8.

A Ket­tes Já­rat pi­ló­tái el­fo­gyasz­tot­ták a Ver­non De­m­erest ál­tal ren­delt elő­ételt. Rö­vi­de­sen fel­szol­gál­ják ne­kik ugyan­azt az íz­le­tes fő­ételt és desszer­tet is, amellyel első osz­tá­lyú uta­sa­it lát­ja el a lé­gi­tár­sa­ság, csak bort és pezs­gőt nem kap­nak a pi­ló­ták.

De­m­erest a gom­bás-ho­má­ros le­pény utol­só fa­lat­ja­it nyel­te le, ami­kor mű­kö­dés­be lé­pett a Sel­cal-hí­vást jel­ző csen­gő, és fel­vil­lant a rá­dió­pa­ne­len a fi­gyel­mez­te­tő fény.

An­son Har­ris fel­von­ta szem­öl­dö­két. Egy Sel­cal-hí­vás is szo­kat­lan­nak szá­mí­tott; ket­tő, még­hoz­zá alig egy órán be­lül, rend­kí­vü­li szám­ba ment.

– Ve­szem – mond­ta De­m­erest, és be­kap­csol­ta a rá­di­ót.

A Ket­tes Já­rat és a New York-i disz­pé­cser köz­ti köl­csö­nös azo­no­sí­tást kö­ve­tő­en Ver­non De­m­erest egy el­len­zős lám­pa fé­nyé­nél jegy­zet­tömb­re má­sol­ta az üze­ne­tet; a Lin­coln In­ter­na­ti­o­nal kör­ze­ti szál­lí­tá­si ve­ze­tő­je küld­te, és így kez­dő­dött:

 

MEG NEM ERŐ­SÍ­TETT LE­HE­TŐ­SÉG FENN­ÁLL…

 

Ahogy kez­dett ki­bon­ta­koz­ni a szö­veg, úgy vál­tak egy­re fe­sze­sebb­re De­m­erest vo­ná­sai. Vé­gül gyor­san iga­zol­ta a vé­telt, és meg­jegy­zés nél­kül ki­lé­pett a vo­nal­ból.

Át­nyúj­tot­ta Har­ris­nek az üze­ne­tet, aki egy mel­let­te levő fény­for­rás­hoz ha­jol­va el­ol­vas­ta. Hal­kan füttyen­tett egyet. Vál­la fö­lött át­ad­ta Cy Jord­an­nek a jegy­zet­töm­böt.

 

VISSZA­TÉ­RÉST VAGY SO­RON KÍ­VÜ­LI LE­SZÁL­LÁST JA­VA­SO­LUNK, KA­PI­TÁNY BE­LÁ­TÁ­SA SZE­RINT

 

vég­ző­dött az üze­net.

Mind­két ka­pi­tány tud­ta, dön­te­ni­ük kell. Jól­le­het, ma este An­son Har­ris ve­ze­ti a gé­pet mint ka­pi­tány, és De­m­erest lát­ja el az első tisz­ti te­en­dő­ket, Ver­non De­m­erest – mint el­len­őr­ző pi­ló­ta – telj­ha­ta­lom­mal ren­del­kez­he­tett.

Most, Har­ris kér­dő te­kin­te­té­re vá­la­szol­va, De­m­erest hir­te­len ki­tört.

– Te ülsz bal­ol­dalt. Mire vá­runk?

Har­ris jó­for­mán gon­dol­ko­dás nél­kül vá­la­szolt.

– Vissza­té­rünk, de fo­ko­za­to­san, szé­les ív­ben ka­nya­rod­va; így nem ve­szik ész­re az uta­sok. Az­tán meg­bízzuk Gwen Meig­hent, szúr­ja ki azt a fic­kót, aki mi­att ag­go­dal­mas­kod­nak, mert ha va­la­me­lyi­künk meg­je­len­ne az utas­tér­ben, holt­biz­tos, hogy fel­fi­gyel­ne rá és gya­nút fog­na. – Vál­lat vont. – Az­tán majd meg­lát­juk, mit csi­ná­lunk.

– Oké – hagy­ta hely­ben De­m­erest. – Te vég­zed a hát­ra­ar­cot, én fe­de­zem az utas­te­ret. – Le­nyom­ta a ste­war­des­sek hí­vó­gomb­ját, a Gwent szó­lí­tó hár­mas je­let hasz­nál­va.

A már ko­ráb­ban hasz­nált hul­lám­hosszon An­son Har­rís az út­vo­nal-el­len­őr­zést hív­ta.

– Itt Trans Ame­ri­ca Ket­tes. Úgy lát­szik, baj van. Sza­bad vissza­utat ké­rek Lin­coln­ra, és ra­dar­vek­tort je­len­le­gi po­zí­ci­ó­tól Lin­col­nig – je­len­tet­te szűk­sza­vú­an.

Har­ris ele­ve ki­zár­ta egy má­sik re­pü­lő­té­ren tör­té­nő, so­ron kí­vü­li le­szál­lás le­he­tő­sé­gét. El­iga­zí­tás­kor ér­te­sül­tek, hogy Ot­ta­wa, To­ron­to és Det­ro­it re­pü­lő­te­rét a vi­har mi­att le­zár­ták, s a gya­nús fér­fi ke­ze­lé­sé­hez is idő­re volt szük­ség. Ezért kel­lett a Lin­coln In­ter­na­ti­o­nal­re vissza­tér­ni.

Nem ké­tel­ke­dett ben­ne, hogy De­m­erest is ugyan­er­re a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott.

Több mint hat mér­föld­nyi­re alat­tuk, a To­ron­to Légi Út­vo­nal-el­len­őr­ző Köz­pont­ból egy légi irá­nyí­tó hang­ja vá­la­szolt.

– Trans Ame­ri­ca Ket­tes, vé­tel. – Rö­vid szü­net. – Meg­kezd­he­tik a bal­ra ka­nya­ro­dást ket­tő-he­tes-nul­la irány­ba. Ma­gas­ság­vál­toz­ta­tás­ra fel­ké­szül­ni.

– Vé­tel, To­ron­to. El­kezd­jük a ka­nya­ro­dást. Fo­ko­za­to­san sze­ret­nénk, szé­les ív­ben.

– Trans Ame­ri­ca Ket­tes. Szé­les ív jó­vá­hagy­va.

Nyu­godt hang­nem­ben folyt a pár­be­széd, mint ha­son­ló ese­tek­ben min­dig. Kér­dé­sek nem hang­zot­tak el. A Ket­tes Já­rat ké­ré­sé­nek ter­mé­sze­té­ből az irá­nyí­tó azon­nal fel­fog­ta a po­ten­ci­á­lis vagy meg­le­vő sür­gős­sé­gi ál­la­pot té­nyét. Uta­zá­si ma­gas­ság­ban ha­la­dó je­tek nyo­mós ok nél­kül nem vál­toz­tat­nak hir­te­len út­irá­nyu­kon. És az irá­nyí­tó azt is tud­ta, hogy ha a ka­pi­tány el­ér­ke­zett­nek lát­ja az időt, hi­va­ta­lo­san be­je­len­ti a ké­rés okát is.

A föl­di gé­pe­zet már­is meg­in­dult. A To­ron­to Légi Út­vo­nalel­len­őr­ző Köz­pont épü­le­té­ben a Ket­tes Já­rat rá­dió­adá­sát vevő meg­fi­gye­lő ér­te­sí­tet­te az egyik fel­ügye­lőt. A fel­ügye­lő össze­köt­te­tést te­rem­tett más szek­to­rok­kal, sza­bad­dá téve az utat a Ket­tes Já­rat előtt, va­la­mint elő­vi­gyá­za­tos­ság­ból az alat­ta levő lé­gi­fo­lyo­só­kat is. Ugyan­ak­kor ri­asz­tot­ták Cleve­land Köz­pon­tot, akik­től ko­ráb­ban át­vet­ték a já­ra­tot, és most új­ból az ő gond­ja­ik­ra lesz bíz­va. Chi­ca­go Köz­pon­tot is ér­te­sí­tet­ték, mert Cleve­land után az ő fel­ada­tuk lesz a gép el­len­őr­zé­se.

