Tizedik fejezet

VÁRNA

1.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA, ÉJFÉL UTÁN

Erdély vajdája szemernyit sem aludt. Tudta, hogy hasztalan is próbálkozna, ütközet előtti éjjel a katonák többsége képtelen elszenderedni, csak nyugtalanul forgolódik fekhelyén. Ő is így volt vele, amióta csak az eszét tudta.

Sátrába hívatta hát rokonait, hogy társaságukban várja be a végső órát.

Szilágyi, Dengelegi Pongrácz György, Vingárti Geréb János, Szentgyörgyi Székely János, a fia, Tamás, Orros György, Vízaknai Miklós, Thuz János és a hozzájuk csatlakozó Báthori István csöndesen iszogattak, s többnyire a kölykökről beszélgettek.

Azokról a gyermekekről, akik odahaza, Hunyad várában sivalkodtak, vagy épp az igazak álmát aludták. Arról beszélgettek, hogy vajh, mi lesz belőlük, de magukban már arra gondoltak, vajh, mi lesz belőlük… apa nélkül.

Szerencsére, ahogy fogyott a bor, úgy lett a hangulat is egyre fesztelenebb.

Először Szilágyi Mihály idézte fel a Ialomiţa melletti csatát, mikor oly hevesen tört rá a vizelhetnék, hogy kénytelen volt a harc kellős közepén félrevonulni. Mire nagy nehezen megszabadította magát attól a kis vértdarabtól, ami férfiasságát védte, már késő volt.

– Egész csata alatt a saját húgyomban picsogtam – röhögött, s a többiekre óhatatlanul átragadt a röhögés.

Vingárti Geréb János rajta is túltett, mégpedig a Szendrő környéki csetepaték egyikét illetően, mikor a tél kellős közepén csinált maga alá – pontosabban a páncéljába.

– Tiszta szerencse, hogy barna volt a lovam – vihogott csillogó szemmel, s újra meghúzta a flaskát. – De a törökök is nagy ívben kerültek attól fogva, az is biztos!

– Akkor most is szard össze magad a csata elején, és meglássad, a török fejvesztve menekül a bűztől! – csapott a hátára Dengelegi Pongrácz alvajda.

– Összeszarja ez magát minden csata elején, ha kéred, ha nem!

Aztán ennél is cifrább történetek következtek, még több bor fogyott, végül, mikor már fájt az oldaluk a sok röhögéstől, egyszeriben elcsendesültek.

Hunyadi végigpillantott rajtuk, aztán csontjait megropogtatva feltápászkodott.

– Itt az idő, fiúk!

2.

Ulászló király egyedül imádkozott a sátrában.

Nem akart látni senkit, nem akart beszélni senkivel. Magányra volt szüksége, hogy mire eljő a pirkadat, megtisztult lélekkel foglalhassa el a helyét a hadrendben. Vizet forraltatott, és gyertyafénynél komótosan megfürdött egy dézsában. Aztán rövidre vágatta és kifésültette a haját. Hófehér gyolcsinget húzott, elkoszolódott páncél alá való ruháit újakra, tisztákra cseréltette, s aprólékos gonddal öltötte magára minden egyes darabját.

Kis apródjai sült húst, friss cipót és bort hoztak, de a király egy falatot sem evett. Gazdagon megjutalmazta szolgáit, s egyenként elbúcsúzott tőlük.

Nem sokkal a gyülekezési idő előtt meggyónt Sbignew Olesnicki érseknek, aztán önmagával megbékélve sátrába hívatta hű lengyel lovagjait, hátha ők jobb kedvre derítik.

A káprázatosan szép lengyel hazáról, Litvánia gyönyörű vidékeiről beszélgettek csöndesen a gyülekező előtti utolsó órán.

3.

CILLI VÁRA, KRAJNA
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA, ÉJFÉL UTÁN

Cillei Ulrik sem tudott aludni ezen az éjjelen. Kora este tért haza várába dúlva-fúlva, tombolva. Napokon keresztül hiába próbálta elérni Frigyes királynál, hogy legalább néhány percre láthassa László királyt – saját törvénytelen gyermekét –, az udvari léhűtők csak a bolondját járatták vele.

Hainburgban, majd Bécsújhelyen várakoztatták, ide-oda küldözgették, de mint kiderült, a négyesztendős fiúcskát hetekkel korábban máshová szállították a Szent Koronával együtt.

A veres gróf kénytelen volt hát dolgavégezetlenül hazatérni.

A sziklafészekre csend borult.

Vitovecz az embereivel még a környéken dúlta az Ulászló-párti urak birtokait. Szolgái rég nyugovóra tértek, s a várúrnak nem volt kedve felkölteni őket. Nem akarta, hogy ilyen állapotban lássák.

A nagyterembe vonult, s leroskadt a kandalló elé. Órákon át bámulta a tüzet üres, kifejezéstelen tekintettel.

Pokolian hiányzott a lánya.

Egyedül maradt.

Hajnalban megütötte a fülét feleségének zokogása, s Cillei egy percig eljátszott a gondolattal, hogy felmegy hozzá, de aztán letett róla.

Ugyan, mit is mondhatna neki?

Egyedül maradt, egyedül kell megküzdenie saját démonaival.

Nem tudta, hogy most mihez kezdjen – soha életében nem érezte ilyen nyomorultul magát, s csak remélte, hogy reggelre csillapodik rossz kedve.

Sejtelme sem volt róla, hogy amikor a hajnal első fényei áttűztek az ablakokon, sok-sok száz mérföldre Cilli várától, a Fekete-tenger partján majd’ százezer ember készült lemészárolni egymást.

4.

ÚJLAK VÁRA, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA, ÉJFÉL UTÁN

Újlaki is talpon volt egész éjjel; a nagybeteg Erzsébet körül téblábolt, s a szíve szakadt meg, mert nagyon úgy tűnt, hogy a kislány nem éri meg a reggelt. Homloka lángolt a láztól, ajka kiszáradt, s mellkasa is egyre gyengébben emelkedett, süllyedt.

Csutorásné egymás után helyezte a hideg borogatást a gyermek halántékára, aztán valami bűzhödt gyógyteát főzött, s végül, mikor úgy látta, nincsen már remény, hívatta a vár káplánját.

– Nem lesz semmi baj! – Miklós a kislány fölé hajolt. – Csak gyógyulj meg, kincsem! Lássad, itt vagyok! Fogom a kezed. Ha akarod, idehozatom a pajtásaidat is!

Erzsébet felnyitotta a szemét, s bágyadtan elmosolyodott.

Az elmúlt hetekben végre szabadon játszhatott a várban, a városban, oda mehetett, ahová csak akart. Az újlaki kölykökkel bebarangolták a palotát, a város zegzugos utcáit, s a környező mezőket. A parasztgyerekek még ahhoz az árokhoz is elvitték, amely állítólag magát az ördögöt nyelte el sok-sok évvel ezelőtt.

– Ne… Ne hívd ide őket! Hadd aludjanak szegények!

Most meg zihált, kapkodta a levegőt.

Újlaki kínjában a kezét szorongatta; Erzsébet ártatlan, tiszta lélek volt. Minden cselekedete, minden megnyilvánulása ragaszkodásról és szeretetről tanúskodott, s Miklós hitetlenkedve ébredt rá, hogy vélhetőleg ő az egyetlen emberi lény széles e világon, aki őszintén, fenntartások nélkül szereti.

– Itt toporog a dajkája az ajtó előtt – morogta Csutorásné, mikor az újabb jéghideg borogatást Erzsébet homlokára helyezte. – Mit mondjak neki?

– Azt, hogy kitekerem a nyakát, ha nem takarodik vissza a szobájába!

A kislány elmosolyodott.

– Ne bántsd, kérlek…

– Nem bántom én, csak kitekerem a nyakát.

– Volt neki is egy kislánya… Meghalt szegény… Azért ilyen mogorva…

Újlaki bólintott. Valami egyre inkább fojtogatta a torkát.

– Idd meg a teát, kincsem!

– Nem bírom! Borzasztóan büdös! Nem bírom…

Újabb fulladási roham – Csutorásné sokatmondó pillantást vetett Miklósra.

– Meg fogok halni? – kérdezte cérnavékony hangon Erzsébet, amikor ismét rendesen kapott levegőt, és most ő szorította Újlaki kezét, hogy szinte fájt.

– Dehogy… dehogy, kincsem… Nagyon beteg vagy, igaz, de meggyógyulsz…

Kopogtak az ajtón, és a káplán lépett be. Kialvatlanul, morcosan megállt az ágy mellett, s kötelességtudón meghajolt Újlaki előtt.

– Meg kell gyónnod, gyermekem – kántálta unott hangon. – Tisztán kell állanod az Úr színe előtt, mikor eljő a végső óra!

Miklós tudta, hogy Csutorásné jót akart, de most kirobbant belőle a napok óta gyülemlő feszültség:

– Menj innét, te madárijesztő! Nem látod, hogy halálra rémiszted szegényt?

A pap felháborodottan forgatta a szemét.

– Fel kell adnom rá az utolsó kenetet, uram! A pokolba kerül, ha a lelki üdve…

De Miklóst már nem lehetett visszatartani, kirugdosta, kitaszigálta a szobából a káplánt, s úgy becsapta utána az ajtót, hogy az egész vár beléremegett.

– Krisztus urunk megígérte, hogy minden gyermek a mennybe jut! – üvöltötte, aztán leroskadt Erzsébet mellé. A kislány rémülten bámult rá.

– Meg fogok halni…

– Ketten elzavarjuk innét a kaszást is! – harsogta Újlaki. – Csak fogd a kezem, kincsem! Megígértem, hogy amíg itt vagy a váramban, nem eshet bántódásod, úgy-e? Itt én parancsolok, nem a halál!

– A halálnak te sem parancsolsz – suttogta a kislány. – Senki sem parancsol neki. És tudod… én otthon is mindig betegeskedtem. Apuska sem engedte soha, hogy feladják rám az utolsó kenetet. De lehet… lehet, hogy most mégis itt az idő…

– Ne mondj ilyet, kincsem!

– A mennyországba kerülök, ugye?

Újlaki kétségbeesetten rázta a fejét.

– Azt mondtam, meggyógyulsz!

– Édesanyám vár rám. – Erzsébet halványan elmosolyodott. – Velem lesz, és én nem félek majd semmitől.

– Nem! – mormolta Miklós. – Nem halsz meg! Az édesanyád él, és látni is fogod! És nem a mennyországban, hanem itt, a földi siralomvölgyben! Itt fogod látni, mert egy kislánynak szüksége van az édesanyjára. Megígérem neked! Csak maradj velem! Akkor tudom teljesíteni az ígéretemet, ha te is maradni akarsz!

Erzsébet szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

– Nekem már rég nem él az anyukám…

– De él. Ha akarod, elviszlek hozzá. Ám csak akkor, ha megígéred, hogy most velem maradsz. Meg kell gyógyulnod! Érted? Gyere, kincsem! Idd meg ezt a büdös teádat! Tartom a fejedet…

Csutorásné az ajtóban állt, a kezeit tördelte, és alig látott a könnyeitől.

Ha arra gondolt, hogy milyen messze még a hajnal, legszívesebben üvöltött volna kétségbeesésében.

5.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA, ÉJFÉL UTÁN

Szilágyi Erzsébet a gyermekágy mellett ült, és az alvással küszködve simogatta Hunyadi Mátyás gesztenyebarna fürtjeit. A másfél éves fiúcska kivételesen korán aludt el, de egyre csak forgolódott álmában, ide-oda csapkodott karjaival.

A nagyasszony dúdolt neki, egész addig, amíg őt is el nem nyomta az álom. Amikor felriadt, már csaknem hajnal volt.

Mátyás tágra nyílt szemmel bámulta őt, két kezével az anyja nyakából csüngő ezüstláncot próbálva elkapni.

– Hohó! Hát neked meg ez kellene?

A fiú nevetett, és egyetlen lendülettel elmarta a láncot.

– No, hiszen! Tudod, ki adta ezt nekem? Édesapa!

Mátyás elkomolyodott, s mintha még homlokát is ráncolta volna ennek hallatán.

– Úgy bizony, szentem. Édesapa most nagyon messze van, idegen földön. De megígérte, hogy hazajő, és hazahozza a bátyádat is… Mert nem nőhetsz fel úgy, hogy nem ismerd őket, igaz?

Mátyás ügyet sem vetett rá, egyre a láncot szaggatta.

– Nem, nem! Jobb lesz, ha vigyázol erre, mondtam, hogy…

Ám a lánc ebben a pillanatban elszakadt, szemei szerteszóródtak a padlón. Erzsébet a nyakához kapott, de már későn.

– Uramisten! Mit csináltál, szentem?

Elszakadt lánc – ez rossz előjel!

Kétségbeesetten szedegetni kezdte a láncszemeket, így észre sem vette, hogy Mátyás felül az ágyban, majd annak faragott rózsafa keretébe kapaszkodva dülöngélve két lábra áll.

– Nem tudom, meg lehet-e ezt még forrasztani… Talán édesapa majd… Te jó ég!

Szilágyi Erzsébet szája elé kapta kezét meglepetésében.

Hunyadi Mátyás két lábon egyensúlyozva rávigyorodott, és aztán így szólt:

– Édeszapa…

Ez volt az első szó, amit kimondott.

6.

PERA (GENOVAI NEGYED), KONSTANTINÁPOLY
A. D. 1444. NOVEMBER 10. NAPJA, ÉJFÉL UTÁN

Francesco Draperio és Raffaele Castiglione az éjszaka közepére végeztek a pénz átszámolásával. A rácsos ajtóval zárható, hitvány gyertyákkal megvilágított szobában csak egy kis asztalka állt – a fal mellett hatalmas ládák és egymásra halmozott pénzes zsákok sorakoztak.

A ládákban darabonként ezer bizánci arany lapult, a zsákokban kétszáz-kétszáz.

– Az összesen negyvenkilencezer-hétszázhetvennégy arany! – dőlt hátra Draperio roppant elégedetten. Majd kiestek a szemei, egész nap aranydénárokat számlált az ablaktalan helyiségben. Minden porcikája sajgott, mégis ez volt az a foglalatosság, amit a legjobban imádott a világon.

– Az ágyúk árát és a bárkák bérleti díját figyelembe véve, a költségeket és a személyzet bérét levonva… – Castiglione ajkai néhány pillanatig némán rebegtek, míg magában számolt – az egészen pontosan negyvenegyezer-száztíz arany tiszta haszon!

Draperio hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Ha belegondolok, hogy a felére sem számítottunk!

– És persze azt se feledd, kedves barátom, hogy még kétezer aranyat nyugodtan hozzávehetünk a végösszeghez!

Draperio elvigyorodott.

– A fényes tekintetű padisah nagyvonalúsága csakugyan nem ismer határokat…

Utolsó megbízásuk értelmében minden rendelkezésükre álló eszközzel meg kellett akadályozniuk, hogy a keresztény flotta szánalmas gályái felhajózzanak a Fekete-tengerre.

A feladatot könnyebb volt végrehajtani, mintsem gondolták volna. A szolgálatukba szegődött genovai remolar, a Jean sans Peur legénysége minden tagját jól ismerte, ezért azt is tudta, kit kell lefizetni ahhoz, hogy a gályák sérüléseit ne legyenek képesek időben kijavítani. Waleran de Wavrin gályái még hetekig a konstantinápolyi hadikikötőben rostokolnak!

– Arra gondoltam – mondta hosszas latolgatás után Draperio –, hogy a pénz egy részét felajánlhatnánk a Cattedrale di San Lorenzo építési munkálataira.

Castiglione mozdulatlanná merevedett.

– Ez egészen remek ötlet! Mennyit?

A két genovai magában számolgatott.

– Talán háromezer aranyat.

– Legyen négy.

Draperio a fejét ingatta.

– Isten segítségével szereztük a pénzt, Raffaele! Illő, hogy méltó módon adjunk hálát érte!

– Legyen négyezer-ötszáz? – Ahogy kimondta az összeget, Castiglione meg is bánta. Négyezer-ötszáz arany irdatlanul sok pénz.

– Talán elég háromezer is. – Draperio megropogtatta csontjait, és nagy nehezen feltápászkodott. – Ismered a genovai papokat. Mind tolvajok!

Ebben mindketten egyetértettek.

Már csak azt kell megszervezni, hogy a szultántól kapott fizetséget mihamarabb hazaszállíthassák Genovába.

Francesco Draperio és Raffaele Castiglione pihentek néhány órát, majd együtt elindultak a perai San Domenico-templomba, hogy a hajnali misén adhassanak hálát a Jóistennek a nagyszerű üzletért.

7.

HARAMI DEREŞI-VÖLGY, TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJE 7. HAVÁNAK 29. NAPJA137, ÉJFÉL

Mohamed veliaht egész éjjel a sorsáról tűnődött sátra magányában. Allah a magasba emelte és rögvest a mélybe is taszította. Előbb a kezébe adta a lehetőséget, aztán megfosztotta tőle. A fiú keserűen állapította meg magában, hogy néhány hetes uralma bizony katasztrofális eredménnyel járt; Edirnében azóta is mindenki rajta nevet.

