8.
A Kettes Járat pilótái elfogyasztották a Vernon Demerest által rendelt előételt. Rövidesen felszolgálják nekik ugyanazt az ízletes főételt és desszertet is, amellyel első osztályú utasait látja el a légitársaság, csak bort és pezsgőt nem kapnak a pilóták.
Demerest a gombás-homáros lepény utolsó falatjait nyelte le, amikor működésbe lépett a Selcal-hívást jelző csengő, és felvillant a rádiópanelen a figyelmeztető fény.
Anson Harris felvonta szemöldökét. Egy Selcal-hívás is szokatlannak számított; kettő, méghozzá alig egy órán belül, rendkívüli számba ment.
– Veszem – mondta Demerest, és bekapcsolta a rádiót.
A Kettes Járat és a New York-i diszpécser közti kölcsönös azonosítást követően Vernon Demerest egy ellenzős lámpa fényénél jegyzettömbre másolta az üzenetet; a Lincoln International körzeti szállítási vezetője küldte, és így kezdődött:
MEG NEM ERŐSÍTETT LEHETŐSÉG FENNÁLL…
Ahogy kezdett kibontakozni a szöveg, úgy váltak egyre feszesebbre Demerest vonásai. Végül gyorsan igazolta a vételt, és megjegyzés nélkül kilépett a vonalból.
Átnyújtotta Harrisnek az üzenetet, aki egy mellette levő fényforráshoz hajolva elolvasta. Halkan füttyentett egyet. Válla fölött átadta Cy Jordannek a jegyzettömböt.
VISSZATÉRÉST VAGY SORON KÍVÜLI LESZÁLLÁST JAVASOLUNK, KAPITÁNY BELÁTÁSA SZERINT
végződött az üzenet.
Mindkét kapitány tudta, dönteniük kell. Jóllehet, ma este Anson Harris vezeti a gépet mint kapitány, és Demerest látja el az első tiszti teendőket, Vernon Demerest – mint ellenőrző pilóta – teljhatalommal rendelkezhetett.
Most, Harris kérdő tekintetére válaszolva, Demerest hirtelen kitört.
– Te ülsz baloldalt. Mire várunk?
Harris jóformán gondolkodás nélkül válaszolt.
– Visszatérünk, de fokozatosan, széles ívben kanyarodva; így nem veszik észre az utasok. Aztán megbízzuk Gwen Meighent, szúrja ki azt a fickót, aki miatt aggodalmaskodnak, mert ha valamelyikünk megjelenne az utastérben, holtbiztos, hogy felfigyelne rá és gyanút fogna. – Vállat vont. – Aztán majd meglátjuk, mit csinálunk.
– Oké – hagyta helyben Demerest. – Te végzed a hátraarcot, én fedezem az utasteret. – Lenyomta a stewardessek hívógombját, a Gwent szólító hármas jelet használva.
A már korábban használt hullámhosszon Anson Harrís az útvonal-ellenőrzést hívta.
– Itt Trans America Kettes. Úgy látszik, baj van. Szabad visszautat kérek Lincolnra, és radarvektort jelenlegi pozíciótól Lincolnig – jelentette szűkszavúan.
Harris eleve kizárta egy másik repülőtéren történő, soron kívüli leszállás lehetőségét. Eligazításkor értesültek, hogy Ottawa, Toronto és Detroit repülőterét a vihar miatt lezárták, s a gyanús férfi kezeléséhez is időre volt szükség. Ezért kellett a Lincoln Internationalre visszatérni.
Nem kételkedett benne, hogy Demerest is ugyanerre a következtetésre jutott.
Több mint hat mérföldnyire alattuk, a Toronto Légi Útvonal-ellenőrző Központból egy légi irányító hangja válaszolt.
– Trans America Kettes, vétel. – Rövid szünet. – Megkezdhetik a balra kanyarodást kettő-hetes-nulla irányba. Magasságváltoztatásra felkészülni.
– Vétel, Toronto. Elkezdjük a kanyarodást. Fokozatosan szeretnénk, széles ívben.
– Trans America Kettes. Széles ív jóváhagyva.
Nyugodt hangnemben folyt a párbeszéd, mint hasonló esetekben mindig. Kérdések nem hangzottak el. A Kettes Járat kérésének természetéből az irányító azonnal felfogta a potenciális vagy meglevő sürgősségi állapot tényét. Utazási magasságban haladó jetek nyomós ok nélkül nem változtatnak hirtelen útirányukon. És az irányító azt is tudta, hogy ha a kapitány elérkezettnek látja az időt, hivatalosan bejelenti a kérés okát is.
A földi gépezet máris megindult. A Toronto Légi Útvonalellenőrző Központ épületében a Kettes Járat rádióadását vevő megfigyelő értesítette az egyik felügyelőt. A felügyelő összeköttetést teremtett más szektorokkal, szabaddá téve az utat a Kettes Járat előtt, valamint elővigyázatosságból az alatta levő légifolyosókat is. Ugyanakkor riasztották Cleveland Központot, akiktől korábban átvették a járatot, és most újból az ő gondjaikra lesz bízva. Chicago Központot is értesítették, mert Cleveland után az ő feladatuk lesz a gép ellenőrzése.
A Kettes Járat pilótafülkéjében az útvonal-ellenőrzés újabb üzenetét fogták.