A Ket­tes Já­rat pi­ló­ta­fül­ké­jé­ben az út­vo­nal-el­len­őr­zés újabb üze­ne­tét fog­ták.

– Eresz­ke­dést meg­kez­de­ni ket­tő-nyol­cas-nul­la re­pü­lé­si ma­gas­sá­gig. Je­lent­sék há­rom-há­rom-nul­la ma­gas­ság el­ha­gyá­sát.

An­son Har­rís nyug­táz­ta a vé­telt.

– To­ron­to Köz­pont, itt Trans Ame­ri­ca Ket­tes. El­kezd­jük az eresz­ke­dést.

Jor­dan má­sod­tiszt Har­ris uta­sí­tá­sá­ra rá­di­ón kö­zöl­te a Trans Ame­ri­ca disz­pé­cser­köz­pont­já­val dön­té­sü­ket, hogy visz­sza­for­dul­nak.

Ki­nyílt az első utas­tér­be ve­ze­tő ajtó, és Gwen Meig­hen lé­pett a fül­ké­be.

– Ide fi­gyel­je­nek – kezd­te – ha elő­ételt kér­né­nek még, saj­ná­lom, de nem kap­hat­nak töb­bet. Ha nem vet­ték vol­na ész­re, jó né­hány utas van a fe­dél­ze­ten.

– Nem ka­já­ról van szó, Gwen – mond­ta De­m­erest. Bosszan­tó pác­ban va­gyunk. Egy utast kell meg­ke­res­ned. Nem sza­bad ész­re­ven­nie, hogy róla van szó. Itt a sze­mély­le­írá­sa.

Jobb lesz, ha el­ol­va­sod az egé­szet. – Oda­ad­ta a Sel­cal-üze­ne­tet. A lány kö­ze­lebb lé­pett, s az el­len­zős lám­pa alá tar­tot­ta a jegy­zet­töm­böt.

A gép eny­he rin­gá­sá­tól Gwen keze Ver­non De­m­erest vál­lá­hoz súr­ló­dott. Érez­te a lány kö­zel­sé­gét, az is­me­rős par­füm eny­he il­la­tát. Ol­dal­ra pil­lant­va ki­ve­het­te Gwen fél­ho­mály­ban ki­raj­zo­ló­dó pro­fil­ját. Ko­moly arc­ki­fe­je­zés­sel ol­va­sott, de nem ré­mül­ten; ez arra a nő­i­es­sé­gét egy­ál­ta­lán nem csök­ken­tő erő­re em­lé­kez­tet­te a fér­fit, ame­lyet annyi­ra meg­cso­dált már ma este. A má­sod­perc röp­ke tö­re­dé­ke alatt át­vil­lant az agyán:

Gwen ma két­szer is ki­je­len­tet­te, hogy sze­re­ti. Most ösz­tö­nö­sen érez­te, hogy ő is mér­he­tet­le­nül sze­re­ti a lányt.

Hir­te­len vad ha­rag fog­ta el: Gwen és Ná­poly ta­lán el­ma­rad. De erőt vett ma­gán. Most egye­dül a hi­va­tá­sá­val sza­bad fog­lal­koz­nia. Mel­les­leg a je­len­le­gi ese­mé­nyek csu­pán kés­lel­te­tik a dol­got; ta­lán hu­szon­négy órá­val a Lin­coln­ra való visz­sza­té­rés után a já­ra­tot va­ló­szí­nű­leg újra in­dít­ják. Fel sem me­rült ben­ne a le­he­tő­ség, hogy ne tud­nák gyor­san el­há­rí­ta­ni a bom­ba­ve­szélyt.

An­son Har­ris a gé­pet alig meg­dönt­ve vé­gez­te a nagy ívű ka­nyart. Ki­fo­gás­ta­lan, pon­to­san vég­re­haj­tott for­du­lás volt; ezt mu­tat­ták a pi­ló­ták előtt levő, a re­pü­lés ős­ko­rá­ból meg­ma­radt mű­sze­rek, az irány­tű és a gi­ro­szkóp, me­lye­ket ugyan­úgy hasz­nál­nak a mo­dern je­te­ken, mint Lind­bergh Spi­rit of St.

Loc­tis-án vagy a még ré­geb­bi gé­pe­ken. A mu­ta­tó ki­bil­lent, a gömb pon­to­san kö­zé­pen ma­radt. Csak az irány­tű és gi­ro­szkóp árul­ko­dott a for­du­lás mé­re­té­ről, hogy a Ket­tes Já­rat száz­nyolc­van fo­kos ív vé­gé­hez kö­ze­le­dik. Az uta­sok az irány­vál­to­zást leg­fel­jebb a hold és a csil­la­gok ál­lá­sá­nak meg­vál­to­zá­sá­ból ve­het­nék ész­re, de ezt a ri­zi­kót vál­lal­ni kel­lett. Sze­ren­csé­re a fel­hő­ta­ka­ró mi­att le­he­tet­len­ség volt meg­lát­ni és fel­is­mer­ni az alant fek­vő vá­ro­so­kat. Most Har­ris alig ész­re­ve­he­tő­en vissza­fog­ta a gázt, és a gép or­rát kis­sé le­fe­lé for­dít­va eresz­ked­ni kez­dett; a haj­tó­mű­vek zaja alig vesz­tett erős­sé­gé­ből.

Gwen vissza­ad­ta a jegy­zet­töm­böt.

– Arra kér­lek, menj vissza, és ke­resd meg ezt az em­bert mond­ta De­m­erest. – Nézd meg, mi a hely­zet a tás­ká­já­val, mi­lyen esé­lye­ink van­nak rá, hogy el­ve­hes­sük tőle.

– Igen, ér­tem – vá­la­szol­ta Gwen. – De szük­ség­te­len, hogy vissza­men­jek.

– Mi­ért?

– Mert tu­dom, hogy hol van a pa­sas. Ti­zen­négy-A ülés mond­ta csen­de­sen.

De­m­erest ku­ta­tó te­kin­tet­tel mér­te vé­gig.

– Nem kell mon­da­nom, mennyi­re fon­tos ez. Ha nem vagy egé­szen biz­tos ben­ne, menj vissza, és győ­ződj meg róla.

– Egé­szen biz­tos va­gyok.

Jó fél­órá­ja, ma­gya­ráz­ta Gwen, mi­után az első osz­tá­lyon fel­szol­gál­ták a va­cso­rát, hát­ra­ment se­gí­te­ni a tu­ris­ta­rész­leg­be.

Bal­ol­dalt az egyik ab­lak mel­let­ti ülés tu­laj­do­no­sa el­bó­bis­kolt. Gwen hoz­zá in­té­zett sza­va­i­ra ri­adt fel. Tér­dén kis ak­ta­tás­kát tar­to­ga­tott, és Gwen azt aján­lot­ta, hogy át­ve­szi tőle, amíg meg­va­cso­rá­zik. Az utas nem volt haj­lan­dó át­ad­ni a tás­kát, s ké­sőbb, ahe­lyett hogy le­haj­tot­ta vol­na az előt­te levő ülés há­tá­ról az asz­tal­kát, a tás­ká­ra he­lyez­te az éte­les­tál­cát.

Gwen, is­mer­ve az uta­sok kü­lönc­sé­ge­it, nem tö­rő­dött töb­bé vele, vi­szont a fér­fi meg­ma­radt az em­lé­ke­ze­té­ben. Pon­to­san rá­il­lik az üze­net­ben kö­zölt sze­mély­le­írás.

– A má­sik do­log, ami­ért em­lék­szem rá, az, hogy a po­tya­utas hölgy mel­lett ül.

– Ab­lak mel­let­ti ülés­ben, azt mon­dod?

– Igen.

