beavatta tervébe, elmondta Marának, minden azon múlik, hogy Brankovics despota és Cillei Ulrik képesek legyenek megakadályozni az újabb magyar hadjáratot.

Hunyadi hadjáratát…

A Holló hadjáratát…

Nem mintha Mara számára mindez bármi újdonságot jelentett volna. Sofya mellett döbbenten látta az oszmán hadakon eluralkodó pánikot: immár Hunyadi nevének említése is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a próféta seregei megfutamodjanak. Ami azt illeti, valóságos csodának számított, hogy a Balkán szurdokaiban egyáltalán sikerült útját állni az Edirne felé törő magyar hadúrnak.

– Megteszed, amire kérlek? – kérdezte türelmesen a szultán.

Mara megremegett.

– Természetesen megteszem. Hiszen tudod, szavad számomra parancs!

– Azt szeretném, hogy ne parancsként fogd fel. Csak akkor tedd meg, ha valóban úgy érzed, ez a helyes cselekedet!

– Még ma megírom a leveleket.

– Köszönöm, Mara. Sokat jelent ez nekem…

A biridzsi kádin rossz érzéssel hajolt meg az uralkodó előtt. Valami történt… valami nyugtalanító… Ez a Murád szelíd szerzetesként kért ahelyett, hogy ellentmondást nem tűrve parancsolt volna. Marát leginkább a bosszantóan jámbor keresztény papokra emlékeztette, akiket Nándorfehérvárban megismert még akkor, amikor…

…Amikor még Hunyadi János szerette őt…

Aggódó pillantást vetett a teknőspáncél berakásos trónuson ülő szultánra.

– Kérlek, uram. Felelj nekem…

Murád fáradtan sóhajtott. Sokat öregedett az elmúlt hetekben.

– Mit akarsz tudni, gyötrelmeim csillapítója?

– Igaz a hír? Valóban elhagyni készülsz a várost?

A szultán elfordította tekintetét.

– Amint tehetem, átadom a trónt Mohamednek.

– Kérlek, csak azt ne, uram!

– Nem épp te voltál az, aki mindig Mohamed pártját fogtad Aleaddin Ali ellenében? Elfelejtetted talán? Te karoltad fel, te támogattad, te biztattad őt mindenben!

Mara elvörösödött, földig hajolt a szultán előtt.

– Beszélhetek őszintén, nagyuram?

Murád lehajolt a trónusról, és átkarolta a biridzsi kádint.

– Te vagy az egyetlen, Mara, akitől el is várom, hogy őszintén beszéljen velem. Itt mindenki más hazudik…

– Akkor könyörgöm, ne vonulj még vissza! Ne add át a hatalmat Mohamednek! Nem alkalmas az uralkodásra! A szíve…

– A szíve sötét és üres. Tudom…

A lány döbbenten bámult a szultán arcába.

– Tudod?

– Minél hamarabb teljesíteni akarom a kötelességemet, és minden terhet, minden felelősséget átadok Mohamednek. Lesznek, akik segítik majd. Sokan alig várják, hogy új ember kerüljön a trónra. Új hatalom épül új hívekkel… De hiszen így van ez rendjén.

– De miért? Miért hátrálsz meg, uram?

– Emlékszel, amikor Gelibolu árnyas citrusai alatt beszélgettünk? Egy hitetlen királyról tettél említést ott nekem, aki egy napon felkelt a trónról, maga mögött hagyta az uralkodás nyűgeit s terheit, majd kedves fái alá telepedett, hogy reggeltől estig a madarak énekét hallgassa…

– Emlékszem, uram. Ennek a királynak fia ma a magyarok és lengyelek ifjú uralkodója…

– Mostanában sokat olvasom újra és újra a Korán szúráit. Megnyugtatják a lelkemet. Teljességet, békét és harmóniát adnak a szent könyv szavai. S minél többször olvasom a Koránt, annál kevésbé vagyok biztos benne, hogy Allah valójában azt akarja, hogy tűzzel és vassal terjesszük igéit a hitetlenek között…

Mara csodálkozva két kezébe fogta a szultán arcát, és mélyen a férfi szemébe nézett.

– Ugyanezt szajkózza egy perzsa dervis is Edirne utcáin! Veszedelmes szavak ezek!

– Ha kezeim közé kapnám azt a dervist, keserves kínhalál várna rá. De neked kimondhatom, ami a lelkemet nyomja, Mara. A napjaim azzal telnek, hogy újabb és újabb háborúkról döntök. Háborúkról, halálról, gyilkosságokról. Országokat, népeket kell eltaposnom, mert ezt várják tőlem. Hadjáratok keleten, nyugaton, északon és délen… Csakhogy én nem erre vágyom. A próféta szavaira áhítozom, a te szerelmedre, a madarak énekére. Olyan nagy bűn ez?

Mara ebben a pillanatban megértette, hogy mindennek vége. De az arcizma sem rándult. Szíve minden szeretetével magához húzta Murádot, és azt súgta a fülébe:

– Bárhová követlek, uram! Bárhová!

A szultán lehunyta a szemét.

– Még kemény küzdelem vár ránk. A birodalom végveszélyben van. Csak a te segítségeddel menthetem meg. Menj! Írd meg azokat a leveleket!

Mara a kijáratig hátrált. A kishlar agasi továbbra is kifelé bámult az ablakon, arcán unott, szinte álmatag kifejezéssel. Valahogy nem tetszett ez az unott arckifejezés Marának, mint ahogy nem tetszett a főeunuch mindennek ellentmondó feszes testtartása sem. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy visszalép a szultánhoz, és felhívja a figyelmét a kishlar agasi gyanús viselkedésére, de aztán csak legyintett magában. Murádnak kisebb gondja is nagyobb ennél…

Visszatérve odájába, Mara azonnal munkához látott. Ott gubbasztott az ébenfa berakású asztalkája mellett, és kitartóan körmölte a béke fejében felajánlott ellentételezés pontjait az atyjának és húgának szánt levelekben. Persze utóbbi nem kimondottan Katalinnak szólt, sokkal inkább a férjének, Cillei Ulriknak.

Miközben a Murád által felsorolt tételeket jegyezte a pergamenre, Mara szíve mind hevesebben kezdett dobogni. Nem csak a birodalom sorsa, de néhai hazájának, Szerbiának a sorsa is múlhat azon, sikerül-e megőrizniük a békét a magyarok és a törökök között.

Az ablakon át a Marica felől hűvös szellőt sodort a szél a terembe. Az oszlopok közé kifeszített illatos selymek meglebbentek.

Mara felpillantott.

Odakünn lenyugodni készült a nap.

Ideje megfürödni, mielőtt magányos vacsoráját felszolgálják, és leszáll a még magányosabb, hideg éjszaka.

Mara Brankovics egy utolsó pillantást vetett a pergamenekre, aztán feltápászkodott a selyemvánkosról.

3.

A fürdő zömök, zöld kupolás épülete a lakosztályából nyíló kerti ösvény végén állt, dús rózsabokroktól övezve. Odabent három núbiai gedicsli17 már átforrósította a köveket, éppen olyan hőfokúra, ahogy Mara szerette.

Ahogy belépett a fehér márvány oszlopsor között a camekanba,18 a szolgálólányok a földig hajoltak előtte, és vetkőztetni kezdték anélkül, hogy felpillantottak volna rá. Mara fáradt volt, szeme égett az egész napos megerőltetéstől, dereka sajgott az asztal melletti kuporgástól.

Miközben mezítelenre vetkőztették, a birindzsi kádin pillantása a falat díszítő velencei tükörre tévedt.

A látványtól végképp elszontyolodott.

Bár a gomolygó gőz jótékonyan fedni próbálta a részleteket, így is éppen eléggé nyilvánvaló volt, hogy alakja már korántsem oly kívánatos és üde, mint rég. Keblei megereszkedtek, s bőre sem tűnt már oly feszesnek, mint másfél évtizede, amikor a szultáni hárembe került. Vonzó jelenségnek számított még, kétségtelenül, bárhol kellő feltűnést keltett volna parázsló tekintetével és hosszú, ápolt hajával, de már nem vehette fel a versenyt a dús keblű rabszolganőkkel, akik folyamatosan érkeztek a szultán háremébe.

– Készüljetek! A kagylóhéjakat és a kenőcsöket!19

Mara bosszúsan belépett soğukluk20 zöldalmaszín csempékkel díszített fülkéjébe, de ezúttal nem várta meg, hogy a teste áthevüljön a gőztől. Átviharzott az elefántcsont keretes ajtón, és belevetette magát az égszínkék medencébe. A fürdőterem jóval kisebb volt, mint az odája, mégis ez bizonyult a legtágasabb hararának21 az egész Muradye-épületegyüttesben.

Itt egymaga lehetett: ide a szultánon és rajta kívül senki sem tehette be a lábát. Rég nem érezte ilyen nagy szükségét az egyedüllétnek, mint most.

Miközben alámerült a forró vízben, arra gondolt, hogy a leveleket már holnap reggel elküldheti Hrisztosz atyával. Három héten belül atyja is, húga is kézhez kapja az üzeneteket, és mire beköszönt a nyár, kiderülhet, hogy erőfeszítéseik sikerrel jártak-e.

Mara hatun lehunyta szemét, és élvezte a víz simogatását. Csönd vette körül, odakünn, a camekanban a rabszolganők suttogva beszélgettek valami érthetetlen, idegen nyelven.

Aztán hirtelen…

Kétségbeesett sikoly harsant. Ütés csattant, valaki a falnak zuhant.

Mara összerándult a vízben.

Ki mer betörni ide? A belső szentélybe, az enderun legvédettebb részébe?

Kiáltás.

Léptek csattogása a hófehér márványon.

Mara hatun a medence széle felé úszott, hogy kimásszon a vízből, de az érkező megelőzte. A harara elefántcsont keretes ajtaján keresztül Mohamed Hán cselebi, a trónörökös lépett a fürdőbe.

Mara döbbenten bámult rá.

– Mit merészelsz?

A veliaht elvigyorodott, és csípőre tett kézzel megállt a víz szélén.

– Megírtad a leveleket?

– Azt kérdeztem, hogy merészelsz betörni ide?

– Itt én kérdezek. Azt hiszed, tűrni fogom, hogy a hátam mögött ellenem fordítsd az apámat?

A hatun szíve a torkában dobogott, próbálta eltakarni mezítelen testét. Mohamed összeszűkült tekintettel méregette a gőz páráján át.

– Mássz ki!

– A szultán ágyasa vagyok! Allah nevére, mi ütött beléd? Elfelejtetted, hogy mindent nekem köszönhetsz, amit csak elértél?

– Te felejtetted el, kivel beszélsz! A trónörökös vagyok! Az Oszmán Birodalom eljövendő uralkodója! Mássz ki!

Miközben remegő kézzel felkapaszkodott a medence kávájára, Mara arra gondolt, vajon ha jó hangosan kiáltana, a hárem testőrei meghallanák-e? S ha meghallanák, idesereglenének-e, hogy a segítségére legyenek – a trónörökös ellenében?

– Mutasd meg a leveleket!

– Neked elment az eszed! – A biridzsi kádin szeme dühödten felszikrázott. Még mindig magasabb volt Mohamednél, s ahogy kiegyenesedett a fiú előtt, egy pillanatra visszanyerte önuralmát. Csupán egy kamasz! Szinte még gyerek…

– Nem mondom még egyszer! – Mohamed leplezetlen érdeklődéssel újra végigmérte a nő mezítelen testét. – Látni akarom a leveleket, amiket az apádnak és a húgodnak írtál!

– Semmi közöd azokhoz a levelekhez! És ha nem távozol azonnal, segítségért kiáltok!

– Eszed ágában sincs kiáltani! Amúgy pedig senki nem jönne ide!

– A szultán ágyasa vagyok!

– A szultán egy aszott öregember! Egy agyalágyult, beteges dervis, aki legszívesebben reggeltől estig a Koránt bújná… Nem hiszem, hogy mostanában meghágott volna!

– Hogy beszélhetsz így róla?

– A szultán gyenge! Én erős vagyok!

Mara egy pillanatra arról is megfeledkezett, hogy mezítelen: közelebb lépett. Megdöbbentette a fiúból áradó gyűlölködő fájdalom.

– Hát ennyire sért, hogy nem szeret? Tudhattam volna… Én… én próbáltam pótolni édesanyádat, és hidd el, sajnálom, ha nem voltam rá képes. De amit most teszel, annak semmi értelme, hidd el…

Mohamed arcán megvetés suhant át.

– Elég a locsogásból, szajha!