– Ereszkedést megkezdeni kettő-nyolcas-nulla repülési magasságig. Jelentsék három-három-nulla magasság elhagyását.
Anson Harrís nyugtázta a vételt.
– Toronto Központ, itt Trans America Kettes. Elkezdjük az ereszkedést.
Jordan másodtiszt Harris utasítására rádión közölte a Trans America diszpécserközpontjával döntésüket, hogy viszszafordulnak.
Kinyílt az első utastérbe vezető ajtó, és Gwen Meighen lépett a fülkébe.
– Ide figyeljenek – kezdte – ha előételt kérnének még, sajnálom, de nem kaphatnak többet. Ha nem vették volna észre, jó néhány utas van a fedélzeten.
– Nem kajáról van szó, Gwen – mondta Demerest. Bosszantó pácban vagyunk. Egy utast kell megkeresned. Nem szabad észrevennie, hogy róla van szó. Itt a személyleírása.
Jobb lesz, ha elolvasod az egészet. – Odaadta a Selcal-üzenetet. A lány közelebb lépett, s az ellenzős lámpa alá tartotta a jegyzettömböt.
A gép enyhe ringásától Gwen keze Vernon Demerest vállához súrlódott. Érezte a lány közelségét, az ismerős parfüm enyhe illatát. Oldalra pillantva kivehette Gwen félhomályban kirajzolódó profilját. Komoly arckifejezéssel olvasott, de nem rémülten; ez arra a nőiességét egyáltalán nem csökkentő erőre emlékeztette a férfit, amelyet annyira megcsodált már ma este. A másodperc röpke töredéke alatt átvillant az agyán:
Gwen ma kétszer is kijelentette, hogy szereti. Most ösztönösen érezte, hogy ő is mérhetetlenül szereti a lányt.
Hirtelen vad harag fogta el: Gwen és Nápoly talán elmarad. De erőt vett magán. Most egyedül a hivatásával szabad foglalkoznia. Mellesleg a jelenlegi események csupán késleltetik a dolgot; talán huszonnégy órával a Lincolnra való viszszatérés után a járatot valószínűleg újra indítják. Fel sem merült benne a lehetőség, hogy ne tudnák gyorsan elhárítani a bombaveszélyt.
Anson Harris a gépet alig megdöntve végezte a nagy ívű kanyart. Kifogástalan, pontosan végrehajtott fordulás volt; ezt mutatták a pilóták előtt levő, a repülés őskorából megmaradt műszerek, az iránytű és a giroszkóp, melyeket ugyanúgy használnak a modern jeteken, mint Lindbergh Spirit of St.
Loctis-án vagy a még régebbi gépeken. A mutató kibillent, a gömb pontosan középen maradt. Csak az iránytű és giroszkóp árulkodott a fordulás méretéről, hogy a Kettes Járat száznyolcvan fokos ív végéhez közeledik. Az utasok az irányváltozást legfeljebb a hold és a csillagok állásának megváltozásából vehetnék észre, de ezt a rizikót vállalni kellett. Szerencsére a felhőtakaró miatt lehetetlenség volt meglátni és felismerni az alant fekvő városokat. Most Harris alig észrevehetően visszafogta a gázt, és a gép orrát kissé lefelé fordítva ereszkedni kezdett; a hajtóművek zaja alig vesztett erősségéből.
Gwen visszaadta a jegyzettömböt.
– Arra kérlek, menj vissza, és keresd meg ezt az embert mondta Demerest. – Nézd meg, mi a helyzet a táskájával, milyen esélyeink vannak rá, hogy elvehessük tőle.
– Igen, értem – válaszolta Gwen. – De szükségtelen, hogy visszamenjek.
– Miért?
– Mert tudom, hogy hol van a pasas. Tizennégy-A ülés mondta csendesen.
Demerest kutató tekintettel mérte végig.
– Nem kell mondanom, mennyire fontos ez. Ha nem vagy egészen biztos benne, menj vissza, és győződj meg róla.
– Egészen biztos vagyok.
Jó félórája, magyarázta Gwen, miután az első osztályon felszolgálták a vacsorát, hátrament segíteni a turistarészlegbe.
Baloldalt az egyik ablak melletti ülés tulajdonosa elbóbiskolt. Gwen hozzá intézett szavaira riadt fel. Térdén kis aktatáskát tartogatott, és Gwen azt ajánlotta, hogy átveszi tőle, amíg megvacsorázik. Az utas nem volt hajlandó átadni a táskát, s később, ahelyett hogy lehajtotta volna az előtte levő ülés hátáról az asztalkát, a táskára helyezte az ételestálcát.
Gwen, ismerve az utasok különcségeit, nem törődött többé vele, viszont a férfi megmaradt az emlékezetében. Pontosan ráillik az üzenetben közölt személyleírás.
– A másik dolog, amiért emlékszem rá, az, hogy a potyautas hölgy mellett ül.
– Ablak melletti ülésben, azt mondod?
– Igen.
– Akkor még nehezebb odanyúlni és elvenni tőle a táskát – mondta Demerest. Eszébe jutottak a körzeti szállítási vezető üzenetének szavai: HA FELTÉTELEZÉS IGAZ ROBBANÓTÖLTET KIOLDÓJA VALÓSZÍNŰLEG TÁSKÁN KÍVÜL VAN KÖNNYEN ELÉRHETŐ HELYEN; TÁSKA ERŐSZAKOS MEGSZERZÉSÉT CSAK MAXIMÁLIS ÓVATOSSÁGGAL PRÓBÁLNI.
