Nyolcadik fejezet

SODRÓDÓ HAJÓK

1.

KONSTANTINÁPOLY
A. D. 1444. AUGUSZTUS 30.

Mose ben Jahmun elgondolkodva figyelte pompás háza tetőteraszáról a kikötőben ringó gályákat. A ház a Droungarios kapu közelében állt, a városfal mögötti magaslaton, nem messze a velencei negyed határától. Kényelmes, tágas ház volt, de nem emiatt esett rá a zsidó kereskedő figyelme. Kényelmes, tágas házat találhatott volna sokkal csendesebb, szebb környéken is, az Aranykapu vagy az Aetios-ciszterna melletti negyedekben. Mose ben Jahmunnak azonban éppen erre a házra volt szüksége, ugyanis ennek tetőteraszról nyílt kiváló rálátás az Aranyszarv-öbölbe behajózó kereskedelmi gályákra, hadihajókra éppúgy, mint a túlparti genovai negyed, Pera palotáira.

Márpedig Mose ben Jahmun már régóta tudta, hogy a legértékesebb árucikk az idejében érkező hír.

– Nos, fiam, látod a lobogókat az árbocokon?

A fekete kaftános ifjú tanítvány szeme még éles volt.

– Az első két gályán… azt hiszem… Igen, ezt a zászlót jól ismerem. Ez a két gálya a magyar király színeit viseli.

Jól ismerte ezt a zászlót. Bár erre már nem szívesen emlékezett, maga is Magyarország szülötte volt. Szülei Pozsonyban éltek, de korán meghaltak. Bátyjai nevelték egészen addig a napig, amíg a husziták garázdálkodásait megelégelve Hunyadi János rendet nem teremtett a környéken. A rendteremtést követő zűrzavarban legidősebb bátyját, Júdát csaknem megölték.

Ha Hunyadi nem menti meg életét…

Ő maga egy szerencsés véletlennek köszönhetően az éppen hazafelé tartó Mose ben Jahmun oltalmába került, aki magával hozta a városok városába, a Világ szívébe, Konstantinápolyba.

Az öreg elégedetten bólogatott.

– Azt mondod, Dávid, hogy árpádsávos zászló? No, akkor milyen gályák lehetnek azok?

– Raguzaiak – felelte a tanítvány. – Raguza városa a magyar királynak fizet adót.93

– Úgy van – bólogatott a kalmár. – És elég szerencsés városnak mondhatja magát, mert mivel messze van Magyarországtól, nem kell „élveznie” a magyarok folyamatos jelenlétét. No és a másik két gálya?

Dávid a szemét erőltette.

– Azok burgundiai hajók, apám.

– Úgy van. Milyen következtetést vonhatunk le abból, hogy ez a négy hajó ma befutott az Aranyszarv-öbölbe?

A fiú elmosolyodott.

– A keresztény flotta megérkezett az állomáshelyére.

– Úgy van. És mi következik ebből?

Feuer Dávid nem tudta pontosan, hogy nevelőatyja, jótevője mire gondolhat. Talán a magyarországi eseményekre? Vagy a szultán várható döntéseire?

– A hadjárat…

– Igen? Mi van a hadjárattal?

– Ha elindul Ulászló király hadjárata… és a flotta elfoglalja állomáshelyét a Dardanelláknál… akkor a szultán nagy bajban van!

Mose ben Jahmun elégedetten nézte Dávidot. Derék, szép szál ifjúvá cseperedett, és bár nem édesgyermeke volt, pontosan olyanná nevelte, amilyenné saját fiát nevelte volna. Barátságos, jóindulatú, és vág az esze, mint a beretva. A konstantinápolyi gáon94 szerint a jesiva legtehetségesebb tanulója volt. Mose, talmid hákhám95 lévén arra ösztökélte, hogy soha ne szűnjön meg vágyni az újabb és újabb tudásra.

– No és mi következik ebből?

Dávid elmosolyodott. Nevelőatyja örökös kérdezősködése azt a célt szolgálta, hogy pallérozza elméjét, és mindig, mindenhol összefüggéseket keressen a látszólag egymással össze nem függő részletek között.

– Lássuk csak! A keresztény flotta a Dardanelláknál horgonyoz. Osvát napokon belül megírja nekem, hogy megindultak-e a magyarok, vagy sem. De tegyük fel, hogy megindultak. Hunyadi úgyis kikényszeríti, ahogy ismerjük…

– Vagyis… – sürgette Mose.

– Vagyis Murád szultán kénytelen lesz megszakítani önkéntes száműzetését…

A kalmár előre-hátra dülöngélve hallgatta.

– És mivel tudjuk, hogy csapatai odaát vannak még Anatóliában… Kénytelen lesz őket áthozni Európába.

– Csakhogy ehhez…

– Csakhogy ehhez – folytatta Dávid, szokás szerint befejezve az öreg gondolatait – segítségre lesz szüksége.

– Milyen segítségre?

Dávid egyszeriben megértette.

– Hajókra. Hajókra és ágyúkra lesz szüksége, mégpedig sürgősen!

Mose ben Jahmun megölelte a fiút.

– Nagyszerű! És vajon kit fog ez ügyben először keresni a szultán?

– Téged, atyám!

Mose ben Jahmun öregesen kihúzta magát, megropogtatta csontjait. Az Aranyszarv-öböl felett friss szél támadt, a tenger ragyogó kék tükrén gályák tucatjai ringtak békésen.

– Megyek, igyekszem felkészülni. Addig is, fiam… gondolkodj rajta, milyen választ adhatunk a szultán emberének… Mert úgy hiszem, még ma megkeres minket, és ajánlatot tesz.

Dávid egyedül maradt.

A szultán szorongatott helyzetben van, ahhoz, hogy átkeljen a tengerszoroson, sok-sok ágyúra lesz szüksége. Csakhogy nem rendelkezik elegendő idővel, hogy Edirnéből, vagy akár a karamániai határvidékről ide hozassa ostromágyúit.

Vagyis…

A fiú elmosolyodott.

Óriási üzleti lehetőség küszöbén állnak! A szultán nyilván nem fog sajnálni semmiféle anyagi áldozatot, hogy megmenthesse birodalmát.

Még egy pillantást vetett a lassan a mólóhoz simuló raguzai és burgundiai gályákra.

Igaza van atyjának. Ébernek kell lenni, mindig készen kell állni, mert a Teremtő bármelyik pillanatban felkínálhatja életünk legnagyobb lehetőségét!

2.

Délután kopogtattak a ház kapuján. A szolgálók egy hajlott hátú, ősz halántékú görög férfiút vezettek a fogadószobába, aki Jóannész Archmiteosz néven mutatkozott be. Ételt, italt elutasított, csak a házigazdával akart beszélni.

Mose a helyi szokásoknak megfelelően az időjárásról és a kikötő örvendetesen megnövekedett forgalmáról kezdett társalogni, s megvárta, míg vendége a tárgyra tér.

– Megbízómnak sürgősen szüksége lenne ágyúkra – tagolta a szavakat jelentőségteljesen a görög. – Aranyban fizetne, annyi ágyút vásárolna, amennyit csak szállítani tudsz. Egyetlen szempont van csupán: minél hamarabb kellenek.

– Hová?

– A várostól északra, ahol a legszűkebb a tengerszoros.

– Megbízód itt akar átkelni Ázsiából Európába?

– Az nem tartozik rád, hogy mi megbízóm szándéka. Te csak minél több ágyút gyűjts össze, és szállítsd őket a megadott helyre. Egy héten belül szükségünk lesz rájuk.

Mose ben Jahmun a szakállát simogatta, és éles pillantást vetett a csendben figyelő Dávidra.

– Nos, mi a véleményed, fiam?

– Tíz, tizenkét kisebb öblű ágyút gyorsan össze tudunk szedni. Annál több beszerzéséhez hosszabb időre lesz szükség. Persze ezek a fegyverek nem újak, viszont garanciát vállalunk mindegyikért.

– Nem – ingatta a fejét csalódottan Mose ben Jahmun. – A véleményedre voltam kíváncsi, nem azt kértem, hogy folytasd helyettem a tárgyalást.

Dávid elsápadt.

– Elnézést, atyám.

– Semmi baj – a kereskedő a göröghöz fordult. – Bocsásd meg a fiam figyelmetlenségét, mentségére legyen mondva, hogy még csak tanul. Ami a kérésedet illeti, el kell utasítsalak.

– De hiszen esztendők óta megbízható üzleti kapcsolatban állsz megbízómmal! – csodálkozott a görög.

– Ez igaz. Tisztelem megbízódat, bölcs és emberséges uralkodónak tartom. De amit most kér, nos, lásd be, meghaladja képességeimet. Arról nem is beszélve, hogy nekünk vigyáznunk kell ebben a városban. Minden lépésünket árgus szemekkel figyelik. Nyilvánvalóan nyoma maradna, ha éppen én szereznék ágyúkat megbízód részére. Egy hónapon belül kardélre hánynák az összes konstantinápolyi zsidót. Mert ha egy keresztény segít a törököknek, az bocsánatos… De ha egy zsidó… az halálos bűn.

Archmiteosz csalódottan dőlt hátra.

– Megbízóm nem erre a válaszra számított!

– Ugyan, barátom! Magad is jól tudod, hogy ebben a városban bárkit megkérsz, le fogja szállítani az ágyúkat. A legjobb, ha Perában keresed az emberedet! A genovaiak az anyjukat is eladnák fél garasért! Annyi ágyút szereznek, amennyire csak szükségetek van, főképp, ha velencei hajókra lehet lőni azokkal az ágyúkkal! Ugye nem kell tanácsokat adnom, hogy hol keresd ezeket a kalmárokat?

A görög mosolyt erőltetett az arcára.

– Indulnom kell. Megbízómat szorítja az idő.

– Igen, tudom. Menj, végezd a munkádat, Archmiteosz úr. És hagyd, hogy mi is végezzük békességben a magunkét!

A vendég elköszönt, kilépett a kapun, majd beleveszett a tömegbe.

Dávid a kezét tördelve toporgott az öreg mögött, alig várta, hogy kettesben maradjanak.

– Bocsáss meg, atyám! Helyrehozhatatlan hibát követtem el…

– Ugyan… Jegyezd meg, fiam, nincsenek helyrehozhatatlan hibák. Azt tetted, amire tanítottalak. A válaszod helyénvaló is lett volna, ha…

– Ha?

– Ha legalább egyszer az életben nem tennénk fel magunknak azt a kérdést, hogy a világ legkecsegtetőbb üzletén hosszú távon nem veszítünk-e többet, mint amennyit rövid távon nyerünk?

– Nem pénzre gondolsz…

– Nem bizony. És nem, ne hidd, hogy erkölcsi aggályaim támadtak. A szultán is csak egy uralkodó. Sem jobb, sem rosszabb a többinél. Inkább arról van szó, Dávid, hogy tekintettel kell lennünk egymásra.

A fiú bólintott, noha nem volt biztos benne, kit kell egymáson érteni.

– Magad mondtad, atyám, hogy valaki úgyis el fogja adni azokat az ágyúkat a szultánnak…

– Igen. De nem akarok én az az ember lenni. Érted már?

Dávid nem értette.

– Semmi baj. Azt hiszem, amikor annyi idős voltam, mint te, habozás nélkül belementem volna ebbe az üzletbe… És lehet, hogy nem is bántam volna meg. De hát… nem vagyok már fiatal, igaz?

Az ifjú fejet hajtott.

– Szerencsés ember vagyok, hogy a tanítványod lehetek!

Mose ben Jahmun magához húzta és megölelte.

– Nem csak a tanítványom vagy, a fiam is…

Dávid szégyenpírtól vöröslő arccal oldalgott el.

Az öregember nyögve felkapaszkodott a ház teraszára, és szemügyre vette a kikötőben ringó hajókat. Kereskedelmi gályák, hadihajók. Ebben a városban vagyonok cserélnek gazdát ma – éppen úgy, ahogy az elmúlt ezer évben mindennap.

Valami mégis azt súgta Mose ben Jahmunnak, hogy már nem sokáig lesz ez így…

3.

Néhány nappal később a Konstantinápolyban tartózkodó Cyriaco di Ancona, a műgyűjtő, tudós diplomata részletes beszámolót küldött őszentségének mindarról, ami a tudomására jutott.

Eszerint Murád szultán visszavette a hatalmat, és huszonötezres anatóliai hadseregével elérte az ázsiai partokat, ahol azonban a keresztény flotta elzárta előle az átkelés útját. Ancona megtudta, hogy a szultánnak a genovaiak minden áldott nap jelentést adnak a velencei és pápai hajók helyzetéről, és azt javasolták neki, hogy ne Hellészpontosznál, hanem Konstantinápolytól északra keljen át seregével, ott, ahol a törökök erődöt emeltek mindkét oldalon; az ázsiai parton Anadolu Hisarı várát, az európai parton Yenihisar várát.96

A szultánnak szintén a genovaiak adtak részletes kémjelentéseket a közeledő magyar hadak mozgásáról.

És a genovaiak voltak azok is, akik néhány nap alatt csaknem ötven ágyút vásároltak össze a környező kikötőkben, hadihajókon. Francesco Draperio, a dúsgazdag genovai kalmár szállította le az ágyúkat a Boszporusz európai partjára, ahol már várt rá a Halil pasa által megbízott topcsi-basi, Saruça aga.

Francesco Draperio egyébiránt már régebben a Vatikán ügynökének látóterébe került, mivel egyre több jelentés igazolta, hogy keresztény rabszolgákat dolgoztat egy török timsóbányában, Yeni Foçában. Cyriaco hosszas munkával derítette ki, hogy a bánya a genovai tulajdonában van, mivel a szultán hálából neki ajándékozta.

Az ágyúkhoz a lőport és ágyúgolyót Raffaele Castiglione, egy másik dúsgazdag genovai kereskedő szállította a törököknek. Mint arról Cyriaco a pápának beszámolt, Castiglione közvetlenül a genovai nagytanács prominensétől, Andreolo Giustinianitól kapta az utasításokat.

Ezek alapján – zárta sorait a Vatikán ügynöke –, félő, hogy a konstantinápolyi genovai kereskedők miatt végül kudarcot fog vallani a keresztény szent háború, és pusztán anyagi érdekeik mentén mindenben segíteni fogják a szultánt. Félő az is, hogy ámbár egyelőre még a velencei, burgundiai, pápai és raguzai gályák elzárják a törökök átkelése elől a tengert, a genovaiak megtalálják majd a módját, hogy saját gályáikon átszállítsák a teljes török sereget Európába.

Cyriaco di Ancona a levél megírása után elhagyta Konstantinápolyt, hogy – úgymond – ókori régészeti leleteket mentsen bizonyos márvány-tengeri szigeteken. Útjára Alexius Dishypatos admirális, a bizánci flotta egyik parancsnoka kísérte el egy jól felfegyverzett dromon fedélzetén.

4.

BODONY (VIDIN) VÁRA, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444. MINDSZENT HAVÁNAK 3. NAPJA

– Na, még egyet, Silkow! Bele a közepibe!

– Értettem! A közepibe!

Hunyadi László majd megsiketült a szakadatlan ágyúdörgéstől, főképp, mert a sereg tán leghangosabb ágyúja közvetlenül a füle mellett bömbölt órák óta.

Alattomos, rövid csövű, öblös jószág volt, a Békés szántóvető egyetlen houfnicéje. Amikor Silkow elsütötte, kénköves lángcsóvát okádva köpte ki emberfej méretű lövedékeit, melyek aztán annak rendje s módja szerint süvítve csapódtak a törökök közé. A sziléziai egyszerűen Áldásosztónak nevezte, de szigorúan csak Hajna háta mögött, mivelhogy az asszony rossz néven vette, ha bárminemű gyilkolóeszközt istenes névvel illettek.

Amikor Lackó először meghallotta az Áldásosztó mély, rekedtes bömbölését, azt hitte, a gyomra is kiszakad a helyéből. A szekér minden lövésnél megrázkódott alattuk, mintha menten darabjaira akarna szakadni. Aztán az a hosszan elnyúló, süvítő hang… A fiú minduntalan beleborzongott, pedig azt csak ma hallotta először, az milyen hangot ad, amikor a roppant kőgolyóbis embertömegbe csapódik, csontokat, koponyákat reccsent széjjel.

– Fordulj, Pero! Jobbra! Jobbra!

A szekér közepén Michal Matejčik állt szétvetett lábakkal, és higgadtan szemlélte a sötétből kibontakozó látványt. A város szélső házai már mind lángoltak, kiemelve az alacsony kerítéseken átugráló török katonák körvonalát. Az erőd felől menekültek, minden bizonnyal kívülrekedtek az utolsó pillanatban becsukódó kapukon. Nem janicsárok voltak – ezt Lackó első pillantásra megállapította –, hanem csak afféle hitvány szandzsákbéli aszabok.

– Tűz!

Silkow elsütötte az Áldásosztót, a szekér megremegett alattuk, a kőgolyóbis pedig süvítve csapódott a menekülők közé. Lackó kilesett a deszkák között, jól látta, amint egy szerecsenképű gyalogosnak éppen a fejét loccsantja széjjel; az aszab hátratántorodott, fej nélküli torzója szédelgett még néhány lépést, egyensúlyozni próbált, aztán eldőlt a porban. Nyakából szökőkútként spriccelt a vér mindenfelé.

– Balra! Balra, Pero!

A rác ördögi ügyességgel fordította másik irányba a szekeret, kikerülve néhány döglött lovat, melyek elzárták előttük az utat. Hirtelenjében nyílvesszők koppantak bele a Békés szántóvető hátsó deszkáiba.

