7.
Menetrend szerinti; este 10 órai indulása előtt negyvenöt perccel a Trans America Kettes Járata – a Vernon Demerest kapitány parancsnoksága alatt álló Aranyhajó – ötezer mérföldes, leszállás nélküli római útjának végső előkészületeinél tartott.
A Kettes Járat egy Boeing 707-320B Intercontinental jet volt, rendszáma N-731-TA. Erejét négy, Pratt & Whitney-féle lökhajtásos hajtómű szolgáltatta, óránként hatszázöt mérföldes utazási sebességet biztosítva. Maximális megterhelés mellett a gép hatósugara hatezer mérföldre terjedt, ami egyenlő az Izland-Hongkong közti távolsággal. A százkilencvenkilenc utason kívül huszonötezer USA-gallon üzemanyagot szállított; ennyi folyadékkal jókora úszómedencét lehetne megtölteni. A gép hat és fél millió dolláros értéket jelentett a Trans America légitársaság számára.
Két nappal ezelőtt, a németországi Düsseldorfból jövet, két órával a Lincoln Internationalre érkezése előtt az N-731TA egyik hajtóműve túlforrósodott. A kapitány elővigyázatosságból leállíttatta. Az utasok közül senki sem vette észre, hogy négy hajtómű helyett csupán három működik; szükség esetén a gép egyetlen hajtóművel is képes volt repülni. Az eset még csak nem is késleltette a járat érkezését.
Mindenesetre rádión értesítették a Trans America karbantartóit. Leszálláskor egy szerelőcsoport várta már a gépet, és miután az utasokat meg az áruszállítmányt kirakodták, azonnal egy hangárba terelték.
A hiba okát gyorsan megtalálták. Az érintett hajtóművet körbefogó, rozsdamentes acélból készült, sűrített levegőt szállító egyik vezeték megrepedt és eltörött. Ezt rögtön kicserélték. Viszont komplikálta a dolgot, hogy a hajtómű kikapcsolása előtt a rendkívül forró levegő minden valószínűség szerint behatolt a gépnek abba a részébe, ahol az elektromos berendezés található, és elképzelhetőnek látszott, hogy károsodást okozott a száznyolc pár villamos vezetékben.
Mikor tüzetesen megvizsgálták a huzalokat, kiderült, hogy csak némelyik forrósodott át, és látszólag egyik sem rongálódott meg. Hasonló esetben egy személygépkocsit, autóbuszt vagy teherkocsit szó nélkül útjára engedtek volna. A légitársaságok nem kockáztathatnak ilyesmit. Éjjel-nappal, megállás nélküli munka várt az egymást felváltva dolgozó villanyszerelőkre. A csere több ezer dollárba került, beleértve azt a veszteséget is, amelyet a hatalmas jet földön való veszteglése jelent a Trans America számára. De a társaság magas biztonsági indexre való törekvésből gondolkodás nélkül vállalta a veszteséget.
Az N-731-TA számú Boeing 707-esnek, mielőtt Rómába indult volna, a nyugati partra kellett volna repülnie, majd vissza, de ezt az útját nem engedélyezték. Az így kelet kezett hézagot a menetrend gyors módosításával hidalták át.
Ugyanakkor az operatív osztály sürgette a karbantartó kat, hogy a 707-es készen álljon a menetrend szerint harminchat óra múlva Rómába induló Kettes Járatra. A New York-i operativ osztály egyik helyettes vezetője személyesen hívta fel a Trans America helyi bázisának karbantartó főnökét, aki csak ennyit válaszolt: – Meglesz!
Az általános hiedelemmel ellentétben a szerelőket nagyon is érdekli az általuk javított gépek további működése. Egy komplikált vagy rohammunka végeztével figyelemmel kísérik az illető repülőgép viselkedését, hogy meggyőződhessenek munkájuk eredményességéről. Megelégedéssel tölti el őket, ha a gép – és általában így szokott történni – kifogástalanul szuperál.
Az N-731-TA hibájának megállapítása óta eltelt másfél napon át a szerelők természeténél fogva lassú munkája a lehető leggyorsabban haladt, s három órával a Kettes Járat indulása előtt a száz-egynéhány elektromos huzalpár utolsó darabjait is bekötötték.
