Negyedik fejezet

A HADITERV

1.

BUDA VÁRA, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 18. NAPJA

A nagyteremben már izgatottan vitatkoztak az urak, s kisebb csoportokba verődve találgatták az országtanács legfőbb témájának kimenetelét.

Ulászló megállt az ajtóban.

Sápadt volt, az arca kifejezéstelen. Ahogy megpillantották, az egybegyűltek egyszeriben elnémultak.

– Királyi felség!

Ulászló tekintetével Cesarinit kereste. A bíboros ott állt a terem közepén egy hatalmas asztal mellett, melyen ügyes kezű mesterek agyagból, fából felépítették az egész Balkán-félszigetet hegyvonulatokkal, a mezőkön, völgyekben kanyargó folyókkal, végig a görög félsziget nyúlványaiig, Konstantinápolyig és az ázsiai partokig.

Mestermunka volt, gyönyörűen kidolgozott, részletesen festett terepasztal. Egy kis állványon lovagok és gályák bronzszobrocskáinak tucatjai sorakoztak. Mellettük egy apródnak öltöztetett olajos hajú itáliai fiatalember toporgott hosszú pálcával a kezében, várva, hogy a bíboros intésére elkezdhesse végre felrakosgatni a figurákat.

De Ulászló csak egy futó pillantással nyugtázta a túldíszített asztalt, tekintete Hunyadit kereste.

Meg is találta: a vajda ott állt a zászlósurak között, közvetlenül Thallóczi Frank mellett, és a bajsza végét rágta idegességében.

No és Brankovics?

Szerbia despotája amott lapult, igyekezett meghúzódni a többiek mögött.

Mint akik titkos ügyekről egyezkednek…

– Felség, kezdhetjük?

Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa, őszentsége legatus de latere nagykövete negédes mosollyal megállt előtte, összefűzve kövér ujjait a nyakában függő súlyos aranykereszt előtt. A király észrevette, hogy a bíboros homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöznek; úgy látszik, egyáltalán nem volt biztos a dolgában.

– Kezdhetjük, eminenciás uram!

Cesarini komor, ünnepélyes arcot vágott, s lehajtott fejjel, kellő drámai érzéktől tanúbizonyságot téve kilépett a terem közepére.

– Magyarok! – Hangja ércesen visszhangzott a gót ívek alatt. – Eljött az idő, amikor dönteni fogtok országtok, s hitem szerint az egész keresztény Nyugat sorsáról. Ismertek engem. Köztetek élek esztendők óta, s minden erőmmel azon voltam, vagyok, s leszek, hogy ezt a kiváló nemzetet felemeljem. Őszentsége a pápa küldött, hogy megbékítsem egymással a hadakozó feleket, és közös ellenségünk, a pogány hódítók ellen vezesselek benneteket!

A nagyurak semmi jelét nem adták sem tetszésnek, sem tiltakozásnak. Meglepő fegyelmezettséggel hallgattak.

– Veletek harcoltam Szerbiában, Bolgárföldön, a vad, viszontagságokkal teli télvízi hadjárat alatt. Tudom, hogy kiváló harcosok vagytok. Tudom, hogy Jézus Krisztus rendelése szerint ti vagytok a kiválasztott nemzet, amelynek hivatottsága és egyben szent kötelessége lerázni Európáról a pogányok rabláncait. Ti, akik nemzedékek óta hősiesen védelmezitek a keresztény Nyugatot, és zokszó nélkül tűritek a balsors csapásait, keljetek fel! Keljetek hadra még egyszer, mert eljött az idő!

Cesarini lopva a királyra pillantott, de az lesütötte szemét, s mintha egészen másutt járnának gondolatai. A bíboros ezt nem tekintette jó jelnek, de azért habozás nélkül folytatta:

– Őszentsége, a pápa azon perctől fogva, hogy hírét vette szerbiai és bolgárországi diadalainknak, fáradságot nem kímélve azon munkálkodik, hogy ezúttal valódi egységbe kovácsolja a kereszténység erőit, hogy közösen, egyesült akarattal kerekedjünk felül az iszlám hódítók hordáin!

– Őszentsége tavaly is ugyanezen munkálkodott – vetette közbe Thallóczi Frank. – Nem vettük észre, hogy a keresztény Nyugat különösebben segített volna minket a Balkán hegyei között!

A bíboros széttárta karját.

– Szervezési nehézségek léptek fel, gyermekem! Ne feledjétek el, hogy a tervezett flotta hajóinak felszerelése vagyonokat emészt fel. De most! De most!

Cesarini odalépett a terem közepén álló terepasztalhoz, és mosolyogva annak felső szélére mutatott.

– Ez itt a gyönyörű Magyarország, kedves barátaim. Ez a Duna, ez a Száva, ez itt a találkozásuknál Nándorfehérvár.

A főurak a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak.

– Ez itt Szerbia, s látjátok, télen itt ereszkedtünk le hadainkkal, s egészen idáig jutottunk – a bíboros kövér ujja a Balkán-hegységet formázó vonulat közepére mutatott. – Ez itt a Zlatica-hágó, amelyen sajnos nem tudtunk áttörni… Láthatjátok, milyen közel jártunk Trákia gazdag völgyéhez, Drinápolyhoz, a török fővároshoz. Nem sok hiányzott, hogy végleg térdre kényszerítsük Krisztus kérlelhetetlen ellenségeit!

Hunyadi egykedvűen szemlélte a bemutatót. Amikor Cesarini a Drinápolyt szimbolizáló toronyra mutatott, az arca megrándult. A terepasztalt szemlélve valóban karnyújtásnyi közelségben jártak, és ez a tudat még mindig belémart.

– A török megrendült, kedves barátaim – ragyogott fel a bíboros arca. – Győzelme pirruszinak bizonyult. Drinápolyban a janicsárok lázadoznak, zsoldjukat nem kapják meg. Szkander bég sorra foglalja vissza az albán várakat a szultán hadaitól. Lázadozik az egész Balkán: Boszniától Bolgárországon át a görög földekig mindenki imádkozva várja a magyarok felszabadító hadait!

– Mindenki? – harsant Vitéz kancellár hangja. – Valóban mindenki, eminenciás uram?

– Mindenki. Odakünn várakoznak a szövetségeseink rendkívüli követei. Azt kérem tőletek, hogy miután ismertettem a nagy hadjárat terveit, hallgassátok meg őket is, s bizonyosodjatok meg róla, hogy mindenki készen áll elvégezni az Úr által rá kirótt feladatot, így segítve hősies harcotok.

Ulászló felpillantott.

– Halljuk a haditervet, eminenciás uram!

Cesarini elvette a pálcát az olajos hajú olasz ifjú kezéből.

– A terv lényegében változatlan a tavalyi hadjárathoz képest, királyi felség! A magyar sereg, kiegészülve a hős lengyel nemzet fiaival, Szerbia, Havasalföld, Moldva vazallus segédcsapataival és a hozzánk érkező nyugati lovagok kontingensével a nyár folyamán megindul a Török Birodalom ellen. Felszabadítja az útjába kerülő valamennyi megszállt területet, és sebesen halad Drinápoly irányába.

Az olasz fiú szorgalmasan helyezte fel a keresztes sereget jelképező lovagfigurákat a terepasztalra, majd tologatni kezdte őket a Balkán hegyein keresztül Trákia völgyeibe.

– Amint azt bizonyára tudjátok, Karamán-Oğlu Ibrahim, a karamániai emír hónapok óta levelezésben áll a magyar, konstantinápolyi és pápai kancelláriákkal. Minden erőfeszítésünk arra irányul, hogy összehangolhassuk vele hadmozdulatainkat csakúgy, mint a hős albán Szkander béggel. – Cesarini pálcája precízen mutatta az ázsiai oldal belsejében a Taurus-hegység mentén felállított karamán felkelési körzetet, és a Balkán mélyén lángra kapó albán lázadók birtokolta területet. – Amint látjátok, ha sikerül jól időzíteni Szkander bég előretörését Rigómező irányába, és Karamán-Oğlu Ibrahim bég előretörését az oszmán hátország felé, akkor Murád szultánnak nem lesz más választása, mint minden rendelkezésére álló erejét azonnal átcsoportosítani. Az európai erői délre mozdulnak majd, és egészen bizonyos, hogy főerőivel kénytelen lesz átkelni Ázsiába, nehogy az újabb karamán lázadás végleg megfossza hátországától.

Az urak egyetértőn bólogattak.

Az olasz fiú görcsös figyelemmel tologatta a bronzfigurákat; a turbános török szobor, amely Murádot jelképezte, a janicsárföveges katonafigurákkal egyetemben Ázsiába került, egyenest Anatólia szíve, a Taurus-hegység közepébe.

– Láthatjátok magatok is! – mutatta mosolyogva a bíboros. – Védtelenné válik Drinápoly. Egészen Konstantinápolyig menetelhetünk komolyabb ellenállás nélkül. Nyár végére visszavehetjük Hadrianus császár ősi városát a töröktől, és ősz közepére felszabadíthatjuk Konstantinápoly városát. Mire lehullnak a falevelek, kedves barátaim, a keresztény Európában nem marad egyetlen muszlim harcos sem!

Hunyadi elgondolkodva figyelte a terepasztalon mozgó figurákat. A terv pofonegyszerűnek tűnt, s való igaz, egyetlen elemében sem volt új.

– Tavaly láthattuk – szólt a vajda –, hogy Murád gyorsan mozgatja a seregét. Ha át is kel Ázsiába, gyorsan leveri majd Karamán-Oğlu seregeit, és akkor rögvest visszafordul Európába.

A bíboros megbocsátón mosolygott.

– A karamánok jelentős erőket gyűjtöttek össze a lázadáshoz. Én nem tartanék attól, hogy Murád hamar megszabadul Ázsiából. De ha mégis…

Egyetlen intésére az olasz ifjú máris odahelyezte a gályákat formázó bronzmaketteket Velence kikötőjébe és a délfrancia partokhoz.

– Amit tavaly csak terveztünk, kedves barátaim, mostanra valóra vált. Elkészültek a pápa őszentsége által megrendelt flotta hajói. Tíz gálya költségeit maga a pápa állta. Négyet a burgundiai herceg, hatot Velence vállalt magára. Készen állnak, sőt híreim szerint némelyik már ki is hajózott. A Velencei Köztársaság, őszentsége, és a burgundiai fejedelem hajói egyesült erővel érkeznek majd ide…

Az olasz fiú nyögve megkerülte a gályákkal Hellász szigeteit, és feltolta őket egészen a Gallipoli-szorosig, ahol az Európát Ázsiától elválasztó tenger a legkeskenyebbnek tűnt.

– Itt fogjuk elállni az útjukat! – harsogta végtelen büszkeséggel Cesarini. – Az egyesült keresztény flotta felsorakozik a Hellészpontosznál, és megakadályozza, hogy Murád és serege visszatérjen Európába!

A fiú már mutatta is: a turbános figura dühödten táncolt az ázsiai parton, mert a szorosban álló gályák valóságos falat alkottak előtte.

– Ez azt jelenti, kedves barátaim, hogy seregeink szárazföldön nyugodt körülmények között elvégezhetik feladatukat. Amennyiben Szkander bég, Brankovics despota erői kelet felől támogatnak minket…

– Én ugyan nem! – kiáltotta Brankovics.

A bíboros meglepetten feléje fordult.

– Nem kell aggódnod, uram, a terv tökéletes időzítése kizárja, hogy a törökök jelentős erőt legyenek képesek országodban hagyni. Egyszer s mindenkorra megszabadítjuk hazádat a pogány hódítóktól.

– A pogány hódítóktól? – kérdezte felháborodottan a despota. – No és a ti inkvizítoraitoktól ki szabadít meg minket?

– Elég! – intett a király. – Ez most nem megfelelő pillanat a múlt hibáinak felhánytorgatására. Folytasd, eminenciás uram, kérlek!

– Értsétek meg, ilyen lehetőségünk nem lesz többé! – Cesarini könyörgőn széttárta karját. – Magatok is láthatjátok! Néhány hét alatt egész Ruméliát lángba boríthatjuk, és akkor…

– Honnan lehetünk biztosak benne, hogy a karamániai emír valóban felkelést robbant ki? – kérdezte Hunyadi. – Mert ha ez nem következik be, akkor Murád minden serege Európában marad.

– Néhány héttel ezelőtt a görög szerzetesek felkeresték Kóniában Karamán-Oğlu emírt. Azt a választ hozták tőle, hogy készen áll a harcra, már csak a magyarok döntését várja.

A magyar és lengyel urak elismerőn bólogattak, egymás közt duruzsolva taglalták a terv részleteit.

– Kéretem a Velencei Köztársaság követét! – mondta Ulászló különösebb lelkesedés nélkül. – És a többi követ úr is fáradjon be!

Hunyadinak feltűnt, hogy őfelsége milyen sápadt, mennyire feldúlt, és hogy a várakozással ellentétben mennyire nem hozta lázba a pompázatos terepasztal és a gyönyörű bronzbábuk sokasága.

Az ajtó kitárult, és az odakinn várakozó követek sorban bevonultak.

Legelöl Giovanni dei Reguardati cipője kopogott végig a márványlapokon. A signoria követe dülledt szemű, sokat pislogó emberke volt, aki finomkodó gesztusokkal igyekezett eleganciáját és intellektuális fölényét hangsúlyozni. Végigtipegett a termen, ügyet sem vetve a nőies mozdulatokon gúnyolódó urakra. Megállt középen, s tollas kalpagját levéve bonyolult meghajlást mutatott be.

A magyar és lengyel urak megvető nevetéssel honorálták mutatványát.

– Királyi felség! – Reguardati természetesen ékes olasz nyelven szólalt meg, ezért meg kellett várnia, amíg a tolmács lengyelre fordította szavait Ulászlónak. – Királyi felség, ha megengeded, rövid leszek. Budára érkezésem óta többször és részletekbe menően tárgyaltam Cesarini bíborossal ama haditervről, amelyet most megismerhettetek – könnyeden a terepasztal felé intett a kezében tartott kendővel. – Kijelenthetem, hogy a Velencei Köztársaság minden áldozatra kész, hogy a megépített hadigályák időben elindulhassanak diadalmas útjukra.

– Tehát igaz, hogy készen állnak a hajók? – vetette közbe Vitéz János. – Igaz, hogy már el is indult némelyikük a Hellészpontosz szoros felé?

Reguardati arca kínos vigyorba torzult.