– A kurva édesanyátokat, hogy van még kedvetek nyilazni!

Kinizsi a kezében szorongatta pörölyét, s igencsak viszketett már a tenyere. Miképp Lackó megszokhatta, az ellenség közé hajtva a herkulesi termetű harcos a szekér jobb oldalpallójára hágott fel, Hajna pedig a bal oldalira. A csatapöröly és az asszony egyedi kovácsolatú kaszája ronda pusztítást vittek végbe a menekülni próbáló törökök között, amikor pedig Silkow kénköves kőgolyóbisai és Matejčik lovagi pallosa is besegített a munkába, együttesen felértek a pestissel.

A Békés szántóvető volt Hunyadi seregének tán legkülönösebb harci szekere. A többiek nem is szívesen vették be maguk közé – a wagenburgba. Jenik z Mečkova, a huszita zsoldosok kapitánya egyenesen parancsba adta, hogy Matejčik emberei a többiekkel együtt semmiképpen ne táborozzanak, mert abból előbb, utóbb verekedés, mi több, vérontás lesz.

Szilágyi Mihály, akinek felügyelete alá a vajda úr a harci szekereket rendelte, elnézte ezt a különcködést. Más egyebet úgysem tehetett, mivel Matejčik harci szekere már a hosszú hadjáratban is hírnevet vívott ki magának. Mint Lackó a cseh lovag elbeszéléséből megtudta, a Békés szántóvető volt a visszavonuló magyar sereg utolsó, hadzáró harci szekere, az Áldásosztó pedig az a houfnice, amely napokon keresztül csak köpte a sereg után nyargaló szpáhikra az ágyúgolyókat. Állítólag olyannyira átforrósodott a csöve, hogy attól kellett tartani, miatta leég az egész szekér. Hajna hátborzongató szokása miatt pedig – s ez a török foglyok elbeszéléséből hamar kiderült –, immár az ellenség körében is rettegetté vált a feketére mázolt harci jármű.

– Vissza, célozz középre! – dirigálta a sziléziait Matejčik. – Ezek szpáhik lesznek!

Silkow begyakorlott mozdulattal töltötte újra a houfnicét, olyan boszorkányos ügyességgel, amilyet Lackó még nem látott.

– Pero, vigyázz! – A rácot nem kellett biztatni, magabiztosan rántotta vissza a lovakat az utat elzáró kidőlt fa útjából. Vaksötétben vágtattak, a lángoló város fényei ide már nem jutottak el. – Meg tudod kerülni?

Odakünn, a bakon, a két hatalmas pavaze pajzs közé szorítva Pero Petar eszement mutatványba kezdett; a lovakat leterelte az útról, le a meredek domboldalon az áthatolhatatlan feketeségbe. A szekérben egy pillanatra minden a feje tetejére állt, s Lackó – nem lévén elég gyakorlott –, nekizuhant Kinizsinek. Az erre fél kézzel lódította hátra, a Békés szántóvető farába, rá a puskaporos hordókra.

– A kaszámat! – kiáltotta Hajna vérszomjas hangon, felhágva az oldalpallóra. Lackó már kapaszkodott is, hogy nagy nyögve teljesítse a parancsot. Az asszony fegyverét két szíj szorította a szekér oldalához – avatatlan kezekben is veszedelmes eszköznek bizonyult, hát még Hajnáéban!

– Itt van! – nyújtotta át magától eltartva a kaszát.

Az asszony elvigyorodott, és még magasabbra hágott az oldalpallón.

– Hát akkor kezdjük, István!

A szekér a domb aljában göröngyös, egyenetlen terepen száguldott tovább. Mint kiderült, a vár környékéről menekülő törökök egy népesebb csapata itt, az út alatt próbált eliszkolni a Duna irányába, ahol a sűrű erdőkben reméltek rejtekhelyet. A szekér így aztán a domboldalról vagy negyven-ötven aszabra zúdult. A vasalt kerekek átgázoltak egy törökön; csontok recsegtek-ropogtak, mintha száraz ágakon zötykölődtek volna át.

– Hát ti hová futtok, galambocskáim?

Kinizsi István irdatlan erővel sújtott le a harci pöröllyel, s a palánk túloldaláról csak a koponyák reccsenését lehetett hallani, mintha görögdinnyék hasadtak volna ketté sorban, egymás után.

A másik oldalon Hajna suhogtatta a kaszát; ennek nem volt oly hátborzongató hangja, mint a pörölynek, ám mikor László kihajolt, elszörnyedve látta, hogy emberfejek repkednek szerteszét, némelyik tompa puffanással csapódva a szekér oldalának.

– Vissza! Fel az útra! – kiáltotta Matejčik. – Kapaszkodni!

Most már volt annyi esze Lackónak is, hogy két kézzel ragadja meg a houfnice talpazatát; a legbiztosabb pontot a harci szekérben. A jármű vészesen megdőlt, ahogy Pero domboldalnak felfelé hajtotta a lovakat. Egy kövön bucskáztak át, a Békés szántóvető egy pillanatig két keréken dülöngélt, aztán ahogy Kinizsi lehuppant a padlóra, visszanyerte az egyensúlyát.

– Készülj, Silkow!

A houfnice már régen töltve volt; abban a szempillantásban, ahogy újra a domb tetején kanyargó útra értek, szemből egy fejéjük vágtató szpáhi csapatot pillantottak meg.

– Tűz!

Fülsiketítő dördülés, kénköves lángcsóva, és a jól ismert süvítő hang; ezúttal jóval rövidebben, mint általában. A kőgolyó becsapódott a lovasok közé, borzasztó pusztítást okozva. Döglődő, halálra sebzett lovak nyerítése, a szpáhik halálsikolya jelezte a találatot. A hátul érkezők felbuktak a széjjeltépettek tetemeiben, s a következő pillanatban már egymás hegyén, hátán hevertek rúgkapálva, üvöltözve, nyöszörögve.

Pero újabb kitérő manőverre kényszerült, ezúttal csak Kinizsinek hagyva lehetőséget a jobb oldalon néhány koponya bezúzására.

A katasztrófa akkor következett be, amikor a szekér áthajtott a szpáhik maradékán. Pero valószínűleg rosszul mérte fel a holtak alkotta kupac méretét, s mikor a szekér rájuk hajtott, a jobb első kerék csikorogva kifordult a helyéből.

A Békés szántóvető egy nagy döccenéssel megfeneklett.

Silkow szentségelt, Matejčiknak a szava is elakadt.

– Azt a nyüves hétszentségit! – hörögte Kinizsi.

– Ne káromkodj! – Hajna két kézzel ragadta meg a kaszáját. – Azzal csak felbosszantod az Urat!

– Most az Úr bosszantott föl engem!

– Csönd legyen! – Silkow sápadtan kapaszkodott fel az oldalpalánkra. – Halljátok ti is?

A sötétből török kiáltozás hallatszott. Legalább húsz aszab loholt feléjük a domb aljától, csizmáik tompán dübörögtek a fűben.

Lackó szíve a torkában dobogott; a kiesett kerék miatt megdőlt szekér lehetetlenné tette, hogy a houfnicét használják: a tömpe cső a föld felé meredt.

– Ki kell mennünk! – Matejčik felkapott egy pajzsot, és fejére illesztette sisakját. – Silkow, Pero! Védjétek a lovakat! Kinizsi, nézd meg a kereket! Ha nem tudunk eltűnni innen, végünk van!

A sziléziai leoldotta az oldalajtó rögzítőláncait, és egyetlen rúgással szabaddá tette a kijáratot.

Hunyadi László szédelegve figyelte, hogy ugranak le egymás után a csapat tagjai. Hajna meggörnyedve védekezőállást vett fel, Silkow és a bakról levetődő Pero Petar a lovak elé penderültek, hogy senkit ne engedjenek az állatok közelébe.

A cseh lovag és Kinizsi szentségelve a kitört kerékhez térdepeltek.

– Vissza tudod rakni?

– Ezt? Ezt ugyan nem. Eltört a tengely.

– Két lándzsaszár megteszi?

Kinizsi értetlenül bámult Matejčikre.

– Hozzáköthetnénk a tengely maradékához! Ha jól odaerősítjük, kitart egy darabig!

– A másik kerék? Bírja még?

– Bírja.

Lackó lehuppant melléjük, de bokája csaknem kibicsaklott, mert egy török hullára érkezett.

– Ide, kölyök! Mellém! – zihálta Hajna. – Csak az a nyomorult szablyád van?

– Nem nyomorult szablya ez! – háborodott fel Lackó. – Damaszkuszi acél!

– Fogd be a szád és vesd a hátad a hátamnak!

A fiú engedelmeskedett.

A közelből – immár minden irányból – dühödt török kiáltások harsantak. A domboldalon vérben forgó szemű aszabok kapaszkodtak handzsárokkal, fejszékkel felfegyverkezve. Szemmel láthatóan igyekeztek bekeríteni őket, de ami ennél is aggasztóbbnak tűnt, az úton szemből újabb szpáhi csapat vágtatott elő az éjszakából.

– Mi van azzal a kerékkel? – kiáltotta Silkow.

– El fog tartani egy darabig!

– Na, idő az nincs!

A következő pillanatban nyílvesszők csapódtak a szekér oldalába.

– A lovakat! Védjétek a lovakat! – harsogta a kitört kerék mellől Matejčik.

A domb tetejére zihálva felkapaszkodott az első két török; Hajna lendületesen megsuhintotta kaszáját; két fej röppent le, s gurult a felfelé igyekvő aszabok közé. A vérpermet beterítette az asszonyt is, Lackót is.

Újabb nyílvesszők suhantak elő a sötétből, s egy szívdobbanásnyi időre úgy tűnt, az egyik ló sebet kapott, de mint kiderült, csak megrémült a szagoktól; a szpáhik a másik oldalról csaptak le a szekérre.

Acél csendült acélon, elöl Pero és Silkow megpróbálták feltartóztatni a lovasokat.

Lackó – hátát Hajna hátának vetve – várta a következő rohamot. Ezen az oldalon, a dombon felfelé kapaszkodó aszabok közül négyen csaknem egyszerre érték el az utat, s rohantak feléjük.

– Vigyázz, fiú!

Az asszony újra suhintott, de ezúttal egy kis, kerek pajzs villant a félhomályban, és a kasza éle fémes csikordulással csúszott le róla. Lackó csak egy fejszét látott felemelkedni, s ösztönösen odavágott a szablyával. Csont reccsent, a fejszét tartó kar a földe hullott. Az aszab úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg, de a nyomában törekvők félrelökték az útjukból.

Lackó hátrált egy lépést a szekér felé, ám rá kellett döbbennie, hogy nincs hová tovább hátrálni. Odakapta a fejét: Kinizsi és a cseh lovag a törött tengelyre kötöztek éppen két lándzsanyelet.

– Tartsátok őket! Tartsátok őket!

Női sikoly harsant az éjszakába; Lackó megpördült, s látta, hogy Hajna vállából tollas nyílvessző áll ki.

– Eltaláltak!

A kasza a földre hullott.

– Mögém! – süvöltötte Lackó, és elállta az aszabok útját, akik már halálos csapásra emelték handzsárjaikat.

A fegyvervasak megint összeakaszkodtak, a fiú egyszerre két török sújtását hárította – a csapások ereje azonban fél térdre kényszerítette.

Egy lándzsa suhant el a feje mellett, valaki örményül káromkodott. Vadul megvillanó szempár, tömény verejtékszag, egy rúgás az oldalába…

Lackó minden erejét összeszedte, és felemelkedett, ellökte magától a két aszabot. Ugyanazon lendülettel megsuhintotta szablyáját, és átvágta egy éppen elé penderülő török torkát.

– Nagyon sokan vannak!

Valahonnan elölről, a lovak irányából eszeveszett porfelhő kélt. Silkow felváltva szentségelt németül, lengyelül és csehül, de közben megveszekedett dühvel forgatta a fejszét, melyet egy szpáhi kezéből csavart ki.

– Igyekezzetek már! – Lackó látta, hogy egyszerre hárman támadnak rá, s szeme sarkából úgy érzékelte, még kettő lopakodik a háta mögé. – Nem bírom sokáig tartani őket!

Hajna zihált, rogyadozva melléje lépett, koszos kendője alól kibomlott haja az arcába hullott.

– Gyertek csak, férgek! Gyertek!

Felemelte a kaszát, de fél kézzel alig bírta. Első suhintásra így is térdhajlatban szelte ketté egy aszab lábát. A török üvöltve összerogyott, a csonkból forró vér spriccelt Lackó képébe.

– Az édes jó anyádat! – A fiú felé csapott a szablyával, hogy ne üvöltözzön már annyira, de egy másik pengében akadt meg fegyvere. Valaki elemi erővel taszította hátra. Nekizuhant a szekér oldalának, feje nekicsattant a vasalatnak.

Elsötétült előtte a világ.

5.

Alig fél mérfölddel arrébb, a Vidbol és a Vojniskar folyók mocsaras közében a magyar nehézpáncélosok dübörögve lendültek támadásra.

A Bodonyból menekülni próbáló török lovasoknak egy kisebb csapata azt hitte, itt már megpihenhetnek, ám az éjszakából elővágtató vértesek hamar meggyőzték őket, hogy pihenni legközelebb Allah paradicsomi kertjeiben fognak. Hunyadi parancsba adta, hogy csöndben közelítsék meg az út mellett pihegő katonákat. Úgy tervezte, hogy egyetlen rohammal a földbe tapossa őket, csakhogy amint a támadást megindította, rosszallón kellett tapasztalnia, hogy a törökök harc nélkül, fülüket-farkukat behúzva a földre vetik magukat.

– Ezeknek meg mi baja van?

Szilágyi bosszúsan fékezte le lovát a porban fetrengők előtt.

– Halljátok, kutyák? Miért nem harcoltok?

Egy szpáhi tiszt reszketve felpillantott, aztán a vezér felé intve azt vinnyogta:

– Hunyadi… Hunyadi…

– Ezek már nem is hajlandók harcolni, ha meglátnak! – zsörtölődött Szilágyi. – Megtennéd, sógor, hogy visszamész a táborba? Ha itt vagy, nem tudunk rendesen törököt irtani!

A vajda válaszának elejét biztosan nem idéznék semmiféle krónikában.

– Tamás fiam! – folytatta, miután kifogyott a magyar nyelv valamennyi szitokszavából. – Fogd azt a zászlót, és eriggy vissza a szekerekhez! Ha a hollót nem látják, tán kedvük kerekedik harcolni!

– No de akkor a pajzsot is cseréld le! – vihogta Szilágyi. – Csak gyorsan, mert már erősen viszket a tenyerem!

Hunyadi János kénytelen volt Szentgyörgyi Székely Tamást hollós lobogóstul hátrarendelni a címeres pajzsával egyetemben, mert minden, ami személyes jelenlétére utalt, azonnali megadásra késztette a megrettent törököket.

Hanem aztán hollós, gyűrűs jelvények nélkül – immár kedvére vágtathatott bele a Dobri Dol felé futó szpáhik nagyobb csoportjába.

Száguldott hófehér paripáján, felágaskodott a kengyelben, és veszettül osztogatta csapásait.

Mire a tűzfénynél a törökök felismerték, már késő volt.

Vágtatott, messze megelőzve a legényeket, és üvöltve forgatta irdatlan csatapallosát.

Otthon volt végre.

Nem fájt többé semmije, megfeledkezett minden gondjáról, bajáról, csak száguldott mámoros boldogsággal, mintha meg se akarna állani Konstantinápolyig.

Véres falat vágott magának, amerre járt.

Fertályórával később, amikor elfogyott előle mindenki, zihálva megtorpant. A többiek nagy lihegve beérték, és dermedten néztek körül. A Duna melletti országutat holtak szegélyezték. A holdfényben ott állt előttük Erdély vajdája kibomlott hajjal, tetőtől talpig vasban. Hátasa párafelhőt fújt, lábai remegtek az előbbi eszeveszett inalástól.

– Az erőd? – kérdezte fagyosan.

– Nem tudjuk bevenni – ingatta a fejét Dengelegi Pongrácz György. – Túl széles a vizesárok! Ostromágyúkat meg nem hoztunk.

– Akkor továbbmegyünk – vicsorgott Hunyadi. – Nincs időnk váracskákat vívni.

6.

A Békés szántóvető környékén immár tucatjával nyüzsögtek az aszabok, egymás hegyén, hátán nyomulva közelebb, hogy végezzenek azzal a néhány gyaurral, akik védeni próbálták a szekeret.

Lackó szeretett volna talpra vergődni. Szablyák, handzsárok suhogtak a füle mellett, s az eszméletvesztéssel küszködve próbált megkapaszkodni a szekérben. Egy török vicsorgott a képébe közvetlen közelről, még a vadul forgó szemek véres ereit is jól látta, amikor valami lesújtott a magasból, és az aszab koponyája vörös masszává lapult az irdatlan pöröly csapása alatt. Lackóra csont- és agyvelődarabkák ömlöttek; fulladozva, öklendezve zuhant vissza a szekér alá.

– Silkow! Pero! A bakra!

Ez Kinizsi hangja volt. Lábak dobogtak el a fiú feje mellett, nem messze a szekértől fáklyák lángnyelvei imbolyogtak.

– Nem! – zihálta Hajna a magasból. – Ki ne próbáld húzni, mert megöllek!

Valaki röhögött.

Lackó kábán oldalt fordította a fejét. Török csizmák dübörögtek a porban, acél csókolózott acéllal, és egészen hátborzongató módon valaki cseh énekre gyújtott a magasban.

Hospodine, pomiluj ny!

Jezukriste, pomiluj ny!

