Kilencedik fejezet

VÉRÖSVÉNY A TENGERIG

1.

BOSZPORUSZ-SZOROS, KONSTANTINÁPOLY
A. D. 1444. OKTÓBER 16.

A Boszporusz nyakában rostokoló öt hadihajó elkeseredett küzdelmet folytatott. A viharos szélben kénytelenek voltak a szoros közepébe húzódni az ágyúgolyók elől, viszont itt volt a legerősebb az áramlás. A gályarabok vért izzadtak, de így sem győzték erővel. Waleran de Wavrin admirális úgy rendelkezett, hogy továbbra is elég, ha három gálya marad az erődök közt, a másik kettő hagyja sodorni magát az árral, s a part közelében lehorgonyozhat, míg evezőseik kipihenik magukat.

Az előző nap feszült várakozással telt. A Sveti Stefan még Konstantinápolyban vesztegelt, és semmi sem utalt arra, hogy a törökök hátában felbukkannának a császár csapatai. Ellenkezőleg, a ruméliai hadsereg szpáhijai és janicsárjai mind nagyobb számban hemzsegtek a parton.

Dél körül Condulmaro bíboros követe kért engedélyt a Jean sans Peur fedélzetére lépni. A flottaparancsnok azt javasolta az admirálisnak, hogy haladéktalanul küldjenek Loredano hajóiért, melyek még mindig a Dardanellák átkelőit őrizték.

Az admirális szívesen beleegyezett volna ebbe, hiszen váltásban könnyebben meg tudták volna oldani a Boszporusz védelmét, de attól tartott, hogy a szultán csapatai egy részét a Hellészpontoszhoz irányította.

– Üzenem a bíboros úrnak, hogy mind a két szorost felügyelnünk kell. Néhány hajó talán valóban jól jönne, de nincsen már idő Loredano segítségét kérni.

A nap folyamán időről időre eldördültek a török ágyúk mindkét oldalon – immár azok is, melyeket az Anadolu Hisarı előtti partszakaszon öntöttek a szultán ágyúöntő mesterei. A kőgolyóbisok süvítve szálldostak körülöttük, s mind több találta el őket. A sebesültek, halottak száma estére elérte a harmincöt főt.

Naplementekor visszatért a városba küldött raguzai hajó. Az árral küszködve, nagy nehezen felzárkózott a többi gálya mellé, és kapitánya, Giovanni da Bucchia azonnali kihallgatást kért a pápai legátustól.

De Wavrin átvitette magát a bíboros gályájára, s ide evezett a raguzai hajó kapitánya is Gauvain Quiéret-tel és Jean Bayart kincstárnokkal együtt.

– Őfelsége a császár nem hajlandó csapatokat bevetni a török ellen – kezdte a francia lovag leverten. – Azt üzeni, hogy erői végesek, és mivel a jelenlegi körülmények mellett nem látja biztosíthatónak a szoros védelmét, minden katonájára szüksége lesz a várható török invázió elhárításához.

– Hogyhogy nem látja biztosíthatónak a szoros védelmét?

– Őfelsége szerint a Boszporusz és a Hellészpontosz elzárásához legalább ötven, de még inkább száz hadigályára lenne szükség. Szemünkre vetette, hogy mindenki több segítséget ígért. A pápa, Velence… Burgundia… Ezzel a szánalmas kis tengeri erővel szerinte lehetetlen elzárni a Boszporuszt.111

Condulmaro az ágyból pislogott a többiekre. Szemmel láthatóan megviselte az odakintről behallatszó szakadatlan ágyúdörgés; minden lövésre összerezzent, homlokán hideg veríték csillogott.

– Most mit tegyünk? Ha Konstantinápoly császára nem segít, akkor…

– A császár gyáva – jelentette ki kellő magabiztossággal az admirális. – Őszentsége nem is azért küldött ide minket, hogy Joánnésztól könyörögjünk segítségért. Itt maradunk, és harcolni fogunk!

– De hogyan? – Jean Bayart kétségbeesetten forgatta szemeit. – Hát nem látod, uram? Nincs értelme tovább küzdeni! Esélytelenek vagyunk!

– A Boszporuszt öt hajóval is el tudjuk zárni. Loredano ugyanezt teszi a Hellészpontosznál tizenhat gályával. Helyzetünk még korántsem reménytelen! Mindaddig ki fogunk tartani, amíg a magyarok el nem foglalják Drinápolyt.

– Jó hírt is hoztunk, uram – derült fel da Bucchia kapitány arca. – A városban híre ment, hogy Ulászló király százezres haddal közeledik Drinápoly felé. Az útjukba eső várakat a földdel teszik egyenlővé. A törökök menekülnek, futnak, amerre látnak.

– Halljátok? Ugye, megmondtam? Éppen ezért fogunk mi is kitartani! – jelentette ki de Wavrin.

Condulmaro láztól tompa tekintettel nézett rá.

– Őszentsége nem felejti el ezt a hősies helytállást, kedves barátom. Én azonban, bevallom, nem érzem jól magam. Úgy döntöttem, visszavitetem magam Konstantinápolyba. Így nem sok segítséget tudok nyújtani…

De Wavrin egy szóval sem ellenezte a nuncius döntését.

– Én itt maradok, uram, és végrehajtom a parancsot, amit őszentségétől kaptam.

A bíboros keresztet rajzolt a levegőbe.

– Krisztus óvja lépteidet, fiam!

Átszállíttatta magát a Sveti Stefanra azzal, hogy rögvest vigyék őt biztonságos helyre.

Giovanni da Bucchia szentségelve engedelmeskedett.

A török ágyúk újra rázendítettek, és az árpádsávos lobogó alatt hajózó raguzai gálya lőporfüstön áttörve, s a tengerbe csapódó vízkrátereket kerülgetve úszott lomhán vissza, a császári főváros felé.

2.

Amint az admirális visszatért a Jean sans Peur-ra, Vasquez jelentette neki, hogy nagy baj van.

– Valaki feltörte a kabinokat, és ellopta a Bayart gondjaira bízott kincses ládikót.

Wavrin nem hitt a fülének; ebben tárolták az élelmiszer- és fegyverbeszerzésekre fordítható valamennyi pénzt.

– Mennyi volt benne?

– Összesen kétszáztíz velencei dénár, hetven solidus és száz bizánci arany, uram!

Jean Bayart őrjöngött, amikor a hírt meghallotta.

– Nem vigyáztatok rá! Nektek kellett volna gondoskodni róla, amíg távol voltam! Hát még erre sem vagytok képesek?

– Nézzetek szét a fedélzeten! Ki hiányzik?

Hamarosan kiderült, hogy Francesco Musatello remolar112 az egyetlen, akit sehol sem láttak az elmúlt órákban. Mire idáig eljutottak, már rohant is hozzájuk a fedélzetmester jelenteni, hogy a csónaknak, amivel nemrég eveztek vissza a legátus hajójáról, szintén nyoma veszett.

– Az átkozott! – sziszegte Vasquez. – Menti a bőrét, s még meg is lop minket!

– Utána! Még nem járhat messze!

– Nincs több csónakunk!

Az admirális lehajtotta fejét.

A két parton újból felbömböltek a török ágyúk – hosszan elnyúló, idegtépő süvítés…

Aztán…

A gálya orrába csapódó lövedék szétzúzta az orrbástya oldalsó részét.

Willem van Cettendijk és Bertrand Pinchon hajókáplán sebesülten tántorogtak hátra a kötözőhely felé.

– Forduljunk! – adta ki a parancsot de Wavrin. – Amikor az orr a part felé fordul, minden ágyúból tűz!

Martin Alfonso di Oliveira elviharzott a paranccsal. Néhány perccel később az orrbástya elejére rögzített ágyúk rekedten felmorajlottak. Előbb a bombarda, majd a két cerbatanes és a két pasavolante.

Az admirális a kötelekbe kapaszkodva próbálta kivenni, mit találtak el, de a parton vaksötét volt, és a hosszan elnyúló süvítések után csak tompa puffanás hallatszott.

Néhány pillanattal később a gálya orra már ismét hosszanti irányban állt.

A fedélközben az evezősök újra nekifeszültek az árnak és a szembeszélnek.

Reggelre látták, hogy mindkét parton sokkal több török táboroz, mint előző este, és az anatóliai oldalra még mindig szakadatlanul özönlenek a szpáhik és a janicsárok.

3.

KONSTANTINÁPOLY
A. D. 1444. OKTÓBER 17.

Francesco Musatello másnaposan, zúgó fővel ébredt az Aranyszarv-öböl egyik legmocskosabb kocsmája előtt. Amikor betette ide a lábát, még a kikötői negyed leggazdagabb emberének számított.

Most, hogy hajnalodott, már egy vasa sem volt.

Először nem akart hinni a szemének: többször átkutatta zsebeit, mert hiszen igaz, hogy este töméntelen sok pénzt elkockázott, de arra is határozottan emlékezett, hogy a maradékot rongyos zekéje zsebeibe gyömöszölte.

Hol van?

Meg kell lennie valahol!

Feltápászkodott a móló hideg kövéről; teljesen átfagyott. Az Aranyszarv-öböl felett hűvös, már-már téli szél süvített, s a víz felszíne acélszürke volt, amilyen a leghidegebb hetekben a világnak ezen a fertályán.

– Hol a pénzem? Rablók! Tolvajok! A pénzem!

Néhány görög koldus bóbiskolt a közelben, tőlük eltekintve a móló üres volt. Az öbölben velencei, genovai, aragóniai és raguzai gályák ringtak, egytől egyig kalmárhajók – különös módon egyetlen hadihajó sem akadt közöttük.

– Hol a pénzem?

Francesco úgy érezte, majd széthasad a feje. Mi történt az éjjel? Kockázott. Sokat játszott, és szokás szerint vesztett. Aztán… az a két tüzes görög szajha… Nem tagadhatta meg magától bájaikat, hiszen hónapok óta nem volt dolga nővel; legfeljebb a Jean sans Peur némely hajósinasára vetemedhetett volna, de sok tengerésszel ellentétben Francesco nem lelte kedvét a kisfiúk megerőszakolásában.

A szajhák lopták el azt a rengeteg pénzt?

Törte a fejét, egyre törte, s végre felrémlett lelki szemei előtt annak a megtermett görögnek a képe, akivel éjféltől együtt ittak. Veszekedtek… Veszekedtek?

Rogyadozó léptekkel leereszkedett a móló kőlépcsőin, hogy az öböl mocskos vizének tükrében megnézze a képét.

Pontosan azt látta, amire számított.

Szeme alatt véres zúzódás, homlokára alvadt vér tapadt.

– A hétszentségit!

Kifosztották! Kirabolták! Annyi pénzt vettek el tőle, amennyit életében korábban nem látott még együtt…

– Édes Istenem… Kétszáztíz velencei dénár, hetven solidus és száz bizánci arany… Uramisten… Ez nem lehet… Nem lehet…

Leroskadt a móló kövére, és elsírta magát.

Ennyi pénzzel élete végig bőségesen eltengődhetett volna. Erre egyetlen éjszaka sikeresen megszabadult az egésztől…

– Hé, fickó! Tengerész vagy?

Francesco bágyadtan megfordult. Jól öltözött itáliai állt előtte szétterpesztett lábbal, felfuvalkodott képpel.

– Az volnék, signore.

A másik meglepődött Francesco akcentusán.

– Genovai?

– Si, si, signore. Maddalena negyedében nőttem fel…

– Én is – vigyorodott el a másik. – Melyik hajón szolgálsz?

– Az egyik burgundiai hadihajón szolgáltam.

A kalmár értette a tengerész hangsúlyát.

– Azok egyikén, amelyek megpróbálják elzárni a szultán útját?

– Úgy van, hogy égne a pokol tüzén valamennyi! Én ugyan nem fogok megdögleni a magyarok kedvéért!

A kalmár ismét elvigyorodott.

– Kedvemre való vagy, földi! Mi a neved?

Francesco talpra szökkent, és legilledelmesebb modorában bemutatkozott.

– Volna egy kis munka, Francesco.

– Jól fizet?

– Jobban, mint hinnéd. Szükségem van néhány itáliai tengerészre, de csak olyanok kellenek, akik a partközeli manőverekben is járatosak, bárkákon szolgáltak. Görögök csak végszükség esetén jöhetnek!

– Miről volna szó, uram?

Raffaele Castiglione közelebb intette magához.

– Ugye, tudsz titkot tartani, fiam?

Francesco kivillantotta hiányos, sárga fogazatát.

– Mint a sír, signore. Bennem megbízhatsz! Soha nem csapnám be egy földimet!

– Este futnánk ki Perából. Szükségünk lenne vagy tíz-tizenkét bárkára, lehetőleg nagyobbakra.

– A rakomány?

– Emberek – suttogta sokatmondó hangsúllyal Castiglione. – Nagyon sok ember…

Francesco néhány pillanatig bambán bámult maga elé, aztán egyszeriben felderült az arca.

– A palermói szűzre, azt hiszem, értem már!

– Halkabban! Nesze, itt egy arany. Délben gyere a perai mólóhoz. Látod ott, szemben azt a genovai zászlót a parton? A raktárak előtt…

– Látom, signore.

– Ott találkozunk.

– Mennyit ígérhetek az embereknek?

– Fejenként öt aranyat. Két-, legfeljebb háromnapi munkáról van szó.

– Öt aranyat, signore? – Francescónak leesett az álla a csodálkozástól. – Nem sok ez egy kicsit?

– A feladat sem éppen veszélytelen. Ha valóban sejted, hogy miről van, akkor ezt könnyen beláthatod. Ami téged illet, te tíz aranyat is kaphatsz, ha jól végzed a munkádat.

– Nem lehetne tizenöt, signore?

Egy vigyor, egy biccenés.

– Legyen tizenöt. No, eriggy!

Francesco Musatello hosszan bámult honfitársa után. Aztán a szürke, késő őszi égbolt felé fordult, és hálaimát rebegett. Később is ráér sopánkodni azon, hogy mennyi pénztől fosztották meg az éjjel. Úgy látszik, angyalai kitartanak mellette, mert újabb lehetőség kapujába taszigálták…

– Tizenöt arany…

Végül is…

Az újrakezdéshez éppen elég.

A ki tudja, hányadik újrakezdéshez…

4.

BOSZPORUSZ-SZOROS, KONSTANTINÁPOLY
A. D. 1444. OKTÓBER 16.

Amikor leszállt az éjszaka, Pera negyedéből és a környező külső mólók mellől tizenhat halászhajó, bárka, két tartane és négy nagyobb fusta futott ki.113 Nem egyszerre indultak, kettesével, hármasával, némelyik az európai oldalon, némelyik az anatóliai partok árnyékában evezett felfelé a sűrűsödő ködben. Nem sokkal éjfél előtt érték el azt a szakaszt, ahol a keresztény flotta megmaradt gályái próbálták elzárni a szorosokat.

Ebben az órában az Anadolu Hisarı és a Yenihisar ágyúi hallgattak. A topcsik kimerülten hevertek ütegeik mellett, az ágyúcsövek hűtésére használt bivalybőröket fázósan magukra húzták. A gályák fedélzetén szolgálatot teljesítő tengerészek és katonák a szó szoros értelmében erejük végén jártak, sokan a fedélzeten, a jajgató sebesültek közt merültek nyugtalan álomba.

A nap folyamán előbb a megmaradt egyetlen konstantinápolyi gálya kényszerült visszaúszni a metropolisz előtti vizekre, majd a kisebb burgundiai galea sottile adta fel a harcot. A Jean sans Peur fedélzetén sikerült pótolni az első nap ágyúzásakor megsérült evezőlapátokat, ám a második nap estéjére a galeák csaknem irányíthatatlanná váltak a találatok nyomán.

Nem csoda hát, ha a gályák fedélzetén az éberség éjféltájra lanyhult – végtére is az emberek két napja szakadatlan harckészültségben álltak.

Az admirális utasítására éjszakára a két raguzai hajó vette át a partfigyelés feladatát, de a török tábortüzeken kívül semmit sem láttak. Nem sokkal éjfél után az egyik raguzai gálya mellett lustán elbukdácsolt három genovai halászhajó. A felkorbácsolt hullámokkal birkózva kormányosa meg is érdeklődte a raguzai őrkatonáktól, hogy hol vannak part menti zátonyok, s hogy tudomásuk szerint nem járőröznek-e a közelben török gályák.

Az őrkatonák bevallották, hogy zátonyokról fogalmuk sincs, mert ők semmi pénzért nem merészkednek a partok közelébe az ott nyüzsgő törökök miatt. Hozzátették, hogy ellenséges gályák szerencsére nem ólálkodnak a közelben, s végül jó hajnali halászatot kívántak.

A genovaiak megköszönték a szíves útbaigazítást, majd tovább eveztek árral szemben, mind közelebb húzódva az anatóliai partokhoz.

A másik raguzai gálya és a Jean sans Peur fedélzetéről is láttak néhány genovai hajót, de nagyobb járműre csak a burgundiai lanternas strázsái figyeltek fel. Ez a nao is genovai zászló alatt haladt, de oly viharvert volt, hogy az éjszakai őrséget adó Christoforo di Cocco és Girolamo Morosini fejében fel sem merült, hogy bármiféle veszélyt jelenthet rájuk nézve.