– Elméletileg igaz. Bár… pusztán a teljesség kedvéért hozzá kell tennem, uram, hogy a pápa őszentsége sajnálatos módon még mindig jelentős késlekedésben van a megrendelt gályák felszerelésének kifizetésével. De ismétlem, a Velencei Köztársaság minden elképzelhető áldozat meghozatalára kész a közös, szent cél érdekében.

Vitéz jelentőségteljes pillantást vetett Hunyadira.

– Követ uram, készen vannak a hadigályák, vagy sem?

– A velencei hajók akár ma kifuthatnak a nyílt tengerre. A burgundiai herceg által megrendelt gályák is befejezés előtt állnak. És ami a pápa őszentsége által megrendelt gályákat illeti, azok is csaknem. Hogy úgy mondjam, szinte…

– Vagyis nincsenek készen.

– Nem hiszem, hogy ennek bármi jelentősége volna a hadjárat időzítését illetően – igyekezett menteni a kínos helyzetet Cesarini. – Ámbár miért is tagadnánk… Végtére is barátok közt vagyunk, voltak bizonyos nézeteltérések a pápa őszentsége és a velencei szenátus között. De ezek mára szinte teljes egészében elsimultak, és keresztényi alázattal fordítjuk orcánkat közös, szent célunk felé.

A bíboros Reguardatira pillantott, mintha csak megnyugtató beleegyezést várna szavaira. A velencei követ azonban nem reagált. Mindketten tudták, hogy a valóságban a vita olyannyira elfajult a pápa és a signoria között, hogy egyetlen gálya sem készült el. Cesarini a tél végén még úgy tervezte, maga utazik Velencébe, hogy megsürgesse a hadihajók felszerelését, hiszen tisztában volt vele: az egész hadjárat sikere attól függ, sikerül-e a tengerszorost elzárni vagy sem. Néhány héttel ezelőtt aztán inkább levelet írt a signoriának, melyben felajánlotta a köztársaságnak a töröktől elfoglalandó Gallipoli városát, mintegy kárpótlásul az esetleg elmaradó pápai fizetségért.

Reguardati a zavart csöndet megelégelve próbált magyarázattal szolgálni:

– Hogy bebizonyítsuk határtalan elkötelezettségünket és odaadásunkat őszentsége és a bíboros úr csodálatos haditervét illetően, ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy Velence a sikeres, egybehangolt hadműveletek érdekében Gallipoli kikötője mellett Skutari működését is hajlandó biztosítani a hadjáratot követően, noha ez komoly anyagi áldozatokkal jár majd számunkra.

A magyar urak legyintettek.

No, persze! Velence máris a markát tartja. Még egyetlen hajó sem futott ki kikötőjükből, de máris újabb gyarmatokra jelentik be igényeiket.

– Ha jól tudom, őszentsége elküldte Velencébe rendkívüli meghatalmazott követét, hogy tisztázza az anyagi természetű nézeteltéréseket – jegyezte meg Cesarini.

A velencei követ gúnyosan mosolygott.

– Francesco Condulmaro35 bíboros úr valóban városunk vendégszeretetét élvezi, de sajnos ígéreteken kívül egyebet nem hozott Rómából. Főképp nem pénzt.

– Condulmaro bíboros? – kérdezte Vitéz csodálkozva. – De hisz Eugenius pápa őszentsége is a Condulmaro nevet viseli…

– A bíboros úr a pápa őszentsége unokaöccse, és egyben a római egyház alkancellárja – felelte Cesarini. – Ebből is látszik, hogy őszentsége milyen fontosnak tartja a megegyezést! Mi több, Condulmaro bíboros úr őeminenciája azzal a határozott utasítással érkezett Velencébe, hogy személyesen vezesse az egyesített keresztény flottát a Hellészpontoszhoz.

– Megható őszentsége áldozatkészsége – hajtott fejet a velencei követ, de a szája szegletében megbúvó cinikus félmosolyt nem rejthette el. – Városom szenátusa azonban nem vár el ilyen hősies gesztust, már csak azért sem, mert a flotta parancsnoka kizárólag velencei lehet. A signoria döntése alapján Ser Alvisio Loredano, a Szent Márk-székesegyház prokurátora vezeti majd a hajóhadat az ellenséges vizekre. Ne feledjétek, kedves barátaim, hogy Velence vállalta magára a legnagyobb áldozatot a cél érdekében. Anyagi nehézségeink ellenére tizennégy gályát szerelünk fel. Tengerészeink a kereszténység szent ügyétől lelkesülve harci lázban égnek, és várva várják, hogy teljesítsék küldetésüket. Megjegyzem, éppen ezen áldozatokra tekintettel ragaszkodunk ahhoz, hogy az őszentsége pénzén megépített gályákon is kipróbált velencei tengerészek és tisztek szolgáljanak. A magunk részéről inkább azt javasoltuk őeminenciájának, a pápai követnek, hogy maradjon veszteg Velencében, és gondoskodjon a pénz mielőbbi megérkezéséről és hiánytalan kifizetéséről.

– Kételkedsz őszentsége adott szavában? – kérdezte döbbenten Cesarini. A király unottan bámulta őket, ellenben a magyar és lengyel urak határtalan élvezettel figyelték a két itáliai vitáját.

– Kételkedni? – Reguardati két szeme olyan kerekre tágult, mintha ki akart volna pottyanni üregéből. – Ilyesmire soha nem vetemednék, eminenciás uram! De ne feledd, hogy a pápa őszentsége maga is velencei születésű, és hogy finoman fogalmazzak, emlékezetünkben élénken élnek a Condolmaro nemzetséggel kapcsolatos botrányok. Az egyik legrégibb velencei famíliáról beszélünk – Reguardati ünnepélyes arckifejezéssel a felsorakozott nemesek felé fordult. – A signoria felhatalmazott, kedves barátaim, hogy hivatalosan is feltegyem a kérdést, valóban szándékoztok-e megindítani a szárazföldi hadműveleteket a török ellen? Mert ha nem, akkor a pápa által rendelt hajók felszerelése, a flotta megépítése, a tenger sok áldozat, amit Velence eddig hozott, és szívesen meghoz ezután is, mind feleslegesnek bizonyulnak majd.

Ulászló hosszan nézett maga elé, s amikor észrevette, hogy válaszolnia kellene, megrántotta a vállát.

– Az országgyűlés véleményét még nem ismerem. A döntés még nem született meg.

Cesarini döbbenten bámult rá. Jól hallotta? A király ahelyett, hogy kimondaná a végső verdiktet, még egyeztetni kíván az országgyűléssel?

– No de királyi felség…

– És várhatóan mikor döntesz, uram? – Reguardati alázatosan összekulcsolta kezeit. – Rögvest meg kell írnom a hírt Velencébe.

– Még ma.

– Csodálatos. Bízom a helyes, és keresztényi hitünk számára üdvös elhatározás megszületésében, felséges úr. És ha szabad megjegyeznem, a Velencei Köztársaság üdvözölné, ha Genova is kivenné részét a keresztes hadjárat költségeiből.

Ulászló az eddig háttérbe húzódó genovai követre pillantott.

– Való igaz. Genova eddig mélyen hallgatott, és semmiféle felajánlást nem tett a flotta építéséhez.

Stefano Doria36 sápadtan lépett előre.

– Királyi felség, hiszen kérdés ez? A nagytanács döntése értelmében Genova áldozatot és költséget nem kímélve bocsát felszerelt hadigályákat a keresztény flotta rendelkezésére… természetesen csak és kizárólag abban az esetben, amennyiben a magyarok hadba vonulnak a török ellen.

– Csakugyan? – kérdezte Vitéz kancellár. – Erről a döntésről miért nem tájékoztattál minket, követ úr?

– Épp most tájékoztattalak, uram.

– Legmélyebb sajnálatomra – krákogott Reguardati követ, balját csípőre téve, jobbjával hevesen gesztikulálva – Genova városának őszinte és tisztességes szándékait ezennel kétségbe kell vonnom!

– Mit merészelsz? – sziszegte Doria.

– Vagy talán tévesek az értesüléseim, miszerint a genovai tanács írásos engedélyt kért őszentségétől, hogy tovább kereskedhessen a törökkel?

Stefano Doria – ha lehet – még jobban elsápadt.

– Ilyen kérelmet mi soha nem…

A velencei követ mosolyogva előhúzott egy összetekert pergament a zsebéből, és kihajtotta.

– Egészen véletlenül itt van a pontos másolata ennek az ominózus nem létező levélnek, melyet Philippo Adorno pápai követnek írtatok…

– Hazugság!

– Engedelmetekkel…

– Királyi felség, tiltakozom! A velencei követ úr minden szava aljas rágalom!

– Halljuk azt a levelet! – intett Vitéz kancellár. – Genova városának nyilván nincsenek titkolnivalói szövetségesei előtt.

És a velencei követ már olvasta is:

– Mióta a magyarok felrúgták a békességet a szultánnal, sajnálatos módon folyamatosan romlik az üzlet. Ez megengedhetetlen. Városunk vezetésének meggyőződése szerint őszentsége érdekei is azt kívánják, hogy a megszokott rendben érkezzenek az áruk Keletről, és Itália termékei továbbra is akadály nélkül eljuthassanak a Török Birodalom piacaira. Mi nem kívánunk forrófejű és meggondolatlan kalandokba bonyolódni a magyarok miatt, ahogy azt Velence tervezi. Éppen ezért, kedves Philippo, a tanács döntése alapján örömmel tájékoztatlak, hogy egy tekintélyes summát bizonyosan megérne nekünk, ha latba vetnéd befolyásodat a kereskedelmi engedély megszerzése érdekében. Tudjuk ugyanis, hogy őszentsége a keresztes háború hagymázas lázában ég, s ezekben a hetekben nem feltétlenül tenné lehetővé számunkra, hogy továbbra is békésen kalmárkodhassunk a szultánnal… Az összeg pontos mértékét szóban közli majd veled futárunk. Kérünk téged, kedves Philippo, kezeld bizalmasan ezt a levelet… Satöbbi, satöbbi, satöbbi…

Reguardati diadalmas mosollyal nyújtotta át a levelet Vitéznek.

– Csak ennyit szerettem volna mondani.37

2.

Odakinn, a tanácsterem előtti tágas folyosón, az árkádos átriumban, a magasból alácsüngő zászlók alatt kéttucatnyi apród, nemesi ficsúr várakozott. Uraik, atyáik odabenn vitatták meg az ország ügyeit a királlyal, s mióta a külhoni követek is besereglettek, az ifjak már rajtuk sem fenhették éles nyelvüket. Csupa tizenéves kölyök volt, nyúlánk, mozgékony sihederek, hosszú, vékony itáliai kardokkal, ívelt, törökös szablyákkal az oldalukon.

Mi másról is cseveghettek a várakozás órái alatt, semmint hódításaikról. Ha nem is a harcmezőn végbevitt hőstetteikről, de a budai fehércselédek között aratott valós és képzelt sikereikről – mostanság ez a téma izgatta őket leginkább.

Hunyadi László szórakozottan hallgatta a vadabbnál vadabb históriákat, de nem szólalt meg. Sáfrányszín köntöse előtt összefont karral állt, hátát egy vaskos oszlopnak vetette, és bajsza alatt megbocsátó mosollyal követte a mesélésbe belefeledkezett Hédervári-apródot.

– És akkor aztán belenyomtam a fejét a dunyhába, és mögéje térdepeltem. Mondtam neki, ne visongasson itt nekem, mert meghallják! S akkor megmértem köldökit, de alaposan, egymás után háromszor!

– No és a férje? – csudálkozott egy Czudar-apród. – Hisz azt mondtad, odakinn várakozott mindvégig!

– Várt is a dolgára türelemmel. Hanem, az a fránya némber csak vinnyogni kezdett a gyönyörűségtől, bárhogy csitítottam, bárhogy nyomtam a fejét a párnába. No, nem mintha csoda volna, mert mint mondtam, igen mélyen mértem a köldökit! Akkor aztán csak berontott a férje is…

Az apród abbahagyta, arcára egyszeriben döbbent kifejezés ült, mint aki nem hisz a szemének.

A többiek megfordultak, és a szájuk tátva maradt a csodálkozástól

A folyosón egy karcsú, vonzó nő közeledett feléjük lesütött szemmel.

Udvarhölgyféle lehetett, haját kontyba fogta, márványfehérségű nyaka megnyúlt, ahogy keresett valakit közöttük. Aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, és egyenest Hunyadi Lászlóhoz lépett. Valamit a fülébe súgott.

A fiú csodálkozott ugyan, de ellökte magát az oszloptól.

– Mehetünk, asszonyom!

S az apródok, nemes úrfiak csak nézték a ringó léptekkel távolodó asszonyt meg a peckesen haladó Hunyadit.

És nagyon irigyelték utóbbit.

3.

A komorna fojtott hangon suttogott, miközben a lépcsőn lesiettek a Friss Palota alsó szintjére.

– Bocsáss meg, kérlek, ifjú lovag. Asszonyomnak sürgős segítségre van szüksége, de nem ismer itt senkit, akiben megbízhatna.

– Asszonyodnak?

– Kérlek, nézd el nekem, hogy nem nevezem nevén. Kényes ügyről van szó. Téged láttalak az egyetlen megbízható férfiúnak, remélem, nem okozol csalódást.

Hunyadi Lászlónak tetszett a titokzatoskodás.

Amikor leértek a palota földszintjére, onnét az alabárdos őröktől vagy húszölnyi távolságban újabb lépcsőn ereszkedtek lefelé. Sötét, nyirkos alagsorba jutottak.

– Hol van az asszonyod? – kérdezte Hunyadi borzongva.

– Itt vagyok…

A hang kísértetiesen visszhangzott a sötét boltívek között. Hunyadi László aligha sejthette, hogy éppen ott állt, ahol két emberöltővel elébb nagyatyja, Vajk lovag, és Zsigmond király kamarása, Bán Ferenc nagyúr egy ártatlan gyermek holttestét ásták el. Csontjai néhány öllel a padlókövek alatt pihentek.

– Itt vagyok…

László a szemét erőltette.

A boltívek súlyos árnyékából fehér ruhás, éterinek tűnő asszonyalak lépett ki.

A fiú szíve hevesebben kezdett dobogni.

De hiszen ő az!

A gyaloghintós hölgy!

– Kérlek, jó lovag, egy szót se! – Rozgonyi Mária zokogással küszködve megragadta László karját. – Szégyenpír önti el arcom, hogy ismeretlenül segítséget kell kérnem tőled, de mindenre esküszöm, ami szent, hogy nincsen más választásom.