Ty, spase všeho mira,

spasiž ny i uslyšiž.97

Hirtelen ráébredt, hogy itt fogják hagyni. Nem várnak senkire… Ha Matejčiknek sikerült a kereket a tengelyre visszaerősítenie, arra már biztosan nem marad idejük, hogy vele foglalkozzanak.

A gondolat rémisztő volt. Lackó a szemébe csorgó vértől pislogva, küszködve próbált kikúszni a szekér alól. Legalább a kerekek agyon ne zúzzák, ha meglendül az egész alkotmány…

Egy szpáhi lova ágaskodott fel közvetlenül mellette, látta a paripa hasa alatt a szíjakat. Porfelhő csapott az arcába, fulladozva gördült vissza a szekér alá.

Aztán…

Az Áldásosztó iszonytató dördülésére – közvetlenül a feje felett – nem volt felkészülve. Lőporfüst, por, vérpermet terítette be.

Ha el tudják sütni az ágyút, akkor a Békés szántóvető ismét egyenesbe került – és indulásra kész…

Lovak nyerítettek, üvöltés harsant a porfelhő közepéből.

– Itt van? Hol a csudában van?

Ez Hajna éles hangja volt, s mielőtt még Lackó felocsúdhatott volna, a magasból karok nyúltak le érte és durván felragadták a földről.

Valaki a szekér deszkáira hajította – a fiú fájdalmasan felnyögött.

– Újra tölts! – harsogta Matejčik valahol a feje felett.

Lackó megpróbált felkönyökölni.

– Hol a szablyám?

– Hallottátok ezt? – röhögött a palánk magasában Kinizsi. – Rögvest a szablyáját keresi! Tetszik nekem ez a kölyök!

Hajna melléhajította a szablyát.

– Remélem, tényleg damaszkuszi penge, mert csaknem a fél karomat hagytam ott érte!

A Békés szántóvető hirtelen meglódult. Az elé kötött lovak félelmükben folyamatosan nyerítettek. Hullákon bucskáztak át, s ahogy Lackó nagy nehezen felpillantott, látta, hogy a többiek feszülten várják, mi fog történni; kitörik-e megint az alig-alig odaerősített kerék?

Újabb dördülés, a houfnice bömbölve okádta ki az utolsó ágyúgolyóját a török lovasokra. A szekér minden elemében reszketett, s ahogy a bakon gubbasztó Pero a lovak közé csapott, nagy nehezen átzötykölődtek az utolsó tetemeken is. A nyitott oldalajtón túl dühödt akindzsik és aszabok maradoztak el fegyvereiket rázva, szitkokat üvöltözve.

– Van valami előttünk?

– Csak az éjszaka – mormolta fentről Kinizsi. – Meg a város…

Vércseppek hullottak Lackó arcába.

Egy fájdalomtól eltorzult női arc hajolt fölé.

– Megvagy, kölyök?

Csak nyögni tudott.

– Csúnyán megsebesültél, tudod?

Lackó nem értette; hogyhogy megsebesült? Bár minden porcikája fájt, nem vette észre, hogy komolyabb sérülés érte volna.

– Mi… mi történt?

– Érzed a karod?

– Miért?

Kábán odanézett: jobbján iszonyatos vágás éktelenkedett, vére bő patakban csorgott a teste alá, immár hatalmas tócsában hevert.

– Jól van, csak nyugalom!

– Hajna… Egy… nyílvessző áll ki a válladból…

– Igen, tudom. Nem fáj.

Lackó szédült, a vérveszteség gyorsan taszigálta az ájultság kapuja felé.

Hajna lehuppant a padlóra. A még mindig kezében szorongatott kasza éléről agyvelődarabkák csöpögtek a lábához.

– Sokan kijutottak a gyűrűből! – bosszankodott.

– Szilágyi lovasai majd elintézik őket! – legyintett Matejčik. – Vissza a táborhoz!

Ahogy közeledtek Bodony felé, az ég alját úgy festette mind rőtebbre az izzó tűzfészek. Immár a város túlsó fele is égett, az éjszakában mindenütt rémült bolgárok rohangáltak, hasztalanul próbálva oltani nyomorúságos házaikat.

Kinizsi felkapaszkodott a bakra Pero mellé, és egykedvűen bámulta az apokaliptikus látványt.

A Békés szántóvető útját semmi sem háborgatta, egészen a keresztes sereg táboráig.

Bodony városa menthetetlenül a tűz martaléka lett, de a még mindig török kézen lévő erőd – mivelhogy széles vizesárok vette körül –, elérhetetlen maradt a magyarok számára.

Fertályórával azután, hogy a menekülők egyik csapatának üldözésére indult Békés szántóvető visszatért, fáradtan bekocogtak Vingárti Geréb János páncélosai is, mert nem sok értelmét látták az erdőből Belogradcsik felé futó szpáhik üldözésének. A székely legények azonban még vagy két óráig elmaradtak, mert mint kiderült, ők viszont beérték, és mind egy szálig levágták a vadregényes sziklavárat csaknem elérő lovasokat.

Éjfélre véget is ért a harc.

7.

Lackó arra ébredt, hogy egy rosszarcú ember hajol fölé, és elmélyülten bámulja a karját. Meg akart mozdulni, csak épp nem tudott.

– Nyugalom, fiam. Elég csúnya a sebed, ha elfertőződik, le kell vágnom a karodat.

– Előbb vágom le én a tiédet, sarlatán! – A fiú minden erejét összeszedve felült, és sebzett karját maga elé húzta, baljával a szablyáját kereste a padlón. – Ez még csak az első ütközet volt, végig kell harcolnom a többit is!

A tábori kirurgus hátrasandított a többiekre: Matejčik egy kődarabbal próbálta lesikálni a bőrzekéjéről a vérfoltokat, Kinizsi pedig ásítozva támaszkodott a szekér falának.

– Mondtam: keményfejű kölyök.

– Hajna? – kérdezte bágyadtan Lackó.

A cseh lovag vállat vont.

– Azt hiszem, most piszkálja ki a nyílvesszőt a vállából valami eldugott zugban. Tudod, megfogadta, hogy férfi többet hozzá nem nyúlhat.

– Orvos sem?

– Fertőtlenítem. – A kirurgus kihúzta a kezében szorongatott flaska kupakját. – Ez egy kicsit fájni fog!

Lackó összeszorította a fogát.

– Így nem tudsz vacsorát csinálni – morogta Kinizsi. – És attól tartok, reggelit sem.

– Ez igaz, de ígérem, hogy majd…

A robusztus férfi elvigyorodott, dús, fekete szakállából elővillantak hatalmas metszőfogai.

– Csak tréfáltam! Úgy verekedtél, kölyök, mint egy ördögfióka! Van-e még kedved a Békés szántóvetőn maradni?

Lackó szája a füléig szaladt.

– Hogy van-e?

– Gondold meg, fiú, ne hamarkodd el a választ! – dünnyögte a kirurgus, miközben a flaska tartalmát a sebre löttyintette. Lackó úgy érezte, mintha eleven tűz marna a karjába. – Ez Hunyadi úr seregének legbűnösebb harci szekere. Az erdélyi püspök ezt az egyet nem volt hajlandó megáldani. Tudod-e kik ezek az emberek?

Lackó – ha szerette volna is tudni –, képtelen volt megszólalni a kíntól.

– Hát, csak hogy tisztában légy vele, kik közé keveredtél! Silkow rablógyilkos haramia. Boroszlóban98 halálra ítélték a városbíró megölése miatt. Morvaországtól Szilézián át Csehországig és Felső-Ausztriáig mindenütt hóhér vár rá. Kinizsi se molnárkodik mostanában. A nagy parasztháborúban a malomárokba hajította a váradi püspök adószedőit, mire azok rájuk gyújtották a malmot. Kinizsi kislánya és felesége benn égett.

– Hagyd már – komorult el a nagydarab ember, de az orvosnak esze ágában se volt abbahagyni.

– Erre ő egyenként vadászta le a püspök adószedőit. Végzett velük, de előbb megkínozta valamennyit.

– Engem ez nem érdekel – ingatta a fejét Lackó.

– Hajna nem bűnös, csak éppen sajátosan értelmezi a keresztényi megbocsátás fogalmát. Matejčiknek édes mindegy, kit gyilkolászik, amíg megfizetik érte.

– Maradni akarok!

A kirurgus végzett a seb bekötözésével. Lackóra vigyorgott és megpaskolta a képét.

– Ugyanakkor, kölyök… Ezek a legderekabb emberek, akiket ismerek! Azt javaslom, igyál meg egy kupa bort, és aludj! Amilyen fájdalomra holnap ébredni fogsz, azt kívánod majd, bárcsak levágtam volna a karod!

– Rendben leszek, uram. Köszönöm.

A kirurgus Kinizsihez fordult, hogy ellássa annak is a sebeit, de amaz csak rámordult.

– Jól van, értem! Már itt sem vagyok!

Miután kimászott a szekérből, az egykori bihari molnár csöndesen odaballagott Lackóhoz, és megveregette a vállát – ettől persze a fiú csillagokat látott, ugyanakkor a megtiszteltetésre büszkén próbálta ültében kihúzni magát.

– Ha nem tartod fel őket a domb tetején – mondta Kinizsi –, ott maradunk mind.

– Ugyan… Hajna…

– Tudod, mi öten… öt éve harcolunk együtt a seregben. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. Nem szívesen látunk magunk között senki idegent…

– Értem, uram…

– Ha túléled – újabb vállon veregetés, újabb kín keltette csillagok –, te maradhatsz!

Hunyadi László elvigyorodott.

– Nem bánjátok meg. Ígérem…

Kinizsi visszanézett rá a szekér oldalajtajából.

– Megbánjuk, kölyök. Mert amikor meghalsz, mind az öten sajnálni fogunk…

8.

Éjfélkor őfelsége haditanácsot hívott össze sátrában. Meg is jelentek az urak egymás után; kit az álmából riasztottak, ki meg a város környéki csataterekről tért vissza sietve. Cesarini hófehér bíborosi stólában, nyakában hatalmas aranykereszttel jött kialvatlan szemekkel, de széles mosollyal az arcán. Hunyadi ezúttal sem adott az illemre, úgy, ahogy volt, vértől mocskos páncélban csörtetett be.

– Tovább kell indulnunk!

– Egyetértek – üdvözölte mosolyogva a nuncius. – Nem vesztegethetünk több időt. A Duna mentén török erődök sokasága vár még ránk, ha mindet ostrom alá vesszük, soha nem érjük el célunkat. Márpedig az egyesített keresztes flotta már ott várakozik a tengerszorosoknál. Menni kell nekünk is, menni tovább! Ma újabb levelet kaptam Cyriaco di Anconától. A Hellészpontosz és a konstantinápolyi szoros is biztosan a mi kezünkben van. A szultán nem törhet át!

Hunyadi legszívesebben keblére ölelte volna a bíborost.

– Erre igyunk, kardinális úr!

És erre ittak is.

A hadjárat eddigi kilenc napja alatt minden úgy alakult, ahogy eltervezték. Azaz csaknem minden. A sereg java még át sem kelt a Dunán, amikor Szilágyi Mihály könnyűlovasaival felprédálta a Timok völgyét. Lángba borultak a török falvak, városok, amerre jártak; az oszmánok mindenüket hátrahagyva ezrével menekültek dél felé. Szilágyitól is féltek, de tudták, hogy ahol Szilágyi megjelenik, ott hamarosan felbukkan Hunyadi is.

Őt pedig egyetlen török sem akarta bevárni.

S mivel pedig Hunyadi szigorú parancsba adta, hogy csak a törököket lehet halomra ölni, a völgy szerb lakossága lelkesen tódult a felszabadítók elé. Élelmet, utánpótlást olyan mennyiségben szállítottak a Dunán frissen átkelt hadnak, hogy újabb szekereket kellett megrakni, csak így tudták magukkal vinni a felesleget. De hogy Hunyadi öröme még teljesebb legyen, az átkelést követő harmadik napon jelentették neki, hogy a Timok-völgyi szerbek lerohanták a helyi szandzsákbég, Kümülüoğlu táborát, katonáit elkergették, lófarkas zászlóit elragadták. A bég fejvesztve futott Vratsa felé, ahol csatlakozott Mehmed Ferizbeyoğluhoz, Niğbolu99 bégjéhez. Az így Hunyadi seregének útjából kivont török erők óvatosan kerülve a további összecsapásokat, másfél napi lemaradással követték a magyar hadat, és folyamatosan tájékoztatták Halil nagyvezírt a sereg mozgásáról.

Hunyadi nem törődött velük, a székelyekkel és válogatott páncélos lovasaival félnapnyira a többiek előtt száguldva tört előre rendületlenül. Rohammal bevették Kladova városát, és már robogtak is tovább. A Duna kanyarulatait követve érték el Bodonyt, pontosan egy héttel azután, hogy átkeltek a vén folyón. A várost négynapi közelharc után foglalták el, irtózatos vérengzést rendezve a kétségbeesetten védekező törökök közt.

A vidini erődítménnyel, az Árpád-házi királyok utolsó Duna-menti végvárával azonban meggyűlt a bajuk. A törökök által jól körülárkolt, masszív falak ellen esélyük sem volt; Hunyadi utasítására nem hoztak nagyobb ostromágyúkat, faltörőket, mert csak lelassította volna őket.

Egyetlen céljuk maradt: mihamarabb elérni a törökök európai fővárosát, és kihasználva az anatóliai sereg távollétét, elfoglalni azt.

– Tudtátok, magyar barátaim, hogy dicső ősötök, a hun Attila király éppen ezer esztendővel ezelőtt rombolta le Vidin várát? Persze akkor még rómaiak védték, nem törökök.

Hunyadi most, a harc mámorának hatása alatt jólesőn vette tudomásul a hasonlítást. Már Vitéz is pedzegette néhányszor, hogy ezer esztendővel a nagy hun király után jött világra. S mivelhogy Attila dicső tetteit üstökös lángja jelezte az égbolton, hinni lehet, hogy Hunyadi megdicsőülésének eljövetelét is lángos csillag jelzi majd.

– Ha felhagyunk az ostrommal, arról is kell döntenünk – vette át kelletlenül a szót Ulászló –, hogy milyen irányba haladjunk tovább. Megvizsgáltattam tanácsadóimmal a kérdést…

No, erre már Hunyadi kezdte a homlokát ráncolni.

A király tanácsadói mostanra kizárólag lengyel urakból és egyházfőkből álltak. Szamatuly Vince, aki a törvény szerint már nem volt visegrádi várnagy, hanem őfelsége első testőre, Sbignew Olesnicki krakkói érsek, Mikołaj Lasoczki, a krakkói egyetem dékánja ott sugdostak egyre az uralkodó fülébe. Hunyadi nem kis rosszallással vette tudomásul, hogy akiket nemrég még legjobb barátainak tekintett, akikkel néhány éve még vállt vállnak vetve harcolt a Cillei-párti főurak ellen, most gyanakvással figyelték minden mozdulatát.

– És milyen megállapításra jutott felséged a tanácsadóival?

– Arra, hogy a legrövidebb utat kell választanunk. Őszentsége a pápa is arra int minket, hogy mihamarabb végezzük el küldetésünket.

– Vagyis? – kérdezte aggodalmasan Hunyadi.

Ulászló intett a bíboros apródjának, az olajos hajú olasz ifjúnak, aki már hozta is a földabroszt.

– Ha innen délnek fordulunk, hamar Szeredőce100 falai alá érhetünk. Onnan a Balkán-hágókon át összesen tizenöt nap alatt Drinápolyig jutunk.

A király ujjával mutatta a tervezett útvonalat.

Hunyadi hevesen tiltakozott.

– Hogy még egyszer a hegyekben érjen minket a tél? A kétezer szekerünkkel a csúszós, sziklás utakon? Annak nem sok értelme volna, felség. Tavaly már megpróbáltuk: a török könnyen eltorlaszolhatja előttünk a szorosokat.

– Hunyadi vajdának igaza van, uram – bólogatott Cesarini. – Inkább tartson az út néhány nappal tovább, de ne kockáztassuk a harci szekereket. Nem vagyunk sokan, attól tartok, a szekerek nélkül teljesen védtelenek lennénk.

Ulászló gyanakodva nézett a bíborosra, aztán Hunyadira. Hátradőlt székében, Olesnicki máris súgott valamit a fülébe.

– Mit javasoltok? Merre menjünk hát?

Hunyadi úgy a térképre bökött, hogy majd átszakította a vásznat.

– Hát erre, felség. Végig, a Duna vonalát követve. Legalább Nikápolyig sík terepen haladhatunk. Mindenképpen kikerülném a Zlatica-hágót… Itt, Nikápolynál már délnek fordulhatunk. Mi ennek a hágónak a neve?

– Sipka-szoros – felelte Grzegorz z Sanoka, a lwóvi érsek, ki a nevezetes hunyadvári keresztelő óta erősen neheztelt a vajdára.

– Akkor itt, a Sipka-szorosnál már rövid úton áttörhetünk. Onnan valóban négy-öt nap Drinápoly.

Cesarini arca boldogságtól ragyogott.

– Krisztus katonái! Akkor legyen ez a döntés! Reggel indulhatunk!

Ulászló felemelte a kezét.

– Még valami, urak! Őszentségének és a bíboros úrnak kérésére úgy döntöttem, hogy a hadjárat vezetését ezennel Cesarini pápai nuncius úrra bízom!

Dermedt csend támadt a sátorban. A bejelentés az érintetten kívül mindenkit felkészületlenül ért.

Hunyadi előrehajolt székében. Másfél napja nem aludt, azt hitte tán, nem jól hall.

– Felség?