Cocco még vigyorogva át is intett a genovaiaknak, hüvelykujjának lefelé fordításával, és a hagyományos velencei–genovai barátság jegyében megfogalmazott „La Madonna vaffanculo figlio di puttaná”-val üdvözölte őket. A genovaik kórusban elzengedezett „Bastardi veneziani”114 kiáltással köszöntek vissza, de a szavak jelentésével ellentétben mindezt nevetve tették, mint amikor két honfitárs fut össze véletlenül a tenger közepén.

5.

Francesco Musatello a genovai nao fedélzetén, a kormányállás takarásába bújva figyelte, hogyan maradozik el mellettük a sötétben a Jean sans Peur. Az imbolygó lanternas tatján pislákoló három lámpafény egyre távolodott, végül bogárnyi fényponttá zsugorodott a gomolygó ködben.

– Ők voltak azok! Hogy a pokol nyelné el valamennyiüket! Rothadjanak a tűző napon, amíg a szemgolyójuk is ki nem folyik!

Raffaele Castiglione és Francesco Draperio összemosolyogtak.

– Hagyd magad mögött a múltat, fiam. Ma éjjel kezdődik új életed! Ha sikeresen végrehajtjuk a feladatunkat, megfontolás tárgyává tesszük némi kiegészítés hozzátoldását amúgy sem megvetendő fizetségedhez.

A genovai elvigyorodott.

– Mindig tudtam, hogy egy napon felragyog a szerencsecsillagom! Az a helyzet, jó uram, engem már megloptak néhányszor. Amikor meg nem loptak meg, én magam rontottam el mindent. Ezúttal azonban másként lesz…

Az ázsiai parton egyre közelebb sodródtak a török tábortüzekhez. A hegyre felkapaszkodó Anadolu Hisarı bástyáit, falait baljós élességgel emelte ki a köd mögül felderengő holdfény.

– Készüljünk a kikötésre! – parancsolta Castiglione. – Valahol itt kell lennie a torkolatnak az orrunk előtt!

– Itt süllyedt el az egyik konstantinápolyi gálya – aggodalmaskodott Francesco. – Nem ártana vigyázni!

A nao bevont vitorlával közelítette meg a partot. Draperio egy, a szoros irányába gondosan takart lámpással jelzett a törököknek, mire kisvártatva két apró fénypont gyúlt a Güksü folyó két partjánál.

– Ott a torkolat!

Francesco vigyorogva figyelte, miként bontakozik ki a novemberi ködből az első török őrállás. Gyanakvó, sötét pillantások fürkészték a nao fedélzetét, de mostanra már az árbocon és a tatfedélzeten is egy-egy hatalmas félholdas zászló csüngött.

A hajó besiklott a folyó torkolatába; a fehér gomolyagból előbukkantak a már itt horgonyzó tartanék és fusták.

Francesco hátraballagott a nao tatjára, hogy a folyóba vizeljen. Nyögve felkapaszkodott a korlátra, és elvégezte a dolgát. Amikor azonban visszaereszkedett a fedélzetre, a tat imbolygó lámpásának fényében megpillantott valamit a korlát fájába vésve.

– Hát ez meg mi a…

Közelebb hajolt, és első pillantásra azt hitte, csak valami ákombákom, De aztán…

– Krisztusra…

Írás volt az, mégpedig zsidó betűkkel vésett írás.

אֶסְתֵּר115

Természetesen nem tudta elolvasni; akkor sem tudta volna, ha latin betűkkel vésik a nevet a fába. De a héber írásjelek láttán homályosan felsejlett valami tompa emlékezetében.

Egy lány…

Egy tündöklően gyönyörű lány…

És hirtelenjében megértette. Körbepillantott az ütött-kopott nao fedélzetén. Özönvíz előtti hajó… Lehet, hogy valaha szolgált ilyenen. Vagy tán éppen ezen?

Persze a naót azóta alaposan átalakították. Igen… Akkoriban… sok-sok évvel ezelőtt még zöld vitorlái voltak. Most meg fehérek és szürkék… Tizenhárom éve… Kontoszkalion mólójától indultak, és Aenosz kikötőjébe vezetett útjuk… Az öreg zsidó áruját rakodták ki a török partokon…

És…

Eszter…

Ez lenne az a hajó? Valóban ez?

Uramisten…

Francesco Musatello úgy nézett körül a naón, mintha most látná először.

Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek…

A hajó közben megcélozta a többi bárka melletti szűk helyet, és elegáns fordulóval kikötött hozzájuk.

A parton török fegyveresek nyüzsögtek fáklyákkal kezükben, s feszült figyelemmel vizslatták a jövevényeket.

Francesco visszasietett a genovaiakhoz; Draperio és Castiglione nyájas képpel fogadták éppen a janicsárok parancsnokát, aki szívélyesen megölelte őket, mintha régi barátok lennének.

– Mikor indulhatunk? – kérdezte a török.

– Kora hajnalban. A köd kapóra jön, mire felszáll, már csaknem dél lesz. A part mentén északra kerülünk, és a sodrással a túlpart közelében ereszkedünk vissza a Yenihisarhoz.

– Meddig tart az átkelés?

– Az attól függ, hány katonátok van.

– Tizenhétezer. Ha a még úton lévő csapatok is időben megérkeznek, tizenkilencezer.

A genovai magában számolt.

– Az húsz forduló… Úgy gondolom, ha csak közbe nem jön valami, két nap, két éjszaka elég lesz. Bízhatunk az ágyúk fedezetében?

– Természetesen. Kora reggeltől késő estig lőni fogják a hitetlenek hajóit.

A janicsár aga elsietett. Kisvártatva a török erőd felől egy magasabb rangú tiszt érkezett, és röviden egyezkedett a genovaiakkal. Francesco árgus szemmel figyelte őket; jól látta, amint a török intésére súlyos ládákat cipelnek a fedélzetre – két-két janicsár alig bírta őket a vészesen meghajló hajópallón átvinni.

A fizetség?

Vajon mennyit ér a szultánnak katonái átszállítása?

Ezt Francesco Musatello csak reggel tudta meg: a genovai kalmárok fejenként egy aranyat kaptak minden egyes török után, akit átvittek az európai oldalra.

– Felkészültél, fiam? – Raffaele Castiglione a frissen nyélbe ütött üzlet ellenére idegesnek tűnt.

Minden oka meg is volt rá. A szorosban komoly gondot okozott a sodrás, a feltámadó szél, és nem lehetett tudni, hogyan reagálnak a raguzai és burgundiai gályák, ha felfedezik, hogy a békés halászhajók miféle szállítmánnyal próbálják elérni a túlsó partot.

Hamarosan erre a kérdésre is választ kaptak.

6.

BOSZPORUSZ-SZOROS, KONSTANTINÁPOLY
A. D. 1444. OKTÓBER 17.

Napkelte előtt a közelben táborozó török egységek fegyelmezetten megkezdték vonulásukat a hajópallók felé. A fedélzeti deszkákon janicsárcsizmák dübörögtek – a katonák zsúfolásig megtöltötték valamennyi rendelkezésre álló hajót. A kisebb halászbárkákba negyven-ötven gyalogos fért, a nagyobb hajókra és a naóra csaknem nyolcvan.

Fertályóra múlva az első genovai egységek eltávolodtak a Göksü torkolatától, és a kora reggeli ködpárában az evezősök minden erejüket megfeszítve az áramlással szembe fordították a hajókat.

Francesco szótlanul figyelte a törököket.

A nao vagy kéttucatnyi szpáhit vett a fedélzetére lovastul, felszerelésestül, meg vagy harminc janicsárt, akik ijedt képpel kapaszkodtak a hajó korlátjába, s szemmel láthatóan nem sok reményt fűztek ahhoz, hogy ép bőrrel megússzák a kalandot.

Mindannyian a gyorsan oszló ködöt fürkészték, s feszült mormolással találgatták, melyik, a víz fölött imbolygó lomha árnyékról derül ki, hogy ellenséges hadihajó. Alig indultak el, a köd gyorsan feloszlott a szoros fölött, és a tompa novemberi napsütésben láthatóvá váltak a lentebb horgonyzó gályák.

Francesco fellélegzett: ezek szerint az éjszaka nem bírták tovább az evezősök, és De Wavrin beleegyezett, hogy az áramlást kihasználva délebbre sodortassák magukat.

– Ez az! Vitorlát! Húzzátok a vitorlát, kutyák!

A nao lomhán oldalra fordult, és minden eresztékében recsegve-ropogva az északi szélbe kapaszkodott. A hajó megdőlt; a janicsárok falfehér arccal próbáltak talpon maradni, a lovak rémülten nyerítettek.

– Nincsen semmi baj! – nyugtatta őket Castiglione. – Így érünk át a leggyorsabban! Francesco, a kormányhoz!

A genovai villámgyorsan engedelmeskedett: értő szemmel felmérte, hogy a burgundiai és raguzai hajók bajosan fogják őket megszorongatni.

– Irány a túlsó part, signore!

A keresztény flotta hajóin megkongatták a kolompokat; a szoros felett fojtott olasz és francia, spanyol kiáltások harsantak.

– Éppen belekerülünk a tűzvonalukba, uram! – Francesco megállapította magában, hogy Draperio és Castiglione fölöttébb higgadtan méregetik a hajók közötti távolságot.

– Semmi baj, fiam! Török barátaink majd gondoskodnak róluk!

A nao nyomában négy-öt halászhajó, két tartane és két fusta birkózott a hullámokkal és az áramlással. A lehető legrövidebb úton a nagyobb hajó farvizébe navigálták magukat, és lassan a túlsó part felé fordították orrukat.

– Azt hiszem, jobb, ha befogjuk a fülünket! – vigyorgott Francesco a part felé intve, ahol a fövenyen és az Anadolu Hisarı bástyáin, falain ágyúkat görgettek előre; a topcsik lázas igyekezettel sürögtek-forogtak körülöttük.

A következő pillanatban felbömböltek az ázsiai parti ágyúk.

A hajókon a janicsárok és szpáhik diadalittas üvöltést hallattak, a hegyek tompa morajlással verték vissza a dübörgést is, az üvöltést is. Lőporfüst szürkéskék felhői burjánztak az ágyúk körül.

Süvítés…

Recsegés-ropogás; a keresztény hajók élén bukdácsoló konstantinápolyi dromon orra forgács- és füstfellegbe borult.

– Szép találat! – Francesco szíve hevesen kalapált, mert bárhogy igyekezett a naót irányban tartani, a szél visszafelé nyomta, s az áramlás is egyenesen a burgundiai gályáknak sodorta őket.

– Vissza! – üvöltötte Castiglione. – Kormányozz felfelé!

– Nem tudom, uram! A szél…

Ekkor a Jean sans Peur orrában felmorajlottak az ágyúk. Francesco bekötött szemmel is megismerte volna a középső bombarda rekedt bődülését, és a cerbatanesek, pasavolanték tompa durrogását – a hosszú út alatt éppen eleget hallotta őket, míg a velencei tüzérek gyakoroltak.

A velencei éppúgy behúzta a nyakát, mint a fedélzeten tolongó janicsárok. A lovak rúgkapálni kezdtek, a szpáhik minden erejüket megfeszítve próbálták őket megfékezni. Északról újabb erős szélfuvallat érkezett, s a nao még jobban megdőlt.

– Tartsd! Tartsd a hajót! – kiáltotta bőszen Draperio az orr felől.

Francesco nekiveselkedett, teljes súlyával rádőlve szorított a kormányon, s a nao recsegve-ropogva engedelmeskedett végre.

Ágyúgolyók csapódtak be a közelükben, hatalmas vízkrátereket keltve.

– Tanuljatok meg célozni, bastardi!

A törökök idegesen nevettek, és egyre a túlsó part felé mutogattak.

Saruça aga hosszan, gondosan célzott: a Yenihisar előtt felsorakoztatott ágyúk sortüze zúgva, süvítve csapódott a keresztény hajók közé.

Ahogy Francesco a lőporfüstben meg tudta állapítani, a nao éppen elérte a szoros közepét.

7.

Waleran de Wavrin úgy tornyosult az orrbástyánál, hátát az árbocnak vetve, mintha észre sem venné a körülöttük süvítő ágyúgolyókat. Valószínűleg Odüsszeusznak képzelte magát, aki a viharos széllel dacolva kémleli a távoli horizontot.

A Jean sans Peur és a mögötte felfejlődő többi gálya helyzete egy cseppet sem tűnt rózsásnak. Immár a második konstantinápolyi gálya is végleg harcképtelenné vált. Szerencsének mindössze az bizonyult a szerencsétlenségben, hogy e második dromon irányítható maradt, így kapitánya némi küszködés árán ki tudott evickélni a támadásba lendülő flotta első vonalából.

– Újra tölts! – harsogta rekedten az admirális. – Amint kész, tűz!

Első lövéseik elkeserítően pontatlanok voltak, igaz, a szorost a genovai hajók igen fürgén keresztezték az orruk előtt.

Martin Alfonso di Oliveira, a lombarderók116 mestere sebesült karjára szorította kezét, és ékes spanyol káromkodásokkal kísérte emberei ügyetlenkedését.

– Feljebb, kutyák! Feljebb célozzatok!

– A fegyveresek harcra készek, uram! – jelentette Pedro Vasquez de Saavedra az orrbástyára felkapaszkodva. S valóban, a fedélzetre dübörgő léptekkel sorakoztak fel a velencei és burgundiai számszeríjászok és az angol íjászok.

– Nem vagyunk elég gyorsak – ingatta a fejét De Wavrin, mert látta, hogy az erős ellenáramlásban képtelenek érdemben csökkenteni a távolságot.

– Uram, az evezőseink nagy része lázas beteg! A hideg és a nyirkosság…

Az admirális leintette a hajókáplánt. Tisztában volt vele, hogy a csökkentett fejadagokon tengődve nem várhat csodát a legénységtől. De azzal is tisztában volt, hogy most jött el az a pillanat, amire hetek, hónapok óta vártak.

– Elvárom, hogy mindenki tegye meg a legtöbbet, ami erejéből telik, uraim! – fordult Gauvain Quiéret és a többi lovag felé. – Ha egy kis szerencsénk lesz, nemsokára harcba bocsátkozunk a törökökkel.

– Törökökkel, uram? – köpött a tengerbe Girolamo Morosini. – Hát nem látsz a szemedtől? Ezek genovai hajók! Keresztény hajók, az Isten szerelmére! Keresztény hajók szállítják át az orrunk előtt a török sereget!

De Wavrin nem válaszolt, még szorosabban markolta az orrbástya korlátját.

– Harcra készülj!

De nem volt szerencséjük, nem került harcra sor. Mindkét parton felbömböltek megint a török ágyúk, és olyan össztüzet zúdítottak az élen haladó Jean sans Peur-ra, hogy néhány pillanatig semmit sem lehetett látni a fedélzeten a szerteröppenő forgács- és csontszilánkoktól. A találatok nyomán széjjeltépett emberek véres húscafatai fröccsentek a többiekre, kik fülüket, farkukat behúzva próbáltak fedezéket keresni maguknak.

Amint a füst eloszlott, az admirális döbbenten pillantott végig a hajón. Az ágyúgolyók olyan mértékben rongálták meg a kötélzetet és az árbocokat, hogy a magasból aláhulló roncsok teljesen beborították a fedélzetet.

– Rájuk fordulni! Kövessétek őket!

De a törökök már nem hagytak időt a fordulásra. A túlsó partról eldördülő ágyúk zúgva, iszonytató süvítéssel csapódtak be, vészesen megingatva az egész hajótestet. Azt csak kevesen vették észre, hogy az európai parton az egyik nagyobb ágyú felrobbant, amikor a törökök újra el akarták sütni. A többi üteg annál hangosabban zendített rá megint.

– Nézd, uram!

Vasquez a mögöttük bukdácsoló raguzai galeottákra mutatott: a találatok őket is alaposan megtépázták, az egyik kétségbeesetten fordította vissza az orrát, csak hogy mihamarabb kikerüljön a tűzvonalból.

– Forduljunk mi is, uram!

– Tovább!

Jean Bayart rimánkodóra fogta:

– Uram, még egy sortűz, és elsüllyedünk!

– Ömlik a víz a hajófenékbe! – jelentette a fedélköz feljárójából Pietro Zorzi. – Tucatnyi evezősünk megsebesült!

– Könyörgöm, admirális! Forduljunk, vagy mind itt veszünk!

Waleran de Wavrin előrehajolt az orrbástyán, és körbepillantott.

A genovaiak bámulatos ügyességgel manőverezték hajóikat keresztül a Boszporuszon, dacára annak, hogy a fedélzetek tarkállottak a rájuk zsúfolt török harcosok turbánjaitól. A janicsárok kecséi117 felhőként fehérlettek a feszülő vitorlák alatt, a hajók hatalmas vízpermetet hasítva imbolyogtak az európai part felé.