– Ak­kor még ne­he­zebb oda­nyúl­ni és el­ven­ni tőle a tás­kát – mond­ta De­m­erest. Eszé­be ju­tot­tak a kör­ze­ti szál­lí­tá­si ve­ze­tő üze­ne­té­nek sza­vai: HA FEL­TÉ­TE­LE­ZÉS IGAZ ROB­BA­NÓ­TÖL­TET KI­OL­DÓ­JA VA­LÓ­SZÍ­NŰ­LEG TÁS­KÁN KÍ­VÜL VAN KÖNNYEN EL­ÉR­HE­TŐ HE­LYEN; TÁS­KA ERŐ­SZA­KOS MEG­SZER­ZÉ­SÉT CSAK MA­XI­MÁ­LIS ÓVA­TOS­SÁG­GAL PRÓ­BÁL­NI.

Most elő­ször ha­tolt el tu­da­tá­ig egy ér­zés; nem a fé­le­le­mé, ha­nem a bi­zony­ta­lan­sá­gé. Le­het­sé­ges len­ne, hogy csak­ugyan ve­szély­ben van­nak? Bár ép­pen elég­szer gon­dol­ko­dott meg be­szél­ge­tett ef­fé­le hely­ze­tek­ről, iga­zá­ból so­sem hit­te, hogy vele is elő­for­dul­hat ilyes­mi.

An­son Har­ris olyan ész­re­vét­le­nül fe­jez­te be a ka­nya­ro­dást, aho­gyan el­kezd­te. Már tel­je­sen el­len­ke­ző irány­ba ha­lad­tak.

Új­ból meg­szó­lalt a Sel­cal csen­gő­je. De­m­erest in­tett Cy Jord­an­nek, aki be­kap­csol­ta a ve­vőt, és vá­la­szolt a hí­vás­ra, majd el­kezd­te je­gyez­ni az üze­ne­tet.

An­son Har­ris megint a To­ron­to Légi Út­vo­nal-el­len­őr­ző Köz­pont­tal be­szélt.

– Azon gon­dol­ko­dom – szólt De­m­erest Gwen­hez – ho­gyan tá­vo­lít­hat­nánk el Gu­er­re­ro mel­lől a má­sik két utast. Ha egye­dül ma­rad­na a hár­mas ülés­ben, ta­lán va­la­me­lyi­künk há­tul­ról meg­kö­ze­lít­het­né. Fe­let­te át­ha­jol­va hir­te­len meg le­het­ne ra­gad­ni a tás­kát.

– Gya­nút fog­na – mond­ta Gwen nyo­ma­té­ko­san. – Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy gya­nút fog­na. Már­is ide­ges. Ha el­tá­vo­lí­ta­nánk mel­lő­le a má­sik két utast, akár­mi­lyen in­dok­lás­sal, tud­ná, hogy va­la­mi nincs rend­jén, és ré­sen len­ne.

A má­sod­tiszt át­ad­ta a Sel­cal-üze­net szö­ve­gét. A Lin­coln kör­zet szál­lí­tá­si ve­ze­tő­je küld­te. Az el­len­zős lám­pa fé­nyé­nél Gwen és De­m­erest együtt lá­tott neki az ol­va­sás­nak.

 

ÚJ ÉR­TE­SÜ­LÉS SZE­RINT KO­RÁB­BI LE­HE­TŐ­SÉG, HOGY GU­ER­RE­RO UTAS BIR­TO­KÁ­BAN ROB­BA­NÓ­SZER­KE­ZET VAN, MÁR ERŐS VA­LÓ­SZÍ­NŰ­SÉG, IS­MÉT­LEM, ERŐS VA­LÓ­SZÍ­NŰ­SÉG. UTAS ZA­VART EL­MÉ­JŰ KÉT­SÉG­BE­ESETT. ELŐB­BI FI­GYEL­MEZ­TE­TÉST IS­MÉT­LEM MEG­KÖ­ZE­LÍ­TÉ­SÉT CSAK MA­XI­MÁ­LIS ŐVA­TOS­SÁG­GAL PRÓ­BÁL­NI.

SOK SZE­REN­CSÉT.

 

Pár má­sod­per­cig a szo­kott za­jok­tól el­te­kint­ve csend bo­rult a pi­ló­ta­fül­ké­re.

– Ha va­la­mi mód len­ne rá… – kezd­te las­san De­m­erest – va­la­mi mód, hogy be­csap­juk, és en­ged­je el a tás­kát. Csak né­hány má­sod­perc­re vol­na szük­sé­günk, hogy rá­te­hes­sük a ke­zün­ket és el­szed­jük tőle… két má­sod­perc­re, ha gyor­sak va­gyunk.

– Még csak le sem akar­ta ten­ni – em­lé­kez­tet­te Gwen.

– Tu­dom! Tu­dom! Csak gon­dol­ko­dom. – El­hall­ga­tott. Kezd­jük elöl­ről. Gu­er­re­ro mel­lett két utas ül. Egyi­kük…

– Egyi­kük fér­fi; az övé a szél­ső ülés. Kö­zé­pen az öreg hölgy, Mrs. Qu­on­sett ül. Majd Gu­er­re­ro.

– Szó­val Na­gyi pon­to­san Gu­er­re­ro mel­lett van; a tás­ka mel­lett.

– Igen, de ez mennyi­ben se­gít? Még ha kö­zöl­nénk is vele, kép­te­len len­ne…

De­m­erest éle­sen köz­be­vá­gott.

– Ed­dig még nem be­szél­tél a Na­gyi­val? Nem tud­ja, hogy fel­fe­dez­tük?

– Nem. Te mond­tad, hogy ne szól­jak neki.

– Csak biz­to­san akar­tam tud­ni.

Megint hall­gat­tak. Ver­non De­m­erest erő­sen kon­cent­rált, mér­le­gel­te a le­he­tő­sé­ge­ket. Vé­gül óva­to­sam be­szél­ni kez­dett.

– Van egy öt­le­tem. Le­het, hogy nem vá­lik be, de pil­la­nat­nyi­lag ez lát­szik a leg­jobb­nak. Fi­gyelj, pon­to­san el­mon­dom, mit kell ten­ned.

A Ket­tes Já­rat tu­ris­ta­rész­le­gé­nek leg­több uta­sa már be­fe­jez­te va­cso­rá­ját, és a ste­war­des­sek für­gén gyűj­tö­get­ték össze a tál­cá­kat. Ma este a szo­kott­nál gyor­sab­ban zaj­lott le az ét­ke­zés. En­nek egyik ma­gya­rá­za­ta az volt, hogy a fel­szál­lás el­ha­lasz­tá­sa alatt né­me­lyik utas már meg­va­cso­rá­zott a re­pü­lő­té­ren, és most, eb­ben a ké­sői órá­ban nem akar­tak enni, vagy csak csi­pe­get­ték az ételt.

A tu­ris­ta­rész­leg egyik sző­ke ste­war­des­se lé­pett a hár­mas ülés­hez, ahol Mrs. Ada Qu­on­sett még min­dig új ba­rát­já­val, az obo­is­tá­val cse­ve­gett.

– El­vi­he­tem a tál­cá­i­kat, be­fe­jez­ték?

– Igen, kis­asszony, be­fe­jez­tem – vá­la­szolt az obo­is­ta.

Mrs. Qu­on­sett me­le­gen mo­soly­gott.

– Kö­szö­nöm, ara­nyos – mond­ta – el­vi­he­ti az enyé­met is. Na­gyon fi­nom volt.

A Mrs. Qu­on­sett bal­ján ülő mor­cos fér­fi szó nél­kül adta vissza tál­cá­ját.

Csak ek­kor vet­te ész­re a San Di­e­gó-i ki­csi öreg hölgy, hogy még egy ste­war­dess áll az ülé­sek köz­ti fo­lyo­són.

Mrs. Qu­on­sett elő­ző­leg lát­ta már né­hány­szor a lányt, aki min­den jel sze­rint a töb­bi­e­ket irá­nyí­tot­ta. Fe­ke­te haja volt és von­zó, ki­ál­ló cson­tú arca; ke­mény fe­ke­te sze­me­i­vel hi­de­gen né­zett Ada Qu­on­sett­re.

– El­né­zést, asszo­nyom. Lát­hat­nám a je­gyét?

– A je­gye­met? Ter­mé­sze­te­sen. – Mrs. Qu­on­sett a meg­le­pet­tet ját­szot­ta, bár azon­nal tud­ta, mi rej­lik a ké­rés mö­gött.