– Úgy illő – magyarázta zavartan a király, s nem mert közben a vajda szemébe nézni –, hogy mivel ezt a hadjáratot őszentsége eszmei vezetésével hirdettük meg, s mivel őszentsége küldte a flotta gályáit a szorosokhoz, úgy a szárazföldi csapatok vezérlete is egyházi ember kezében kell, legyen.

Cesarini elvörösödött, magához intette az olasz ifjút.

– Paolo! A térképet!

Hunyadi lehajtotta fejét, hosszú, őszülő haja az arcába hullott, elfedve a friss sebeket, vágásokat.

Csend.

A lengyel urak zavartan krákogtak, Lasoczki elmélyülten kezdte tanulmányozni az elébük terített földabroszt, csak ne kelljen a vele szemben ülő magyar urak arcát látnia.

Ulászló halványan elmosolyodott.

– Feltételezem, Johannes, ez számodra nem jelent gondot. Hiszen mindig azt mondod, hogy semmit sem személyes dicsőségért teszel, hanem a kereszténység egyetemes üdvéért.

– Nem, uram – ingatta a fejét Hunyadi. – Legelébb is szegény magyar hazámért. És nem, nem jelent gondot. Katona vagyok.

– De urak – emelte fel mutatóujját Cesarini –, én tökéletesen megbízok Hunyadi úr katonai döntéseiben. Én nem vagyok katona… Bár jobban belegondolva egy hadjárat vezetése nem csak katonai kérdés…

– Hanem? – kérdezte morcosan Rozgonyi Simon püspök.

– Éppen te kérded, uram? Jelenlétünk elsősorban az eltévelyedett lelkek megmentéséről szól!

– Én meg azt hittem, azért jöttünk, hogy üssük a törököt! – a főkancellár nem is szándékozott leplezni csalódottságát. Talpra vergődött és elindult a sátor kijárata felé. – Ha nincsen más, én aludni térek, felség. Hunyadi meg én egész álló nap páncélban voltunk és törököt irtottunk, amíg a nuncius úr a sátrában zsolozsmázott!

– Püspök úr! – csattant fel Cesarini.

– Menjen csak! Nekem sincs több mondanivalóm – jelentette ki fagyosan a király. – Hajnalban tábort bontunk!

Cesarini talpra szökkent, és kezét tördelve táncolta körbe a vajdát.

– Kérlek, Johannes, ne vedd ezt személyes sértésnek. Én Krisztus urunk nevében, isteni parancsolatra fogom kiadni utasításaimat. Nem kell aggódnod…

Hunyadi lassan feltápászkodott, vérmocskos páncélja zörgött minden mozdulatára. Hirtelenjében megint fáradtnak érezte magát, s minden sebe jobban kezdett sajogni.

– Eminenciás uram – mondta alig hallhatóan. – Azok a gályák maradjanak a helyükön! Minden ezen múlik. Csak ez számít! Tovább megyünk, tovább harcolunk! De meg kell ígérned, hogy szövetségeseink nem csapnak be minket!

Cesarininek nem tetszett ez a letargikus hang.

– Kételkedsz a szavamban, vajda úr?

Hunyadi vállat vont.

– Húszezer keresztény lélek élete a tét. Mi mindent felteszünk a te szavadra! Mindent! Ne feledjed ezt!

Cesarini felhúzta az orrát.

– Reggel várjad parancsomat, vajda úr!

Hunyadi nemrégiben még a hadjárat főparancsnokaként101 lépett be a sátorba; immár „csak” mint erdélyi vajda és nándorfehérvári kapitány lépett ki onnan.

Hosszú időre csend borult a maradókra. Ulászló maga elé meredt, és a körmét rágta.

– Ennek meg kellett lennie!

A bíboros hirtelenjében nem tudta, mit is mondjon. Intett a lengyel uraknak, hogy hagyják magára őfelségével, amit azok vonakodva, de teljesítettek.

– Nem bízom benne – suttogta a király.

– Túlzóak aggodalmaid, uram…

– Eminenciás uram az egyetlen, aki bírja bizalmamat. – Ulászló felpattant és megragadta a bíboros kezét. – Félek… Nagyon félek…

– Na de felség…

– Hát nem érted? – az ifjú király szemében könnycseppek csillogtak. – Hunyadi az ellenséges területek szíve felé vezet minket! Nagyon kevesen vagyunk! Arra is kevesen, hogy az utunkba került váracskákat megvívjuk! A hátunk mögött máris ötezres török had masírozik! Előttünk a teljes ruméliai sereg zárja el az utat!

– Ne feledd, felséges úr, hogy amíg a szultán Ázsiában rostokol, addig minden esélyünk megvan a diadalra!

– Félek, Cesarini! Csak te menthetsz meg a végzettől!

A bíboros megrendülten ölelte magához az ifjút, s közben arra gondolt, hogy amint ideje engedi, többet kell foglalkoznia az uralkodó lelkével, mert szemmel láthatóan napról napra rosszabb állapotba került.

Később…

Most csak a hadjárat számít…

És…

Cesarini elmosolyodott.

Mostantól teljhatalma van; mostantól végre elkezdheti pásztori tevékenységét is.

Hajnalban a magyar had tábort bontott; az új fővezér, a pápai nuncius parancsba adta, hogy mostantól az útjukba kerülő ortodox templomok éppúgy lerombolandók, mint a muszlim mecsetek.

9.

RAHOVA, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, MINDSZENT HAVÁNAK 11. NAPJA

A sereg tovább hömpölygött kelet felé, a Duna vonalát követve. Rahova102 városához érve aztán elszabadult a pokol. Kamaka erődjét Hunyadi meglepetésszerű rohammal bevette, ám míg a magyar csapatok java része a menekülő törökök üldözésével foglalatoskodott, addig Cesarini összefogatta a városka ortodox papjait azzal a céllal, hogy rákényszerítse őket az egyedül üdvözítő római hit elfogadására.

Nem kis meglepetésére a bolgár papok – akik az imént még felszabadítóként köszöntötték a magyar csapatokat – makacsul megtagadták a hitváltásra felszólító parancsot. Cesarini kínos helyzetbe került, hiszen a lengyel és magyar urakat is odacsődítette a városka ortodox templomának udvarára, hogy mind szemtanúi lehessenek a dicsőséges conversiónak.

Zavarában a lehető legrosszabbat cselekedte, amit cselekedhetett: elrendelte a metropolita kínvallatását, hogy megtudja, vajh miféle sátáni sugallatra hallgatva tagadja meg a római pápa kizárólagos hatalmának elismerését, s vajh miért ragaszkodik még mindig a heretikus konstantinápolyi pátriárka tévtanainak követéséhez.

Kisvártatva a környékbeli bolgárok mind a templomhoz sereglettek, s előbb csak békésen kérlelték a magyar királyt főpapjuk kínzásának felhagyására, majd amikor látták, hogy Ulászló elrendeli a védőőrizet megerősítését, immár fegyverrel támadtak a templom környékén várakozó magyar csapatokra.

A pópa sajnálatos módon belehalt a kínvallatásba, mielőtt megbánhatta volna bűneit, és mielőtt megtérhetett volna az egyetlen, igaz hitet képviselő egyház kebelébe. A többi ortodox pap hamarosan követte a túlvilágra, Cesarini mind idegesebb parancsainak megfelelően. Erre a magyar és lengyel urak a fejüket csóválva hagyták faképnél a csuhás fővezért és királyukat.

Mire Hunyadi, Szilágyi, Dengelegi Pongrácz György az erdélyi bandériumok élén fáradtan megtért a törökök üldözéséből, csak fellázadt, elkeseredett bolgárokkal találkoztak, akik már messziről szitkokat kiabáltak feléjük.

Attól a naptól fogva a keresztes seregek semmiféle segítségre nem számíthattak útjuk során; a bolgárok éppúgy menekültek útjukból, mint a törökök.

10.

LAMPASACUS (LAPSEKI) SZIGETE, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444 SZEPTEMBERÉNEK UTOLSÓ NAPJAI

Eközben Cyriaco de Ancona, a pápa ügynöke Lampasacusnál, a Dardanellák egyik jól őrzött török kikötője előtt horgonyzott le bizánci kíséretével. Mivel a szultán rendkívüli utazásra feljogosító passzusával bírt, számára lehetővé tették a partraszállást azzal a feltétellel, hogy egyetlen konstantinápolyi katona sem teheti a lábát a szárazföldre.

A helyi török parancsnok a fermán ellenére is gyanakodva fogadta, és felszólította, hogy tekintettel a kialakult háborús helyzetre, jobban tenné, ha odébb állna. A tengerszorosban ugyanis ott cirkáltak az egyesített keresztény flotta hadigályái – persze csak azok, melyek nem hajóztak tovább Konstantinápolyba.

Hiába ágált a felszólítás ellen Ancona, bizonygatva, hogy csupán régi görög műemlékeket kíván megtekinteni, a szubasi hajthatatlan maradt.

– Nézzétek meg azokat a hajókat! Azért jöttek, hogy a szultán ne legyen képes átkelni a tengeren, és ne tudja megverni a hitszegő engürúsz hadakat! Itt talán már holnap harcok kezdődnek, a saját biztonságod érdekében uram, azt kérem, haladéktalanul távozz!

Ancona visszavitette magát a bizánci gályára, majd rövid habozás után engedélyt kért a pápai zászló alatt hajózó hadihajók admirálisától, hogy néhány percre a fedélzetre léphessen. Ser Alvision Loredano tájékoztatta a kialakult helyzetről, illetve arról, hogy tudomása szerint a Konstantinápolyba távozott négy gálya továbbra is a Boszporusz eltorlaszolását tekinti legfőbb feladatának.

A pápa ügynöke kétségbe vonta ugyan ennek hatékonyságát, mondván, négy gálya nem lesz képes elállni a török hadak útját, ha a Boszporusznál próbálnak majd átkelni.

Loredano széttárta karjait:

– Ez nem az én felelősségem, uram. A flotta megbontásáról egyedül Condulmaro bíboros döntött, az én feladatom pusztán abban merül ki, hogy a Hellészpontosznál ne hagyjak egyetlen katonákat szállító török hajót se átkelni. Ugyanakkor kérem, jegyezze fel, és írja meg őszentségének, hogy készleteink vészesen fogyatkoznak, és félő, hamarosan el kell hagynunk őrhelyünket, ha nem akarunk éhen és szomjan halni.

– Kérem, admirális, fontolja ezt meg! Az egész hadjárat sikere múlik azon, hogy az ön hajói itt maradjanak!

Loredano ismét széttárta karjait, és elköszönt Anconától, jelezve, hogy sürgősebb tennivalója is akad, mintsem hogy egy hóbortos műgyűjtővel társalogjon.

Ancona még napnyugta előtt továbbhajózott Alexius Dishypatos admirális kíséretében Imbrosz szigetére, hogy folytassa az antik világ csodáinak feltérképezését.

Loredano hajói pedig őrjáratoztak a szorosban.

11.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJÉNEK HATODIK HAVÁBAN103

A Muradye Palota tróntermébe lépve Mohamed azonnal szembesült vele, hogy immár nem mindenki tekinti regnáló szultánnak. Sem Halil pasa, sem Sehád ed Dihn nem keltek fel ültükből, még csak nem is köszöntötték; kizárólag saját bizalmi emberei, Zaganos és Ibrahim borultak le lábai elé.

Halil gúnyosan elmosolyodott, amikor felpillantott a kezében tartott feljegyzésből.

– Nocsak! Minek köszönhetjük a látogatást?

– Amíg az apám nem küld választ, én vagyok a birodalom törvényes ura. Viselkedj ennek megfelelően!

– Már nem vagy szultán. Lemondtál a trónról!

– De apámról még semmi hír. Addig…

– Mit óhajtasz, uram? Miben segíthetek?

Mohamedet elöntötte a düh.

– Hogy miben segíthetsz? Elment az eszed? Az engürúsz hadak közelednek Edirne felé, és te azt kérdezed, miben segíthetsz?

– Teljes mértékben kezemben tartom az események irányítását – felelte rendületlenül mosolyogva Halil. – A bégek és kádik megkapták az azonnali mozgósítási parancsot. Amilyen gyorsan csak lehet, feltöltjük a ruméliai hadak sorait.

– Na és mit kezdünk velük? Hová irányítjuk őket?

– Amíg a szultán nem érkezik meg, én vezetem a hadakat, mint fővezír. Ne aggódj, uram, meg fogjuk védeni a fővárost!

Mohamedet az bosszantotta leginkább, hogy tudta, mielőtt belépett volna, Halil késhegyig menő vitát folytatott Zaganossal és Seháb ed Dihnnel is. Jószerivel semmiben sem értettek egyet, és mivel a fővezír szavát egyiküknek sem kellett elfogadnia szultáni beleegyezés nélkül, félő volt, hogy eszük ágában sem lesz teljesíteni a parancsokat.

– Mit művelnek a katonáid a szeráj pavilonjainál?

– Ha lenne merszed kimenni a palotából, uram, magad is láthatnád. Árkot ásnak. Az egész várost megpróbáljuk körbevenni, ahol volt árok, ott kiszélesíteni, megmélyíteni. A Marica és a Tunzsa vizét belevezetjük az árokba. A falakat magasítjuk, hogy akár néhány héten át védeni tudjuk a várost, amikor ideérnek.

Mohamed meglepetten végigmérte a fővezírt.

– Ha nem tudnám, hogy menekülni akarsz, azt hinném, tényleg harcolni kívánsz!

Ez a megjegyzés láthatóan kibillentette magabiztosságából Halilt.

– Menekülni, uram? Ez sértő…

Mohamed Zaganosra pillantott; amit tudott, tőle hallotta.

– Tagadod-e, hogy te meg Sehád ed Dihn az összes vagyonotokat szekerekre rakattátok, és mindent Dimetoka várába szállítottatok?

Halil és a ruméliai beglerbég egymásra pillantottak, tekintetükből lerítt, hogy kellemetlenül érinti őket a számonkérés.

– De uram, kinek lenne az jó, ha a vagyonunk a gyaurok kezébe kerülne?

– Azt hittem, harcolni akarsz. Vagy már lélekben fel is adtad Edirnét? – Most Mohameden volt a gúnyos mosolygás sora. – Apám nem lesz boldog, amikor megérkezik.

Váratlanul kitárult egy ajtó, és idős, hajlott hátú férfi lépett be rajta. A veliaht még sohasem látta, de tartása egyértelműen elárulta, hogy köztiszteletben megőszült katonáról van szó.

Az öregember megállt előttük, meghajolt Mohamed felé, majd – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne –, Halil pasához fordult.

– Ellenőriztem az árkok ásását. Nem elég mélyek.

– Mindjárt utánanézek – felelte a fővezír.

– Térképet kérek!

Seháb ed Dihn maga terítette ki az öregember lábai elé a birodalmat ábrázoló földabroszt. Mind köréje gyűltek, a kíváncsiság még a veliahtot is oda hajtotta.

– Hol vannak most a hitetlenek?

– Itt. Niğbolu felé menetelnek. Valószínűleg már el is érték.

– Aferim! Ott elvesztegetnek majd néhány napot. Niğbolu falai erősek, ellen fognak állni Hunyadinak.

– Őszintén szólva azt hittük, Sofya felé vonulnak, nemes bég!

– Nem, Hunyadi tavaly ott megégette magát. A harci szekereik sík utakon képesek csak gyors előrehaladásra. Nézzétek! Itt próbálnak meg áthatolni a hegyeken!

Mindenki közelebb hajolt.

– A Sipka-szorosnál? Biztos vagy benne, nemes bég?

Az öregember kihúzta magát.

– Niğbolunál délnek fordulnak majd. Ha áttörnek ezen a szoroson, Kazanlaknál elárasztják a folyóvölgyeket, és azelőtt ideérhetnek Edirnébe, hogy befejeznénk az erődítési munkálatokat. Nagyvezír! Azt javaslom, minden erődet sorakoztasd fel ide, a szoros déli bejáratához. Nem merik betenni a lábukat a szorosba, ha felderítőik jelentik: csapataid őrzik a kijáratot. A hátuk mögött még mindig ott vannak a mieink?

– Kümülüoğlu és Ferizbeyoğluhoz bégek a nyomukban járnak ötezer szpáhival és akindzsivel. Azt a parancsot kapták, hogy ne bocsátkozzanak harcba, egy-, másfél napi útra lemaradva kövessék a gyaurokat.

– Aferim! Ez azt jelenti, hogy Hunyadi kénytelen lesz még keletebbre vezetni a csapatait. Márpedig ezzel értékes napokat veszít.

Mohamed alaposan megnézte magának az öreg által mutatott útvonalakat, és elérkezettnek látta az időt, hogy maga is beleszóljon a haditerv megalkotásába.

– De ha minden erőnket a szoroshoz vezetjük, északról védtelenek leszünk.

– Nem. Nézd, uram: keletebbre már csak Yambol felé ereszkedhetnek le. Addigra viszont Kazanlaktól visszahívhatjuk a csapatainkat, és a Tundzsa völgyében tartóztatjuk fel őket. A lényeg, hogy időt nyerjünk, amíg a fényes tekintetű padisah megérkezik az anatóliai hadakkal.

A beglerbég egyetértőn bólogatott.

– Azonnal indulok a ruméliai egységekkel.

– Allah óvja lépteidet!

Sehád ed Dihn mélyen meghajolt az öregember előtt.

Mohamed bosszankodva bámulta az ősz férfiút.

– Ki ez az ember? – súgta oda Zaganos pasának.

– Çavuş bég, uram! – felelte bizalmi embere. – Bajezid szultán hadvezére volt. Fiatalon részt vett a Niğbolunál megvívott csatában, midőn dicső hadaink szétverték a gyalázatos Sigismundus király hadait.