Most először hatolt el tudatáig egy érzés; nem a félelemé, hanem a bizonytalanságé. Lehetséges lenne, hogy csakugyan veszélyben vannak? Bár éppen elégszer gondolkodott meg beszélgetett efféle helyzetekről, igazából sosem hitte, hogy vele is előfordulhat ilyesmi.
Anson Harris olyan észrevétlenül fejezte be a kanyarodást, ahogyan elkezdte. Már teljesen ellenkező irányba haladtak.
Újból megszólalt a Selcal csengője. Demerest intett Cy Jordannek, aki bekapcsolta a vevőt, és válaszolt a hívásra, majd elkezdte jegyezni az üzenetet.
Anson Harris megint a Toronto Légi Útvonal-ellenőrző Központtal beszélt.
– Azon gondolkodom – szólt Demerest Gwenhez – hogyan távolíthatnánk el Guerrero mellől a másik két utast. Ha egyedül maradna a hármas ülésben, talán valamelyikünk hátulról megközelíthetné. Felette áthajolva hirtelen meg lehetne ragadni a táskát.
– Gyanút fogna – mondta Gwen nyomatékosan. – Biztos vagyok benne, hogy gyanút fogna. Máris ideges. Ha eltávolítanánk mellőle a másik két utast, akármilyen indoklással, tudná, hogy valami nincs rendjén, és résen lenne.
A másodtiszt átadta a Selcal-üzenet szövegét. A Lincoln körzet szállítási vezetője küldte. Az ellenzős lámpa fényénél Gwen és Demerest együtt látott neki az olvasásnak.
ÚJ ÉRTESÜLÉS SZERINT KORÁBBI LEHETŐSÉG, HOGY GUERRERO UTAS BIRTOKÁBAN ROBBANÓSZERKEZET VAN, MÁR ERŐS VALÓSZÍNŰSÉG, ISMÉTLEM, ERŐS VALÓSZÍNŰSÉG. UTAS ZAVART ELMÉJŰ KÉTSÉGBEESETT. ELŐBBI FIGYELMEZTETÉST ISMÉTLEM MEGKÖZELÍTÉSÉT CSAK MAXIMÁLIS ŐVATOSSÁGGAL PRÓBÁLNI.
SOK SZERENCSÉT.
Pár másodpercig a szokott zajoktól eltekintve csend borult a pilótafülkére.
– Ha valami mód lenne rá… – kezdte lassan Demerest – valami mód, hogy becsapjuk, és engedje el a táskát. Csak néhány másodpercre volna szükségünk, hogy rátehessük a kezünket és elszedjük tőle… két másodpercre, ha gyorsak vagyunk.
– Még csak le sem akarta tenni – emlékeztette Gwen.
– Tudom! Tudom! Csak gondolkodom. – Elhallgatott. Kezdjük elölről. Guerrero mellett két utas ül. Egyikük…
– Egyikük férfi; az övé a szélső ülés. Középen az öreg hölgy, Mrs. Quonsett ül. Majd Guerrero.
– Szóval Nagyi pontosan Guerrero mellett van; a táska mellett.
– Igen, de ez mennyiben segít? Még ha közölnénk is vele, képtelen lenne…
Demerest élesen közbevágott.
– Eddig még nem beszéltél a Nagyival? Nem tudja, hogy felfedeztük?
– Nem. Te mondtad, hogy ne szóljak neki.
– Csak biztosan akartam tudni.
Megint hallgattak. Vernon Demerest erősen koncentrált, mérlegelte a lehetőségeket. Végül óvatosam beszélni kezdett.
– Van egy ötletem. Lehet, hogy nem válik be, de pillanatnyilag ez látszik a legjobbnak. Figyelj, pontosan elmondom, mit kell tenned.
A Kettes Járat turistarészlegének legtöbb utasa már befejezte vacsoráját, és a stewardessek fürgén gyűjtögették össze a tálcákat. Ma este a szokottnál gyorsabban zajlott le az étkezés. Ennek egyik magyarázata az volt, hogy a felszállás elhalasztása alatt némelyik utas már megvacsorázott a repülőtéren, és most, ebben a késői órában nem akartak enni, vagy csak csipegették az ételt.
A turistarészleg egyik szőke stewardesse lépett a hármas üléshez, ahol Mrs. Ada Quonsett még mindig új barátjával, az oboistával csevegett.
– Elvihetem a tálcáikat, befejezték?
– Igen, kisasszony, befejeztem – válaszolt az oboista.
Mrs. Quonsett melegen mosolygott.
– Köszönöm, aranyos – mondta – elviheti az enyémet is. Nagyon finom volt.
A Mrs. Quonsett balján ülő morcos férfi szó nélkül adta vissza tálcáját.
Csak ekkor vette észre a San Diegó-i kicsi öreg hölgy, hogy még egy stewardess áll az ülések közti folyosón.
Mrs. Quonsett előzőleg látta már néhányszor a lányt, aki minden jel szerint a többieket irányította. Fekete haja volt és vonzó, kiálló csontú arca; kemény fekete szemeivel hidegen nézett Ada Quonsettre.
– Elnézést, asszonyom. Láthatnám a jegyét?