Még egy órába került, amíg visszahelyezték a hajtómű burkolatát és végrehajtották a motorpróbát. Ezután, használatba való végleges átadás előtt, próbarepülést kellett végrehajtani a géppel. A Trans America-bázis főpilótája várakozott erre a feladatra; ő végezte a próbarepülést, a viharon keresztül tisztább magasságokba vezetve a gépet. „Fiúk, ti ott lent nem is gondoljátok, de a hold még mindig a helyén van” – mondta visszatérés után, majd teljesen üzemképesnek nyilvánította az N-731-TA számú gépet.
Landolás után olyan kevés volt az idő, hogy a főpilóta egyenesen a negyvenhetes álláshoz vezette a gépet, ahol már mint Kettes Járat, az Aranyhajó fogja felvenni utas- és teherrakományát.
Amint a jet elfoglalta helyét a gépállásnál, sürgő-forgó emberek csoportjai vették körül és özönlötték el belsejét.
A fedélzetre kerülő egyik fontos tételt az élelmiszer jelentette. Hetvenöt perccel felszállás előtt az Indulás-irányítás telefonon rendelt ételt a járat számára a légi ellátók konyhájáról, a várható utaslétszámnak megfelelő mennyiségben. Ma este a Kettes Járat első osztályán két üres hely lesz, a turistarészleg pedig háromnegyedéig lesz tele. Az első osztálynak szokás szerint hat adaggal több jár, a turistarészleg annyi adagot kap, amennyi az utasok száma.
A szám szerinti adagolás nem jelenti azt, hogy az utolsó pillanatban érkező utas nem kap ételt. A beszállóhelyeken levő ételtároló szekrények mindig telve voltak, és ha egy váratlan utas a kapuk bezárása előtti pillanatokban ült fel a gépre, tálcán küldték utána a neki járó adagot.
Italkészlet is került a fedélzetre, egy stewardess által kiállított elismervény ellenében. Az első osztályon ingyenes az ital, a többi utasnak egy dollárt kell fizetnie érte (vagy ennek az összegnek megfelelő idegen valutát), hacsak nem folyamodik cselhez. A jólértesültek tudják, hogy a stewardesseket jóformán egyáltalán nem látják el váltópénzzel, és utasításuk van, hogy ingyen szolgálják ki az utast, ha nem tudnak visszaadni. Sok olyan, rendszeresen turistarészlegen utazó utas van, aki évek óta potyára iszik a járatokon egy húszvagy ötvendolláros bankjegy felmutatásával, azt hangoztatva, hogy nincs nála apró.
Az élelemmel és itallal együtt más közhasználati cikkek is kerülnek a gépre, kezdve a babapelenkától a plédeken, párnákon, rosszullét esetén használható zacskókon keresztül a bibliáig. Fogyócikkek egytől egyig. Az út végeztével egyik légitársaság sem vesztegeti leltározással az időt. A hiányos készleteket szó nélkül egészítik ki, és az utasokat senki sem szokta megállítani, ha valami elmozdítható emléket vittek magukkal a gépről.
Képeslapok és újságok is szerepeltek a közhasználati cikkek között, egy eset kivételével. A Trans America vezetőségének rendelete értelmében nem kerülhettek a gépre olyan sajtótermékek, amelyek légikatasztrófáról tudósítottak. A legtöbb légitársaság tartotta magát ehhez a szabályhoz.
Ma este bőven elég újság és magazin került a Kettes Járatra. A hírek többnyire az időjárással foglalkoztak, a Középnyugat felett harmadik napja tomboló vihar következményeivel.
Az utasfelvétel megkezdésével egy időben a Kettes Járaton a csomagberakodásnak is nekifogtak. Miután jelentkezéskor az utas leadja poggyászát, az eltűnik a szeme elől, és szállítószalagokon egy alagsori helyiségbe érkezik, amelyet a poggyászkezelők egymás közt „oroszlánbarlang”-nak neveznek. Néhány ital után a poggyászkezelők bizalmasan megsúgják az elnevezés eredetét. Csak a bátrak vagy tudatlanok engedik ide kerülni féltett csomagjaikat. Szomorú tulajdonosaik tanúsíthatják, hogy voltak csomagok, melyek soha nem kerültek elő az oroszlánbarlangból.