– Tehát csak egy veterán… – ingatta a fejét Mohamed. – Egy agyalágyult vénember… És mi mind azt tesszük, amit ő mond!

– Jó, ha hallgatunk rá, uram – motyogott Zaganos. – Őrá ugyanis mindenki hallgat. Egyedül rá…

Mohamed kénytelen volt elismerni, hogy ebben van valami. Az ő szava már nem sokat számít, Halil parancsait a többiek nem hajtanák végre.

A veliaht meghajolt az öregember előtt.

– Hálás vagyok neked, Çavuş bég, amiért mérhetetlen tudásodat megosztod velünk. Biztosíthatlak, hogy atyám sem lesz hálátlan!

A veterán hadvezér válaszra sem méltatta, intett Sehád ed Dihnnek, hogy kövesse, és együtt kisiettek a trónteremből.

Mentek, hogy ellenőrizzék az Edirne körüli védelmi munkálatokat.

Alig egy órával később bevágtatott az ostromra készülő városba Mahmud Kassaboğlu pasa, meghozva Murád közeledtének hírét.

Edirne utcáin pillanatok alatt elterjedt a csodálatos újság: Murád visszatér!

Az anatóliai sereg már közeledik!

Nem volt többé kétely, a reménytelenség napjai véget értek. Immár mindenki pontosan tudta, mi a dolga, mindenki megkétszerezte erőfeszítéseit. Seháb ed Dihn tízezer janicsárral erőltetett menetben megindult Kazanlak felé, hogy eltorlaszolja a Sipka-szoros kijáratát, Halil nagyvezír pedig tizenötezer válogatott harcossal – szintén erőltetett menetben – Konstantinápolyt megkerülve a Boszporusz európai partjához sietett.

Edirnében ezalatt lázasan folytatták a védelmi munkákat, de mostantól mindenki reménnyel telve várta az eseményeket.

Nem keltett különösebb feltűnést, hogy a várost körülölelő, frissen megásott vizesárokban egyik reggel egy ősz öregember holttestét találták meg. Szerencsétlent megkínozták, megvakították, és kitépték a nyelvét, mielőtt végeztek volna vele.

Bár azonosítani nem tudták, de mert megtalálása előtt egy nappal tűnt el a városból a köztiszteletben álló Çavuş bég, az edirneiek úgy vélték, az ő tetemére leltek. Mohamed veliaht megüzente a bég hozzátartozóinak, hogy mindent elkövet majd a tettesek kézre kerítésére.

De sajnos a gyilkosokat soha nem találták meg.

12.

NIKÁPOLY (NIĞBOLU), TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, MINDSZENT HAVÁNAK104 17. NAPJA

A harci szekerek a város határán sorakoznak fel egymáshoz láncolva, és órák óta lőtték az erőd falait. Egyhangú munka volt, egyedül Silkow izzadt bele a folyamatos újratöltésbe, a többiek csak a lábukat lógatták, és nézték, hogyan csapódnak be egymás után az ágyúgolyók.

No, nem mintha Nikápoly falainak sokat ártottak volna az Áldásosztó kőgolyóbisai. Vastag, magas falak voltak, jól körülárkolva. De hát valamit csinálni kellett, mégsem járta, hogy nyugtot hagyjanak a várba visszahúzódó török katonáknak. Volt belőlük nem kevés: legalább ezer szpáhi és ezerötszáz gyalogos vette be magát a falak mögé. S ami még ennél is nagyobb bajnak bizonyult, akadt vagy húsz, huszonöt ágyújuk is.

De az csak késő este derült ki, amikor Janik z Mečkova parancsára közelebb vonták a harci szekerek gyűrűjét, hátha az azokra szerelt houfnicék tüze lerombolja a védműveket. Ekkor aztán – egyik pillanatról a másikra – felbömböltek az addig alattomosan hallgató ágyúk a falakon.

Mire a többit megint hátrébb vonták, távolabb a veszedelmes tűzközelségből, legalább öt szekér lett oda, s másik hat rongálódott meg a török topcsik pontos találatai nyomán.

Most bosszulta csak meg magát, hogy a sereg nem hozott magával ostromszerszámokat, kővetőket, falzúzó ágyúkat. A harci szekerek lövedékei épp hogy csak elszálldostak a falakig, de a belső épületeket sehogyan sem érték el.

– Nincsen ennek semmi értelme! – dühöngött Silkow, mikor kidugta kormos képét a Békés szántóvető oldalsó ajtaján. – Én ugyan nem pazarlom tovább a drága lőport!

Matejčik vállat vont, de különösebb jelét nem adta, hogy zavarná a sziléziai nyílt parancsmegtagadása. Különben is kockát vetett Kinizsivel, és mint mindig, ezúttal is nyerésre állt.

Silkow leugrott melléjük, és bort löttyintett magának egy fakupába. A Nikápolyban zsákmányolt bor várakozásaikon felül ízletesnek bizonyult, noha Mečkova azt is parancsba adta, hogy az erőd elfoglalásáig senki nem vedelhet.

Lehet, hogy ez a parancs az összes többi szekérre vonatkozott, de nem a Békés szántóvető harcosaira!

– No, kölyök? Jobban vagy?

Lackó a hatalmas keréknek vetette hátát, és csak bágyadtan legyintett, immár ezredszerre, mikor ugyanezt a kérdést tették fel neki. Pedig nem volt jól, egyáltalán nem. A karja iszonytató kínnal sajgott, és az oldalát ért lándzsadöfés, melyet csak a rahovói csetepaté másnapján fedeztek fel, csaknem elfertőződött. Hajna valami erős illatú füvet dörzsölt a sebbe, aztán izgő-mozgó pondrókat rakott rá – mindkettő megtette a hatását, és a seb rohamosan gyógyulni kezdett.

– Egy korty bornak örvendeznék!

Silkow készségesen odanyújtotta saját kupáját. Lackó jól meghúzta.

– Csak ez az átkozott ágyúdörgés hallgatna már el!

Mert bár a sziléziai abbahagyta a hasztalan pufogtatást, a szekérlánc többi járműve szakadatlanul ontotta kőköpeteit, ezzel is igen gyorsan apasztva a muníció tartalékait.

– Ezt a várat se vesszük be soha! – morogta Kinizsi, miután immár harmadszorra gurított kettest. – Kár is az időt tölteni véle! Mióta Cesarini a fővezér, minden rosszabbul megy!

Lackó egyetértett a néhai molnárlegénnyel.

A sereg minden katonája tulajdon bőrén érezte a bíboros eszetlen utasításainak következményeit. Amint elérték Nikápolyt, Cesarini elrendelte, hogy kerítsék be a várost, de maradjanak veszteg, további utasításig senki ne indítson támadást.

Szerencsére mire ez a parancs elért volna Hunyadi páncélosaihoz, a vajda úr önhatalmúlag rohamra vezényelte őket. Mire pedig Ulászló dühödten visszarendelte volna az egész kompániát, a várost Hunyadi vértesei már meg is tisztították a törököktől. Nem is a várossal volt a baj, hitvány falai amúgy sem sokáig tartottak volna ki. Akinek esze volt, már az első lovasok felbukkanása előtt órákkal behúzódott az erődítménybe.105

Cesarini következő parancsa az volt, hogy le kell rombolni az elfoglalt városka házait, hogy ne zavarják az ostromra készülő sereget. Hiába ágált ez ellen Rozgonyi püspök, Szilágyi Mihály, de még a lengyel urak is, Ulászló hozzájárult a házak eltüntetéséhez. Mint kiderült, a bíboros legelébb az ortodox templomot tétette a földdel egyenlővé – azzal vélhetőleg a lelke is megnyugodott.

Hunyadi a környék felderítésére kérte magát, csak hogy ne kelljen végignéznie az ódon nikápolyi házak megsemmisítését.

Aztán, hogy akadály nem állta többé útjukat, a királyi bandériumok többször is rohamot intéztek a vár falai ellen.

A törökök játszva visszaverték őket.

Nikápolyba érkezésük harmadik hajnalán aztán meglepő látványra ébredtek; az erőd falairól eltűntek a törökök, s az egész környékre baljós csend telepedett. Talán, ha Hunyadi a közelben bóklászik, elkerülhető lett volna a baj, de így Cesarini volt az egyetlen, aki döntést hozhatott.

– Lássátok, keresztény testvéreim! A pogányok elmenekültek! Üres az erőd!

Ulászlót azonnal felköltötték, és mutatták neki a csendes falakat.

– Talán az éj leple alatt áteveztek a Duna túlsó partjára. Sok esélyük amúgy sem lett volna ellenünk! – vélte a király.

Cesarini hálaimát rebegett, és hatalmas keresztes zászlókkal előreküldött néhány itáliai és német lovagot. A külhoniak amúgy is egyre arra panaszkodtak, hogy a magyarok minden lehetőséget eloroznak előlük, s félő, hogy így nem nyílik alkalmuk hősiességük bizonyítására az egész hadjárat alatt.

Hát most itt volt az alkalom!

Vagy húszan odalopóztak az erőd kapujához. Azt félig nyitva találták; odabenn, a várudvaron füst gomolygott, de embereknek nyoma sem volt.

Az itáliai és német lovagok nekibátorodtak, behatoltak az erődbe. Kisvártatva ujjongva integettek le a többieknek a szélső bástyáról azzal a hírrel, hogy odabenn valóban nincsen senki. Erre az óvatosabbja is elkezdett beözönleni a várba; vélvén, hogy a törökök tán hátrahagytak ezt-azt maguk után. Már vagy ötszázan odabenn tolongtak, amikor az erőd hátsó, Duna felé eső fertályán tucatnyi szpáhi bukkant fel.

– Hohó, legények! Maradt itt még néhány! Vágjuk le őket!

A szpáhik után tódultak, ám erre a lovasok eltűntek a dunai bástyák alkotta belső várudvaron. A keresztény katonák utánuk özönlöttek – ebben a pillanatban a falak megelevenedtek, törökök bújtak elő rejtekhelyeikről, és nyíl- és dárdazáport zúdítottak a lent összezsúfolódott harcosokra. Felbömböltek az ágyúik is, mire mindenki észvesztve próbált menekülni.

De már késő volt…

A kapu bezáródott az orruk előtt.

Cesarini és a király borzadva hallgatták a csapdába esettek halálüvöltéseit.106

A negyedik napon a bíboros újabb rohamot rendelt el, de a törökök ezt is könnyedén visszaverték. A nikápolyi erőd szilárdan kitartott.

– Hol van Hajna? – kérdezte Lackó, miközben a csillagfényben fürdő vár látványában gyönyörködött. – Napnyugtakor láttam utoljára.

Kinizsi a sziléziaira vigyorgott.

– Ezek szerint nem is láttad, mivel díszítette fel a Békés szántóvetőt?

A fiú nem értette.

– Mutasd meg neki! – indítványozta Matejčik.

Kinizsi feltápászkodott, aztán fél kézzel szinte a hóna alá csapta Lackót.

– Tudod, Hajna imádkozik reggeltől estig, de azt hiszem, az ilyesmit rendre elmulasztja meggyónni…

A szekér túlsó oldalához értek.

Az oldalsó palánkot rögzítő lőcsre öt-hat levágott török fejet aggattak. Némelyiknek a nyakából az elmetszett erek csüngtek, a szemek kidülledve bámultak a semmibe.

– Híjnye… – A fiú nem igazán tűnt meglepettnek. – Hajna megint aratott?

– Ezek még a tegnapiak – legyintett Kinizsi. – Engem ugyan nem zavar, de ha Mečkova kapitány meglátja, megint megvonja egyheti boradagunkat!

– Na és? Majd lopunk bort, ahogy szoktunk – vont vállat Lackó, és visszaballagott a másik oldalra.

– Meg sem lepődsz? – kérdezte Silkow csalódottan. – Néhány hétig szolgált velünk egy morva kölyök, az amikor először meglátta Hajna koponyáit, elájult szegény.

– Láttam ennél cifrább dolgokat is – felelte a fiú visszahuppanva a kerék tövébe. – Tokatban egy vak gagauz szemgolyókkal teli üvegcsével mászkált a karavánszeráj környékén. Azok szemgolyóit gyűjtötte össze, akik állítólag megvakították…

– Szemet szemért…

– Pontosan. Konyában egy karamán asszony sorra levágta azon férfiak…

– Jól van, elég – intett Matejčik. – Elhiszem, világlátott ember vagy.

A szomszédos szekereken újra felbömböltek az ágyúk, rázkódtak, reszkettek, fojtogató lőporfüstöt eregettek az éjszakába.

Süvítés…

A vár falaiba tompa dördüléssel csapódtak be a lövedékek.

– A hétszentségit! – morogta Kinizsi. – Itt van Szilágyi!

Lackó összerezzent, s önkéntelenül is behúzódott a szekér árnyékába.

Jól tette, mert mint kiderült, nem Szilágyi volt az, hanem Hunyadi János. Páncélban sétált kifelé a táborból, léptei zörögtek, csörögtek a fűben. Amikor már egészen közel ért, Kinizsi odaszökkent hozzá.

– Vajda uram! Meghívhatlak egy kupa borra?

Hunyadi szelíden mosolygott.

– Köszönöm, István. Talán majd visszafelé jövet.

Kinizsi abba az irányba pillantott, amerre a vajda tartott. A várostól el, ahol parlagon hagyott mezők húzódtak a feneketlen éjszakában.

– Egyedül, kíséret nélkül? S ha valaki meglapul a sötétben? A környék hemzseg a töröktől.

Hunyadi fáradt legyintéssel válaszolt.

– Nincs ott senki, csak kísértetek.

De Kinizsi már fel is kapta irdatlan csatapörölyét.

– Én azért a biztonság kedvéért veled megyek, uram. Ne kísértsük a sátánt, mert még fel talál ébredni!

A vajda vállat vont és ballagott tovább az éjszakában, Kinizsi meg követte, mint az árnyék.

13.

Hűvös volt az éjszaka, a holdfényben a Duna ezüst szalagja tekergőzött nyugatról keletre. Itt, fentebb, ahol lankás dombok hátán baktattak végig, oly sötét volt, hogy minden lépésükre vigyázni kellett, nehogy gödörbe lépjenek.

Elöl Hunyadi páncélja zörgött, Kinizsi a hangot követte, hanyagul vállára vetett harci pörölyével.

Aztán a vajda úr egyszeriben megtorpant, fél térdre ereszkedett és beletúrt a földbe.

– Tudod, miért nem szántják be ezt a mezőt a parasztok? – kérdezte.

Kinizsi letelepedett melléje a hideg földre.

– Nem, uram. Rossz tán a föld?

– Nincs ennek semmi baja. Dús, kövér föld ez. Sok vér öntözte.

A molnárlegény értetlenül körbebámult a sötétben.

– Csatatér?

– Az. Majd ötven éve Zsigmond itt verekedett Bajezid szultánnal. Itt, ezen a mezőn harcolt az apám is. Itt halt meg a nagyapám…

Szél süvített a dombok felett, Kinizsi megborzongott a hallatán.

– Sok tízezer ember veszett itt, ezen a mezőn… Magyarok, franciák, burgundiak… németek, oláhok, kunok…

– Hát megvertek minket azok az istentelen törökök?

– Meg bizony, István. A király is csak nehezen élte túl azt a napot… A Dunába ezrek és ezrek futottak, hogy az életüket mentsék. Azt hitték, hogy a keresztény gályák majd a fedélzetükre veszik őket… De csak kevesek voltak ilyen szerencsések…

Kinizsi babonás ember lévén szaporán hányta magára a kereszteket.

– Azt mondják, vajda úr, hogy az elhagyatott csatamezőkön hallani lehet a leöltek lelkeinek zokogását.

Hunyadi újra belemarkolt a földbe, és vaskesztyűs kezét a magasba tartotta, aztán szétszórta a rögöket a szélben.

– Ha akkor sikerült volna, István… Ha akkor, azon az ötven évvel ezelőtti napon, itt, ezen a mezőn legyőztük volna őket… Akkor mi már úgy növünk fel, hogy hírből se hallunk a törökről. El tudod azt képzelni?

Kinizsi komoran rátámaszkodott a pöröly nyelére.

– Nekünk, szegény embereknek akkor se lenne különb, már ha meg nem sértelek, vajda úr…

– Igen – Hunyadi teleszívta tüdejét az éjszaka hűvös levegőjével. – Emlékszem, mi történt veled. Aztán megfogadtad a tanácsomat? Újra megnősültél-e?

Kinizsi elvigyorodott a sötétben.

– Megfogadtam a tanácsod, vajda úr.

– No és?

– Ankó a neve. Falumbéli. Takaros leány. Kedvemre való. Új malmot építettem, beköltöztünk. Mire hazamegyünk ebből a hadjáratból, Ankó már megszüli az elsőt.

– Nocsak! Ennek szívből örvendek, István!

– Ha fiú lesz, Palkónak fogják hívni, ha leányka, Orsolya lészen.

Hunyadi szemmel láthatóan jobb kedvre derült a hír hallatán, aztán egyszeriben megint elkomorult. Eszébe jutott az ő Lackó fia.

– Csontok hevernek alattunk, István. Ezrek, tízezrek csontjai… Valahol itt alussza álmát a nagyapám is.

– Ki tudja, a mi csontjaink hol porladnak majd…

– Hol, hol? Hát majd otthon – pirított rá Hunyadi. – Amíg van, ki vár haza, ilyesmire ne is gondoljál!

– Igaz, uram!

Hosszan imádkoztak. Hallgatták a szél süvítését. Éppen olyan volt az a süvítés, mintha a föld alól zokogtak volna fel a rég holt vitézek.