Gya­nít­ják, vagy ta­lán már fel is fe­dez­ték, hogy po­tya­utas. De soha nem adta meg ma­gát könnyen, és most is össze­szed­te az eszét. A kér­dés az: mennyit tud a lány?

Mrs. Qu­on­sett ki­nyi­tot­ta ké­zi­tás­ká­ját, és úgy tett, mint­ha pa­pír­jai közt ke­res­gél­ne.

– Tu­dom, hogy meg­volt, ked­ve­sem. Itt kell len­nie va­la­hol. – Ár­tat­lan te­kin­tet­tel fel­né­zett. – Ha­csak nem vet­te el a jegy­sze­dő, mi­kor be­száll­tam. Ta­lán nála ma­radt, és ész­re sem vet­tem.

– Nem – mond­ta Gwen – nála nem ma­rad­ha­tott. Ha me­net­tér­ti je­gye vol­na, most fel­mu­tat­ná a vissza­út­ra jo­go­sí­tó szel­vényt. És ha egy­ál­ta­lán lett vol­na je­gye, meg­len­ne az el­len­őr­ző szel­vény és a bo­rí­tó­ja.

– Nos, ez iga­zán kü­lö­nös… – Mrs. Qu­on­sett to­vább ko­to­rá­szott a tás­ká­já­ban.

– Meg­néz­he­tem? – kér­dez­te Gwen ri­de­gen. Mi­óta el­kezd­te a be­szél­ge­tést, nyo­mát sem mu­tat­ta szo­ká­sos ked­ves­sé­gé­nek. – Ha van jegy a tás­ká­ban, én meg­ta­lá­lom. Ha nincs, ak­kor nem vesz­te­get­jük hi­á­ba az időn­ket.

– Nem néz­he­ti meg – vá­la­szolt Mrs. Qu­on­sett szi­go­rú­an, majd en­gesz­te­lő­en hoz­zá­tet­te: – Ér­tem én, ked­ve­sem, hogy nem akar maga rosszat, de itt ma­gán­jel­le­gű pa­pí­rok is van­nak. Maga an­gol, tisz­tel­het­né a diszk­ré­ci­ót. Ugye, iga­zam van, hogy maga an­gol?

– Nem ér­de­kes, hogy mi va­gyok. Je­len­leg az ön je­gyé­ről be­szé­lünk. Már ha egy­ál­ta­lán van. – Gwen emelt han­gon be­szélt; sza­va­it ülé­sek­kel ar­rább is hall­hat­ták. Uta­sok for­dul­tak fe­lé­jük.

– Ó, van je­gyem. Csak az a kér­dés, hol. – Mrs. Qu­on­sett le­kö­te­le­ző­en mo­soly­gott. – Ami az an­gol­sá­gát il­le­ti, at­tól a pil­la­nat­tól kezd­ve tisz­tá­ban vol­tam vele, mi­kor meg­szó­lalt.

Az an­go­lok – mint maga is, ked­ve­sem – olyan el­ra­ga­dó­an be­szé­lik nyel­vün­ket. Bol­do­gult fér­jem szok­ta min­dig mon­da­ni…

– Nem ér­de­kes, hogy mit szo­kott mon­da­ni. Mi van a je­gyé­vel?

Gwen­nek ne­he­zé­re esett ilyen nyer­sen, kí­mé­let­le­nül vi­sel­ked­ni. De Ver­non na­gyon is vi­lá­gos uta­sí­tá­sok­kal lát­ta el.

Mrs. Qu­on­sett kis­sé meg­üt­kö­zött.

– Én tü­rel­mes vol­tam ma­gá­val, ifjú hölgy: De ha meg­ta­lá­lom a je­gye­met, lesz egy­pár sza­vam a ma­ga­tar­tá­sá­val kap­cso­lat­ban…

– Ko­mo­lyan, Mrs. Qu­on­sett? – Gwen lát­ta, hogy az öreg höl­gyet meg­ráz­ta ne­vé­nek em­lí­té­se, és elő­ször mu­tat­koz­nak raj­ta a gyen­gü­lés je­lei. – Vagy ta­lán nem ön Mrs. Qu­on­sett?

A ki­csi öreg hölgy aj­ka­i­hoz érin­tet­te csip­ke zseb­ken­dő­jét, majd só­haj­tott egyet.

– Ha már úgy­is tud­ja, hogy az va­gyok, sem­mi ér­tel­me a ta­ga­dás­nak, nem igaz?

– Min­dent tu­dunk ön­ről. Szép kis bűn­lajst­ro­ma van, Mrs.

Qu­on­sett.

Egy­re több utas fi­gyel­te őket; né­há­nyan el­hagy­ták ülé­se­i­ket, hogy kö­ze­lebb ke­rül­hes­se­nek. Szem­mel lát­ha­tó­an az öreg hölggyel ro­kon­szen­vez­tek, és hely­te­le­ní­tet­ték Gwen ma­ga­tar­tá­sát. A fo­lyo­só fe­lő­li he­lyen ülő fér­fi ké­nyel­met­le­nül fész­ke­lőd­ni kez­dett és meg­szó­lalt.

– Ha va­la­mi fél­re­ér­tés­ről van szó, ta­lán se­gít­he­tek…

– Nincs itt sem­mi fél­re­ér­tés – mond­ta Gwen. – Együtt van ez­zel a hölggyel?

– Nem.

– Ak­kor ne avat­koz­zék bele, uram.

Gwen mind­ed­dig nem né­zett az ülés túl­só ab­lak mel­let­ti he­lyét el­fog­la­ló fér­fi­ra, aki­ről tud­ta, hogy Gu­er­re­ro. Az sem né­zett rá, bár fej­tar­tá­sá­ból a lány lát­ta, hogy fe­szül­ten fi­gyel min­den szó­ra. Azt is meg­fi­gyel­te, hogy a fér­fi vé­gig erő­sen mar­kol­ta a tér­dén fek­vő kis ak­ta­tás­kát. Hir­te­len je­ges fé­le­lem fog­ta el a gon­do­lat­ra, hogy mit tar­tal­maz­hat a tás­ka.

Olyan elő­ér­ze­te tá­madt, hogy va­la­mi ret­te­ne­tes do­log ké­szül.

Ro­han­ni sze­re­tett vol­na, vissza a pi­ló­ta­fül­ké­be, és meg­mon­da­ni Ver­non­nak; in­téz­ze maga az ügyet. De nem tet­te.

– Azt mond­tam, min­dent tu­dunk ön­ről, és ez így igaz biz­to­sí­tot­ta Mrs. Qu­on­set­tet; – Ma már egy­szer el­kap­ták jegy nél­kül az egyik Los An­ge­les-i já­ra­tun­kon. Fel­ügye­let alá he­lyez­ték, de si­ke­rült meg­lép­nie. Az­u­tán csa­lás­sal fel­ju­tott erre a gép­re.

– Ha már ennyi min­den­ről tud, nem ér­de­mes vi­tat­koz­ni róla – mond­ta élén­ken a San Di­e­gó-i ki­csi öreg­asszony. Nos, ál­la­pí­tot­ta meg ma­gá­ban, ag­go­da­lom­ra sem­mi ok. Vé­gül is szá­mí­tott rá, hogy fel­fe­de­zik; de előt­te jó kis ka­land­ban volt ré­sze, és va­cso­rát is ka­pott. Kü­lön­ben is mit szá­mít? Még a Lin­col­non be­is­mer­te az a vö­rös hajú nő, hogy a lé­gi­tár­sa­sá­gok so­sem in­dí­ta­nak el­já­rást a po­tya­uta­sok el­len.

De azért kí­ván­csi volt, mi jön még ez­u­tán.

– Vissza­for­dít­ják a gé­pet? – kér­dez­te.

– Ah­hoz az ön sze­mé­lye nem elég fon­tos. Majd lan­do­lás után át­ad­juk az olasz ha­tó­sá­gok­nak. – Ver­non De­m­erest fi­gyel­mez­tet­te, tart­son ki a lát­szat mel­lett, hogy Róma felé ha­lad­nak, és ne­hogy el­árul­ja, hogy már­is vissza­fe­lé megy a gép.