Meglendült a karja – az ütés váratlanul érte a hatunt, és már képtelen volt megkapaszkodni – elvágódott a márványpadlón.

– Árnyas citrusok alatt a madarak énekét hallgatni? A Koránt tanulmányozni napestig? A szultán elméjét mérgezed! Ez árulás a birodalom érdekei ellen!

Mara Brankovics érezte, hogy orrából dől a vér: a fehér márványlapok illesztékeiben máris vörös foltokban gyűlt. Megpróbált feltápászkodni, de elcsúszott és visszahanyatlott a padlóra.

Egy árny nehezedett fölé, s a következő pillanatban a hatun szájára egy izzadt tenyér tapadt.

– Hallgass! Ne merj kiáltani, mocskos szerb szuka!

Mara alábecsülte a sehzáde22 erejét. Megpróbálta lerúgni magáról, de meg sem tudott moccanni Mohamed izmos szorításában. Ide-oda ficánkolt, háta, karja iszamós lett a vértől, de amikor a fiú átvetette rajta lábát, és a gyomrába térdelt, már levegőt sem kapott.

Halálra váltan próbált arrébb kúszni.

– Azt fogod tenni, amit parancsolok!

Mohamed dulakodás közben nagy nehezen kiszabadította nemi szervét, és Mara lábait felrántva, szinte a bordáihoz nyomva egyetlen durva mozdulattal beléhatolt.

A hatun felsikoltott, de a szájára tapasztott tenyér elnyelte vinnyogását.

– Ha azt akarod, hogy a nyomorult fivéreid valaha is élve hazajussanak, azt teszed, amit parancsolok!

Mara orrából még mindig ömlött a vér, arcán elkenődve keveredett a könnyeivel. Már nem ellenkezett, hiába is tette volna. Mohamed sokkal erősebb volt nála, és mindkét kezével a nő lábait széttárva, meglepő vehemenciával döfködte szeméremtestét. Minden mozdulatára égő fájdalom mart a hatun hüvelyébe, olyan kínt okozva, amit még soha nem érzett.

Összeszorította a fogát, és csak arra összpontosított, hogy a torkába tóduló vére és gyomrának savas tartalma ne fojtsa meg. Minden erejét összeszedve próbált oldalra fordulni, de Mohamed belemarkolt a hajába, és hátrafeszítette a fejét.

– Nézz a szemembe!

Egy újabb, erőteljes döfés, és Mara hörögve fuldokolni kezdett.

– Nézz a szemembe!

Nem tehetett mást, kénytelen volt engedelmeskedni. Lábait oly dühödt erővel feszítette szét a sehzáde, hogy szinte hallani vélte csontjai ropogását.

– Az enyém vagy! Ahogy itt minden az enyém! Az enyém! Vége a nyomorúságos időknek! Vége a megalázkodásnak! Mostantól minden másképp lesz!

Néhány szívdobbanással később Mohamed hörögve beleélvezett a nő testébe.

– Az enyém vagy! Csak az enyém!

Csönd lett.

Aztán a veliaht lekászálódott Maráról, és elégedetten kinyújtóztatta tagjait.

– Ezentúl, ahányszor csak idejövök, a kedvemre teszel! Ha fontos számodra a magad és a herélt fivéreid élete, zokszó nélkül engedelmeskedsz. Nem kérdezel semmit, csak engedelmeskedsz. Tudni akarok mindenről, ami apám környezetében történik. Tudni akarok arról is, amit gondol, arról is, amit még nem gondol, de gondolni fog! Mindent elmondasz nekem! Mindent! Érted?

Mara Brankovics lábait maga alá húzva zokogott a véres márványon.

– Miért…?

Mohamed a medence szélén lemosta nemi szervét, aztán gondosan megigazította zilált öltözékét.

– Mit miért?

– Miért tetted ezt velem?

– Mert ellenem voltál…

– Mindig melletted voltam… Mohamed… – zokogta a hatun. – Mindig… A fiamként szerettelek…

– Nincs szükségem a nyomorult szeretetedre! Különben ki kell, hogy javítsalak: soha nem szerettél engem, inkább csak sajnáltál… A szánalomból pedig egy életre elegem van.

Marának sikerült felkönyökölnie. Úgy érezte, széttépték.

– Mindenki ellened fordul majd… Meglátod…

Mohamed odalépett hozzá, és szórakozottan beletúrt a nő hajába.

– Mindenki a győztes mellé áll, te kis szajha. Nem jöttél még rá?

– Gyűlölni fognak…

– Na és? Már most is gyűlölnek. Attól a naptól fogva gyűlölnek, amióta anyám világra hozott ebben az átkozott palotában…

Mara minden ízében remegett. Képtelennek érezte magát, hogy felkeljen, ám Mohamed megragadta a karját, és kíméletlenül talpra rángatta.

– Most pedig megmutatod nekem a leveleket!

A biridzsi kádin engedelmesen bólintott.

– Ha engedelmeskedem… megkíméled a fivéreim életét?

– Megkímélem. És a te életedet is. Mi több, megígérem neked, hogy apám halála után visszatérhetsz a hazádba…

Mara döbbenten nézett az ifjú hercegre.

– Hazatérhetek?

– Mit képzeltél? Hogy megtartalak szeretőnek? Ahhoz túl vén vagy…

– Mindent megteszek, amit parancsolsz. Ígérem…

Mohamed lebiggyesztett ajakkal végigmérte, aztán nagyot taszított rajta. Kifelé menet a nő látta, hogy a camekan csempéin vérfoltok vereslenek. A kijáratnál Mohamed személyes testőrei posztoltak, és a núbiai gedicsliknek nyoma sem volt sehol.

Mara tudta jól, hogy soha nem látja őket viszont.

4.

– Aferim! Pontosan így gondoltam! – Murád szultán elégedetten hátradőlt teknőspáncél borítású trónusán, és hálás tekintettel végigmérte első ágyasát. – Allah segítségével ezek a levelek talán megmenthetik a birodalmat! Köszönöm, kedvesem!

Mara óvatos pillantást vetett a bejáratnál ácsorgó kövér kishlar agasira. A főeunuch most is álmatag tekintettel fürkészte a képzeletbeli messzeséget, ám feszes, előredőlt tartása arról tanúskodott, hogy ezúttal is minden szóra fülel.

– Igyekeztem mindenben megfelelni a kéréseidnek. De engedelmeddel nem csupán atyámnak és húgomnak írtam. Itt volnának ezek is…

A szultán hunyorogva bámulta az újabb pergameneket.

– Miféle levelek ezek?

– Sokat törtem a fejem, uram, hogyan segíthetném elő ügyünket. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy üdvös volna, ha az átkozott Hunyadi közvetlen környezetét céloznánk óvatos kísérleteinkkel.

– Nem értem…

– A levelek, uram!

Mara átnyújtotta a sebtiben, magyarul megírt üzeneteket, melyek ötlete Mohamed fejéből pattantak ki.

A szultán természetesen egy szót sem értett belőlük, de Mara készségesen lefordította a legelsőt. Aztán a másodikat. A többire már nem volt szükség.

– Nos, mi a véleményed, uram?

Murád a szakállát simogatva dőlt hátra trónusán.

– Mindezt te ötlötted ki, kedvesem? Egyedül?

– Ahogy mondtam már, uram, egész éjjel azon törtem a fejem, hogyan segíthetnélek ebben a vészterhes időszakban. Atyám mindig arra tanított, hogy amikor mi magunk gyengék és megosztottak vagyunk, és ellenségeink erősek és egységesek, akkor mindent meg kell tennünk, hogy ellenségeink is gyengék és megosztottak legyenek.

Murád gyanakodva forgatta kezében az összetekert pergameneket.

– Megvallom, néhány évvel ezelőtt fel sem merülhetett volna, hogy ilyen eszközzel éljünk. De azt hiszem, most nem válogathatunk, igaz?

Mara elmosolyodott.

– Ha óhajtod, még ma elküldöm a leveleket a görög szerzetessel!

A szultán fáradtnak tűnt. Legyintett.

– Tedd azt, életem vizének forrása! Mint mindig, most is igazad van…

Mara lesütötte a szemét. Képtelen lett volna e pillanatban Murád szemébe nézni.

– Nem tudom kiverni a fejemből az álmot… – mosolygott a szultán. – Egy erdőben feküdtem, a fák alatt. A nap aranyos fénnyel tűzött át az ágak között. Gyümölcsfák voltak, azt hiszem, vérvörös, duzzadt gyümölcsöket termő fák… A madarak oly szépen daloltak a magasban, hogy még a fellegek is megtorpantak az égen, és egyre csak gyönyörködtek bennük…

Mara Brankovics idegesen megrázta a fejét, nem szerette volna, ha a szeme sarkából kiszökő könnycsepp elárulja.

– Legyen meg Allah akarata, és nyerd el mihamarabb lelki békédet, uram!

Murád szelíden bólogatott, s az első ágyas kétségbeesve tapasztalta, hogy ez a bólogatás már csalhatatlanul egy öregember mozdulata.

– Engedelmeddel, uram, visszavonulnék. Kimerített a levélírás.

– Menj, hátramaradt napjaim bearanyozója, menj! A Korán szúrái megnyugvást nyújtanak a te lelkednek is…

Kifelé menet Mara a kishlar agasira pillantott.

A főeunuch ajka alig észrevehetően megrándult.

Mintha egy gúnyos vigyort tüntetett volna el hájas képéről.

5.

Hrisztosz atyával, a göröggel a fedélzetén néhány nap múlva egy genovai gálya indult útnak Gelibolu kikötőjéből a távoli Raguza városköztársasága felé. A szerzetes valaha Lazarevics despota gyóntatója volt, s kisgyermek korától ismerte Mara hercegnőt. Mi sem tűnt hát természetesebbnek, mint hogy az ortodox egyház hű védelmezőjeként fellépő Gyorgye Brankovics parancsára rendszeresen vigyen és hozzon üzeneteket Szendrő és Drinápoly között, Brankovics és a lánya között. Természetesen arról sejtelme sem volt, hogy mit tartalmaznak a levelek, az ő feladata abban merült ki, hogy valamennyit annak, és csak annak kézbesítse, akinek szánták. Ezúttal különösen részletes utasításokat kapott a szultán első ágyasától. A levelek zömét Szlavóniába és Magyarországra kell vinnie, mégpedig sietősen.

Mara hercegnő azzal bocsátotta útjára, hogy a szerbek és görögök, s talán valamennyi ortodox hívő jövője múlhat azon, hogy idejében megkapják-e a címzettek e leveleket.23

6.

A komor vár egyik belső, zárt udvarán két emberalak játszott a reggeli párában. Egy férfi és egy gyermek. A kicsi ötéves lehetett, kacagását a magas kőfalak verték vissza. Hófehér bőrű, vékonyka leány volt, kissé esetlenül mozgott.

A felnőtt férfi négykézláb ügetett a saras fűben, a kislány pedig harsány kacagások közepette próbált megkapaszkodni a hátán.

– Gyí, te! Gyí, te, paci!

A férfi nekiveselkedve vágtázott.

– Gyí te, paci! Dorszabban! Dorszabban!

Amaz szaporázta, csak úgy dobálta magát, habzó pofájú lovat mímelt, közben baljával szorosan fogta a lányt, le ne essen a hátáról. A kislány harsányan nevetett, arcocskája kipirosodott a friss levegőben.

– Te vagy a mindenem! – ölelte magához a férfi, amikor a gyermek megunta a játékot. – Te vagy az egyetlen kincsem! Mindent érted teszek. Ugye tudod?

A kislány hozzábújt, és apró karocskáival átölelte a nyakát.

Ő volt az egyetlen a világon, aki szerette ezt az embert.

7.

CILLI VÁRA, KRAJNA
A. D. 1444 SZENT GYÖRGY HAVÁNAK24 ELSŐ NAPJAI

Újlaki Miklós, Erdély társvajdája és Nándorfehérvár társkapitánya megborzongott, ahogy kiszállt az utazóbatárból. Minden porcikája sajgott a megerőltető utazástól, különösen az utóbbi napok hegy-völgyeken való zötykölődésétől. Ami azonban még ennél is sokkal jobban megviselte, az a soha véget nem érő asszonyi karattyolás volt, amit egész úton hallgatnia kellett. Most, hogy végre kiszabadult a kocsi börtönéből, és kinyújtóztathatta volna elgémberedett tagjait, hirtelen jeges szél csapta képen.

– A hétszentségit!