A társaságok elismerték – bár nem nyilvánosan – hogy a légi utasszállítás legkevésbé hatékony része a poggyászkezelés. Egy olyan korban, amikor az emberi leleményesség hatalmas űrszondákat juttat a csillagközi térbe, egyetlen járat utasa sem számíthat rá, hogy csomagja épségben vagy akár vele egyszerre fog megérkezni mondjuk az arkansasi Pine Bluffbe vagy a minneapolisi St. Paul repülőtérre. A pogygyászok meghökkentő mennyisége késve érkezik, téves címre kerül vagy egyszerűen elvész. Szakemberek mutatták ki a poggyászkezeléssel járó rengeteg emberi hibalehetőséget, s vizsgálták rendszeresen a légitársaságok alkalmazta kezelési módszereket, melyek rendszerint elégtelennek bizonyultak.
De egyikük sem tudott biztos módszert javasolni.
A tapasztalt, körültekintő utas mindent megtesz, hogy jelentkezésekor a csomagjaira kerülő cédulák címzését ellenőrizze. Miután poggyászától megválik, már csak egyet tehet: imádkozik, hogy egy szép napon valahol újból találkozhasson vele.
Jóllehet még senki sem tudott róla, ma este a Lincoln Internationalról induló Kettes Járat poggyászrakománya máris hiányos volt. Két csomag a római járat helyett egy Milwaukee-ba tartó gép fedélzetére került.
Elkezdődött a teheráru folyamatos berakodása is, a postacsomagokkal együtt. A postát színes műanyag zsákokba csomagolták; ezek súlya ma este kilencezer fontot tett ki. A küldemények egy része Olaszországba tartott, a többi távoli vidékekre; ezek címzéseit mintha Marco Polo útleírásából vették volna: Zanzibár, Khartum, Mombassa, Jeruzsálem, Athén, Rodosz, Calcutta…
A szokottnál súlyosabb postarakomány ráadásként került a Trans America gépére. Az egyik, menetrend szerint röviddel az Aranyhajó előtt induló BOAC-járat háromórás késést jelentett be. A menetrendek változásait figyelemmel kísérő postafelügyelő nyomban elrendelte a BOAC-gépen levő posta áthelyezését a Trans America járatára.
A repülőtéri épület alsó szintjén, pár száz lábnyi távolságra a Kettes Járat Boeing 707-esétől működött a Trans America Ellenőrző Központja. A központot emberek, íróasztalok, telefonok, telexek, belső tévéhálózat készülékei, eligazító táblák zsúfolt, zajos együttese alkotta. Innen irányították a Trans America minden egyes járatának előkészületeit, Olyan alkalmakkor, mint a mai, mikor a vihar miatt teljesen összekuszálódott a menetrend és pokoli volt a hangulat, a helyiség hollywoodi filmekben látható, az újságírás őskorát idéző városházi sajtószobára emlékeztetett.
A terhelésellenőrző asztala a helyiség egyik sarkában állt, lapját tengernyi irat borította; az asztal mögött a teljesen valószerűtlenül hangzó Fred Phirmphoot nevet viselő szakállas fiatalember foglalt helyet. Phirmphoot szabad idejében absztrakt festészettel foglalkozott, az volt a módszere, hogy festéket öntött a lefektetett vászonra, majd egy játék triciklivel keresztülkarikázott rajta. Két dologról volt nevezetes: hétvégeken LSD-vel szórakozott, és mosdatlan szagot árasztott magából. Viszont ő volt az egyik legjobb terhelésellenőrző szakember. Jelenleg a Kettes Járat rakományával bűvészkedett.
A gép testében úgy kellett elosztani a terhelést, hogy alátámasztási pontja és súlypontja bizonyos meghatározott helyekre kerüljön, s így a gép kiegyensúlyozott, stabil legyen a levegőben. Fred Phirmphoot számította ki, mekkora súly kerülhet a Kettes Járat – és más gépek – fedélzetére, ő állapította meg a rakomány hely szerinti elosztását is. Jóváhagyása nélkül egyetlen postacsomag vagy másfajta teheráru sem kerülhetett a gép testébe. Ugyanakkor minden igyekezetével azon volt, hogy a lehető legnagyobb mennyiséget lehessen bezsúfolni.