Hogyan tovább? Mi lesz ezután?

A veliaht ebből a csapdából nem látott semmiféle kiutat.

Egyáltalán nem csodálkozott volna, ha atyja immár türelmét veszti. Ő régen eltette volna láb alól fiát, ki ily nyíltan felrúgja törvényeit. Murád azonban ezúttal is beletörődő nyugalommal fogadta eltévelyedéseit, és még csak meg sem rótta érte. Ettől, ha lehet, Mohamed még jobban gyűlölte.

– Jöjj, uram – a sátor bejáratában Zaganos pasa feje tűnt fel. – A sereg már felsorakozóban!

– Máris!

Mohamed feltápászkodott.

Ez a nap sok mindent eldönt. Természetesen az engürúsz hadakat megsemmisítik, ehhez kétség sem férhet. A kérdés csak az, ő mire lesz ma képes. Tud-e bármit tenni, amivel bizonyíthatja atyjának, hogy mégis méltó a bizalmára.

Az ütközet…

Négy éve – szinte még kisgyermekként – lóháton vágtatott Dar ul Dzsihád falai ellen. Akkor még bírta Murád tiszteletét, és…

…szeretetét.

Talán ma visszaszerezhet egy kicsit mindabból, amit azóta elveszített.

Talán ma kitüntetheti magát a hitetlenek elleni ütközetben…

Talán ma…

Talán…

Kilépett a sátorpalota előterébe, ahol csauszai vártak rá, hogy ráadogassák öltözéke darabjait: a sodronyinget, a bőrvértet, a hófehér köntöst, a díszes nyakvédőt, a perzsa vésetekkel díszes sisakot, a vastag fegyverövet és az ezüstveretes csizmát.

És ott várt rá veres vánkoson damaszkuszi szablyája.

Talán ha ma az ütközetben személyesen végezhetne Hunyadival…

A gondolat felvillanyozta.

Igen, ha maga helyezné Murád lábaihoz a gyűlölt Jankó vajda levágott fejét…

Egy pillanatra felrémlett előtte, amikor Dar ul Dzsihád váránál megmentette az engürúsz vezér életét. Milyen ostoba és milyen gyerekes cselekedet volt… A távoli, közös ősökre tekintettel… és arra, hogy korábban Hunyadi is megmentette az ő életét. Nem… még egyszer nem lesz ilyen meggondolatlan…

Mohamed elmosolyodott.

Az eljövendő szultán minden múltbéli hibáját megbocsátják majd alattvalói, ha ma, Várna mezején megöli Hunyadi Jánost.

A csauszok a hátára terítették vörös köpenyét, s Mohamed veliaht kilépett a sátorból.

Fagyos novemberi hajnal fogadta, a sík felett szél süvített.

Az igazhitűek serege izgatottan sorakozott fel; hetvenezer hitharcos fordult egyszerre a mekkai szent mecset irányába.

A müezzin fejhangon kántálta az al-Fajr ima szavait:

Allahu akber! Allahu akber!

Ashádu anna la ilaha ill Allah!

Ashádu anna Mohammed arrászul Allah!138

8.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA, HAJNAL

Hunyadi felhajtott egy kupa bort, aztán egy hordó jéghideg vízbe lógatta üstökét, s megrázta magát.

– No, legények! Indulás!

A fejébe csapta sisakját, és megropogtatta csontjait. Két napja nem aludt egy hunyásnyit sem, mégis frissnek, mi több, fiatalosnak érezte magát. Pirkadt az ég alja. Ez az ütközet napja – a tudat szunnyadó erőket élesztett testében, lelkében.

– A parthoz!

Első útjuk a várost megkerülve Várna kikötőjéhez vezetett, ahol indulásra készen ringtak a halászhajók, bárkák. Úgy döntöttek, hogy a királyi kancellária, és a kíséret azon tagjait, akiknek semmi hasznát nem vették a csatában, a biztonság kedvéért Mesembria kikötőjébe menekítik. Mikolaj Lasocki, a krakkói egyetem dékánja, Grzegorz z Sanoka, Ulászló nevelője, Olesnicki püspök, Thuz János, a főúri írnokok, és néhány súlyosan sebesült nemes úr elhelyezkedtek a hajókon.

Ulászló fázósan toporgott a parton, és miközben elbúcsúzott Sanokától, könnyednek, már-már vidámnak tűnt. Nevelője jól tudta, hogy ez csak látszat, és utoljára még megölelte a fiút.

– Bíboros úr! – mordult fel Hunyadi, amikor megpillantotta Cesarinit, ki egy távolabbi halászhajóra próbált felkapaszkodni. – Bíboros uram, hová mégy? A csapatod várja, hogy az élére állj!

A pápai nuncius halálra váltan hebegett-habogott.

– Felség, én… nem érzem jól magam. Beteg vagyok… Talán ragályos… Jobb, ha én most felszállok…

Ulászló Hunyadi felé fordult.

– Hadd menjen, Johannes. Úgysem vesszük sok hasznát!

– Ördögöt! Kifelé, bíboros úr! Irány a harcmező!

A vajda futó pillantást vetett a parton fagyoskodó, láztól félájult fiúra.

– Inkább ezt a szerencsétlent vigyétek magatokkal! Nézzetek csak rá! Alig áll a lábán!

– Nem, nem, uram! – tiltakozott Paolo Lampanessa. – Nekem itt a helyem… Én akartam ide jönni… Én vágytam a keresztes háborúba!

Hunyadi két legénye kirángatta Cesarinit a halászhajóból; a bíboros immár céklaveresen toporzékolt az uralkodó előtt.

– Hát jó! Maradok, felséges úr! De panaszt fogok tenni őszentségénél! Jól jegyezd meg, Hunyadi! Ezért kiátkoztatlak az anyaszentegyház kebeléből!

– Ahhoz előbb túl kell élnünk a mai napot, eminenciás uram. Utána azt átkoztatsz ki, akit csak akarsz. De most kérlek, ezt a fiút engedd elmenni!

– Paolo velem marad! Szükségem van rá! Hallod, Paolo? Egy tapodtat se merészelj…

De nem volt szükség feddésre: a fiú kötelességtudón, ám rogyadozó léptekkel megindult vissza, a tábor irányába.

Hunyadi vállat vont, s félretolta a bíborost.

– Bárhogy is lesz – kiáltotta a távozni készülők után. – Vigyétek hírét e hős seregnek!

Búcsút intett; a görög meg bolgár halászok ellökték bárkáikat a kikötő mólójától.

Ulászló hosszan bámult utánuk, arcáról lehervadt a mosoly.

– Felség! – ölelte át a vállát Hunyadi. – A sereg már vár reánk.

9.

Amikor apródja a király fejére akarta illeszteni a díszes sisakot, kicsúszott a kezéből, és a sátor deszkapadlójára esett. S bár kemény kardcsapásoknak is ellen kellett volna állnia, ettől az ostoba balesettől behorpadt.

Ulászló sápadtan bámulta egy hosszú pillanatig, aztán idegesen felnevetett.

– Annyi baj legyen! Ez még nem jelent semmit!

Tetőtől talpig vasban kitámogatták a lovához. A gyönyörű arabs pej azonban – ahogy a közelébe ért –, ficánkolni kezdett, rúgkapált, s hátsó lábával megcsapta Ulászló vállvértjét.

– Semmi baj! Semmi baj! – kiáltotta a király. – Csak idegen szagokat érez!

Igen ám, de a pej egyre csak makrancoskodott, kénytelenek voltak másik lovat hozni őfelségének.

A lengyel testőrző tisztek, Andreas Tanczin és Szamatuly Vince rosszat sejtve egymásra pillantottak.

10.

A csapatok napkelte előtt egy órával megkezdték felsorakozásukat a Várna melletti fennsíkon. Páncélos lovasok dübörögtek elő a sátrak közül, és ügettek nyugatnak, ahol a síkon Hunyadi az éjszaka folyamán apró zászlócskákkal jelöltette ki a csapattestek elhelyezkedését.

Acélvértek sokasága zörgött, csörgött, lovak prüszköltek nyugtalanul a csípős hajnali szélben.

Ideges kiáltások harsantak magyarul, németül, lengyelül, s ki tudja, hányféle nyelven még.

Itt mellvértes számszeríjászok kocogtak a nekilóduló harci szekerek mellett, amott cseh gyalogosok szedték a lábukat egy ösvény vonalát követve; alabárdjaikat, puskáikat markolva, harcias huszita dalokat zengedezve.

Hunyadi kiállt a sátra elé, és elégedetten szemlélte a felvonulást. Legjobb emberei, Dengelegi Pongrácz György és Vingárti Geréb János vállalták magukra az egységek helyre vezénylésének nem épp könnyű feladatát. A balszárnnyal nem is akadt semmi gond, mert az jobbára a vajda úr saját famíliájának fegyveres erőit és az erdélyi bandériumokat tömörítette, ám a jobbszárnyon teljes volt a fejetlenség.

A harci szekerek zörögve gördültek rá az országútra, mely éppen kettészelte a kiszemelt csatamezőt. Mečkova még az este kikarózta a vonalat, azt igyekeztek mielőbb elfoglalni, hogy maradjon elég idő a houfnicék előkészítésére, a lőpor kiporciózására és az ágyúgolyók kellő tárolórekeszekbe görgetésére.

A vajda intett Székely Jánosnak, Vízaknainak és Kendeffynek, hogy maradjanak mindig közvetlenül mellette, aztán megállt a lova mellett, s nagyot harapott a friss levegőből.

A hajnalnak szénaillata volt.

– No, legények! Nyeregbe! Hosszú nap vár ránk!

Az apródok készen álltak a baktartáshoz, de a testesebb lovagokat lajtorjaszerű ácsolatról kellett lóra segíteni.

Nyögések, röhögés…

Néhány durva tréfa arról, hogy Vingárti Geréb János maga alá rittyentett-e már vajon, vagy ezt a mutatványt csak az első összecsapásra tartogatja?

Amikor a vezér és fegyveres kísérete nyeregben termett, Székely Tamás, a Hunyadi-bandérium zászlótartója ugratott Hunyadi mellé.

– Vajda uram, édesapám nincsen jól. A Sumen alatt szerzett sebe elfertőződött. Engedd, kérlek, hogy ma én vezessem harcba a székelyeket!

Hunyadi hátranézett sógorára. Az öreg Székely János falfehér volt, szent igaz.

– Úgy legyen, Tamás fiam! Add át a zászlót Berekszói Péternek! Gyere csak ide, Gergely!139 Te mindig Tamás mellett maradsz, és vigyázol rá! Értetted?

– Értettem, vajda uram!

– No hát, előre, fiaim!

Megugratták a lovakat, s máris a felvonuló seregtestek előtt ügettek. Az ég alja pirkadt, rózsaszín derengéssel borította be a fagyott földet. A szél mind hevesebben fújt a kibontott zászlók selymét cibálva, csattogtatva.

E pillanatban a hadtestek felsorakozása kaotikus látványt nyújtott, de a Hunyadiéhoz hasonló avatott szem látta benne a rendszert. Amott, a messzeségben, bokrok, fák borította dombok felé poroszkáltak sorban a püspöki bandériumok, Szent László zászlaját emelve a magasba.

– De Dominis csapata! – mutatta Székely Tamásnak a vajda úr. – Azok meg Thallóczi bán horvát lovasai! Megismered őket a sahovnicás140 zászlóról.

Elporoszkáltak a lassan vonalba fejlődő harci szekerek mellett.

Hunyadi megtorpant, magához intette a közelben veszekedő Jenik z Mečkovát és Igor Chapchót.

– A szekereket összeláncoljátok, de a lovakat tartsátok szorosan a vonal mögött. Ha valamikor délután sikerülne áttörnünk, akkor szekérékkel vágjuk ketté a török tömböket!

A csehek a fejüket vakargatták.

– Még sosem harcoltunk így, vajda uram! A wagenburg formáció biztosabb volna!

– Vonal, Jenik! Vonal! A szekerekre rakjatok minél több számszeríjászt, arquebustást, kézi ágyúst!

Hunyadi tovább sarkantyúzta lovát, de a Békés szántóvetőhöz érve megpillantotta a láztól szédelgő Paolo Lampanessát. A fiú végkimerültségében a szekér oldalának dőlt.

– Vigyázzatok erre az olaszra! – intette oda magához Michal Matejčiket. – Komisz gazdája van szerencsétlennek, de megérdemli, hogy éljen.

– Majd a szekér alján átvészeli a csatát, uram! – tisztelgett a cseh. – Ignác! Gyere csak ide gyorsan! Mutasd azt az ágyúgolyót…

De Ignác már megint nem mutatkozott sehol.

Matejčik bosszúsan legyintett, s már fel is kapott a szekér mellé készített ládából egy kisebb kőlabdát.

– Ez a kölyök kifundált valamit, vajda uram. Kettéfűrészelt egy golyóbist, és a két felét belülről erős lánccal megvasalta. Amikor kilőjük az ilyen bulétát, a két fél röptében szétválik, és a pörgő lánc borzasztó pusztítást végez az embertömegben… Hol az ördögben vagy, Ignác? Most megmutathatnád a vajda úrnak magad is…

Hunyadi hátrasandított Szilágyira.

– Ez tetszik. Ha túléljük a csatát, látni akarom azt a fiút!

S már ügettek is tovább.

A szél mind erősebben süvített a fejük felett.

11.

Egy órával később a felderítésre küldött Mircea vajdafi és száz havasalföldi lovasa vágtatva érkezett vissza. Hunyadit keresték az ide-oda nyargalászó páncélos és könnyűlovas századok között.

– Vajda uram! Iancula uram!

Hunyadi elmosolyodott a bajsza alatt.

Amilyen gyűlöletes volt a szemében minden, amit Vlad Dracul képviselt, ez a legidősebb fia olyannyira a kedvére valónak bizonyult. Éppen annyi idős lehetett, mint Lackó – mert, hogy Lackóra még mindig nem tudott úgy gondolni, mint aki csak volt…

– No, jönnek-e már?

– Jönnek, bizony! De sokan ám! Ezekhez még tegnap is újabbak csapódtak…

– Nem mindegy, hogy négyszeres vagy ötszörös túlerőben vannak? – nevetett Hunyadi.

Mircea is vele nevetett; éppen ez a hozzáállás volt, amit olyannyira hiányolt az apjából.

– Milyen messze vannak?

– Két mérföldre, s lassan közelednek. Már hallani a kornyikálásukat!

Valóban, a csörgésen, zörgésen, csörömpölésen túl nyugatról tompa morajlás kélt az ég alján; még a szikkadt föld is porzott a sok tízezer janicsár és szpáhi léptei nyomán. S ahogy jöttek, úgy vált felismerhetővé a morajláson túl a török sípok, dobok hangja.

Napkelte után három órával a keresztény had végre teljes létszámban felsorakozott a Várnai-tó és a dombok közötti lankás fennsíkon.

Félkörívben zárták el az utat, mintegy négy mérföld hosszan, legyezőszerűen szétterülve.

Hunyadi és kísérete, valamint a hozzájuk csatlakozott Ulászló végigvágtattak a teljes hadrend előtt.

A mocsaras tópart szélétől fegyelmezett, feszes rendben álltak az erdélyi bandériumok a székely és szász nemzet csatalobogóival. Mellettük a Hunyadi família páncélosai, a hollós zászlót magasba tartva. Amikor előttük eldübörögtek, a négyezer vasember váratlanul, egyszerre üvöltötte torkaszakadtából:

– Hunyadi!

A föld megrendült ettől a mély, férfias csatakiáltástól. A király összerezzent, aztán bocsánatkérőn a vajdára mosolygott.

– Ezt a törökök is bizton hallották!

Szilágyi Mihály könnyűlovasokból és vértesekből álló bandériuma Orros György temesközi legényei után a hadrend közepéhez ért. Itt talpig vasba bújtatott, pajzsos, kopjás, csatapallost és buzogányt viselő lovagok sorakoztak.

Amint eléjük értek, a parancsnokok vezényszóra kibontották zászlaikat.

Báthori István hatvan esztendeje dacára oly peckesen feszített nyergében, mint hajdanvolt ifjúsága delén.

Ulászló lefékezte előtte lovát.

– Készen állsz-e, uram, hogy a keresztes had csatazászlaját büszkén hordozd ma?

Báthori vigyorogva meglengette a Szent György-keresztes141 selymet, mely beterített volna egy egész sátrat. A szél azonnal belekapott, de oly erővel, hogy a volt országbírónak bele kellett kapaszkodnia, hogy ki ne röptesse kezéből.

– Készen állok, királyi felség!

S a kengyelből kihúzva mutatta mindkét csizmáját: amint a zászlót a kezébe nyomták, apródjai az ősi magyar szokásoknak megfelelően lecsatolták mindkét sarkantyúját.142

– Isten velünk, Báthori!