Apró, szúrós cseppekkel szakadt az eső. Az Újlaki-címeres lovasok szitkozódva próbálták hátasaikat visszafogni, de mivel a rácsos várkapu deszkáin átkocogva a talaj továbbra is meredeken emelkedett, szegény állatok patái ide-oda csúszkáltak a fényesre csiszolódott köveken.

– Ne álljatok meg! – kiáltotta lefelé németül egy láncinges férfi a kaputorony mellvédjéről. – Hajtsatok fel a palotáig!

A kocsisok szentségeltek, a lovasok is egyre csak szitkozódtak, s Újlaki maga is úgy vélte, megeheti a fene Cillei Ulrik valamennyi hegyét-völgyét, köves-kavicsos patakmedrét és kátyús-kráteres országútját. Muraszombattól Marburgig25 még csak hagyján, de ahogy a sziklás hegyek közé értek, onnét már a lelküket is kirázta a batár.

Úgy tűnt, soha nem érnek ide. Hullámzó mezők, frissen bevetett szántók, sötéten zúgó fenyvesek és zord, meredek hasadékok maradoztak el mellettük, míg végre a láthatáron felbukkant e büszke, titkokat rejtő, ősi erődítmény.

Újlaki Miklós a szemerkélő esőtől összeszűkült tekintettel körbepillantott a vár udvarán. El kellett ismernie, hogy a Cillei-vár jóval masszívabb építmény volt, mint amilyennek korábban képzelte: bevehetetlen sasfészek, mely a Cillei-grófok végtelen uradalmait védelmezte évszázadok óta. Odalenn, ahol a Savinja folyó éles kanyarulatába belefutott a Voglajna jeges vize, csupán néhány parasztkunyhó állt, ám idefenn, a városka takaros házai valósággal odabújtak az erődítmény lábához, mintha annak közelsége is elégséges védelmet biztosított volna számukra.

– Hajtsatok tovább! A nagyúr odafenn vár benneteket, a palotában! – mennydörögte a láncinges, de Újlaki csak legyintett.

– Hadd várjon! Ráér!

A szakadó esőben szélesre tárta az utazóbatár ajtaját.

– Megjöttünk, kedvesem!

Rozgonyi Mária felé sem fordult, továbbra is élénken magyarázott valamit a mellette ülő komornának. Utóbbi csinos kis cseléd volt, s olybá tűnt, mióta néhány hete Újlakra került, be sem állt a szájuk. A ház asszonya szinte minden szabad percét a társaságában töltötte – kicsit többet is, mint amit az illendőség vagy az ésszerűség megengedett volna. Úrnő és komornája idefelé is egész úton csacsogtak, Újlaki pedig magában gubbasztva hallgatott.

– Kedvesem?

Asszonya csak ekkor fordult feléje.

– Mit akarsz?

– Megérkeztünk.

– Máris?

– Úgy vélem, illő lenne, ha tiszteleted tennéd a ház úrnőjénél, amíg én megkeresem Cilleit!

– Csakugyan?

Mária néha kiállhatatlan tudott lenni, és Újlaki egészen bizonyos volt benne, hogy az új cseléd érkezése óta még kiállhatatlanabb lett.

– Valóban illő volna, asszonyom – jegyezte meg a komorna egyetértőn. – Úgy tudom, nem sokan látogatják szegényt ebben a sziklafészekben!

Mária arca felderült.

– Ó, nem lennél ennyire készséges, Gertrude, ha sejtenéd, miféle penészvirág ez a Katalin! Sótlan, szótlan, akár egy apáca! No, jól van. Menjünk! Biztosan elhízott, mióta utoljára láttam. Állítólag szült végre egy porontyot, aki életben is maradt. Mondhatom! Egy lányt! Érted ezt? Volt képe egy nyamvadt lányt szülni! Ki örökli így ezt a rengeteg Cillei-birtokot?

Újlaki a kezét nyújtotta, és lesegítette Máriát a kocsiról. Ami azt illeti, Mária meglepő gyorsasággal gyarapodott derék- és fartájon az elmúlt hónapokban – Miklós csak nyögések közepette tudta letenni maga mellé.

Bezzeg a csinos kis komorna!

Gertrude vékony volt, karcsú, és miközben lehuppant az udvar esőmosta köveire, keblei megrezzentek a tafotaruha alatt. Miklós rávigyorodott, mire a lány szemérmesen lesütötte a szemét, de valahogy úgy fordult, hogy keze egy pillanatra – mintegy véletlenszerűen – hozzáérjen Újlaki ágyékához.

A férfi megremegett.

Átkozott boszorka!

Miközben az utazóbatár lassan, nehézkesen visszafordult a várudvaron, az érkezők gyalog indultak a felsővár irányába. Bőrig ázott Újlaki-címeres lándzsások kísérték őket, ám a falakról minden mozdulatukat Cillei-strázsák lesték.

– Szép kis fogadtatás, mondhatom! – dohogott Mária, hiábavaló igyekezettel kerülgetve a várudvar tócsáit. – Illett volna leteríteni valamivel ezt a sok mocskot!

Felkapaszkodtak a hírhedett Frigyes-toronyhoz, ahol a mendemonda szerint az öreg Herman gróf parancsára fürdővízbe fojtották fia, Cillei Frigyes meseszép szeretőjét, Desenicei Veronikát. Úgy beszélték, a megfojtott asszony napokig a fürdődézsában lebegett, míg valaki végre el merte kaparni valahol a vár alatt, a mezőn.

Újlaki felpillantott a torony komor tömbjére, az apró, feketén ásítozó ablakokra, és megborzongott a hidegtől, no meg a tudatába türemkedő rémképektől. Visszafordult, s szinte belebotlott a feljáró végén álló köpcös figurába.

– Isten hozza Celje várban, jó uram!

Miklós alig leplezett utálkozással köpött ki az esőbe.

– Vitovecz! Hogy lehet az, hogy téged még mindig nem vitt el az ördög?

A cseh zsoldos kapitány széles vigyorral az ajkán hajolt meg a báró előtt.

– Nem elvitt, még. Nem jut hely nekem pokolban a túl sok magyartól…

– Ne aggódj! Majd szorítunk neked is egy kis helyet!

Vitovecz kapitány nyájas mosollyal nyugtázta a választ, s máris mutatta az utat a fellegvár palotaépületéhez.

– Von Cilli türelmetlen. Késtél, Újlaki!

– Én viszont attól tartok, túl korán is jöttem. No, vezess, nyomorult!

– Te katonáid maradnak itt.

– Csak nem képzeled, hogy a kíséretem nélkül…

– Te katonáid maradnak itt. Te félsz valamit, nagyuram?

Újlaki bosszankodva megrázta fejét.

– Vezess!

Mária a komorna karjába kapaszkodva végigmérte a férjét. Pontosan tudta, hogy van miért aggódniuk: az Újlaki-seregek az utóbbi években feltűnő odaadással szolgálták a Jagelló-érdekeket, mi több, Cikádornál maga Miklós állt csatasorba Hunyadi oldalán a felkelők hadai ellen. Házigazdájuk pedig nem más volt, mint a felkelők egyik leghatalmasabb vezetője, a király és ország ellen támadó, örökös békétlenséget szító haramia gróf.

Felfelé lépkedtek a szakadó esőben a palotaépületig, szűk várfalak közti folyosókon, még szűkebb grádicsokon hágva mind magasabbra. A Cillei-vár kettős falait, zömök bástyáit, tornyait bárki is próbálná ostrom alá venni, nem sok sikerrel járna – Újlaki figyelmét pedig nem kerülték el a falakon sorakozó ágyúk és kővetők sem.

– Mi vagyunk az egyetlen vendégek? – kérdezte Újlaki, miközben felpillantott a palotaépület komor tömbjére. Az egyik ablak mögött mintha egy jól ismert, kesehajú figurát pillantott volna meg, de a következő pillanatban már el is tűnt onnan.

– Jön mások is. Von Cilli komoly tanácskozást hívta össze.

Miklós gyomra görcsbe rándult.

Komoly tanácskozást?

Mi akar ez lenni? Valamiféle összeesküvés?

Nem kellett volna ide jönnie… Miért is hallgatott Máriára? Hiszen az udvarban biztos helye van: a király szereti. Bizalmi emberének tartja… És amíg Hunyadi csillaga fennen ragyog, addig az ő csillaga sem hunyhat ki az égen!

Ám Újlaki azt is pontosan tudta, hogy felesége agyafúrtabb, előrelátóbb diplomata, mint ő. Annak idején Mária ötlete volt, hogy kösse csónakját Hunyadi hajójához, most azt is a felesége javasolta, hogy kezdjen óvatos tapogatózásba az ellenpárt felé.

Cillei felé…

Odabenn, a palotaépületben kellemes meleg várta őket. A vaskos ősi falak ugyan engesztelhetetlen jegességet árasztottak magukból, de a nagyterem kandallójában roppant fahasábok lobogtak, aranyló derengést festve a kárpitokra.

Vitovecz vigyorogva becsukta mögöttük az ajtót.

A kandalló előtt a vár ura állt, kezét fázósan a tűz fölé nyújtotta.

– Isten hozott szerény hajlékomban! – Cillei Ulrik kitárt karral sietett eléjük, és úgy ölelte meg Újlakit, mintha rég nem látott testvérét szoríthatná magához. Meglapogatták egymás hátát, aztán Miklós végre alaposan szemügyre vette a veres grófot.

– Vénülsz, Ulrik!

Cillei ráncoktól barázdált arcán kelletlen kifejezés suhant át. Valójában egyetlen nappal sem tűnt idősebbnek legutóbbi találkozásuknál, amikor Cillei megpróbálta rávenni Miklóst, hogy ölje meg az özvegy királynét.

– A sors csapásai, kedves barátom! Bizonyára a sors csapásai… Szegény jó Erzsébet unokahúgom halála különösen megviselt, ahogy azt bizonyára magad is hallhattad…

Újlaki ismét megborzadt: a veres gróf arcán a jól ismert, nyájasnak szánt, ámde rémisztően üres mosoly terült szét, amitől kiverte a víz.

– Igen, hallottam hírét. Meg hallottam hírét valami cobolyprémmel szegett köntösnek is, ami a te adományodként került szegény jó Erzsébet királynénk birtokába. Rebesgetik, hogy furcsa szaga volt annak a köntösnek… Mikor is kapta szerencsétlen? Ó, hát persze! Emlékszem már! Nem sokkal a halála előtt…

Cillei barátságosan átkarolta vendégét.

– Bizony mondom, kedves Nicolaus, Isten útjai kifürkészhetetlenek! Szegénykém egyik nap még egészséges volt, másnap pedig… De csodálkozhatunk manapság bármin is? Lám, egy napon te magad is a trónbitorló táborában találtad magad, és ha jók az értesüléseim, annak a kutya oláh Hunyadinak a táborában is igen ügyesen forgolódsz… Ki gondolta volna rólad azok után, hogy oly lelkesen szolgáltad a mi közös ügyünket… Ha emlékszel még, kedves barátom…

Mária, aki eddig türelmesen álldogált a háttérben, most megköszörülte a torkát, és férjét félretolva a veres gróf elé lépett.

– Jaj, úgy unom ezt a sok locsogást! Nem azért jöttünk erre a kétségkívül kies helyre, hogy a múltat hánytorgassuk, igaz, kedves Ulrik? Változnak az idők. A szelek fordulnak néhanap.

Cillei csodálkozva végigmérte a nőt.

– Nocsak, nocsak! Sejthettem volna, hogy Újlaki barátom egyedül soha nem lenne képes jó lóra tenni. Te volnál tehát az esze?

– Igaz és hű hitvese vagyok, jó uram! – mosolygott gyermeki arckifejezéssel Mária. – És természetesen a Cillei-ház tántoríthatatlan híve, és remélhetően jövendő szövetségese!

Cillei elismerően viszonozta a meghajlást.

– Igazad van, kedvesem. Hagyjuk a múltat, hiszen oly szép jövő áll előttünk. Ezek szerint neked köszönhetem, hogy elfogadtátok a meghívásomat?

– Fogalmazzunk inkább úgy – felelte pillanatnyi habozás után Rozgonyi Mária –, hogy fölöttébb érdekelnének az elképzeléseid.

– A lényegre törő fogalmazást mindig becses retorikai értéknek találtam. De sajnos igen kevesek rendelkeznek eme erénnyel.

– Ha nem tudsz kecsegtető ajánlatot tenni Miklós számára, még ma elutazunk. Nincs vesztegetni való időnk, kedves Ulrik!