– Tűz! – ordította az admirális, de a bástya alól nem érkezett válasz.

– Találat érte a bastardánkat, uram! – Vasquez sápadtan kapaszkodott egy kötélbe. – A spiron leszakadt…

– Tovább!

Újabb sortűz, süvítés, fülsiketítő robajlás.

A Jean sans Peur minden ízében megrázkódott, mint egy bolhás kutya. A fedélköz irányából fájdalmas üvöltések, fa recsegése és beáramló tengervíz zubogása hallatszott.

– Semmi esélyünk, uram! – Vasquez megragadta az admirális karját. – Vissza kell fordulnunk!

Waleran de Wavrin, a burgundiai hajók parancsnoka könnyekkel a szemében adott utasítást az azonnali irányváltásra.

A Jean sans Peur imbolyogva, recsegve-ropogva engedelmeskedett, keresztülhatolt a fojtogató lőporfüstön, és immár visszafelé úszott a csöndesebb vizek felé.

Ágyúgolyók csobbantak mögéjük a tengerbe: a felfröccsenő hideg vízpermet érthető üzenet volt. Ebbe az irányba egy tapodtat se tovább…

A többi hadihajó késedelem nélkül követte példájukat, és kisvártatva az egyesített keresztény flotta megmaradt, szánalmasan megrongálódott gályái vízen lebegő roncsokat, s néhány magatehetetlenül kapálózó sebesültet maguk után hagyva úsztak a biztonságos távolba.

Az első genovai hajó eközben elérte az európai partot: a szpáhik diadalittas üvöltéssel vágtattak le a fedélzetéről, s nyargaltak a Yenihisar falai előtt várakozó társaikhoz.

8.

Amint partra tették az első török egységeket, a genovaiak már fordultak is vissza. Szembetalálkoztak a többi szállítóhajóval, s immár higgadtan, megnyugodva köszöntötték őket. Az arcok kisimultak, a nap előbukkant az ónszín fellegek mögül.

– Azt hiszem, uram, az átkozottak nem próbálkoznak megint! Alaposan ellátták a bajukat – nevetett Francesco a visszavonuló keresztény hajókra mutatva. A megtépázott gályák immár ismét horgonyláncon ringtak, túl a török ágyúk lőtávolságán.

– Azért csak tartsd nyitva a szemed, fiam! Nem szeretném, ha a szultánnak csak egyetlen katonája is vízbe fúlna!

– Vigyázok rájuk, signore, mint a szemem fényére!

Amikor a bárkák, halászhajók a nao vezetésével másodszor váltak el az ázsiai parttól, a Jean sans Peur az egyik raguzai galeotta kíséretében ismét megpróbálta útjukat állni, de ahogy feleveztek a két erőd közé, a török ágyúk ismét pusztító tűz alá vették őket. Immár nem is erőlködtek sokáig, sebeiket nyalogatva vonultak vissza iménti helyükre, és vetettek horgonyt.

A nap folyamán a húszegynéhány genovai hajó oda-vissza járatban szállította az anatóliai sereget. Amikor a katonák már a túlparton voltak, következhetett a felszerelés, a tartalék lovak, a tevék, a sátrak, a dzsebedzsik, kumbaradzsik, dzserehorok118 eszközei, a töméntelen fegyver, a sátrak és a poggyász.

A két török erőd között két nap, két éjjel tartott az átkelés.

A második nap végén Murád szultán is előjött bíborszín sátorpalotájából, és lóháton ereszkedett le a partra. Rövid ima után felléptetett a pallón a nao fedélzetére.

A sereg lelkes ünnepléssel kísérte.

Francesco elsápadt, amikor látta, hogy ki lesz az utasuk ebben a fordulóban, de Castiglione és Draperio szigorú pillantásaitól kísérve a megszokott módon kormányozta át a hajót az európai oldalra.

Nem jött közbe semmi, a keresztény hadigályák már fel sem szedték horgonyaikat, meghunyászkodva, lapulva figyelték, amint a két part közt ide-oda bukdácsolnak a genovai szállítóhajók.

Abban a pillanatban, amikor a szultán – katonáinak integetve, ajkán széles mosollyal – letáncoltatta arabs paripáját a nao fedélzetéről, s fogadta az előtte földre omló Halil pasa hódolatát, mindkét parton eget rengető diadalkiáltás harsant.

Murád lehuppant nyergéből, magához ölelte a nagyvezírt.

– Sikerült! Allah velünk van!

A szultán gazdagon megjutalmazta a topcsikat, Seruça agát külön ajándékokkal halmozva el – a sikeres átkelés ugyanis egyértelműen a genovaiak segítségén és a török ágyúk hatékonyságán múlott.119

A második nap derekán Konstantinápoly felől felbukkant néhány velencei galea is, parancsnokaik ugyanis úgy vélték, ha már a flotta nem tudta megakadályozni a szultán átkelését, legalább ne minden pénzt az átkozott genovaiak tegyenek zsebre! Estére a környékbeli görög halászhajók is besegítettek a felszerelés átszállításába.

Október 19-én reggel török követ kért engedélyt a Jean sans Peur fedélzetére lépni.

– Az engürúsz király megszegte esküjét, megszegte a békét! Murád szultán, a világ ura, Isten árnyéka a földön diadalmasan átkelt a tengeren, és hamarosan megütközik vele. A hitetlen kutyákat szétzúzzuk, megsemmisítjük, efelől ne legyen kétségetek! Ami pedig titeket illet, Allah eddig csodával határos módon megkímélte életeteket. A fényes tekintetű padisah ezért utolsó esélyt ad néktek, hogy elhagyjátok a tengerszorost, és eltakarodjatok oda, ahonnan jöttetek!

A követ megvető pillantást vetett a fedélzeten heverő sebesültekre, és visszavitette magát a Yenihisar falához.

Az anatóliai hadsereg Murád szultán által vezetett része ezen a reggelen teljes létszámban európai földön állomásozott.

Mi több, amikor a török követ elhagyta a Jean sans Peur fedélzetét, az első török egységek már erőltetett menetben meg is indultak Edirne felé – és a még mindig csak lassan araszoló magyar sereg felé.

9.

DARDANELLÁK, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444. OKTÓBER 20.

Eközben a Dardanelláknál járőröző tizenhat gályán lázadásközeli állapotok uralkodtak. Elfogyott az élelem, és már vizük is alig maradt. Híreket napok óta nem kaptak sem Konstantinápolyból, sem Velence közeli támaszpontjairól, ezért Loredano flottaparancsnok úgy döntött, hajnalban lecsap a part menti török települések egyikére, hogy feltölthesse készleteit.

A reggeli támadás azonban kudarcba fulladt, a partra szálló keresztesek ugyanis népesebb szpáhi csapatba ütköztek, és fejvesztve menekültek vissza a hajóikra. Az elkövetkező napokban több, jobbára balul végződő kísérletet tettek, véres összecsapásokba bonyolódva Eceabat és Lapseki környékén. Ezekben az összecsapásokban többtucatnyi velencei sebesült meg, a halottak száma elérte a húszat.

Vizet tudtak ugyan vételezni, de élelmiszert nem találtak.

Ráadásul a part mentén három török shelandi és két mavna120 bukkant fel. Loredano először azt hitte, kalózok, de aztán megpillantotta a félholdas lobogót az árbocokon. A keresztény hadigályák számbeli fölényben voltak, ennek köszönhetően a törökök nem támadtak rájuk, de mindvégig a közelükben ólálkodtak, s bármerre vitorláztak az admirális gályái, ők ott kísérték őket a láthatáron.

Loredano ekkor parancsba adta, hogy a megmaradt két raguzai hajó egyike és három pápai gálya haladéktalanul induljon utánpótlást vételezni az elérhető közelségben lévő velencei bázisok egyikére. A gályák Ivan Kisilicič kapitány vezetésével el is hagyták a szorost azzal, hogy Tenedosz szigetén vagy Negropontéban feltöltik készleteiket. Ám a közeli szigetecskék egyikénél egy bajba jutott genovai hajó mentésébe bonyolódtak, később pedig, amikor visszafelé tartottak Tenedoszról, ellenszélben kellett hajózniuk.

Szó, mi szó, a meghatározott időre nem tértek vissza Hellészpontoszhoz, ezért Loredano újabb gályát volt kénytelen kiküldeni az elkóborolt hajók felkutatására.121

Az éhségtől elgyötört legénység megtagadta az engedelmességet; Loredano kénytelen volt kivégeztetni két velencei tengerészt. Az elküldött hajóknak nyoma sem volt, mint ahogy továbbra sem érkezett hír a Boszporuszban járőröző flottaegységtől sem.

Október 22-én, az éjszaka leple alatt aztán tíz genovai gálya és vagy harminc kisebb, szintén a genovaiak által bérelt halászhajó érkezett Eceabat kikötőjéből, hogy az ázsiai oldalon fedélzetükre vegyék az anatóliai hadsereg időközben odamasírozó tizenegyezer katonáját.

Mire megvirradt, mind a tizenegyezer odaát menetelt az európai oldalon, Gallipoli felé.

A török sereg a szultán hadtestével, Halil nagyvezír csapataival, Sehád ed Dihn ruméliai erőivel és az Edirnét védő csapatokkal együtt összesen hatvanötezer főt számlált. Több mint háromszor annyit, mint a még mindig gyanútlanul közeledő magyar sereg.

10.

AZ OSAM ÉS A YANTA FOLYÓK KÖZÖTT, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, MINDSZENT HAVÁNAK 21. NAPJA

Kemény zimankóban tört előre a keresztény had. Ugyan hó nem esett – áldották is az Urat ezért a jótéteményéért – de a keskeny, göröngyös utak keményre fagytak, és mind elviselhetetlenebb, csípős szél süvített az Osam folyó felett. Erőltetett menetben kapaszkodtak a fokozatosan emelkedő terepen délnek abban a reményben, hogy azelőtt átkelhetnek a Sipka-szoroson, hogy a törökök elzárják az útjukat.

A hosszan elnyúló menetoszlopban egyhangúan zörögtek a harci szekerek; s köszönhetően annak, hogy eddig nem kellett hegyi ösvényeken, sziklás csapásokon keresztülvergődniük, a huszita járművek jól bírták a megpróbáltatásokat.

A seregnek sokkal inkább az élelemhiánnyal és a járványok terjedésével gyűlt meg a baja. A környékről a törökök eltüntettek minden élelmiszert, búzát, vágómarhát, szárított gyümölcsöt egyaránt. A magukkal hozott készletek viharos gyorsasággal apadtak, így Cesarini elrendelte, hogy a már megfelezett napi fejadagot újra a felére kell csökkenteni. A katonák persze morgolódtak, de ők is tisztában voltak vele, hogy legközelebb akkor laknak jól, akkor melegednek át igazán, ha a következő útjukba eső várost elfoglalják.

Lovech erre alkalmas is lett volna, de a bíboros úgy rendelkezett, hogy nem bíbelődnek a megszállásával, inkább élesen keletnek fordulnak. Szerinte a Sipka-szoros bejáratánál épült Tarnovo ígéretesebb zsákmánnyal kecsegtetett.

Az Osam és a Yantra folyók közötti dimbes-dombos területen áthaladva a keresztény sereg minden kisebb települést felégetett, kifosztott, és minden törököt kardélre hányt, aki csak az útjába került; fiatalt, öreget, férfit, nőt, gyermeket egyaránt. Cesarini bíboros az elrettentés erejében hitt, és ezzel kivételesen Hunyadi is egyetértett. Ahogy a török sem kegyelmezett Magyarföldre érve sem nőnek, sem gyermeknek, úgy nekik sem szabad irgalmasnak mutatkozniuk. A háború logikája és a katonákban fortyogó bosszúvágy is ezt diktálta.

A had tehát pusztító förgetegként özönlött tovább keletnek.

Amikor az Osam kanyarulatait elhagyták, nem messze Lovech fölött a folyóparton meglepő felfedezést tettek. Huszonnyolc frissen ácsolt bárkát, árbocos naszádot fedeztek fel egy lerombolt faerőd közelében. A bárkákat a törökök megpróbálták az öböl sekély vizére vontatni, s ott faágakkal, bokrokkal álcázni, de hiába. Az előőrs, amely megtalálta a hajókat, azonnal értesítette a királyt és Hunyadit.

– Ezeket átkelésre készítették elő – állapította meg a vajda. – Nézzétek: alaposan kimélyítették a hajótesteket, és még a lovaknak is építettek beállókat. Csapatszállító hajók.

Ulászló borzongva húzta össze teste előtt csemeletköpenyét.

– Tehát eszük ágában nem volt megtartani a békét!

A környékbeli bolgár parasztok elmondták, hogy a bárkákat alig néhány hete kezdték ácsolni a szandzsákbég parancsára. Úgy hírlett, a törökök Nikápolynál szerettek volna egy népesebb sereggel átkelni a Dunán, hogy végigperzselhessék Havasalföldet és Erdélyt.

Cesarini arca ragyogott a boldogságtól.

– Látjátok, kedves barátaim! Hát ennyit ér a török esküje!

A király nem válaszolt.

Pontosan tudta, hogy az ő esküje sem ért többet.

11.

TARNOVO KÖZELÉBEN, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, MINDSZENT HAVÁNAK 22. NAPJA

Vagy tízmérföldnyire Tarnovo városától kegyetlen szélvihar csapott le a menetelő seregre, aztán kiadós, jéghideg zápor zúdult a nyakukba.

Kénytelenek voltak letáborozni, mert az eső elmosta az utakat.

Zuhogott három napon keresztül, és a sereg nem mozdult. Mindenki fázott, mind többen lettek lázas betegek. A liszt, amit a szekereken tároltak, bedohosodott, a puskapor átázott, egy része teljesen használhatatlanná vált.

Hunyadi kihallgatást kért őfelségétől.

– Uram! Nincsen értelme tovább a szoros felé menetelni. Annyi időt veszítettünk, hogy a török bizonyosan megelőzött minket.

Ulászló semmit sem szólt, Cesarini azonban annál hevesebben reagált:

– Hová lett a tűz, Johannes, ami a Zlatica-hágónál lángolt tebenned? Akkor csodáltalak, ott, midőn embereiddel megostromoltad azokat a bevehetetlen sáncokat! De most… szánalmas, ahogy kerülni próbálod a harcot!

Hunyadi zord tekintettel lépett közelebb, s a bíboros éppen oly gyorsan hátrált egyet.

– A Zlatica-hágónál? – Hunyadi a fejét rázta. – Jó példa, eminenciás uram. Merthogy ugyanaz vár ránk most is, ha bemerészkedünk a hegyek közé. Azzal a különbséggel, hogy most a hátunk mögött is menetel egy török sereg. Azt akarod, hogy a hágóba rekesszenek minket? Az lenne csak a szép: se előre, se hátra… Elöl is török, hátul is török.

– Azt teszed, amit parancsolok, Hunyadi! Ugye, nem kell, hogy emlékeztesselek…

– Nem, bíboros úr. Nem kell. De azért én csak azt mondom: ha miattad lemészárolják a seregemet, és véletlenül túlélnéd az öldöklést, előlem nem bújhatsz el! Megtalállak, bárhová bújjál is!

Cesarini felháborodottan hápogott.

– Felség! Felség!

Hunyadi faképnél hagyta őket. Napok óta rossz előérzet gyötörte, és nem volt, kivel megoszthassa baljós gondolatait. Szilágyit az sem érdekelte volna, ha százezer török keríti be őket, sőt tán annak örült volna a legjobban. Kara Mikhál, ahogy a pogányok rettegve emlegették a nevét, nem szívlelte a kimerítő menetelést, gyűlölte a hideget, és a kisebb török települések felprédálásában sem lelte örömét.

Alig várta, hogy igazi ellenséggel nézhessen szembe.

– Cesarini beviszi a sereget a Sipka-szorosba! – morogta Hunyadi, ahogy visszatért a sátrába. Odakinn dörgött az ég, s a nappali félhomályban vigasztalanul szakadt az eső.

– Legalább történik valami!

– Bolond vagy te, Mihály!

– De én legalább tudom, hogy bolond vagyok. A legtöbb bolond azt hiszi, hogy épeszű.

Hunyadi legyintett.

– Beszélek a királlyal. Négyszemközt. Hogy tudnám meggyőzni, hogy ne hallgasson Cesarinire?

Szilágyi vállat vont.

Sógora hosszan méregette a sátor kijáratából, aztán gondolt egyet, s csak visszalépett hozzá.

– Ide figyelj, Mihály! Úgy hiszem, Lackó itt van valahol a táborban.

Szilágyi tekintete egyből megüvegesedett.

– Honnan veszed ezt?

– Mondjuk inkább úgy, csalódnék benne, ha nem lenne itt. Nem, nem akarom tudni, melyik bandériummal jött. Csak azt szeretném kérni, hogy figyelj rá, ha megkezdődik az ütközet…

– Miért nem figyelsz rá te?

– Nekem más dolgom lesz.

Szilágyi lehajtotta a fejét; így próbáljon meg az ember titkot tartani…

– Mindvégig tudtad?

– Csak reméltem.