Azt is ha­tá­ro­zot­tan az agyá­ba vés­te, hogy dur­ván kell bán­nia az idős hölggyel. Szük­ség volt rá, hogy elő­ké­szít­hes­sék De­m­erest kö­vet­ke­ző lé­pé­sét.

Gu­er­re­ró­nak fo­gal­ma sem volt róla – és ha min­den jól megy, nem is tud­ja meg, csak ak­kor, ami­kor már késő lesz és úgy­sem szá­mít – hogy ki­zá­ró­lag érte ren­dez­ték a szín­já­té­kot.

– Most pe­dig ve­lem jön – uta­sí­tot­ta Gwen Mrs. Qu­on­set­tet. – A ka­pi­tányt ér­te­sí­tet­ték ön­ről. Be­szél­ni akar ön­nel, mi­előtt meg­ír­ja a je­len­té­sét. – A szé­len ülő fér­fi­hoz for­dult.

– Len­ne szí­ves ki­en­ged­ni ezt az asszonyt?

Mrs. Qu­on­sett té­to­va moz­du­lat­tal ol­dot­ta ki biz­ton­sá­gi övét. Bi­zony­ta­la­nul meg­állt az ülé­sek köz­ti fo­lyo­són, mi­után a bol­dog­ta­lan obo­is­ta ar­rébb moz­dult, hogy he­lyet en­ged­jen neki. Gwen a kar­já­nál fog­va pen­de­rí­tet­te elő­re az öreg höl­gyet; me­net köz­ben érez­te, hogy el­len­sé­ges pil­lan­tá­sok kí­sé­rik min­den irány­ból.

Gwen el­len­állt a kí­sér­tés­nek, hogy hát­ra­for­dul­jon, és meg­néz­ze az ak­ta­tás­kás fér­fit, va­jon az is fi­gye­li-e őket.

– De­m­erest ka­pi­tány va­gyok. Ké­rem, fá­rad­jon be – mond­ta Ver­non De­m­erest. – Gwen, csukd be az aj­tót, hát­ha be­fé­rünk mind­annyi­an. – Rá­mo­soly­gott Mrs. Qu­on­sett­re. At­tól tar­tok, nem ép­pen ven­dég­fo­ga­dás­ra ter­ve­zik a pi­ló­ta­fül­ké­ket.

A San Di­e­gó-i öreg hölgy vak­sin pis­lo­gott De­m­erest felé.

Sze­mei még nem al­kal­maz­kod­tak a fül­ke fél­ho­má­lyá­hoz.

Csak több tu­cat, vö­rö­sen fény­lő mű­szer­lap­pal kö­rül­vett, ülő árny­ala­ko­kat lá­tott. A hang vi­szont fél­re­ért­he­tet­le­nül ba­rát­sá­gos volt. Tó­nu­sa tá­vol­ról sem olyan, ami­lyen­re fel­ké­szült.

Cy Jor­dan fel­emel­te az An­son Har­ris mö­göt­ti ülés kar­tá­ma­szát, Gwen pe­dig – előb­bi vi­sel­ke­dé­sé­vel el­len­tét­ben gyen­gé­den oda­ve­zet­te az idős höl­gyet és le­ül­tet­te.

– Mrs. Qu­on­sett – kezd­te De­m­erest – akár­mi tör­tént az előbb oda­kint, fe­lejt­se el. Nem azért hoz­ták ide. – Gwen­hez for­dult. – Elég dur­va vol­tál vele?

– At­tól tar­tok, igen.

– Miss Meig­hen az én uta­sí­tá­sa­im sze­rint járt el így. Tud­tuk egy bi­zo­nyos sze­mély­ről, hogy min­den­re na­gyon fi­gyel.

Azt akar­tuk, hogy jól meg­játsz­va, ala­pos okunk le­gyen ide­hoz­ni önt.

Ada Qu­on­sett egy­re tisz­táb­ban kezd­te ki­ven­ni a jobb ol­da­li ülés­ből be­szé­lő ala­kot. Ked­ves em­ber, gon­dol­ta. Ter­mé­sze­te­sen fo­gal­ma sem volt róla, mi­ről be­szél a fér­fi. Kö­rül­né­zett. Na­gyon ér­de­kes volt min­den. Még soha nem ült pi­ló­ta­fül­ké­ben. Sok­kal szű­kebb, zsú­fol­tabb he­lyi­ség volt, mint vár­ta vol­na. Rá­adá­sul me­leg is volt, és a há­rom fér­fi, aki­ket már elég jól lá­tott, ing­ujj­ra volt vet­kőz­ve. Ez már ha­tá­ro­zot­tan va­la­mi, amit el­me­sél­het majd lá­nyá­nak, ha egy­ál­ta­lán elér va­la­ha New York­ba.

– Nagy­ma­ma – mond­ta a fér­fi, aki ka­pi­tány­ként mu­tat­ko­zott be – könnyen szo­kott meg­ijed­ni?

Fur­csa kér­dés; gon­dol­ko­dott, mi­előtt vá­la­szolt vol­na rá.

– Azt hi­szem, nem na­gyon. Néha el­fog az iz­ga­tott­ság, de nem annyi­ra, mint ré­gen. Mi­nél öre­gebb az em­ber, an­nál ke­ve­sebb do­log van, ami­től fél­het.

A ka­pi­tány für­ké­sző te­kin­tet­tel vizs­gál­gat­ta.

– Úgy dön­töt­tem, el­mon­dok ön­nek va­la­mit, és a se­gít­sé­gét ké­rem. Túl sok időnk nincs, úgy­hogy el is kez­dem. Gon­do­lom, ész­re­vet­te a maga mel­lett ülő fér­fit. Az ab­lak mel­lett.

– Azt a so­ványt, a kis ba­jusz­ká­val?

– Igen – mond­ta Gwen. – Azt.

Mrs. Qu­on­sett bó­lin­tott.

– Fur­csa em­ber – mond­ta. – Nem áll szó­ba sen­ki­vel, és van egy kis tás­ká­ja, a vi­lá­gért sem en­ged­né el. Azt hi­szem, nyug­ta­la­nít­ja va­la­mi.

– Mi is nyug­ta­la­nok va­gyunk – mond­ta Ver­non De­m­erest csen­de­sen. – Okunk van azt hin­ni, hogy bom­ba van ab­ban a tás­ká­ban. El akar­juk ven­ni tőle. Eh­hez kel­le­ne az ön se­gít­sé­ge.

Meg­le­pő, hogy mi­lyen csend van itt a pi­ló­ták­nál, gon­dol­ta ép­pen Ada Qu­on­sett, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy az ülé­se fe­let­ti mik­ro­fon rá­dió­üze­ne­tet köz­ve­tít.

– Trans Ame­ri­ca Ket­tes, itt To­ron­to Köz­pont. Po­zí­ci­ó­juk ti­zen­öt mér­föld Kle­in­burg irány­jel­ző­től ke­let­re. Kö­zöl­jék ma­gas­sá­gu­kat és szán­dé­ka­i­kat.

A bal ol­da­li első ülést el­fog­la­ló fér­fi vá­la­szolt, az, aki­nek még nem lát­ta az ar­cát.

– To­ron­to Köz­pont­nak Trans Ame­ri­ca Ket­tes. Ma­gas­sá­gunk ket­tő-ki­lenc-nul­la alatt. Újabb ké­ré­sün­kig to­váb­bi las­sú eresz­ke­dést kí­vá­nunk. Szán­dé­kunk vál­to­zat­lan, vissza­té­rünk Lin­coln­ra.

– Vé­tel, Trans Ame­ri­ca. Sza­bad utat biz­to­sí­tunk. Foly­tat­hat­ják az eresz­ke­dést.

Egy má­sik fér­fi, aki tőle jobb­ra egy kis asz­tal­ka mel­lett ült, és még több mű­szer vet­te kö­rül, oda­ha­jolt ah­hoz, aki be­szélt.

– Egy óra ti­zen­hét perc­re szá­mí­tom, fi­gye­lem­be véve az elő­re­jel­zett lég­moz­gá­so­kat. De ha a várt­nál gyor­sab­ban mo­zog a front, ha­ma­rabb is oda­ér­he­tünk.