– Értem. Biztosíthatlak, kedvesem, módfelett kielégítőek a javaslataim Miklóst illetően…

– Igazán? Tudomásom szerint Hunyadi sikereivel egyre szűkülnek a lehetőségeid. Úgy is fogalmazhatnánk, még soha nem álltál ilyen közel a végső bukáshoz, Cillei Ulrik!

A veres gróf arcáról lehervadt a vigyor.

Az asszonynak voltaképpen igaza volt: nem állt jól a szénája. Hunyadi egymást követő győzelmei válságos helyzetbe sodorták az ellenpárt vezetőit, s köztük is leginkább őt. Éppen ezért Cillei reménykeltő fejleménynek értékelte, hogy Erdély társvajdája és annak bájos felesége itt állnak előtte.

– Megkérdezhetem, hogy miért jöttetek el, ha ennyire borúsan látjátok helyzetemet?

– Lesz időnk mindent alaposan megbeszélni – felelte bűbájos mosollyal Mária. – Most azonban szeretném tiszteletemet tenni asszonyodnál. Megtennéd, hogy hozzávezettetsz, kedves gróf?

Cillei intett, s a következő pillanatban egy rezzenéstelen arcú csuhás jelent meg előttük.

– Kívánságod számomra parancs, hölgyem! Heinrich atya elvezet a szobájához. De ne lepődj meg, ha asszonyom kissé zordan fogad majd. Attól tartok, elszokott a látogatóktól. Ami azt illeti, mostanában gyakorta viselkedik zavarodottan…

Rozgonyi Mária intett komornájának.

– Annyi baj legyen. Mi, asszonyok, néha zavarodottnak tűnünk. De szerencsére mindig ott vagytok ti, férfiak, hogy a helyes útra tereljetek bennünket! Jöjj, Gertrude, essünk túl a formaságokon!

8.

Miután a hölgyek elsiettek, Cillei vigyorogva Újlakira sandított.

– Egy kis bort, Miklós?

Vendége válasz nélkül hagyta a kérdést, ám a bárót ez a legkevésbé sem zavarta: hanyag mozdulattal teletöltötte az asztalkán várakozó két kupát.

– Mindig azzal hízelegtem magamnak, hogy a legválságosabb pillanatokban is képes vagyok úrrá lenni a körülöttem örvénylő káoszon. Úgy vélem, noha a helyzetünk jelen pillanatban valóban nem tűnik kedvezőnek, kellő leleménnyel és némi szerencsével visszaszerezhetjük az események irányítását. Nem így gondolod, kedves Miklósom?

Újlaki ezúttal sem felelt. Az ablakhoz lépett. Innét, a szédítő magasságból a környező hegyek még vadabbnak, a völgyekben megbúvó falvak még védtelenebbnek tűntek.

– Tudom én, hogy egészen jól megtaláltad a számításodat a trónbitorló udvarában! – folytatta a veres gróf. – Hidd el, nem is kárhoztatlak érte. Mi több, úgy vélem, kimondottan üdvös lehet a későbbiekben, ha Ulászló azt hiszi, hogy bízhat benned…

Újlaki az ablak könyöklőjére nehezedett két öklével. Ujjai elfehéredtek.

Cillei feléje nyújtotta az egyik színültig töltött ivóedényt.

– Igyunk arra, hogy te meg én újra együtt…

Újlaki hirtelen mozdult: kiütötte a gróf kezéből a kupát. A bor a falra fröccsent, mintha kiontott vér mocskolta volna veresre a fehér köveket.

Cillei vizenyős tekintettel bámult rá.

Miklós tudta, hogy egyetlen kiáltására csatlósok tucatjai ronthatnának be és teperhetnék le. Meglepetésére azonban házigazdája fenyegető mozdulatot sem tett, mi több, úgy tűnt, még csak nem is neheztel rá. Lassan az asztalhoz hátrált, és lehuppant egy székbe.

– Tudom… Azt akarod mondani, hogy nem kellett volna megölnöm őt…

– Hogy tehetted? – Újlaki a veres gróf fölé tornyosult. Valami fojtogatta a torkát. – Hiszen gyermeket szült neked! Minden bizodalmát tebeléd helyezte, Ulrik! Szeretett téged!

– Higgyed el, Miklós… én is szerettem őt…

Látván Újlaki döbbent tekintetét, Cillei a tenyerébe temette az arcát.

– Hát nem érted? Mindennek vége lett volna, ha Erzsébet és az a lengyel suhanc… Ha ők ketten… Te is hallottál róla, miképpen üzekedtek a győri püspök palotájában, nem? Ki sem szálltak az ágyból… Paráználkodtak reggeltől estig…

– Jézus a kereszten! Te veted ezt a szemére? Éppen te?

Cillei legyintett, mintha csak valami kellemetlenkedő legyet akarna elhessegetni.

– Nem erről van szó. Felőlem aztán az hághatta meg, aki akarja! De hogy éppen Jagelló Ulászló? A legfőbb ellenségünk? Van fogalmad róla, hová vezetett volna ez a frigy? Az a lengyel kölyök az ujja köré csavarta! Elvette az eszét! Ha Erzsébet… a mi Erzsébetünk… nem csak az ágyába fekszik be, de még az oltárnál is örök hűséget esküszik neki, akkor a mi kis háborúnk azonnal véget ért volna…

– A te kis háborúd… – javította ki Újlaki.

– Ó, nem! Nagyon tévedsz, barátocskám! Nagyon tévedsz! Azt hiszed, ott a helyed közöttük? Azt hiszed, hogy sokáig megtűrnek téged a piszkos kis szemétdombjukon? Hogy Hunyadi jó szemmel nézné a puszta jelenlétedet, s nem azt lesné állandóan, mikor nősz a fejére? Társvajda? Társkapitány? Ugyan, mi szüksége lehetne rád azok után, hogy kiverte a törököt Európából? Mi szüksége lenne rád, ha a serege már népesebb lesz, mint az összes többi zászlósúré együttvéve? Azt hiszed, hogy bárkinek is terem még babér a nagy, a dicsőséges, a felülmúlhatatlan Hunyadi János mellett? Tényleg ennyire ostoba vagy?

Újlaki elbizonytalanodva hátrébb lépett – Cillei ugyanezen lendülettel közelebb nyomakodott hozzá.

– Pontosan tudom, miért fogadtad el a meghívásomat! Hisz mióta is ismerjük mi egymást? Térden lovagló nyálas kölyök voltál, amikor először találkoztunk! Elfelejtetted talán, mennyi apró kis titok köt össze minket?

– Nem felejtettem el…

– Hát persze hogy nem! Túl sokat tudok én rólad, Újlaki Miklós! Például azt, hogy nem akarsz másvalaki árnyékában kókadozni! Hisz mire is vágytál mindig? Koronára? Országnak koronájára?

– Ulászló megbízik bennem!

– Már nem sokáig! Hamarosan minden mást elhomályosít Hunyadi dicsősége! És akkor… Akkor, kedves Miklósom, a magunkfajtáknak semmiféle babér nem terem! Vége! Tudod, kik kapják majd a birtokainkat? A Hunyadi família tetves oláh kunjai! A nyomorult erdélyi pereputty! A Vitéz-féle korcsok! Ismerlek én jól, Újlaki Miklós! Nem tartozol te ezek közé!

– De nem tartozom közétek sem! – sziszegte Újlaki.

– Dehogynem! És ha nem lennél ennyire rövidlátó, akkor már rég rájöttél volna, hogy minden nap, amit nem a mi táborunkban töltesz, merő időpocsékolás! De szerencsére a csinos asszonykádnak több esze van nálad! Ha nekem ilyen asszonyom lehetett volna… Istenem… Már rég elértem volna, amit akarok!

Újlaki gyanakodva végigmérte a veres grófot.

– Eszedbe ne jusson!

– Azok az idők már elmúltak! Megváltoztam… Erzsébet halála… Ne hidd, hogy engem nem viselt meg. Megsirattam… Szerettem őt… a magam módján. De meg kellett tennem: nem volt más választásom. Túl sok áldozattal járt ez a harc, túl sok vért ontottunk ahhoz, hogy feladjuk… Te ott voltál, amikor Kottannerné ellopta a magyar koronát! Segédkeztél neki! Ott voltál a kis László megkoronázásánál… Te magad ütötted lovaggá… Mi ketten réges-rég egy cél érdekében harcolunk, csak… Igen, tudom, komisz voltam veled… Hidd el, szívből sajnálom. Az én hibám. Nem fordul elő többet! Meg kell becsülnünk egymást! Segítenünk kell egymást!

Újlaki tétovázva, gyanakodva ingatta a fejét.

– Nem hiszek neked.

– Olyasfajta biztosítékot kapsz, ami meggyőz róla, hogy ezúttal komolyan gondolom.

Újlaki erre végképp nem számított: útközben még az is megfordult a fejében, hogy Cillei csapdába akarja csalni, hogy aztán váltságdíjat követeljen érte Ulászló királytól. Mária azonban bizonyos volt benne, hogy a veres gróf ajánlattal készül. Mint mindig, ezúttal is igaza volt…

– Ma este… – folytatta Cillei. – Ma este látni és hallani fogod, hogy mire készülünk. Azért hívtalak Cillibe, hogy hallhasd, hogy láthasd, kik vagyunk. A kezedbe tesszük a sorsunkat. Ha akarsz, utána fuss csak a trónbitorlóhoz! De én sokkal inkább hiszem, amennyiben megtudod, mi készül itt, csatlakozol hozzánk…

– Kik lesznek itt?

Cillei elvigyorodott, s ez a vigyor már ismét a régi nyájas, hunyorgó vigyor volt. Egy hüllő bűvölő gesztusa.

– Majd meglátod, Miklósom… majd meglátod!

Elegáns mozdulattal újratöltötte Újlaki kupáját, és feléje nyújtotta.

Újlaki ezúttal elvette tőle, és egyetlen hörpintésre felhajtotta az egészet.

9.

Rozgonyi Mária döbbenten megállt a kitárt ajtóban. Ha nincs ott mögötte komornája, nekiszédül a vaskos tölgyfa keretnek.

– Krisztus sebeire! Mi ez?

A szobában félhomály uralkodott, az ablakok zsaluit gondosan összecsukták, hogy az osztatoknál csupán egy-egy fénycsík hasíthassa ketté a poros levegőt. A palotaszárny valamennyi helyiségében míves kárpitok, szőnyegek és bútorok sokasága hirdette a Cillei-ház gazdagságát. Ebben a szobában azonban nem volt más, mint egy faágy, mellette egy kancsó és egy Biblia.

– Van itt valaki? – kérdezte Gertrude bátortalanul.

Valami megmoccant a félhomályban.

– Csak én…

Gyászlepelbe csavart árny lépett a folyosóról beáradó fénykévébe. Rémisztően vékony, beesett arcú nő tetőtől talpig feketébe öltözve – a csipke mellrészén hatalmas ezüstkereszt csillogott. A szoba lakójának bőre hófehér volt, hatalmas, fekete szeme megrebbent a szokatlan fénytől.

– Engem kerestek?

Rozgonyi Mária gyorsan úrrá lett döbbenetén; kihúzta magát, és némi erőfeszítéssel mosoly erőltetett az arcára.

– Ó, igen… Azt hiszem… A nevem…

– Már találkoztunk… – A fekete ruhás nő ajkának finom rezdülése meglepően kedves kifejezést kölcsönzött csontos arcának. – Amikor még a férjem többször engedett emberek közé…

Mária már emlékezett: Brankovics Katalin néhány évvel ezelőtt szomorú, szótlan, ám a maga egyszerű módján szép nőnek számított az udvarban. Kevesekkel elegyedett beszélgetésbe, de ezt mindenki Cillei szigorúságának tudta be – a veres gróf nem engedte, hogy asszonya bárkivel érintkezzen, különösen akkor, ha ő maga nem hallhatta a beszélgetést.

– Csupán szerettünk volna köszönteni, kedves Katalin… Holnapig valószínűleg a házad vendégszeretetét élvezzük…

A fekete ruhás nő bólintott.

– Sajnálom, hogy nem fogadhattalak méltó módon! De én… A férjem nem szólt. Nem tudtam, hogy vendégeket vár.

– Ó, igazán sajnálom… Akkor én…

– Várj! Ne menj még! Szeretnék valamit kérni tőled, kedves Mária! – Brankovics Katalin suttogóra fogta, hogy az odakinn várakozó csuhás ne hallhassa szavait. – Jó szívvel emlékszem nevelőszüleidre… Cicelle asszony mindig kedves volt velem… Kedves és vigasztaló… Éppen ezért…

Mária segítséget várva sandított Gertrudéra.