Szilágyi elvigyorodott.

– Én ugyan nem sejtek Lackó hollétéről semmit, de majd utánanézek, hátha mégis úgy van, ahogy gondolod.

Hunyadi megveregette sógora vállát.

– Úgy van, ahogy gondolom.

Azzal kilépett az esőbe.

12.

Amikor meghajolt Ulászló előtt, csaknem felszisszent a fájdalomtól. Háta ismét megmerevedett, lábai sajogtak, ízületei immár egész álló nap kínozták.

Mint valami haszontalan vénember…

Negyvennégy évesen…

– Királyi felség!

Ulászló intett neki, hogy ne jöjjön közelebb. A trónust helyettesítő faragott széken ült, arca kifejezéstelen maszkká merevedett.

– Mit akarsz?

A vajda köntörfalazás nélkül a lényegre tért:

– Uram, nem engedheted, hogy Cesarini bevigye a sereget a szorosba.

– A döntés már megszületett, Johannes.

– Ez rossz döntés. Rossz parancs. Mind meg fogunk halni miatta.

Ulászló nem nézett Hunyadi szemébe.

– Nem mintha lenne jelentősége, hiszen, mint mondtam, a döntés már megszületett… De mégis, te mit tennél a bíboros helyében?

– Uram, egy török sereg egynapi járóföldnyire mögöttünk menetel. Ha belépünk a Sipka-szorosba, a hátunkban eltorlaszolják az északi kijáratot. Előttünk a ruméliai hadtest már rég elzárta a délit. Ebből olyan mészárlás lesz, hogy jó, ha hírmondó marad belőlünk.

A király nem tudta, hogy mit mondjon, a körmét vizsgálgatta idegesen.

– Felség, azt javaslom, mielőtt bármilyen lépésre szánnánk el magunkat, foglaljuk el Tarnovót. Ha az erőd a miénk, legalább a szoros egyik kijárata a mi kezünkben van. Ez később létkérdés lehet.

– Hiába próbálod előttem befeketíteni a bíborost, Hunyadi. Tudom, hogy valójában csak féltékeny vagy rá. Ugye, így van?

A vajda hosszan állt Ulászló előtt, és nézte az idegesen ide-oda rebbenő szempárt. Végül elmosolyodott, és két lépéssel a faragott széknél termett. A király összerezzent, de mielőtt kiálthatott volna, Hunyadi a két vállára tette a kezét.

– Egyvalamit tudnod kell, Wladislas! Ha lecsapnak ránk a szorosban a törökök, ezrek halnak majd meg. Nagy valószínűséggel az egész seregünk odavész. Nem hiszem, hogy te élve kijutsz, de abban biztos lehetsz, hogy én igen. Nincs az a szorongatott helyzet, ahonnan én ne tudnám kivágni magam a kardommal. Úgyhogy én nem magamért aggódom, uram, hanem teérted, és a sok jó katonáért, akik követtek téged idáig. Gondold meg, kérlek!

Azzal köszönés nélkül elindult kifelé.

Odakinn csak állt, állt a szakadó esőben.

A messzeségben, a Sipka-szoros felett fekete felhőket sodort a novemberi szél.

13.

Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa ujjongva várta a pillanatot, amikor serege élén keresztülmasírozhat a szoros zord sziklái között. Az út végén vár rájuk Drinápoly, az ellenség fővárosa, melynek megroggyant falaira magasba emelt kereszttel, eltökélt tekintetét a horizontra vetve hág majd fel. Az ég vörös lesz, lángol majd minden, a mecsetek, a jellegzetes muszlim paloták, minden förtelmes maradványa a hitetlen török népségnek.

A keresztény katonák sebektől vérezve követik őt, s arcukon áhítat ül. Az égből, a fekete fellegek mögül egy aranyló napsugár tűz keresztül, és egyenest az ő diadalkoszorúval ékes homlokát érinti meg.

Lelki szemei előtt pontosan így élt a kép, freskó formájában – Piero della Francesca ecsetjére méltó, monumentális műremekként, mely bizonyára a Szent Péter-székesegyházat díszíti majd egy napon. A címe az lesz, hogy: Cesarini visszafoglalja a töröktől az ősi Drinápolyt. Nem, nem is csak egy festmény lesz, hanem egy monumentális freskó-triptychon! A másik két kép a Cesarini diadalmenete Konstantinápolyban, és a Cesarini Jeruzsálem kapujában címet viseli majd. Amikor gondolataiba merülve felpillant a pápai trónterem mennyezetére, ezek a képek néznek vissza rá, mint dicsőségének megalapozói.

A bíboros lehunyta szemét.

A pápai trónteremben…

– Eminenciás uram?

– Mi akarsz?

Paolo a legrosszabbkor szakította félbe álmodozását.

– Őfelsége kéreti eminenciás uramat!

– Minek?

– Sejtelmem sincs, de erősen a földabroszt nézegette, mikor érted küldetett.

Ulászló azért hívatta, mert úgy döntött, hogy a keresztes sereg nem indulhat el a Sipka-szoros felé, amíg a szoros kapujában tornyosuló Tarnovo erődjét el nem foglalják.

– De felség! Úgy tudtam, én vagyok a seregvezér! Én hozom a döntéseket! – tiltakozott Cesarini elkeseredve. Máris veszélyeztetve látta az első freskó heroikus témáját.

A király bosszúsan intett.

– Ezek szinte kivétel nélkül az én katonáim, eminenciás uram. Ha majd őszentsége a pápa küldi el húszezer jó fegyveresét, akkor azok arra mennek majd, amerre te parancsolod nekik.

Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa dúlva-fúlva rontott ki a királyi sátorpalotából. Végigcaplatott a sármocskos táboron, s közben magában füstölgött.

Előbb foglaljuk el Tarnovót? Hát jó! Legyen úgy, felséges úr!

Fertályórával később kiadta seregvezéri utasításait: a keresztes had a táborban marad, s mindössze ötszáz ember indul Tarnovo falainak bevételére.

14.

A hír pillanatok alatt elterjedt. Ötszáz ember egy legalább kétezer török által védett erőd ellenében?

Öngyilkos küldetés!

De akkor lett csak igazán nagy felháborodás, amikor Cesarini kijelölte Hunyadi harci szekereinek legjobbjait, s melléjük a leggyorsabb székely lovasokat rendelte. A sereg színe-java indult a szakadó esőben ostromeszközök és falbontó ágyúk nélkül Tarnovo bevételére.

A többinek addig rostokolnia kellett.

Amikor Cesarini végigment a felvonultatott huszita szekerek előtt, megtorpant a Békés szántóvető láttán.

– Ez a szekeret miért festették feketére?

– Mert gyászolunk, eminenciás uram – felelte habozás nélkül Matejčik lovag.

– Kit gyászoltok?

– A törököket.

A bíboros megütközött ezen.

– A törököket?

A bíboros mellett lépkedő De Dominis János püspök a fejét csóválta, és mintegy magyarázatként odalépett a szekérhez, és egyetlen mozdulattal lerántotta a mocskos vásznat, amit a lőcsre akasztottak.

– Ezeket, eminenciás uram.

Cesarini elsápadt, mikor megpillantotta a fürtnyi levágott fejet.

– Miféle barbár ocsmányság ez?

Matejčik nem felelt. Kinizsi, Hajna, Pero és Silkow kifejezéstelen tekintettel bámultak a messzeségbe.

– Ez a fekete szekér vezesse a támadást Tarnovo ellen! – sziszegte a vezér, s egy pillanatra megtorpant Lackó előtt. A fiú hanyagul a Békés szántóvető oldalának vetette hátát, és igyekezett kerülni Cesarini pillantását.

– Mi a neved? – kérdezte a bíboros. – Olyan ismerős vagy nekem.

– Ignác.

Cesarini szeme összeszűkült.

– Az Úr kegyelméből elsőként hághatsz fel az ellenség várának falaira, Ignác. Bizonyosan boldogsággal tölti el szívedet, hogy még ma a mennybe juthatsz, és a mártíromság mézédes italából kortyolhatsz.

– Én csak bort iszom – jelentette ki Lackó.

– Nem baj. – Cesarini rezgő tokával felnevetett. – Gyónd meg vétkeidet, és imádkozz, fiam! De igyekezz! Nemsokára indulnotok kell!

A bíboros és a püspökök továbbhaladtak.

A Békés szántóvető előtt felsorakozottak kihúzott derékkal álltak az esőben, és bámultak a semmibe.

– No, hallottátok a bíborost! – moccant nagy nehezen Kinizsi. – Készüljetek!

– Én meggyónok! – Hajna indult is a tábori papokhoz, ám a többiek úgy vélték, annyi idő úgysincsen, amennyi alatt végezhetnének valamennyi bűnük felsorolásával, ezért inkább a fegyverek előkészítésével foglalatoskodtak.

Nem sokkal indulás előtt Szilágyi Mihály lovagolt oda hozzájuk, megállt Lackó mellett. Néhány percig izgatottan sugdolóztak, de aztán a fiú csak rácsapott Kara Mikhál lovának farára, hogy az megugrott rendesen.

– Mit akart tőled? – érdeklődött Silkow, amikor a nagyúr eltűnt a sátrak rengetege között.

– Semmit. Csak jött sok szerencsét kívánni.

A sziléziai elvigyorodott.

– No, persze.

Lackó kivonta szablyáját hüvelyéből, és végighúzta kezét az újraélezett pengén.

– Mit számít, hogy mit akart? Hallottad a bíborost, nem? Ma este már Jézus Krisztus és Szent Péter között lógatjuk a lábunkat a fellegekből.

15.

Harminc harci szekér, rajta százötven katona, kétszáz székely lovas, ötven páncélos és száz íjász, számszeríjász vágott neki a Tarnovo felé vezető útnak. Az egyik bolgár fejszés, aki Rahova óta baktatott a sereggel, egyre csak a fejét csóválta, látván, mire készülnek a keresztesek.

– Tarnovo vastag falú vár. A bevételéhez nem ötszáz, de ötezer katona is kevés. Faltörő ágyúk, kővetők, ostromgépek kellenének! Ennyi szekérrel kár is nekiindulni!

De hát nem volt mit tenni…

Menni kellett.

A katonák bokáig a sárba süppedve meneteltek Tarnovo felé. Az eső egyre szakadt, és a harminc huszita szekérből négy soha nem jutott el Vetrinci falván túlra – tengelyig merültek, végleg megfeneklettek a mocsárrá dagadt út mélyedéseiben. A székelyek lovai nyugtalanul ficánkoltak; a láthatáron átcikázó villámoktól idegesen nyerítettek, prüszköltek, mintha megérezték volna a közelgő vészt.

Mert miközben a csapat megközelítette a bolgár cárok egykori fővárosát, a közelben ólálkodó Ferizbeyoğlu elérkezettnek látta az időt arra, hogy megmutassa: minden hibát kihasználva azonnal lecsap, ha kell.

A nikápolyi bég portyázóival eddig óvatosan követte a magyarok hadát, figyelve minden mozdulatukat, időnként viharos rajtaütéssel büntetve az utóvéd lemaradó egységeit. Most, hogy Ferizbeyoğlu hírt kapott az ötszáz hitetlen harcos teljesen ésszerűtlen indulásáról, rögvest kettéosztotta hatezresre duzzadt üldöző seregét. A csapat nagyobb részét az öccse vezetésével előreküldte Beljakovecz megkerülésével a tarnovói várhoz, a többi szpáhival, aszabbal elrejtőzött az országút melletti nádasban.

Amikor a huszita szekerek felbukkantak a nádas szélén, a törökök készen álltak a vérengzésre.

16.

A magyarokat a váradi püspök bandériumának kapitánya vezette. Bár nem számított sokat látott hadfinak, annyi esze azért neki is volt, hogy a huszita szekerekkel csak igen óvatosan araszoljon előre, egyre az út menti erdőket, mezőket vizslatva.

Az előreküldött székely kémlelők aztán meglepő hírrel tértek vissza: Tarnovó vára üres, a kapuk tárva-nyitva. Erre nekibátorodva nógatták vágtára lovaikat. Ez volt az a pillanat, amikor Matejčik lovag maga mellé intette Silkowot.

– Jelezz egy-két szekérnek, hogy bármi történik, maradjanak mindig mellettünk!

A sziléziai komoran bólintott, felesleges szavak nélkül is tisztában volt vele, hogy miféle veszedelem les rájuk. Lackó is jól ismerte a törökök módszereit, és immár zsigereiben érezte a veszedelmet. Arra kísérletet sem tettek, hogy meggyőzzék a váradi kapitányt, mert tudták, hogy a szócsépléssel semmire sem mennének, a támadást már nem lehet elkerülni.

– Michal! Az ágyúgolyók!

A cseh lovag szeme elismerőn villant a fiúra.

– Igazad van! Silkow! Ki velük!

Kinizsi félretolta a kákabelű sziléziait, és játszi könnyedséggel kezdte kihajigálni a hatalmas kőgolyókat a szekér hátulján. A mögöttük zötykölődő járműről felháborodott kiáltások harsantak, de Silkow már oda is rohant hozzájuk, aztán a két következőhöz, és elhadarta mondanivalóját.

– Láttok valamit?

Lackó felkapaszkodott a szekér palánkjára. Sebei még sajogtak, de az izgalom oly hevesen pumpálta vérét a szívébe, hogy megfeledkezett most minden kínról.

– Azt hiszem… Ott, a nádasnál…

Nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön, jogos-e az aggodalmuk. Kinizsi még bőszen hajigálta kifelé az ágyúgolyókat, amikor valahol elöl a székely legények felől bősz üvöltés hallatszott.

– Törökök!

– Törökök!

Matejčik a fejét csóválta.

– Pero! Állj!

Elöl újabb kiáltások harsantak.

– Utánuk! Utánuk!

– Az Isten legyen irgalmas a lelkükkel! – Hajna szaporán vetette a kereszteket, aztán megmarkolta kaszájának nyelét. – Mert úgy kívánja az Úr, keresztény testvéreim, hogy ki vet, az arasson is!

A harci szekéren mindenki tudta, mi következik. A törökök csapdát állítottak nekik, e pillanatokban valahol elöl néhány kósza aszab csalogatja maga után a lovasokat. A székelyek gyanútlanul nyargalnak a nyomukban, vélhetőleg egész az üresnek hitt Tarnovó erődjéig. Ott aztán…

Ugyanaz vár rájuk, mint Nikápolynál arra a néhány száz szerencsétlenre…

– Pero! Vissza! Fordítsd meg a szekeret!

A Békés szántóvető kifarolt a sorból, hátsó kerekei csaknem beleszakadtak egy avarral borított mély gödörbe, de aztán a rác boszorkányos ügyességgel kerülte ki a többi kátyút, és késztette ügetésre a lovakat.

– Vissza! Vissza mindenki!

Az a néhány szekér, akik legénységével Silkow beszélni tudott, követte a példájukat – a többiek szitkozódtak, az öklüket rázták feléjük. Körülöttük a kihajigált ágyúgolyók szürke gömbjei merültek el a sárban.

Aztán…

Eget rengető üvöltés remegtette meg a levegőt.

Két oldalról, a nádasból egyszerre több ezer török emelkedett fel és lendült rohamra. Fegyvervasakon villant az égboltot kettéhasító villám fénye, lófarkas zászlók tapadtak ázottan a rudakra.

– Allaaaah! Allahu akber! Allahu akber!

– El innen! Pero! Hajts!

Dübörgött a föld: a törökök körbevették és lerohanták az úton sorakozó szekereket. Iszonytató sikolyok, fémcsilingelés, csontrecsegés hallatszott mindenünnen: a számszeríjászok kétségbeesetten próbáltak leugrálni a járművekről, és felsorakozni mellettük, de sokuk gondja még azzal is meggyűlt, hogy talpon maradjon a sárban.

A menetből kiváló négy szekér a Békés szántóvető vezetésével eközben megpróbált kicsusszanni a bezáródó gyűrűből. A kőgolyóbisok súlyától megszabadulva érezhetően fürgébben manővereztek. Két oldalról rongyos öltözékű aszabok vetették magukat rájuk, s megpróbáltak felhágni a palánkokra.

– Allaaaah! Allahu akber! Allahu akber!

Kinizsi, Lackó és Silkow a magasból osztogatták csapásaikat: zuhogtak a szablyák, a harci fejszék. A molnárlegény irdatlan pörölye sorban zúzta be a törökök koponyáit. A szekér túlsó oldalán Hajna végezte néma mészáros munkáját; a sárba egymás után zuhantak a lekaszált emberfejek.

– Vigyázz! Oldalról!

Akindzsik vágtattak feléjük. Lackó leugrott a palánkról, és felkapott egy felajzott számszeríjat. Szinte gondolkodás nélkül lőtt ki az egyik résen: a nyílvessző rezegve állt meg az élen száguldó akindzsi torkában. A többi szablyáját villogtatva vetette rá magát a hátul dülöngélő szekérre – a nyeregből kapaszkodva fel a palánkokra.

– Tovább! Tovább, Pero!