– Isten velünk!

A másik királyi bandérium élén Bánffy Pál asztalnokmester feszített. A király közeledtére kibontotta az ország hadizászlaját, melynek egyik oldalát az árpádsávos nemzeti címer, másik oldalát a Boldogságos Szűz Mária aranyos képe díszítette.

Mögötte Szamatuly Vince emelte magasba a lengyel sasos vexillumot.

– Készen álltok-e, urak, hogy a győzhetetlen magyar és lengyel nemzet hadilobogóit büszkén hordozzátok?

Bánffy és Szamatuly elszoruló torokkal feleltek igent, s mutatták sarkantyú nélküli csizmáikat.

– Isten legyen velünk!

– Isten legyen velünk, felség!

Vágtattak tovább:

Immár a balszárny előtt ügettek: a had vonala itt finom ívben visszafelé hajlott a dombok irányába.

– A havasalföldiek, felség!

Mircea vajdafi kardjával tisztelgett a királynak; feje felett a csőrében keresztet tartó sasos hadilobogó csattogott.

Hunyadi és Ulászló viszonozták a tisztelgést.

Herczeg Rafael boszniai püspök, majd Rozgonyi püspök egri és felső-magyarországi bandériuma következett; páncélosok és könnyűlovasok vegyesen. Thallóczi Frank bán zászlóhordozóinak kezében Horvátország és Szlavónia lobogóját cibálta a szél.

A következő csapat igen szedett-vedett benyomást keltett: ezek voltak Cesarini német, olasz, cseh keresztes lovagjai. Ahány harcos, annyiféle öltözet, fegyverzet. Élükön a falfehér arcú bíboros lova emelgette lábát ingerülten.

– Készen állsz, eminenciás uram?

Ha Cesarini válaszolni is akart valamit, hang nem sok jött ki a torkán. Csak bólogatott és közben a nyeregben keresztbe fektetett, gyémántokkal ékes pallos markolatát szorongatta.

A balszárny szélén, már szinte a bokros, fás domboldalra hajolva De Dominis János váradi és bihari bandériuma állt feszes vigyázzban, fejük felett Szent László hadilobogójával.

– A jobbszárny zöme páncélos lovas, felség – magyarázta Hunyadi, közel hajolva Ulászló füléhez. – Tőlük csak annyit várok, hogy állják a sarat, és ne hagyják magukat kivetni erről a helyről, ne hagyják átkarolni magukat. Nem kerülhet a hátukba egyetlen török se, mert akkor végünk! Ha ezek helytállnak, a többi a mi dolgunk. A csatát majd az én erdélyi legényeim eldöntik!

A király szótlanul bólogatott.

Immár ő is képtelen lett volna megszólalni; az izgalom fojtogatta, szédült, ereiben hevesen áramlott a vér. Gyomra táján tompa zsibbadást érzett, s a ragyogó páncél is sziklakoloncként nyomta vállát.

– Felség, itt legyen helyed a csata alatt! – mutatta Hunyadi, amikor a hadrendet megkerülve visszavágtattak középre, a harci szekerek mögé, Bánffy és Báthori csapatainak oltalmába.

Vagy ötszáz, zömében lengyel páncélos lovas itt várta őket: ők feleltek őfelsége biztonságáért.

– Bármi történjék is, Wladislas – ragadta meg a karját a vajda –, innét el ne mozdulj! A csata hozhat váratlan fordulatokat. Az is lehet, hogy a jobbszárnyunk megrendül majd. Te akkor is maradj itt, helyeden! Én majd intézem! Az is lehet, hogy a balszárnynak ideiglenesen vissza kell húzódnia! Az oldalatokban felbukkanhatnak akindzsik, szpáhik! Akkor is maradj itt, a helyeden! Majd én intézem!

Ulászló még egyszer, utoljára mosolyogni próbált.

– Nem lesz semmi… baj…

Hunyadi megölelte és a fülébe súgta:

– Ha Isten megsegít, legyőzöm ma a szultánt! De ehhez kell a te segítséged is, uram!

A király száraz torokkal krákogott, s csak egy kurta biccentéssel jelezte, hogy ért mindent.

12.

VÁRNA, TÖRÖK HADITÁBOR
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA, 9 ÓRA 40 PERC

Hunyadi előrevágtat az első csatasorba, Báthori István mellé, hogy jól lássa a törökök felvonulását.

Ekkor oly erős szél söpör végig a fennsík felett, hogy sorban leszaggatja a sereg zászlóit a rudakról. A volt országbíró néhány pillanatig birkózik a Szent György-keresztes csatalobogóval, de a felső rúd egyszeriben elreccsen, és a zászló rongyként repül a török irányába.

Ugyan néhány apród azonnal utána nyargal, vissza is hozza, fel is erősíti megint a zászlórúdra, de a katonák ettől még babonásan morgolódnak egymás között:

– Baljós jel ez is!

– Imához!

A seregvonal előtt felbukkannak a tábori papok, hogy utolsó, közös imával kérjék az Urat, segítse a keresztény sereget győzelemre. Szent Márton napjának vigíliáján tizenháromezer-ötszáz magyar, oláh, német, lengyel, cseh, horvát, olasz katona mormolja a Miatyánkot és az Üdvözlégy Máriát…

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

Szenteltessék meg a Te neved,

Modlitwa Panska

Ojcz nasz,

Adveniat regnum tuum,

Fiat voluntas tua,

im Himmel so auf Erden.

Unser tägliches Brot gib uns heute.

Chleba naszego powszedniego daj nam dzisiaj

I odpusc nam nasze winy,

e rimetti a noi li rimettiamo ai nostri debitori,

e non ci indurre in tentazione,

nebot tve jest kralovstvi, i moc, i slava, na veky.

Amen.

Üdvözlégy Mária,

kegyelemmel teljes!

Az Úr van teveled,

Binecuvântatĺ esti tu ître femei

si binecuvântat este rodul trupului tĺu, Isus.

Santa maria, Madre di Dio,

prega per noi peccatori,

adesso e nell’ora della nostra morte.

Amen.

Amen!

Ámen!

Hunyadi keresztet vet.

Most már szemből, a láthatáron felsorakozó török had felől is idehallatszik az oszmán papok éneke:

Allahu akber!

Ashádu anna la ilaha ill Allah!

Ashádu anna Mohammed arrászulu Allah!143

Az ima végeztével ismét belecsapnak a dobokba, s eszelős hangzavart keltenek; sípok, cintányérok, furulyák cikornyázzák az előremenetelő egységek lépteit kísérve.

Késő délelőtt van, mire Murád katonái is elfoglalják állásaikat, mintegy másfél mérföldnyire a keresztény vonalaktól.

Ugyanazt a legyező alakzatot választják, mint a magyarok, de az ő vonalaik jóval hosszabbak: a Várna-tótól a dombok oldaláig mérföldeken át tömörülnek hétsoros oszlopokba. Balra, az erdélyiekkel szemben az anatóliai hadtest szpáhijai, jobbra a ruméliaiak. Középen, egy domb tetején a szultáni testőrök lándzsáin villog a tompa novemberi napfény.

Murád magaslata elé sorakoztatták fel a teljes janicsár hadsereget és a legerősebb szpáhi ezredeket.144 Csak a szultán állásait több katona védi, mint ahány harcost az egész keresztény sereg számlál, de a szárnyakon is sokszoros túlerő néz farkasszemet a magyarokkal.

Hunyadi felpillant a komor felhőkre.

A szél még mindig vigasztalanul süvít a fennsíkon.

– Itt az idő – mormolja Erdély vajdája, és páncélos kísérete felé fordul. – Fúvassátok meg a kürtöket!

13.

VÁRNA, TÖRÖK HADITÁBOR
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA, 10 ÓRA

A szultán azt a dombot választotta magának, amely a pravadi-adzsemljei útleágazás közelében emelkedett. Innen tökéletesen belátja az egész fennsíkot, egész a tengerig a parton szürkéllő városig.

– Itt az idő! – kiáltja Murád a szultáni kengyel agáinak.145 – Kövessetek!

Azzal hófehér arabs paripáján leereszkedik a domb oldalán. A magaslatot a kumbaradzsik146 körbeásták. A mély árkon csak két keskeny pallón lehet áthaladni. A domb lábánál, szemben az engürúsz sereggel ötszáz tevét tereltek össze, hátukra selymekkel, kelmékkel, pénzes erszényekkel megtömött bálákat erősítettek arra az esetre, ha az ellenség elérné a magaslat lábát. Akkor a bálákat a janicsárok villámgyorsan felhasogatják: a pénzérméket és a selymet, kelméket harácsoló engürúszok pedig remélhetően megfeledkeznek majd a szultánról, elegendő időt biztosítva a bosztandzsi ezredeknek, hogy kimentsék szorongatott helyzetéből uralkodójukat.

Murád és Mohamed veliaht előrevágtat a felsorakozott portai ezredek és a szandzsákok lovas egységei elé.

Pompázatos látványt nyújt mindkét seregtest, főképp az anatólaiaik büszke sorai. A kappadókiai, szír és arábiai nemes paripák, az arany-, ezüstveretekkel dúsan díszített lószerszámok, a perzsa hímzésekkel ékes selyemtakarók, türkmén szőttesek, vörös, hófehér patyolatszövetből készült turbánok, ezüstsisakok erdeje megdobogtatja a szultán szívét.

– Az én harcosaim! – kiáltja büszkén Mohamednek. – Végigmenetelték velem Anatólia hegy-völgyeit, aztán végigmenetelték Rumélia úttalan útjait, hogy itt és most bevégezzék munkájukat!

Mohamed elismerőn bólogat. Maga is anatóliai szeldzsuk harci öltözéket visel Karadzsa pasa, a nagy menetelés parancsnokának tiszteletére. Fején csúcsos perzsa sisak ragyog, testét ezüst- és aranycsatokkal gazdagon díszített bőrvért fedi, melyre hófehér és hajnaljácintszínű kelméből szőtt köpenyt terítettek. Mindkét oldalán tegez: egyikben húsz nyílvesszővel, a másikban elefántcsont berakású íjával. A kis, kerek pajzsot baljára fűzte, jobbjában lándzsát tart. Övén drágakövekkel ékesített damaszkuszi szablya. A nyeregkápára erősítve engürúsz buzogány fityeg.

A szultán tetőtől talpig feketében, akár egy bektasi desvis. Fején dísztelen fekete turbán. Int a kengyel agáinak, hogy maradjanak a helyükön, majd kiléptet a sereg elé.

A hetvenezres oszmán had elcsöndesül.

– Fiaim! – Murád hangját messzire viszi a szél. – Látom az arcotokat! Némelyiktek hosszú-hosszú évek óta társam minden ütközetben! Az oldalamon küzdöttetek Rumélia és Anatólia vad hegyei közt, az engürúsz határvidéktől a perzsiai folyóvölgyekig… Mindig lelkesen harcoltatok Allah nevéért, hitünkért! Az iszlám harcosai vagytok, az egyetlen igaz hit harcosai! Szent háborúnk most a végéhez ér… Az engürúsz király álnok módon megszegte esküjét és megtörte a békét, amit vélem kötött!

Intésére egy szpáhi előreléptet. Kezében hosszú lándzsa, melyre a békeszerződés pergamenjét erősítették fel. A szél egyre csak cibálja, cafatokat szaggat le róla.

– Így lesz semmivé az engürúsz király szava! – harsogja Murád. – Ma az iszlám szent kardjával megbüntetjük őt és hitvány népét ezért az árulásért!

A katonák helyeslőn felmorajlanak.

– Fiaim, miképp megszületünk, úgy egy napon meg is kell halnunk! S létezik-e dicsőbb, és Allah számára üdvösebb halál a mártírok hősi áldozatánál? A próféták a paradicsomi kertekből hívnak benneteket, fiaim! Ádam, Idrisz, Núh, Húd, Ibráhim, Ajjúb, Iszmáil, Szulajmán, Jaakúb, Júszuf, Múszá, Dávúd, al-Jasza, Zakarijja, Jáhjá, Isa és Mohamed benneteket szólítanak: gyertek, s kortyoljatok az örök élet édes nektárjából!

– Akik ma elhullnak közülünk, azok szent harcosok lesznek, az iszlám mártírjai! Ha nekem is mennem kell, Dzsanna kertjében találkozunk, testvéreim! Ebben a világban, vagy a következőben! Allah legyen velünk!

Hetvenezer hitharcos torkából harsan a diadalmas üvöltés.

Mohamed veliaht elmosolyodik.

Ha ezt az engürúszok hallják, inába száll a bátorságuk menten…

14.

A magyarok valóban hallják a törökök üvöltését. Hunyadi a szemét erőlteti, és látja az ellenséges sorok előtt fel s alá nyargaló fekete lovast.

– A szultán – veti oda Kendeffynek. – Hívjátok ide a királyt, szóljon a katonákhoz!

De Kendeffy nemsokára már porzik is vissza.

– Őfelsége nem kíván szólni, uram! Kéri, hogy te…

Hunyadi szentségel egyet, de nincs mit tenni, kevés idő maradt az első hadmozdulatok megtételéig.

Kiugrat hát a sorok elé.

Ezüstpáncélja dísztelen, pajzsán azonban ott a csőrében gyűrűt tartó holló. Sisakján veres vezéri toll lengedez.

Tudja, hogy amit most mond, azt jó esetben is csupán néhány száz, néhány ezer ember hallja, ezért nem is cifrázza sokáig. Majd továbbadják hátra az első sorok a lényeget…

– Keresztény katonák!

A fémsisakos arcok felé fordulnak; minden szempár reászegeződik most.

– Nagyon messze járunk a hazától! Az ellenség földjének szívében vagyunk! Azért jöttünk ide, hogy örökre legyőzzük a hódító zsarnokot, ki országunk határait zaklatja nemzedékek óta!

Elszánt tekintetek néznek vissza rá. A csatalobogókat vadul csattogtatja a szél.

– De nyugati szövetségeseink, akik mindenben segítséget, támogatást ígértek, ismét elárultak minket! Cserbenhagytak, halálra szántak valamenynyiünket…

Dühödt mordulások, szidalmak; többen Cesarini nevét kiáltják.

– De mi akkor is itt vagyunk! És ma harcolni fogunk a magunk becsületéért, keresztényi hitünkért! Harcolni fogunk az utolsó csepp vérünkig!

Lassan léptet a sorok előtt, minden egyes katonának mélyen a szemébe néz.

– Harcolni fogunk még akkor is, ha ez a harc reménytelen! Kis népek fiai vagyunk! Külön-külön eltaposhatnak minket! De ma itt, Várna mezején együtt szállunk szembe velük! Egy zászló alatt, Szent György keresztes lobogója alatt ragadunk fegyvert, és Jézus Krisztus nevével indulunk a harcba!

A páncélos ezrek fegyvereiket csapkodják; fülsiketítő fémcsörgés zúg végig a sereg fölött.

Mikor elhal, Hunyadi kihúzza magát a nyeregben.

– Harcoljatok szívvel, lélekkel, fiaim! Csak ennyit kérek!

Azzal magasba löki pallosát.

– Krisztusért! Magyarországért! Előre!

Intésére a had balszárnya egyszerre mozdul, s lassan, lépésben megindul a török sereg felé.

Báthori István középen felcsuklik meglepetésében.

– Mi támadunk?

Hunyadi nevetve int az ellenség felé:

– Ők is jönnek, ni!

A dombokról tizenötezer szpáhi, akindzsi vágtat lefelé, széles karéjban szétterülve, mintha be akarnák kebelezni az egész magyar jobbszárnyat.

Kürtök, harsonák szólalnak meg a keresztény sorokban. Feldübörögnek a harci dobok itt is, ott is, hogy majd belesiketülnek az emberek.

Hunyadi lecsapja sisakrostélyát.

– Harcra, fiaim! Harcra!

15.

A keresztény hadrend mögött, a huszita szekerek vonalánál nagy a nyüzsgés. Számszeríjászok, kézi ágyúsok próbálnak lőállást elfoglalni a palánkokon. A Békés szántóvetőn sincsen ez másként. Kinizsi és Hajna csöndesen figyelik, amint az ő szekerükre beosztott három cseh számszeríjász és a jókora arquebust szorongató szász lövész a fegyverét tisztogatja.

– Aztán ne kíméljétek őket, cimborák!

Lackó komoran vizsgálgatja a messzeségben burjánzó roppant porfelleget. A kürtök rivallása jelzi, hogy megkezdődött az ütközet.

– Isten legyen hozzánk irgalmas! – suttogja maga elé.

Silkow egykedvűen válogat az ágyúgolyók között, külön téve a Lackó által láncossá alakított darabokat. Ezekhez komoly reményt fűz, alig várja, hogy kipróbálhassa őket.

– Hé, te fiú, mi is a neved? – veti oda Matejčik az olasznak, miközben a megélezett fejszéket sorban felakasztgatja a palánk belső oldalára, hogy majd csak le kelljen nyúlni értük, ha az épp használatos már kicsorbult volna.