– Miben állhatnék szolgálatodra, kedves Katalin?

– A gyermekem… Az én gyönyörű kislányom… Elvették tőlem… Hónapok óta nem engedik látnom…

– Ó, azt hiszem, mennünk kell!

– Ha látjátok… Mondjátok meg neki, hogy szeretem… Belepusztulok a hiányába…

Mária nagyon nyelt.

– Ulrik?

A fekete ruhás nő lehajtotta a fejét.

– Elvette tőlem… Minden gyermekünk meghalt csecsemőként… Erzsébet az első, aki életben maradt… Ötéves. Szüksége lenne az édesanyjára… De nem engedik hozzám. Ulrik megtiltotta… Kérlek, ha látod őt, mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy szeretem!

Mária mosolyt erőltetett arcára, noha minden ízében remegett. Volt valami ebben a gyászruhás nőben, ami iszonyattal töltötte el.

– Mi sem természetesebb, kedves Katalin! Megmondom neki!

Gertrude óvatosan húzni kezdte kifelé úrnőjét, ám Katalin lépésről lépésre követte őket, hatalmas, fekete szemét rájuk meresztve, mintha csak most vette volna őket észre. A következő pillanatban mindketten összerezzentek: a szerzetes becsapta az ajtót a báró asszonya előtt.

Egyszeriben csönd lett.

– Az asszonyom sajnos nagyon beteg – jegyezte meg Heinrich atya lesütött szemmel. – De bízunk a mindenható Jóisten igazságosságában és könyörületességében, hogy mielőbb visszaadja életerejét.

Mária illedelmesen bólintott.

– Hol van a kislány?

A pap nem válaszolt.

Mária újra kérdezni akart, de Gertrude a vállára tette a kezét. Pillantása egyszerre volt figyelmeztető és féltő: Rozgonyi Mária jobbnak látta hát, ha nem feszegeti a kérdést.

– Megmutatom a szállásotokat – hajtott fejet Heinrich atya. – A báró úr parancsára a palota legkényelmesebb szobái állnak rendelkezésetekre.

10.

Erdély társvajdája és Nándorfehérvár társkapitánya csak akkor kezdte kapiskálni, hogy egy kiválóan előkészített csapda kezd összezárulni körülötte, amikor este, a lakoma után Cillei félrehívta egy kis beszélgetésre. Mária és a komorna nyugovóra tértek, a báró pedig egy szomszédos terembe vezette vendégét.

Az asztalnál négyen vártak rájuk.

Ahogy megpillantotta őket, Újlaki a kardjához kapott, ám házigazdája minden sietség nélkül lefogta a kezét.

– No, no, csak semmi heveskedés! Beszélgetni jöttünk. Csak beszélgetni, semmi több…

– Ezekkel?

– Ezekkel.

Egy kutya vakkantott: a kölyök agár Garai László bán lábánál kushadt, s Cseribasinak hívták, mint az elődjeit: az előző akkor pusztult el, amikor gazdája Habsburg Frigyes fogságában senyvedett Hainburg várában. Bizony, nem kevés aranyába került Cilleinek, hogy rokonát megváltsa a rabságból, de nem válogathatott az eszközökben, hiszen minden szövetségesére szüksége volt ezekben a vészjós időkben…

Garai megvakargatta kutyája füle tövét, s közben komor tekintettel végigmérte a jövevényt.

– Nem vagyok hajlandó ezzel a féreggel egy levegőt szívni! Áruló! Cikádornál a mocskos Hunyadi oldalán ellenünk harcolt! Ellenünk! Énellenem!

– Te beszélsz? – nevetett Újlaki. – Te, aki szégyenszemre hagytad ellopni a Szent Koronát Visegrádból?

– De hiszen te magad loptad el – jegyezte meg Cillei a szemrehányás felett értetlenkedve. Újlaki mintha maga is meglepődött volna a nyilvánvaló tény említésén.

– Nos, ez igaz… De akkor is, jobban vigyázhatott volna rá…

A veres gróf békítőleg széttárta a karját.

– Ne feledjük, urak, hogy mindannyian az isteni gondviselés kezében vagyunk. Ha kedves rokonom, László kissé figyelmesebben őrzi a koronát, ha Miklós barátom kevésbé ügyes azon az éjszakán, akkor most a trónbitorló homlokát ékesíthetné Szent István ékszere! Trónigényünk végső alapja e korona, ne feledjétek! Úgyhogy csak ne emésszétek magatokat emiatt…

– Már csak azért se, mert Szent István koronája most amúgy is Habsburg Frigyes kezén van! – morogta Garai morcosan. – A kurvafattya német kezén!

Újlaki szemügyre vette a többieket.

Jan Vitoveczet, Cillei kegyetlen zsoldos kapitányát már túlságosan jól ismerte. Tudta, hogy mindenre képes, és hogy nincsenek erkölcsi aggályai. Mint ahogy azt is alapos okkal feltételezhette, hogy az asztaltársaság egyetlen tagjának sincsenek.

Az asztal végében egy öreg, magában duzzogó férfi gubbasztott. Ahogy közelebb ért, Újlaki nem kis meglepetéssel látta, hogy Brankovics despota az, Szerbia egykori ura.

– Feltételezem, nincs ellenedre, kedves Miklós, hogy apósom részt vegyen a beszélgetésünkön – mosolygott rendületlenül Cillei. – Érdekeink e pillanatban messzemenőkig egybevágnak…

– Képzelem… – Újlaki tekintete továbbsiklott egy fekete csuhás, kopaszra beretvált fejű férfire, aki mintha félt volna szembenézni vele.

– Ki ez a zsidó?

– Thuz Osvát, a zágrábi püspök úr kancellárja. Örömünkre szolgál, hogy az egyház képviselőjét is köreinkben üdvözölhetjük.

De Újlaki nem elégedett meg a magyarázattal.

– Te tréfálsz velem, Cillei! Ez nem lehet pap, még ha csuhába bújt is… ez akkor is csak egy zsidó marad!

Thuz Osvát meredten bámult maga elé, arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.

– Sejtelmed sincs róla, hogy barátunk milyen fontos szolgálatot tett nekünk, amíg Hunyadi várkáplánja volt. A fivére ma is az oláh kutya sáfárja, vagyis sok mindent tud, amit mi nem tudunk… elég nagy baj, hogy nem a mi oldalunkon áll. Viszont Osvát barátunknak van egy öccse is, méghozzá Konstantinápolyban, egy igen gazdag és befolyásos zsidó kereskedő házában. Általa mindenről értesülünk, ami a császári udvarban történik, és biztosíthatlak róla, arról is, ami még csak ezután fog történni.

Újlaki közelebb lépett és tetőtől talpig végigmérte Osvátot.

– Megbízhatunk benne?

– Tökéletesen. Mint már említettem, eddig is nélkülözhetetlen hírekkel szolgált. Az utóbbi években sikerült Vitéz kancellár bizalmába férkőznie.

Újlaki bólintott.

– Hát ez nagyszerű…

Végigpillantott a díszes asztaltársaságon. Szerbia despotája, aki nemrégiben Hunyadi hadjáratának köszönhetően visszakapta országa nagy részét, egy gátlástalan cseh zsoldos kapitány, egy sértett magyar báró, egy kikeresztelkedett zsidó és maga a veres gróf…

– Ki vele! Mit akartok tőlem?

Cillei egy pergament emelt fel az asztalról.

– Ezt a szultán írta. Pontosabban az én kedves hitvesem húgocskája, aki, mint tudjátok, a szultán első ágyasa.

– Egyszer a fejed veszi valaki, amiért a szultánnal levelezel! – ingatta fejét Újlaki, miközben lehuppant az asztalhoz.

– Én nem levelezek vele. Csak éppen nem tilthatom meg, hogy a drága feleségem hébe-hóba üzenetet váltson édes testvérével. Nos, ami a lényeget illeti: a sors kifürkészhetetlen jótéteménye révén felcsillant egy esély, hogy újra felülkerekedjünk ellenségeinken.

Újlaki gúnyosan elvigyorodott.

– Kik is azok jelen pillanatban?

– Hunyadi és a király.

– Pompás. Nem tudom, értesültél-e róla, kedves Ulrik, hogy Hunyadi és a király néhány hónapja csaknem tönkreverték a szultáni seregeket Bulgáriában… Soha nem voltak még olyan erősek, mint most.

– Hírem szerint korántsem volt ez a hadjárat oly diadalmas, Miklósom, s ezt neked is tudnod kell, hiszen részt vettél benne.

– Mi van a levélben?

– Ez itt a kezemben a szultán békeajánlata. Murád számára létkérdés, hogy Hunyadi ne indítson ellene hadjáratot idén.

– Ahogy számunkra létkérdés, hogy indítsunk!

– Nem, nem érdekünk! – Cillei ráncos arcán megfeszült a bőr. – A szultán hatalmát újabb karamán felkelés fenyegeti. A konstantinápolyi császár talált egy trónkövetelőt, akit felfegyverzett és napokon belül elindít az oszmán területek felé. Murádnak belső problémái is vannak, híreink szerint nem is csekélyek. Éppen ezért mindenbe beleegyezne a békéért cserébe. Többet kínál, mint amit Hunyadi fegyverrel valaha el tudna érni.

– Mégpedig?

– Egy esetleges békekötés fejében azonnal kiürítené Szerbiát, és visszaadná az én kedves apósomnak.

Brankovics felmordult az asztal végében.

– Ezenfelül kiürítené az általa birtokolt határvárakat, Szendrőt, Galambócot. Apósom visszakapná fejedelmi otthonát, Hunyadi pedig rátehetné a kezét Galambócra. Emlékezetem szerint úgyis kedveli azt a helyet… Apósom visszakapná ezüstbányáit, melyeket nélkülözni volt kénytelen az elmúlt esztendőkben. És még mit is… Ja, igen! Két fiát, akiket oly kegyetlenül megcsonkított az én kedves Murád sógorom!

Brankovics újból felhördült, de most sokkal fájdalmasabban, mint az imént.

– Ezzel valamennyi hadi célt elérhetjük, amit mellesleg Hunyadi nem volt képes elérni abban a roppant költséges hadjáratban, amit oly látványosan megünnepeltetek Budán!

– Szerbiát megtisztítottuk a töröktől! – figyelmeztette Újlaki.

– Ó, valóban? Kár, hogy abban a pillanatban, ahogy az egyébiránt oly dicső seregünk visszatért az országba, a szultán újra megszilárdította hatalmát az általatok felszabadított területeken. Valóban sajnálatos! Vagy elkerülte volna valami a figyelmemet? Lehet, hogy a legyőzhetetlen Hunyadi barátunk időközben visszafoglalta Szendrőt és Galambócot? Lehet, hogy visszafoglalta az ezüstbányákat Novo Brdo környékén? Jaj… Nem! Hát persze hogy nem!

Újlaki bosszúsan legyintett.

– Értem. Az apósod visszakapná Szerbiát. És mit kapnál te?

Cillei körbepillantott a többieken.

– Beszéljünk komolyan, Miklós! Ha Hunyadi ezen a nyáron hadjáratot indít a török ellen, akkor vége! Murád birodalma összeomlik. Na már most, két esetben maradhat el a hadjárat. Az egyik eset, ha Habsburg Frigyes addig feszíti a húrt, addig fenyegetőzik, addig támadja Ulászló területeit, amíg a király úgy nem dönt, hogy marad a seggén, és a török aprítása helyett megpróbálja megakadályozni, hogy a német megszállja Budát. Őszintén szólva számunkra ez lenne a legkényelmesebb megoldás. De ez a lehetőség túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!

– Arról nem is beszélve, hogy már az egész eszement Nyugat a nagy keresztes hadjárat lázában ég! Mindenki részt akar venni Hunyadi soron következő balkáni kirándulásán, nehogy lemaradjon a végső győzelemről! Hiénák!

– Nem értem – Újlaki idegesen előrehajolt. – Mi a bajod ezzel? A te birtokaidat nem fenyegeti tán a török?

– Fenyegeti! – mosolygott rendületlenül Cillei. – Hát persze hogy fenyegeti. De most nem a török a legfőbb bajunk! Murád gyenge. A fiát akarja szultánnak, az meg csak egy kölyök. Egyszer majd le kell számolnunk vele is, de nem most. Most más ellenségeink vannak. Hunyadi és…

– A király! Tudom! – fejezte be a mondatot Újlaki.

– Nem tudsz te semmit! – vágott közbe Garai. – Hiszen te is a trónbitorló egyik kis kedvence vagy! Hunyadi vajdatársa! Kapitánytársa!