– A jegyemet? Természetesen. – Mrs. Quonsett a meglepettet játszotta, bár azonnal tudta, mi rejlik a kérés mögött.
Gyanítják, vagy talán már fel is fedezték, hogy potyautas. De soha nem adta meg magát könnyen, és most is összeszedte az eszét. A kérdés az: mennyit tud a lány?
Mrs. Quonsett kinyitotta kézitáskáját, és úgy tett, mintha papírjai közt keresgélne.
– Tudom, hogy megvolt, kedvesem. Itt kell lennie valahol. – Ártatlan tekintettel felnézett. – Hacsak nem vette el a jegyszedő, mikor beszálltam. Talán nála maradt, és észre sem vettem.
– Nem – mondta Gwen – nála nem maradhatott. Ha menettérti jegye volna, most felmutatná a visszaútra jogosító szelvényt. És ha egyáltalán lett volna jegye, meglenne az ellenőrző szelvény és a borítója.
– Nos, ez igazán különös… – Mrs. Quonsett tovább kotorászott a táskájában.
– Megnézhetem? – kérdezte Gwen ridegen. Mióta elkezdte a beszélgetést, nyomát sem mutatta szokásos kedvességének. – Ha van jegy a táskában, én megtalálom. Ha nincs, akkor nem vesztegetjük hiába az időnket.
– Nem nézheti meg – válaszolt Mrs. Quonsett szigorúan, majd engesztelően hozzátette: – Értem én, kedvesem, hogy nem akar maga rosszat, de itt magánjellegű papírok is vannak. Maga angol, tisztelhetné a diszkréciót. Ugye, igazam van, hogy maga angol?
– Nem érdekes, hogy mi vagyok. Jelenleg az ön jegyéről beszélünk. Már ha egyáltalán van. – Gwen emelt hangon beszélt; szavait ülésekkel arrább is hallhatták. Utasok fordultak feléjük.
– Ó, van jegyem. Csak az a kérdés, hol. – Mrs. Quonsett lekötelezően mosolygott. – Ami az angolságát illeti, attól a pillanattól kezdve tisztában voltam vele, mikor megszólalt.
Az angolok – mint maga is, kedvesem – olyan elragadóan beszélik nyelvünket. Boldogult férjem szokta mindig mondani…
– Nem érdekes, hogy mit szokott mondani. Mi van a jegyével?
Gwennek nehezére esett ilyen nyersen, kíméletlenül viselkedni. De Vernon nagyon is világos utasításokkal látta el.
Mrs. Quonsett kissé megütközött.
– Én türelmes voltam magával, ifjú hölgy: De ha megtalálom a jegyemet, lesz egypár szavam a magatartásával kapcsolatban…
– Komolyan, Mrs. Quonsett? – Gwen látta, hogy az öreg hölgyet megrázta nevének említése, és először mutatkoznak rajta a gyengülés jelei. – Vagy talán nem ön Mrs. Quonsett?
A kicsi öreg hölgy ajkaihoz érintette csipke zsebkendőjét, majd sóhajtott egyet.
– Ha már úgyis tudja, hogy az vagyok, semmi értelme a tagadásnak, nem igaz?
– Mindent tudunk önről. Szép kis bűnlajstroma van, Mrs.
Quonsett.
Egyre több utas figyelte őket; néhányan elhagyták üléseiket, hogy közelebb kerülhessenek. Szemmel láthatóan az öreg hölggyel rokonszenveztek, és helytelenítették Gwen magatartását. A folyosó felőli helyen ülő férfi kényelmetlenül fészkelődni kezdett és megszólalt.
– Ha valami félreértésről van szó, talán segíthetek…
– Nincs itt semmi félreértés – mondta Gwen. – Együtt van ezzel a hölggyel?
– Nem.
– Akkor ne avatkozzék bele, uram.
Gwen mindeddig nem nézett az ülés túlsó ablak melletti helyét elfoglaló férfira, akiről tudta, hogy Guerrero. Az sem nézett rá, bár fejtartásából a lány látta, hogy feszülten figyel minden szóra. Azt is megfigyelte, hogy a férfi végig erősen markolta a térdén fekvő kis aktatáskát. Hirtelen jeges félelem fogta el a gondolatra, hogy mit tartalmazhat a táska.
Olyan előérzete támadt, hogy valami rettenetes dolog készül.
Rohanni szeretett volna, vissza a pilótafülkébe, és megmondani Vernonnak; intézze maga az ügyet. De nem tette.
– Azt mondtam, mindent tudunk önről, és ez így igaz biztosította Mrs. Quonsettet; – Ma már egyszer elkapták jegy nélkül az egyik Los Angeles-i járatunkon. Felügyelet alá helyezték, de sikerült meglépnie. Azután csalással feljutott erre a gépre.
– Ha már ennyi mindenről tud, nem érdemes vitatkozni róla – mondta élénken a San Diegó-i kicsi öregasszony. Nos, állapította meg magában, aggodalomra semmi ok. Végül is számított rá, hogy felfedezik; de előtte jó kis kalandban volt része, és vacsorát is kapott. Különben is mit számít? Még a Lincolnon beismerte az a vörös hajú nő, hogy a légitársaságok sosem indítanak eljárást a potyautasok ellen.
De azért kíváncsi volt, mi jön még ezután.