– Vissza­fe­lé me­gyünk? – Mrs. Qu­on­sett alig tud­ta lep­lez­ni hang­já­ban az iz­ga­tott­sá­got.

– De raj­tunk kí­vül egye­dül ön tud er­ről – mond­ta De­m­erest. – És egye­lő­re ti­tok­ban kell tar­ta­ni, fő­leg Gu­er­re­ro, az ak­ta­tás­kás fér­fi előtt nem sza­bad el­árul­nia.

És mind­ez tény­leg vele tör­té­nik, gon­dol­ta Ada Qu­on­sett iz­ga­tot­tan. Annyi­ra iz­gal­mas, mint­ha csak a té­vé­ben lát­ná.

Ta­lán kis­sé ijesz­tő is, de el­ha­tá­roz­ta, erre nem gon­dol töb­bet.

Fő az, hogy itt van, ba­rát­ko­zik a ka­pi­tánnyal, kö­zös tit­ka­ik van­nak, és mit szól majd mind­eh­hez a lá­nya.

– Nos, akar se­gí­te­ni?

– Ó, ter­mé­sze­te­sen. Gon­do­lom, azt akar­ják, pró­bál­jam meg el­ven­ni tőle azt a tás­kát…

– Nem! – mond­ta Ver­non De­m­erest ha­tá­ro­zot­tan; még job­ban hát­ra­for­dult ül­té­ben, és át­ha­jolt az ülés tám­lá­ja fe­lett, hogy még na­gyobb nyo­ma­té­kot ad­jon sza­va­i­nak. – Még a tás­ka kö­ze­lé­be se vi­gye a ke­zét.

– Ahogy pa­ran­csol­ja – vá­la­szolt Mrs. Qu­on­sett en­ge­del­me­sen.

– És ne fe­lejt­se, Gu­er­re­ró­nak sej­tel­me sincs, hogy tu­dunk a tás­ká­já­ról és ar­ról, ami ben­ne van. Most pe­dig pon­to­san el­ma­gya­rá­zom, mit csi­nál­jon, ha vissza­megy az utas­tér­be. Ké­rem, na­gyon fi­gyel­jen.

Mire be­fe­jez­te, a San Di­e­go-i ki­csi öreg hölgy röp­ke mo­solyt en­ge­dett meg ma­gá­nak.

– Ó, igen – mond­ta – igen, azt hi­szem, meg tu­dom ten­ni.

Gwen már nyi­tot­ta a ka­bin­aj­tót, hogy in­dul­ja­nak, mi­kor De­m­erest utá­nuk szólt.

– Azt mond­ják, New York­ba akart men­ni az­zal a Los An­ge­les-i já­rat­tal. Mi­ért?

Az öreg hölgy el­mond­ta, hogy a nyu­ga­ti par­ton néha el­fog­ja az egye­dül­lét, és olyan­kor meg szok­ta lá­to­gat­ni lá­nyát, aki ke­le­ten él fér­jé­vel.

– Nagy­ma­ma – mond­ta Ver­non De­m­erest – ha ez a hú­zá­sunk si­ke­rül, sze­mé­lye­sen ga­ran­tá­lom, hogy el­si­mul a zűr, ami­be be­le­má­szott, és rá­adá­sul a lé­gi­tár­sa­ság meg­aján­dé­koz­za egy New York­ba szó­ló, első osz­tá­lyú me­net­tér­ti jeggyel.

Mrs. Qu­on­sett annyi­ra meg­ha­tó­dott, hogy majd­nem el­sír­ta ma­gát.

– Ó, kö­szö­nöm! Kö­szö­nöm! – Most az egy­szer ne­he­zé­re esett a be­széd. Mi­lyen nagy­sze­rű fér­fi, gon­dol­ta; ked­ves, drá­ga em­ber!

Gwen Me­íg­hen kar­já­nál fog­va ve­zet­te vissza a csip­ke zseb­ken­dő­vel sze­me­it tö­röl­ge­tő, el­ke­se­re­dett­sé­gét hi­he­tő­en ala­kí­tó, zo­ko­gó öreg höl­gyet. Mrs. Qu­on­sett­nek ma este ez volt a má­so­dik ala­kí­tá­sa. Első sze­re­pét a re­pü­lő­tér épü­le­té­ben ját­szot­ta el a fi­a­tal lé­gi­tár­sa­sá­gi al­kal­ma­zott, Pe­ter Co­ak­ley szá­má­ra.

Ha ak­kor si­ke­rült, mi­ért ne si­ke­rül­ne most is?

A tel­je­sít­mény olyan élet­hű­nek bi­zo­nyult, hogy az egyik utas he­ve­sen rá­szólt Gwen­re.

– Kis­asszony, mu­száj ennyi­re dur­ván bán­nia vele?

– Ké­rem, uram, ne avat­koz­zék bele – vá­gott vissza csí­pő­sen Gwen, tud­va, hogy Gu­er­re­ro hal­ló­tá­vol­sá­gá­ba ér­tek.

Mi­kor be­lép­tek a tu­ris­ta­rész­leg­be, Gwen be­húz­ta az első osz­tá­lyú utas­tér­től el­vá­lasz­tó füg­gönyt. Ez is Ver­non ter­vé­hez tar­to­zott. A pi­ló­ta­fül­ke aj­ta­ja rés­nyi­re nyit­va volt, s Gwen tud­ta, hogy mö­göt­te Ver­non vár és fi­gyel. Amint el­füg­gö­nyöz­te a két utas­te­ret el­vá­lasz­tó át­já­rót, Ver­non azon­nal ki­lép a pi­ló­ta­fül­ké­ből, és a füg­göny mögé áll, hogy ha­sa­dé­kán ke­resz­tül át­néz­hes­sen a tu­ris­ta­rész­leg­be. Ha el­kö­vet­ke­zik a meg­fe­le­lő pil­la­nat, fél­re­lö­ki a füg­gönyt, és gyor­san a hely­szí­nen te­rem.

Arra a gon­do­lat­ra, hogy mit hoz­hat az el­kö­vet­ke­zen­dő né­hány perc, Gwent je­ges fé­le­lem ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba. De si­ke­rült le­küz­de­nie. A sze­mély­zet és az uta­sok irán­ti fe­le­lős­sé­gé­re em­lé­kez­ve – akik nem is sej­tet­ték, hogy drá­ma ját­szó­dik le kö­zöt­tük – a he­lyé­re kí­sér­te Mrs. Qu­on­set­tet.

A Gu­er­re­ro nevű utas fel­pil­lan­tott, majd el­for­dí­tot­ta te­kin­te­tét. Gwen lát­ta, hogy ugyan­úgy szo­ron­gat­ja a tér­dén fek­vő ak­ta­tás­kát. A szé­lén ülő fér­fi – az obo­is­ta, Mrs. Qu­on­sett jobb ol­da­li szom­széd­ja – fel­állt, hogy együtt­ér­ző arc­ki­fe­je­zés­sel he­lyé­re en­ged­je az idős höl­gyet. Gwen fel­tű­nés nél­kül elé­be lé­pett, meg­aka­dá­lyoz­va a vissza­ülés­ben. A szél­ső hely­nek sza­bad­nak kel­lett ma­rad­nia, amíg Gwen a hely­szí­nen van.

A be­hú­zott füg­göny mö­gött moz­gást lá­tott. Ver­non De­m­erest el­fog­lal­ta he­lyét, és ké­szen áll.

– Ké­rem szé­pen! – Mrs. Qu­on­sett, még min­dig az ülé­se­ket el­vá­lasz­tó fo­lyo­són áll­va, könnyez­ve kezd­te kér­lel­ni Gwent. – Kö­nyör­gök ma­gá­nak, kér­je meg a ka­pi­tányt, gon­dol­ja meg. Nem aka­rom, hogy át­ad­ja­nak az olasz rend­őr­ség­nek…

– Ez ha­ma­rabb is eszé­be jut­ha­tott vol­na – ri­vallt rá Gwen.

– Kü­lön­ben sem én mon­dom meg a ka­pi­tány­nak, hogy mit te­gyen.