– Rendelkezz velem – vigyorgott László, mert azt hitte, szerelmi kaland következtében rekedt az ingerlő teremtés a Friss Palotában. De ahogy az asszony még közelebb hajolt hozzá, már látta az arcát csúfító sebet – melyről ugyan nem tudhatta, de némi pirosítóval erősített meg Mária.

– Kérlek, juttass ki innen! Bárhogyan is, de juttass ki! A Várpiacon túl, az épülő víztoronynál38 vár a gyaloghintóm. Senki nem tudhatja, hogy itt jártam…

– Ki bántott, szép hölgy? – Lászlót hirtelen indulat öntötte el. – Csak mondd a nevét, és én ígérem, hogy…

– Jaj! Nem! Nem lehet! – Mária kis híján a fiú nyakába borult. Előre kellett hajolnia, mert majd fél fejjel magasabb volt Lászlónál. – Nagy hatalmú ember! A legnagyobb ebben az országban! Nem szabad, hogy bárki megtudja, mit művelt velem…

– De én…

– Csak arra kérlek, hogy juttass ki innen.

– Kijuttatlak! Jöjj, hölgyem, jöjj!

László megfogta az asszony kezét, s már a puha, kövérkés ujjak érintése is felizgatta.

– A lépcső tetején várj rám! Menten szerzek egy köpenyt…

Odafönn, nem messze a lépcsőfeljárótól az alabárdos őrök gyanakodva fordultak László felé, de ő ügyet sem vetett rájuk. Felrohant a tanácsterem előtti folyosóra, és szó nélkül letépte a Hédervári-apród válláról a hatalmas, veres köpenyt, majd tollas kalapját is.

– Visszakapod! – s már ott sem volt.

Az ifjak értetlenül néztek össze, de ezen a ponton menthetetlenül cserbenhagyta őket legpiszkosabb fantáziájuk – ugyan mire kellhet egy átizzadt, szakadt vörös köpeny egy férfinek, aki egy csinos asszonykával tűnik el a folyosó végében?

4.

A víztoronyhoz érve László óvatosan hátrasandított. A Várpiac téren nyüzsögtek az emberek, de csak néhány nézte meg őket alaposan. A fehér ruhás nőt magához húzta, s úgy támogatta, mintha részeg komája volna: az apródtól elvett tollas kalpag és a veres köpeny eltakarta egészen szegényt.

Amikor a víztorony árnyékába értek, ahol a gyaloghintót hordó szolgák várakoztak, gyengéden maga elé emelte a remegő teremtést.

– Mi a neved, asszonyom? Áruld el, kérlek!

– Mária vagyok. Rozgonyi Mária, Újlaki Miklós úr asszonya.

László elképedt.

– Újlaki felesége?

– Ismered talán?

– Hogyne ismerném. Apám vajdatársa…

Mária hálakönnyekkel a szemében bámult rá.

– Akkor te csak Hunyadi László lehetsz! Istenem! A komornám éppen téged talált meg… Ez bizonyosan nem lehet véletlen…

– Újlaki bántott?

Az asszony hevesen nemet intett.

– Könyörgöm, László, ne kérdezd! Aki ezt tette velem – mutatott sebes arcára –, az felette áll mindenkinek…

– A király? – László döbbenten hátrált egy lépést. – Ulászló?

Mária keserves zokogásban tört ki.

– Istenem! Még bajba keverlek! Menj, Hunyadi László! Felejtsd el azt is, hogy láttál!

– Már reggel is találkoztunk, Mária…

– Tudom. Hisz azóta csak te jársz a gondolataimban. Reméltem, hogy egyszer még újra láthatlak… Istenem! Már így is elég bajt okoztam. Felejtsd el, amit mondtam. Soha többet nem szabad találkoznunk! Soha többet nem szabad rád gondolnom!

– De a király…

– Mondd meg atyádnak, drága, kedves Lászlóm, hogy óvakodjon Wladislastól. Erőszakos, durva ember vált belőle. Gonosz ember… Amit velem tett…

Mária elfordította fejét.

– Elég! Csak annyit mondj Hunyadinak, hogy óvakodjon tőle. Többé már nem az az ártatlan fiú, aki valaha volt, aki jó atyád oltalmát és támogatását kérte…

Azzal kiszakította magát László karjaiból, és felkapaszkodott a gyaloghintóra. Gertrude szánakozó búcsúpillantást vetett az ifjúra, s maga is követte úrnőjét. A szolgák a tenyerükbe köptek, nekiveselkedtek, s már iszkoltak is a Vízikapu felé.

Hunyadi László megbabonázva bámult utánuk.

5.

– Az Isten szerelmére, még csak gyermek!

Mária fáradtan megvonta a vállát.

– Ez már rég nem gyerek, hidd el. Az izmai úgy feszülnek, mint egy felnőtt férfié. És ott lenn, ott lenn is éppen úgy feszül…

Gertrude megrovó pillantására Mária elhallgatott. Kitekintett a gyaloghintó ablakán; éppen áthaladtak a Vízikapun, és a Nagyboldogasszony-templom felé baktattak.

– Apró repedések a bizalom tiszta márványlapján. Egyelőre csak ennyit tehettem.

– Tudod jól, miről beszélek. Láttam, hogy bámultál erre a kölyökre.

– Féltékeny vagy, Gertrude?

– Nem vagyok féltékeny. De amit művelsz, az túlontúl veszélyes. Rá fognak jönni, hogy kijátszod őket egymás ellen.

– Nem jönnek rá, és tudod, miért nem? Mert a lelkük mélyén mindig is ott lapult a gyanú a másikkal szemben.

Gertrude az ölébe ejtette kezét, és kétségbeeséssel a hangjában folytatta:

– Féltelek, kedvesem. Wladislas könnyen befolyásolható, de ebben a kis Hunyadiban van valami, ami nem tetszik nekem.

– Megszólalásig hasonlít Ivánra.

– Hát éppen azért. A végén te veszíted el a józan eszed, és nem ő.

– Ugyan! Csak egy jó szándékú tapasztalatlan fiú, aki egész testében megremeg, ha megérinti egy finom hölgy kezét. Ne aggódj! Tudom, hogy mit csinálok!

Gertrude nem felelt. Arra gondolt, még este levelet kell írnia Cilleinek. Vészesen fogyatkozott az idejük.

6.

A nagyteremben Ulászló intett, hogy Konstantinápoly követe lépjen elő, és közölje a császár üzenetét. Végtelenül unta a tanácskozást, és különösen bosszantotta, hogy a magyar és lengyel urak élénk figyelemmel kísérték a vitát. Szemmel láthatóan élvezték az egymásnak feszülő indulatokat; Velence és Genova követeinek szóváltását és a diplomáciai frázisokba csomagolt fenyegetéseket.

A király gondolatai minduntalan ugyanoda tértek vissza. Hogyan is fogalmazott Mária?

„Ördögi tervet eszeltek ki… A terv lényege, hogy téged rávegyenek, nyáron indíts hadjáratot a török ellen. Hunyadi a halálba vezet téged, meglásd! Megpróbálja majd elhitetni veled, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom. Mindent meg fognak tenni, hogy elvakítsanak, és meggyőzzenek arról, hogy esélyed van a győzelemre…”

Ulászló a terepasztal melletti asztalkára pillantott, melyen a pápa által küldött megszentelt hadvezéri aranysisak és díszkard hevert piros bársonypárnácskán. A keresztényi hit védelmezőjének, a római egyház oltalmazójának járó ajándékok nyilvánvalóvá tették, hogy mit vár el a művelt világ Magyarország királyától.

Theodore Karystinos, Konstantinápoly követe ezalatt megállt a terepasztal előtt, és a kelleténél hosszabbra nyúló csend után drámai hangon így szólt:

– Az én igaz császárom, Jóannész, e néven a nyolcadik, üdvözletét küldi néktek, vitéz magyarok! Eljött az idő! Ez lesz az az esztendő, az Úr 1444. éve, amikor Kelet és Nyugat fiai együttes erővel lerázzák magukról az oszmán igát. Ez lesz az az esztendő, az Úr 1444. éve, amikor falaink alól örök időkre eltakarodnak az iszlám hordák. Veletek, vitéz magyarok, és a győzhetetlen lengyel nemzettel Európa történelme új korszakába lép. Csaknem ezer esztendővel a nagy Nyugatrómai Birodalom bukása után a keleti Róma újra felemelkedik. Elfogadván az egyházi uniót és a pápa őszentsége főségét, újjáépítjük a Szent Római Birodalmat!

– Megbocsáss, követ úr – vetette közbe Rozgonyi Simon főkancellár, egri püspök –, de milyen fegyveres segítségre számíthatunk tőletek a hadjárat során?

Karystinos megvakargatta tekintélyes tokáját.

– Sajnos, seregeink száma vészesen megfogyatkozott az elmúlt esztendőkben. A szakadatlan háborúk…

– Úgy érted, belháborúk – szólt Vitéz. – Jól emlékezünk, hogy császárod fivére, Dimitriosz, Fekete-tenger-melléki despota azzal fenyegette meg bátyját, hogy török seregekkel vonul saját hazája ellen, ha Jóannész nem őt jelöli meg örökösének. Konstantin, Morea despotája, a valódi trónörökös is bekapcsolódott a harcokba. Éveken át török–bizánci szövetséges csapatok harcoltak mindkét oldalon, gyújtogattak, fosztogatták azt a keveset, ami a hajdan oly dicső konstantini birodalomból megmaradt.

Theodore Karystinos tekintete rosszindulatúan megvillant a nyilvánvaló tények hallatán.

– Milyen különös, kancellár úr, hogy ezt éppen te veted a szememre. Talán Magyarországon oly ritkák a belháborúk? Hát nem két törvényesen megkoronázott királya van jelen pillanatban is ennek az országnak? A hős Hunyadi és Újlaki vajdák talán nem azzal kezdték vitézi tetteik sorát, hogy a magyar belháborúban térdre kényszerítették őfelsége ellenlábasait?

Vitéz elismerőn bólintott.

– Igazad van, követ úr. Egyetlen apróságról feledkezel meg csupán: egyik fél sem hívott be az országba török csapatokat a másik fél ellenében.

– Nem, törököt valóban nem. De vajon őfelsége igazáért nem harcoltak idegen seregek? Lengyel hadak példának okáért?

– Őfelsége Lengyelhon királya is.

– No és a gyermek László király oldalán talán nincsenek idegen csapatok? Cseh husziták, ausztriai zsoldosok, délvidéki szláv haramiák?

Vitéz feszengve Hunyadira sandított.

– Vagyis válaszodat értékeljük úgy, követ úr, hogy Konstantinápoly lélekben mellettünk van, de csapatokkal nem kíván részt venni a hadjáratban?

– Mindent megteszünk, kancellár úr, ami erőnkből telik! Császárom nemrégiben egy trónkövetelő török herceget szabadított rá Murád szultán határvidékére. Konstantinápolyban már előkészítik azokat a gályákat, melyek csatlakozni fognak a keresztény flottához. Hajósaink a Márvány-tenger, az Égei-tenger és a Fekete-tenger minden szegletét jól ismerik. Nélkülünk a flotta küldetése kudarcra volna ítélve. És – mielőtt még újra feltennéd kérdésed –, igen, szárazföldi csapataink is készen állnak a határon, hogy csatlakozzanak Hunyadi vajda hadaihoz. Konstantin despota, Morea ura tavaly újjáépítette a Hexamiliont, a legendás védőfalat,39 amely a Peloponnészoszt védelmezi. Ugyancsak Konstantin despota volt az, aki ha csak ideiglenesen is, de ismét keresztény adófizetővé tette Athént és Thébát. Sajnos, mivel a ti seregeitek visszafordultak a Balkán hágóitól, ezeket a területeket ismét elveszítettük, és moreai erőink kénytelenek voltak visszavonulni a Hexamilion mögé. A törökök véres bosszút álltak népünkön, tehát mi már eddig is súlyos árat fizettünk a közös cél érdekében!

Ulászló érzéketlen pillantással nyugtázta a választ.

– Tudnotok kell, vitéz magyarok – folytatta Karystinos –, hogy az én városomban, Konstantinápolyban mindenki a felszabadító Hunyadi vajda úrra vár. Nemrégiben csodás esemény tanúi lehettünk: lovas jelent meg a Macedoniai kapu előtt, makulátlan, fehér öltözéket viselt és ragyogó lovagi páncélt. Hátán a szent hadjáratok keresztje vereslett, kezében kettős keresztes lobogót csattogtatott a szél. Lova örömittasan ficánkolt a kapuk előtt. Az emberek ezrével tódultak a falakra, hogy láthassák a titokzatos jelenést. Hirtelen a baljós fellegek közül áttűzött egy aranyló napsugár, és tündöklő fénybe vonta a páncélos lovas alakját. Ugyanebben a pillanatban a Hagia Sophia-székesegyház kupoláján felragyogott a kettős kereszt. Villám hasította keresztül az égboltot, és a magasból haragvó mennydörgés visszhangzott.

A magyar és lengyel urak lélegzet-visszafojtva hallgatták, s úgy tűnt, még Cesarini, a velencei és a genovai követek is megfeledkeztek iménti késhegyig menő vitájukról.

– Ám a következő pillanatban, kedves barátaim, nyoma veszett a lovasnak. A falakra tódult emberek hiába keresték. Hiába lovagoltak ki a kapukon túlra katonáink, nem lelték sehol. Nem is lelhették, hisz jelenés volt, bizonyosan. Krisztus urunk üzenete, egy közelgő, nagyszerű esemény előhírnöke! Sokan, így én is felismerni véltük a csodás jelenésben Magyarország fehér lovagját, Hunyadi János vajda urat!

Most minden szempár Hunyadira szegeződött.

Erdély vajdája zavartan toporgott, de szemmel láthatóan jólestek neki a követ szavai.

Ulászló annál bosszúsabbnak tűnt.

– Köszönöm, követ úr! Mindőtöknek köszönöm! Most távozhattok!

A küldöttek mélyen maghajoltak az uralkodó előtt. Milánó, Firenze, Franciahon, Anglia és Aragónia követe csak üres frázisokat hozott, sem pénzt, sem katonákat nem ígért.