– Visszafordítják a gépet? – kérdezte.
– Ahhoz az ön személye nem elég fontos. Majd landolás után átadjuk az olasz hatóságoknak. – Vernon Demerest figyelmeztette, tartson ki a látszat mellett, hogy Róma felé haladnak, és nehogy elárulja, hogy máris visszafelé megy a gép.
Azt is határozottan az agyába véste, hogy durván kell bánnia az idős hölggyel. Szükség volt rá, hogy előkészíthessék Demerest következő lépését.
Guerrerónak fogalma sem volt róla – és ha minden jól megy, nem is tudja meg, csak akkor, amikor már késő lesz és úgysem számít – hogy kizárólag érte rendezték a színjátékot.
– Most pedig velem jön – utasította Gwen Mrs. Quonsettet. – A kapitányt értesítették önről. Beszélni akar önnel, mielőtt megírja a jelentését. – A szélen ülő férfihoz fordult.
– Lenne szíves kiengedni ezt az asszonyt?
Mrs. Quonsett tétova mozdulattal oldotta ki biztonsági övét. Bizonytalanul megállt az ülések közti folyosón, miután a boldogtalan oboista arrébb mozdult, hogy helyet engedjen neki. Gwen a karjánál fogva penderítette előre az öreg hölgyet; menet közben érezte, hogy ellenséges pillantások kísérik minden irányból.
Gwen ellenállt a kísértésnek, hogy hátraforduljon, és megnézze az aktatáskás férfit, vajon az is figyeli-e őket.
– Demerest kapitány vagyok. Kérem, fáradjon be – mondta Vernon Demerest. – Gwen, csukd be az ajtót, hátha beférünk mindannyian. – Rámosolygott Mrs. Quonsettre. Attól tartok, nem éppen vendégfogadásra tervezik a pilótafülkéket.
A San Diegó-i öreg hölgy vaksin pislogott Demerest felé.
Szemei még nem alkalmazkodtak a fülke félhomályához.
Csak több tucat, vörösen fénylő műszerlappal körülvett, ülő árnyalakokat látott. A hang viszont félreérthetetlenül barátságos volt. Tónusa távolról sem olyan, amilyenre felkészült.
Cy Jordan felemelte az Anson Harris mögötti ülés kartámaszát, Gwen pedig – előbbi viselkedésével ellentétben gyengéden odavezette az idős hölgyet és leültette.
– Mrs. Quonsett – kezdte Demerest – akármi történt az előbb odakint, felejtse el. Nem azért hozták ide. – Gwenhez fordult. – Elég durva voltál vele?
– Attól tartok, igen.
– Miss Meighen az én utasításaim szerint járt el így. Tudtuk egy bizonyos személyről, hogy mindenre nagyon figyel.
Azt akartuk, hogy jól megjátszva, alapos okunk legyen idehozni önt.
Ada Quonsett egyre tisztábban kezdte kivenni a jobb oldali ülésből beszélő alakot. Kedves ember, gondolta. Természetesen fogalma sem volt róla, miről beszél a férfi. Körülnézett. Nagyon érdekes volt minden. Még soha nem ült pilótafülkében. Sokkal szűkebb, zsúfoltabb helyiség volt, mint várta volna. Ráadásul meleg is volt, és a három férfi, akiket már elég jól látott, ingujjra volt vetkőzve. Ez már határozottan valami, amit elmesélhet majd lányának, ha egyáltalán elér valaha New Yorkba.
– Nagymama – mondta a férfi, aki kapitányként mutatkozott be – könnyen szokott megijedni?
Furcsa kérdés; gondolkodott, mielőtt válaszolt volna rá.
– Azt hiszem, nem nagyon. Néha elfog az izgatottság, de nem annyira, mint régen. Minél öregebb az ember, annál kevesebb dolog van, amitől félhet.
A kapitány fürkésző tekintettel vizsgálgatta.
– Úgy döntöttem, elmondok önnek valamit, és a segítségét kérem. Túl sok időnk nincs, úgyhogy el is kezdem. Gondolom, észrevette a maga mellett ülő férfit. Az ablak mellett.
– Azt a soványt, a kis bajuszkával?
– Igen – mondta Gwen. – Azt.
Mrs. Quonsett bólintott.
– Furcsa ember – mondta. – Nem áll szóba senkivel, és van egy kis táskája, a világért sem engedné el. Azt hiszem, nyugtalanítja valami.
– Mi is nyugtalanok vagyunk – mondta Vernon Demerest csendesen. – Okunk van azt hinni, hogy bomba van abban a táskában. El akarjuk venni tőle. Ehhez kellene az ön segítsége.
Meglepő, hogy milyen csend van itt a pilótáknál, gondolta éppen Ada Quonsett, amikor meghallotta, hogy az ülése feletti mikrofon rádióüzenetet közvetít.
– Trans America Kettes, itt Toronto Központ. Pozíciójuk tizenöt mérföld Kleinburg irányjelzőtől keletre. Közöljék magasságukat és szándékaikat.
A bal oldali első ülést elfoglaló férfi válaszolt, az, akinek még nem látta az arcát.
– Toronto Központnak Trans America Kettes. Magasságunk kettő-kilenc-nulla alatt. Újabb kérésünkig további lassú ereszkedést kívánunk. Szándékunk változatlan, visszatérünk Lincolnra.