Aztán Hunyadi feltápászkodott.

– Ideje aludni térni. Holnap hosszú nap lesz megint.

Visszaballagtak a táborhoz.

Az ágyúk éppen akkor hallgattak el végleg, amikor elérték az összeláncolt harci szekerek vonalát. Hunyadi felhajtott egy kupa bort a Békés szántóvető katonáival. Név szerint ismerte valamennyit, egyet kivéve.

– Hol a csudában van a kölyök? – dohogott Kinizsi. – Szívesen megmutattam volna, vajda uram! Úgy verekszik, akár egy ördög. Ejh! Hová tűnt?

De a nemrég előkerült Hajna meg Pero csak vállat vontak.

Amikor zuhogni kezdett az eső, Hunyadi elköszönt és aludni tért.

Sokat nem aludhatott, mert néhány órával éjfél után felköltötték: a Duna túloldaláról megérkeztek az oláh lovasok, hogy csatlakozzanak a keresztény sereghez.

Vlad Dracul vezette őket.

14.

BOSZPORUSZ-SZOROS, KONSTANTINÁPOLY
A. D. 1444, OKTÓBER 14.

– Itt próbálnak majd átkelni, admirális úr! A fejemet tenném rá, hogy nem a Hellészpontosz lesz a céljuk, hanem a Boszporusz! A tengerszoros itt a legkeskenyebb, és sajnos mindkét oldalon török erődök védelmezik a partot.

Waleran de Wavrin admirális, a burgundiai flotta főparancsnoka aggodalmas pillantást vetett a Vasquez által mutatott komor erődítményre. Az ázsiai oldalon tekintélyt parancsoló bástyák magasodtak közvetlenül a parton és a stratégiailag ideálisnak tekinthető magaslaton egyaránt. Zömök falak vezettek felfelé, nyilvánvalóan itáliai várépítő mesterek munkáját dicsérve.

– Mi a neve ennek az erődnek?

– A törökök Anadolu Hisarınak nevezik, Ázsiai várnak.

– Olaszok építették?

– Genovaiak, uram. Számukra a biztonságos áthaladás a Fekete-tengerre létkérdés. Az ottani kereskedelmi telepeik ellátása… Bajezid szultán parancsára lerombolták Uránusz templomát, és annak romjaira emelték ezt a borzalmat…

– A gyomrom fordul ki a genovai kutyáktól! – De Wavrinnak nem volt szokása az ilyen otrombaság, de most beleköpött a tengerbe.

A Jean sans Peur keservesen igyekezett tartani pozícióját, de a tengerszorosban oly erősnek bizonyult az áramlás, hogy a százhetven evezősnek minden erejét meg kellett feszítenie, hogy tartani tudják a hajó pozícióját.

– A túlparti erőd kisebb – az admirális megtörölte kendőjével gyöngyöző homlokát. A láz, ami a gálya gyomrában összezsúfolódott evezősökön erőt vett, rajta is kiütött – pontosabban mindenkin, aki nem vedelt egész nap bort. – Az a szerencsénk, uraim, hogy a törököknek nincsenek ágyúik. Így még mindig megakadályozhatjuk az átkelésüket.

Pedro Vasquez de Saavedra lovag, Gauvain Quiéret és Martin Alfonso de Oliveira fölöttébb borús képpel pislogtak erre is, arra is.

– A tenger itt nincs háromszáz öl széles!107 Az áramlás nagyon erős. – Quiéret az erődök előtti öblökre, kikötőkre mutatott. – Ha valóban itt próbálnak átkelni, pokolian nehéz dolgunk lesz, uram. Az ár elsodorja a gályáinkat. Most is szakadatlan eveznek az embereink, fertályóra múlva képtelenek lesznek itt tartani a hajót, mert kimerülnek, és az ár visszasodor minket Konstantinápoly felé. Itt aztán bajosan fogunk navigálni.

Oliveira lovag, akit de Wavrin kinevezett a tüzérek felügyelőjének, egyre a fejét csóválta.

– Ahhoz, hogy lőni tudjuk a partokat, orral irányba kellene fordulnunk, uram. Az ágyúk nem mozgathatók. A szűk szorosban még ez a négy gálya is nehezen forgolódik, hát még ha a többi is itt lenne!

– Pedig éppen azt akartam javasolni, hogy hívjuk ide Loredano gályáit a Hellészpontosztól – morogta Willem van Cettendijk. – Ez a hat hajó nem lesz képes ellátni a feladatát. Mi van, ha följebb vagy lejjebb kísérlik meg az átkelést?

Az admirális a mellettük forgolódó gályákra pillantott. A másik burgundiai, a két raguzai gálya és a Konstantinápoly császára által melléjük rendelt két dromon egymást kerülgetve szerencsétlenkedtek a szorosban. Szembetűnő volt, mennyire nincsenek összeszokva, mennyire kiszámíthatatlan még egymás számára is a mozgásuk.

Az admirális lehunyta a szemét, igyekezett úrrá lenni feltörő köhögőrohamán. Egészen idáig enyhe időben hajóztak, de most hűvös, kellemetlen szél söpört végig a Boszporusz felett.

– Készüljetek! Ha Vasqueznek igaza lesz, és valóban itt próbál átkelni a szultán, kemény küzdelemre számíthatunk. De Krisztus nevével harcba indulva diadalmaskodni fogunk! A törökök legfeljebb az öklüket rázhatják majd felénk mindkét partról. Nincsenek ágyúik. Ha még egy kis szerencsénk is lesz, a szél eláll, és akkor navigálni is könnyebb lesz…

A többiek nem mondtak erre semmit.

Mindenki ment a dolgára.

Délutánra feltámadt a szél, estére pedig viharossá fokozódott.

A hat keresztény gálya evezősei sorra hullottak ki az evezőpadokról, nem bírták az egész napos megfeszített munkát.

De Wavrin éppen kiadta a parancsot, hogy hagyják abba, engedjék visszasodródni a hajókat Konstantinápoly biztonságos kikötőjébe, amikor az ázsiai parton felbukkantak Murád szultán anatóliai csapatai.

Az előőrsök komótosan leereszkedtek a víz széléhez, és sátrakat vertek fel az Anadoli Hisarı közelében, a Güksü folyó torkolatánál.

Jöttek, egyre csak jöttek.

Az admirális elsápadt.

Azonnal jeleztek a raguzai és konstantinápolyi gályáknak, hogy mindenki tartsa a pozícióját.

Az éjszaka keserves munkával telt, a hat hajóból négy mindig a török erődök között igyekezett maradni, míg a másik kettő távolabb lehorgonyozhatott, a part közelében. Éjfélkor a szél tovább erősödött.

Murád szultán nem sokkal hajnal előtt ereszkedett le a hegyet uraló erődből a part menti védművekhez. Díszes sátorpalotáját az öbölben állították fel. A láztól legyengült admirálisnak napkeltekor jelentették, hogy az ázsiai oldalon tevéket terelnek le a hegyi utakon a partra, és szemmel láthatóan ágyúöntő műhelyt rögtönöznek az erődítmény melletti mezőn. Az Anadolu Hisarı bástyáin ugyanakkor láthatóvá váltak a török zarbuzánok, s mellettük a topcsik színes turbánjai rikítottak. A csauszok egész éjjel lőport cipeltek fel a várba.

Ezzel egy időben az európai oldalon Yenihisar vára mellett felbukkant Halil pasa tizenhétezresre duzzadt török serege.

15.

A fővezír elégedetten táncoltatta lovát a Yenihisar külső falai mellett. Ha akar, át is integethetett volna az anatóliai hadtest parancsnokának, Karadzsa beglerbégnek. Most, hogy látta a bíborszínű szultáni sátrat, egyszeriben megnyugodott.

Murád megérkezett!

Allah velünk van! Győzni fogunk!

Kimerült volt, az elmúlt napok megpróbáltatásai nyilvánvaló nyomokat hagytak arcán, de mit számítottak most a ráncok, a táskás, kialvatlanságtól véreres szemek!

A ruméliai sereg örömittas rivalgással köszöntötte a had ázsiai részét. Azok üvöltve válaszoltak, a Boszporusz felett félelmetes visszhang verdesett.

– Megérkeztek a genovaiak, uram! – jelentette a szpáhik agája.

– Vezessétek elém őket! Ágyúkat hoztak?

A tiszt elvigyorodott.

– Majd’ a városfalakig érnek a szekerek, uram!

A három jövevény hajlongva közeledett a fővezír felé. A sátor még nem állt készen, Halil nem fogadhatta illő módon fogadni őket, de tudta, mi a dolga: ölelésre tárta karját, mintha szívbéli jó barátjai lennének a keresztények.

Johannesz Archmiteosz, és a két genovai, Francesco Draperio és Raffaele Castiglione viszonozták csókját.

– Nem akadályozták, nem késleltették az utatokat? – kérdezte a fővezír mosolyogva.

Draperio csak legyintett.

– A jóindulat pénz kérdése, nagyuram. A városban mindenki megkapta a szokásos baksisát, a császári őrség parancsnoka, a fegyvermesterek, az udvar hivatalnokai… Így aztán mondhatom, nyugodt utunk volt.

– Az ágyúk?

– Ötvenet vásároltam össze, de engedelmeddel csak harmincat szállítottam le. A többi oly hitvány, hogy nem mertem őket rendelkezésedre bocsátani.

Halil magában hálát adott Allahnak. Harminc ágyú! Ennyivel játszva ripityára lőhetik a hitetlenek hajóit, melyek nem átallnak itt cirkálni az orruk előtt!

Kezdett minden megnyugtatóan alakulni; Mahmud Kassaboğlu tegnap kézbesítette a szultán legfrissebb rendelkezését.

„Őrizd a túlsó partot, én tartom az anatóliai oldalt, s a te oldaladon annyi ágyút állíttass fel, amennyit csak tudsz, és én is így fogok cselekedni az anatóliai parton. Amikor tűz alá vesszük a gyaurok hajóit, ágyúgolyóink a szoros közepén csókolózzanak össze, és halálos csókjaik pozdorjává zúzzák az alantas kutyák gályáit.”

– Aferim! Harminc ágyú elegendő lesz, kedves barátom! Allahra mondom, igazán jó tudni, hogy ilyen megbízható üzletfeleink vannak! Beszámolok majd a szultánnak áldozatos munkátoktól, és biztosíthatlak, hogy a fényes tekintetű padisah elégedett lesz veletek!

Raffaele Castiglione mélyen meghajolt a nagyvezír előtt.

– Kérlek, pasa, tudasd a fényes tekintetű padisahhal, hogy Genova továbbra is a Török Birodalom alázatos és hálás barátjának tekinti magát. Kérlek, említsd meg neki azt is, hogy a Genovai Köztársaság semmilyen módon nem vett részt a velenceiek által szervezett kalandor vállalkozásban.

– Úgy lesz, kedves barátom. Lőpor? Ágyúgolyók?

Castiglione cinkos mosolyt villantott Johannesz Archmiteoszra.

– Szerencsére akad Konstantinápolyban egy barátunk, aki egyelőre nem kívánja felfedni magát, de roppant szoros kapcsolatokat ápol a császári udvar arzenáljának vezetőivel. A lőpor egyenesen onnan származik, igaz, tekintettel a szoros szállítási határidőre, meg is kérték az árát.

– Most nem alkudozunk – mosolygott Halil pasa. – Szultánomnak, a legyőzhetetlen Murádnak volna még egy kérése, kedves barátaim! Amint látjátok, a velencei és engürúsz108 hajók elzárják előlünk a szabad átkelés lehetőségét.

A két genovai cinkos pillantást váltott egymással.

– Mi is éppen ezen a bosszantó akadályon törtük a fejünket, nagyvezír! Volna ezzel kapcsolatban egy újabb, egy rendkívül vonzó üzleti ajánlatunk, uram. Ha méltóztatnál minket meghallgatni!

Halil lehunyta a szemét; alapvetően bizakodó alkatnak tartotta magát, de arra álmában sem számított, hogy minden ilyen egyszerűen megoldódik.

– Csupa fül vagyok!

És a két genovai már mondta is…

16.

BOSZPORUSZ-SZOROS, KONSTANTINÁPOLY
A. D. 1444. OKTÓBER 15.

A tompa novemberi napsütésben a gályák fedélzetéről a keresztény katonák tisztán látták, hogy a törökök ágyúkat görgetnek a partra. A két oldalról legalább nyolcvan ágyúcső meredt egyenesen rájuk.

Waleran de Wavrin köhögve, lázzal küszködve magára öltötte páncélját, és elrendelte a teljes harci készültséget.

A gályák fedélzetére döbbent csend telepedett. Az egyre gyűlő török sereg látványa nyomasztóan hatott mindenkire, azt pedig elképzelni sem tudták, mi történik, ha elkezdik lőni őket.

Erre sem kellett sokáig várniuk.

Nemsokára eldördültek a két parton és a két erődben felállított török ágyúk.

A szoros felett fülsiketítő robaj visszhangzott, a lőporfüst gomolyogva burjánzott az ég felé.

Süvítés…

Az első kőgolyóbisok ártalmatlanul suhantak el a gályák között, és csobbantak a tengerbe, szökőkútszerű krátert keltve.

Halil pasa lelovagolt a partra, és elmélyülten szemlélte a topcsik munkáját. Saruça aga válogatott szitkok kíséretében igyekezett pontosabb célzásra késztetni embereit. Nem is sikertelenül: a következő sortűz néhány lövedéke immár célba talált.

A sors akaratából elsőként a két konstantinápolyi gályába csapódtak az ágyúgolyók. A gerendák recsegve-ropogva törtek, a kötelek elpattantak, és mindkét hajón fájdalmas sikolyok jelezték, hogy sérültek is vannak.

A topcsik diadalittas üvöltésére a túlsó parton megdördülő ágyúk feleltek.

Süvítés…

Ezúttal az egyik burgundiai hajót találták el.

A gályák fedélzetén eszelősen rohangáltak a katonák, számszeríjászok és íjászok igyekeztek lőállást elfoglalni; a tüzérek az orrbástya ágyúihoz futottak abban a reményben, hogy a szinte már viharos széllel és az erős áramlással megküzdve a kormányosoknak sikerül a hajók orrát a part felé irányozni.

Újabb dördülések.

Újabb találatok.

Nem sokkal később Waleran de Wavrin admirálisnak jelentették, hogy immár két halottjuk van.

17.

Halil pasa ujjongva figyelte a topcsik munkáját, és bízott benne, hogy a túlsó partról a szultán is szemtanúja mindannak, ami történik. A szoros felett vágni lehetett a füstöt, úgyhogy Saruça kénytelen volt szüneteltetni a tüzelést.

– Amíg itt őrzöm a partot az ágyúimmal, addig nem kell az ellenséges hajókkal törődnöd, nagyvezír! – borult a földre Halil érkeztére a topcsi-basi. – Itt egy madár sem szállhat át úgy, hogy el ne tüntessük az égboltról. A fényes tekintetű padisah holnap nyugodtan hajóra szállhat és átkelhet seregével!109

Mire a füstfelhő eloszlott, megnyugtató kép tárult a törökök szeme elé. A keresztény gályák csaknem egymásnak futottak, most igyekeztek ellökni a már megrongálódott konstantinápolyi hajót az egyik raguzaitól. Jól látszott, hogy majd minden gálya sérüléseket szenvedett; a burgundiai lanternas jobb oldali evezősorának egy részét szétzúzta egy ágyúgolyó.

– Allah velünk van ma! – emelte karját az ég felé Halil.

Lovát a part felé táncoltatta.

A túlparton ott állt Murád szultán, és elégedetten figyelte a hitetlenek hajóinak vergődését.

Halil pasa intett neki.

És a szultán mosolyogva visszaintett.

18.

– Súlyosak a károk?

A fedélzeten teljes volt a káosz; a tatnál, az admirálisi kabin előtt egy őrjöngő velencei számszeríjász fetrengett. Lábát letépte egy ágyúgolyó, és oldalából is kiállt egy deszkadarab.

Az admirális köhögve átlépett a vérző férfin, és a kötelekbe kapaszkodva próbálta megőrizni egyensúlyát. Tengerészek és sisakos katonák csörtettek el mellette, a corsia peremén egy burgundiai lándzsás üvöltözött torkaszakadtából.

– Az egyik konstantinápolyi gálya irányíthatatlanná vált, uram – jelentette Vasquez. Ő volt az egyetlen, aki meg tudta őrizni nyugalmát a Jean sans Peur fedélzetén. Jobbjában pallost szorongatott, baljában egy fejszét, mintha máris arra készülne, hogy a törökök csektereiken intéznek rohamot a hat magatehetetlen gálya ellen. – Mindkét partról lőnek minket!

– Maradjunk középen! – hörögte de Wavrin.

– De uram, itt a legerősebb a sodrás!

– Közelebb akarsz tán menni a parthoz?

A kasztíliai nemet intett fejével.

– Eljött a pillanat, Pedro! A törökök nemsokára meg fogják kísérelni az átkelést!

– Nem tudjuk tartani a pozíciónkat, admirális!

– Tartanunk kell!

Vasquez szentségelt magában, és faképnél hagyta de Wavrint, lerohant a fedélközbe. Az oldalsó traktusokban buonavoglik és galeottik110 feszültek az evezőrudaknak. Szakadt róluk a víz. Ahogy a lovag belépett a bűzös helyiségbe, kétségbeesett tekintetek fordultak felé.

– Ütközet lesz, capitán?

– Menekülnünk kell?