– Paolo – hebegi amaz. – Paolo Lampanessa, signore.

Lackó kezébe vesz egy jókora buzogányt; ez éppen jó lesz közelharcra, ha a török áttörné a magyar vonalakat, és itt találna toporzékolni a szekerek előtt…

– Annyi idős, mint én – vigyorog Lackó, és az olaszra kacsint. Reggel óta sikerült többször is szót váltaniuk; Paolót igen meglepte, hogy ez a rongyos fickó milyen választékosan beszéli Dante nyelvét. – És képzeljétek, már van is egy porontya odahaza!

Kinizsi elismerően csettint.

– És neked hány porontyod van, Ignác fiam?

Lackó elkomorul.

– Ki tudja azt…

16.

Süvítő szélben indul a nyolcmérföldnyi frontvonalon a támadás. A török balszárny lovasai iszonytató porfelhőt keltve száguldanak le a dombok oldalán, kerülgetve a bokrokat, fákat.

Üvöltés harsan, beléreszket a levegő.

Hunyadi középen áll Báthori mellett, a lehető legjobb helyen, hogy belássa az egész fennsíkot. Tudja, hogy a sokszoros túlerővel szemben csak a meglepetés erejében bízhat, erre építette haditervét is.

Miközben a jobbszárnyon az aszabok már egészen közel dübörögnek a püspökök s Thallóczi bán bandériumaihoz, a balszárnyon mindenki legnagyobb meglepetésére a magyarok indítanak rohamot a törökök ellen. A székelyek, az erdélyi ezredek, a Hunyadi-ház familiáris katonái, Szilágyi Mihály és a temesköziek üvöltve, szablyát villogtatva rohannak előre a tó partján, mind szélesebb vonalon kibontakozva.

Velük szemben az anatóliai hadtest díszes lovas egységei sorakoznak,147 elven acélfalat alkotva. Későn eszmélnek, mikor parancsnokaik is támadást vezényelnek, a magyarok már teljes sebességgel száguldanak feléjük.

– Rajta, fiaim! – sziszegi Hunyadi középen. – Ne kíméljétek őket!

Néhány pillanattal később, a kürtök rivallásának, a dobok dübörgésének és a csimpolyák, furulyák eszelős cirádáinak kakofóniájában Szilágyi Mihály bandériumai két mérföld széles arcvonalon zúdulnak bele a török tömbökbe.

Fémsikoly…

Csontrecsegés…

Velőtrázó üvöltés…

Mélyen az ellenséges sorokba roppannak a magyar lándzsák, a kopják förtelmes cuppanással mélyednek a puha emberhúsba, vagy törnek ripityára a kis, kerek pajzsokon, a fejszék koponyákba hasítanak, a buzogányok vállvasakat, sisakokat csépelnek éles acélcsattogással. Érett dinnye recsegéséhez hasonlatos a hang, amint a fejszevasak kettészelik a török turbános főket, agyvelőcafatok fröccsennek a páncéllemezekre. Fülsiketítő sikolyokkal üvöltenek az első sorokba szorult szerencsétlenek, kiket elölről is, hátulról is nyomnak, taszigálnak a tömött sorok.

Szablyák villognak a porfellegben, az emberek torkát pillanatok múlva kaparja a por. A kiontott vér bő patakokban fröccsen a vasakra, a földre, az üvöltő emberpofákba. Vad, acsarkodó arcok kavarognak, a rettegés űzte gyűlölet és gyilkolni vágyás emberi testeket passzíroz egymásnak: izmok feszülnek izmoknak, fémkarok sújtanak le a védtelen emberi húsra, karmok kaparásznak szemeket a közelharc dühében.

Csattogás…

Fémsikoly…

Csontrecsegés…

Szilágyi fiai a náluk kétszer nagyobb anatóliai szpáhitömböt darálják emberfeletti erővel; úgy zuhognak középütt a buzogányok, akár az esőcseppek nyári zivatarkor. Oldalról nyílvesszők kopognak a magyarok páncéljaira, de többségük ártalmatlanul lesiklik a vasakról. Ahol azonban utat találnak a vértlemezek között, ahol bokába, könyökbe, nyakba, szemgödörbe szisszennek, ott sorra dőlnek ki nyergükből a magyar, szász és székely legények.

– Üssed! Üssed, magyar!

– Allah! Allahu akber! Allahu akber!

Pokoli forgatag alakul ki, ahol a két embertömeg egymásnak roppant az imént; de néhány percnyi esztelen vagdalkozást követően a vonal lassan visszafelé húzódik. A Berekszói Péter által magasba tartott hollós lobogó előtűnik egy minutumra a porfelhőből, de újra belevész a sárgán, vörösen kavargó húsmasszába.

– Előre, fiaim! Előre! – kiáltja bőszen Hunyadi, hogy a mellette ácsorgó Báthori majd belésüketül.

17.

A keresztény jobbszárnyon korántsem alakul ilyen jól a csata sorsa.

Az aszabok nyílvessző felhőt röppentenek a szélen toporgó püspöki bandériumok páncélosaira, de közben eszetlen sebességgel zúdulnak tovább reájuk.

A nyílvesszők sziszegnek, suhognak a magasból, keményen kopognak a vérteken.

– Vigyázz! Vigyázz!

A pajzsok felemelkednek, csattognak rajtuk a találatok.

Néhány vitéz kidől a sorból, de nem is ez a baj: a szétterülő, széles karéjban rohanó akindzsik a következő pillanatban már nekik is zúdulnak, és szerterebbentik őket.

Kissé beljebb, a közép felé az egyetlen harcedzett parancsnok, Thallóczi Frank ellentámadást vezényel: dübörögnek a horvát mének patái, és egyetlen, ellenállhatatlan lökéssel visszazavarják az akindzsiket a domboknak.

Így azonban, hogy Thallóczi bandériuma előrezúdul, a mellette ácsorgók oldala marad védtelen. Sem Rozgonyi püspök, sem Cesarini nem kapnak észhez, és elszalasztják a remek alkalmat, hogy felzárkózzanak a bán csapataihoz. Valahol elöl Thallóczi horvát vitézei összeakaszkodnak az akindzsik nyomában lezúduló ruméliai szpáhikkal, s ezzel egy időben a dombok mögül elővágtat Davut pasa eddig lesben álló hatezer válogatott hitharcosa.

Egyszeriben visszavonulót kénytelen fúvatni a bán, de ez a visszavonulás hamar fejvesztett menekülésbe csap át, mikor észreveszik, hogy egyes török lovasszázadok megelőzték őket és benyomultak a magyar hadrend réseibe. Máris lófarkas zászlók lobognak a váradi püspök páncélostömbje mögött.

Mögött?

Thallóczi rádöbben, hogy súlyos hibát követett el.

De Dominis János jó püspök, istenes ember, de életében nem sok csatában fordult meg. Most ott áll bandériuma élén, mellette Szent László hadilobogóját csattogtatja a szél. A püspök úr szeme elkerekedik, mintha maga sem hinné, amit lát. Két ispánja rángatja köntöse ujját, hogy ébredjen végre…

– Püspök úr! Adjon parancsot! Püspök úr!

Ám a püspök úr nem ad már parancsot semmire; halálra rémül, szép, ősz feje körül suhognak a török nyílvesszők. Egy akindzsi egészen közel nyargal el mellette, még a bűze is megcsapja De Dominis János orrát.

– Uramisten…

A láthatáron ezer és ezer szpáhi vágtat egyenest nekik, s mintha mindenhonnan török lovasok nőttek volna ki a földből, egyre csak jönnek, jönnek üvöltve, acsarkodó, szilaj csatakiáltással.

Vadul ricsajognak a harci kürtök, dübörögnek a dobok.

Sikolyok harsannak.

Üvöltés…

Kopjarecsegés…

Az akindzsik mögül a ruméliai szpáhik iramlanak elő,148 és félretaszítanak az útjukból mindenkit. Bár velük szemben páncélos tömbök sorakoznak, s éppen fordítva kellene történnie, a könnyűlovasok játszi könnyedséggel söprik el a rest vérteseket.

Elsöprik őket, mert szerencsétleneknek nincs, ki parancsot adjon.

Elsöprik, mert szerencsétlenek megbénulnak a félelemtől.

A váradi püspök bandériuma pillanatok alatt elhagyja állásait, felbomlott sorokkal fut vissza egymást taposva, összekavarodva.

Alig telt el fertályóra a csata kezdetétől, a magyar jobbszárny vészesen meginog.

A ruméliai szpáhik kergetik a fejvesztve menekülő horvátokat és a váradi meg az egri püspök vérteseit. A pánik átragad a boszniai püspök embereire, és immár azok is üvöltve futnak vissza a harci szekerek felé.

Davut bég vérre szomjazó hitharcosai ebben a pillanatban érik el a szekérsor végét, s már meg is kerülték őket. Kézi ágyúk, arquebusok dörrennek a palánkokon, houfnicék moraja kél, a számszeríjászok kétségbeesett igyekezettel töltik újra fegyvereiket, de hiába minden…

A nyílvesszők belevesznek a törökök tömegébe, az ágyúgolyók széjjelloccsantanak néhány koponyát, összezúznak néhány lovast, de még csak le sem lassítják ezt a roppant embertömeget.

– Vissza! Vissza!

– Meneküljetek!

Két ispánja, Bajoni István és Gecsei György ordítják De Dominis János fülébe:

– Püspök úr! Nem futhatunk el! Nem futhatunk el!

De mit lehet tenni? Hisz fut már mindenki! Fut a váradi, az egri és a boszniai püspök is, de mindnél gyorsabban fut Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa; szűkölve, vinnyogva mélyeszti sarkantyúját hátasa véknyába.

Le is hagy mindenkit, egyenest a királyi bandériumokhoz fut, meg sem áll Ulászló ötszáz lovagjáig.

– Felség! Mindennek vége! Mindennek vége! Meg fogunk halni! Mindnyájan meg fogunk halni!

Ulászló majd leszédül lováról félelmében; immár egészen közel száguldanak az üvöltő szpáhik és akindzsik; néhány lándzsa suhan feléjük, de a lengyel testőrök felfogják őket pajzsaikkal.

Minek jöttem ide…

Ez a rettenetes gondolat eszi be magát a király elméjébe.

Minek jöttem ide?

Meghalni?

Ebben a pillanatban a teljes magyar jobbszárny összeomlik; a püspöki bandériumok s a magukkal ragadott horvát és bosnyák lovasok mind a harci szekerek mögé futnak, de ott sem állnak meg, rohannak tovább a tó felé, a mocsár felé abban a reményben, hogy ott talán menedéket lelhetnek üldözőik elől.

Davut bég vérszomjas száguldói igyekeznek kitérni a szekerekről rájuk sütött houfnicék, kézi ágyúk, számszeríjak tüzéről, nyílvesszőitől, de meg nem torpannak egy percre sem, űzik, hajszolják tovább a fejvesztve rohanó lovasokat, immár mélyen a magyar sereg háta mögött.

18.

Hunyadi belesápad a látványba.

Mindennek vége? Miközben az erdélyi bandériumok, saját hős legényei emberfeletti erővel nyomják hátra az anatóliai hadtestet, emitt összeomlik minden…

– Mi művelnek ezek? – zihálja dühödten.

Báthori magába zuhanva bámul maga elé.

– Vége… – suttogja.

– Egy ördögöt van vége! Eriggy, István, nézd meg, mennyire vészes a helyzet!

Kendeffy néhány perc múlva vágtat vissza, és jelenti, hogy ennél már nem is lehetne vészesebb.

– Thallóczi lovasai befutottak a szekerek mögé, Herczeg Rafael bandériuma a szekerek elé szorult, ott ütik őket a szpáhik! A többi püspök csapatai már nincsenek sehol!

Mintha a sors úgy akarta volna, hogy Hunyadi János tapasztalja csak meg a legrosszabbat, ami történhet ezen a napon, ebben a pillanatban nekik zúdul szemből Seháb ed Dihn teljes hadserege.

Báthori remegő kézzel ereszti le sisakrostélyát.

– Istenem, most segíts!

Hunyadi int az arrébb lovát táncoltató Bánffynak.

– Tartsátok fel őket! Ne hátráljatok! Ne hátráljatok!

A két királyi bandérium páncélosai előreszegezik kopjáikat.

Hunyadi a magasba lendíti irdatlan csatapallosát, s úgy üvölti, hogy még a hetedik mennyországban is meghallják.

– Jézus Krisztus, Szűz Mária, Szent József! Isten segíts! Isten segíts!

19.

A Békés szántóvető a szekerekre zúduló török áradat kellős közepén találja magát. Szemből, és immár hátulról is özönlenek feléjük a szpáhik, nyílvessző felhővel árasztva el a palánkok fedezéke mögé húzódó cseheket és magyarokat.

– Segíts átcipelni a houfnicét!

Silkow szentségelve rángatja ki a lőrésből az ágyú csövét, de ahhoz, hogy a belső oldalra vigye, Lackó segítsége is kell.

– Óvatosan! Adogasd az ágyúgolyókat! Egyenként!

Kinizsi ezalatt komótosan felhág a palánkra, udvariasan arrébb tessékelve az odatámaszkodó cseh számszeríjászt, és roppant pörölyét kezében pörgetve széjjeltekint a belső oldalon.

– No, ennek a csatának hamar vége lett, barátaim! Kurva bíborosa!

Hajna és Pero egy-egy hosszú lándzsát szorongatnak, és a belső réseken keresztül döfködik a túl közel merészkedő szpáhikat.

– Hogy törhettek át ilyen könnyen? – értetlenkedik Matejčik lovag. – Szpáhik még sosem söpörtek félre nehézpáncélosokat!

Lackó gyorsan megvizsgálja a kettéfűrészelt ágyúgolyókat.

– Akárhogy is, legalább itt vannak az orrunk előtt! Kóstoltassuk meg velük ezeket!

Silkow rávigyorog, kivillantja hiányos fogsorát.

– Ízleni fog nekik, meglásd, Ignác fiam!

A szomszédos szekerek houfnicéi már mindkét oldalra köpködik lövedékeiket. Iszonytató dördülések rázzák a földet, rázzák a szekereket – ideje, hogy a Békés szántóvető is bekapcsolódjon a küzdelembe.

– Tűz!

Silkow elsüti a houfnicét.

Rekedt bömbölés, sűrű, fojtó lőporfüst.

– No, legények! Láttok valamit?

Kinizsi felujjong a palánk tetején.

– Az anyátok úristenit! Ez… ez csodálatos!

Az első láncos ágyúgolyó sziszegve, pörögve csapódik a szpáhik elszáguldó tömbjébe. A lánc kettészel egy nyakat, legyalulja egy lovas arcát, a fél kőgolyók meg összeloccsantanak egy koponyát.

– Tölts!

Csakhogy nincs idő újratölteni.

A Davut bég hitharcosaitól leszakadó szpáhi csapat vad üvöltéssel csap el a szomszédos szekérre. Lándzsák ütődnek a palánknak, szablyák villannak a sűrű lőporfüstben. Számszeríjvesszők sziszegnek, s fájdalomkiáltások jelzik, hogy mind célba is találtak.

Sokat nem érnek: vagy hat-hét szpáhi kapaszkodik fel a palánkra, másznak befelé a szekér belsejébe. A derék cseh és szász zsoldosok fogcsikorgatva próbálják őket lekaszálni onnét, de a törökök boszorkányos ügyességgel vagdalkoznak.

– Gyerünk! – kiáltja Lackó, s mielőtt még Silkow visszatarthatná, felugrik a palánkra, és egyetlen vetődéssel a szomszédos szekéren terem.

Kinizsi és Hajna dermedten bámulják.

A fiú megveti lábát az oldalpalánkon, és annak peremén egyensúlyozva sújt le újra és újra a befelé igyekvő törökökre. Elemi erejű csapásai nyomán emberfejek röppennek a földre, nyakcsigolyákba csikorduló penge szisszen, ahogy visszarántja szablyáját a lefelé forduló tetemből.

Egy jól irányzott rúgás, és a lova nyergéből kapaszkodó harcos törött állkapoccsal zuhan a kerekek alá.

– Fejszét! – zihálja Lackó.

Kinizsi feléje lendíti a belső falra erősített harci szekercék egyikét. A fiú elkapja, és ugyanazon lendülettel kettéhasítja a következő szpáhi koponyáját.

A szekér belsejébe szorult csehek ekkorra szedik össze magukat; egyikük egy cséphadarót forgatva lecsap – a szöges hadarófej felismerhetetlenségig roncsolja az elébe toppanó kontyos képét.

Aztán…

Silkow, úgy látszik, mégiscsak újratöltötte a houfnicét, mert bömbölés, félelmetes, suhogó hang hallatszik, s ezúttal Lackó a saját szemével győződhetett meg a láncos ágyúgolyó hatékonyságáról. A golyóbis szétcsattan, a lánc pörögve, sziszegve hasít bele a közelben elvágtató embertömegbe.