Táblázatok, kimutatások, grafikonok mellett egy számológép, rádiótelefon, három távbeszélő-készülék és utolsó pillanatban érkező utasítások segítették munkájában – valamint rejtélyes megérző képessége.
A rakodási felügyelő most kért engedélyt rádiótelefonon újabb háromszáz font súlyú postarakomány elhelyezéséhez a gép első részében.
Fred Phirmphoot igazolta a vételt, majd szemügyre vette az utaslistát, amely az utóbbi két óra során meghosszabbodott. A légitársaságok átlagsúlyt számítottak az utasokra télen százhetven fontot, nyáron tízzel kevesebbet. Ez az átlag mindig helyesnek bizonyult, egy eset kivételével: ha futballcsapat utazott valamelyik gépen. A hatalmas termetű játékosok minden számítást felborítottak, és a terhelést ellenőrző alkalmazottak kénytelenek voltak saját becslésük szerint megállapítani az átlagsúlyt. Jégkorongozók és baseball-játékosok nem jelentettek problémát, mivel kisebb termetüknél fogva belefértek az átlagba. A lista szerint ma este a Kettes Járat csak átlag utasokat fog szállítani.
– Oké a posta, bébi – szólt a rádiótelefonba Fred Phirmphoot – csak azt a koporsót nyomjátok át a hátsó részbe; ahogy a súlyát nézem, dagadt benne az a halott nudli. Meg ott a Westinghouse generátora, becsomagolva. Középre kell helyezni, a többi áru elfér körülötte.
Phirmphoot gondjait gyarapította az a kétezer font súlyú külön üzemanyag-mennyiség, amelyet a Kettes Járat személyzetének kérésére kellett hozzáadni a már meglevő, a gép földön való haladásához szükséges szokásos adaghoz. Ma este minden felszállás előtt levő gép hosszas várakozásra kényszerült, beindított hajtóművekkel. A földön működő jet-hajtómű pedig úgy issza az üzemanyagot, mint egy szomjas elefánt; viszont Demerest és Harris kapitány nem akart értékes gallonokat elvesztegetni, melyekre még szükségük lehet a Rómáig tartó úton. Ugyanakkor Fred Phirmphootnak azzal is számolnia kellett, hogy ez a külön üzemanyag-mennyiség esetleg nem fogy el felszállás előtt, tehát a megmaradt fölösleget hozzá kell adni a gép felszállási súlyához. Csak az a kérdés, mennyit?
A külön üzemanyag felvételét Vernon Demerest kapitány az utóbbi félórában határozta el. Jobban mondva Anson Har ris kapitányra bízta a döntést, aztán ő jóváhagyta. Vernon Demerest élvezte ma esti passzív szerepét; a munka javát más végzi helyette, de ez távolról sem érinti saját tekintélyét. Eddig még nem talált hibát Anson Harris tevékenységében, de ez nem volt meglepő, mivel Harris gyakorlata majdnem ugyanakkora volt, mint Demeresté.
Harris sértődött volt és morcos, mikor az est folyamán másodszorra találkoztak a Trans America hangárának legénységi szobájában. Demerest élvezte, hogy Anson Harris már szabályszerű inget viselt, amely egy számmal kisebb volt, s Harris keze időnként lazítani próbált a galléron. Egy első tiszttel cserélt inget.
De Harris pár perc múlva megnyugodott. Az őszülő, tetőtől talpig hivatásos pilóta tudta, hogy egyetlen repülőszemélyzet sem viszi semmire, ha ellenségeskedés van a pilótafülkében.
A legénységi szobában mindkét kapitány átnézte postáját; a szokásos halom a főpilóta, az egészségügyi csoport, a térképészeti hivatal, a fejlesztési osztály feljegyzéseiből állt, valamint a légitársaság közleményeiből, az utóbbiakat még indulás előtt át kell tanulmányozniuk. A többi ráér otthon is.