A rác mindent megtett, amit csak tudott: két pavazepajzs közt hajtotta a lovakat, no nem mintha azokat különösen biztatni kellett volna. Prüszkölve inaltak a sáros úton, mit sem törődve az időnként elébük szédelgő aszabokkal.

Néhány perc múlva eltűntek körülöttük a törökök.

Lackó zihálva kapaszkodott fel Kinizsi mellé: immár csak két szekér követte őket. A harmadikat ellepték a lovaikról leugráló akindzsik, akár a sakálok a leterített prédát.

Matejčik megtörölte a homlokát.

– Vissza a táborba, fiúk! Igyekezzünk, mielőtt utánunk erednek!

Hajna melléjük huppant: meggyötört arca vörös maszkká változott a közelről ráfröccsent tömérdek török vértől.

– Úgy látom, ma gyónhatsz másodszor is – röhögött Kinizsi. – Te adod a legtöbb munkát a káplánunknak!

Az asszony nem válaszolt, mosolyogva imádkozni kezdett, homlokát a kasza fogantyújára támasztva.

Lackó remegve mellé csusszant, de nem érzett elég erőt ahhoz, hogy vele együtt imádkozzon.

17.

Idegtépő órák következtek; egyre a szakadó eső függönyét bámulták, nem követi-e őket egy-egy népesebb akindzsi csapat. Akkor lélegeztek csak fel, amikor a szemből feléjük vágtató Szilágyiba és páncélos lovasaiba botlottak.

– A többiek? Hol vannak a többiek?

Matejčik a nyaka előtt elhúzott kézzel jelezte, hogy kár kérdezősködni. Szilágyi elléptetett a Békés szántóvető mellett, és bekukucskált a lőrésen. László Hajna mellett ült, bágyadtan visszaintett neki.

– Megyek, jelentem a bíborosnak, hogy mi történt! – morogta Kara Mikhál.

– Üzenjük neki – kiáltotta utána Silkow –, hogy ha túl találná élni ezt a hadjáratot, személyesen tekerem ki a nyakát!

– Átadom! – Szilágyi kiismerhetetlen arckifejezéssel vigyorgott. – Bár, azt hiszem, barátom, sorba kell majd állanod!

18.

Estig alig százötvenen vánszorogtak vissza a táborba a Tarnovo elfoglalására küldött ötszáz katonából. A többit lemészárolták vagy foglyul ejtették Ferizbeyoğlu emberei.

A zsákmányolt huszita szekereket aztán megrakták a keresztesek levágott fejeivel, és útnak indították őket a Sipka-szoroson át Edirnébe: lássák csak a város lakói, mi vár az idegen hódítókra! A szekereket a szoros déli kijáratánál, Kazanlaknál Sehád ed Dihn ruméliai beglerbég is megszemlélte, és igen elégedett volt a látvánnyal. Csapatai ekkor már szilárdan kezükben tartották a környéket; Eski Zaghra122 városába még érkeztek a sebtiben mozgósított ruméliai ezredek. A török had létszáma mindennap szaporodott – a keresztesek létszáma mindennap apadt.

A háromszázötven levágott fej három nappal később érkezett Edirnébe, ahol Mohamed veliaht gúlákat rakatott belőlük a főtéren. A városi csőcselék először csak leköpdöste, aztán, hogy néhányan nekibátorodtak, levizelték, fekáliával kenték be őket. Nem sokkal később már a sikátorokból előözönlő mezítlábas gyerekek hordták szét a magyar, cseh, székely emberfőket. Napokig ezekkel játszottak, rugdosták, dobálták őket. Még évekkel később is fel-felbukkant az árkok szélén néhány koponyává aszott keresztesfő.

A zsákmányolt harci szekerek után egy nappal megérkezett Edirnébe Muhesibzade, a szultán futára, és túláradó örömmel jelentette Mohamednek, hogy atyja sikeresen átkelt a Boszporusznál. A teljes anatóliai sereg, kiegészülve az Ázsiából visszatért ruméliai hadosztályokkal immár gyorsított iramban menetelt a főváros irányába.

Edirne végleg fellélegezhetett.

Úgy tűnt, elhárult a veszélye annak, hogy az engürúsz hadak átzúdulnak valamely balkáni hágón, és elözönlik a várost. Mi több, Ferizbeyoğlu megüzente a veliahtnak, hogy újra lesben áll, kész a hitetlenek további üldözésére.

A magyarok mind kétségbeesettebben igyekeztek kibújni a rájuk záródó csapdából.

19.

Hunyadi hosszan állt a füstölgő roncsok mellett, és a szekerek körül heverő tetemeket nézte. Mindet lefejezték, némelyiket kegyetlenül megcsonkították.

Erdély vajdája azt a sáfrányszín köntösű lovast bámulta üveges tekintettel, aki lova alá szorulva, ékes fegyverövétől megfosztva hevert a többiek között. A törökök nem csak a fejét, de karjait is levágták.

Hunyadi nem ejtett könnyeket.

Amikor Thuz vacogva megérintette a karját, a vajda megrázkódott, mintha lidérces álomból ébredne.

– Jöjj, uram. Indulnunk kell a sereg után.

Hunyadi a tetemekre pillantott. Legalább őket el kellene temetni… Legalább őket…

Thuz tudta, hogy a vajda erre gondol, de azt is, hogy temetésre most nem lesz idő.

– A környéken nyüzsögnek a törökök, uram! – kérlelte Hunyadit. – Indulnunk kell!

– Nem!

– Uram, könyörgöm!

Hunyadi lehuppant a nyeregből, sisakját apródjának hajította, és a hullák közvetlen közelében kaparni kezdte a földet kardjával.

Thuz tudta, hogy nincs mit tenni. Maga is odalépett, és csupasz kézzel mélyítette a gödröt. A közelben a fegyvereket összeszedő lovasok közül ezt látva többen odasiettek – együttes erővel tán hamarabb végeznek.

Thuz úgy érezte, hatalmas gombóc fojtogatja a torkát.

– Hívjam a káplánt, uram?

Hunyadi nemet intett. Először a sáfrányszín köntösű, csupa vér, csupa mocsok testet húzta bele a fagyott rögök közé mélyített gödörbe.

– Igyekezzetek!

A legények néhány tetemet még odavonszoltak, de mikor a láthatáron felbukkant egy népes akindzsi csapat, rémülten a vajdára villantották tekintetüket.

– Uram… Uram…

– Látom.

Hunyadi fáradtan a lovához lépett, és úgy kapaszkodott fel a nyeregbe, mintha minden csontjába ólmot öntöttek volna.

Ott kellett hagyniuk a székely vitézek holttesteit temetetlen, a környékbeli kutyák és sakálok legnagyobb örömére.

20.

A keresztes had felderítői jelentették Cesarininek, hogy a Sipka-szorosban hemzsegnek a törökök, és vélhetőleg az átjáró déli végében is csapatokat állomásoztatnak.

A bíboros belátta, hogy tovább nincs értelme a déli útirányt választani.

Más lehetőség nem lévén, Tarnovótól északra keltek át a Yantra folyón, és Sumen felé meneteltek. A lázas betegség egyre terjedt a katonák között, és az élelmiszerkészletek is a végét járták.

Amikor már azt hitték, nem lehet rosszabb a helyzet, a Yantra gázlójánál utolérte őket egy töröknek öltözött konstantinápolyi futár.

21.

A királyi sátorpalotára gyászos csend telepedett.

Az urak fel sem mertek pillantani, kimerülten, falfehér arccal bámulták csizmáik hegyét. Akadt, ki tenyerébe temette arcát – a boszniai püspök még táskás szeméből kicsorduló férfikönnyeit sem szégyellette.

– Végünk van… Végünk van! Jaj, édes Istenem! Mindennek vége!

– Hallgass már! – förmedt rá Rozgonyi Simon. – Ez nem segít!

A főkancellár fenyegető lassúsággal odalépett Cesarinihez, és dühtől elfúló hangon így folytatta:

– No, eminenciás uram! Hát nem azt ígérted, hogy a keresztény flotta megakadályozza a szultán átkelését? Nem azt ígérted, hogy nékünk csak el kell foglalni Drinápolyt? Hogy száz meg száz hadigályát küld őszentsége a tengerszorosokhoz?

Felkapta az asztalkán árválkodó levelet, és csaknem a bíboros arcába dörgölte.

– Azt írja a görög császár, hogy mindössze négy gálya védte a Boszporuszt! Érted, te anyaszomorító, te? Te, híres hadvezér! Négy hajóval akartátok megállítani a szultánt?

Cesarini csak hebegett, habogott, hájas feje ide-oda hajolt, nehogy a püspök a szájába találja gyömöszölni a pergament.

– Én… Én úgy tudtam…

– Úgy tudtad, te himpellér? A vágóhídra hoztál minket! Mind meg fogunk dögleni miattad! Megérdemelnéd, hogy itt, helyben a beledet ontsam, te kurvafattya bíboros!

Ulászló a faragott székében gubbasztott. Most már egy pillanatra sem tudott parancsolni keze reszketésének, de hangja remegése még inkább elárulta, hogy páni félelem lett úrrá rajta.

– Püspök úr… Kérlek…

– Mire kérsz, felség? Hogy húzassam karóba ezt a gyilkost? Hogy nyuvasszam ki ezt az álnok, mocskos kígyót? Csak egy szavadba kerül!

A király kétségbeesett pillantást vetett Hunyadira.

– Vajda úr…

Hunyadi maga elé bámult, mintha lélekben ott sem lett volna.

– Vajda úr…

Szilágyi megérintette Jankó vállát.

– Vajda úr… ha igaz a hír… ha a szultán valóban átkelt…

Hunyadi kifejezéstelen tekintete meg sem rebbent.

– Vajda úr… Van még remény?

Jankó csak most eszmélt, lassan a király felé fordult. Szilágyi egy pillanatra arra számított, menten kirobban belőle minden elfojtott indulat, de meglepetésére sógora öregesen felemelkedett székéből, és lábát húzva Cesarinihez bicegett.

Rozgonyi készségesen átadta a helyet, mintha csak azt mondta volna: tessék, testvér! Neked több jogod van végezni vele!

A bíboros szűkölt, kétségbeesetten pislogott a királyra s a sátor sarkában álló Paolóra, ki még írni is elfelejtett az utóbbi percekben.

– Bíboros úr… – Hunyadi hangját csak a közelben állók hallották. – Bíboros úr, azok a gályák most hol vannak?

– Továbbra is Konstantinápolyban – nyögte Cesarini. – Kérlek, kedves Johannes, bocsáss meg! Én jót akartam… Én azt akartam, hogy minden a lehető legjobban alakuljon…

– Fel tudnak hajózni a Fekete-tengerre?

– Tessék?

– Azt kérdeztem – ismételte Hunyadi fáradtan –, hogy fel tudnak-e hajózni a Fekete-tengerre.

– Azt hiszem, igen.

– Akkor írj nekik levelet, uram. Kérlek, írd meg még most. Jöjjenek minél hamarabb. Mutassatok egy földabroszt!

Paolo Lampanessa máris kiterítette előttük a Balkánt ábrázoló térképet. Erre már a király is feltápászkodott, és a bíboros mellé lépett, hogy jobban lásson.

– Itt vagyunk – mutatta az olasz fiú.

Hunyadi komoran bólogatott.

– Ha tovább menetelünk kelet felé, talán egy hét alatt elérjük a Fekete-tengert. Valahol itt. Mi ennek a városnak a neve?

– Várna, uram.

– És akkor mi lesz, ha elérjük a tengert? – kérdezte értetlenül Rozgonyi püspök. – Drinápoly emitt van, délnek!

– Drinápolyba ezúttal nem jutunk el, Simon. Elkéstünk. A törökök elzárták az utakat. És Murád akkor is hamarabb érne oda, ha a szorosok átjárhatók lennének. Vissza sem fordulhatunk. Már elvágták a visszautat is. Egyetlen dolgot tehetünk…

Cesarini szűkölve bámulta a földabroszt, aztán egyszeriben a homlokára csapott.

– Értem már! Értem, uram! Istennek legyen hála! A gályák a fedélzetükre vehetnek minket!

Hunyadi az ifjú királyhoz fordult.

– Felség, ezen a hadjáraton nem diadalmaskodhatunk. Mindennek vége. A szultán hamarosan így is, úgyis utolér minket az anatóliai és ruméliai hadak hatvan-hetvenezer katonájával… Északra, délre és nyugatra török seregtestek vesznek körül bennünket. Csak kevesen jutnánk át élve a gyűrűjükön. Kizárólag keletre vonulhatunk… a tengerhez. Néked élned kell! Az országnak vezetőre van szüksége, aki megregulázza a bárókat, aki reményt ad a népnek. A gályákon elhajózol. Néhány hónap alatt visszajuthatsz Magyarországra éppen úgy, ahogy annak idején Zsigmond király, a nikápolyi csatából menekülve…

Ulászló döbbenten nézte Hunyadit.

– Én nem akarok elmenekülni…

– Élned kell, uram…

– De a sereg…

– A hajókra nem sokan férnek fel. A püspök urakkal te még elmehetsz innen. Mink maradunk, és megütközünk Muráddal. – Hunyadi hátrapillantott Szilágyira. – Végül is ezért jöttünk, nem igaz, Mihály?

Sógora elvigyorodott, és úgy szorongatta kardja markolatát, mintha máris oda akarna sózni valakinek.

A király ajkai remegtek.

– Azt akarod, Johannes, hogy fussak el?

– Nem lesz semmi baj, felség. Jövőre újra neki kell vágni! Addig nem nyugodhatunk, míg egyetlen török is Európa földjét tapossa! Rád még sok feladat vár, Wladislas. Rád még szüksége van ennek a szegény, árva nemzetnek.

Ulászló a bíborosra sandított.

– Én nagyon szívesen elkísérlek, felséges úr! – ajánlkozott amaz rögvest. – Biztosan elkél útközben egy tanácsadó, aki segít, amikor…

– Nem a sereg mellett lenne a helyed? – kérdezte fagyosan Ulászló. – Hiszen te vagy a fővezér! Vagy tévednék?

Cesarini cinkos mosollyal hajolt közel a királyhoz.

– Nos, én mindig is csak afféle szellemi vezetőnek tekintettem magam, felség. Nyilvánvaló, hogy Johannes Hunyadi mestersége valójában a kardforgatás. Neki kell a sereget vezetnie! Ő a felelős mindazért, ami ezután történik.

Ulászló undorodva mérte végig, majd a hollós úr felé fordult.

– Ezennel újra Hunyadi János vajda a keresztes hadak fővezére, urak. Bocsáss meg, Johannes… Meg tudsz nekem bocsátani?

Hunyadi megölelte a fiút.

– Felség! Csak akkor van esélyünk, ha ettől a minutumtól fogva betartjátok minden utasításomat.

– Urak? – fordult a néma többséghez Ulászló.

A magyarok, lengyelek megkönnyebbülve, beleegyezőn bólogattak.

– A tenger messze van! – mutatta a térképen Hunyadi. – A szultán üldözőbe vesz minket, de ha szerencsénk van, mi mégis elérjük a partot. Ehhez élelemre és utánpótlásra lesz szükségünk.

– Na, azt éppen nem találunk majd sehol – ingatta a fejét Rozgonyi püspök.

– De igen. A török mindent behord a váraiba, amit nem bír behordani, azt felgyújtja.

– Ezekről az erődökről és várakról beszélsz? – mutatta Báthori István a földabroszon. – Ezekkel mi lesz? Megkerüljük őket?

– Nem lehet. Hiszen szükségünk van az élelemre, amit ezekben felhalmoztak. Amelyiket lehet, gyors ostrommal bevesszük, hogy legalább annyi eleséghez jussunk, hogy a következő várig elvergődjünk valahogy.

– De nincsenek ostromszerszámaink!

Ezúttal Hunyadi mosolygott bágyadtan.

– Nem akarom, hogy úgy emlékezzenek ránk, mint akiket gyáva csürheként végigkergettek Bulgárián. Harcolni fogunk! Végigverekedjük magunkat a tengerig, a várak elfoglalásával feltöltjük készleteinket. Várnánál őfelségét útjára bocsátjuk, aki pedig érez magában elég bátorságot, az ott marad velem, hogy együtt ütközzünk meg a szultánnal.

Az urak lesütötték a szemüket. Legtöbbjük már azon törte a fejét, mennyibe kerül majd, hogy megválthassa saját nyomorúságos helyét valamelyik burgundiai vagy velencei gályára.

– Paolo! – rendelkezett Cesarini. – Jöjj, levelet diktálunk Condulmaro bíborosnak! A flotta azonnal induljon a Fekete-tengerre!

– Felség! – fordult Ulászló felé Hunyadi. – Mi is levelet írunk!

A többiek sietősen szedelőzködtek; ezúttal senki sem tréfálkozott, senki sem ugratta a másikat.

Amikor Cesarini és az olasz fiú igyekeztek kisietni a sátorpalotából, Rozgonyi visszahúzta őket a válluknál fogva.

– Bíboros! Én a helyedben itt maradnék!

– Ugyan miért?