– Mert volt eszem idejében észrevenni, hogy fordult a szél! A ti bajotok, hogy a vesztes oldalon ragadtatok!

– Éppen ez a lényeg! – folytatta Cillei. – Nem lesz a győztes oldalon más, csak Hunyadi. Egy újabb diadalmas hadjárattal a mi pártunknak befellegzett! De neked is véged lesz. Hiszen mondd csak, Miklósom, kivetted te a részed a nagy harcokból?

– Cikádornál alkalmasint ott voltam! – kacsintott Újlaki gonoszul Garaira. – Meg aztán Vaskapunál is…

– De a havasalföldi hadjáratról már sajnálatos módon lemaradtál. A szerbiai–bolgárországi hadjáratnak is csak a végére értél oda…

– Beteg voltam!

– Nyilvánvalóan. Bárhogy is csűröd-csavarod, Hunyadi nem fog sokáig megtűrni maga mellett. Egy újabb diadalmas hadjárat, és te többé nem leszel Erdély társvajdája, sem Nándor Alba társkapitánya. Mi szüksége lenne rád az oláh kutyának? És biztos lehetsz benne, hogy számíthatsz majd egy felségárulási perre is. Lesznek, akik emlékeznek rá, hogy mit kerestél Visegrád várában azon az éjszakán, amikor ellopták a nyavalyás Szent Koronát. És arra is, milyen szereped volt szegény Erzsébet kisfiának megkoronázásában.

Újlaki elsápadt.

– Mi az ajánlatod?

– Minden azon múlik, hogy sikerül-e megakadályoznunk Hunyadi újabb támadását. Az első lehetőségről már beszéltem; ha Habsburg Frigyes megoldja helyettünk az ügyet, nekünk úgy a legjobb. Ha nem, akkor magunknak kell lépnünk. Pontosabban neked. A szultán nem lesz hálátlan. Apósom visszakapja Szerbiát. Én megkapom Boszniát.

– Tessék?

– Mi, Cilleiek, anyai ágon a boszniai királyi Kotromanić-vérből származunk. Minden jogunk megvan erre az országra.26

– És a szultán csak úgy átengedi neked?

– Mi mást tehetne? Ha nem engedi át, majd Hunyadi erővel elveszi tőle. Akkor mindenki rosszul jár, kivéve Hunyadit.

Újlaki elgondolkodva bámulta az asztal fájának erezetét.

– És mit kapok én?

Cillei elégedetten végigpillantott a többieken.

– Megkapod Hunyadi valamennyi birtokát! A tiéd lesz Erdély! A mi szövetségünk uralja majd az egész országot! A kis Lászlót trónra ültetjük…

A fiadat, gondolta Újlaki.

– Garai sógor lesz a nádor. Te erdélyi vajda, macsói és szörényi bán. A kettőtöké lesz a fél ország. Jó emberünk, a huszita Giskra kapitány uralja Felső-Magyarországot az aranybányákkal. Gyorgye apósomé lesz Szerbia az ezüstbányákkal. Az enyém pedig Horvátország, Szlavónia és Bosznia.

Cillei vigyorogva figyelte szavai fogadtatását. Nem kellett csalódnia: Újlaki álla leesett a csodálkozástól.

– De… hogyan?

– Mit hogyan?

– Ha el is érjük, hogy Hunyadi ebben az évben ne indítson hadjáratot, utána mi lesz? Hogyan számolunk le vele? A serege megmarad. Mi több! Ulászló is a megtartja a trónját…

A többiek gúnyosan egymásra pillantottak, s Újlaki figyelmét nem kerülte el, hogy a kis zsidó milyen szemérmetlenül vihog rajta.

– A helyzet úgy áll, kedves Miklósom – folytatta fáradhatatlan türelemmel Cillei –, hogy a mi kis szövetségünk tennivalói két esztendőre szólnak. Idén meg kell akadályoznunk Hunyadi esedékes hadjáratát… Jövőre pedig… Elérkezik az idő a végső leszámoláshoz. Bosznia és Szerbia ezüstjével, Habsburg Frigyes katonai segítségével, a Giskra által megszállva tartott körmöci aranybányák aranyával… Érted, ugye?

– Nem. Nem értem. Mi lesz Hunyadival?

– Terveink szerint jövőre ilyenkor Hunyadi barátunk… a keresztény világ legnagyobb fájdalmára… nem lesz már az élők sorában. Idén még szükség van rá, neki is alá kell írnia a törökkel megkötendő tízéves békeszerződést. Ha az ő neve nincsen a szerződésen, nem ér semmit az egész. De jövőre… Ne feledd, hogy mindannyian Isten kezében vagyunk… Bármikor, bárkit érhet tragikus baleset…

– Ámen – vágta rá ájtatos képpel Thuz Osvát.

Újlaki hátradőlt a székében. Ennyi lenne a terv? Hiszen ez nem csak hogy felségárulás, de annál is sokkal több! A törökkel cimborálni a felkent magyar király ellenében? Az egyesült keresztény hadak ellenében? A pápa őszentsége ellenében?

– Uramisten!

– Az igazat megvallva nincs sok választásod – mondta Cillei. – Ha nem állsz mellénk, néhány hónap múlva felségárulási per vár rád. Ha mellénk állsz, elérsz mindent, amire vágytál. És még csak osztozkodnod sem kell Hunyadival a címeiden.

Újlaki biztos volt benne, hogy egyszer szembesíteni fogják mindazzal, amit elkövetett, de hogy ilyen nyomorultul sarokba szorítsák, az meglepetésként érte. Amikor hónapokkal korábban Cillei arra próbálta rábeszélni, hogy gyilkolja meg az özvegy királynét, Újlaki elég erőt érzett magában, hogy szembeszálljon a veres gróffal. Cillei akkor rossz taktikát választott: fenyegetni próbálta ifjú hitvese, Mária életével. Mostanra megváltozott a helyzet. Cillei magabiztosabb lett, fölébe kerekedett…

– Nos, Miklósom, mi a válaszod?

– Időre van szükségem a döntéshez.

– Itt és most kell döntened.

– Legalább reggelig hagyj gondolkodnom!

– Ó, hát persze! – ragyogott fel a veres gróf arca. – Semmit sem mersz eldönteni a feleséged nélkül. Értem én! Mi több, kifogásom sincs ellene, hiszen már az is Mária érdeme, hogy egyáltalán volt merszed idejönni.

Garai és Vitovecz válla rázkódott a röhögéstől, Thuz Osvát arca azonban ezúttal rezzenéstelen maradt, mintha észrevette volna, hogy az előbb túl messzire merészkedett.

– Reggel választ adok – makacskodott Újlaki.

– Költsd fel a feleségedet, és kérdezd meg most a véleményét. Nem fog meglepődni, úgy vélem, számít az ajánlatomra.

Újlaki lassan felállt az asztaltól. A gondolatok sebesen száguldottak a fejében. Talán nem is olyan nagy őrültség ez az egész. Hiszen neki nem kell bűnbe kevernie magát. Egyedül arról van szó, hogy latba kell vetnie minden befolyását, megakadályozandó az idénre tervezett újabb keresztes hadjáratot. Voltaképpen igen sok érv szól amellett, hogy a kivérzett magyar hadak pihenjenek. A többi nem az ő dolga. Ha pedig Hunyadit elviszi végre az ördög, akkor minden egy csapásra az ölébe hullik majd.

– Eriggy, szaladj a drágalátos asszonykádhoz! – köpte felé Garai az agár fülét morzsolgatva. – De igyekezz! Nem érünk rá egész éjjel!

– Ha a többiek nyugovóra is térnek, én biztosan megvárlak! – emelte kupáját Cillei. – Hiszen a válaszodtól sok minden függ!

11.

Újlaki gondolataiba mélyedve botorkált a sötét folyosón. A gyertya, amit kapott, már a lépcsőn kialudt a kezében, csak az ablakokon át derengő holdvilág vezette lépteit. Tapogatózva kutatta, merre lehet a szoba, ahol elszállásolták őket. Az ajtó elé érve kipillantott az éjszakába: az eső már elállt, a krajnai hegyek zord árnyai fenyegetőn sorakoztak a láthatáron.

A hegyvonulatokon túl, délen kezdődik Szlavónia… Horvátország… Azon túl Bosznia, Szerbia… Amott, keleten a határvidéki bánságok, Erdély… Igen, az övék lehetne az összes terület a Lajtától keletre, egészen a Török Birodalomig. Országok, hercegségek, hatalmas és gazdag tartományok… Alattvalók százezrei, milliói.

Remegő kézzel nyitott be az ajtón, és az első pillanatban fel sem fogta, hogy mit lát, olyannyira lekötötték gondolatai.

A hatalmas baldachinos ágy mellett, egy asztalkán gyertyák égtek: aranyló fényükben két gyönyörű nő csókolgatta, simogatta egymást. A baldachin puha selyme meglebbent a folyosóról beáramló légmozgástól, de azok ketten észre sem vették.

Újlaki közelebb lépett.

Az ágyban a felesége és Gertrude, a komorna szeretkeztek. Úgy falták egymást, ahogy éhező falja a hosszú idő után eléje vetett kenyeret. Ziláltan, izzadtan tapadtak egymásra, ujjaik remegve kutatták a másik testének legérzékenyebb zugait.

A férfi levegőt venni is elfelejtett.

Gertrude vékony, hajlékony teste valósággal körbefonta Mária telt idomait, verejtékben úszva ölelte minden szenvedélyével. Ahogy lassan széttárta felesége lábait, és nyelvével kezdte izgatni Máriát, Újlaki felmordult. Maga sem tudta, hogy dühös-e, vagy inkább izgatja, amit lát.

– Ti… ti mit műveltek itt?

Gertrude felsikoltott és lehengeredett Máriáról.

– Az ördögbe! – sziszegte az asszony. – Mit keresel te itt ilyen korán?

Újlaki gyengének érezte magát. Nem horgadt a szívében igazi düh, inkább csak valami furcsa csalódottságfélét érzett. A látvány azonban ettől függetlenül megbabonázta: legszívesebben parancsba adta volna a komornának, hogy folytassa, amit eddig művelt.

– Azt kérdeztem, mit keresel itt ilyen korán? Azt hittem, Cillei hajnalig szóval tart!

Újlaki – saját meglepetésére – felhajtotta a baldachin selymét, és odaült felesége mellé. Mária bosszúsnak tűnt, a legcsekélyebb nyoma sem látszott rajta rémületnek.

– Cillei ajánlatot tett.

– Nem ér ez rá reggelig?

– Most azonnal döntenünk kell!

Gertrude megpróbált kiiszkolni az ágyból, de Mária visszarántotta maga mellé.

– Folytasd csak nyugodtan, kedves, pontosan ott, ahol abbahagytad! A férjem úgyis elfelejtette már, hogyan kell kényeztetni egy nőt!

Újlaki elvörösödött.

– Paráznaság!

– Az! És roppant kellemes! Örülj neki, hogy nem szarvazlak fel! Megtehetném, ahogy te is végighágtad tavaly télen az összes parasztlányt Nándorfehérvártól a bolgár hegyekig! Én azonban tekintettel vagyok rád. Gondolom, nincs ellenvetésed ez ellen az ártatlan játszadozás ellen! Gertrude nyelve olyan helyekre ér el, ahová a te vessződ sajnos soha!

Újlaki érezte, hogy emlegetett férfiassága ellentmondást nem tűrve ágaskodni kezd, de szokásával ellentétben igyekezett visszaterelni gondolatait arra, amiért voltaképpen jött.

– Felőlem nyalhatjátok, falhatjátok egymást. De előbb döntenünk kell!

– Mit ajánlott Cillei?

– Erdélyt. Hunyadi valamennyi birtokát.

– Ahhoz előbb valakinek el kell tennie Hunyadit láb alól.

– Pontosan ezt tervezik.

– És tőled mit várnak?

– Meg kell akadályoznunk, hogy Hunyadi ebben az évben hadjáratot indítson a török ellen.

Mária elgondolkodva bámult maga elé, s közben Gertrude a paplan alatt a lábai közé fészkelődött. Az asszony szeme egy-egy pillanatra fennakadt a gyönyörűségtől.

– Gondolom… megfenyegetett. Ha nem teszed, amit akarnak…

Újlaki önkéntelenül megérintette felesége csupasz, márványfehérségű combját, és remegő ujjait felfelé csúsztatta a csípője felé.

– Cillei szerint még egy sikeres hadjárat, és Hunyadi így is, úgy is félreállít engem!