Ebben a pillanatban valaki elkapja Lackó lábát.

A fiú odapillant; egy szerecsenképű török kapaszkodik felfelé acsarkodva, fogai közt kést szorongatva. Ahogy a fiú csizmáját rángatja, Lackó megszédül, és hiába próbál egyensúlyozni a peremen, úgy tűnik, menthetetlenül kizuhan.

Újabb houfnicék dördülnek el a közelben, a föld reng, s vele együtt rázkódnak a szekerek is.

Lackó halálra váltan kapálózik, s eközben akaratlanul megint belerúg a szerecsenképűbe; csizmája hegye beljebb nyomja a kést a török pofájába, igen szélesre tárva akaratlan vigyorát.

A szorítás azonnal enyhül, de most, hogy egyensúlyát nagy nehezen visszanyerte, szüksége lesz még egy jól irányzott rúgásra, hogy az alsó állkapocs le is váljon a török koponyájáról.

– Jövök! – üvölti Kinizsi, s ahogy arra számítani is lehet, akkora elánnal csapódik a szekérre, hogy annak egyből kidől az oldala. – A hétszentségit!

A csatapöröly a magasba emelkedik, s a következő pillanatban Lackó mellkasára vastag vérsugár fröccsen. A szpáhi, aki a palánkon csüng, úgy is maradt, két kezével görcsösen kapaszkodva a lőcsbe, csak éppen feje nincs már.

– Vissza! Vissza a Szántóvetőre!

Valahol a messzeségben kürtök harsannak.

– Ezek a mieink! Támadást fújnak! Támadást fújnak!

Lackó szédelegve lerogy a szekér aljába, a cseh zsoldosok lába elé. Egyikük megpróbálja felsegíteni, de egy török nyílvessző éppen a szemébe reccsen; vinnyogva zuhan hátra.

Förtelmes suhogás hallatszik, a csehek összerezzennek a hallatán.

Lackó csak legyint.

Hajna ismét kézbe kapta kedves kaszáját, és a Békés szántóvető mellett elszáguldó szpáhik bizonyára csak jóval arrébb veszik észre, hogy néhány társuk rövidebb lett egy-egy fejjel.

Ágyúdörgés, rázkódás…

– Fel tudsz kelni?

Lackó letörli képéből a vért és az agyvelődarabkákat.

– Mi történt?

– A kellős közepében vagyunk! – vigyorog Kinizsi. – No, igyekezz, Ignác, nem akarok kimaradni a sűrűjéből!

Valami nekicsapódik a szekérnek; tán egy lovas zuhan rá, tán egy eltévedt, elfáradt ágyúgolyó.

Amikor Hunyadi László feltornássza magát megint a vériszamós palánkra, döbbenten látja, mi folyik körülöttük. Ezrek és ezrek verekszenek, kardok, szablyák suhognak, fejszék csapkodnak eleven húst vagdalva, csontokat hasogatva, recsegtetve.

Üvöltés…

Magyar és török szentségelés.

A harci szekerek közül legalább öt lángol a felrobbant lőportól.

A levegőben megperzselődött emberhús bűze terjeng.

20.

Murád szultán a domb magasából szemléli az ütközetet. A porfelhőn keresztül ellentmondásos kép tárul elébe:

A török balszárnyon az ellenállhatatlan ruméliai hadtest elsöpörte a hitetlenek jobbszárnyát. Most már az engürúsz harci szekereknél tombol a harc, lángra is kapott némelyik. Ni, hogy égnek!

De mi folyik emitt?

A jobbszárnyon mintha a vitéz anatóliai csapatok megroggyannának… S nem csak hogy megroggyannak, de…

Allahra!

Hisz ezek futnak! Menekülnek!

– Te látod azt? – kérdi Murád falfehéren. – Miféle zászló lobog ott, a hitetlenek előtt?

Mohamed a szemét erőlteti, de voltaképpen nincs is szüksége rá a megbizonyosodáshoz.

– Hollós zászló… Ezek Hunyadi vértesei!

– Hogyan lehetséges ez? – köpködi a szavakat a szultán. Ritkán hozzák ki a sodrából, de most legszívesebben saját kezével fojtaná meg Karadzsa beglerbéget, aki nyilvánvalóan képtelen tartani állásait. – Hiszen sokkal kevesebben vannak, mint mi!

– Ezek Hunyadi páncélosai, fényes tekintetű padisah! – hajlong a földig Oruç bég, a szultáni kengyel agája. – Ezek ördögök!

Mohamed veliaht szíve a torkában dobog.

Talán most jött el az idő!

Talán most kell megfordítania sorsát!

– Atyám, én megállítom őket! – s már rohanna is a lovához, ám Murád elkapja a vállát, és durván maga elé penderíti.

– Nem mész sehova!

– De apám! Harcolni akarok! Bizonyítani akarok! Neked! Csak neked!

Murád fáradtan megrázza a fejét.

– Semmire se megyek egy halott trónörökössel. Itt maradsz mellettem, és nyitva tartod a szemed! Jelenleg ez a legtöbb, amit tehetsz.

Mohamed dühödten engedelmeskedik.

Ha sejtené, hogy Allah néhány órán belül a helyes irányba tereli sorsát, talán türelmesebben várja ki a sorát.

De most csak dermedten figyeli ő is, a szultán is, hogy Szilágyi Mihály erdélyi bandériumai úgy vágnak keresztül az anatóliai hadtesten, mint kés a vajon.

Ám ekkor, tán a legválságosabb pillanatban odalenn feldübörögnek Karadzsa beglerbég harci dobjai, és ötezer pihent szpáhi vágtat elő a tábor irányából, egyenest az engürúszok közeledő acélfalának.

A szultán elmosolyodik.

Ezek szerint az öreg tartogat még meglepetéseket számunkra…

– Elhámd-ulláh!149

21.

Hunyadi János kénytelen otthagyni a két királyi bandériumot, hadd verekedjenek csak Seháb ed Dihn hatalmas seregével a harcmező centrumában. Tudja: pillanatokon belül itt tombol majd a legelkeseredettebb harc, itt hullik porba a legtöbb emberfő; itt öntözi a legtöbb vér Várna mezejét.

Mégis máshol van most szükség rá…

A jobbszárnyon kell megkísérelni a lehetetlent, ott kell valahogy visszalökni a legalább tizenötezer ellenséges lovast, különben minden hiábavalóvá válik; ha a török átkarolja a szekerek vonalát, nemsokára már a hátukba kapják a következő rohamukat.

– Erre! Utánam, legények!

Nyomában hű csatlósainak maroknyi csapata porzik, no meg az az ötszáz lovag, akiket Bánffy és Báthori bandériumából vett magához.

Voltaképpen elenyésző erő ez itt, ezen a gigászi csatatéren…

Mégis, amint az első szpáhi csoport megpillantja a hollós pajzsot, ész nélkül farolnak ki előle a szekerek mellől, és vágtatnak vissza a török had irányába.

– Rá, rá, legények! Ne kíméljétek őket!

A következő pillanatban beleszáguldanak a ruméliai lovasok sűrűjébe. Rettenetes fémcsikordulás, üvöltés, csontrecsegés…

Suhog, pörög a magasban a csatapallos, Hunyadi János felágaskodik a nyeregben, úgy osztogatja védhetetlen csapásait.

Vad villanások – ennyi mindössze, amit a sisak szemnyílásán keresztül érzékel.

Arcok, rémült tekintetek.

Acélon csillanó napfény…

Egy, a mellvértjének csapódó pajzs csorba pereme.

A fémsisak belsejében minden eddiginél erősebb kongás visszhangzik, s a következő pillanatban sajgó fájdalom hasít koponyájába…

– Az anyátok büdös úristenit! De sokan vagytok!

A sisak szemnyílásába vér fröccsen, néhány pillanatig semmit sem lát, csak lova száguld vele tovább, előre az eleven hústömegben. Szablyacsapások záporoznak páncélja minden hüvelyknyi felületére, hátára, combjára. Oldalról egy fejsze csapódik a nyakvasnak, mely felfogja ugyan a sújtás erejét, de így is belereccsen a nyakcsigolyája.

– Hol vagy, tetves…

Oldalra suhintja a pallost: a penge fémet ér, felsikolt az acél, aztán puhán vág bele egy ember vagy ló húsába.

Baljával feljebb húzza pajzsát, még éppen idejében, mert nekicsattan egy közelről hajított dárda, félrelökve a karjával együtt. A pajzs elnehezül, de ahogy minden erejét összeszedve nekilöki egy török koponyájának, kireccsen belőle a dárdanyél.

– Tovább! Utánam!

A háta mögött felharsan az újabb támadásra hívó kürtszó.

A szemnyíláson hideg áramlik be végre, a vérmassza lecsorog a sisak belsejébe, nyakába, onnét a mellkasára.

Most már legalább látja, hol van…

Csupa szpáhi forgolódik körülötte, de csak egyik-másik próbál szembeszegülni vele, a többi páni félelemmel takarodna az útjából. Mert hiába veres már a holló, veres az egész pajzs, azért megismerik a török harcosok, ki közeleg megelevenedett rémálomként feléjük.

– Hunyadi gelijor! Hunyadi gelijor!

– Utánam! Utánam, legények!

Nehézpáncélos század sorol mellé valahonnan, a vajda nem látja jól, kinek az emberei, aztán egy villanásra feltűnik egy szakadozott zászló – de hisz ezek Rozgonyi püspök bandériumának katonái! Visszatértek a mocsár szélétől, tán elszégyellték magukat, amiért oly könnyen megszalasztották őket!

Most meg a másik irányból csatlakozik hozzá a semmiből vagy kétszáz vértes lándzsás – ezek meg Thallóczi bán seregének maradékai…

– Erre! Erre, fiúk! Utánam mindenki!

Dübörögnek, most már csaknem ezren, neki a tizenötezernek, és melléjük csapódik mindenki, aki már-már megfutna a nyomasztó túlerő elől.

Hogyne csapódna mellé, mikor Hunyadi János személyesen vezeti őket az ellenségnek!

Valahol oldalról houfnicék dörögnek, morajlanak, és a sisak szemnyílásának sarkából Erdély vajdája lángoszlopokat pillant meg.

Égnek a szekerek!

Annyi baj legyen!

Csak ez a támadás ne akadjon meg! Csak most vissza tudjam őket vetni…

Suhog a pallos, állakat reccsent a pajzs éle.

Tovább!

Tovább!

Nincs most fáradtság, nincsen fájdalom, csak a szenvedély lángja izzik belül, az fűti a szívet, a lelket…

– Tovább! Előre, fiúk!

Hunyadi megrázza fejét. A sisak fájdalmasan nyakszirtjének csapódik; ott valami komolyabb baj lesz… A szemnyílást a következő pallos-suhintásnál eltömíti valami meleg, veres húsdarab; a jóisten tudja, milyen testrészből metszette azt ki az éles milánói penge.

Újabb fejrázás, végre megint lát a vörös ködön keresztül.

– Utánam! Ne lankadjatok!

Hunyadinak sejtelme sincs, merre járhatnak, a harcmezőnek melyik részén. Semmiféle támpontja nincs, körülötte csak szpáhikat lát erre is, arra is, rémülten villanó szemeket, üvöltő szájakat, horkanó lovak orrlikaiból előtörő párát.

Valahonnan nyílvesszők csapkodnak, suhognak; hallani a fémen elcsúszó nyílhegyek sikolyát.

Hirtelenjében nem tud moccanni. Hátasa prüszköl, rúgkapál; a paták fémen dobolnak.

– Uram! Hunyadi uram!

A kiáltás nagyon messziről jön.

– Az anyátok kurva úristenit!

A vajda megsuhintja nehéz vaspajzsát, széjjelreccsentve egy emberfőt, aztán pallosa nehéz gombjával zúz be egy másikat.

– Gyertek csak! Vagytok még?

Derekának csapódik valami, tán egy messziről elhajított lándzsa, tán egy fejsze…

Hunyadi találomra előredöf, és a hörgő, szörcsögő hang alapján úgy ítéli, egy torkot szúrt át. Vaskesztyűs keze egyre nehezebben hajlik, és nem érzi már a bal vállát sem.

Végre eltisztul lova útjából a tömeg, szegény pára nekiiramodik, patái alatt dübörög a föld. Ez itt puha talaj, gondolja a vajda elégedetten. Lehet, hogy már a dombok felé nyargalnak?

A szemnyíláson át egyszeriben kitisztul minden.

Fák.

Bokrok.

Zöld domboldal…

De hiszen…

– Uram! Nem sebesültél meg, vajda uram?

Kendeffy zihál mellette.

Aztán újabb ismerős hangok ütik meg a fülét. Nagy Simon meg Gerendi László, Cserei Lukács…

Jézus Krisztus! Hogy örül most ezeknek a hangoknak.

Valaki a sisakját próbálja lefeszegetni, de minden mozdulatra eszelős fájdalom hasít koponyájába.

– Hagyjátok! Hagyjátok, az Isten szerelmére! Még megöltök!

Röhögés…

– Hol vagyunk?

A szemnyílásban megjelenik Andrási Bertalan sebektől, vágásoktól csuromvér képe.

– Nézzed csak, uram! Ott a szultán sátra!

Hunyadi értetlenül tűri, hogy hű embere arrafelé fordítsa a nyeregben. Most már látja maga is; meglepően közel állanak ahhoz a magaslathoz, melyről Murád szemléli a csata alakulását.

– Hogy az Istenbe kerültünk ide? – kérdi a vajda. – Az elébb még a szekereknél toporogtunk!

– Nézzed, Jankó! – nevet Nagy Simon. – Ott fut az egész ruméliai hadsereg!

Andrási készségesen a megadott irányba fordítja:

S csakugyan, a dombok oldalán ezrek és ezrek vágtatnak eszelős gyorsasággal, el a harcmezőről. Nyomukban néhány száz páncélos dübörög, előreszegezett lándzsáik a menekülők hátát célozzák.

– Látta valaki a püspököket?

– De Dominist láttam. Levágták.

– Rozgonyit is. A feje egy lándzsán táncolt, uram.

– Thallóczi?

Erre mindenki hallgat.

Hunyadi szédelegve visszanéz a harci szekerek irányába.

Ott még tombol a harc: középütt a két királyi bandérium csatázik veszettül Seháb ed Dihn ruméliai hadseregének zömével.

A szekerek egy része lángokban, a többi – innen legalábbis úgy tűnik – érintetlen.

– Megszalasztottuk őket, vajda uram!

– Meg bizony! – Hunyadi szédül, hirtelen hányingere támad. Elviselhetetlen a forróság a páncélban, szeme ég, torka kapar. Ha nem tudja levenni ezt az átkozott sisakot, inni se fog egész a csata végéig…

– Az erdélyiek? – kérdi rekedten. – Elérték már a szultán táborát?

Mert hiába nyújtogatja a nyakát, a túlsó szárnyat nem látja a dombról komótosan leereszkedő sokezres janicsár hadtesttől.

– De már most ajánlatos volna visszavonulni! – kiáltja Andrási. – Mert menten kapunk a nyakunkba!

– Mindjárt, mindjárt! – Hunyadit ketten tartják két oldalról, hogy le ne szédüljön lova nyergéből. Öregnek, sebzettnek érzi magát, és egyszeriben rádöbben, hogy nem bírja már sokáig. Pedig még hosszú a nap…

– Az anatóliaiak? – Megpróbálja felemelni pallosát, de azt tapasztalja, hogy izmai nem engedelmeskednek. Aztán egészen váratlanul elhányja magát; ilyesmi még soha nem történt vele harc közben. A hányadék kibugyog szájából, bele a sisak belsejébe.

– Uram?

– Semmi baj. Csak nem érzem a nyakamat.

– Vissza! Vissza! – kiabálják a mellettük elzúgó páncélos lovasok. – Jönnek a szpáhik! A szpáhik!

– Jól van, legények! – krákog Hunyadi, mert torkát savasság marja. – Vissza a szekerekhez! Segítsük meg Báthorit!

Csak akkor eszmél, hogy legalább kétezer lovag dübörög mögötte, amikor nagy nehezen hátrafordul a nyeregben. Most, hogy vágtat, a gyomra megnyugszik. A szemnyíláson és a szájrész lyukacsain át hűs levegő áramlik be a sisakba.

Egy pillanatra lehunyja a szemét.

Pajzsa nehézkesen ütődik minden ütemnél a vállának. Fémes csendülés, kongás. Körülötte tetőtől talpig vasba öltöztetett férfiak zihálnak.

Hunyadi előreszegezi tekintetét.

A harcmező centrumában tízezer szpáhi viaskodik két-háromezer magyar lovaggal.

– Rá, rá, legények! Harcra!

És varázsütésre elmúlik minden fájdalma, feje kitisztul, látása megélesedik, s újra érzi feszülő izmait, érzi az ereiben áramló vért.

Csatapallosát pehelyként megforgatja feje felett.

– Utánaaaaaam!