– De meg­kér­he­ti! Ma­gá­ra hall­gat­ni fog.

D. Ó. Gu­er­re­ro a je­le­net felé for­dult, majd megint más­fe­lé né­zett.

Gwen meg­ra­gad­ta az öreg hölgy kar­ját.

– Azt mon­dom ma­gá­nak, ül­jön vissza abba az ülés­be!

– Csak azt ké­rem, vi­gye­nek vissza. – Ada Qu­on­sett si­rán­ko­zá­sa jaj­ve­szé­ke­lés­sé vál­to­zott. – Ad­ja­nak át ott­hon a rend­őr­ség­nek, nem egy ide­gen or­szág­ban!

Gwen háta mö­gött az obo­is­ta til­ta­ko­zott.

– Kis­asszony, nem lát­ja, mennyi­re iz­ga­tott a hölgy?

– Ké­rem, ne szól­jon bele – csat­tant fel Gwen. – En­nek az asszony­nak itt sem­mi ke­res­ni­va­ló­ja. Po­tya­utas.

– Bá­nom is én, hogy mi­cso­da. Ak­kor is egy idős hölgy mond­ta fel­há­bo­ro­dot­tan az obo­is­ta.

Fi­gye­lem­re se mél­tat­va a fér­fit, Gwen lö­kött egyet Mrs.

Qu­on­set­ten, hogy az meg­tán­to­ro­dott.

– Nem hal­lot­ta! Ül­jön le, és ma­rad­jon csend­ben.

Ada Qu­on­sett be­zu­hant a he­lyé­re. Si­kol­to­zott.

– Fáj! Ne bánt­son!

Né­hány utas fel­há­bo­rod­va állt fel.

D. Ó. Gu­er­re­ro to­vább­ra is me­re­ven maga elé né­zett. Gwen lát­ta, hogy a tás­kán tart­ja ke­ze­it.

Mrs. Qu­on­sett jaj­ve­szé­kelt.

– Hisz­té­ri­ás – mond­ta Gwen hi­de­gen. Az­zal be­ha­jolt az ülé­sek közé, és erő­sen ar­cul ütöt­te Mrs. Qu­on­set­tet. Az uta­sok el­hűl­tek. Meg­je­lent két ste­war­dess. Az obo­is­ta meg­ra­gad­ta Gwen kar­ját, de ő ki­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát.

Ami ez­u­tán kö­vet­ke­zett, olyan gyor­san ment vég­be, hogy még a leg­kö­ze­lebb ál­lók sem tud­ták pon­to­san kö­vet­ni a tör­tén­te­ket.

Mrs. Qu­on­sett ül­té­ben a bal­ján levő D. Ó. Gu­er­re­ró­hoz for­dult.

– Kö­nyör­gök, uram, se­gít­sen! – kér­lel­te. – Se­gít­sen raj­tam!

A fér­fi rá se né­zett.

Az öreg hölgy hisz­té­ri­kus moz­du­lat­tal fon­ta kar­ja­it a fér­fi nya­ka köré.

– Kö­nyör­gök! Kö­nyör­gök!

Gu­er­re­ro tes­tét el­for­dít­va pró­bált sza­ba­dul­ni. Si­ker­te­le­nül.

Ada Qu­on­sett még szo­ro­sab­ban ölel­te a nya­kát.

– Ó, se­gít­sen!

Gu­er­re­ro ki­vö­rö­sö­dött arc­cal, majd­nem ful­do­kol­va, két kéz­zel akar­ta le­fej­te­ni ma­gá­ról a szo­rí­tó ka­ro­kat. Ada Qu­on­sett en­ge­dett a szo­rí­tás­ból, és kö­nyö­rög­ve meg­ra­gad­ta a fér­fi ke­ze­it.

Ab­ban a pil­la­nat­ban Gwen Meig­hen az ab­lak mel­let­ti ülés­hez ha­jolt. Egyet­len, még si­e­tős­nek sem mond­ha­tó moz­du­lat tal meg­fog­ta és el­vet­te a Gu­er­re­ro tér­dén levő tás­kát. Már­is az ülé­sek köz­ti fo­lyo­són volt vele.

Az első osz­tályt el­vá­lasz­tó füg­göny fél­re­leb­bent, s Ver­non De­m­erest si­e­tett a hely­szín­re.

Meg­könnyeb­bült arc­cal a tás­ka után nyúlt.

– Re­me­kül ment, Gwen. Add ide.

Ez­zel az in­ci­dens – el­te­kint­ve Gu­er­re­ro to­váb­bi ke­ze­lé­sé­től – be is fe­je­ződ­he­tett vol­na. Hogy nem így tör­tént, az egye­dül Mar­cus Rath­bo­ne-nak tu­laj­do­nít­ha­tó.

Rath­bo­ne mind­ed­dig egy is­me­ret­len utas volt a sok kö­zül, és a fo­lyo­só jobb ol­da­lán, a ti­zen­négy-D ülést fog­lal­ta el. Bár sen­ki sem vett róla tu­do­mást, ma­gát nagy­ra tar­tó, ön­telt fér­fi volt.

Egy io­wai vá­ros­ká­ban élt és ve­zet­te kis­ke­res­ke­dé­sét; min­den­ki úgy is­mer­te, hogy min­dig és min­dent kri­ti­zál. Akár­ki tett vagy ja­va­solt va­la­mit a vá­ros­ká­ban, Mar­cus Rath­bo­ne el­len­vé­le­mé­nyen volt. Til­ta­ko­zá­sai le­gen­dás­sá vál­tak. Ki­fo­gá­sol­ta a vá­ro­si könyv­tár könyv­meg­ren­de­lé­se­it, a hely­be­li an­ten­na­há­ló­zat ki­épí­té­sé­nek ter­vét, egy köz­épü­let fes­té­sé­hez hasz­nált fes­ték szí­nét, s rö­vid­del mos­ta­ni útja előtt el­ér­te, hogy el­ves­sék a vá­ros fő­ut­cá­já­nak szé­pí­té­sét szol­gá­ló cég­táb­la­ren­de­zé­si ja­vas­la­tot. Szo­ká­sos „do­ron­go­lá­sai” el­le­né­re soha nem hal­lot­tak tőle egyet­len épí­tő ja­vas­la­tot sem.

Mar­cus Rath­bo­ne má­sik jel­lem­ző­je az volt, hogy – sa­ját fe­le­sé­gét is be­le­ért­ve – meg­ve­tet­te a nő­ket. Kö­vet­ke­zés­kép­pen Mrs. Qu­on­sett meg­aláz­ta­tá­sa hi­de­gen hagy­ta, de az már nem, hogy Gwen Meig­hen el­vet­te D. Ó. Gu­er­re­ro tás­ká­ját.

Ez Mar­cus Rath­bo­ne szá­má­ra azt je­len­tet­te, hogy egy egyen­ru­hás ha­tó­sá­gi sze­mély – rá­adá­sul egy nő! – egy hoz­zá ha­son­ló át­lag­u­tas jo­ga­i­ba ti­por. Fel­há­bo­ro­dot­tan állt Gwen és De­m­erest közé.

Ab­ban a pil­la­nat­ban a ki­vö­rö­sö­dött, össze­füg­gés­te­len sza­va­kat ha­da­ró D. Ó. Gu­er­re­ro ki­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát Ada Qu­on­sett kar­ja­i­ból, és el­hagy­ta he­lyét. Mire a vá­lasz­tó­fo­lyo­só­ra ért, Mar­cus Rath­bo­ne ki­kap­ta Gwen ke­zé­ből az ak­ta­tás­kát, és ud­va­ri­as fej­bó­lin­tás kí­sé­re­té­ben oda­nyúj­tot­ta a gaz­dá­já­nak. Gu­er­re­ro őrü­let­től csil­lo­gó sze­mek­kel csa­pott le rá, mint egy ra­ga­do­zó.

Ver­non De­m­erest elő­re­len­dült, de ké­sőn. Nem tud­ta el­ér­ni Gu­er­re­rót, a szűk fo­lyo­són tö­mö­rü­lő töb­bi sze­mély – Gwen, Rath­bo­ne és az obo­is­ta – aka­dá­lyoz­ta. D. Ó. Gu­er­re­ro át­fu­ra­ko­dott köz­tük, és a gép vé­gé­be igye­ke­zett. Az uta­sok fel­ug­rál­tak.