– Mert gondolom, élni akarsz. Ha innét kilépsz, a katonáink agyonütnek, mint egy rühes kutyát. Lehet, hogy a sátradat már széjjeltépték dühükben!

A bíboros elsápadt.

– Hogy merészelik?

– Hogy merészelik? – fortyant fel a püspök. – Mészárszékre hoztál minket, kurvafattya bíboros! Ha rajtad múlna, mind itt döglenénk meg! Úgyhogy most megyek, és megnézem, megvan-e még a sátrad. Ha megvan, magam gyújtom fel!

Bőszen kirontott, csaknem felöklelve Cesarinit.

Az urak, akik tolongva kioldalogtak, mind meglökték véletlenül San Angele bíborosát.

22.

Ulászló, Magyarország és Lengyelország királya még aznap kiáltványt tett közzé. A nremi pátens felszólította a keresztény sereg útjában álló valamennyi török város és erőd védőit, hogy tegyék le a fegyvert, s haladéktalanul távozzanak állomáshelyükről. A szabad elvonulás csak azokra vonatkozott, akik néhány napon belül útnak indulnak Gallipoli kikötője felé, s a lehető leghamarabb átkelnek Ázsiába. Amennyiben bárki is a helyén marad, az méltán számíthat a keresztesek haragjára, s ahol megtalálják, rögvest felkoncolják, családjával egyetemben.

A pátens szövegét törökre fordíttatták, majd három elfogott szpáhival eljuttatták Sumen, Madara, Provádia, Petrec, Mihalics, Várna, Caverna, Galatha erődjébe.

A levelek elküldése után a sereg Hunyadi parancsára azonnal megindult a Fekete-tenger irányába.

23.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJÉNEK HETEDIK HAVÁBAN123

Emberemlékezet óta nem fogadta oly lelkes ünneplés a birodalom egyetlen urát sem, mint ami Murád szultánt várta, amikor serege élén bevonult a fővárosba.

Edirne – dacára annak, hogy jelentős része leégett –, magából kivetkezve tombolt örömében. Nyoma sem volt már a janicsárok lázadozásának, a csőcselék elégedetlenségének; a tömeg egy emberként borult porba az érkező uralkodó előtt.

Murád a mellette lovagoló Halil pasára pillantott.

– Megérkeztek a mozgósított csapatok?

– Kivétel nélkül, fényes tekintetű padisah! Isa Hassanbeyoğlu, zamboli szandzsákbég, valamint Hızır bég, Karnobat ura ma reggel táboroztak le a Tunzsa mentén. Plovdiv és Chirmen szandzsákbégje, Murad Malkoçoğlu és Davut bég hitharcosai tegnap érték el a város határát.

– Indulásra készek?

– Alig várják, hogy az engürúszok ellen vezesd őket!

– Nem maradunk sokáig a városban, Halil. A csapatok álljanak minden pillanatban menetkészen!

A szultán a Muradye Palotába tartott. Nem kerülte el figyelmét a még mindig romos kapu és a ledöntött falszakaszok sem. Odabenn, a palota udvarán a legszebb fákat kivágva, a gyönyörű kerteket összetaposva találta.

Mohamed hajlongva fogadta a palota bejáratánál.

– Állj fel! – utasította a szultán.

A fiú engedelmeskedett.

– Kellemes volt az utad, atyám? Jöjj, már előkészítettük az ebédet. Bizonyára fáradt vagy és éhes…

– Nem kell ebéd. Majd útközben eszünk.

– De pihenni csak óhajtasz…

– Pihenek, ha vége a harcnak.

– Ahogy óhajtod, fényes tekintetű padisah. Induljunk azonnal?

– Beszélnem kell Hüszrev mollahhal. Intézkedj, hogy gyűjtsék össze a hitharcosok vezetőit a mecsetben!

Amíg Mohamed a főpapot kereste, a szultán elgondolkodva végigsétált a palota üres termein. Minden idegennek tűnt számára, mindentől eltávolodott már, amikor elbúcsúzott a világi élet hívságaitól. Most újra itt állt, újra ezek a falak vették körül.

Murád fáradtan lerogyott egy üres pavilon padjára, és az előtte csobogó şadırvant124 bámulta.

Magában egy szúra sorait próbálta felidézni, amikor észrevette, hogy nincs egyedül.

Megfordult: Mara hatun állt ott egyszerű, dísztelen darócruhában.

Első ágyasa lesütötte szemét.

– Mara! – a szultán lelkes örömmel pattant fel, hogy magához ölelje, de amikor megpillantotta a nő arcát, hirtelen mindent megértett. A gedicslik mindent megtettek, hogy eltüntessék az ütések, a kínzások nyomait, de azokat már soha semmiféle kenőcs, por, praktika nem képes eltüntetni onnét.

Murád elhátrált egy lépést.

Mara – bárhogy próbálta is –, képtelen volt visszatartani könnyeit. Zokogva a szultán nyakába borult, azaz csak borult volna, mert Murád ridegen ellökte magától.

Ez volt az a pillanat, amitől a biridzsi kadin mindig is tartott.

– De uram… Kérlek…

– Távozz!

– Uram… Könyörgöm, nem tehetek róla…

– Azt mondtam, távozz!

Murád arcvonásai megkeményedtek, hátat fordított Marának, és összefűzte karját mellkasa előtt.

A gesztus önmagában is elmondott mindent.

– Azt hittem, szeretsz engem, uram – suttogta lehajtott fejjel az asszony.

– Szeretlek. A fiamat gyűlölöm. De ő a fiam. Te meg csak egy ágyas vagy.

Mara Brankovics üresnek érezte a lelkét, és tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy beszélhet a férfival, akit szeret.

– Allah legyen veled, uram.

Murád nem felelt.

Megvárta, míg az asszony léptei elhalnak a távolban.

Lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak ott maradhatott volna Bursában, szeretett citrusai árnyékában, a Márvány-tenger kék sávját bámulva.

De a Márvány-tenger e pillanatban kimondhatatlanul távolinak tűnt már…

24.

Mohamed veliaht azt kérte atyjától, hogy a had elindulása előtt váltsa le Halil pasát, és őt nevezze ki fővezírnek. Murád habozás nélkül megtagadta a kérését.

– Velem jöhetsz, de ez a legtöbb, amit engedélyezek. Nem voltál képes megbirkózni a felelősséggel, amit rád ruháztam. Megszegted akaratomat, és mindenben másképp cselekedtél, mint ahogy elvártam tőled!

Mohamed arcán megvető kifejezés suhant át.

– Mert én nem te vagyok, apám! Engem tettél meg örökösödnek! Ha így döntöttél, akkor vállald a következményeket! Én másképp fogok uralkodni, mint te, és ez így van jól!

Murád nem válaszolt, szótlanul bámulta a şadırvan csobogó vízoszlopait egészen addig, amíg Halil nem jelentette neki, hogy a mollah várja őt.

A mollah aznap este az Eski-mecsetben kihirdette a dzsihádot, a szent háborút az engürúsz hadak elpusztítására.

Hajnalban a bosszúszomjas török sereg tábort bontott, és erőltetett menetben északnak indult, hogy mihamarabb leszámolhasson a betolakodókkal.

25.

SUMEN (ŞUMLA) VÁRA, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, MINDSZENT HAVÁNAK 31. NAPJA

A magyar haderő szintén erőltetett menetben haladt tovább kelet felé. Bevette Sistov, Razgrad városát, és részben feltölthette fogyatkozó készleteit. Újabb egy hét után elérték Sumen erődjét, s Hunyadi parancsára menetből támadták a bevehetetlennek tűnő várat. A harci szekerek houfnicéi, arquebusai szakadatlan lőtték a falakat, de a masszív erőd napokon keresztül tartotta magát.

Mindszent havának utolsó napján aztán megülték Ulászló király huszadik születésnapját. Nem volt valami fényes ünnepség, a boruk már rég elfogyott, s az uraknak se maradt semmi kedve vigadni. Csak azon a napon százötven jó vitézt terítettek le a török nyílvesszők és a falakról lehajigált kövek.

A király szótlanul ücsörgött sátorpalotájában kedves lengyel lovagjainak karéjában. Szamatuly Vince és Mikolaj Lasocki egész este bús mazóviai dalokat dúdoltak könnybe lábadt szemmel. Cesarini a sarokban vacogott, s afölött siránkozott, hogy napok óta a kutya sem szólt hozzá.

A komor hangulatnak Hunyadi vetett véget, mikor vérmocskos páncélban, többhetes verejtékben úszva berontott a királyi sátorpalotába.

– Mi ütött belétek? Miért lógatjátok az orrotokat?

Úgy nézett rá mindenki, mintha megháborodott volna.

Aratott körülöttük a halál, sok száz mérföldnyi távolságban voltak otthonuktól, idegen, vad vidéken, s napról napra csökkent az esélyük, hogy túlélik ezt a kalandot.

A vajda úr akkorát csapott az asztalra, hogy az majd kettéhasadt.

– Zenészeket ide, az Úristenit! Cimbalmot! Dobot! Furulyát! Ma még élünk! Akkor tegyetek úgy, mintha pislákolna bennetek az élet! Az anyaszomorító úristeneteket! Majd búslakodtok lenn, a sírban!

Szilágyi már lódította is be a cigányokat a sátorba, akik nem győztek hajlongani a messziről jött nagyurak előtt.

– Húzzátok, az anyátok szentségit! Húzzátok, de úgy, ahogy még soha nem húztátok!

A cigányok vigyorogva belecsaptak a húrokba, püfölték a dobot, fútták a furulyát, de igazán csak akkor csillant fel a szeme mindenkinek, mikor Hunyadi behozatta egy sötét képű legénnyel a királynak szánt személyes ajándékát, egy Nikápolyban zsákmányolt hordó bort.

– Töltsél mindenkinek, Kinizsi fiam!

Azon meg végképp elámultak, mikor a sötét képű legény fél kézzel megemelte a hatalmas hordót, s annak csapjából eresztett a feléje nyújtott kupákba a gyöngyöző nedűből.

– Aztán egy csepp se menjen mellé! – intette Hunyadi.

Ha egy kevés mellé is ment, a java azért hamarosan a gigákat locsolta, s ez erősen javított az urak hangulatán. Odakinn dúlt a harc, a lovagok egy része újabb rohammal kísérletezett éppen. A fegyvervasak csengését, az üvöltést, az ágyúk morajlását elnyomta a cigányok vad muzsikája.

– Ne sopánkodjatok, barátaim! – csapta hátba sorban, egymás után a vajda a püspököket, bárókat, zászlósurakat. – Lehetne a helyzet rosszabb is!

– Ennél? – nézett nagyot Báthori István. – Ugyan, hogyan?

– Ha példának okáért esne a hó.

Még el sem fogyott a bor, amikor odakinn csendesen szállingózni kezdett.

Hunyadi ezen olyannyira felháborodott, hogy bősz üvöltéssel felkapott egy hatalmas fejszét, és tántorogva megindult az erőd irányába.

– Ebből elég! Őfelsége születésnapja van! Hol az a vár?

A bor, melynek legalább harmadát egymaga hajtotta fel, megtette hatását. A vajda félrelökdösött mindenkit a létráktól – nem is nagyon mert ellenkezni vele senki. Már sötét este volt, fáklyafénynél dúlt a harc.

– Utánam, magyarok! Majd én megmutatom a kutya pogánynak, hogyan kell születésnapot ünnepelni!

Zúgtak, süvítettek feje körül a falakról kilőtt nyílvesszők, de ő észre sem vette. A törökök ekkor köveket zúdítottak alá, de csodával határos módon egyik sem sértette meg. A mögötte nyomakodó vitézek sorra sebesülten zuhantak alá, de ő csak kúszott, kúszott, egyre magasabbra.

Lentről, a királyi sátor elől döbbenten bámulták az urak.

– A sógorod elmeháborodott! – hebegte Rozgonyi Simon, mire Szilágyi Mihály is észbe kapott, mert ugyan jó volt nézelődni, de még jobb volt részt venni ebben az eszelős mutatványban.

Maga is pallost ragadott, és hajadonfőtt hágott az egyik létrán felfelé.

– Krisztusért! Magyarországért!

Hunyadi meghallotta, és meglengette sógora felé a fejszét.

Szilágyi versenyezni akart, de a vajda már behozhatatlan előnnyel bírt: a következő pillanatban elérte a bástya peremét, és egyetlen, jól irányzott csapással kettészelte a rémülten sápítozó törököt, ki megpróbálta letaszítani onnét.

Szilágyi fél szemmel a sógorát leste, s egy pillanatra elsötétült előtte minden, mert egy kő halántékon csapta.

– A jó édes anyátokat, ezt megkeserülitek!

Valószínűleg soha nem érte volna el a bástya peremét, ha Ulászló intésére a királyi számszeríjászok nem sorozzák meg a mellvéd mögött sürgölődő kontyosokat.

Hunyadi ebben a pillanatban vetette magát a bástyán felé iramodó törökökre – utóbb Szilágyi váltig állította, hogy valójában csak közéjük zuhant. Ha zuhant, ha nem, úgy forgatta a fejszét, hogy néhány pillanat múlva eleven ember nem maradt körülötte.

– Hunyadi! Hunyadi! – üvöltötték rémülten a védők, amikor felismerték.

– Hunyadi! Hunyadi! – üvöltötték lelkesen a magyarok a fal tövében.

Az ellenállás pillanatokon belül alábbhagyott.

A török parancsnok az utolsó ötven védővel végső kétségbeesésében a vár közepét uraló roppant toronyba húzódott abban a reményben, hogy a keresztesek azt nem lesznek képesek bevenni.

Tévedett.

Hunyadi emberei a mind sűrűbben hulló hóban felvonszoltak néhány houfnicét, és lyukakat lőttek a torony falába, majd a lyukakba fát, szalmát, szemetet gyömködtek, s végül meggyújtották az egészet.

Amikor a füsttől már levegőt sem kaptak, a törökök szívesen megadták volna magukat. Hunyadi nem engedte: a védők kénytelenek voltak levetni magukat a magasból, bele a lándzsaerdőbe, amit a magyarok sebesen a torony köré ástak.

Erdély vajdája – tetőtől talpig véresen, mint egy eszelős harci istenség – felállt a külső falra, és imbolyogva meglengette fejszéjét a királyi sátor felé.

– Isten éltessen sokáig, felség! Íme, az újabb ajándékom!

S mutatta a lángoló várat.

Reggelre az összes török vagy megégett, megfulladt, vagy felnyársalódott a lándzsákon.

Igaz, a diadalnak súlyos ára volt: csaknem hétszáz magyar maradt holtan a falak alatt. Tömegsírba temették őket, de alig bírták feltörni a sziklás, fagyott talajt. Cesarini szeretett volna misézni a sírjuk felett, csakhogy a vitézek nem engedték meg neki.

Reggel a másnapos Hunyadi nem sokra emlékezett az előző éjszakából. Amikor Szilágyi röhögve elmesélte neki, hogy csaknem egymaga vette be a várat, igen furcsán nézett sógorára, s csak akkor hitte szavát, amikor sátrából kitántorogva megpillantotta az üszkös, leomlott falakat.

A készleteket feltöltötték, elrendelte hát az azonnali indulást.

A magyar had tovább menetelt a tenger felé.

26.

YAMBOL, TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJÉNEK HETEDIK HAVÁBAN125

Míg a magyarok Sumen erődjét vívták, Sehád ed Dihn összegyűjtötte a Sipka-szorost elzáró csapatait, és a szultán parancsára kelet felé vonult velük.

A Tunzsa mentén haladtak, hogy Yambol falai alatt egyesüljenek Murád sebesen közeledő főerőivel. Menet közben még mindig nagy számban csatlakoztak hozzájuk a Rumélia távolabbi tartományaiból érkező szandzsák-csapatok, így mire a távolban felbukkantak Yambol minaretjének tornyai, a beglerbég serege már önmagában nagyobb létszámú volt, mint az, ami Hunyadi keresztes hadából megmaradt.

27.

MADARA, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK126 3. NAPJA

Hunyadi elbűvölten bámulta a sziklafalba vésett, óriási lovast ábrázoló domborművet. Szilágyi hívta fel rá a figyelmét, s miután alaposan megnézte magának, képtelen volt elszakadni a látványtól.

A lovas vitézt vadászkutya, vadászsólyom kísérte. Paripája lábai alatt leterített oroszlán hevert.

– Kinek a műve lehet? – ámuldozott a vajda úr.

Thuz fázósan felzárkózott mellé, és szemügyre vette maga is.

– Töröknek nézem.

– Én meg kunnak.

– Lássad, uram, hisz éppen erről beszélgettünk Hunyadon. Ezt biztosan nem mostanában vésték a sziklába. Csak a jóisten a tudhatója, miféle népek hagyták maguk mögött örök mementóként ezt a derék lovast.127

Hunyadinak mulatságos dolog jutott az eszébe.

– Lehet, hogy egy napon majd minket is belevésnek valami sziklafalba? Vagy megfestenek, mint a régi szenteket?

Thuz nagyon óvatosan próbált válaszolni:

– Engem ugyan nem, uram. De hogy a te képmásoddal szobrot vésnek, abban egészen bizonyos vagyok.