Mialatt Anson Harris a közleménymódosításokat illesztette be naplójába – amelyet Demerest ellenőrizni szándékozott – Vernon Demerest a szolgálati beosztás táblázatát tanulmányozta.
A szolgálati táblázatot havonta állították össze. A dátumokat és az útvonalakat mutatta, valamint a járatokat vezető kapitányok, első és másodtisztek neveit. A folyosó végén levő stewardess-szobában hasonló táblázat volt kifüggesztve.
A pilóták havonta bejelenthették igényüket a járatokra; a rangidősök kívánságait természetesen előnyben részesítették.
Demerest állandóan megkapta, amit kért; Gwen Meighen szintén, ugyanis stewardessnek ugyanolyan rangidős volt, mint Demerest pilótának. Ez a rendszer tette lehetővé, hogy Demerest és Gwen ma este összekerüljön.
Anson Harris végzett a naplókészítéssel.
– Azt hiszem, meggondoltam magam, Anson – vigyorgott Vernon Demerest. – Mégsem fogom ellenőrizni.
Harris kapitány csak a száját vonta feszesebbre.
Cy Jordan, egy fiatal kétstráfos, a járat másodtisztje csat lakozott hozzájuk. Fedélzeti mérnök volt, de ugyanakkor képzett pilóta is. Sovány, szögletes alakjával, gyászos, beesett orcáival mindig úgy nézett ki, mintha éhezne. A stewardessek állandóan különadagokat tömtek belé, minden eredmény nélkül.
Az első tiszt, aki Demerest mellett a parancsnokhelyettes szerepét szokta betölteni, ma este otthon maradt; bizonyos teendőit Demerest fogja ellátni, a többit pedig Jordan. A gép vezetése nagyrészt Anson Harrisre hárul.
– Oké – szólt Demerest a másik kettőnek – mozgás.
A párás ablakú, behavazott legénységi busz a hangár bejáratánál várakozott. A Kettes Járat öt stewardesse már bent ült a kocsiban.
– Jó estét, kapitány… jó estét, kapitány – hangzott a lányok kórusa, amint Demerest és Anson Harris, nyomukban Jordannel bemászott a buszba. A sofőr sietve csukta be mögöttük az ajtót.
– Szia, lányok! – intett vissza Demerest jókedvűen; és rákacsintott Gwenre. Anson Harris „jó estét”-je sokkal hétköznapibban hangzott.
Mikor a busz megállt, utasai kikászálódtak belőle, s a legközelebbi bejáratnál kerestek sürgősen menedéket. A Trans America által elfoglalt épületszárnynál voltak, az épület alsó szintjénél. A stewardessek indulás előtti teendőik után néztek, a pilóták meg a Trans America nemzetközi eligazító irodájába tartottak.
A nemzetközi járatok diszpécsere már összeállította az útra vonatkozó komplex információkat tartalmazó tájékoztatót, amelyre szüksége lesz a repülőszemélyzetnek. A lapokat szétteregette a pulton; a három pilóta most ezeket tanulmányozta.
A pult mögött féltucatnyi alkalmazott a világ minden részéről beérkező, légiutakkal, repülőterek állapotával és időjárási viszonyokkal foglalkozó jelentéseket összegezett. Ezeket a Trans America többi, ma este induló nemzetközi járata fogja használni. A belföldi járatok eligazítását egy másik helyiségben végezték, a folyosó végén.
Ekkor történt, hogy Anson Harrís pipája szárával megveregette az előzetes terheléskimutatást tartalmazó papírlapot, és megkérte a kétezer font súlytöbbletet jelentő üzemanyagpótlást. Demerestre pillantott és Jordanre, aki az üzemanyagfogyasztási görbéket ellenőrizte. Mindketten beleegyezően bólintottak, a diszpécser pedig kiállított egy rendelőlapot, amely a töltőállomás irodájába fog eljutni.
Majd a társaság meteorológusa lépett hozzájuk. Az előrejelzésekkel foglalkozó sápadt fiatalember tudóshoz illő, keret nélküli szemüvegével nem úgy nézett ki, mint aki kimerészkedne személyesen is meggyőződni az időjárási viszonyokról.