– Ál­lít­sák meg azt az em­bert! Bom­ba van nála! – ki­ál­tot­ta el­ke­se­re­det­ten De­m­erest.

A ki­ál­tást si­ko­lyok kö­vet­ték, az uta­sok el­hagy­ták he­lye­i­ket, és még job­ban el­tor­la­szol­ták a fo­lyo­sót. Csak a ka­pá­ló­zó, lök­dö­ső­dő, kar­mo­ló Gwen Meig­hen ma­radt a fa­rok­rész felé tar­tó Gu­er­re­ro kö­ze­lé­ben.

A tu­ris­ta­rész­leg vé­gé­be érve Gu­er­re­ro úgy for­dult meg, mint egy sa­rok­ba szo­rí­tott ál­lat. A gép fa­rok­ré­szé­től a há­rom hát­só mos­dó vá­lasz­tot­ta el; vi­lá­gí­tó je­lek mu­tat­ták, hogy egy kö­zü­lük fog­lalt, ket­tő sza­bad. Hát­tal a to­a­let­taj­tók­nak, Gu­er­re­ro maga elé emel­te a tás­kát, egyik ke­zé­vel a fo­gan­tyút tar­tot­ta, a má­sik­kal pe­dig a fo­gan­tyú alatt jól lát­ha­tó, zsi­neg­ből kö­tött hur­kot. Vi­cso­rog­va meg­szó­lalt:

– Meg­áll­ni! Ne mer­je­nek a kö­ze­lem­be jön­ni!

Ver­non De­m­erest ki­ál­tott át az em­be­rek feje fe­lett.

– Gu­er­re­ro, hall­gas­son rám! Hall en­gem?

A be­ál­ló csend­ben sen­ki sem moc­cant, csak a jet­mo­to­rok vij­jo­gá­sa hal­lat­szott. Gu­er­re­ro pis­lo­gott, gya­nak­vó te­kin­tet­tel mé­re­get­te a töb­bi­e­ket.

– Tud­juk, hogy ki­cso­da – ki­ál­tot­ta De­m­erest – és tud­juk, mit akar. Tu­dunk az élet­biz­to­sí­tá­sá­ról és a bom­bá­ról. A föl­dön is tud­ják mind­ezt, vagy­is sem­mit sem ér a biz­to­sí­tá­sa.

Érti? A biz­to­sí­tá­sa ér­vény­te­len, vissza­von­ták, ér­ték­te­len. Ha fel­rob­bant­ja a bom­bát, hi­á­ba öli meg ma­gát. Sen­ki nem nyer vele, leg­ke­vés­bé a csa­lád­ja. Sőt őket fog­ják hi­báz­tat­ni! Gon­dol­koz­zon.

Egy nő fel­si­kol­tott. Gu­er­re­ro té­to­vá­zott. De­m­erest to­vább sür­get­te.

– Gu­er­re­ro, hagy­juk le­ül­ni eze­ket az em­be­re­ket. Az­tán, ha akar­ja, be­szél­ge­tünk. Kér­dé­se­ket te­het fel. Ígé­rem, sen­ki nem megy a kö­ze­lé­be. – De­m­erest úgy szá­mí­tott, hogy ha si­ke­rül elég hosszú ide­ig le­köt­nie Gu­er­re­ro fi­gyel­mét, az ülé­sek köz­ti fo­lyo­sót ki le­het ürí­te­ni. Utá­na meg­pró­bál­ja rá­ven­ni, adja át a tás­kát. Ha ezt meg­ta­gad­ná, még min­dig ma­rad egy le­he­tő­ség: rá­vet­he­ti ma­gát, és el­ra­gad­hat­ja a tás­kát, mi­előtt még Gu­er­re­ro fel­rob­bant­hat­ná a bom­bát. Iszo­nyú­an koc­ká­za­tos, de nincs jobb meg­ol­dás.

Az em­be­rek ide­ge­sen kezd­ték el­fog­lal­ni he­lye­i­ket.

– Most, hogy el­mond­tam, tu­dunk min­den­ről, sem­mi ér­tel­me to­vább foly­tat­nia, Gu­er­re­ro. Arra ké­rem, adja ide azt a tás­kát. Ha meg­te­szi, amit ké­rek, ün­ne­pé­lye­sen sza­va­mat adom, hogy sen­ki nem nyúl ma­gá­hoz ezen a gé­pen.

D. Ó. Gu­er­re­ro sze­me­i­ben fé­le­lem tük­rö­ző­dött. Nyel­vé­vel meg­ned­ve­sí­tet­te vé­kony aj­ka­it. Gwen Meig­hen állt hoz­zá leg­kö­ze­lebb.

– Nyu­ga­lom, Gwen – mond­ta hal­kan De­m­erest. – Pró­bálj le­ül­ni va­la­ho­va.

Gu­er­re­ro mö­gött ki­nyílt a fog­lalt to­a­lett aj­ta­ja. Sok di­opt­ri­ás szem­üve­get vi­se­lő, ba­goly­sze­mű fi­a­tal­em­ber lé­pett ki raj­ta. Meg­állt, rö­vid­lá­tó­an szét­né­zett. Nyil­ván­va­ló­an sem­mit sem hal­lott a tör­tén­tek­ből.

Egy utas fel­or­dí­tott.

– Kap­ja el a tás­kás fic­kót! Bom­ba van nála!

A to­a­let­taj­tó nyi­tá­sá­nak kat­ta­ná­sá­ra Gu­er­re­ro fé­lig hát­ra­for­dult. Most hir­te­len elő­re­len­dült, fél­re­lök­te a szem­üve­ges fér­fit, és be­ug­rott a sza­bad­dá vált mel­lék­he­lyi­ség­be.

Gu­er­re­ró­val egy idő­ben Gwen Meig­hen is meg­moz­dult, s szo­ro­san a nyo­má­ban ma­radt. Pár yard­nyi­ra mö­göt­tük Ver­non De­m­erest küz­döt­te elő­re ma­gát a fo­lyo­són áll­do­gá­ló uta­sok kö­zött.

Mire Gwen oda­ért, már csu­kó­dott az ajtó. Egyik lá­bát a nyí­lás­ba tet­te, és nyom­ni kezd­te az aj­tót, amely nem csu­kó­dott be, de nem is en­ge­dett. Gu­er­re­ro sú­lya nyom­ta be­lül­ről.

D. Ó. Gu­er­re­ro agyá­ban za­va­ros köd­ként kó­vály­gott az el­múlt né­hány perc. Kép­te­len volt fel­fog­ni a tör­tén­te­ket, és nem is hal­lott min­dent ab­ból, amit De­m­erest mon­dott. De egy­va­la­mi el­ér­te a tu­da­tát. Meg­ér­tet­te, hogy ez a ter­ve is fél­re­si­ke­rült. Va­la­hol va­la­mit rosszul csi­nált. Egész éle­te si­ker­te­len volt, s most a ha­lá­la is az lesz.

Há­tá­val nyom­ta a to­a­let­taj­tót. Érez­te, hogy nem bír­ja so­ká­ig tar­ta­ni. Fej­vesz­tet­ten bab­rált a tás­ká­val, a fo­gan­tyú alatt levő zsi­neg után ka­pa­rá­szott, amely el­moz­dít­ja a plasz­tik­la­pocs­kát, mű­kö­dés­be hoz­za a ru­ha­szá­rí­tó csi­pesz­ből ké­szí­tett kap­cso­lót, és fel­rob­bant­ja a tás­ká­ba rej­tett di­na­mit­töl­te­tet.

Ami­kor meg­ta­lál­ta és meg­rán­tot­ta a zsi­ne­get, csak arra volt kí­ván­csi, va­jon cső­döt mond-e sa­ját ké­szí­té­sű bom­bá­ja is.

Éle­te, ér­tel­me utol­só má­sod­perc­tö­re­dé­ké­ben D. Ó. Gu­er­re­ro meg­tud­ta, hogy nem.