– Ebben sajnos igaza van… – Mária felsikoltott, benyúlt a paplan alá, és belemarkolt Gertrude hatalmas, vörös hajzuhatagába. – Folytasd! Folytasd!

Újlaki nagyot nyelt. Ő is benyúlt a paplan alá, megérintette a komorna nedves arcát. Soha nem érzett izgalom lett úrrá rajta, ám ahogy közéjük akart volna hengeredni, Mária határozottan ellökte magától.

– Ha a része akarsz lenni ennek, kedvesem, akkor menj, és mondd meg Cilleinek, hogy mellette állsz! Értetted?

Újlaki bosszúsan az ágyra csapott.

– Most akarom! A férjed vagyok, az Istenért!

Mária gúnyosan végigmérte, aztán lassan felemelte a paplant, hogy Újlaki jól láthassa, mit művel odalent vele a komorna. A látvány csaknem a férfi eszét vette, tehetetlen dühvel markolászta az ágy cifrán faragott oszlopát.

– A férjed vagyok!

– Akkor igyekezz, drága férjemuram! – Mária lehunyta a gyönyörtől a szemét. – Gertrude tud néhány olyan fogást, ami még téged is meglephet!

A komorna egy pillanatra abbahagyta, amit csinált. Mosolyogva végigmérte Újlakit.

– Engedelmesen várom a báró úr parancsait…

A férfi kínjában elvigyorodott.

Részese lesz mindennek, még akkor is, ha az árat egyedül neki kell majd megfizetni.

Az ajtóból egyszer még visszafordult.

– Biztos vagy benne, kedvesem? Eddig te akartad a leginkább, hogy Hunyadi mellé álljak…

Mária bosszús pillantást vetett rá.

– Sokra vihettétek volna együtt… De sajnos… Te nem vagy Hunyadi… Mindig az árnyékában maradnál… Most pedig eriggy!

A férfi egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy a sarkára áll és véget vet a paráználkodásnak.

De akkor…

Akkor nem várna rá mindaz, ami így mind az övé lehet, amikor visszatér…

Becsapta maga mögött az ajtót.

A folyosón nyirkos hideg volt. Az ablakokon túl, a kísérteties holdvilágban távoli hegyek felett süvített a szél.

12.

Cillei odakinn várta a nagyterem előtt.

– A többiek nyugovóra tértek, Osvát barátunk pedig nekiállt leveleket másolni: holnap indulnak a futárok Erdélybe.

Újlaki kérdőn nézett a veres grófra, de az csak legyintett.

– Semmiség, csupán keltünk egy kis zűrzavart az oláh kutya akoljában. Ne is törődj vele! Nos, Miklósom, hogyan döntöttél?

Mielőtt Újlaki válaszolhatott volna, a veres gróf elé állt, és nagy komolyan a szemébe nézett.

– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Miklós. Szeretném, ha megtanulnál bízni bennem.

– Egy kicsit sokat kívánsz, Ulrik.

– Akkor most jöjj velem! Be akarom bizonyítani, hogy megváltoztam.

Újlaki gyanakodva követte. Cillei leemelt egy fáklyát a falról, és a folyosókon keringve egy keskeny, huzatos csigalépcsőhöz vezette vendégét.

– Hová megyünk? – kérdezte leplezetlen gyanakvással Újlaki. Egészen máshol szeretett volna lenni e pillanatban. Lelki szemei előtt puha női karok, ölek, combok képe lebegett.

– A barátom vagy, és ennek csalhatatlan tanújelét adom ma éjjel.

Egy hosszú, bűzös kazamatába értek. Oldalt ajtók sorakoztak.

– Ide zárjuk a Cillei-ház ellenségeit. A legtöbben soha nem távoznak innen élve…

Újlaki szíve a torkában dobogott.

– Ulrik, erre semmi szükség!

– Félreértesz, barátom! Olyasvalakit őriztetek az egyik cellában, aki sok kellemetlenséget okozott neked. És ami több, fennáll a veszélye, hogy a jövőben is gondot jelenthet számodra. Olyasvalakit fogsz pillanatokon belül látni, akit… nem tagadom… korábban éppen ellened használtam fel.

Megkocogtatta az egyik ajtót.

Az kitárult, és Újlakit mellbe vágta a bentről áradó bűz.

– Krisztus szent sebeire!

Odabent Vitovecz kapitány állt a falnál, kezében fáklyával. A sarokban egy tetőtől talpig feketébe öltözött férfi szorongatott egy összegörnyedt alakot.

– Hozzátok közelebb! Hadd lássuk!

Cillei parancsára a fekete ruhás és Vitovecz megragadták a sarokban gubbasztó szerencsétlent, és a hajánál fogva Újlaki elé penderítették.

– Itt van! Tégy vele, amit akarsz!

Miklós öklendezni kezdett.

A bélsaras szalmán első felesége, Csáki Borbála térdepelt, eszelős tekintettel bámulva fel rá. A fáklya rőt fényében aszott szipirtyónak tűnt. Fogai kihullottak, maradék haja csomókban, összeragadva kókadozott sebes koponyáján. Valaha oly igéző keblei kiürült bőrbugyrokként csüngtek bordáira. Testét vágások, vér- és székletfoltok csúfították.

– Néhány éve csaknem tönkretettem a menyegződet Máriával – hajtotta le a fejét Cillei. – Azért hozattam fel Budára ezt az emberroncsot, hogy megalázhassalak. Hogy elronthassam az esküvői szertartást… Hiba volt. Több mint hiba: bűn. Borbála szajha volt világéletében, Mária okos, művelt nő. Meg tudsz nekem bocsátani?

Újlaki megborzongott: arra az éjszakára soha többé nem akart visszaemlékezni.

– Miért hoztál engem ide? – kérdezte remegő hangon.

– Hogy bizonyságot adjak – felelte a veres gróf. – Máriával kötött házasságodat érvényteleníthetik, amíg Borbála él. Az egyház ilyen esetben vizsgálatot köteles indítani. Amit elkövettél, végül is… mit szépítsük, bigámia… Eddig a hadjáratnak köszönheted, hogy elhalasztották a vizsgálat lefolytatását…

– Miért hoztál engem ide? – csattant fel Újlaki. – Elegem van a talányokból! Mit akarsz velem? Tönkre akarsz tenni?

Cillei most nem vigyorgott.

– Nem lesz egyházi vizsgálat, Miklós. A házasságod Rozgonyi Máriával törvényes és megszentelt. Ezt én garantálom, Cillei Ulrik!

– Hogyan? Hiszen…

A veres gróf intett, mire Vitovecz megragadta a vinnyogó, elmeháborodottként tekergőző Csáki Borbála karjait, és hátracsavarta őket.

A fekete ruhás férfi közelebb lépett.

Újlaki felhördült meglepetésében.

Kamonczi Titusz volt az, a néma ítélet-végrehajtó, Cillei legkegyetlenebb hóhérja.

– Rajta! – intett a veres gróf.

Titusz a következő pillanatban megragadta Borbála fejét. Valami megvillant a fáklya fényében.

Újlaki nem értette az egészet. Bambán bámult maga elé, de aztán gyorsan be kellett csuknia a szemét. A nő forró vére az arcára fröccsent.

– Grrrr… kegyelmm…

Csáki Borbála gurgulázva kapkodott levegő után. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Átvágott torkából szerteszét fröcsögött a vére, de utolsó erejével megragadta Újlaki lábát.

– Kegyelmzzzz…

Újlaki üvöltve próbált elhátrálni a nőtől, de annak karmai belemélyedtek bőrébe.

– Az isten szerelmére, szedjétek le róla! – Cillei elugrott onnan, nehogy a vergődő testből feltörő vér bemocskolja öltözékét. Vitovecz és Titusz erős rántásokkal próbálták lefeszíteni Borbála elfehéredő ujjait Újlaki lábikrájáról.

Hiába.

A nő a következő pillanatban elveszítette az eszméletét, de eldőlni nem bírt, mert keze görcsösen szorította egykori férjét.

– Vágjátok le róla!

Kamonczi Titusz előhúzta tőrét, és hozzálátott a csonkoláshoz.

Újlaki úgy érezte, menten elvágódik; meg kellett kapaszkodnia Cillei karjában. Nem nézett oda, nem láthatta, amint Borbála ujjait egyenként lenyisszantja Titusz tőre. A hosszú karmos ujjak hangosan kopogtak Újlaki csizmáján.

Végre engedett a szorítás, és Miklós vinnyogva hátrált ki a cellából.

– Nincs semmi baj!

A veres gróf átkarolta a vállát.

– Vége. Borbála nincs többé…

Újlaki igyekezett megemberelni magát. Maga is számtalan embert gyilkolt már meg, többnyire csatatéren. Soha, egyetlen pillanatra sem viszolygott az öléstől, ám ez most valahogy más volt. Ismerte ezt az asszonyt, mi több, valaha oltár elé is vezette. Együtt hált vele, együtt lélegzett vele…

– Ezzel tartoztam neked – folytatta Cillei. – Elfogadod a bocsánatkérésemet, Miklós?

Újlaki kábán bólintott.

– Menjünk ki innét! Nem kapok levegőt!

A veres gróf kitámogatta egy bástyára. Az éjszakai szél simogatta arcát. Felpillantott a sötét égre: a Hold kusza, áttetsző fellegek mögül kukucskált ki.

– Tönkretehettem volna az életedet – sóhajtotta Cillei. – De lásd, többé nem tekintelek ellenségemnek. Itt a kezem, Miklós!

Cillei arcán a megbánásnak és reménykedésnek valami különös elegye tükröződött.

Újlaki tétován kinyúlt és kezet rázott Cilleivel.

– Isten hozott! – A veres gróf megölelte, és Miklós egy pillanatra tisztán érezte a másik megkönnyebbülését. – Meglátod, együtt mindent elérünk! Mindent!

Újlaki motyogott valamit maga elé, aztán felbotorkált a szobájába.

13.

A gyertyák ugyanazzal a meleg, aranyló fénnyel festették meg a drapériákat, mint egy órával korábban, mégis minden másmilyennek tűnt idebenn: fojtogatónak, fullasztónak.

– Hát neked meg mi bajod?

Mária és Gertrude anyaszült mezítelenül hevertek a baldachinos ágyon: a komorna feleségének dús kebleire hajtotta fejét, s hosszú, hófehér ujjaival annak hajával játszott.

– Nem hallod? Kérdeztem valamit!

Miklós az ágyhoz tántorgott, és ruhástul elvágódott mellettük. Gertrude felsikoltott – a férfi öltözéke csupa vér volt, a csizmájára kenődött mocsok összepiszkolta a tiszta paplanokat.

Mária elsápadt.

– Nincs semmi baj… Menj most, kedves… Ma éjjel nem folytatjuk… Majd talán máskor… Jó éjt!

A komorna remegve kapkodta maga elé ruháit, s közben le sem tudta venni tekintetét az ágyon heverő férfiről.

– Menj! Menj már!

Gertrude halkan kisurrant a folyosóra.

Ketten maradtak. Mária gyengéden lehúzta férje lábáról a csupa vér csizmát, aztán vizet löttyintett egy keszkenőre, és letörölte Miklós arcát.

– Nem tudom, mi történt, de most már nincs semmi baj… – odabújt a férfihez, és átölelte. – Minden rendbe jön!

– Nem félek – motyogta Újlaki a messzeségbe bámulva. – Cillei megszabadított valakitől, aki még sok bosszúságot okozhatott volna nekünk. Csak éppen…

– Jól van, jól van! – Mária ösztönösen érezte, mikor nem faggathatja feleslegesen Miklóst. – Nincs visszaút! Mi ketten el fogjuk érni, amit akarunk, majd meglásd!

Újlaki fásultan bólintott.

Lehunyta a szemét.

Pihenni kellene. Ez a nap kimerítő volt… Elkeserítő és kimerítő…

Mária gyengéden a homlokát masszírozta. Már félálomban volt, amikor a fekete ruhás férfi eszébe villant…

Titusz…

Sok-sok évvel ezelőtt ez a rémisztő, néma ember mentette meg Prágában – éppen Vitovecz és Cillei fogságából… Titusz… Néma Titusz… Veronika férje… Veronika… Újlak…

Ködbe veszett, elfeledett világ képei öltöttek lassan testet lelki szemei előtt.

Nem…

Nem szabad ezekre gondolni… Veronika meghalt…

én öltem meg…

Sokan meghaltak, akik még emlékezhetnének azokra a sötét időkre…

Nem…

Csak a jövőre szabad gondolni. A jövőre, ahol Hunyadi már halott, ahol a fél ország az én birtokom! Ahol nincsenek ellenségeim…

na és Cillei?

csak szövetségeseim.