Nem mintha Vitéz kancellár vagy Rozgonyi Simon főkancellár másra számított volna. Hiszen Visconti herceg Milánója, vagy a Mediciek Firenzéje a legcsekélyebb mértékben sem volt érdekelt a szultán elleni háborúban. Annál inkább a városállamok közötti, hagyományos ellenségeskedés fenntartásában. Dél-Itáliában a Nápolyi Királyság erőit lekötötte a francia Anjouk és a spanyol aragóniaiak közti dinasztikus küzdelem. Egyedül V. Alfonz,40 Aragónia, Szicília, Nápoly, Valencia, Szardínia, Mallorca királya és Barcelona grófja helyezett kilátásba néhány hadigályát az egyesített keresztény flotta számára. Rajta kívül továbbra is Jó Fülöp, Burgundia hercege szorgoskodott a hadjárat érdekeiben, s ő immár hat-nyolc gálya felszerelését és útnak indítását vállalta magára.

A többi néma csend.

A magyar és lengyel urak végre szusszanhattak egyet – a végső döntés meghozataláig a király szünetet rendelt el. A követek távoztak, az urak átsereglettek egy szomszédos helyiségbe, ahol frissen sült sáfrányos vadhús és bor várta őket.

Hunyadi nem volt éhes, de ha az lett volna sem ehet egy falatot sem – őfelsége Magyarország és Lengyelország királya ugyanis kihallgatásra magához rendelte. Mielőtt azonban beléphetett volna az Ulászló számára fenntartott szobába, fia, László sietett oda hozzá, és valamit a fülébe súgott.

Hunyadi János borús képpel lépte át a küszöböt.

7.

Gyanakodva méregették egymást.

Egyikük sem szólalt meg, mintha nehezükre esett volna még a másik köszöntése is, holott eddig atyaként, fiúként ölelkeztek össze, valahányszor találkoztak. Ulászló gondterhelten sétált a boltíves ablakmélyedés előtt fel s alá.

Hunyadi a szoba közepén állt, és nézte királyát.

Csend volt. Csak Ulászló léptei kopogtak a kövön.

Hunyadinak az járt a fejében, amit fia súgott az imént odakint. Hihetetlennek tűnt, amit mondott. Még hogy Ulászló ilyesmire vetemedett volna… Lehetetlenség… Ámbár mostanság sokat panaszkodtak rá az udvaroncok. Vitéz is egyre csak arról számolt be, hogy léhűtő figurákkal mulatozik a palotában, a városban, Csepelen, a királyi vadászlakban. Alig akad olyan nap, hogy ne lett volna részeg.

Hosszú percek teltek el szó nélkül.

Odakinn, a szomszédos helyiségben a magyar és lengyel urak harsányan röhögtek. Valaki fennhangon a velencei követ hangját utánozta, de hogy mit rikoltozott, azt sem Hunyadi, sem a király nem hallották.

– Feltételezem, a hadjárat mellett vagy – törte meg váratlanul a csendet Ulászló, és metszőn Hunyadira nézett.

A vajda vállat vont.

– Ismersz. Harcolni akarok.

A király bólintott.

„Az első jel az lesz, hogy Hunyadi minden intő szó ellenére is harcolni akar majd. Semmilyen érv nem hat rá. Bele akar rángatni ebbe az eszelős és végzetes csapdába…”

– Engem nem győzött meg Cesarini terve.

Hunyadi elgondolkodva figyelte az ifjút. Mi üthetett bele? Hiszen eddig fenntartások nélkül magáénak vallotta a keresztes háború magasztos eszméit.

– A bíboros úr haditervének vannak homályos részletei, igaz. De a hadjárat elkerülhetetlen, felség. Nem értem, miben és miért kételkedsz.

Ulászló nem válaszolt. Elfordult a vajdától, és kibámult az ablakon.

Mindennél jobban vágyott most rá, hogy Mária karjaiban lehessen, hogy átölelhesse az asszonyt, a magáévá tehesse, elveszhessen testében, lelkében…

Mária…

– Hol van Újlaki vajda? – kérdezte hirtelen felismeréssel. – Nem láttam a tanácsteremben.

– Beteg – legyintett Hunyadi. – Geszthy Andorás, a vajda úr várnagya hozta a hírt reggel.

– Beteg…

– Meglep, uram? Gyakorta megesik mostanság.

„A végső jel az lesz, amikor a férjem sajnálkozva bejelenti, hogy nem tud veled tartani a hadjáratba. Talán megint beteg lesz, de az is lehet, hogy mást talál ki. Ad majd csapatokat, azokat természetesen ismét Hunyadira bízza.”

A király kelletlenül bólogatott.

– Ha beteg, hát beteg. Feltételezem, a bandériumait ezúttal is a rendelkezésedre bocsátja.

– Minden katonára szükség lesz a hadjáratban, uram.

Ulászló nem érzett magában elég erőt, hogy szembeszálljon Hunyadival. Most nem. Még nem.

– Annyi maradt hátra, hogy a zászlósurakat is meghallgassuk. Szeretném hallani a véleményüket.

A vajda a homlokát ráncolta.

– Mi történt, felség? Eddig biztos voltál benne, hogy a hadjáratnak meg kell lennie.

– Talán nem a megfelelő emberekre hallgattam.

Hunyadi összeszűkült szemmel figyelte az ifjút, amint az kitárta az ablakot. A királyi kertek felől virágillatot sodort a szél.

– Talán most nem hallgatsz a megfelelő emberekre.

– Elmehetsz, Hunyadi.

Ulászló hangja ridegen csengett.

Erdély vajdája lehajtotta a fejét.

Lehet, hogy amit a fia hallott, csak egy töredéke mindannak, amit Ulászló mostanság művel a palotában.

– Felség!

Kisietett a szobából.

Odakünn, a Friss Palota boltíves folyosóján néhány türelmetlen báró felé fordította tekintetét, de látva, hogy egykedvűen elindul a tanácsterem irányába, beszélgettek tovább.

Egyedül Brankovics követte tekintetével.

Eljött az idő…

A márványlapon a repedések tovább mélyülnek.

8.

A király úgy döntött, már csak a Lengyel Királyság mágnásainak véleményét és Brankovics despotát hallgatja meg. Zúgott a feje a sok hízelgéstől, a sok háborús biztatásról. A nyugati követek egymással versengve aggatták rá a hangzatosabbnál hangzatosabb címeket, melyek közül némelyik már-már bibliai megváltóként idézte őt, az egész európai kereszténység üdvözítőjeként, akinek hősi tetteit ezer és ezer éven keresztül emlegeti majd a világ.

Ulászló maga is ebben a tudatban élt eddig, ráadásul az utóbbi évek eseményei igazolni látszottak a nagyra törő álmokat. Miért is ne? Miért is ne lehetne ő a kereszténység megmentője, akinek tettei milliók ajkán élnek tovább?

Miközben Sbignew Oleśnicki érsek komor képpel sorolta a lengyel rendek érveit, Ulászló azon kapta magát, hogy képtelen odafigyelni. Gondolataiba egy roppant kényelmetlen felismerés fészkelte be magát.

Erre is Mária hívta fel a figyelmet…

Milyen vak is volt az asszony nélkül…

Hiszen hogyan is lehetne ő a kereszténység hőse, amikor Hunyadi az? S noha az ő nevét is dicsérik, magasztalják az európai udvarokban, de azért rendre hozzáteszik: a keresztény hadak hősét, Európa Herkulesét nem Wladislasnak hívják, hanem Johannes Hunyadinak.

– Felség?

Krakkó érseke kérdőn nézett rá, amiként a magyar és lengyel urak is.

– Felség?

A király kelletlenül intett.

– Ismételd meg, kérlek!

Az érsek zavartan Rozgonyi Simonra sandított.

– Csak azt próbáltam vázolni, királyi felség, hogy a lengyel rendek ellenzik a hadjáratot. A szejm41 felszólít téged, hogy mihamarabb térj haza Lengyelországba, mert a megszaporodott gondok sürgős intézkedéseket igényelnek.

– Milyen gondok?

Az érsek a homlokát ráncolta.

– Megismétlem, uram. Podóliában immár mindennaposak a tatár betörések, Oppelnben zavargások törtek ki, Niklaus ratibori herceg nyílt háborút folytat ellenem. A birtokaimat rendre felperzseli, jobbágyaimat leöldösi. Kázmér herceg fegyvert ragadott a mazóviai Boleszló ellen, s immár egész Mazóvia elfoglalását tűzte ki céljául. És akkor még nem ejtettem szót arról a rettenetes földrengésről, amely nemrégiben pusztított odahaza. Lengyelhonnak erős uralkodóra van szüksége, felség, aki egységet teremt végre és rendet!

Cesarini gyorsan az érsek elé lépett, és megbocsátó mosollyal így szólt:

– Őszentsége már gondoskodott róla, hogy miként szerény személyem Magyarországon, úgy Andreas de Pallatio rendkívüli követ Lengyelországban békítse ki az egymással hadakozó urakat. Semmi másra nem szabad most figyelned, csak a keresztes hadjárat megindítására, felség. Amikor győzedelmesen befejezzük a hadjáratot, odahaza Lengyelországban is alábbhagy az ellenségeskedés, meglásd. Hősként térsz haza! Héroszként, akivel senki sem szegül szembe…

Ulászló elgondolkodva figyelte a bíborost.

Létezik-e olyan érv vajon, amely megingathatná Cesarinit a hadjárat elkerülhetetlenségének tudatában?

– Végeztünk?

– Nem, felség, nem végeztünk!

Az agg Brankovics botorkált elő a többiek közül. Ezúttal egy botra támaszkodott, tán csak a kellő hatás elérésért, tán azért, mert elfárasztotta a sokórányi ácsorgás.

– Engem még meghallgassatok!

A teremben folyamatosan hallható duruzsolásnak egyszeriben vége szakadt. Minden szempár a despotára szegeződött; a török dühének leginkább kitett tartomány ura mindig is többet tudott náluk az ellenség valódi szándékairól.

– Bizonyára fáradtak vagytok a sok szócsépléstől, urak, de amit mondani akarok, az sorsdöntő lehet.

Ulászló növekvő érdeklődéssel dőlt előre trónusán.

A despota megállt a terepasztal előtt. Szomorúan végigpillantott a Balkánt idéző hegy-völgyeken, a Fekete-tengerig ereszkedő kereszteseket jelképező bronzfigurákon, a gályákat megjelenítő hajóbábukig.

– Ez itt… mind hazugság.

Cesarini felháborodottan kezdett hápogni, de a despota nem hagyott időt neki megszólalni.

– Ez az út nem a dicsőségbe, hanem a pusztulásba vezet. Ne higgyetek azoknak, akik könnyű győzelemmel kecsegtetnek benneteket, vitéz magyarok! Ne higgyétek, mert ez nem igaz. Ha azt mondják néktek, hogy a szultán gyenge, hát gyanakodjatok, mert Murád rég volt ilyen erős. Nem fog habozni, hogy seregét villámgyorsan áthelyezze Ázsiából Európába, ha erre kényszerítitek.

Hunyadi elgondolkodva figyelte az öregembert, de arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.

– Amit itt ma hallottatok, az nem több puszta álmodozásnál. Végső hadjárat a török ellen? Tényleg elhiszitek ezt az ostobaságot? Maszlag ez! Aljas megtévesztés! A Török Birodalom hatalmas, és most nincsen Timur Lenk, aki Keletről csapást mérne rájuk! Karamán-Oğluban bíztok? A karamániai emírben? De hisz ő a szultán rokona! Torzsalkodás csupán, ami ott folyik, nem igazi lázadás!

– Te beszélsz? Hiszen te is a szultán rokona vagy! – förmedt a despotára Rozgonyi érsek. – A lányod a szultán ágyasa.

– A felesége – javította ki szomorúan Brankovics. – Két dalia fiam pedig a szultán foglya. Tudjátok jól, magyarok, mi történt velük. Szinte mindőtöknek vannak fiai…

A despota lassan elsétált a magyar urak sorfala előtt.

– Mit éreznétek, ha a ti fiaitokat csonkíttatta volna meg? Ha a ti fiatokat heréltette volna ki a szultán? He? Mit éreznétek akkor?

Az urak nem néztek a despota szemébe, egyedül Hunyadi állta vádló tekintetét.

– Sok ezer magyar áldozta életét országod függetlenségéért – jegyezte meg a vajda szelíden. – Sok ezer bátor férfi, akiknek csontjai a Balkán hegyei közt porladnak.

– Igen – bólogatott Brankovics, és megtörten Hunyadi vállára tette ráncos kezét. – Igen, Magyar Jankó, így van. Isten megáld téged ezért az áldozatért. De most mindent kockára tennél, amit annyi vér árán elértél? Most, amikor mindent megtarthatnánk harc nélkül is?

Hunyadi nem felelt.

– A magyar fegyvereket áldás kísérte a télen – folytatta alig hallhatóan Brankovics. – Harcotok a régi időket idézte, amikor magyar seregek uralták az egész Balkánt. De ne tévesszenek meg a pápa ígérgetései! Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A szultán erős. Forrásai kimeríthetetlenek, embere, akár a tenger! Korántsem gyengült meg, ahogy a bíboros azt el akarja hitetni veletek. Erős, és ha nem hagyjátok abba a békétlenséget, hát megvan hozzá az ereje, hogy leszámoljon veletek. Amit télen elértünk ellene, az a legtöbb, amit el lehet érni. A török hódoltság határa távol került Magyarországtól. A harcok színtere újra Szerbia lesz. Magyarországnak békét hoztatok, és esélyt Szerbiának, hogy újra talpra álljon. Elértetek mindent, amit elérhettetek. Dicsőség övezi neveteket. Könyörgöm, barátaim, ne kockáztassatok! A vesztetekbe rohantok, ha most megint hadat vezettek a szultánra!

– Ezek szerint Szerbia nem hajlandó részt venni a keresztes hadjáratban? – kérdezte Rozgonyi püspök.

– Nem, uram. Szerbia nem fog kockára tenni mindent… a semmiért.

Az urak felzúdultak, válogatott szitkokkal árasztva el a despotát.

– Köszönjük Szerbia leplezetlen háláját, amiért tavaly annyi áldozatot hoztunk szabadságáért – jegyezte meg epésen Vitéz kancellár. – Magyarország legközelebb ezerszer meggondolja, hogy bármit tegyen Szerbiáért… Ugyanakkor mi nem csak és kizárólag Szerbia szabadságáért küzdünk, hanem a Balkán valamennyi rabsorba taszított népének szabadságáért, és a kereszténység egyetemes ügyéért.

Brankovics lehajtott fejjel, botjára támaszkodva kiballagott a teremből. Ha csak a fele valóra vált volna mindazon káromlásoknak, amit utána kiáltoztak, a despota ott helyben csúszómászó féreggé változott volna.