– Vétel, Trans America. Szabad utat biztosítunk. Folytathatják az ereszkedést.
Egy másik férfi, aki tőle jobbra egy kis asztalka mellett ült, és még több műszer vette körül, odahajolt ahhoz, aki beszélt.
– Egy óra tizenhét percre számítom, figyelembe véve az előrejelzett légmozgásokat. De ha a vártnál gyorsabban mozog a front, hamarabb is odaérhetünk.
– Visszafelé megyünk? – Mrs. Quonsett alig tudta leplezni hangjában az izgatottságot.
– De rajtunk kívül egyedül ön tud erről – mondta Demerest. – És egyelőre titokban kell tartani, főleg Guerrero, az aktatáskás férfi előtt nem szabad elárulnia.
És mindez tényleg vele történik, gondolta Ada Quonsett izgatottan. Annyira izgalmas, mintha csak a tévében látná.
Talán kissé ijesztő is, de elhatározta, erre nem gondol többet.
Fő az, hogy itt van, barátkozik a kapitánnyal, közös titkaik vannak, és mit szól majd mindehhez a lánya.
– Nos, akar segíteni?
– Ó, természetesen. Gondolom, azt akarják, próbáljam meg elvenni tőle azt a táskát…
– Nem! – mondta Vernon Demerest határozottan; még jobban hátrafordult ültében, és áthajolt az ülés támlája felett, hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak. – Még a táska közelébe se vigye a kezét.
– Ahogy parancsolja – válaszolt Mrs. Quonsett engedelmesen.
– És ne felejtse, Guerrerónak sejtelme sincs, hogy tudunk a táskájáról és arról, ami benne van. Most pedig pontosan elmagyarázom, mit csináljon, ha visszamegy az utastérbe. Kérem, nagyon figyeljen.
Mire befejezte, a San Diego-i kicsi öreg hölgy röpke mosolyt engedett meg magának.
– Ó, igen – mondta – igen, azt hiszem, meg tudom tenni.
Gwen már nyitotta a kabinajtót, hogy induljanak, mikor Demerest utánuk szólt.
– Azt mondják, New Yorkba akart menni azzal a Los Angeles-i járattal. Miért?
Az öreg hölgy elmondta, hogy a nyugati parton néha elfogja az egyedüllét, és olyankor meg szokta látogatni lányát, aki keleten él férjével.
– Nagymama – mondta Vernon Demerest – ha ez a húzásunk sikerül, személyesen garantálom, hogy elsimul a zűr, amibe belemászott, és ráadásul a légitársaság megajándékozza egy New Yorkba szóló, első osztályú menettérti jeggyel.
Mrs. Quonsett annyira meghatódott, hogy majdnem elsírta magát.
– Ó, köszönöm! Köszönöm! – Most az egyszer nehezére esett a beszéd. Milyen nagyszerű férfi, gondolta; kedves, drága ember!
Gwen Meíghen karjánál fogva vezette vissza a csipke zsebkendővel szemeit törölgető, elkeseredettségét hihetően alakító, zokogó öreg hölgyet. Mrs. Quonsettnek ma este ez volt a második alakítása. Első szerepét a repülőtér épületében játszotta el a fiatal légitársasági alkalmazott, Peter Coakley számára.
Ha akkor sikerült, miért ne sikerülne most is?
A teljesítmény olyan élethűnek bizonyult, hogy az egyik utas hevesen rászólt Gwenre.
– Kisasszony, muszáj ennyire durván bánnia vele?
– Kérem, uram, ne avatkozzék bele – vágott vissza csípősen Gwen, tudva, hogy Guerrero hallótávolságába értek.
Mikor beléptek a turistarészlegbe, Gwen behúzta az első osztályú utastértől elválasztó függönyt. Ez is Vernon tervéhez tartozott. A pilótafülke ajtaja résnyire nyitva volt, s Gwen tudta, hogy mögötte Vernon vár és figyel. Amint elfüggönyözte a két utasteret elválasztó átjárót, Vernon azonnal kilép a pilótafülkéből, és a függöny mögé áll, hogy hasadékán keresztül átnézhessen a turistarészlegbe. Ha elkövetkezik a megfelelő pillanat, félrelöki a függönyt, és gyorsan a helyszínen terem.
Arra a gondolatra, hogy mit hozhat az elkövetkezendő néhány perc, Gwent jeges félelem kerítette hatalmába. De sikerült leküzdenie. A személyzet és az utasok iránti felelősségére emlékezve – akik nem is sejtették, hogy dráma játszódik le közöttük – a helyére kísérte Mrs. Quonsettet.
A Guerrero nevű utas felpillantott, majd elfordította tekintetét. Gwen látta, hogy ugyanúgy szorongatja a térdén fekvő aktatáskát. A szélén ülő férfi – az oboista, Mrs. Quonsett jobb oldali szomszédja – felállt, hogy együttérző arckifejezéssel helyére engedje az idős hölgyet. Gwen feltűnés nélkül elébe lépett, megakadályozva a visszaülésben. A szélső helynek szabadnak kellett maradnia, amíg Gwen a helyszínen van.
A behúzott függöny mögött mozgást látott. Vernon Demerest elfoglalta helyét, és készen áll.