A vajda sáfárja felé fordult, de csak legyintett.

– Az a baj, hogy te is bolond vagy. A szavad annyit is ér…

– Bolond vagyok, uram, amiért ide is utánad jöttem ahelyett, hogy otthon ücsörögnék a tűz mellett, és a jó meleg szobából hallgatnám a szél süvítését.

A sziklafal peremére épült roppant erődítményt Hunyadi meglepetésére üresen találták. A környékbeli bolgár parasztok szerint a törökök erőszakkal kitelepítették a város lakóit Provádia várához; annak falait erősítgetik napok óta.

A jelek szerint hosszú ostromra rendezkedtek be.

A vajda parancsára Madarát felperzselték, és a sereg továbbnyomult kelet felé. Másnap elfoglalták a Provádia folyó északi partján épült Yenibazar128 városkát. Itt töméntelen zsákmányra tettek szert, hiszen gazdag település volt raktárak, paloták tucatjaival. Lakóit az utolsó szálig lemészárolták.

28.

HISARLIK, TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJÉNEK HETEDIK HAVÁBAN129

Az első hó leesett, de nyomban el is olvadt. Miközben a magyar sereg felsorakozott Provádia ostromához, Murád anatóliai csapatai és Sehád ed Dihn ruméliai erői Yamboltól északra, egy Hisarlık nevű falu mellett egyesültek.

Immár csaknem minden török had ott sorakozott a folyó kanyarulatában; Murád és Mohamed büszkén szemlélték az előttük elvonuló szpáhik és akindzsik büszke menetét. A szultán tudta, hogy szüksége lesz tüzérségre is. A genovaiaktól vásárolt ágyúkat képtelenség lett volna ennyi idő alatt a sereg után szállítani, ezért a ruméliai sereg veterán hadbeszerzőjét, Hasszán Danışmanoğlut bízta meg ágyúk felkutatásával.

Másnap a hosszú menetoszlopban hömpölygő török hadsereg átkelt a Balkán-hegység keleti nyúlványán, és a Misivri völgyének nyugati bejáratánál táborozott le.

A visszaérkező kémek jelentése szerint az engürúsz had létszáma tizenötezer fő alá csökkent az utóbbi napokban.

A török haderő létszáma Hisarlıknál elérte a hetvenezret.

29.

PROVÁDIA (TAŞ HISARI), TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 5. NAPJA

Hunyadi újabb rohamra vezényelte a sereget. A harci szekerekről leszerelt ágyúk össztüzet zúdítottak a meredek sziklaoromra épült provádiai erődítményre, majd az íjászok és számszeríjászok fedezete mellett támadásra lendültek a hegymeredélyt megmászó gyalogosok is.

A hollós úr ismét az első sorban harcolt; immár sem török, sem magyar nem kételkedett benne, hogy nem fogja fegyver. Hiába kapaszkodott fel elsőként a sziklafalon, hiába hatolt be elsőként a vár területére, hiába vetette rá magát öt-tíz török, néhány jelentéktelen sebesülésen kívül nem esett baja.

A védők – akárcsak Sumen váránál – visszavonultak a hegygerincen, és a belső toronyba menekültek. Ott aztán oly sikeresen barikádozták el magukat, hogy lehetetlennek tűnt őket onnan kiostromolni.

A magyarok ezalatt beözönlöttek a várba, és fosztogatni kezdtek. Sokan úgy megpakolták lovaikat ruhákkal, kárpitokkal, szőnyegekkel, ezüst- és ónkupákkal, tálakkal, hogy szegény állatok nem tudtak lefelé ereszkedni a meredek ösvényen.

Ulászló dühödten állta az útjukat.

– Dobjátok el, dobjatok el mindent, ostobák! Katonák vagytok vagy haramiák? Nem azért jöttünk ide, hogy kiraboljuk ezeket az embereket!

De a katonák ügyet sem vetettek rá, és az sem zavarta őket különösebben, hogy esélyük sem volt hazavinni az összeharácsolt értékeket.

Hunyadi vajda ekkor a király mellé állt, és elbődült:

– Hallottátok, mit mondott őfelsége? Mindent elhajítani! Oda, hordjátok csak oda, gyermekeim, ezt a sok haszontalan holmit a torony tövébe!

Amikor a szőnyegek, török ruhák, selymek már halomban álltak, Hunyadi meggyújtatta az egészet.

A füst lassan beborította a tornyot. A védők – éppen úgy, ahogy Sumen védői – most már szívesen megadták volna magukat, de az egyetlen kijáratot a magyarok eltorlaszolták.

Provádia védői is a lángok martalékává váltak.

A várat másnap Hunyadi parancsára lerombolták.

30.

A NADIR-DEREBEND VÖLGYE, TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJÉNEK HETEDIK HAVÁBAN

Murád szultán továbbra sem engedett pihenőt seregének. A Kamchiya folyón átkelve a Nadir-Derebend-völgyben meneteltek tovább. Taş Hisarı130 lerombolt várát másnap érték el a bosszúszomjas török előőrsök. A kihűlt tábortüzekből és az egyéb nyomokból kitűnt, hogy az engürúszok egy, legfeljebb két nappal ezelőtt gyújthatták fel a várost és a vár maradványait.

– Itt vannak a közelben! – jelentette ki Murád. – Nemsokára beérjük őket, és akkor… Készüljetek, hitharcosok! Gyűjtsétek erőtöket, élesítsétek szablyáitokat! Vérben fogunk úszni! Az engürúszok kiontott vérében!

Provádia romjait megkerülve a török sereg átkelt a hasonló nevű folyón, és immár a magyarok útvonalát északra kerülve menetelt tovább.

– A tengerhez igyekeznek! – ingatta a fejét Mohamed. – El is érik, mielőtt…

– Na és ha elérik?

– Biztosan arra számítanak, hogy a harci gályáik majd a fedélzetükre veszik őket!

Murád elmosolyodott.

– Ha erre számítanak, hát erre számítanak! Úgy lesz mégis minden, ahogy Allah akarja!

31.

PETREC VÁRA, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 7. NAPJA

Mielőtt elérte volna a tengert, Hunyadi serege még egy, útjába eső sziklafészket volt kénytelen elfoglalni, hogy a benne felhalmozott élelemhez jusson. Petrec várát szokás szerint a harci szekerekről leszerelt ágyúkkal lőtték néhány órán át, majd ezúttal Mircea havasalföldi harcosai lendültek támadásba.

A falnak csapódó ostromlétrákon fejszékkel, buzogányokkal, szablyákkal felszerelt oláhok kúsztak felfelé. Vlad Dracul fia vezette őket, és Hunyadi legnagyobb elismerésére nagyszerűen helyt is állt.

A törökök hosszú órákon át kitartottak, sorra lökték vissza az ostromlétrákat – amikor azonban a támadóknak sikerült ledönteni a külső várfalat, a védők egy része a romok alatt lelte halálát. A muszlimok egy titkos alagúton próbáltak elillanni, de Mircea megtalálta a járat kivezető barlangszáját, és valamennyi előbukkanó törökkel végzett.

Egy bolgár asszony zokogva könyörgött Ulászlónak, hogy csapatai kíméljék meg a várost, de mire a király megtiltotta volna a gyújtogatást, már késő volt. Petrec porig égett. A vár belső részén már megszokottnak nevezhető jelenetek játszódtak le: a felgyújtott toronyból alávetették magukat a fuldokló, tűzhaláltól rettegő törökök. A szerencsésebbek egészen a vizesárokig ugrottak, de őket meg a magyar íjászok és a szász kéziágyúsok lődözték bele a véres habokba.

Másnap a Várna környéki nagy tavakat megkerülve Mihalics várát vették ostrom alá. Az éjszakai támadásban immár nagy gyakorlattal támasztották az ostromlétrákat a falaknak. S mivel Mihalics falai nem bizonyultak túl erősnek, a védők úgy döntöttek, hogy kirontanak, bármi lesz is. Hunyadi páncélosai néhány perc leforgása alatt végeztek velük.

Mihalics sorsa is az lett, mint a többi erődé: a magyarok felgyújtották és lerombolták.

A kegyetlen mészárlásoknak híre ment: a keresztes had innentől akadály nélkül haladt tovább a Fekete-tengerig. Kavarna, Mekropolisz, Galata, Várna erődjei megadták magukat, török helyőrségük szabad elvonulást kért.

Hunyadi – ígéretéhez híven – mindnek biztosította a menekülési útvonalat.

32.

ALA KILISIE (MANASTIR),131 TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJÉNEK HETEDIK HAVÁBAN

Mihalics lerombolásával egy időben a törökök elérték Monastir városát. Murád itt úgy döntött, a többhetes kimerítő menetelés után – a mindent eldöntő ütközet előtt – egy nap pihenőt engedélyez seregének. A magyarok már amúgy sem menekülhettek sehová: ha el is érik a tengerpartot, másnap kénytelenek lesznek szembefordulni a négy-ötszörös túlerőben lévő török haddal.

A szultán a fia társaságában ezen az éjszakán végigjárta a tábort. Minden hadtestparancsnokkal váltott néhány szót, találomra kiválasztott janicsárokkal és szpáhikkal is elbeszélgettek. Jókedvűek voltak, felszabadultak. Arra biztatták az igazhitűeket, hogy amikor a harcmezőn az engürúszokkal találják szemben magukat, ne legyenek kíméletesek.

Murád éjféltájt tért vissza sátrába, és hajnalig imádkozott.

33.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 9. NAPJA

Hunyadi serege a várostromokban megtizedelve érte el a Fekete-tengert. A harci szekereket Várna falai alatt körbeállították, a tábort annak közelében alakították ki. A kimerült lovasok és gyalogosok oly boldogan botorkáltak le a vízhez, mintha az lett volna a hadjárat igazi célja, hogy idáig elvergődjenek valamiképp.

Sokan most láttak először tengert, s gyerekként viháncolva fröcskölték egymásra az amúgy már igen hideg vizet. Mások azon csodálkoztak egyre, hogy a tenger nem is fekete, sokkal inkább szürke – felszínén opálosan csillogott az őszi nap fénye.

S míg a koszos, összetapadt hajú, iszonytató bűzt árasztó férfiak lemosták az arcukról a száradt vért, Hunyadi és Ulászló némán bámulták a horizontot.

A keresztény flotta gályáinak se híre, se hamva nem volt.

Nem akadt hát senki, aki elmenekíthette volna e baljós helyről Magyarország és Lengyelország királyát…

A víz kitartóan mosta a partot, a szél meg úgy süvített a vidék felett, mintha jajongva gyászolna máris.

– Hát, Johannes – mondta Ulászló –, azt hiszem, a mi utunk itt véget ért…

Hunyadi a homlokát ráncolta.

– Kiszorítom a szuszt a kurafi bíborosból! Megígérte, hogy itt lesznek a gályák!

A király nevetve legyintett.

– Hagyd el, Johannes. Mindannyiunk sorsa megíratott réges-rég! Hiába lázadozunk ellene, egyebet nem tehetünk, mint hogy elfogadjuk, amit az Úr számunkra rendelt.

– Nem, felség! Semmi nincsen veszve még! Várna kikötőjében halászbárkákat láttam. Talán akad ott egy-két nagyobb hajó is. Még ma útra kelsz Konstantinápoly felé, és néhány nap múlva biztonságban leszel…

Ulászló szembefordult a vajdával.

– Johannes. Nem megyek sehová.

Hunyadi dühödten replikázott volna, de a király nem hagyta.

– Minden az én hibám, Johannes. Mea culpa! Mea culpa! Nem vagyok jó király… Megesküdtem Cesarininek, hogy megindítom a hadjáratot, aztán megesküdtem a töröknek, hogy békét kötök. Ez hitszegés! A Jóisten megbüntet érte! S még téged is hamis esküre kényszerítettelek… Nehéz szembenézni ezzel, Johannes. De éppen itt az ideje, hogy mostan elszámoljak a lelkiismeretemmel. Apám határozott ember volt. Én gyenge vagyok. Bárcsak mindvégig rád hallgattam volna…

A vajda bosszúsan elfordította a fejét.

– Minden hiábavaló lesz, felség, ha néked bajod esik. Az országnak királyra van szüksége! Te testesíted meg a reményt!

– Nem, Hunyadi – mosolygott bágyadtan Ulászló. – Te vagy a remény. Neked kell túlélned…

– Uram, csak nem…

– Nem, Hunyadi, nem! Tudom, hogy ezer ökörrel se lehetne téged innét elvontatni. Te harcolni akarsz! Azóta erre vársz és vágysz, amióta Zlaticánál vissza kellett vonulnunk. Holnap felvirrad a nap, amire oly régóta vársz. De bármi történjék is, tovább kell menned! Nemrég azt mondtad, nincs az a szorongatott helyzet, ahonnét te ne tudnád kivágni magad a kardoddal. Magam is így gondolom. Te elpusztíthatatlan vagy, Hunyadi… Eddig is sejtettem, de mikor láttalak Sumen falaira részegen felhágni, mikor láttam, miképp nevetsz a halál pofájába, s láttam, hogy elkerül az ezreket porba sújtó végzet, akkor ébredtem csak rá, hogy téged Isten arra teremtett, hogy győzelmeskedj a reménytelenség fölött. Te egyedül képes vagy diadalra vezetni egy egész sereget! A fél karomat odaadnám, ha ennek az isteni kegynek a töredékével rendelkeznék, Johannes. De… ahogy mondtam már, ideje szembenézni a valósággal. Néhány napja húszéves vagyok. Felnőttként kell döntéseket hoznom.

– Király nélkül az ország…

Ulászló megragadta Hunyadi karját, és megszorította.

– Rossz emberekre hallgattam, s tudod, mit szégyenlek legjobban? Elhittem, hogy a vesztemre törsz. Elhittem, hogy az ellenségem lettél. A hatalom mindent megront, Johannes. A legtisztább szándékot is megmérgezi, féltékenységet és kapzsiságot szül… Azért remélem, ha rám gondolsz majd, az az idő jut inkább eszedbe, amikor barátok voltunk. Amikor apámként szerettelek.

A vajda lehajtotta a fejét.

Megértette, hogy a király szándéka megmásíthatatlan.

– Van még remény, uram. Meg tudom verni a szultánt. Képes vagyok rá…

Ulászló nevetve megölelte.

– Uramisten, Johannes. Te valóban képes vagy rá!

– Csak engedd, hogy végezzem a dolgom! Megverem őket, és két héten belül Drinápolyba vezetem a sereget!

A király letörölte szégyenszemre kibuggyanó könnyeit.

– Az ég szerelmére, honnan ez a tűz, ami benned ég? Honnan ez a lebírhatatlan reménykedés?

Hunyadi vállat vont; nem szerette az ilyen kérdéseket.

– A reménytelenséggel én nem tudok mit kezdeni. Az csak a mélybe húz, mint a fáradt vándort a mocsár, a láp. Lássad, uram, én csak hinni tudok. Akkor is hinni, akkor is makacsul remélni, mikor más már nem hisz, s nem remél. Nemrég láttam a fiam tetemét. Lefejezték… Mégsem hagyom, hogy magával ragadjon a kétségbeesés. Mert hátha nem ő volt… Hátha csak valaki, aki ruháját viselte… Hogy ez önáltatás? Lehet. De én csak úgy tudok élni, uram, ha remélek.

Ulászló dermedten hallgatta.

– Ami pedig a mostani helyzetünket illeti, felség… Vannak harci szekereink. A töröknek nincsenek. Vannak páncélosaink. A töröknek nincsenek. Láthattad, a várak ostrománál az ellenség szablyái kicsorbultak a vértek vasán. Le tudom győzni őket!

Ulászló a tengerparton ugrándozó katonákra pillantott.

– Ha ezt túléljük, Johannes… minden másként lesz. Ígérem… Sokat tanultam… Sok mindent megértettem ezen az úton…

– Majd Drinápolyban folytatjuk ezt a beszélgetést, uram. Most mennünk kell…

– Nem, Hunyadi. Még valamit mondani akarok neked.

A vajda kifújta a tüdejében felgyülemlett levegőt.

– Hallgatlak, uram.

– Johannes… Ha mégsem úgy alakulnak a dolgok… Nem, egy szót sem akarok most hallani! Ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, akkor is haza kell jutnod! Tűzön-vízen át! Te leszel az egyetlen ember a hazában, akire hallgatnak az emberek. Katona vagy. De annál többnek kell lenned. Sokkal többnek! És azt hiszem, Johannes, ez lesz életed legnehezebb küldetése. De meg fogsz birkózni vele! Győzedelmeskedni fogsz, mint mindig!

Hunyadi kelletlenül bólintott.

– Menjünk, felség. Holnap meg kell vívnunk egy csatát.

Ulászló mosolyogva belékarolt.

– Menjünk. Mondd, mit tegyek!

34.