Mögötte kétezer páncélos üvölti mámorosan:

– Hunyadi!

22.

A várnai csatamezőn olyasmi történt, ami ellentmondott minden logikának, minden taktikai alapvetésnek.

A szétvert magyar jobbszárnyon ugyanis – az utolsó utáni pillanatban – felbukkant Hunyadi János néhány száz fős, sebtiben összeállított páncélos csapata, és nekizúdult a harci szekereket támadó török balszárnynak. A vajda személyes megjelenése leírhatatlan hatást gyakorolt a ruméliai szpáhikra, nem beszélve a fegyelmezetlen akindzsikről…

Húsz perc múlva az előbb még a magyar sereget átkarolni és felmorzsolni készülő ruméliai hadtest java része fejvesztve menekült vissza a dombokon túlra. Az időközben néhány ezresre duzzadó magyar páncélos ék csak a szultáni sátorral egy vonalban hagyott fel az üldözésükkel, majd fegyelmezetten visszazárkózott, nehogy egy oldalcsapással elvágják őket a sereg többi részétől.

A szultán nem hitt a szemének.

23.

Időközben a túlsó szárnyon is fordul a hadiszerencse. Szilágyi és az erdélyi bandériumok vitézül harcolnak ugyan, de a többszörös túlerő, no meg a Karadzsa beglerbég által harcba vetett tartalék szpáhi ezredek lassan kezdik felőrölni őket.

Ekkor már negyedik órája tombol a csata Várna mezején.

A magyar balszárny hihetetlen vérveszteséget szenvedve lassan, de biztosan hátrál az új erőre kapó anatóliai hadsereg elől. Karadzsa beglerbég és Hasszán Fenarioğlu átveszik a kezdeményezést, és a háromszoros túlerőt kihasználva kemény csapásokat mérnek a rogyadozó erdélyi arcvonalra.

Előbb az oláh kenézek lovasai válnak ki a hadrendből és vágtatnak vissza véres fejjel, majd a szász zsoldosok.

Szilágyi üvöltve ad parancsot a maradék hadrész tömörülésére.

– Tartsátok a vonalat! Tartsátok a vonalat, legények!

Az anatóliai lovasság mindent eldöntőnek szánt rohamra lendül. A harci mének patái alól ökölnyi sárdarabok záporoznak, a szpáhik előreszegezett lándzsákkal zúdulnak a roskadozó magyar vonalnak.

– Most mutasd meg, székely, mit tudsz!

Székely Tamás úrfi állja a sarat csakúgy, mint Hunyadi és Orros György bandériumai. Iszonytató erővel csapnak össze újra meg újra a törökök és a magyarok. Hol az egyik nyomul előre vagy ötvenölnyit, hol a másik, de egyiknek sem sikerül döntő csapást mérni a másikra.

Karadzsa beglerbég élete legnehezebb csatáját vívja, egymás után hétszer vezeti rohamra népes seregtestét, ám Szilágyit sem puhafából faragták, összeszorított foggal veri vissza újra és újra a török hullámokat.

Amikor azonban újabb kétezer pihent szpáhi vágtat közibük, a makacs ellenállás megtörik; a székelyek már karjukat se bírják emelni, s hiába úsznak török vérben, a lehetetlent ők sem tudják megcselekedni. A magyar balszárnyon végül ötszörös túlerő hengerli le őket; Karadzsa végső csapása áttör soraikon.

Szilágyi és Székely Tamás vérző fejjel futnak vissza csapataik maradékával, hogy a szekérvonal fedezéke mögött vegyenek fel újabb védelmi vonalat.

24.

Mircea vajdafi tűkön ülve várja, hogy végre a küzdelembe vethesse magát. Nincsen ínyére a fegyelmezett semmittevés, főképp, hogy tőle balra már a teljes erdélyi sereg ott vergődik, menekül visszafelé a nyomasztó túlerő elől, előtte meg Báthori és Bánffy bandériumai folytatnak eszeveszett küzdelmet Seháb ed Dihn ruméliai seregével.

Szinte már csak az ő gondjaira bízott négyezer tirgovisţei lovas maradt tétlen a csatamezőn.

– Mire várunk még? – veti oda tisztjeinek dühödten Mircea. – Emeljétek magasra a zászlót, testvérek! Mutassuk meg, mit tudnak a havasalföldiek! Utánam!

S anélkül, hogy erre parancsot kapott volna, támadásra vezényli Vlad Dracul könnyűlovasait – egyenest a győzedelmesen előrenyomuló Karadzsa beglerbég szpáhijainak.

25.

Hunyadi szédelegve sújt le újra meg újra.

A hadrend centrumában hullámzó küzdelem kellős közepébe veti magát, ahol Báthori és Bánffy birkóznak a török legnépesebb csapatával, a ruméliai könnyűlovasok tömbjeivel. Itt éppen háromszoros a túlerő, ám Erdély vajdája nem sokáig osztogathatja védhetetlen csapásait, mert Kendeffy rémülten lefogja a karját, s mutat a harcmező déli fertályára.

– Szilágyi visszavonul! Özönlenek az anatóliaik rájuk, uram!

Hunyadi szentségel, gyomra összerándul az aggodalomtól.

Hát már pillanatnyi nyugta se lehet?

– Legények! Aki csak tud, utánam! Irány a balszárny!

Azzal pallosát az égnek lökve bőszen üvölt.

Harci ménje utolsó erejével engedelmeskedik, tör keresztül a tömény emberfalon, törökön, páncélos magyaron, holton és élőn egyaránt. Kürtök rivallnak a vajda mögött, dobok dübörögnek a közelben, s Hunyadi a szemnyílás résén át pontosan maga előtt megpillantja Szent György zászlaját. A veres kereszt már nem látszik, veres az egész elrongyolódott selyem a tömérdek ráfröccsent vértől.

– Szent György!

– Jézus! Jézus!

– Mária!

– Előre, legények! Előre!

Vagy ezer páncélos sorol be mögé mindenféle rend nélkül, találomra. A többinek maradnia kell a centrumban, különben menten összeomlik a védelmi vonal, ami a királyt óvja.

Hunyadi zihálva, rosszullétével küszködve vágtat a Várnai-tó irányába. Balra fordulva egy pillanatra mintha látná Ulászló ötszáz fős lovagi testőrségét, s mintha még Cesarini hófehér bíborosi palástját is megpillantaná.

– Tovább, fiúk! Segítsük meg a székelyeket!

Éppen szembe nyargal vele egy csupa vér, csupa seb lovascsapat, élén Berekszói Péterrel, ki a megtépázott Hunyadi-lobogót szorongatja. Bal keze lifeg, mert csaknem levágták, homlokából patakzik a vér paripája hátára.

– Vissza, fiaim! Ide azt a zászlót! Rohamra!

Berekszói kezéből egy siheder legényke kapja ki a harci lobogót, s torkaszakadtából üvöltve vágtat előre a páncélos vitézekkel.

Hunyadi elvigyorodik.

Ha létezik eszelős roham, akkor ez most az lesz! Tán még eszelősebb, mint a Davut bég szpáhijai ellen vezetett támadás…

– Rá, rá, legények! Öljétek őket!

Felüvölt a Hunyadi mögött száguldó páncélos embertömeg:

– Hunyadi!

És mintha még a föld is azt robajlaná a paták alatt:

– Hunyadi!

Berekszói ziháló, félholt vértesei is új erőre kapnak, besorolnak, s mikor melléjük csapódik Szilágyi Mihály, immár nincs kétsége senkinek: most megfizetnek mindenért.

Kara Mikhál, ahogy a török hívja, valóban sátáni jelenség. Szakálla, torzonborz haja merő vér, vörös arcmaszkjából csak két szeme villog fehéren. Állva harcol, a kengyelben felemelkedve osztogatja csapásait. Nem is látni már, hány sebet kapott, mert az egész ember vérben úszik.

– Hunyadi!

– Előre, legények!

Szemből teljes sebességgel vágtatnak nekik Karadzsa bég anatóliai fiai, a legkiválóbb szpáhi ezredek. Felüvöltenek ők is, de amikor a két had egymásnak roppan, egyszeriben elhal az üvöltés.

26.

A várnai csatamezőn ismét olyasmi történt, ami ellentmondott minden logikának, minden taktikai alapvetésnek.

A szétvert magyar balszárnyon ugyanis – az utolsó utáni pillanatban – felbukkant Hunyadi János háromezer fős, sebtiben összeállított páncélos csapata, és nekizúdult Karadzsa beglerbég szpáhijainak. A vajda személyes megjelenése leírhatatlan hatást gyakorolt az anatóliai hadtest katonáira…

Fertályórával azután, hogy Karadzsa beglerbég rohamot vezényelt fiainak, a bég holtan fordult le lováról Szilágyi csapása nyomán.

– Hunyadi gelijor! Hunyadi gelijor! – sivították a megrémült törökök, és fejvesztve özönlöttek vissza a szultán tábora felé. – Jetisin! Jetisin! Allah!150

– Hunyadi! Hunyadi! – bömbölték az előrenyomuló, gyilkolástól mámoros páncélosok.

A szétzilált anatóliai hadtest inaszakadtából menekült a harcmezőről; egyes csapatai a török krónikák szerint még napok múlva is futottak.

Dübörgött a föld, rázkódott a várnai fennsík a több tízezer lovas vágtájától.

Hunyadi páncélosainak vértje immár fekete volt a töméntelen rászáradt vértől.

Ez a fekete sereg gyilkolta, pusztította mindazt, ami a török jobbszárnyból megmaradt.

A szultán nem hitt a szemének.

27.

– Vissza! Vissza, legények! – zihálja Hunyadi. Semmit sem lát, nyakcsigolyája vészesen recseg-ropog minden mozdulatra.

Csak a jóisten tudná megmondani, hány seb borítja már a testét…

– Hagyjátok az üldözést! Azzal ráérünk holnap is! Vissza! Segítsünk Báthorinak!

Mert hátul a csatatér centrumában még tombol az elkeseredett küzdelem Seháb ed Dihn ruméliai serege és a két, erősen megfogyatkozott királyi bandérium között.

– Vissza! Vissza, mindenki!

Rivallnak a kürtök, dübörögnek a dobok, de ebből Hunyadi már nem hall semmit.

A vér eltömíti a füleit. Teste verejtékben úszik.

Tömény bűz leng a páncélos férfiak körül: reggel óta nem könnyíthettek magukon, könnyítettek hát a páncéljukban.

Nyílt sebek, lüktető vér, kifordult belek…

Délután három óra van.

Legtöbben már fél napja szakadatlanul küzdenek, birkóznak a reménytelennel, s szemébe röhögnek a halálnak.

E pillanatban a török seregnek már sem jobbszárnya, sem balszárnya nincsen: Hunyadi mindkettőt elkergette.

28.

Az erdélyi legények fegyelmezetten robognak vissza a hollós zászló után. De a havasalföldi lovasok ügyet sem vetnek a kürtök parancsszavának: előrenyargalnak a szultáni tábor előtti mezőig, ahol az ötszáz teve sorakozik fel, hátukon a mesés bálákkal.

– Vissza! – üvölti Mircea.

Micsoda szégyen! A havasalföldi sereg mámoros örömmel veti magát a zsákmányra, a katonák a fülük botját sem mozdítják a vajdafi utasításait hallva.

A janicsárok számítottak rá, hogy ez a pillanat elérkezhet a csata során; rutinos mozdulattal felhasítják a tevék hátára erősített bálákat, s a mesés selymek, kelmék, a rézpiaszterek, az ezüstpénzek mind, mind a földre ömlenek.

Több sem kell az oláhoknak, lovaikról leugrálva, egymást lökdösve, taposva harácsolnak össze, amit csak tudnak.

Mircea könnyes szemmel bámulja őket.

– Mit műveltek! Még nincs vége a harcnak!

De itt már nem segít a szó. A háromezer havasalföldi összeszedi, amit csak tud, aztán lóra pattan, és elhagyja a harcmezőt.

Murád és Mohamed veliaht mosolyogva nézi őket a domb magasából. Oruç bég tűnődve megkérdezi, hogy utánuk küldje-e a tartalékból valamelyik szpáhi ezredet, de a szultán csak legyint.

– Hadd fussanak. Előlem úgysem futhatnak messzire!

Murádnak ennél sokkal nagyobb gondja van: a csata centrumában újra összecsap Seháb ed Dihn ruméliai hadteste a királyi bandériumokkal.

A dombon szívszorongva figyelik, mi történik ott, a messzeségben.

29.

Hunyadi önkívületi állapotban száguld vértesei élén. Minden csapattest összekeveredett már, mögötte erdélyi, egri, bosnyák és királyi páncélosok éppúgy vágtatnak, mint székely és magyar könnyűlovasok, szász és lengyel zsoldosok.

A vajda nem érez fájdalmat. Bősz bömböléssel robog előre, csatapallosa mutatja az utat.

Fiai követik – ebben a pillanatban a halálba is gondolkodás nélkül utána vetnék magukat.

Mint ahogy éppen ezt teszik most is…

A magyar balszárny maradéka Szilágyival, Orros György temesközi legényeivel, a székelyekkel és Hunyadi bandériumával egyetemben oldalról kapja telibe Seháb ed Dihn hadtestét.

30.

A várnai csatamezőn harmadszor történt olyasmi, ami ellentmondott minden logikának, minden taktikai alapvetésnek.

A csatatér centrumában ugyanis – amikor már Báthori és Bánffy páncélosai végképp megrogytak volna, amikor Szent György lobogóját már letépték és széjjelszaggatták a törökök – felbukkant Hunyadi János háromezer fős páncélos csapata, és nekizúdult Seháb ed Dihn szpáhijainak. A vajda személyes megjelenése leírhatatlan hatást gyakorolt a ruméliaiakra…

– Hunyadi gelijor! Hunyadi gelijor! – sivították a megrémült törökök, és fejvesztve özönlöttek vissza a szultán tábora felé. – Jetisin! Jetisin! Allah!

– Hunyadi! Hunyadi! – bömbölik az előrenyomuló, gyilkolástól mámoros páncélosok.

A szultán nem hitt a szemének.

31.

A Békés szántóvető körül halmokban állnak a lekaszabolt szpáhik. Amikor Lackó szédelegve kizuhan a szekér oldalsó ajtaján, a még mocorgó, nyöszörgő szőnyegre esik. Közvetlen közelről egy török bámul vissza rá a haldoklók Laokoón-csoportjából könyörgő, kérlelő tekintettel.

A fiú feltápászkodik, és tőrével megadja neki a kegyelemdöfést.

Csend van – legalábbis Lackó ezt hiszi. Valójában még bömbölnek az ágyúk, üvöltenek a sebesültek, robajlanak a közelben elvágtató páncélosok, csak éppen neki szakadt be a dobhártyája.

Valaki megragadja a karját; Matejčik kiált rá, de egy szavát sem érti.

Egyik szeme ütéstől dagad fel, arcán egy török kéz karmol végig, húsig marva. Hogy a testén hány seb sajog, azt egyelőre nem akarja tudni. Leül az oldalajtóba, minden tagja remeg a fáradtságtól.

Jeges szél süvít a fennsík felett, a fiú vacogva összerándul.

Valaki melléje térdepel; Hajna egy véres ronggyal próbálja letörölni a homlokát, s közben ő is mond valamit, ám ezek a szavak is a csend kútjába hullanak.

Lackó lehunyja szemét, s amikor kinyitja megint, páncélos férfiakat pillant meg a szekér felé rohanni a levegőben szálldosó pernye- és koromfelhőn át. Egy sebesültet cipelnek; vértje megfeketedett a rászáradt vértől.

A fiú felpillant: mindenki kiabál, az arcokon rémület ül.

Eldübörög mellette Kinizsi – nem hallja, de sajgó csontjaiban érzi a dübörgést. Odarohan a sebesülthöz.

Lackó szédelegve feltápászkodik, de csaknem visszarogy a földre, a hullák közé. Silkow vadul integet, hogy segítsen a páncélosoknak – Lackó megérti, hogy be akarják emelni a sebesültet a szekér belsejébe.

Amikor nagy nehezen felemelik, akkor látja, hogy a lovag sisakjának szemnyílásából nyílvessző áll ki.

Megborzong.

Szeretne maga is felkapaszkodni utána, de nem bír, lábai megtagadják az engedelmességet.

Valaki felkapja, és nemes egyszerűséggel feldobja a szekérre. Ez az a pillanat, amikor elveszíti eszméletét – a sötétség, a fájdalom elárasztják tudatát, és puha, vattás csenddel ölelik körül.

Amikor újra kinyitja a szemét, már tompa zajokat hall bal fülére.

Kábán felemeli a fejét: hidegtől megdermedt vértócsában hever.

A sebesült lovag ott ül, vértes hátát az Áldásosztónak veti. Eszméletéhez tért, sisakját valahogy lefeszegették róla.

Lackó bágyadtan elvigyorodik.