– Kérem szépen! – Mrs. Quonsett, még mindig az üléseket elválasztó folyosón állva, könnyezve kezdte kérlelni Gwent. – Könyörgök magának, kérje meg a kapitányt, gondolja meg. Nem akarom, hogy átadjanak az olasz rendőrségnek…
– Ez hamarabb is eszébe juthatott volna – rivallt rá Gwen.
– Különben sem én mondom meg a kapitánynak, hogy mit tegyen.
– De megkérheti! Magára hallgatni fog.
D. Ó. Guerrero a jelenet felé fordult, majd megint másfelé nézett.
Gwen megragadta az öreg hölgy karját.
– Azt mondom magának, üljön vissza abba az ülésbe!
– Csak azt kérem, vigyenek vissza. – Ada Quonsett siránkozása jajveszékeléssé változott. – Adjanak át otthon a rendőrségnek, nem egy idegen országban!
Gwen háta mögött az oboista tiltakozott.
– Kisasszony, nem látja, mennyire izgatott a hölgy?
– Kérem, ne szóljon bele – csattant fel Gwen. – Ennek az asszonynak itt semmi keresnivalója. Potyautas.
– Bánom is én, hogy micsoda. Akkor is egy idős hölgy mondta felháborodottan az oboista.
Figyelemre se méltatva a férfit, Gwen lökött egyet Mrs.
Quonsetten, hogy az megtántorodott.
– Nem hallotta! Üljön le, és maradjon csendben.
Ada Quonsett bezuhant a helyére. Sikoltozott.
– Fáj! Ne bántson!
Néhány utas felháborodva állt fel.
D. Ó. Guerrero továbbra is mereven maga elé nézett. Gwen látta, hogy a táskán tartja kezeit.
Mrs. Quonsett jajveszékelt.
– Hisztériás – mondta Gwen hidegen. Azzal behajolt az ülések közé, és erősen arcul ütötte Mrs. Quonsettet. Az utasok elhűltek. Megjelent két stewardess. Az oboista megragadta Gwen karját, de ő kiszabadította magát.
Ami ezután következett, olyan gyorsan ment végbe, hogy még a legközelebb állók sem tudták pontosan követni a történteket.
Mrs. Quonsett ültében a balján levő D. Ó. Guerreróhoz fordult.
– Könyörgök, uram, segítsen! – kérlelte. – Segítsen rajtam!
A férfi rá se nézett.
Az öreg hölgy hisztérikus mozdulattal fonta karjait a férfi nyaka köré.
– Könyörgök! Könyörgök!
Guerrero testét elfordítva próbált szabadulni. Sikertelenül.
Ada Quonsett még szorosabban ölelte a nyakát.
– Ó, segítsen!
Guerrero kivörösödött arccal, majdnem fuldokolva, két kézzel akarta lefejteni magáról a szorító karokat. Ada Quonsett engedett a szorításból, és könyörögve megragadta a férfi kezeit.
Abban a pillanatban Gwen Meighen az ablak melletti üléshez hajolt. Egyetlen, még sietősnek sem mondható mozdulat tal megfogta és elvette a Guerrero térdén levő táskát. Máris az ülések közti folyosón volt vele.
Az első osztályt elválasztó függöny félrelebbent, s Vernon Demerest sietett a helyszínre.
Megkönnyebbült arccal a táska után nyúlt.
– Remekül ment, Gwen. Add ide.
Ezzel az incidens – eltekintve Guerrero további kezelésétől – be is fejeződhetett volna. Hogy nem így történt, az egyedül Marcus Rathbone-nak tulajdonítható.
Rathbone mindeddig egy ismeretlen utas volt a sok közül, és a folyosó jobb oldalán, a tizennégy-D ülést foglalta el. Bár senki sem vett róla tudomást, magát nagyra tartó, öntelt férfi volt.
Egy iowai városkában élt és vezette kiskereskedését; mindenki úgy ismerte, hogy mindig és mindent kritizál. Akárki tett vagy javasolt valamit a városkában, Marcus Rathbone ellenvéleményen volt. Tiltakozásai legendássá váltak. Kifogásolta a városi könyvtár könyvmegrendeléseit, a helybeli antennahálózat kiépítésének tervét, egy középület festéséhez használt festék színét, s röviddel mostani útja előtt elérte, hogy elvessék a város főutcájának szépítését szolgáló cégtáblarendezési javaslatot. Szokásos „dorongolásai” ellenére soha nem hallottak tőle egyetlen építő javaslatot sem.
Marcus Rathbone másik jellemzője az volt, hogy – saját feleségét is beleértve – megvetette a nőket. Következésképpen Mrs. Quonsett megaláztatása hidegen hagyta, de az már nem, hogy Gwen Meighen elvette D. Ó. Guerrero táskáját.
Ez Marcus Rathbone számára azt jelentette, hogy egy egyenruhás hatósági személy – ráadásul egy nő! – egy hozzá hasonló átlagutas jogaiba tipor. Felháborodottan állt Gwen és Demerest közé.
Abban a pillanatban a kivörösödött, összefüggéstelen szavakat hadaró D. Ó. Guerrero kiszabadította magát Ada Quonsett karjaiból, és elhagyta helyét. Mire a választófolyosóra ért, Marcus Rathbone kikapta Gwen kezéből az aktatáskát, és udvarias fejbólintás kíséretében odanyújtotta a gazdájának. Guerrero őrülettől csillogó szemekkel csapott le rá, mint egy ragadozó.