HARAMI DEREŞI-VÖLGY, TÖRÖK BIRODALOM
A HIDZSRA 848. ESZTENDEJÉNEK HETEDIK HAVÁBAN

Hajnalban Murád szultán elrendelte a táborbontást, és seregével Mihalics romjai mellett elmasírozva a Harami Dereşi-völgyig132 nyomult előre. Felderítői itt jelentették, hogy a hitetlenek tőlük mindössze négy-öt mérföldnyire táboroznak, Várna mellett.

Murád elmosolyodott.

– Megérkeztünk, fiaim! Készüljetek!

35.

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 9. NAPJA

Hunyadi gondos mérlegelés után választotta ki a tábor helyét. Semmiképpen nem akarta, hogy egészen a tengernek vessék a hátukat, mert akkor nem maradt volna manőverezési lehetőségük, ezért a várostól kijjebb, mintegy két mérföldre a parttól jelölte ki a szélső őrállások pozícióit.

Természetesen nem elsősorban táborhelyet keresett, sokkal inkább az ütközet megvívására alkalmas terepet.

– Itt jó lesz! – mutatta Ulászlónak. – A terület nagyjából sík; itt a lovasaink ki tudnak bontakozni. De ennél fontosabb, hogy balról az a tó meg az a folyó megakadályozza, hogy a törökök bekerítsék a balszárnyunkat.

A király a szemét hunyorította.

– És jobbról mi véd minket?

Hunyadi vállat vont.

– A dombok, a fenyőfák… És a Jóisten, felség.

A sátrak közvetlenül a város falaitól tarkállottak nyugatnak, a hegyek és a Várnai-tó közötti lankás mészkőfennsíkon. A tó hosszan elnyúlt, mocsaras, nádassal borított felülete csaknem egybeért a még távolabb zöldellő Beloszlav-tóval. A természetes védvonalat a Devnya-folyó sárszínű vonala hosszabbította meg – Hunyadi ezúttal is páratlan stratégiai érzékkel találta meg a sokszoros túlerőben lévő török sereg elleni harc egyedül alkalmas terepét.

A katonák fáradtak voltak, bár kíváncsiak is: még aznap bebarangolták Várna utcáit, de ezúttal Hunyadi szigorának köszönhetően rendbontásra nem került sor, sem fosztogatásra, sem erőszakoskodásra.

A helyi görög és bolgár városlakók élelmet és tiszta vizet vittek a táborba, és mindenféle jó tanáccsal ellátták a harcra készülőket.

Estére aztán az ég alja bevörösödött.

A hadat kísérő görögök szerint csak a parasztok gyújtották meg a gazt a közeli falvakban, de Hunyadi másként vélte.

– Ezek a török tábortüzek, barátaim. Itt vannak!

Báthori és Bánffy kételkedtek ebben, ezért a vajda úr lóra pattant, és felajánlotta nekik, hogy nézzék meg együtt.

Bánffy elsápadt, kimentette magát, de Báthori Margit harcias atyja a vajda úr tenyerébe csapott. Így aztán hárman vágtattak előre a fennsíkon; Hunyadi, Szilágyi Mihály és Báthori István.

Borzongató hideg volt, ahogy sötétben száguldottak a nyílt terepen. Félúton hátranéztek: a keresztény sereg tüzei éppen úgy ragyogtak az ég alján, mint amott az ellenséges tábor tüzei – merthogy a Tolvajok völgyében ott terpeszkedett végeláthatatlan messzeségig elnyúlva a muszlim had.

Egy domb tetejéről bámulták a káprázatos jelenséget; ha nem tudták volna, hogy legalább hetvenezer ellenséges harcos tüzei azok, akár még szépnek is tarthatták volna a lobogó fények miriádjait.

– Nagyon közel vannak – morogta Báthori.

– Menjünk közelebb!

– Megvesztél?

Hunyadi vágtára nógatta lovát. Szilágyi vállat vont, és követte, úgyhogy Báthori sem tehetett mást.

Az ellenséges tábor egyre közelebbinek tűnt az éjszakában.

A vajda egy vízmosás partjához érve megtorpant, és hátasát nyugtatgatva előrehajolt nyergében.

– Látjátok azokat a díszes sátrakat? Az egyik valamelyik beglerbégé lesz. A másik a fővezír sátra; megismerni az elé földbe tűzött öt boncsokról.

– Jól van, most már ezt is tudom. Éppen eleget láttunk – vacogott a foga Báthorinak. – Menjünk vissza!

– Látni akarom, hogy vannak-e ágyúik! – mormolta Hunyadi.

– Az Isten szerelmére! A szultán sátrába nem akarsz bekukucskálni?

– Maradjatok itt! – nevetett a vajda. – Nem szeretném, hogy holnap lepődjünk meg, amikor eldördülnek az ágyúik. Mindjárt jövök!

Most már csak csöndesen léptetett előre az ellenséges tábortüzek felé. Szilágyi a világ minden pénzéért sem hagyta volna, hogy egyedül menjen. Hátraszólt hát apósának:

– Ha nem jönnénk vissza néhány minutumon belül, akkor…

Báthori dühösen rámeredt.

– Mi lesz akkor?

– Akkor már nem jövünk később sem.

A volt országbíró ott szentségelt magában a sötétben, s tűrte, hogy a fennsíkon végigsöprő jeges szél bekússzon bekecse alá. Egy darabig még látta a két távolodó lovast, aztán mikor az árnyalakok a szélső török sátrakig jutottak, szem elől veszítette őket.

Báthori István hosszan, cifrán káromkodott tovább, de egyedül visszamenni bizonnyal nagy szégyen lett volna…

36.

Hunyadi és Szilágyi igyekeztek minél kisebb zajt csapni. Elértek egy árokig – először azt hitték, a törökök ásták a tábor köré – de aztán látták, hogy csak egy patak medre az. Csöndesen átléptettek rajta; innét már a török sátorrengeteg belső részét is ki tudták venni.

Hunyadi sehol nem látott ágyúkat, csak tábortüzeik körül csöndesen beszélgető szpáhikat és janicsárokat. Mint négy évvel ezelőtt, Nándorfehérvár falai alatt, most is lenyűgözte az oszmánok rendezett, tiszta tábora, és az a szemmel látható fegyelem, ami az éjszakai pihenőre készülő sereget jellemezte.

– Sokáig nézelődünk még? – kérdezte unottan sógora.

– Egy kicsit közelebb megyek.

– Mindenáron el akarod magad fogatni?

– Neked nem kell jönnöd.

Csakhogy Szilágyi számára ilyen lehetőség nem létezett; tovább léptettek, átkelve a patakon.

Nem sokkal később sógora megragadta Hunyadi karját, és oldalra mutatott.

A sötétben egy török sátor körvonala derengett – immár csaknem mögöttük.

– Dur! Sen kımsın?133 – harsant a másik oldalról.

Hunyadi higgadtan közelebb léptetett a fűben ücsörgő két lándzsás aszabhoz, de közben kezét kardja markolatára csúsztatta.

– Rahat kalin, basiniza hic bela gelmez.134

A törökök értetlenül talpra vergődtek, lándzsáikat előreszegezve tettek egy lépést a sötétségből előbukkanó lovasok felé.

Hunyadi barátságosan intett nekik.

– Yarin savas meydaninda bulusacagiz!135

Azzal nevetve megsarkantyúzta a lovát, és vágtatni kezdett visszafelé. Szilágyi habozás nélkül követte, s még hosszú percekkel később is azon álmélkodott, miért nem riadóztatták az egész tábort a lándzsás őrök.

Talán nem hittek a szemüknek. Hiszen ki venné a bátorságot a hitetlenek közül, hogy egész az ellenséges tábor pereméig merészkedjen? Azért meg végképp hazugnak nevezték volna őket, ha még azt is hozzáteszik: az egyik gyaur lovas éppen úgy festett, mint az átkozott Hunyadi!

37.

Erdély vajdája nem volt olyan óvatlan, mint a törökök. Megerősített őrséget állított fel a fennsík távolabb pontjaira havasalföldi és székely lovasokból, nehogy egyetlen török is közel merészkedjen a táborukhoz.

Elrendelte azt is, hogy a keresztény sereg töltse fegyverben az éjszakát, a lovak maradjanak felnyergelve, a harci szekerek azonnali indulásra készen.

Az utolsó haditanácsot éjfél előtt egy órával tartották a király sátrában.

– Mindenki készen áll, felség – összegezte Hunyadi a kialakult helyzetet. – A török kétségtelenül négyszeres, tán ötszörös túlerőben van, de a harci szekerek és a nehézlovasság szerencsésen eldönthetik a csata sorsát.

Báthori István, aki még nem tudta túltenni magát az iménti felderítés izgalmain, a Paolo Lampanessa által kiterített földabroszt silabizálta.

– Állítsuk ide a szekértábort, Hunyadi! A wagenburg menedéket jelenthet, ha esetleg rosszul alakulnának a dolgok…

– Nem, István! Nem állítunk wagenburgot! Ha a csata elvész, úgyis csak ideig-óráig találnánk benne fedezéket. A török néhány nap alatt kiéheztetne minket, vagy ami még rosszabb, ágyúkkal lőné miszlikbe a szekereket velünk együtt. Arról nem beszélve, hogy ez a csata mindent eldönt: azt akarom, hogy minden katonánk tudja, érezze: győzünk, vagy meghalunk! Nincs menedék. Csak egy út van: előre!

– Na de akkor mit akarsz a szekerekkel?

– Csatasorba állítjuk őket a sereg mögött. A houfnicék az ellenségre céloznak, de csak akkor lőhetnek, ha a török áttöri a sorainkat.

– Márpedig Báthori úrnak van igaza – jegyezte meg halkan Cesarini. Napok óta a hangját se lehetett hallani, most azonban elérkezettnek látta az időt, hogy még egyszer megpróbálkozzon akarata érvényesítésével. – Ha wagenburgot formálunk, talán kitarthatunk, amíg a flotta megérkezik a kikötőbe, és kimenekít minket…

Hunyadi bősz pillantást vetett rá.

– Eminenciás uram, te csak hallgass! Ha azokra a gályákra várnánk, várhatnánk végítéletig!

– Közel már a végítélet, Johannes!

– Köszönhetően eminenciás uram csalárd ígéreteinek!

– Nem én esküdtem békét a töröknek, hanem te!

Hunyadi szeme összeszűkült, s ez volt az a pillanat, amikor Szilágyi is jobbnak látta elhátrálni előle egy lépést.

– Ha még egyszer megszólalsz, kirakom a szűrödet ebből a sátorból! A legények odakinn már igen szeretnének veled elbeszélgetni. Akarod, hogy a kezükre adjalak? Biztosíthatlak, jobban szomjaznak a véredre, mint a törökök!

A bíboros elvörösödve húzódott vissza a sátor végébe, s nem is szólalt meg többet.

Ulászló elmélyülten tanulmányozta a térképet.

– Mit tegyünk, Johannes?

– Kétmérföldnyire eltávolodunk a várostól, és amilyen szélesen csak tudjuk, széthúzzuk az arcvonalunkat. Ide sorakozunk fel: ettől a tótól egész a dombok lábáig. A balszárnyunk védve lesz a vízzel, a jobbszárnyunk a dombokkal. A dombok persze nem állítják meg őket, legfeljebb lelassítják a rohamukat. Előbb-utóbb itt kísérlik meg az átkarolásunkat.

– Én hol leszek? – kérdezte a király.

– Felség! Te itt állsz testőrző páncélosaiddal középütt, a két királyi bandérium mögött.

– Elöl lenne a helyem!

– Élned kell! Lássad, a szultáni sátor is itt áll, leghátul, ezen a dombon, ni! Egy egész janicsár hadtest sorakozik fel előtte, meg két aszab hadtest! Az uralkodó a legnagyobb érték! Ha te sebet kapsz, mindenki rögvest elveszíti a fejét, ezért könyörögve kérlek, addig ne mozdulj a helyedről, amíg arra parancsot nem adok!

Az urak egymásra sandítottak.

Amíg parancsot nem adok…

Parancsot adni egy királynak?

– De Dominis püspök úr bandériuma a legnagyobb számú, és úgy tapasztaltam, a legerősebb is. Ők zárják a jobbszárnyat. Rájuk zúdul majd az első csapás. Fel kell őket tartanotok, uram.

De Dominis János, váradi püspök kevélyen a kardjára csapott.

– Abban nem lesz hiba, Johannes. Ott, ahol én állok, Szent László segedelmével egy török se jut át!136

– A bíboros urat kísérő keresztesek állnak mellettetek, tőlük vissza Thallóczi bán horvát bandériuma – mutatta a veres téntával felfestett vonal szakaszait Hunyadi. – Rozgonyi püspök úr csapata, Herczeg püspök és Mircea vajdafi havasalföldi lovasai tömörülnek ide. A szárny parancsnoka Thallóczi Frank bán úr.

Báthori a középre rajzolt két tömbre bökött.

– Ezek mink vagyunk?

– A két királyi bandérium. Lássad, pontosan ezt a Várnából kivezető utat vegyétek gyülekezési helyül. Ez a tömb a tiéd, István, ez meg Bánffyé. Ti véditek a királyt, és feltartotok minden csapást, ami a centrumot éri. Ne aggódjatok, a török ritkán támadja a centrumot. A széleket kezdi ki.

– Ez itt a te sereged? – kérdezte Rozgonyi püspök a balszárnyat szimbolizáló veres vonalra mutatva.

– Az erdélyi szászok és oláhok zárják a szárnyat a tó és a mocsár partján. Mellettük a székelyek Szentgyörgyi Székely János vezetésével. Megvallom, leginkább attól tartok, hogy Murád meglepetést okoz majd, és itt csap le ránk a legkeményebben. Bárki azt hihetné ugyanis, hogy itt a legbiztosabb a hadrendünk. Én biztosan itt támadnám a sorainkat, mégpedig a legnagyobb erővel…

A király elgondolkodva bólogatott.

– A királyi bandériumokat erről az oldalról az én seregem, Szilágyi sógor emberei és Orros György temesközi bandériuma támogatja. Itt várható az ütközet második szakaszának legkeményebb összecsapása. Itt, a balszárnyon dől el minden… A balszárny parancsnoka Szilágyi Mihály.

– Te hol leszel? – nézett rá csillogó szemmel Ulászló.

– Nem lesz állandó helyem. A csata kezdetén itt állok majd, melletted, száz válogatott páncélossal. Mindig oda vágtatok, ahol szükség van rám.

Hunyadi végigpillantott az urak karéján. Rá volt írva a feszült arcokra, hogy a legtöbben fabatkát sem adnának e pillanatban saját életükért.

– Urak! – sóhajtotta Hunyadi, s a térképre támaszkodott öklével. – Életünk tán legnehezebb napja kél néhány óra múlva. Nem tagadom, a török túlereje nyomasztó. De tudnotok kell, hogy én még nem vívtam olyan csatát, ahol ne lettek volna velem szemben sokszoros túlerőben. Meg lehet szokni…

Az urak lesütötték a szemüket.

– Az Isten szerelmére, holnap győzhetünk! Az Úr segedelmével megfordíthatjuk az erőviszonyokat! De ehhez az kell, hogy mindvégig fegyelmezettek maradjatok! Mindenki csak azt cselekedheti, amit parancsolok! Ha bárki vonakodik, késlekedik, az egész sereg létét veszélyezteti. Murád tapasztalt harcos, a legapróbb hibánkat is kérlelhetetlenül kihasználja. Ezért nem hibázhatunk!

Ulászló próbált mosolyogni, de csak ajkai remegtek az erőlködéstől.

– A felderítéskor úgy láttam, a törökök ágyúi még nem érkeztek meg – folytatta a vajda. – Nekünk sincsenek öblösebb ágyúink, csak a szekerek houfnicéi. Itt bizony a bátorság dönt majd, és a kitartás. Arra számítsatok, hogy egész álló nap vasban állunk. Lehet, már hajnalban csatát kezdünk, de megtörténhet, hogy csak délután. Naplemente utánig eltarthat az öldöklés. Holnap ilyenkor már…

Nagy csend támadt erre a néhány szóra.

Holnap ilyenkor már…

Hunyadi egyenként az urak szemébe nézett. Szilágyi… Dengelegi Pongrácz, Vingárti Geréb, Orros, Szentgyörgyi Székely…

Aztán a másik szárny vezéreire:

De Dominis, Thallóczi, Rozgonyi, Herczeg, Mircea…

Báthori és Bánffy.

A vajda egyenként megölelte őket.

– Ne feledjétek, barátaim! Holnap az diadalmaskodik, aki egy percre sem adja fel a reményt! Holnap az diadalmaskodik, aki egy tapodtat se hátrál, a legvadabb vérzivatarban sem! A világ szeme rajtunk! Holnap eldől a magyar haza sorsa, és tán az egész kereszténység jövője! Harcoljatok! Harcoljatok, utolsó leheletetekig!

Az urakon végre jelei mutatkoztak az ébredező lelkesedésnek.

Ulászló bort hozatott; Várna pincéiben éppen elég hordó akadt ahhoz, hogy a tábor az utolsó csata előtt ne szomjazzon.

Hunyadi magasba emelte kupáját.

– Napkelte előtt két órával találkozunk! Isten legyen velünk, testvéreim!