Cesarini mosolyogva Hunyadira pillantott.

A vajda szikáran bólintott.

A bíboros most Vitéz kancellárra nézett.

Az is beleegyezőn bólintott.

Cesarini megkönnyebbülve lépett a terepasztalhoz. Megsimogatta az olasz fiú feje búbját, mintegy jelezve neki, hogy elcsomagolhatja a bronzfigurákat.

Úgy hitte, ezzel eldöntetett a kérdés.

Tévedett.

Őfelsége, Ulászló király ugyanis gondolataiba mélyedve ült trónusán. Néhány perccel később Brankovics magánkihallgatáson a szomszédos szobában állt előtte.

– Mit tanácsolsz? – kérdezte a király. – Ne indítsak hadjáratot?

– Nem – az öregember szelíd mosollyal hajolt meg előtte. – Én csak azt kérem, hallgasd meg, mit javasol a szultán. Könnyen lehet, hogy Murád többet ad önként, mint amit erővel elvehetnél tőle. Ismerem őt. Nagylelkű ember, belátja, hogy megváltoztak az erőviszonyok. Semmi mást nem javaslok, csak indíts egy küldöttséget Drinápolyba. Hallgasd meg Murád indítványát. Utána még mindig dönthetsz úgy, hogy hadat vezetsz ellene. De ha rám hallgatsz, királyi felség, akkor se Hunyadit tedd meg a hadak parancsnokának. Elég volt már abból, hogy minden babért egyedül ő arat le… tehelyetted.

– Cesarini azonnali döntést vár tőlem. A pápa azonnali döntést vár tőlem. A magyar urak szintúgy!

– Cesarini egy bohóc – legyintett Brankovics. – Nyugtasd meg. Annál is inkább beleegyezhetsz abba, amit akar, mert nem ő a valódi ellenséged. Hunyadi az, aki igazából a hadjáratot akarja. Hunyadi az, aki a szálakat mozgatja a háttérből. A pápának persze jól jön a keresztes hadjárat, de valójában egyetlen ember létezik, aki csak nyerhet az újabb háborún… Hunyadi. Ha győzedelmesek lesztek, ő lesz a diadalmas hadvezér. Ha vereséget szenvedtek, te leszel, aki vereséget szenved.

– Így véled tehát?

– Vigyázz vele. Titkos tárgyalásokat folytat arról, hogy ő lehessen a felszabadított Bulgária királya. A te trónodra is feni a fogát, uram. Ahogy Újlaki is. Veszedelmesek, ha ezek ketten összefognak.

Ulászló hátradőlt székében.

Hogyan lehetséges, hogy eddig ő volt az egyetlen, aki nem látott tisztán?

– Köszönöm, uram. Sokat segítettél.

– Még többet segítek, uram, ha óhajtod. A szultán hálás lenne a békéért. Visszaadja nekem Galambócot, Szendrőt, Krusevácot, Novo Brdo városát és bányáit, Szrebrenik várát, Sosztovicát, Prokopia várát, és Albánia északi részét is kiüríti. Én nem habozok megosztani a béke gyümölcseit véled, uram. Az északi védvonalat azonnal átadom. Magyarország a békével több várat nyerne, mint háborúval. Persze azt is tudom, hogy kínos lenne, ha személyes küldötteid keresnék fel a szultánt Drinápolyban. Hadd menjenek hát az én követeim! Hadd képviseljem én érdekeidet a szultáni udvarban… hálából mindazért, amit Szerbiáért tettél, mert nem Hunyadi tette, hanem te, uram!

A király mosolyogva bólogatott.

– Így senki sem vádolhat azzal, hogy a szövetségeseim háta mögött puhatolom Murádnál a béke lehetőségét. Nem fogok személyesen aláírni semmit. Köszönöm, Gyorgye. Elfogadom felajánlásodat!

Brankovics mélyen meghajolt Ulászló előtt, pedig az előbb még lépni is alig bírt.

– Bölcsességgel felülkerekedsz ellenségeid furfangján, felség!

Azzal kihátrált a szobából.

A király egyedül maradt.

Zúgott a feje, és bárhogy szerette volna, nem volt képes összeszedni gondolatait. Minden, amit korábban biztonságosnak gondolt, bizonytalanná vált. Mindenki, akiben vakon megbízott, mostanra könnyen lehet, hogy az ellenségévé lett…

Mária…

Ó, hogy vágyott az asszonyra.

Szűkölve lépett az ablakhoz.

Buda házaira gomolygó köd ereszkedett, mintha a jövendőt próbálná elfedni az ifjú király előtt.

9.

– Milyen döntés született, uram?

Thuz idegesen állt Hunyadi előtt, mintha az élete függene attól, mi lesz a hadjárattal.

– Nem született döntés. A király tanácskozik Brankoviccsal.

– Vajda uram, ha a hadjárat mellett óhajtana dönteni az országgyűlés… kérlek, gondolj arra, hogy nincsen pénz a fegyverekre, zsoldosokra.

Hunyadi elgondolkodva bámult maga elé.

– Mit gondolsz, Júda, ha átvehetném a szerb despota magyarországi birtokait… Világosvárat, Debrecent, Szatmárt… a többit, valamennyit… Kapnék-e annyi pénzt hitelre, amennyi elegendő volna?

A sáfár döbbenten nézett urára.

– De hát az többmegyényi terület…

– Elegendő volna?

– Annyi föld bevétele megoldaná a gondjainkat, uram.

Hunyadi bólintott. Azt a választ kapta, amit hallani szeretett volna, mégsem volt elégedett.

– Ha beleegyezem abba, hogy Brankovics a mi nevünkben békeküldöttséget menesszen Murádhoz, megkapnám minden birtokát.

Thuz nem hitt a fülének.

– Biztosan félreértettél valamit, uram, ha meg nem sértelek. Feltételezem, a béke aláírása lenne a valódi feltétel.

– Én is azt hittem, de nem. Brankovics már akkor rám íratja magyarországi földjeit, ha békeküldöttség útnak indul Drinápolyba.

– De uram! Akkor azonnal…

– Tudom, mit akarsz mondani, Júda. Mégsem tetszik ez nekem.

De Thuz még mindig nem tért magához a csodálkozástól.

– Uramisten… Világosvár… Debrecen, Szatmár, Németi, Böszörmény… Ez jóval több, mint amiben reménykedtünk…

– A török békét akar, Júda. Minden árat megér neki, hogy elkerülje a háborút.

– Én nem is haboznék elfogadni a békét, uram.

– Akkor sem, ha ez lenne az utolsó esélyünk, hogy végleg leszámoljunk velük? Ha ez lenne az utolsó esély, hogy felszabadítsuk Európát az iszlám iga alól?

– Mindig van új esély, uram – felelte Thuz csöndesen. – Mindig jön új remény.

Hunyadi a fejét ingatta.

Kezdett attól tartani, hogy neki kell a végső döntést meghoznia.

10.

BUDA, KIRÁLYI VÁR, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444, SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 24. NAPJA

A tanácsteremben újra felsorakoztak a magyar és lengyel zászlósurak. Immár nem vitatkozni jöttek.

Ulászló király mosolyogva végigpillantott soraikon.

– Hallottátok, urak, őszentsége, a pápa követét. Hallottátok a velencei, a genovai, a burgundiai, aragóniai, angol, milánói, konstantinápolyi követet és a többi hatalom küldöttének szavait. Tudjátok jól, miként vélekedik a hadjárat ügyéről a lengyel rendi gyűlés. És még mindannyiunknak a fülében csengenek Brankovics despota vészjós szavai.

Az urak lélegzet-visszafojtva figyeltek.

– Mielőtt a végső szót kimondanám – folytatta Ulászló –, halljam, miként vélekedtek ti magatok.

Végigpillantott a nemesek karéján.

– Háború! – felelte habozás nélkül Hunyadi János, Erdély vajdája. Máskor illetlennek tűnt volna tán, hogy elsőként szól, hisz nem ő volt az első a rangsorban, de mint a hadak főparancsnoka, mindenki tőle várta az első megszólalást.

A király bólintott.

– Háború! – morogta nem túl meggyőzően Hédervári Lőrinc nádor.

– Háború! – vágta rá Rozgonyi György országbíró, pozsonyi főispán.

A tárnokmester, Perényi János úr kivárt egy hosszú pillanatig, aztán mondta csak:

– Háború!

– Háború!

– Háború!

Thallóczi Frank horvát bán, Hédervári Imre macsói bán, és Pálóczi László lovászmester egyszerre harsogták.

Rozgonyi Simon főkancellár kéjesen ízlelte a szót:

– Háború!

– Háború! – krákogta De Dominis János váradi püspök.

Herczeg Rafael boszniai püspök még a kardjára is rácsapott, hogy csak úgy csörgött az éles acél a hüvelyben.

– Háború! – Buondelmonte János kalocsai érsek kenetteljes hangját Piacenzai Jakab szerémi püspök dörmögése kísérte.

– Háború! – Báthori István volt országbíró kevélyen dobbantott csizmás lábával.

– Béke! – mondta alig hallhatóan Sbignew Oleśnicki érsek.

– Béke! – morogta Gyorgye Brankovics szerb despota.

És akkor csend lett.

– Cillei bán úr nincs jelen. Széchy Dénes esztergomi érsek és Újlaki vajda úr sem – jelentette ki Vitéz kancellár.

– A döntés ettől függetlenül egyhangú – mosolygott Ulászló, és felemelkedett trónusából.

Végigpillantott az urakon.

– Háború!

Hunyadi János az immár üres terepasztalra pillantott. Az olajos hajú olasz ifjú úgy látszik, nem végzett jó munkát az elcsomagolással, mert egy bronzfigura az asztalon maradt. S ez nem volt más, mint a turbános szultánbábu.

Ott állott az ázsiai parton, és fémszemét Európára vetette.

Giuliano Cesarini pápai nuncius arcán földöntúli boldogság terült szét. Húsos ajkai máris imát rebegtek:

– Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum, fiat voluntas tua sicut in caelo et in terra…

– Háború!

– Háború!

– Háború!

Különös módon Hunyadi János nem érzett megkönnyebbülést. Odalépett a terepasztalhoz, és egyetlen mozdulattal eldöntötte az ott árválkodó szultánfigurát.

Odakünn, a Nagyboldogasszony-templom tornyában e pillanatban kísérteties hangon megkondultak a harangok.

11.

Szent György napján őfelsége Jagelló Ulászló, Magyarország és Lengyelország királya a magyar zászlósurakkal együtt ünnepélyesen letette az esküt Cesarini bíboros, a pápa követének színe előtt, hogy a nyár folyamán keresztes hadjáratot indít a Török Birodalom ellen, szövetségben IV. Eugenius őszentsége, a Velencei Köztársaság, II. Jó Fülöp burgundiai herceg csapataival – szárazföldön és tengeren egyaránt.

„A mindenható Isten dicsőségére, a keresztény hit oltalmára és öregbítésére, a katolikus egyház javára, kivált pedig Magyarország és határos részei fölszabadítására a nyár folyamán a király őfelsége az ország zászlósaival, uraival és főrendjeivel hatalmas sereg élén hadjáratot fog indítani Görögország és Romania42 területére a hitetlen törökök ellen.”

Az uralkodó döntéséről szóló pátens szövegét még aznap délután felolvasták a Rákos mezején összesereglett rendek színe előtt. A fogadtatás leírhatatlan volt: a magyar nemesség egy emberként üdvözölte a döntést, a háború megindítását elkerülhetetlennek, és egy új, dicsőséges korszak kezdetének tartva.

Amikor azonban az országgyűlés előtt az a nem éppen elhanyagolható kérdés merült fel, hogy ugyan miből fedezzék a várhatóan borsos hadikiadásokat, az urak heves vitába bonyolódtak egymással és a királlyal. Mint kiderült, sokan a bárók közül megelégelték Hunyadi adóbeszedési szigorát, ezért javaslatot készültek tenni arra, hogy a mindenki által megszavazandó hadiadót ezúttal ne a két erdélyi vajda, hanem az erre a célra kinevezett külön bárói testület szedje be.

Csakhogy Szilágyi Mihály és Dengelegi Pongrácz György hathatós közbenjárására a javaslatot visszavonták az érintettek. Híre kélt Rákos mezején, hogy azokat, akik a felterjesztést megszövegezték – mindketten a nemrég feloszlatott Cillei-párt elkötelezett hívei voltak –, egy közeli erdőben találták meg összekötözve, mezítelenre vetkőztetve, alaposan helybenhagyva.

A nádor vizsgálatot rendelt el, de senki sem tudott semmit, maguk az érintettek sem kívántak emlékezni a történtekre, egyre csak azt hajtogatták, hogy visszavonják valamennyi javaslatukat, amit az elmúlt tíz évben tettek.

Így aztán a rendkívüli hadiadó beszedését végül négy személyre bízták: Hunyadi János vajdán kívül három püspök kapott felhatalmazást e feladatra.

Arra viszont senki sem számított, hogy a hadiadó csak lassan és fölöttébb hiányosan folyik be a kincstárba. Nem volt jobb a helyzet a keresztes hadjárat céljaira felajánlott egyházi adó vagy a pápa lengyelországi jövedelmeinek, az úgynevezett péterfilléreknek beszedésével sem.

Néhány héttel az ünnepélyes eskü letétele után Ulászló kamarása kénytelen-kelletlen elrendelte a kötelező pénzbeváltást. Egyetlen lépéssel felére értékelte le a magyar váltópénzt: azon naptól kezdve nem száz, hanem kétszáz ezüstdénár ért egy aranyforintot.

Ahogy arra számítani lehetett, a rendelkezés irtózatos károkat okozott a budai kalmároknak, ezért néhány nap alatt lázadásközeli állapotok lettek úrrá a városban. A király ezt hallva egykedvűen elhagyta a palotát, és a csepeli vadászkastélyba utazott. Az ezüstpénzek beváltását Hunyadi János vajdára bízta, meghagyva neki, hogy akár erőszakkal is hajtsa végre a parancsot.

Hunyadi nem szívesen engedelmeskedett, hiszen szíve szerint máris vágtatott volna vissza Erdélybe, hogy személyesen felügyelje a zsoldosok felfegyverzését, a harci szekerek és az újonnan öntetett ágyúk átvételét és kifizetését. Ám nem mehetett, mert az uralkodó ragaszkodott a csaknem végrehajthatatlan feladat elvégzéséhez.