– Mit kapunk ma estére a komputerektől, John? – kérdezte Demerest. – Remélem, jobbat, mint ami itt van.
– Attól tartok, változatlan lesz a helyzet. egészen az Atlanti-óceán középső részéig – válaszolta fejét rázva az előrejelző, miközben néhány térképmásolatot teregetett szét. Nálunk rövidesen javulni fog az idő, de mivel maguk keleti irányba haladnak, azt kapják majd, ami innen továbbvonult.
Egészen Új-Fundlandig vihar van, sőt még tovább is. – A térképen ceruzájával mutatta a front széles kiterjedését. Ami az útvonalukat illeti, a detroiti Metropolitan és a torontói repülőtér is benne van a zónában, le is vannak zárva.
A diszpécser egy telexlapot nézegetett, amelyet imént kapott az egyik alkalmazottól.
– Vegyék hozzá Ottawát is – szólt közbe. – Éppen most zárják.
– Az Atlanti-óceán középső részétől kezdve jónak látszik a helyzet – folytatta a meteorológus. – Dél-Európa felett elszórtan vannak zavarok, de ezek nem érintik a maguk magasságát. Róma derült, napsütéses, és néhány napig az is marad.
Demerest kapitány Dél-Európa térképe fölé hajolt.
– Nápolyban mi van? – kérdezte.
– Azt nem érinti a járata. – A meteorológus kissé zavarban volt.
– Nem, de érdekel.
– Ott is az a magas nyomású képződmény uralkodik, mint Rómában. Jó lesz az idő.
Demerest elvigyorodott.
– Amint üzemanyagkészletük súlya megengedi – mondta a Trans America meteorológusa – harmincháromezer láb utazási magasságot ajánlok.
A másodtiszt grafikonjait ellenőrizte.
– Körülbelül Detroit magasságában tudunk annyira emelkedni – jelentette pár pillanat múlva.
Anson Harris bólintott. Arany golyóstollával sebesen jegyezte az útvonaltervet, amelyet néhány percen belül átad a légi irányítóközpontnak. Egyeztetés után a légi irányítók tájékoztatják, hogy használhatja-e a kért utazási magasságot, és ha nem, mi másra számíthat. Máskor Vernon Demerest szokta összeállítani a tervet; most, miután Harris kapitány befejezte, ő csak átnézte és aláírta.
A jelek szerint rendben folytak a Kettes Járat előkészületei.
Úgy látszott, hogy az Aranyhajó, a Trans America büszkesége a vihar ellenére időben fog útjára indulni.
Gwen Meighen fogadta a gép fedélzetére érkező három pilótát.
– Hallották? – kérdezte.
– Micsodát? – kérdezte vissza Anson Harris.
– Egy órával késleltetnek. Most szóltak a jegykezelőnek.
– Az istenbe! – mondta Vernon Demerest. – Az isten verje meg!
– Úgy látszik, egy csomó utas elindult hazulról, de útközben elakadt a havazás miatt – mondta Gwen. – Néhányan telefonáltak is, s az Indulásirányítás úgy döntött, hogy időt ad nekik.
– A beszállást is elhalasztották? – kérdezte Anson Harris.
– Igen, kapitány. Be sem jelentették a járatot, és nem is fogják, csak jó félóra múlva.
– Hát jó; akkor legalább lazítsunk – vonta meg a vállát Harris, s a pilótafülke felé indult.
– Hozhatok kávét, ha akarják – ajánlotta Gwen.
– Visszamegyek az épületbe kávézni – mondta Demerest, és intett Gwennek. – Nem jössz velem?
– Hát éppenséggel mehetek – tétovázott Gwen.
– Menjen csak – mondta Harris. – Az enyémet majd idehozza valamelyik lány, van idő bőven.
Egy-két perc múlva Gwen magas sarkú cipői ott kopogtak a Trans America indulási oldalának folyosóján, ahogy lépést igyekezett tartani Vernon Demeresttel. A központi csarnok felé mentek.
Demerest gondolkodott: végül is az egyórás késésben nincsen semmi rossz. Esetleg alkalom adódhat korábban elkezdett beszélgetésük folytatására. Talán a mindeddig még nem érintett témát – az abortuszt – is szóba hozhatja.