Mária kitartóan simogatta a homlokát. Érezte kebleinek egyenletes hullámzását a bordáin. Megnyugtató volt a közelsége: meleg és biztonságot adó.

Újlaki Miklós lassan álomba szenderült.

14.

Mielőtt nyugodni tért volna, Cillei Ulrik a vár legmagasabb bástyájának mellvédjére könyökölt, és a messzeséget fürkészte. Ritkán jutott ideje, hogy birodalmában gyönyörködjön, s most sem az éjszakai táj csodái kötötték le figyelmét. Szilárd meggyőződése volt, hogy az ember csak akkor képes a természethez méltót, örök érvényűt alkotni, ha hibátlan terv alapján cselekszik. Márpedig az elméjében a jövendő birodalomnak éppen ilyen hibátlannak, jól működőnek kellett lennie…

Egyelőre biztatóan alakultak a dolgai.

Amikor az árny megállt mögötte, a veres gróf elmosolyodott.

– Remek munkát végeztél. Minden pénzt megérsz, kedvesem!

Gertrude alázatosan meghajolt.

– Nincs nehéz dolgom, uram! És ne feledjük azt sem, hogy kiváló tanítómesterem volt!

– Most tűnj innen. Nem hiányzik, hogy valaki meglásson.

– Mindenki alszik, uram.

Cillei szemügyre vette a nőt. Csinos volt, eszes, és roppant ravasz, mégsem érzett iránta vonzalmat. Lehet, hogy valóban öregszik?

– Osvát levélben küldi az újabb utasításokat. Ne feledd: Újlakit és a királyt csak Márián keresztül tudjuk kézben tartani.

Az asszony újra meghajolt ura előtt.

– Észben tartom.

Azzal lassan elhátrált tőle, s egybeolvadt az ajtó sötétjével.

Cillei nagy levegőt vett. Szeretett a legjobbakkal együtt dolgozni. Vitovecz a legjobb zsoldos kapitány volt, akit csak ismert. Gertrude a legjobb ügynöke, Thuz Osvát a legjobb pecsét- és íráshamisítója, Néma Titusz pedig a legjobb bérgyilkosa. Amíg őket az oldalán tudhatja, nincs miért aggódnia.

Valahol keleten pirkadt az ég alja.

Cillei Ulrik birodalmi gróf, Cilli és Zagorje ura tudta, hogy ma egy újabb lépéssel kerül közelebb végső céljához.

15.

Reggel Újlaki zúgó fővel ébredt. A gyomra háborgott, ezért nem keltette fel a mellette békésen szendergő Máriát, hanem elindult, hogy kiszellőztesse a fejét. Kisétált a palotaépületből és lebaktatott az alsóvárhoz – a lándzsás, háromcsillagos címeres Cillei-strázsák unottan keresztülnéztek rajta.

A Frigyes-torony alatti háromszögletű, magas falakkal övezett térségen két emberalakot pillantott meg. Egy férfit és egy gyermeket. A kicsi ötéves lehetett, idáig hallatszott a kacagása.

Nocsak!

Újlaki a várfal belső oldalán végigfutó gyilokjáró fedele alá húzódott. A férfi Cillei Ulrik volt, kétségtelenül. És a gyermek?

Hófehér bőrű, vékonyka leány.

Hogy is hívják? Erzsébet… Cillei egyetlen életben maradt kölyke… Ha persze nem számítjuk azt a fiúcskát, akit a világ Habsburg Lászlóként ismer, és aki Magyarország, Csehország és az ausztriai tartományok jövendő örököse…

Újlaki közelebb lopakodott, hogy alaposan szemügyre vehesse apát és leányát.

Cillei négykézláb ügetett a saras fűben, a kis Erzsébet pedig harsány kacagások közepette próbált megkapaszkodni a hátán.

– Gyí, te! Gyí, te, paci!

A veres gróf nekiveselkedve vágtázott.

– Gyí te, paci! Dorszabban! Dorszabban!

Cillei szaporázta, csak úgy dobálta magát, habzó pofájú lovat mímelt, közben baljával szorosan fogta a lányt, le ne essen a hátáról. A kislány harsányan nevetett, arcocskája kipirosodott a friss levegőn.

Újlaki egy pillanatra a saját gyermekére gondolt: a kislányra, aki szintén idegen fészekbe született, a kislányra, akiből egy napon talán királyné lesz…

– Nem csak én vagyok a te kezedben, Cillei Ulrik! – sziszegte. – Te is az én kezemben vagy!

Azzal visszaosont a palotaépületbe.

Mária már éppen ébredezett.

– Van egy ötletem! – vigyorgott rá Újlaki abban a pillanatban, hogy asszonya felnyitotta szemét.

16.

Minden készen állt az induláshoz. A várudvaron Vitovecz ellenőrizte a kirendelt Cillei-lándzsások felszerelését. Újlaki és asszonya fejedelmi kíséretet kapnak egész a magyar határig – a hírek szerint Varasd környékén haramiák fosztogatják a gyanútlan utazókat, bár Újlaki magában élt a gyanúperrel, hogy azok a haramiák is mind a Cillei-kincstárat gyarapítják.

Egyébiránt egészen megkönnyebbült, hogy elhagyhatják végre e sasfészket. Felpillantott a palotaépület komor tömbjére. Az egyik ablakban egy fekete ruhás nőt pillantott meg: csontvázszerű alakja, halottsápadt arca megborzongatták.

Újlaki tétován intett neki. Tudta, hogy a ház úrnőjét még saját atyja sem látogathatta meg: Cillei ugyanis kerek perec megtiltotta Brankovicsnak, hogy szót váltson Katalinnal. Bizonyára jó oka volt rá…

El innét…

El, messzire!

Amikor a poggyász már a saroglyában hevert jó erősen rögzítve, és Mária is elhelyezkedett odabent a komornájával, Cillei bukkant fel a várudvaron.

– Remélem, hamarosan viszontláthatlak, kedves Miklós! Ne feledd, itt és most egy új, minden eddiginél erősebb szövetség alapjait raktuk le. Izgatottan várom a folytatást!

Újlaki a veres grófhoz lépett, és mosolyogva megölelte.

– Köszönöm a szívességedet, Ulrik! Különösen azt… az apró szívességet.

– Semmiség.

– Amint megérkezem Budára, munkához látok. Ulászló körül mindenki lázban ég, alig várják az újabb hadjáratot… Kemény dió lesz meggyőzni őket, hogy csillapítsák lelkesedésüket.

Cillei egyetértőn bólogatott.

– Ugyanakkor gondolkodtam azon is, amit mondtál – folytatta Újlaki. – És rá kellett jöjjek, hogy ha segítem az ügyeteket, idén csak ti nyertek. Én nem nyerek semmit. Ha Hunyadi veszteg marad, a török visszaadja Brankovicsnak Szerbiát. Te egy kis szerencsével megszerzed Boszniát, és ha sikerül kifüstölni Horvátországból meg Szlavóniából a Thallóczi- és Frangepán-kutyákat, akkor az összes déli tartomány a tiéd lesz. Én azonban nem kapok semmit.

A veres gróf elkomorult.

– De hisz mondtam, hogy jövőre leszámolunk Hunyadival, és akkor…

– Jövőre. Esetleg… Ti viszont már idén megkaptok mindent.

– Az ördögbe, Miklós! Azt hittem, bízol bennem!

– Én bízom is. Mindössze egy apró kis biztosítékra lenne szükségem, ami nap mint nap emlékeztet arra, hogy eljön az én időm is.

– Mire gondoltál? Írassak a nevedre néhány várat? Városokat akarsz?

– Ó, sokkal személyesebb biztosítékra gondoltam.

Újlaki mélyen Cillei szemébe nézett.

– A lányodat akarom. Erzsébetet. Tudom, hogy ő az egyetlen, aki megmaradt neked. Akit szeretsz. A fiadat elvették a Habsburgok. De van egy lányod. Szent Iván havától nálunk nevelkedik majd, Újlak várában. Mária és én a gondját viseljük, ne aggódj. Semmiben nem szenved hiányt!

A veres gróf hitetlenkedve hátrált egy lépést. Nem is próbálta tagadni, hogy Újlaki érzékeny pontjára tapintott.

– Elment az eszed? Ebbe soha nem egyezek bele…

– Azon a napon, amikor megérkezik Újlakra a tragikus hír, miszerint mindannyiunk szívbéli jó barátját, Hunyadi János urat váratlanul magához szólította a Teremtő… vélhetőleg valami előre nem látható baleset következtében… személyesen kísérem ide vissza a bájos kis grófnőt. Ha jól értettem a szavaidat, legfeljebb néhány hónapról lehet szó…

– És ha Hunyadi nem hal meg?

– Tegnap éjjel még esküdöztél, hogy meghal. Én pedig hiszek neked.

Cillei undorodva végigmérte Miklóst.

– Azt hittem, a barátom vagy!

– De hisz az vagyok! Csak éppen ez üzlet.

Cillei felpillantott a palota épületére. Asszonya ijedten rezzent vissza az ablaktól.

– Fáj, hogy ennyire bizalmatlan vagy velem…

– Csak óvatos…

– De legyen így. Meg kell tanulnod bízni bennem. Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rá! Erzsébet a szemem fénye. Az egyetlenem…

Újlaki nem merte kimutatni örömét, próbált higgadtan, megfontoltan felelni.

– Legyen ez barátságunk első próbája. Úgy neveljük majd a lányodat, mint édes gyermekünket.

Cillei közelebb lépett, mintha csak leporolná, megragadta Újlaki utazóköpenyének gallérját, és kissé megrázta.

– Vigyázz, Miklós! Erzsébetnek a haja szála sem görbülhet! Nagy terveim vannak vele. Egy napon nőül adom László királyhoz! Általuk egyesül a Cillei- és a Habsburg-ház. Egy új, ezeréves birodalom alapjai nyugszanak majd a frigyükön!

Újlaki egy pillanatra elképedt.

– Erzsébet és László? De hiszen… – közelebb hajolt, hogy senki ne hallhassa. – De hiszen mind a kettőt te nemzetted… Ez vérfertőzés…

Cillei vállat vont.

– Tiszta vér kerül a trónra. Csak ez számít. És most menj. Csalódást okoztál, de bizonyára rászolgáltam. Semmi baj! Majd egy napon ráébredsz, Miklós, hogy egyedül bennem bízhatsz!

Cillei odalépett az utazóbatárhoz, és gálánsan meghajolt a hölgyek előtt.

– Imádkozni fogok a Mindenhatóhoz, hogy utatok békés legyen és eseménytelen. Isten áldjon, asszonyom! Boldog vagyok, hogy Miklós barátom megtalálta őrangyalát!

Rozgonyi Mária szégyenlősen elmosolyodott.

– Én pedig boldog vagyok, hogy megtalálta egyetlen igaz jóakaróját és nagyvonalú patrónusát. Mikor látogatsz meg minket Újlakon?

Cillei mosolya egy farkas vicsorára emlékeztetett.

– Bokros teendőim sajnos nem teszik lehetővé… De leköteleznél, asszonyom, ha Erzsébet leányomat vendégül látnád néhány hónapra…

Mária elismerő pillantást küldött Cillei válla felett a férjének.

– Boldogan! Bizonyára élvezni fogja szegény kicsikém a szelíd szerémségi napsütést!

Cillei besegítette a batárba Újlakit, aztán búcsút intett.

– Isten áldjon, Miklós!

Amikor a kocsi kizötykölődött a várkapu hídján, Vitovecz a nagyúr mellé lépett.

– Görög szerzetes indulhat?

Cillei bólintott.

– Indulhat. És legyen rá gondod, Jan, hogy Thuz leveleit még ma futár vigye Erdélybe!

A veres gróf még sokáig bámult a domboldalon lefelé ereszkedő utazóbatár után.

Lehet, hogy alábecsülte Újlakit. Lehet, hogy jobb lenne eltaposni, amíg meg nem erősödik. Végtére is Garai meg Brankovics önmagukban is hatalmas szövetségesek… Még hogy Erzsébetet elvinni innét…

A veres gróf szíve belesajdult a gondolatba, hogy egyetlen kincse messzi, idegenbe kerülhet.

Persze…

Lehet, hogy nincs jelentősége a dolognak. Hunyadi Jánosnak halnia kell, mihelyst aláírja a török békeszerződést!

Már csak azt kellett kitalálni, hogy a csudába veszik rá, hogy aláírja…