De mit számított a budai kalmárok panasza? Mit számított a felzúdulás és a kivetett rendkívüli hadiadó feletti jajveszékelés?

A hadsereg felállításához pénzre volt szükség, töméntelenül sok pénzre, márpedig a pénz Hunyadi kemény fellépése után is csak akadozva csordogált be a királyság kasszájába. Mégsem ez volt az a súlyos gond, ami Erdély vajdáját leginkább nyomasztotta.

Sokkal inkább a béke kérdése.

Az ünnepélyes eskütétel másnapján ugyanis Ulászló megbízólevelet állíttatott ki Brankovics despota számára, melyben felhatalmazta őt arra, hogy békeköveteket küldjön Drinápolyba, tárgyalni a szultánnal egy hosszabb fegyvernyugvás feltételeiről.

A megbízólevelet aláírta, majd parancsba adta Hunyadinak, hogy mint az egyesített keresztes hadak fővezére, maga is írja alá.

Erre a vajda úr beviharzott a palotába, és számon kérte a királyt, hogyan kérhet tőle ilyet.

– Nyugalom, kedves Johannes – fogadta ridegen Ulászló. – Ez csupán egy diplomáciai lépés, nem több. Időhúzás, ha úgy tetszik. Kíváncsiak vagyunk, vajon meddig hajlandó elmenni a szultán a békefeltételek meghatározásában.

– Időhúzás, felség?

– Miért? Hol van az megírva, hogy mindig csak a török ravaszkodhat az átkozott szerződésekkel? Most egy kicsit mi járatjuk velük a bolondját.

– Én nem küldök békeköveteket, uram.

– Én sem küldök. Majd Brankovics küld.

Hunyadi képtelen volt elhinni, hogy királya a hadjáratra tett eskü másnapján ilyesmit forgat a fejében.

– Felség. A hadjárat sikere azon áll, hogy a velencei, pápai hajók idejében elzárják-e a tengerszorost Európa és Ázsia között. Ha Őszentsége és a velencei dózse hírét veszi a béketárgyalásnak…

– Miért vennék hírét? Nem kell, hogy megtudják. Különben is, Johannes, ez kizárólag a mi ügyünk.

– Hogy lenne az, felség? Engedelmeddel…

– Elég, Hunyadi! – Ulászló életében először emelte fel hangját jótevőjével szemben. – Elég! Már döntöttem! Brankovics elvégzi, amire kértem! Írd alá a felhatalmazólevelét!

Hunyadi lehajtotta fejét.

– Ahogy parancsolod, felség!

Amikor később beszámolt minderről Vitéznek, a kancellár belesápadt a hírbe.

– És te aláírtad?

– Mit tehettem volna? A király megparancsolta…

– Nem lett volna szabad! A királyt félrevezették.

– Akkor sem tagadhatok meg egy parancsot.

Vitéz hosszan Hunyadi szemébe nézett.

– Jankó! Eljöhet az az idő, amikor döntened kell: engedelmeskedsz vagy a magad útját járod.

– Megtagadni a király parancsát? Neked teljesen elment az eszed?

– Jankó, a haza érdeke mindenek felett való! Ha egy rossz parancs romlásba döntheti az országot, akkor neked vajon kötelességed azt végrehajtani?

Hunyadi kihúzta magát.

– Nem, kancellár úr! Én katona vagyok. Ahová királyom küld, oda megyek. Amit királyom parancsol, megcselekszem. Nincsen választásom.

Vitéz a fejét csóválta, aztán megölelte Hunyadit, de oly hevesen, mintha utoljára tehetné.

– Sokáig nem találkozunk, Jankó! A főkancellár úr engedelmével felmentésemet kértem a hivatali teendők alól. Még ma elutazom Itáliába, Ferrarába. A neves humanista, Guarino Veronese iskolájában fogok tanulni, ahogy mindig is szerettem volna. Végre lehetőségem nyílik megcsodálni Olaszföld művészetét, találkozni a nagyszerű poétákkal, akiket oly nagyra becsülök.

– Most hagyod itt az országot? – csodálkozott Hunyadi. – Éppen most?

– Miért ne? Háború jön. Háborúk egész sora. Ha minden jól alakul, ti a következő telet már Konstantinápolyban töltitek, vagy ahogy téged ismerlek, talán Jeruzsálemben… Ilyen időkben… te mondád Hunyadon… hivatalnokokra kevesebb szükség mutatkozik. Kihasználom a lehetőséget, mert az új Magyarországnak sok kiművelt emberfőre lesz szüksége.

A vajda úr elvigyorodott, s még egyszer megropogtatta Vitéz csontjait.

– Isten veled, te bolond! Aztán csak vigyázz az itáliai fehércselédekkel! A végén még felhagyod a kedvükért a papi hivatást!

A kancellár arcán kelletlen kifejezés suhant át.

– Tanulni megyek Ferrarába.

– Aztán, ha velem bármi történne, legyen gondod Lackóra és Mátyásra.

Vitézt meglepték Hunyadi szavai.

– Miért mondod ezt?

– Mert háborúba megyek.

– Nem először…

– Ez más lesz, mint a többi. Érzem. – Hunyadi megragadta a kancellár karját. – Tudom, hogy vigyázol Erzsébetre, ha én már nem leszek. Csak arra kérlek, a fiaimra is legyen gondod. Jó fiúk. Nevelj belőlük embert.

Valami fojtogatta Vitéz torkát.

12.

BUDA, MAGYARORSZÁG
A. D. 1444. MÁJUS VÉGE

Hunyadi János ezekben a napokban oly bőszen járt-kelt Buda városában, mint a ketrecbe zárt vadállat. Rozgonyi Simon főkancellár újabb és újabb feladatokkal látta el, főképp a pénzváltással és az adóbehajtással kapcsolatban. A király utasította minderre, így Hunyadi kénytelen volt engedelmeskedni. Hiába sorolta, mi mindennel kellene foglalkoznia az adók behajtása helyett, a főkancellár csak a vállát vonogatta.

Azon az estén, amikor hír érkezett a nyugat felől közelgő veszedelemről, a vajda úr kivételesen épp a lábát áztatta a Posztómentő utcai épület első emeleti szobájában. A futár, akit Csepelről, a vadászlakból maga a király menesztett a várba, csak annyit közölt Hunyadival, hogy azonnal induljon őfelségéhez, mert a hírek szerint a németek megszegték a fegyverszünetet, és Ausztria felől jelentős erőkkel törtek be az országba.

Hunyadi képe elveresedett a dühtől. Úgy, ahogy volt, kötésig vetkőzve, mezítláb rohant le a lépcsőn.

– Filipesi! Thuz! Hol a csudában vagytok?

A sáfár bukkant fel legelébb, csodálkozva nyújtogatva nyakát az ajtó mögül.

– Nyergeltesd a lovamat és kerítsd elő a sógoraimat! Lackó hol van?

Thuz János hangosan felcsuklott.

– Lackó úrfi?

Hunyadi megtorpant. Ismerte jól a sáfárnak ezt a rémült, meghökkent hangját. Igaz, ami igaz, napok óta színét sem látta a kölyöknek. Hol lófrálhat már megint?

– Azt ne mondd, hogy te se találkoztál vele!

– Én bizony nem.

– Hazudsz! Biztosan fehércselédek után kujtorog!

– Az bizony meglehet, de akkor sem láttam napok óta.

Hunyadi szentségelt, de nem volt ideje fia hollétével foglalkozni. Maga mellé vette Filipesit, és már vágtatott is kifelé, Csepelre.

Nem sejthette persze, hogy Lackó a vár túlsó végében, a Szent Miklós domonkos templom mögötti Cillei-palotában, annak is emeleti hálószobájában tölt éjjelt s nappalt annak az asszonynak a karjaiban, aki néhány nap alatt alaposan összekuszálta a szálakat a királyi udvarban.

13.

– Menned kell, kedvesem! – mosolygott Rozgonyi Mária az ablakban álló ifjúnak. A félig tárt zsalukon át beáramló napfény klasszikus szépségű szoborrá varázsolta László testét. – Az uram nemsokára megérkezik…

Hunyadi fia nem felelt. Kifelé bámult a Duna zöld szalagjára.

– Újlaki hány katonát tart fegyverben Budán?

Mária a homlokát ráncolta; egyszerűen nem tudott zöld ágra vergődni ezzel a kölyökkel. Alig tudott kihúzni belőle valamit, ő viszont egyre többet kérdezett Újlakiról és a barátaikról.

Pedig eleinte úgy tűnt, játszi könnyedséggel keríti a hálójába. László is csak olyan volt, mint a többi maga korabeli suhanc: kizárólag a testi szerelem érdekelte, az viszont kimeríthetetlenül. Mária magának sem szívesen vallotta volna be, de kellemesen csalódott a Hunyadi fiú képességeiben. A komornák, cselédek gyakorta ugratták egymást azzal, hogy akinek ilyen kölyökszeretője van, az sajnos csak igen rövid légyottokra számíthat. Mert ezek a megátalkodott fickók ugyan bámulatos méreteket és szilárdságot produkáltak, de a kitartásukkal kapcsolatban semmi jó nem volt elmondható.

Akárhogy is, László figyelmes és érett szeretőnek bizonyult, de még csak azt sem volt hajlandó elárulni, hogy vajon hol sajátított el ilyen sokat Ámor művészetéből.

– Honnan tudjam én azt? – kérdezett vissza az asszony elkedvtelenedve, miközben magára húzta a baldachinos ágy takaróját, hogy elfedje mezítelenségét. – Talán ötven páncélost. Vagy hatvanat. Azt hiszed, Miklós az orromra köti az ilyesmit? Különben is, mit faggatsz? Azt hittem, szeretsz!

László megfordult és ártatlan képpel az asszonyra vigyorgott. Mária elpirult. Képtelen volt ellenállni ennek a cinkos kölyökvigyornak.

– Ne nézz így rám! Ne hidd, hogy ezzel minden el van intézve!

A fiú az ágyhoz lépett.

Alakja, termete azokra az itáliai műalkotásokra emlékeztették Máriát, amelyeket gyermekkorában látott Veronában és Rómában, amikor Rozgonyi ispán és Cicelle asszony magukkal vitték rokonlátogatásra.

– Hát nem érted, kedvesem? Nincs időnk, az uram… – suttogta az asszony, de közben önmagának ellentmondva húzta befelé az ágyba a fiút, ki harcra készen engedelmeskedett.

Ám ezúttal László nem bizonyíthatta csodálatos kitartását, mert alighogy egymásba gabalyodtak, Gertrude rohant be az apró rejtekajtón, mely közvetlenül a cselédlépcsőhöz vezetett.

– Miklós? – fintorgott Mária.

A komorna nem felelt. Sápadtan bemászott melléjük az ágyba, és valamit úrnője fülébe súgott.

Az asszony arcán kelletlen kifejezés suhant át.

– Éppen most? Mindjárt, mindjárt…

László bosszankodás nélkül lehemperedett róla, és komótosan öltözködni kezdett – mit sem törődve Gertrude fölöttébb kíváncsi pillantásaival.

– A király?

– Mennem kell – suttogta Mária, és úgy tett, mintha egy könnycseppet törölne le arcáról. – Bocsáss meg, kedvesem.

– Miért engedelmeskedsz neki?

– Hát nem egyértelmű? – bújt oda Lászlóhoz. Mulatságos látványt nyújtottak így együtt; a karcsú, barna férfialak, és a telt, hófehér asszony. – Wladislas közelében sok mindent megtudhatok.

– Ugyan miről?

– Arról, amit a király az apád ellen forral.

László szórakozottan fordult hátra.

– Apám a király legfőbb szövetségese. Néha úgy tűnik, az egyetlen.

– Valóban?

– Ezt mindenki tudja.

– Jól van! Nem mondhatod, hogy én nem figyelmeztettelek. Az tanácsolom, te és az apád legyetek óvatosak!

László maga felé fordította a mezítelen asszonyt.

– Miről beszélsz?

– Csak arról, hogy Wladislas rossz társaságba került. Akik mostanság sugdosnak a fülébe, reggeltől estig azt szajkózzák, hogy Hunyadi így, Hunyadi úgy… Kérdezd csak meg apádtól!

László vállat vont.

– Apám tud vigyázni magára.

– Ne becsüld le a királyt! És különösen ne a környezetét. Egyre több veszedelmes alak lebzsel körülötte.

– Apám nélkül Ulászló semmire sem menne ebben az országban. És ezt ő is tudja.

– Istenem, milyen naiv vagy, Hunyadi László! Most mennem kell! Vigyázz magadra, szép kedvesem!

Hunyadi fia szótlanul nézte, amint az asszony villámgyorsan felkapkodja magára ruháit, és közben őt bűvöli. Végül Mária volt kénytelen feltenni a kérdést, ha már a fiú nem tette fel:

– Mikor látlak megint?

– Bármelyik nap indulhatunk Váradra. Ott gyülekeznek a főúri bandériumok.

Az asszony a rejtekajtó túloldaláról fordult vissza. Ezúttal őszinte volt a meglepetése.

– Lehet, hogy már nem is találkozunk, mielőtt…?

– Könnyen lehet.

– Uramisten… Azt hittem, még rengeteg időnk van…

– Menj. A király már epekedve vár.

Mária szerette volna kihallani a féltékenységet László hangjából, de azt ugyan abban hiába kereste. Mindent megadott volna, hogy legalább még egy órácskát a fiúval tölthessen, beletúrhasson a hajába, érezhesse ölelését.

Odarohant hozzá, megölelte, és elhalmozta csókjaival.

László nevetve tűrte, de nem viszonozta a csókokat.

14.

Néhány perccel később, amikor az északkeleti bástya mögötti sikátorban Mária felkapaszkodott a gyaloghintóra, Gertrude fagyosan rácsapta a hintó ajtaját.

– Beléd meg mi ütött? – szisszent rá az asszony.

– Hogy mi? Neked teljesen elment az eszed? Úgy viselkedsz, mint egy ostoba liba! Fülig szerelmes vagy egy gyerekbe?

Mária elvörösödött.

– Nem vagyok szerelmes. Hogyan feltételezhetsz ilyet? Nagyon jól tudod, miért kell ezzel a fiúval együtt lennem. Az apja…

Gertrude közelebb hajolt, két keze közé fogta az asszony arcát.

– Mária! Én Máriám! Térj magadhoz! Veszélyes vizekre eveztél… Ez a kölyök Hunyadi fia!

– Éppen ezért…

– A vak is látja, hogy elvesztetted a fejed. Hát nem veszed észre, hogy ő faggatózik, és te úgy fecsegsz, mint egy gyanútlan parasztlány?