Vasquez nemet intett, és a keskeny pallón odaevickélt, ahol az egyik török ágyúgolyó átszakította a gálya oldalfalát. A találat víz felett érte a hajót, de így is szétzúzott két evezőpadot, súlyosan megsebesítve három galeottit. A kőgolyóbis kettéhasadva ott hevert a padsorok között.

Verejtékben úszó, dögletes bűzt árasztó férfiak pislogtak a kasztíliaira.

– Sokan vannak, capitán?

– Hol a többi hajónk?

– Úton vannak már?

Vasquez nem törődött velük, felrohant a fedélzetre. Az admirális az orrbástya tövében állt és a magatehetetlenül a part felé sodródó konstantinápolyi gályát figyelte. Ott állt mellette a burgundiai flotta teljes vezérkara.

– Fel kell vennünk őket! – mondta Dierdik van Vienne. – Ha a hajón maradnak, végeznek velük!

A sodródó gályáról máris tucatjával ugráltak a hideg vízbe tengerészek, evezősök, tisztek egyaránt. A dromon kissé oldalára fordult, ahogy az Anadolu Hisarı bástyáján eldördülő török ágyúk újra és újra megsorozták. A gálya fedélzetéről faforgács, szerteröppenő deszkadarabok záporoztak az égbe.

Újabb sortűz, és az orrbástya gyakorlatilag eltűnt az aláhanyatló árboc romjai és a vitorla szakadozott cafatai alatt.

– Isten legyen irgalmas hozzájuk!

A konstantinápolyi hajó immár közvetlenül a szultán bíborszínű sátra felé sodródott. De Wavrinnak eszébe ötlött, hogy vajon akad-e egyetlen eltökélt, önfeláldozásra kész bizánci a hajón, aki ilyen közelségből megpróbálja elsütni a gálya ágyúit, de aztán rájött, hogy azok az ágyúk már bizonnyal nem használhatók.

Újabb sortűz dördült az erőd falairól, s a találatok nyomán a dromon több léket is kapott, lassan forogni kezdett saját tengelye körül. Aki eddig a csodában reménykedve kitartott, most az is vízbe vetette magát. Az úszni nem tudók deszkadarabokba kapaszkodva próbáltak visszavergődni a szoros belseje, a többi hajó felé.

– Végük van! – mormolta De Wavrin.

A szél újult erővel süvített végig a Boszporusz felett, és a tengerár néhány perc alatt elsodorta a vergődő férfiakat – csak négyen, öten érték el a legközelebbi gályákat. A partra sodródott dromon megfeneklett a sekély sziklákon.

– Attól tartok, uram, el kell innen tűnnünk – hebegte Jean Bayart, és szájának remegése elárulta, hogy komolyan is gondolja, amit mond.

– Soha! – az admirális kihúzta magát. – Őszentsége parancsára azért vagyunk itt, hogy feltartóztassuk a szultánt. Mégis mire számítottatok? Sétahajózásra?

– Semmiképpen nem arra, uram, hogy mártírhalált haljunk a semmiért!

– A semmiért? Ha a törökök itt átkelnek, a magyar had egyenesen a halálba menetel!

– Inkább ők, mint mi!

De Wavrin végigpillantott emberein.

Úgy látta, a kincstárnoktól eltekintve a többiek kellő elszántsággal tűrik a halál nyilvánvaló közelségét.

Fejük felett újabb ágyúgolyók süvítettek el a raguzai gályák felé. Egy pillanatra mindannyian lehúzták a fejüket.

– Jean, Gauvain! Átszálltok a Sveti Stefanra! Hajózzatok vissza Konstantinápolyba, és szólítsátok fel a császárt, hogy azonnal támadja hátba a törököket a szárazföldön. Ha nem hallgattatja el az ágyúikat, végünk van! És akkor a magyaroknak is végük!

Bayart kincstárnok megkönnyebbülten iramodott a gálya egyetlen csónakja felé.

– Reggelre visszaérünk – sóhajtotta Quiret. – Kérlek, uram! Addig tartsatok ki!

Az admirális megölelte a francia lovagot, aztán magához intette Pinchon hajókáplánt.

– Imádkozzunk, atyám!

A lovagok fél térdre ereszkedtek, és rebegni kezdték a Miatyánkot.

Fejük felett irdatlan kőgolyók zúgtak el.

19.

NIKÁPOLY (NIĞBOLU), TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, MINDSZENT HAVÁNAK 18. NAPJA

Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa ujjongva igyekezett vissza utazóbatárjához, hogy felébressze írnokát. A szakadó esőben felemelte csuháját, miképp a parasztasszonyok emelgetik szoknyájukat, hogy ne legyen az alja sáros, de a vigasztalanul zuhogó esőben hófehér stólája majd derékig bemocskolódott.

A bíboros mégis ujjongott, mert a havasalföldi vajda érkezésével jelentősen megerősödött a sereg, s ujjongott azért is, mert Vlad Dracul jövetelével jelentősen csökkenhet Hunyadi befolyása. A bíboros bekukucskált a batár ablakán.

– Paolo! Paolo, itt vagy?

Az olasz ifjú egy éve csatlakozott Cesarinihez, s eddig lelkesen kísérgette mindenhová, most azonban a padlón nyöszörgött.

– Nem vagyok jobban, uram! Láz gyötör!

– Most akkor is jönnöd kell, Paolo! Szeretném, ha feljegyzéseket készítenél mindarról, ami a haditanácsban elhangzik. Utólag ne legyen vita, ki milyen álláspontot képviselt…

– Miért kell haditanácsot tartani? – kérdezte az olajos hajú fiú elcsukló hangon. – Hadrianapolis még messze van…

Cesarini elvigyorodott, hájas arcán kisimultak a ráncok.

– Megérkezett Vlad Dracul, Wallachia fejedeme! No, jöjj! Aztán majd alhatsz tovább!

Paolo szédelegve összeszedte íróeszközeit, és követte a bíborost a sártengerré vált ösvényen. Nikápoly házainak romjai között baktattak, s közben elhaladtak a sebtiben felállított ispotály mellett. Paolo émelygett a rettenetes bűztől, s amikor megpillantotta a kirurgus sátra mellé, a latrinába hajigált levágott kezeket, lábakat, nem bírta tovább, hétrét görnyedve hányi kezdett.

– Jól van, hányj csak, édes fiam! Ilyen a háború! De meglásd, amikor majd diadalmasan megpihenünk Konstantinápolyban, minderre mosolyogva gondolsz majd vissza!

A király sátra a tábor kellős közepén állt, s biztonságára több száz vértes vigyázott.

Odakünn havasalföldi lovasok álldogáltak, beszélgetésbe elegyedve az erdélyi oláh kenézekkel. A hadjárat eddigi tanulságait taglalták, legalábbis ahogy Paolo ki tudta venni szavaikból. Már korábban felfigyelt rá, hogy az erdélyi vlachok nyelve saját olasz nyelvére emlékeztet. Cesarini erről úgy vélekedett, hogy az oláhok, akik magukat újabban románnak nevezték, minden bizonnyal éppúgy a dicső római ősök leszármazottjai, mint ők maguk, rómaiak.

De ezen már Paolo Lampanessa erősen elcsodálkozott, mert a nyelv ugyan hasonlított, de ezek a ferde szemű, sötét képű vlach lovasok inkább emlékeztettek kunokra, vagy akár törökökre, semmint Romulus és Remus büszke örököseire.

A sátorba belépve aztán megpillantotta Vlad Dracult.

A fiú ereiben megfagyott a vér.

A vajda a Societas Draconis fekete köpenyét viselte, hátrészén a farkával önmagát megfojtó kígyó rajzolatával. Szeme fehéren világlott, kucsmája alól kibomolva vállát verdeste hollófekete haja.

Cesarini odasietett hozzá, és szívélyesen keblére ölelte.

Dracul kezet csókolt neki, lévén, hogy születésekor Segesváron maga is a római vallásra kereszteltetett. Az más lapra tartozott, hogy hosszú évek óta hívei ortodox hitét követte, kiváltva ezzel a pápa rosszallását.

– Kedves fejedelem! Kitüntetés és megtiszteltetés a körünkben üdvözölni téged!

Dracul halvány mosolya láttán végigfutott a hideg Paolo hátán. A vajda kiálló pofacsontja mély árnyékot vetett a pergamenszerű bőrre. A dús szemöldök alól rőt fénnyel csillogott a tejfehér tekintet, ahogy a nagyúr a fáklyák felé fordult.

– Fogadd szívből jövő jókívánságaimat, bíboros! Hallom, kevesellted a prédikálást, s kikapartad magadnak a fővezéri titulust! Aztán csak nehogy nehéznek bizonyuljon a Hunyadi palástja, s össze ne roskadjál alatta!

A vajda gördülékeny latinsággal beszélt, s mennydörgő hangjából kihallatszott a kárörvendő hangsúly.

Cesarininek az arcára fagyott a mosoly.

– Nem számít, ki vezeti a hadakat, ha Krisztus útját követjük mindvégig!

– Nagyon helyes. De arra az esetre, ha mégis letévednétek a helyes útról, mellétek adok két vezetőt, akik jól ismerik a Duna mentét. Ők majd segítenek, hogy éjszaka is megtaláljátok Krisztus útját.

– Korántsem biztos, hogy a Duna mentén haladunk tovább, kedves vajda.

Vlad Dracul közelebb hajolt Cesarinihez.

– Beszéljünk komolyan! Jobb, ha most, azonnal visszafordultok!

Ulászló és a lengyel urak egymásra néztek meglepetésükben.

– Ezt hogy érted, kedves fejedelem?

– Végiglovagoltam a táborodon, felség. Kérlek, mondd azt, hogy amit láttam, az nem csak az előőrs!

– Attól tartok… összesen ennyien vagyunk…

– Csakhogy a szultán vadászni is nagyobb kísérettel indul – ingatta fejét Dracul. – Ennyi harcossal kár is volt belevágni! Tudtok-e róla, hogy egy ötezres török sereg már a nyomotokban van? A kémeim szerint Edirnéből is elindult tízezer török a balkáni szorosok elzárására.

– Azért a mi hadunk sem épp csekély – tárta szét a karját Cesarini. – És most te is hoztál lovasokat!

– Hoztam, mert kénytelen voltam hozni! De jól jegyezd meg, bíboros! Nincsen esélyetek!

– Az egyesített keresztény flotta…

– Te még mindig hiszel a nyugatiak dajkameséiben? – A vajda dühödten köpködte a szavakat. – Nincsen az az Isten, ami megakadályozza Murádot, hogy átkeljen a tengerszorosokon. Én jól ismerem. Jobban, mint a magyarok. Két fiam ma is a fogságában senyved Tokat várában… azzal, hogy ma idejöttem, az ő bőrüket viszem vásárra. De rám aztán ne mondjátok, hogy nem teljesítettem igaz keresztényi kötelességemet! Négyezer lovast hoztam!

– Krisztusnak legyen hála! – csapta össze a tenyerét Cesarini.

– Inkább nekem. Az embereimet Mircea fiam vezeti majd. Ő úgyis lelkesedik Hunyadiért… Hát most majd megtanulja, mennyit is ér a hollós úr valójában…

– Te nem maradsz velünk? – emelkedett fel székéből Ulászló. Szédelgett, túl sok bort ivott ahhoz, hogy gondolatai kellő sebességgel forogjanak.

– Eszem ágában sincs veletek tartani. Halottak vagytok. Csak még nem tudjátok…

Paolo dermedten pislogott a bíborosra. Ezt is leírja?

Cesarini bosszúsan intett, hogy ezt ne.

– Őszintén szólva nem erre a hangnemre számítottunk, vajda úr. Kénytelen leszek jelenteni őszentségének, hogy Walachia fejedelme úgy viselkedett, mint valami közönséges…

– Azt jelentesz a pápának, amit akarsz. A pápa messze van. A török meg közel.

A bíboros tisztában volt vele, hogy Havasalföld vajdája ugyan a magyar király hűbérese, de azzal is, hogy mind gyakrabban kényszerül engedelmeskedni a szultán akaratának, ha meg akarja őrizni hatalmának szánalmas maradékát.

– Csak egy szavamba kerül – sziszegte Cesarini –, és ez a keresztes sereg átkel a Dunán és feldúlja országodat!

– Csak tessék! Nyugodt szívvel, eminenciás uram! – nevetett Vlad Dracul. – De aztán meg ne lepődjél, ha egy karón végzed! Nem vagyunk mi vendégszerető ország a magadfajta pápistáknak.

Ulászló közbe akart volna szólni, de a bíboros nem engedte.

– Való igaz, hallottam undorító, sátáni szokásodról, fekete vajda. De ne aggódj! Visszatérünk mi még erre a ma esti beszélgetésre!

– Én nem aggódok. Alig várom, hogy folytassuk ezt a kis diskurzust!

– Elég ebből! – Ulászló dülöngélve kettejük közé állott. – Nincsen időnk, sem erőnk egymással civakodni. Én igenis megköszönöm, vajda úr, hogy hívásomra eljöttél.

– Ha tudom, hogy ilyen kevesen vagytok, otthon maradok.

– Én akkor is megköszönöm – azzal megölelte Vlad Dracult. – Már sátramba hívattam az urakat, hogy meghallgathassuk véleményedet.

– Elmondtam, amit akartam.

– Haditanácsot tartunk. És a te véleményed, kedves vajda úr, igen sokat nyom a latban, erről kezeskedem.

Dracul gúnyosan elvigyorodott.

Tudta ő, honnan fúj a szél, értesült a király és Hunyadi látványos elhidegüléséről.

– Nem maradhatok sokáig, felség.

De már jöttek is befelé a magyar és lengyel urak.

Legelöl Hunyadi János.

20.

Mielőtt beléptek volna, Szilágyi az útját állta.

– Jankó! Ne most! Ne itt!

Hunyadi komoran bólintott.

– Nem ettem én meszet! Tudom, hogy most a szövetségesünk.

Ám Szilágyi egy tapodtat sem mozdult előle.

– Jankó! Ne itt! Ne most!

Hunyadi mögött Dengelegi Pongrácz György és Vingárti Geréb János álltak szorosan, de úgy látták szükségét, hogy a két Szentgyörgyi Székely és Orros György is ugrásra készek legyenek arra az esetre, ha odabent elszabadulnának az indulatok.

– Nem lesz semmi baj. Tudok én udvariasan is viselkedni. Eresszetek már, hogy a ménkű ütne belétek!

Hunyadi félretolta Szilágyit az útjából, és belépett a sátorba.

Az első pillanattól kezdve csak Vlad Draculra nézett, mintha senki más nem lett volna odabent. Arcán sötét felhő suhant át.

– Csak azért nem öllek meg, mert szükségünk van a lovasaidra – közölte köszönés helyett.

Havasalföld vajdája elvigyorodott és közelebb lépett Hunyadihoz. Egészen közel azért nem léphetett, mert Szilágyi és Orros György elállták az útját, miközben Dengelegi és Vingárti hátulról fogták le Jankó vállait.

– Sajnálhatod, hogy nem hallottad, amit a bíborosnak mondtam – vicsorogta Vlad Dracul. – De neked is szívesen megismétlem, Hollós Jancula. Halottak vagytok mind egy szálig…

Hunyadi rávetette volna magát, de sógorai éberek voltak, és ha némi üggyel-bajjal is, de sikerült visszarángatniuk.

Ulászló kétségbeesetten pillantott Cesarinire.

– Kérlek! Mondj valamit, bíboros úr! Hisz mégiscsak te vagy a vezér!

De Ceasrini csak hápogott, a sarokban körmölő Paolóra pillantott, aztán honfitársára, Andreas de Pallatio bíborosra, mintha tőlük várna segítséget.

– Urak! Urak! Hátrább az agarakkal! Fontos ügyekben kell most dűlőre jutnunk!

A beözönlő urak fáradtak voltak és fásultak. Csaknem egy álló hónapja tartott már a hadjárat, s ha ugyan komolyabb ütközetet még nem is kellett vívniuk, a tábori élet alaposan megcsappantotta lelkesedésüket. Akiben induláskor még tombolt a harci kedv, az mostanra feltűnően lecsendesedett.

Különösen azon urak morgolódtak, akik odahaza Szegeden és Váradon is a hadjárat ellen voksoltak.

Minek jöttünk?

Megint egy átkozott téli menetelés lesz a vége, aztán fejvesztett menekülés…

Hol van a beígért mesés hadizsákmány?

Megint Hunyadi arat le minden babért!

– Urak! Urak! – igyekezett túlkiabálni a zúgolódást Cesarini. – A figyelmeteket kérem! Vessünk egy pillantást a földabroszra, kérlek benneteket! Paolo!

Az olasz fiú szédelegve terítette ki az asztalkára a balkáni tájakat ábrázoló térképet.

Ulászló zaklatottnak tűnt, de lengyeljei odatámogatták, és körbevették, hogy senki ne férhessen hozzá. Rozgonyi Simon, De Dominis János és Herczeg Rafael püspökök külön kis csoportosulást alkottak, mint ahogy az erdélyi urak is.

– Csak egy cseppnyi figyelmet urak!

Hunyadi és Vlad Dracul a sátor átellenes végében álltak, és ügyet sem vetettek a térképre, mindvégig farkasszemet néztek egymással.

– Az erőd bevehetetlen – kezdte nyúzott hangon a bíboros.

– Számodra – vetette közbe rögvest Dracul. – Hunyadi bizonyára bevenné.

Cesarini igyekezett ügyet sem vetni rá.

– Legfrissebb híreim szerint a keresztény flotta egy része felhajózott Konstantinápolyig, hogy ott is elzárja a szultán útját, amennyiben a Boszporusznál kívánna átkelni.

– Biztosan ott vannak azok az átkozott hajók? – kérdezte Rozgonyi püspök.