Vernon Demerest előrelendült, de későn. Nem tudta elérni Guerrerót, a szűk folyosón tömörülő többi személy – Gwen, Rathbone és az oboista – akadályozta. D. Ó. Guerrero átfurakodott köztük, és a gép végébe igyekezett. Az utasok felugráltak.
– Állítsák meg azt az embert! Bomba van nála! – kiáltotta elkeseredetten Demerest.
A kiáltást sikolyok követték, az utasok elhagyták helyeiket, és még jobban eltorlaszolták a folyosót. Csak a kapálózó, lökdösődő, karmoló Gwen Meighen maradt a farokrész felé tartó Guerrero közelében.
A turistarészleg végébe érve Guerrero úgy fordult meg, mint egy sarokba szorított állat. A gép farokrészétől a három hátsó mosdó választotta el; világító jelek mutatták, hogy egy közülük foglalt, kettő szabad. Háttal a toalettajtóknak, Guerrero maga elé emelte a táskát, egyik kezével a fogantyút tartotta, a másikkal pedig a fogantyú alatt jól látható, zsinegből kötött hurkot. Vicsorogva megszólalt:
– Megállni! Ne merjenek a közelembe jönni!
Vernon Demerest kiáltott át az emberek feje felett.
– Guerrero, hallgasson rám! Hall engem?
A beálló csendben senki sem moccant, csak a jetmotorok vijjogása hallatszott. Guerrero pislogott, gyanakvó tekintettel méregette a többieket.
– Tudjuk, hogy kicsoda – kiáltotta Demerest – és tudjuk, mit akar. Tudunk az életbiztosításáról és a bombáról. A földön is tudják mindezt, vagyis semmit sem ér a biztosítása.
Érti? A biztosítása érvénytelen, visszavonták, értéktelen. Ha felrobbantja a bombát, hiába öli meg magát. Senki nem nyer vele, legkevésbé a családja. Sőt őket fogják hibáztatni! Gondolkozzon.
Egy nő felsikoltott. Guerrero tétovázott. Demerest tovább sürgette.
– Guerrero, hagyjuk leülni ezeket az embereket. Aztán, ha akarja, beszélgetünk. Kérdéseket tehet fel. Ígérem, senki nem megy a közelébe. – Demerest úgy számított, hogy ha sikerül elég hosszú ideig lekötnie Guerrero figyelmét, az ülések közti folyosót ki lehet üríteni. Utána megpróbálja rávenni, adja át a táskát. Ha ezt megtagadná, még mindig marad egy lehetőség: rávetheti magát, és elragadhatja a táskát, mielőtt még Guerrero felrobbanthatná a bombát. Iszonyúan kockázatos, de nincs jobb megoldás.
Az emberek idegesen kezdték elfoglalni helyeiket.
– Most, hogy elmondtam, tudunk mindenről, semmi értelme tovább folytatnia, Guerrero. Arra kérem, adja ide azt a táskát. Ha megteszi, amit kérek, ünnepélyesen szavamat adom, hogy senki nem nyúl magához ezen a gépen.
D. Ó. Guerrero szemeiben félelem tükröződött. Nyelvével megnedvesítette vékony ajkait. Gwen Meighen állt hozzá legközelebb.
– Nyugalom, Gwen – mondta halkan Demerest. – Próbálj leülni valahova.
Guerrero mögött kinyílt a foglalt toalett ajtaja. Sok dioptriás szemüveget viselő, bagolyszemű fiatalember lépett ki rajta. Megállt, rövidlátóan szétnézett. Nyilvánvalóan semmit sem hallott a történtekből.
Egy utas felordított.
– Kapja el a táskás fickót! Bomba van nála!
A toalettajtó nyitásának kattanására Guerrero félig hátrafordult. Most hirtelen előrelendült, félrelökte a szemüveges férfit, és beugrott a szabaddá vált mellékhelyiségbe.
Guerreróval egy időben Gwen Meighen is megmozdult, s szorosan a nyomában maradt. Pár yardnyira mögöttük Vernon Demerest küzdötte előre magát a folyosón álldogáló utasok között.
Mire Gwen odaért, már csukódott az ajtó. Egyik lábát a nyílásba tette, és nyomni kezdte az ajtót, amely nem csukódott be, de nem is engedett. Guerrero súlya nyomta belülről.
D. Ó. Guerrero agyában zavaros ködként kóválygott az elmúlt néhány perc. Képtelen volt felfogni a történteket, és nem is hallott mindent abból, amit Demerest mondott. De egyvalami elérte a tudatát. Megértette, hogy ez a terve is félresikerült. Valahol valamit rosszul csinált. Egész élete sikertelen volt, s most a halála is az lesz.
Hátával nyomta a toalettajtót. Érezte, hogy nem bírja sokáig tartani. Fejvesztetten babrált a táskával, a fogantyú alatt levő zsineg után kaparászott, amely elmozdítja a plasztiklapocskát, működésbe hozza a ruhaszárító csipeszből készített kapcsolót, és felrobbantja a táskába rejtett dinamittöltetet.
Amikor megtalálta és megrántotta a zsineget, csak arra volt kíváncsi, vajon csődöt mond-e saját készítésű bombája is.
Élete, értelme utolsó másodperctöredékében D. Ó. Guerrero megtudta, hogy nem.