– Hallgatóztál?

– Persze hogy hallgatóztam! Még néhány nap, Mária! Már csak néhány napot kell kibírnod!

Az asszony lesütötte a szemét.

– Lehet, hogy kicsit megszédített ez a fiú. Érettebb, mint a legtöbb férfi, akit ismertem.

– Ezért veszedelmes. Brankovics követei már úton vannak Drinápolyba, néhány hét, és visszatérnek a szultán békefeltételeivel. Amint Hunyadi aláírja a szerződést, megszabadulsz ettől a…

Mária kelletlenül hátradőlt.

– Félúton nem torpanhatunk meg, Gertrude.

– Engem nem zavar, ha szórakozol egy kicsit. Gyönyörű fiú, megértelek. De elég egyetlen hiba, és…

Az asszony fagyos mosollyal rántotta be a gyaloghintó ablakának függönyét. A szolgák nekiveselkedtek és caplatni kezdtek a Nagyboldogasszony-templom háta mögötti sikátor felé.

Gertrude rosszat sejtve bámult utánuk.

15.

Mária úgy rendelkezett, hogy a lehető legkisebb feltűnéssel vigyék gyaloghintaját a királyi vadászlak hátsó traktusához. Az erdőkkel sűrűn benőtt Csepel-sziget északi része emberemlékezet óta a királynék pihenőhelyéül s az uralkodók kedves vadászterületéül szolgált. A vadászlakot Zsigmond király bővítette valóságos palotává a maga és vendégei örömére, de miután hírét vette, hogy Barbara királyné az ő hosszas külországi útjai alatt itt adott titkos légyottokat a német lovagrend követének, a hírhedt csábító Johannes von Wallenrodénak, dühében hosszú évekre bezáratta az épületet.

Ulászló annál szívesebben múlatta itt az időt. Rendszerint ide húzódott vissza lengyel és magyar cimboráival, megrendezve ama féktelen dorbézolásokat, melyekről Buda városában oly sokat suttogott az egyszerű nép.

Mária az utóbbi néhány napban többször kihozatta magát ide, hogy zavartalanul kettesben maradhasson Ulászlóval. Ezúttal a király hívatta, s ez semmi jóval nem kecsegtetett.

Miközben a szolgák – parancsuknak engedelmeskedve – megkerülték vele a vadászlakot, Mária sápadtan vette tudomásul, hogy a palota előtti mezőn lovasok tucatjai táboroznak, s néhány gazdag díszítésű utazóbatár is ott várakozik a bejáratnál.

Mi okozhatta ezt a felfordulást?

Beosont a szokásos módon, s végigsietett a vadászpalota titkos szobáin, ahová a királyon és rajta kívül senki másnak nem volt bejárása. Ulászló apródja megértő mosollyal fogadta, és azonnal bevezette abba a hálóterembe, ahol a király fogadni szokta.

A terem üres volt és hideg; Mária megborzongott.

– Hol van őfelsége?

– A trófeateremben tanácskoznak.

– Kivel? Miről?

– Még nem hallotta, nagyasszonyom? – csodálkozott az apród. – A németek háborúra készülnek ellenünk.

Rozgonyi Mária nem hitt a fülének.

– A németek? Ki? Cillei? Frigyes király?

Az apród vállat vont és hajlongva kihátrált.

– Menten értesítem őfelségét, hogy itt vagy, asszonyom! Óhajtod, hogy befűtsek a kandallóba?

Ulászló alig néhány perc múlva berohant a szobába, és úgy ölelte magához Máriát, hogy csaknem lélegzetét szegte. Amikor elengedte, az asszony csodálkozva látta, hogy a király arcát könnycseppek maszatolják.

– Ejnye! Szégyelld magad, Wladislas! Még ilyet! Te nem viselkedhetsz így, te király vagy!

– Számoltam a perceket, kedves! Egyedül vagyok! Mindenki az életemre tör! Nélküled senki vagyok!

Mária megcirógatta Ulászló üstökét.

– Mi történt?

– Tegnap megérkeztek Habsburg Frigyes békekövetei, hogy aláírják a két esztendőre szóló fegyvernyugvást.

– Cesarini hívta őket…

– Persze hogy Cesarini! Ebben az országban egyedül ő az, aki nem békétlenséget szít, hanem békére törekszik. De alighogy megérkeztek Frigyes követei, azonnal kitört a perpatvar: a szolgáik vitába keveredtek a magyar szolgákkal, és utóbbiak minden német szolgát levágtak. A követek távozni kívánnak. Ráadásul most hozták a hírt Győrből, hogy a város német kapitánya sereget gyűjt egy megtorló csapáshoz. Küszöbön áll az újabb háború.

Mária szaporán bólogatott.

– Nyugodj meg, kedves! Hol vannak a követek?

– Cesarini most próbálja őket rábeszélni, hogy üljenek mégis tárgyalóasztalhoz. Állítólag perceken belül megjönnek. Hunyadi már itt van.

– Őeminenciája sikerrel jár majd, emiatt ne fájjon a fejed. Jöjj ide, Wladislas… Hiányoztam?

Az ifjú király megint sírva fakadt, forró szenvedéllyel átölelte az asszonyt, s már ugyanazon mozdulattal vetkőztetni is kezdte.

– Megőrültél? Erre most nincs idő!

– Kívánlak! Vágylak! Gyere! Nyújts vigaszt, kedvesem!

Rozgonyi Mária bosszankodva arra gondolt, hogy a sors vajon miért ilyen felháborítóan igazságtalanul osztotta le az Ámor-Tarot lapjait? Ez a lengyel fiú szenvedélyesen beléhabarodott, de sajnos szerelmi teljesítmény terén meglehetősen átlagosnak – és sajnálatosan gyorsnak – volt mondható. Ellenben a Hunyadi Lászlóval töltött minden pillanat mennyeinek számított.

– Könyörgöm, Mária! Most akarom!

Az asszony kénytelen volt engedni, és néhány pillanattal később már a baldachinos ágyban hevertek. Az aktus ezúttal is kurtára sikeredett, Ulászló lihegve, kimerülten gördült le róla.

– Jól van, és most szedd össze magad. Menj, segítsd Cesarinit mindenben.

– Veled akarok maradni – zihálta Ulászló. – Rám ott semmi szükség!

Mária erre maga ráncigálta fel az ágyból a királyt.

– Ostobaság! Cesarini egymaga nem fog boldogulni. Ne feledd, hogy Hunyadi szándékai kifürkészhetetlenek. Menj! Te vagy az uralkodó! Ott a helyed!

Amíg a király öltözködött, Mária kilesett az ablakon.

A mezőn népes lovascsapat közeledett, a messziből is ki lehetett venni Frigyes sasos címerét a zászlaikon.

– Itt vannak! Siess már!

Jagelló Ulászló, Lengyelország és Magyarország királya zilált hajjal, rendetlen öltözékben caplatott le a trófeaterembe, ahová Cesarini éppen betuszkolta a német követeket.

16.

Hunyadi komoran ült a tölgyfa asztalnál, és Szilágyi Mihállyal beszélgetett fojtott hangon. Amikor a követek beléptek, első pillanatban felderült az arca.

– Gáspár!

Habsburg Frigyes küldöttségét Schlick Gáspár vezette, Zsigmond király hajdani főkancellárja, a legtapasztaltabb európai diplomata.

– Hunyadi!

Az öregember hunyorogva, széles mosollyal csoszogott a vajda úr felé. Jankó megdöbbent: régóta nem találkoztak, és Schlick immár a sír szélén tántorgó aggastyánnak tűnt. Egyedül szeme ragyogott még mindig olyan fénnyel, mint rég.

– Sokat hallottam győzelmeidről, Johannes – veregette meg Hunyadi vállát a követ. – Büszke vagyok rád… Kár, hogy a jó Sigismundus ezt már nem érhette meg… Milyen boldog lenne most… Milyen elégedett…

Cesarini megköszörülte a torkát. Úgy festett, mint aki napok óta nem aludt, és vélhetőleg ez így is volt. Intett, hogy az urak üljenek asztalhoz. Megérkezett a király is, de oly feldúltnak tűnt, mintha most rángatták volna ki valami fehércseléd mellől az ágyból.

– Eminenciás uram – biccentett Cesarini felé. – Kezdhetjük!

A bíboros megtörölte gyöngyöző homlokát.

A legbefolyásosabb magyar és lengyel urak az asztal innenső oldalán ültek, a túloldalon a reszketeg Schlick kancellár és Habsburg Frigyes többi küldötte.

A teremben néma csend támadt, szinte tapintani lehetett a feszültséget. A magyarok és lengyelek gyilkos tekintettel méregették a németeket, azok pedig igyekeztek úgy viselkedni, mintha rajtuk kívül csak az ablakok vastag üvegtábláin zümmögő legyek tartózkodnának a teremben.

– Bátorkodtam a követ urak bocsánatát kérni a délelőtt történt sajnálatos inzultus miatt – kezdte kezét tördelve a bíboros. – Őfelsége és a jelenlévő urak mind végtelenül sajnálják a történteket.

– Sajnálja a hóhér! – morogta Hédervári Lőrinc, ki maga sem volt már épp fiatalember, mégis egy suhanc vehemenciájával szidta délelőtt Ausztria hercegét, a németek királyát. – Ők kezdték!

– Ahogy említettem – emelte fel a hangját Cesarini, villámló tekintetét a nádorra vetve –, mi mind végtelenül sajnáljuk a történteket.

Hédervári vállat vont.

– Jó, akkor sajnáljuk…

– Amennyiben nem békélünk meg, nehéz lesz hadjáratot indítanunk a Török Birodalom ellen – folytatta a bíboros. – Kérlek tehát benneteket, kedves testvéreim, a kereszténység egyetemes ügyének érdekében, hitünk védelméért tegyétek most félre vélt vagy valós sérelmeiteket, és tekintsétek a közös célokat.

A magyar és lengyel urak dühödten sziszegtek egymás közt: miféle keresztény uralkodó az, amelyik keresztény szomszédját sanyargatja, miközben az a pogány ellen visel szent háborút?

Hunyadi nem szólt egy szót sem, csak szomorúan Schlick Gáspárra emelte tekintetét. Az öreg kancellár a fejét ingatta.

– Kérlek titeket, hallgassuk meg őfelségének, Frigyesnek, Ausztria hercegének, a németek királyának békeajánlatát…

Ulászló kegyesen intett, mire a Schlick jobbján ülő, epebajos kinézetű férfi talpra állt, és kényeskedő mozdulattal kiteregetett maga előtt az asztalon egy pergament.

– Királyunk kegyesen hozzájárul, hogy a fegyvernyugvás újabb két esztendőre meghosszabbíttassék. Néhány jelentéktelen formai változtatást eszközölt mindössze a bíboros úr által oly gondosan megszövegezett szerződés szövegében.

Cesarini hálaimát rebegett magában.

– Vagyis őfelségének nincsenek újabb igényei? Nincsen újabb ellenvetése?

– Nincs – felelte mosolyogva Schlick. – Őfelsége tökéletesen átérzi a nemes magyar és lengyel nemzet áldozatos harcának szükségességét, és szíve minden szeretetével testvéri együttérzéséről biztosítja Wladislast, Lengyelország királyát mind a maga, mind a gyermek V. László, Magyarország királya nevében…

A kancellár nem fejezhette be, mert a magyar és lengyel urak felugráltak helyeikről, és elvörösödve üvöltöztek a németek felé.

– A jó édesanyátokat magyar király V. László!

– Mit képzeltek, tetvesek?

– Még hogy Wladislas csak lengyel király lenne? Kurvafattyak!

– Kardra, testvérek!

Cesarini hebegve talpra vergődött és a magyar urak elé vetette magát.

– Vissza, vissza, barátaim! El a fegyverekkel!

De minden igyekezete ellenére is csak kevésen múlott, hogy a felháborodott urak nem gyilkolták halomra a németeket. Néhány kardlap veszedelmes közelségben suhogott a sápadtan hátrarettenő követek fülétől. Hárman maradtak csupán veszteg a teremben: Ulászló, Hunyadi és Schlick kancellár, aki magyar birtokos lévén sok évtizedes tapasztalatra tett szert Árpád népének lobbanékony természetéről.

– Tiltakozom! – harsogta Hédervári nádor. – A követ úr őfelségét csupán lengyel királyi címén nevezte, holott őfelsége egyben Magyarország királya is!

Mikołaj Lasoczki, a krakkói egyetem dékánja is dúlt-fúlt dühében.

– Ezek szerint Frigyes őfelsége azt merészeli állítani, hogy Magyarország törvényes királya V. László volna? Milyen alapon?

Schlick megvonta aszott vállait.

– A kákán is csomót keresel, dékán uram. Ne törődj most a címekkel, megszólításokkal, hiszen a lényeg abban van, mit tartalmaz a fegyvernyugvásról szóló szerződés.

– Így nincs miről tárgyalni!

– Az ég szerelmére! Frigyes is Magyarország királyának nevezi az unokaöccsét, hiszen megkoronázták Magyarország királyának! Ahogy ti is mind Magyarország királyának tituláljátok Ulászló őfelségét. Mi több, a Frigyeshez írott leveleiben magát Ulászló úr is Magyarország királyának nevezi, az én uram mégis elolvassa azokat a leveleket, pedig egy percig sem ért ezzel a fent említett titulussal.

– A két eset nem egyenlő – okoskodott Hédervári nádor. – Mert Ulászló valóban Magyarország királya, V. László pedig nem!

Schlick Gáspár a szemét forgatta. Fárasztotta a felesleges szócséplés.

– Talán nem most kellene megvitatnunk, hogy kit illet törvényesen Szent István koronája, s kit nem. Ha majd a török hadak legyőzetnek, és minden más ügyet megnyugtatóan rendezni tudjuk, bizonyosan eldisputálunk ezen is. De könyörgöm, ne most!

– Nem addig az, kancellár uram! – kötötte az ebet a karóhoz Hédervári. – Az ügy ugyanis egyszerű és világos. Senki sem lehet olyan fogyatékos elméjű, hogy a magyar rendektől a királyválasztás jogát elvitassa.

A német küldöttek most már erősen türelmetlenkedni kezdtek.

– Azért jöttünk ide – tagolta remegő hangon a Schlick jobbján ülő epebajos kinézetű úr –, hogy a béke ügyéről tanácskozzunk, nem pedig azért, hogy jelentéktelen apróságokon vitatkozzunk. Ha békét akartok, megkapjátok. Ha azonban háborúzni támadt kedvetek, hát szavamra, azt is megkaphatjátok! Válasszatok!