– Ott vannak, és ott is maradnak.

– Mit tudunk a szultán hadairól?

– Pontosan úgy történik minden, ahogy elterveztük. Murád ott toporog a Hellészpontosz vagy a Boszporusz ázsiai partján, és átkozza istenét, amiért ezúttal túljártunk az eszükön. Értesüléseim szerint Jóannész császár konstantinápolyi csapatai készen állnak, hogy keletről indítsanak támadást Drinápoly ellen. Így könnyen harapófogóba szoríthatjuk a maradék török erőket.

– Fajankó vagy, ha ezt hiszed – jegyezte meg Dracul.

– Mit merészelsz?

– Mint már mondtam, a hátatokban lopakodik egy nagyobb török sereg. Előttetek a ruméliai csapatok épp most zárják el a balkáni szorosokat. Ha nem álltok neki ennek a hiábavaló ostromnak, még éppen átkelhettetek volna a hegyek között, és nyílt mezőn talán szétverhettétek volna Seháb ed Dihn erőit. Így azonban…

Cesarini negédesen mosolygott.

– Nem is értem, kedves vajda, miért jöttél. Talán csak nem új gazdád, a szultán kért meg, hogy próbálj elbizonytalanítani minket?

Ekkor egészen meglepő helyről jött megerősítés Dracul szavaira.

– Igazat szólt – mondta Hunyadi szárazon. – Már régen tovább kellett volna haladnunk.

Vlad fejbiccentéssel nyugtázta ősellensége szavait.

– Én nem vagyok katona – kezdte erre fontoskodó hangon Cesarini –, de azt még én is tudom, hogy megbosszulhatja magát, ha a hátunkban ellenséges erőket hagyunk. Te magad mondtad, vajda úr, hogy már így is egy népes török sereg lohol a nyomunkban…

– Nem értesz te semmit! Egyetlen esélyetek lett volna. Ha végigszáguldotok az úton Edirnéig, megállás nélkül.

– De hát akkor… szabad kérdeznem, hogy itt és most mit javasolsz nekünk?

Vlad Dracul előrébb lépett, és megvető pillantást vetett a térképre.

– Most azonnal… szedjétek a sátorfátokat, és minél gyorsabban kezdjétek meg a visszavonulást. Ha egy kis szerencsétek van, megússzátok egy kisebb ütközettel valahol a magyar határon. Hunyadi számára az gyerekjáték, meg fogja nyerni. Aztán, amint visszaértetek a hazátokba, zárkózzatok be váraitokba, és imádkozzatok, hogy Murád dühe elpárologjon, és csak jövő tavasszal induljon meg ellenetek.

Ulászló sápadtan bámult a vajdára.

– Úgy véled tehát, hiba volt belevágni a hadjáratba?

– A törökök öt-hatszoros túlerőben vannak. Birodalmuk gazdag, forrásaik kimeríthetetlenek. Emberük, akár a tenger. Idő kérdése, hogy térdre kényszerítsenek benneteket is, ahogy minket térdre kényszerítettek. Egyszerű ez, felség. Csak számolni kell tudni. A legjobb, ha elküldöd újra a követeidet Murádhoz a koronáddal együtt, és felajánlod néki országodat. Akkor talán nem irtja ki népedet, és végre mi is békességben élhetnénk…

Ulászló hitetlenkedve rázta a fejét, de a magyar s lengyel urak is döbbenten hallgatták Dracul szavait.

– Hogy mondhatsz ilyet, fejedelem? Hogy önként hódoljak be? Hogy magam mondjak le a koronámról?

– Ami nincs is nálunk – vetette közbe Rozgonyi püspök tudálékosan. – A kutyaszar német kezében van éppen.

Dracul a földabroszra bökött.

– Miért nem értitek meg? Látjátok ezt az apró kis foltot? Ez az én országom volt. Ha a szultán kissé erősebben találja kifújni az orrát, a fuvallat elsodorja a térképről. Ez a másik kis foltocska Szerbia volt egykor. Brankovics azt hiszi, most megint létező valóság, de ez csak hiú ábránd. Na és nézzétek meg, ti szerencsétlenek! Magyarország vajh mekkora piszok a Török Birodalom árnyékában? Mit számít neki elsöpörni ezt a kis semmiséget, a földdel egyenlővé tenni minden városát? Értsétek meg végre, néhány év, és Konstantinápoly török lesz, és soha többé nem fogják azután Konstantinápolynak hívni. Török neve lesz, ahogy Tirgoviştének is meg Budának is. Prágának, Bécsnek… Rómának… Hatalmas mecset lesz a Szent Péter-székesegyház, valószínűleg a világ legnagyobb mecsetje. A szultán ott székel majd, onnan irányítja birodalmát. Aztán lehet, Párizsban… Kezdjetek hozzászokni a gondolathoz, magyarok, hogy kicsik vagytok és erőtlenek. Nem is értem, honnan veszitek a bátorságot, hogy azt feltételezzétek, képesek vagytok megbirkózni egy világhatalommal. Honnan ez az önteltség? Honnan ez az önhitt elbizakodottság?

Rozgonyi a felét sem értette mindannak, amit a vajda mondott, de azt nagyon is értette, hogy mi történik, ha Dracul nem hagyja abba sürgősen a papolást.

– Torkodra forrasztom a szót, te oláh kutya!

– Nem forrasztod, mert rettegsz, hogy elviszem innen négyezer lovasomat! Nem forrasztod, mert te is tudod, hogy igazam van.

– Lószart van igazad!

– Valamit kihagysz a számításodból, Vlad Dracul! – Hunyadi is előrébb lépett, s most különös mód nem tűnt már indulatosnak, inkább csak fáradt szomorúság ült vonásain. – Mégpedig azt, hogy nem mindig csak az számít, melyik ország mekkora, melyik királynak hány katonája van. Te ezt azért nem értheted, mert a lelkedben már rég szolga vagy. Annyi szabadságod maradt csupán, hogy néha megválaszthatod uradat, ki basáskodjon rajtad, s népeden. Lélekben szolga vagy, mert elhiszed, hogy nem is lehet másként. Hogy te csak szolga lehetsz. Lélekben szolga vagy, mert kiölték belőled a büszkeséget. Mire neveled a fiaidat? Hogy alattvalók legyenek egész életükben? Hogy törökké legyenek? Elfelejtsék hazájukat, hitüket, nyelvüket?

Dracul arcán, a kiálló pofacsontok alatt megfeszültek az izmok.

– Akárhány lovast is hozol ide, Vlad, barbár vagy, s nem keresztény. Az munkál csak benned, hogy ha már te szolga lettél, legyen az a szomszédod is! Miért volna ő különb nálad, nem igaz? No, hát én megmondom, miért. Azért, mert az én népem… ha létezik ilyen egyáltalán… nem adja fel. Az én népem nem teszi le a fegyvert. Akkor sem, ha legyőzték. Akkor sem, ha százszor megtörték. Mert újra és újra talpra fogunk állni. Ha kell, én magam állítom talpra a legyőzötteket, a megtörteket, és vezetem harcba őket megint.

– Sejthettem volna, hogy ez az egész csak rólad szól – vetette közbe Dracul.

– Nem. Ugyanis, ha én már nem leszek, jönnek mások. Egyszer egy ember, aki felnyitotta a szemem, azt mondta, magyarnak lenni nem vér kérdése. Ahogy a te oláh néped, úgy az én magyar nemzetem is olyan, mint a szép, színes szőttes. Törzsek, néptöredékek, nyelvek szőttese. Hanem tudod, mi még egy nép? Akarat. Soha meg nem adás… Soha fel nem adás… Hit és reménykedés.

– Azt hiszed, mi nem harcoltunk eleget a szabadságunkért? Hiába…

– Amint elhiszed, hogy esélyed sincs a győzelemre, máris vereséget szenvedtél.

– Én mégis itt vagyok, Jankula. És elhoztam négyezer lovasomat.

– Mert számító vagy. Nem hiszel a győzelmünkben. De azt azért tudod, hogy én mégis képes vagyok kicsikarni a győzelmet. És akkor te sem akarsz a vesztesek közé kerülni… Nem, Vlad Dracul! Nem keresztényi hited vezérelt ma ide a lovasaiddal. Nem hűbéresi engedelmesség. Nem hazaszeretet. Kizárólag a rideg számítás… Olyan vagy, mint a homokpusztában a széltől görgetett kóró. Ha eláll a szél, megpihensz tán, de ha feltámad megint, s más irányba fúj, te is máshová repülsz…

– Nem vagy különb nálam, Jancula!

– Az én népem, akár a fa, amely mélyre ereszti gyökerét, a rögbe le, úgy kapaszkodik, görcsösen, makacsul, bármi jöjjön is. S láss csudát, ki nem csavarja, ki nem tépi azt a legvadabb vihar sem soha. Hajlítja, gyötri, letépi minden levelét a zord vihar… Lehet… De a fa egyre csak kapaszkodik, markolja gyökerével a jó rögöt, mi táplálja, mi életet ad neki. Hát ezért vagyunk ma itt. Hisz józan ész ellen való, meg nem érthető. Hisz békét kínált nekünk a szultán. De még milyen békét! Bármit kértünk volna, megadja ő! De mi mégis itt vagyunk. És harcolunk. És nem számolgatjuk, hány török jő előttünk. Mert nem számolni kell őket, hanem irtani mind. Hogy népeink szabadok legyenek megint, saját földjükön. Rác, oláh, bolgár, görög, albán…

Az urak hol Hunyadira, hol Draculra pislogtak.

Leginkább Cesarini érezte kényelmetlenül magát, s most vélte elérkezettnek a pillanatot, hogy visszavegye a szót.

– Hunyadi úr téved. Egyedül azért vagyunk itt, hogy az egy igaz hit fényét terjesszük. Hogy kiirtsuk a sok tévhitet, a szkizmások förtelmes tanait, és megtanítsuk az embereknek, hogy Róma az igaz hit egyetlen forrása.

Dracul sokatmondó pillantást vetett Hunyadira, mintha csak azt mondta volna: no, látod? Nékem van hát igazam mégis…

– Kegyelmed ezért öl görög papokat? – Erdély vajdájának hangja egyszeriben elmélyült, fenyegetőbbé vált. – Kegyelmed zsoldosai ezért gyújtanak fel bolgár falvakat?

– A seregnek élelemre van szüksége. Én tanítsalak erre?

– Ott voltál, magad is láthattad tavaly: ha nem tűzzel-vassal veszed el tőlük, hát maguk hozzák lábad elé. Mert felszabadítóként köszöntenek. De ennek vége. Szemükben ugyanolyan gyilkosok vagyunk, rablók, hódítók, mint Murád. No, csak így tovább, eminenciás uram! Bravó!

– Elég ebből! Nem tűröm tovább!

– Nem tűröd? S akkor mi lesz?

– Felség! Tégy valamit! Hunyadi…

– Te vagy a seregvezér… – dünnyögte Ulászló. – Te tarts rendet.

– De te vagy királya! Hát nincsen tekintélyed, semmi sem?

Hunyadi fenyegetőn közelebb lépett a pápai nunciushoz.

– Van tekintélye, eminenciás uram. S őt féltened nem tőlem kell. Én ezt a fiút szeretem, védelmezem, és érte holnap is tűzbe megyek. De többé nem hallgat rám. Biztosan az én hibám. Tudod, uram, én csak katona vagyok. Nekem nem kenyerem az ármány, a cselszövés, nem értem, mi zajlik körülöttünk, nem látom át, ki kivel miben mesterkedik. Egyszerű ember vagyok. Írni, olvasni nem tudok, és azt hiszem, ez már így is marad. Én semmi máshoz nem értek, csak a fegyverforgatáshoz… ahhoz viszont jól, tudom. Meggyónok minden törököt, kit a másvilágra én segítek át. Nem öröm nekem a gyilkolás, eminenciás uram, még ha, bevallom, a csatamező is lett igaz otthonom. De attól még hívő vagyok, igaz keresztény, és épp ezért köpök én terád. A metropolita, kit halálra kínoztál, hívő keresztény volt, igaz ember. Igazabb, mint te. Hogy másképp veti a keresztet? Ez fáj úgy neked?

– Nem hiszem, hogy teológiai vitákba kell ereszkednem éppen veled!

– Ó, az bizonyos, uram. Meg sem érteném, pedig már Vitéz is megpróbálta elmagyarázni, mi különbség van ortodox és római keresztény között. Őszinte leszek, nem értettem, s azóta se értem én. Egy Isten van, törvényeit tartani kell. De hogy még merészebbet hallj, uram, úgy hiszem, még a muszlimok Istene is egy, s ugyanaz, mint a miénk. Engem, hogy ki miképp veti keresztjét, miképp hajlong Mekka felé, nem érdekel. Csak az, hogy jó ember legyen. Az én vallásom szegény magyar hazám. Az én hitem: ki minket bánt, azt nem kímélem én, arra lesújt haragvó karom, és szétzúzom, ki minket háborgatni mer. És tudod, uram, ha már itt tartunk: valahol oláh is vagyok. És rác. És görög. És kit idegen hódító gyötör, annak jajszava a szívemig ér. Engem nem érdekel, milyen templomba jár! Tudd, uram, dédapám még pogány kun volt, nagyatyám görög hitű, aztán Róma híve lett. Na és? Nem, uram… Nem ugyanazért vagyunk mi itt… te meg én.

Cesarini remegő kézzel felemelte a földabroszt, és azt silabizálta, mintha hirtelenjében valami fontos jutott volna az eszébe.

Ulászló üveges tekintettel nézett maga elé, a lengyel urak elfordították tekintetüket.

Különös mód csak Vlad Dracul nézett rá mélyen elgondolkodva, mintha meglepték volna Hunyadi szavai.

Nem is szólt többet, hátrébb húzódott, s egyre csak hallgatott.

– Én azt hiszem… Írjad, Paolo… Seregvezérként… úgy döntöttem, délnek fordulunk… Az Osam folyó mentén… Áttörünk a Sipka-szorosnál…

– Késő – jegyezte meg rezignáltan Hunyadi. – Draculnak igaza van. Annyi időt elfecséreltünk, ami bőven elég volt a töröknek. Elzárják a szoros déli kijáratát, miképp a Zlaticánál tették tavaly…

– A döntés már megszületett! – emelte fel a hangját Cesarini, de ettől függetlenül éppoly bizonytalannak tűnt, mint az elébb. – Még néhány napig próbálkozunk az erőd bevételével, aztán… akár sikerül, akár nem… délnek fordulunk.

Hunyadi kérdőn Ulászlóra pillantott, de a király nem állta tekintetét.

– Végeztünk, urak. Jó éjszakát!

A püspökök, zászlósurak egymásra néztek. Ennyi? A véleményüket sem kérik ki?

Kifelé menet Vlad Dracul odalépett Hunyadihoz, s ezúttal sem Szilágyi, sem a többiek nem álltak ugrásra készen – de nem is volt szükség rájuk.

– Késő már ahhoz, hogy újra kezdjük, Jankula. Késő, hogy másképp legyen.

– Tudom. Pedig együtt…

– Ha legközelebb találkozunk, az egyikünknek halnia kell.

– Ezt is tudom.

– Véget vetünk ennek a régi történetnek… Nem mi kezdtük, de mi fogjuk bevégezni…

– Én készen állok rá. És ajánlom, hogy ne légy kíméletes, amikor legközelebb találkozunk, mert én sem leszek.

Vlad Dracul ekkor meglepő dolgot tett.

Fejet hajtott Erdély vajdája előtt. Aztán talányos mosollyal pengevékony ajkán kioldalazott Hunyadi mellett az éjszakába. Néhány perc múlva hallani lehetett kíséretének távolodó dübörgését – visszafelé, a gázló irányába.

Hunyadi és sógorai szó nélkül a sátraik felé indultak, amikor megpillantották a Dracul által hátrahagyott négyezer lovas parancsnokait.

Hunyadi a szemét dörzsölte csodálkozásában.

– Lackó?

Öles léptekkel sietett feléjük, de már félúton látta, hogy tévedett; Mircea annál nagyobb tisztelettel igyekezett elébe.

– Hunyadi úr! Engedd meg, hogy tisztelettel…

– Vlad Dracul fia vagy, igaz?

– Az vagyok. Mircea.

Hunyadi végigmérte az ifjút, aztán megveregette a vállát.

– Jól van. Felőled már sokat hallottam. Tudom, hogy helyén van a szíved.

Mircea ezen erősen elcsodálkozott. Hogy az erdélyi vajda hallotta már hírét? De hát honnan? Kitől?

– Hasonlítasz a fiamra, Mircea. Az elébb egy pillanatra azt hittem, ő…

A vajdafi kihúzta magát.

– Tudtommal egy vérből származunk, uram.

– Hát persze. Mind Ádám és Éva gyermekei volnánk, nem igaz? – jegyezte meg epésen Vingárti Geréb János, de Hunyadi ügyet sem vetett rá.

– Reggel jelentkezz nálam, Mircea. Az én szememben nem számít, ki az apád. Magadnak kell bizonyítanod, mit érsz.

– Bizonyítani is fogom, uram. Ígérem.

A vajda futó pillantást vetett a távolabb épp letáborozó havasalföldi lovasokra.

– Az én parancsnokságom alatt álltok. Ha Cesarini mást mond, ne törődjetek vele.

Mircea elvigyorodott.

– Úgy lesz, uram.

Reggel a pápai legátus elrendelte az ostrom folytatását. Újabb napok teltek el – teljesen feleslegesen.

Eközben a Sehád ed Dihn által vezetett ruméliai erők elérték és eltorlaszolták a Sipka-szoros déli kijáratát.