– Apám…

A lovag feléje fordul, nem ért semmit az egészből. A nyílvessző szerencsére nem a szemébe csapódott, csak a szemgödrének ívét roncsolta szét, közvetlenül a szemgolyó mellett. Még mindig ömlik belőle a vér, Hunyadi János azonban így is, fél szemmel is megismeri gyermekét.

– Lackó!

Hirtelen megint süket, zúgó csend…

Az ifjú előrebukik, szinte rázuhan apjára. Páncélkesztyűs kezek ragadják meg és húzzák magukhoz.

– Fiam! Kisfiam!

Lackó mozdulni sem tud, de nem is akar. Ez az a pillanat, amikor egyszeriben minden lényegtelennek tűnik. Csak ő van most, és az apja. Harcosok, akik a vérfürdő kellős közepén találtak egymásra.

Hunyadi ormótlan, vaskesztyűs keze védelmezőn öleli.

– Fiam!

Fölöttük Silkow, Hajna, Kinizsi és Matejčik bámulják őket döbbenten. Öt vérmocskos, sátáni figura. De hát mindenki így fest most Várna mezején…

Akár élő, akár halott.

32.

Lassan alkonyodni kezd, de a várnai csata korántsem ért még véget. Seháb ed Dihn ruméliai hadtestének mintegy tízezer harcosa a szultáni tábor előtt megtorpan – ők legalább nem menekültek el a harcmezőről. A beglerbég nagy nehezen újra csatarendbe állítja őket, de előbb parancsot kér a szultántól.

Murád arra utasítja, hogy várjon.

A helyzet még mindig nekik kedvez. Davut bég lovasai, akik néhány órával ezelőtt még az engürúsz tábor mögött üldözték a püspökök bandériumait, kénytelenek visszavonulni kiindulási helyükre. Velük, s a ruméliai sereg többi maradékával, és a még harcba sem vetett portai aszab hadtesttel, a janicsárok tízezres tömbjével összesen harmincötezer török néz farkasszemet a szekerek megroggyant vonala mögé húzódó hitetlenek alig ötezer katonájával.

– Támadjanak a tatárok! – mormolja Murád elgondolkodva. Ez a végső tartalék, melynek bevetésére álmában sem számított. A garip yigitler barbár harcosai vadabbak és fékevesztettebbek bármely török lovas egységnél, s időnként még a szultán parancsának sem engedelmeskednek. Az viszont bizonyos, hogy menten engürúsz vért fognak inni, és elevenen tépik ki a hitetlenek szívét páncélbordáik közül.

– Amikor készen állnak, támadás! – parancsolja a szultán.

A csatának már régen véget kellett volna érnie…

Ha nem lenne Hunyadi…

A Sátán maga…

Már régen véget is ért volna…

33.

Hunyadi szintén tudja, hogy még nincs vége. Amit eddig végbevitt, az maga a csoda, de…

Túlságosan sok embert veszített.

Aki még él, már a kardot sem bírja emelni.

Közel a napnyugta, lassan alkonyodik a várnai mező felett.

– Uram? – Kendeffy pillant be a Békés szántóvető belsejébe. – Mi készen állunk!

– Megvesztél? – Hajna védelmezőn a vajda úr elé penderül. – Innét nem mozdíthatod! Nem látod a sebeit, te barom?

Kendeffy elvigyorodik.

– Tetszel nekem! Van férjed?

Bármit is tervez Kendeffy, egyelőre várnia kell vele; a szekér ajtajában Szilágyi bukkan fel. Ki tudja, honnét szerzett egy hatalmas kacsacombot, mindenesetre most azt rágcsálja jóízűen, ügyet sem vetve a szakállát, bajszát mocskoló vérre. Fogai is véresek, az egész pofázmány az, de attól még a kacsacombot ízletesen ropogtatja.

– No, eleget lazsáltál, Jankó? Indulni kellene!

Hunyadi nyögve feltápászkodik, aztán rögvest Lackó vállára támaszkodik.

– Szívesen hunynék is egyet, de attól tartok, úgysem hagynád! A legények?

– Mindenki készen áll!

Szilágyi a szekér sarkába hajítja a lecsupaszított kacsacombot, éppen Paolo Lampanessa lábaihoz. Szegény olasz fiú fel sem mer pillantani, egyre csak imádkozik, halálra váltan, mintha így kívül tudná rekeszteni a valóságot.

Hunyadi és Lackó kizuhannak a szekérből, szerencsére a holtak szőnyege tompítja a puffanást, ahogy talajt érnek.

Ulászló áll amott, egy tábortűz mellett. Az arca egész nap falfehér, vértje makulátlanul tiszta, kardját még ki sem húzta hüvelyéből.

A vajda odatántorog hozzá.

– Királyi felség! Nincs már sok hátra! Megvertem a jobbszárnyukat, megvertem a balszárnyukat! Most menten széjjelzúzom a maradékot ott középen, és jöhet maga a szultán!

A király zavartan bólogat.

– Hideg van, Johannes…

– Én nem fázom, felség!

Azzal Hunyadi már biceg is egy frissen felnyergelt, pihent paripa felé. Csatapallosa, buzogánya a nyeregkápára erősítve várja.

Körülötte kókadozó, véres képű férfiak ácsorognak.

Amint megpillantják a vajdát, felderül az arcuk.

– Hunyadi! Hunyadi!

A király elfordítja a fejét.

Úgy érzi, feleslegesen van itt.

34.

Az ötezer magyar páncélos utolsó erejével vonul fel a harci szekerek előtt. Hideg szél süvít, csípi a sebeket…

Hunyadi alig lát a bal szemébe ömlő vértől.

– Fiaim! Bírnotok kell! Ott szemben a szultáni hadtestek! Ott szemben az utolsó akadály! Ma, itt, Várna mezején megcselekedjük a csodát! Krisztus segedelmével örök dicsőséget szerzünk magyar hazánknak! Fiaim! Bírjátok még?

Ötezer véres, tántorgó férfi üvölti:

– Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi!

35.

Az üvöltés a szultáni állásoknál visszhangzik. Murád értetlenül bámulja a fennsík túlsó végében gyülekező páncélos lovagokat.

– Honnan veszik az erőt? – suttogja.

Rossz érzés lesz úrrá rajta.

Valami azt súgja neki, Allah ma nem az ő oldalán áll.

– Sátán! Démon! Dzsinnek fattya!

Mohamed veliaht is értetlenül ingatja a fejét.

– Ez a támadás meg fog törni acélsorainkon, atyám! Meg fog törni! Meg fog törni!

A messzeségben dübörögve rohamra indulnak az engürúsz lovasok.

Fejük felett a vértől elnehezült hollós lobogó csattog a novemberi szélben.

– Készüljetek, igazhitűek! Készüljetek!

36.

A harcmező kellős közepén csap össze a két sereg. Acél zúzódik acélnak, pajzsok konganak egymásnak, csont recsegése, hús sercegése jelzi, hol a leghevesebb a harc.

Iszonyú mészárlás veszi kezdetét.

A magyar páncélosok holtakon tipornak át, élőket taposnak a holtak közé, Istent, embert nem ismerve, gyilkolva, pusztítva zúdulnak előre. A férfiak vállt vállnak vetve tolják maguk előtt a kétségbeesett török tömeget; ha valaki elhullik közülük, a sort azonnal összezárják, és emberhúsból, vasból alkotott faluk nyomul tovább, mintha mi sem történt volna…

Seháb ed Dihn fogcsikorgatva kergeti újabb és újabb rohamra fiait. A hadtest ki is tesz magáért, de hiába… Szemből Hunyadi vasba bújt ördögei közelednek üvöltve, fanatikus, emberfeletti lelkesedéssel.

Aki látja őket, tudja már, hogy hiába próbálná az útjukat állni a harmincötezer!

Mert ők csak jönnek, csataménjeik patája alatt dübörög a föld.

Előremeredő lándzsák szegeződnek a törököknek, pallosok véres pengéje suhog, buzogányok csépelik a koponyákat, zúzzák szét a védekezőn felemelkedő karokat.

A szultán válogatott elitcsapatai magatehetetlenül hátrálnak a domb felé, ahonnan Murád bámulja dermedten, mi történik.

37.

Murád szultán, Allah Földi helytartója, a világ Uralkodóinak Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura, az Igazhitűek és Hitetlenek Királya, Kelet és Nyugat Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak Menedéke, és a Földet beborító Mindenható Csend Hangja, Isten árnyéka a földön – most minden ízében megremeg.

– Allah elfordította tőlünk az arcát!

A tekintetek reá szegeződnek.

– Vége – suttogja a szultán. – Mindennek vége.

Odalenn, a fennsíkon Hunyadi páncélosai tolják félre maguk elől a szpáhikat, akik úgy hullanak, mint a legyek nyárutókor.

Mohamed veliaht dermedten bámul rá.

– Micsoda?

– Vége van, fiam. Allah nem akarja, hogy az iszlám kardja ma győzedelmeskedjék a hitványak felett! A lovamat!

Oruç bég rémülten a trónörökösre villantja tekintetét.

Ennyi? Vége mindennek, valóban? Nincs tovább?

A csauszok alázatosan hajlongva hozzák a szultán felnyergelt paripáját. A boszdandzsik azonnal nyeregbe pattannak – az ő feladatuk lesz, hogy kivezessék az uralkodót a harcmező poklából.

– Nem!

Mohamed megáll a szultán előtt szétterpesztett lábbal, arcán elszánt, dühödt kifejezéssel.

Murád csodálkozva rápillant.

– Állj félre, fiam. Ez végképp nem a te hibád. Sajnálom…

Megragadja a ló kantárját, sarus lábát a kengyelbe illeszti. Két csausz két oldalról segítené, de Mohamed mind a kettőt ellökdösi, Murádot pedig durván a földre rántja.

A szultán elterül a porban, fekete dervisruhája bemocskolódik.

Oruç bég megáll Mohamed mellett.

– A fiadnak igaza van, fényes tekintetű padisah! Nem mehetsz el innen!

Kazanci Doğan janicsár aga rémülten fogja a fejét:

– Meg akarod ölni? Ha itt marad, a hitetlenek végeznek vele!

– Nem! – Mohamed kihúzza magát. Tizennégy esztendős, de tudja, eljött az ő pillanata. Most kell megfordítania a történelem menetét! Itt, ezen a vérmocskos mezőn! Ezen a dombon! Itt, ezen a szent helyen!

Murád hitetlenkedve ingatja a fejét, annyira megdöbben, hogy feltápászkodni is elfelejt, csauszai lesütött szemmel emelik fel.

– Olyannak kell lennünk, mint Hunyadi! – kiáltja Mohamed. – Olyannak kell lennünk, mint az engürúszok, apám! Nézd meg őket! Ezek nem félnek a haláltól! Ezek nem félnek semmitől! Akkor mi mitől félünk? Rettegsz talán Allah színe elé kerülni? Mert ma reggel nem ezt ígérted a katonáinknak!

– El akarok menni innen! – nyögi Murád.

Mohamed kivonja gyémántokkal díszített szablyáját.

A szultáni kengyel agái a földre vetik magukat.

– Nem hátrálunk! – ingatja a fejét Mohamed. – Allah kezében a sorsunk, apám!

Murád a torkának szegeződő szablyahegyre pillant, és lassan elmosolyodik.

– Most lettél szultán, Mohamed… – elfordítja tekintetét. – Tiéd a hadsereg!

Mohamed veliaht előrelép.

– Hívjátok vissza a menekülő csapatokat! Te vagy a felelős, Kazanci Doğan! Minden hadtest sorakozzon fel ellentámadásra! Igyekezz már!

A janicsár aga eliramlik, parancsokat oszt néhány készenlétben álló futárnak, majd maga is nyeregbe pattan.

Mohamed visszafordul a csatatér felé, magasba emeli szablyáját.

– Tartsatok ki, igazhitű harcosok! – üvölti bele a véres alkonyba. – Harcoljatok!

38.

De az igazhitű harcosok már feladták. Seháb ed Dihn szpáhijai fejvesztve futnak, elszáguldanak a domb előtt, és észak felé vágtatnak – Hunyadi vértesei vérszomjas csatakiáltással zúdulnak utánuk.

Erdély vajdáját már csak az eszelős akarat viszi előre.

Az ég felé löki pallosát.

– Győzelem, fiaim! Győzelem!

39.

A harci szekerek vonala előtt felsorakozik Ulászló király ötszáz testőrző lovagja. Magyarok, lengyelek izgatottan kiáltoznak, mert ami előttük zajlik a harcmezőn, arra már nincsenek szavak.

Hunyadi ezen a napon negyedszerre tesz csodát, negyedszerre veri szét a sokszoros túlerőben lévő ellenséges tömböket. A ruméliai hadtest maradéka páni félelemmel takarodik el az északi, ködlepte dombok felé, s a magyar sereg maradéka üvöltve rohan utána.

Ulászló sápadtan ingatja fejét.

– Krisztus velünk van! Krisztus! Krisztus! Krisztus!

Körülötte örömittas nevetés harsan, a magyar és lengyel testőrök egymást ölelgetik.

Nincs már a harcmezőn köztük és a szultáni állások között más, csak a még érintetlen janicsár hadtest.

– Szabad javasolnom, királyi felség – hajol közel Ulászló füléhez Cesarini bíboros –, hogy most indítsd meg a rohamot!

A király nem érti.

– Hunyadi azt mondta, maradjak veszteg, bíboros úr!

A pápai nuncius arcán gyűlöletteli kifejezés suhan át.

– Ó, ártatlan gyermek! Hát miért hagyod, hogy megint minden babért ez az oláh kutya arasson le?

Ulászló elvörösödik. Egész nap csak várakozott, testőrei borral itatták, hogy lecsillapodjon: hol a rettegés, hol a kétségbeesés, hol pedig a magatehetetlen düh vett erőt rajta attól függően, épp mi történt a harcmezőn.

Egész nap tétlenül bámulta, miként viszi végbe egyik csodáját a másik után Hunyadi János.

– Már győztünk, felség! – duruzsolja a fülébe Cesarini, és kivonja ékes pallosát, mely ma még nem kóstolt török vért. – Miért maradnánk ki a diadalból éppen mi?

Ulászló ereiben fellobban a heves lengyel vér.

Igaz!

Milyen igaz!

Hiszen már minden eldőlt…

Senki ne mondja majd, hogy Jagelló Ulászló egész álló nap csak bámészkodott, amíg Hunyadi a vérét ontotta!

– Vitézek! – kiáltja bőszen.

Minden szempár csodálkozva rászegeződik.

– Vitézek! Magyar és lengyel barátaim! – sziszegve kicsusszan a királyi kard a hüvelyéből. – Ott vár a szultán, azon a dombon! Ne várjon hiába!

Azzal megsarkantyúzza hátasát, és rikoltva kiugrat a többiek közül.

A lengyel urak dermedten bámulják.

– De uram! Uram, ne!

Késő.

Cesarini rájuk vigyorog, Szamatuly Vince és Anderas Tanczin csak most ébrednek rá, hogy mi történik.

– Felség, ne!

És utánairamlik az ötszáz páncélos lovag.

A szekerek előtt egyetlen lovas marad: Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa.

Jagelló Ulászló teljes harci vértben dübörög a távoli domb felé. A királyi testőrző csapat kétségbeesetten zúdul utána, pajzsokat tartva az ifjú uralkodó elé. Éppen idejében: már kopognak is azon a pajzsokon a janicsár nyílvesszők.

A távolság vérfagyasztóan gyorsan fogy.

Száguld a páncélos ötszáz, a váratlan rohamtól fellelkesülve.

Előreszegeződő lándzsák hegyén, kivont pallosok élén csillan a lángvörös alkonyi fény…

Velük szemben a szultáni janicsár odzsakok jeges nyugalommal feszítik meg újra íjaikat.

40.

A mámoros lelkesülést egyik pillanatról a másikra váltja fel a dermedt rémület. Ahogy száguldanak a domb felé, egyszeriben láthatóvá válik előttük a karóerdő.

Késő már lefékezni, késő már visszakozni.

Az oláhok által széthajigált selymeken, kelméken áttiporva nekireccsennek az előremeredő karóknak, melyek tucatnyi lovat nyársalnak fel azonnal. A sebzett párák iszonyú nyerítéssel vergődnek, rúgkapálnak, miközben beleik förtelmes loccsanással csorognak rá a karókra.

A cövekerdő mögül a janicsárok újabb nyílvessző felhőt lőnek rájuk; kopognak a nyílhegyek a páncélokon, mint a jégeső.

Dühödt kiáltások, szitkozódás. Középütt a tetemeken, vergődő lovakon áttaposva Ulászló és közvetlen kísérete beugrat a janicsárok közé.

Meglepetésére az első sor rögvest szétnyílik előtte, aztán a második sor is, és a többi is.

A király akadálytalanul törtet tovább, egy pillanatra azt hiszi, megrémültek tőle a törökök, pedig egyáltalán nem erről van szó. Nem veszi észre azt sem, hogy közvetlenül mögöttük szilárdan összezárul a janicsárok sorfala, és a nyomában törtető lengyel lovagok többsége kívülrekedt. Elkeseredett közelharc tombol hátul, de a páncélos kíséret java része még a karóerdőn sem tudott átvergődni.