A magyar és lengyel urak egyszerre termettek megint talpon egymás szavába vágva, válogatott szitkokkal árasztva el a követeket. Hunyadi továbbra is higgadtan ült a helyén, ügyet sem vetve a mellette éppen az asztalra felmászó Szilágyi Mihályra, aki hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy átharapja-e Schlick torkát, vagy inkább a szemét tolja ki.

A király sem mutatott különösebb érdeklődést a vita iránt, csak gubbasztott székében, és bámult maga elé.

– Azt hiszitek, kurva németek, hogy megijedünk tőletek? – harsogta Lasoczki, egyetemi dékánhoz nem éppen illő hangnemben. – Nem vagyunk gyengék, sem gyávák, hogy megalázó békét fogadjunk el! Magyarok, lengyelek leszünk mink elegen, hogy a jó édes anyátokba visszakergessünk benneteket!

– Gyilkosok! Vadállatok! – sivították Frigyes követei, kivéve Schlicket, aki rendületlenül hallgatta a szidalmakat, és némi nehezteléssel figyelte, hogyan zuhan vissza a földre a sok benyakalt bortól tántorgó Szilágyi az asztal tetejéről.

– Harcolni akartok, kutyák? – replikázott az egyik ausztriai követ is habzó pofával. – Nosza, gyertek! A mi hátunk fedezve van!43 De a tiétek nincsen ám! Majd megnézhetitek magatokat, amikor két tűz közé szorultok! A törökök és miközénk, tetves magyarok! Alig várjuk!

Ez volt az a pillanat, amikor Rozgonyi Simon főkancellár komótosan levette nyakából az aranykeresztet, felgyűrte díszes köntöse ujját, és ha dülöngélve is, de megindult az elébb szóló felé, nem épp egyházfihoz méltó módon, szablyáját villogtatva feje felett.

Cesarini eltakarta szemét.

Hédervári nádor épp az utolsó minutumban ugrott Rozgonyi püspök elé, de csak azért, hogy maga taszajthassa hátra az ausztriait.

– Na, himpellérek! Azt hiszitek, mink kevesen leszünk? Senkitől nem rettenünk: sem a töröktől és főképp nem a vérbajos, fattyú német fajtátoktól! Fogjátok a kurva szerződéseteket, és töröljétek ki vele a drágalátos Frigyes úr kövér valagát!

A németek hátrálni kezdtek a szerződésükkel együtt, főképp azért, mert Szilágyi ekkorra ismét visszanyerte egyensúlyát, és az asztalon átvetődve közébük termett, majd bősz üvöltéssel kezdte kifelé rugdosni őket a trófeateremből.

– Állj! Állj! Hagyjátok abba! – kiabálta a fejét fogva Cesarini, aki egyszeriben összeomlani látta a kínkeservesen összetákolt nyugati béketervét. – Teljesen elment az eszetek, felebarátaim?

Odarohant a németekhez, félrelökte az amúgy sem biztos lábakon egyensúlyozó Szilágyit.

– Nem tehetnétek kicsit félre a fennhéjázásotokat? Engedjétek ezt a szegény országot lélegzethez jutni! Ne akarjátok, hogy a szép magyar mezőket ártatlan keresztények vére szennyezze be!

De már késő volt mindenféle békítéshez.

A követek megragadták a mindaddig nyugodtan ücsörgő Schlicket, és magukkal rángatták, nehogy egy eltévedt kardsuhintás megrövidítse egy fejjel.

A magyarok, lengyelek utánuk nyomultak – néhány perc múlva már a folyosóról hallatszott a többnyelvű szitkozódás, káromkodás.44

A teremben csak Ulászló és Hunyadi maradtak.

Mindketten magukba fordulva gubbasztottak, és csak a hirtelen támadt némaság késztette őket arra, hogy felnézzenek.

Tekintetük találkozott.

Két idegen nézett egymásra, két gyanakvó, indulattól feszülő idegen.

17.

Amikor a király remegő térdekkel felballagott a titkos hálószobába, Mária az ágyban várta, állig betakarózva. Minden szót hallott, hiszen mindvégig odakünn hallgatózott a márvánnyal borított lépcsőfordulóban.

– Ez katasztrófa – motyogta Ulászló sápadtan, amikor lehuppant melléje. – Vége mindennek. Frigyes ezek után nem hosszabbítja meg a fegyverszünetet. Nem lesz hadjárat!

Rozgonyi Mária elmosolyodott szelíden, megértőn.

Hát ilyen egyszerű lenne? Felesleges volt minden ármánykodás? Semmi mást nem kellett volna tennie, csak bízni a magyarok és lengyelek oktalan forrófejűségében?

– Jöjj, kedvesem! Jöjj, hadd zárjalak karjaimba!

Mária úgy sejtette, ilyen esetekben Hunyadi képes volt eloszlatni Ulászló kétségeit. Erélye, magabiztossága megnyugtatta a királyt – csakhogy most nem volt mellette Hunyadi.

Csak ő.

Uramisten, csak nem sajnálom?

Ez az ölelés valahogy őszintébbnek, féltőbbnek tűnt valamennyi korábbinál. Most ő vetkőztette le a királyt, és gyengéden végigcsókolta a testét. Ulászló lassan felengedett, de hiába; férfiúi éhségét már nem sikerült felébreszteni.

Mária csalódottan fordult el tőle.

– Bocsáss meg, Wladislas. Nem kellett volna erőltetnem. Nagyon fáradt lehetsz.

Attól tartott, a király újra sírva fakad, de Ulászló szerencsére megemberelte magát.

– Holnap elfogatom a férjedet és tömlöcbe vettetem. Nem tűröm, hogy továbbra is egy levegőt szívj vele!

Mária ezt nem tartotta éppen jó ötletnek.

– Miklós azóta nem mert egy ujjal sem hozzám nyúlni. Mintha tudná, hogy a védelmed alatt állok…

– Lehet, hogy Hunyadit kellene lefogatnom. Most már biztos vagyok benne, hogy igazad volt. A hadjárat az én elpusztításomról szól, semmi másról…

Jagelló Ulászló, Lengyelhon és Magyarország királya úgy merült álomba a csepeli vadászpalotában, hogy Mária mindvégig a homlokát cirógatta.

Az asszony ezt sem bánta. Legszívesebben ujjongott volna a boldogságtól, hiszen minden jel arra utalt, hogy a magyar hadjáratból idén nem lesz semmi.

Két emberrel nem számolt csak.

Hunyadival és Cesarinivel.

18.

Erdély vajdája a csepeli révnél állította meg a bíboros utazóbatárját.

– Eminenciás uram, egy szóra!

Cesarini rosszat sejtve hajolt ki az ablakon.

– Még ma este felkeresed Schlick kancellárt – parancsolta csendesen Hunyadi. – Megmondod neki, hogy őfelsége holnap négyszemközt kíván beszélni véle a fegyvernyugvásról. És gondoskodj róla, hogy ne legyen ott más, csak a király és Schlick. Sem a nádor, sem a főkancellár, sem lengyel urak, senki…

– És te, uram? Te nem kívánsz jelen lenni?

– Nem – Hunyadi elfordította a fejét. – Rám ott semmi szükség. És eminenciás uram, amíg Budán vagyok, mindennap jelentést kérek arról, hol tart a velencei hajók felkészítése. Ugye, tudod, hogy ha azok a hajók nem lesznek ott a tengerszorosnál, mi mind a halálba menetelünk?

Cesarini kínos mosollyal keresztet rajzolt Hunyadi homlokára.

– Te meg én talán nem értettünk mindenben egyet, Johannes – mondta –, de az Úr kifürkészhetetlen akaratából most mindketten ugyanazért küzdünk. Semmi mást nem kérek, csak hogy bízz bennem.

A vajda végigmérte a bíborost. Megcsóválta a fejét, aztán faképnél hagyta.

19.

Hunyadi a Szent Mihály kapu előtt érte utol a német követek menetét. Schlick ráncos képe mosolyra húzódott, amikor meghallotta, ki kíván szólni vele.

– Johannes! – kárálta rekedten, és lelépett a batár lépcsőjéről. A többi ausztriai úr gyanakodva figyelte, amint félrehúzódnak a Dunán átívelő zárólánc budai rondellája felé. Hunyadi belekarolt az öregemberbe és lekísérte egészen a folyópartig.

– Cesarini még ma keresni fog, kancellár úr – kezdte a vajda kertelés nélkül. – Közli veled, hogy őfelsége mikor és hol fogad holnap. Beszélni fogsz Ulászlóval, és természetesen aláírjátok a fegyvernyugvásról szóló megállapodást.

Schlick egyetértőn bólintott.

– Egyetértek, Johannes…

– Lenne még valami. Hazatérve mondd meg Frigyesnek, hogy ha a fegyvernyugvás ellenére csak egyetlen zsoldosa is átlépi a magyar határt, amíg mi Muráddal hadakozunk, hát én esküszöm, hogy visszajövök, és az első dolgom lesz, hogy megkeresem őt. Az se érdekel, ha bezárkózik Hainburgba vagy a bécsi palotájába. Kiostromlom én bárhonnan, előlem nem bújhat el. És amikor a kezemben lesz, elevenen nyúzatom meg, s csak utána húzatom karóba. Értjük egymást, Gáspár?

A kancellár zord pillantást vetett rá.

– Azt hittem, te más vagy, mint az a csőcselék…

– Értjük egymást?

Schlick alig észrevehetően biccentett.

– Békét akarunk. Esküszöm.

Hunyadi leporolgatta az öreg posztóbekecsét.

– Jó utat hazafelé, kancellár úr!

20.

Másnap Schlick Gáspár – a Cesarini által magánkihallgatásra kijelölt időpontban – felkereste Ulászlót a budai palotában. A beszélgetés rövid volt. A király magyarul közölte a kancellárral, hogy feltétel nélkül elfogadja Frigyes apró változtatásait a fegyvernyugvással kapcsolatban, és az erről szóló aláírt, lepecsételt oklevelet nyolc nap múlva Pozsonyban átveheti a hazafelé tartó küldöttség.

Ennek megfelelően már másnap érvénybe lépett a Magyar Királyság és Ausztria közötti újabb, kétéves fegyverszünet.

Cesarini hihetetlenül megkönnyebbült, és szerénytelenség nélkül kizárólag a saját sikerének tudta be mindezt. Úgy vélte, ha a magyarokon és a lengyeleken, no meg a németeken múlik, már másnap kitör a háború, és Ulászló ebben az esetben soha nem lett volna képes hadjáratot indítani Murád szultán ellen.

Sok ideje a siker kiélvezésére persze nem maradt, mert alighogy a német küldöttség elvonult Pozsony és Hainburg felé, Cesarini hírt kapott arról, hogy Velencében újabb viták késleltetik a hadigályák elkészítését.

A pápa őszentsége továbbra is vonakodott az általa megrendelt tíz hajó felszerelését kifizetni, sőt mint kiderült, a tíz hajó helyett immár csak nyolcat vállalt fel, mivel ráébredt, hogy a velencei és firenzei tized bevételei nem tesznek lehetővé ennél jelentősebb áldozatot az anyaszentegyház részéről. A Cesarininek írott levelében a velencei szenátus azt írta:

„Nem kevéssé fájlaljuk – úgymond –, hogy őszentsége a gályák megindítására nem gondol, sőt az e célra kivetett egyházi tized jövedelmeit saját fegyvereseinek fizetésére fordítja a mi államunk becsületének sérelmére és a kereszténység veszedelmére. Annál inkább, mert ha a gályák megindulása késik, úgy a magyar király és a többi hadvezérek, kiket a mi buzdításaink és ígéreteink késztettek a hadjárat megújítására, méltán neheztelnek majd ránk. Ezek után föl volnánk jogosítva a gályákról levenni a pápai zászlót és azokat a mi lobogónk alatt küldeni a törökök ellen; mindazonáltal a Szentszék iránt táplált hódolatunk és ragaszkodásunk által indítva ismételve kérjük föl, hogy a gályák késedelem nélkül fegyvereztessenek föl és indíttassanak meg.”

A bíboros értett a szép szóból. Sürgős levelet menesztett Rómába, aminek meg is lett a következménye: a pápa parancsára lázas sietséggel megindult végre a megrendelt gályák felszerelése és a legénység felfogadása a velencei arzenálban. Mint ahogy azt a pápa unokaöccse megírta Cesarininek, a Szentszék összesen harmincötezer dukátot költött a gályák befejezésére, mi több, ezen felül őszentsége még saját kincstárából is jelentős összeget fordított e célra. Hogy ez igaz volt, vagy sem, ki tudná megmondani? Cesarini – hivatalból nem kételkedhetett benne.

Ennek ellenére a kezdeti tíz gálya helyett mindössze nyolc készült el pápai pénzből, továbbá négy a burgundiai fejedelem költségén, ám ezeket is késlekedtek elindítani, mivel hírek érkeztek a Földközi-tengeren fel-felbukkanó egyiptomi török flottáról.

A bíboros mindenesetre megtartotta magának a rossz híreket. Nem kívánta megzavarni a magyar király hangulatát azzal, hogy várhatóan nem lesz elegendő gálya Hellészpontosznál, ami veszélyeztetni fogja a tengeri hadműveletek végrehajtását.

Hogy miben bízott Cesarini?

Istenben – természetesen. Az nem lehet, hogy ennyi áldozat ne nyerje el végül méltó jutalmát…

Az idő repült, s immár Szent Iván hava45 köszöntött be. Mindenki izgatottan várta a híreket, megindulhatnak-e végre a magyar hadak, vagy sem.

Dei Reguardati, a Velencei Köztársaság magyarországi követe végre utasítást kapott hazájából, hogy jelentse Ulászló királynak: az első hadihajók kifutottak a kikötőkből, és útnak indultak, hogy teljesítsék küldetésüket.

Arról ő sem tett említést, hogy a korábbi tervektől eltérően a gályák nagy része még mindig nem állt készen az útra. Alvisio Loredano admirális – egyelőre csupán a nyolc pápai gálya parancsnokaként – maga is kétségektől kínozva vonatta fel a vitorlákat. Oly csekély tengeri erővel ugyanis, amennyit a folyton pénzen vitatkozó velenceiek, a pápa és Burgundia hercege képes volt végül kiállítani, nemhogy a Hellészpontosz szorost nem tudta volna elzárni, de még tán a Canale Grandét sem.