Nyílvesszők suhognak eszeveszetten, néhány lovas holtan fordul le a király mellett hátasáról – azonnal eltapossák őket a janicsárcsizmák.

– Hol vagytok? – zihálja rémülten Ulászló, és próbál megfordulni a nyergében. Amikor rádöbben, hogy csak Andeas Tanczin vergődik mellette, elönti a jeges rémület. – Istenem…

De aztán megembereli magát, Hunyadira gondol, és bőszen megforgatja pallosát a feje fölött. Lekaszabol két janicsárt, és pillanatnyi megnyugvással veszi tudomásul, hogy a vértjén kopogó csapások nem tehetnek kárt benne.

Tovább vágtat előre a hófehér kecsetengerben, sisakja szemnyílásán át azonban nem rémült, hanem kárörvendő tekinteteket lát maga körül.

Valahol elöl, a távolban megpillantja a dombon a szultánt…

– Gospodar Murad! – kiáltja bőszen Ulászló, és fenyegetőn meglengeti kardját.

A szultánig nem jut el a kiáltás.

A következő pillanatban a király csak azt érzi, hogy lova összerogy alatta; hátborzongató nyerítés harsan, vér fröccsen a gyönyörű páncélra.

A janicsárt, aki vicsorogva elkapta a ló kötőfékjét, Khodzsa Hızırnek151 hívják. Nevéhez méltóan – ha púpos nem is volt –, de hajlott hátú; alaposan le kell hajolnia, hogy harci bárdjával szétroncsolja a harci mén hátsó lábát. Aztán egy elemi erejű sújtás: a paripa koponyája kettényílik – ekkor fröccsent a vér a király páncéljára.

– Engedjetek! – üvölti a janicsár. – Az enyém!

A király és Andreas Tanczin egyszerre zuhannak a földre.

Jagelló Ulászló, Magyarország és Lengyelország királya lélegzete bennszakad, ahogy valaki megragadja a karját, durván lerántja a nyeregből.

– Engedjetek! Hagyjatok!

Khodzsa Hızır közelről belevicsorog a szemrésbe, bele is köp, aztán két izmos karjával egyszerűen letépi a húszéves fiú fejéről a sisakot.

A janicsárok felüvöltenek, egyszerre ezrek mozdulnak a földön tántorgó király felé. Valaki a vaspapucsos lábára tipor, egy térd az ágyékvédője acéljának csattan.

Khodzsa Hızır harci bárdja a magasba emelkedik.

Ulászló e pillanatban inkább dühöt érez, semmint félelmet. Tétován felemeli a fejét, miközben öklök ütlegelik halántékát.

Hirtelen mindenki elengedi, még karját is eltaszítják maguktól.

A király egyensúlyozva áll a tömeg közepén.

És akkor Khodzsa Hızır harci bárdja lesújt.

Tízezer janicsár üvölt fel diadalittasan, amikor a hajlott hátú janicsár egy levágott emberfejet emel a magasba. A nyakból ömlik a vér, a szürkéskék szempár még értetlenül forog szemgödrében.

Ez az utolsó pillanat, amit Jagelló Ulászló ezen a világon tölt. Még látja saját testét dülöngélni a gyönyörű páncélban, látja hátasa rúgkapáló lábait a tömegben, de aztán…

A sötétség…

A csend.

A testről dühödt karmok tépik le a páncélt; annak darabjai még száz esztendő múltán is féltett kincsei lesznek néhány török családnak. Az ifjú királyról előbb a ruha cafatait szaggatják le, aztán darabokra tépik a még meleg testet is. A karokat, lábakat tucatnyian szaggatják ki, aztán késekkel darabolják tovább. Egy zagardzsi152 röhögve emeli a magasba Ulászló kimetszett nemi szervét, azt tolja a többiek pofájába. Azok röhögnek, utálkoznak, és tovább gyalázzák azt a keveset, ami a hullából megmaradt: páros lábbal táncolnak rajta, a vérmocskos sárba tapossák, beleit lándzsáikra tekerik.

Khodzsa Hızır ezalatt mámoros örömmel iramlik vissza a hátsó, még tömör janicsár orták sorai mellett. Hajánál fogva szorongatja az engürúsz király fejét. Egy bosztandzsi basi megállítja, s mikor látja, mit visz, megveregeti a hajlott hátú vállát.

– Aferim! Aferim! De így mégse viheted a szultán elé!

Való igaz, az ifjú szeme még üvegesen mered a semmibe, a janicsár keze csupa vér, csupa gerincvelő.

A bosztandzsi basi segítőkészen egy lándzsát nyújt felé.

– Erre szúrd!

Most már eme győzelmi jelvénnyel robog tovább, fel a dombra Khodzsa Hızır.

Murád már messziről látja, és csak ingatja a fejét.

– Allah mégis felénk fordította orcáját!

Mohamed fölényesen mosolyog, ő az, aki átveszi a janicsár kezéből a lándzsára tűzött koponyát.

Átveszi, és áhítatosan leereszti, hogy közelről bámulhasson a hitetlen király szemébe.

Ulászló szemhéja utolsót rebben, de ez már csak afféle akaratlan rándulás – a veliaht mégis felkiált rémületében.

Murád mosolyogva melléje lép.

– Fiam! Ez a te győzelmed! – A szultáni kengyel agái földig hajolnak tiszteletük jeléül. – Én már feladtam…

Mohamed keble büszkén dagad.

– Ez a mi közös győzelmünk, apám!

Murád magához öleli a fiút, szemében örömkönnyek csillognak.

41.

Az alant még harcban álló török csapatok közt diadalittas üvöltés terjed. A domb lábánál hatalmas máglya lobban, s ebben a pillanatban felharsannak a török harci kürtök, a győzelem jelét fújva.

Feldübörögnek a dobok is.

Persze a harcolóknak sejtelme sincs róla, hogy mi történt. Értetlenül fordulnak a domb felé, de a gyorsan alászálló alkonyi szürkületben nem látják a lándzsára tűzött fejet.

Hanem látják a domb közeléből sietősen elhátráló engürúsz páncélosokat, akik hirtelenjében abbahagyták a harcot, és kimerülten robognak vissza a harci szekerek felé.

– Mi történt? Mi történt?

Immár egy másik, népes engürúsz páncélos csapat is fejvesztve fordul meg, és vágtat visszafelé.

A szultáni állásokat őrző janicsár tömb tízezer harcosa nem moccan, de a domb mögül előszáguld egy pihent szpáhi csapat Hasszán Fenarioğlu vezetésével. Aztán a másik oldalról Davut bég vérszomjas hitharcosai avatkoznak ismét a küzdelembe, bosszúra szomjazva, amiért délután oly szégyenletesen megfutottak Hunyadi vértesei elől.

42.

Erdély vajdája nem sejt még semmit. Páncélosai keservesen kínlódva űzik a menekülő ellenséget észak felé. A szürkület egyre sűrűbb ködgomolyaggal érkezik, lassan eltakarja a harcmező többi részét.

– Állj! Megálljatok!

Hunyadi rosszat sejtve visszarántja lovát.

– Mi az ott hátul?

Szilágyi Mihály csúnyán káromkodik, sisakját leveszi, s véreset köp.

– Futnak a mieink!

A vajda alig bírja a nyeregben tartani magát.

– Miért? Mi történt?

Lengyel címert viselő futár vágtat feléjük falfehér arccal. A bokájából egy nyílvessző áll ki, de lehet, észre se vette még. Ahogy lefékezi lovát mellettük, bosszúsan beletöri a vesszőt a sebbe, de fel se szisszen.

– A király! A király! – kiáltja elkeseredve. – Megölték a király! A janicsárok megölték Wladislas őfelségét!

Hunyadinak megfagy a vér az ereiben.

– Micsoda? Hogyhogy megölték?

A ziháló lovagok is értetlenül bámulnak rá, a mögöttük lovukat táncoltatók meg hitetlenkedve kérdezgetik, jól hallották-e.

– Hunyadi úr! Hunyadi úr! Jönnek vissza a már elkergetett törökök! A janicsárok megölték őfelségét! Jön vissza minden török!

De már innen is látni, hogyan száguld elő az alkonyi szürkületből sok ezer bosszúszomjas szpáhi és akindzsi.

A vajda lova nyakára zuhan, levegő után kapkod.

– Hogyan történhetett? Megmondtam neki… Megmondtam…

Mintha a hírt hallva mindenkinek elszállt volna maradék ereje is, fásultan bámulják a domb előtti porfelhőt.

– Vissza! – nyögi Hunyadi erőtlenül. – Nézzük meg, mi történt!

– De a törökök…

– Utánam! – harsogja rekedten a vajda. – A saját szememmel akarom látni!

Nem néz hátra, tudja, hogy nem követi mindenki. Vagy tucatnyian elinalnak a közeli fákig abban a reményben, hogy talán el tudnak még menekülni innen, mielőtt a törökök nagyobb tömege visszatalál a csatatérre.

Hunyadi megállítja egy pillanatra a királyi testőrség halálra vált, pánikba esett páncélosait.

– Hol a király? Hol hagytátok a királyt?

De azok nem felelnek, megrázzák fejüket, s vágtatnak tovább a huszita szekerek felé, elhajigálva fegyvereiket, páncéljaik darabjait, hogy ezzel is könnyíthessék saját futásukat.

A vajda úr a janicsártömbök felé fordítja lovát.

Akkor hát nincs más hátra…

– Kövessetek, fiaim! Ez az utolsó roham… De ezt még… Ezt még királyunkért… Kövessetek! Ha valóban végeztek Ulászlóval… ki kell ragadnunk a kezeik közül a tetemét…

– Minek? – dühöng egy lovag. – Nézd meg, vajda úr! Mindenki fut!

– Nincs vége!

– De uram…

– Azt mondtam, nincs vége!

Vagy száz kimerült, reménye vesztett lovag néz vissza rá egy erő felett végigküzdött nap alkonyán. Szánja őket, de akkor sem tehet mást…

Nekimenni a tízezer janicsárnak ezzel a szedett-vedett százzal?

Hunyadi nem mérlegel.

Támadni kell!

Ezt követeli a becsület.

Vágtára fogja a lovát, és reméli, hogy nem egyedül roppan a janicsárok falanxainak.

Nincs már mellette zászló, nincsenek itt hű emberei. A kavarodásban aztán mégis felbukkan az egyik: Dengelegi Pongrácz György rikoltoz mellette dühödten. Épp feléje fordítja a fejét, s kiált valamit, de Jankó nem érti. Aztán a következő pillanatban oldalról nekik száguld egy szpáhi csapat.

– György!

Az első lándzsa átfúrja Dengelegi koponyáját. A lándzsahegy széjjelloccsantja a dús szőrzetű emberfőt, eltünteti a borvirágos arcot, s nem sokkal Hunyadi képe előtt áll meg.

A vajda félreüti a lándzsahegyet pallosával, s oldalra táncoltatja a lovát, hogy fel tudja venni a harcot a szpáhikkal. Pajzsán csapások csapkodnak, nyílvesszők kopognak.

– György!

Sógorának teste most csúszik le nehézkesen a nyeregből, s a többi paripa már rá is tapos.

Hunyadi vadul csapdos maga körül, hogy megtisztítsa a terepet, de egyre csak özönlenek felé a törökök. Beletelik néhány percbe, míg a többiek beérik és lekaszabolják valamennyi szpáhit. De hiába; annyi vágtat már feléjük, mint égen a csillag.

– Tovább! – zihálja Hunyadi. – Neki a janicsároknak!

– Nem! – Szilágyi Mihály terem ott mellette, és lefogja a karját. – Semmi értelme, Jankó! Nézzed!

A domb mögül tatár lovasok zúdulnak rájuk, s ugatnak, vonítanak, akár a veszett kutyák. Mögöttük vagy tizenötezer szpáhi lándzsaerdeje hullámzik.

És ebben a pillanatban megdördül az ég alja. Hunyadi az eszméletvesztés határán felemeli a fejét, azt hiszi, menten zuhogni kezd, de nem eső az.

Süvítés…

Robaj…

Hasszán Danışmanoğlu megérkezett a szultán által megrendelt ágyúkkal: a dombok tetejére sorban, egymás után görgetik fel a zarbuzánokat, a kisebb öblű mozsarakat.

Süvítés…

Robaj…

Villanások a dombok tetején, vörös pöffetegek bomlanak szikrákra, aztán a füstfelhőkből gyilkos köpetek suhannak egyenest feléjük…

Mázsás kőgolyó csap a páncélos lovagok közé.

Üvöltés, sikolyok, csontrecsegés.

Hunyadi lehunyja a szemét.

Vége…

Annyi erőfeszítés, annyi kiontott vér… Mind hiába…

Remegő kézzel letépi fejéről a sisakot – nyaka, koponyája elviselhetetlenül sajog. A novemberi szél csípi friss sebeit.

Szeme lángol, a nyílvessző által szétroncsolt szemöldökcsontja sárgállik a rászáradt vér alatt.

Dübörög a föld.

Immár húszezer lovas iramlik feléjük. A magyar páncélosok menekülni próbálnak, szétrebbennek a szélrózsa minden irányába. Mindenki fut, Hunyadi mellett csak Szilágyi, Kendeffy, és a ki tudja, honnan előkeveredő Vingárti Geréb János marad.

A vajda végigpillant rajtuk.

Nem…

Nincs ereje már felemelni a kardot.

Vége…

– Fussatok! Mentsétek az életeteket!

A többség engedelmeskedik, és vágtatnak máris, amerre látnak. Legtöbbjük nem éri el az erdőt, sem a mocsarak szélét, sem a tó partját, útközben lecsapnak rájuk a törökök, és egytől egyig lemészárolják őket. Sikolyaik még sokáig verdesnek a sík felett.

Hunyadi elhajítja összelapult, agyonhorpadt sisakját.

– Nincs más hátra…

Utolsó pillantást vet a lemenő nap fénysugaraiban fürdő halálmezőre.

Csaknem sikerült…

Oly kevésen múlott.

Oly kevésen…

– Testvéreim!

Szilágyi és Vingárti Geréb János két oldalról melléje léptetnek, mind a ketten elhajítják a sisakjukat, a pajzsukat. Ezekre már semmi szükség nem lesz ezen a világon.

Hunyadi rájuk vigyorog.

Nincs szó szavakra.

Egy biccentés.

Aztán…

A három páncélos lassan, lépésben megindul a szemből hömpölygő húszezer felé.

Aztán ügetésre váltanak.

A föld hullámzik, dübörög alattuk, a levegőben ágyúgolyók süvítenek a fejük felett.

Aztán mindhárman felüvöltenek, és pallosukat az égnek lökve vágtára fogják hátasaikat.

– Hunyadi!

Üvöltésüket visszhangozzák a dombok.

– Hunyadi!

A nap ebben a pillanatban lebukik a dombok mögött.

Mindent elnyelő sötétség lopakodik elő a föld mélyéből.

43.

A csatának vége. A holtakkal, sebesültekkel borított mezőn törökök ezrei hajladoznak. Fáklyáik fénye az égen ragyogó csillagtenger tükörképe – de míg az égkárpiton mozdulatlanok a csillagok, addig idelenn a fáklyák nyughatatlanul imbolyognak ide-oda.

– Hunyadi, neredesin?

– Hunyadi! Hunyadi! Hol vagy, Hunyadi?

– Hunyadi, neredesin?

A ködlepte síkon holtak, haldoklók és sebesültek tízezrei hevernek. A holtak már kihűltek, a haldoklók is közel vannak hozzá, hogy megdermedjenek tagjaik. Magyarul, törökül, csehül, oláhul, németül, lengyelül szólongatják szeretteiket, de a sötétből nem érkezik válasz.

A fáklyás emberek nem azért bámulnak bele minden halott és haldokló képébe, hogy túlélőket keressenek. Ha hitetlent találnak, ki még nyöszörög, mocorog, rögvest átdöfik a torkát. A fáklyákkal az arcába világítanak mindenkinek, a halott vérteseknek a pajzsát is alaposan megnézik, milyen a címere.

– Hunyadi, neredesin?

– Hunyadi! Hunyadi! Hol vagy, Hunyadi?

– Hunyadi, neredesin?

Törökül és magyarul kiáltoznak – ezt a keveset tudják csak az engürúszok nyelvén. Nem is kell mást tudniuk. A szultán tízezer aranyat fizet annak, aki megtalálja a rettegett hadúr, a Hadak Villámának tetemét.

– Hunyadi, neredesin?

– Hunyadi! Hunyadi! Hol vagy, Hunyadi?

– Hunyadi, neredesin?

Fáklyák ezrei imbolyognak a holtak mezején.

Az árnyak közt árnyak lopakodnak.

Az égen elúsznak az ónszínű fellegek, és a mezőt betölti immár a tündöklő félhold fénye.