7.
A repülőtéren átzúgó harapós szél változatlan hevességgel pörgette a sűrűn hulló, nehéz hópelyheket.
Mel Bakersfeld megborzongott a kocsiban. Útban volt a bal oldali, egy-hetes kifutópálya felé, melyen a hóekék dolgoztak. Találgatta, vajon a hidegtől jött-e rá a didergés, vagy pedig okvetetlenkedő régi lábsebe keltette emlékei hatására?
Tizenhat évvel ezelőtt sebesült meg, a koreai partoknál. A haditengerészetnél szolgált mint vadászrepülő. Az Essex repülőgép-anyahajóról indult bevetésre. Még most is tisztán emlékszik a balsejtelmekre, melyek az eset előtt tizenkét órán keresztül gyötörték. Másnap találat érte a gépét, és a tengerbe zuhant. Ő maga sértetlen maradt, de bal lába egy tönkrement kormánypedál alá szorult. A gép gyorsan süllyedt, s Mel a mentőcsomagjából kivett vadászkéssel vad kétségbeeséssel vagdosta lábát és a pedált. Már víz alatt volt, mikor valahogy kiszabadult a lába. Félig megfulladva ért a felszínre.
Nyolc órát töltött a tengerben, míg rátaláltak. Később tudta meg, hogy elöl, a bokaízületnél levő ínszalagokat vágta át; lábfeje ettől lábszárával majdnem egy vonalban, teljesen lazán lógott.
A haditengerészet orvosai még időben rendbe hozták a lábát, de a fájdalom időnként visszatért, arra emlékeztetve Melt, hogy előérzete annak idején nem csalta meg. És az előbb ugyanilyen előérzet kerítette hatalmába.
Óvatosan hajtott; a rossz látási viszonyok mellett nehéz volt irányt tartania: Aztán a bal oldali, egy-hetes kifutópálya közelébe ért.
A Lincoln Internationalnek összesen öt kifutópályája volt.
A leghosszabb és legszélesebb a három-nullás, melyen a mexikói jet vesztegelt. A repülőtériek viccesen azt mondták róla, hogy egyik végéről nem lehet látni a másikat, a föld gömbölyűsége miatt.
A többi négy kifutó sokkal keskenyebb volt, s fél mérfölddel vagy még többel rövidebb.
A vihar kezdete óta hóekék, elszívók, útkefék és homokszórók dolgoztak megállás nélkül a kifutópályák mérföldjein.
Csupán percekre álltak le, hogy üzemanyagot vegyenek fel, vagy kezelőik válthassák egymást.
Kár, hogy az itt működő hóeltakarító egységek nincsenek a közönség szeme előtt, gondolta Mel Bakersfeld. Mozgalmas volt a kép; még így, viharban és sötétben is lebilincselő látványt nyújtott. Vastag, százötven láb hosszú hósugarak zuhogtak a pálya mellé, ívüket a gépek fényszórói világították meg. A csillogáshoz mintegy húsz, forgó, színes jelzőfény is hozzájárult, ott villogtak minden egyes munkagép tetején.
Ezt az együttest nevezték Conga Vonalnak a repülőtériek.
A Vonalnak eleje, vége, törzse, valamint kísérete is volt, s mindez koreográfiai pontossággal hömpölygött végig a kifutón.
Konvojvezető haladt az élen, rikító sárga kocsiban, ő szabta meg a Vonal haladási sebességét. Két rádióján állandó kapcsolatot tartott a Hóellenőrző Szolgálattal és a Légi Irányítóközponttal. Fényjelekkel utasította a mögötte levő gépek vezetőit: zöldre „gyorsíts”, sárgára „sebességet tartani”, vörösre „lassíts”, villogó vörösre „állj”. Az egész repülőtér részletes térképét fejben kellett tartania, mindig tudnia kellett, hol vannak, még olyan éjszakákon is, mint a mai.
Mögötte az egyes számú hóeke következett, egy mammut nagyságú Oshkosh, hatalmas frontális rolólemezén kívül oldalsó terelőlappal is ellátva. Utána, jobbról a kettes számú haladt. Ez vette át és lökte tovább az első gép által félretolt havat.
Az alakulat első lépcsőjét a hatszáz lóerős Snowblast hóelszívó zárta. Felkapta, majd herkulesi ívben a kifutópálya mellé szórta az előtte levő két hóeke által összegyűjtött havat.
Még két hóekéből és egy Snowblastból álló együttes alkotta a második lépcsőt; majd az egyengetők következtek – öt gép, sorban egymás mellett – leeresztett lemezeik a maradék havat szedték össze. Emellett tizenhat láb átmérőjű, külön Diesel-meghajtású forgó útkeféket is vontattak maguk után.
Mögöttük jöttek a homokszórók. A tizenegy munkagép által megtisztított felületre három lomha testű, egyenként tízvalahány köbméter befogadóképességű, billenős FWD teherkocsi szórta egyenletesen a homokot.
Ez a homok tiszta volt. A repülőtér más részein sót is kevertek hozzá az olvadás elősegítésére, de a repülőgépek által használt zónákban nem. A só korróziókeltő hatására megrövidül a fémrészek élettartama, a repülőgépekre pedig nagyobb gondot fordítanak, mint a gépkocsikra.
Utolsónak, a Conga Vonal végén, egymagában haladt „Sereghajtó Charlie”: egy munkavezető-helyettes, repülőtéri gépkocsiban. Felügyelt a Vonal egységére, s rádiókapcsolatban állt a konvoj vezetőjével.
Következett a kíséret: kisegítő hóeke arra az esetre, ha a Vonalban működők valamelyike elakadna; szerelők speciális különítményét szállító szervizkocsi; Diesel és hagyományos üzemanyagot szállító tartálykocsik; végül – rádión megbeszélt időpontokban – egy fánkkal és kávéval feltöltött büfékocsi.
Ahogy a kíséret közelébe ért, Mel gyorsított, megkerülte őket, majd a munkavezető-helyettes kocsijával egy vonalban haladt tovább. Rádióján hallotta, hogy értesítik a konvoj vezetőjét.
– Most csatlakozott hozzánk Mr. Bakersfeld.
Óránként közel negyven mérföldes sebességgel haladt a Vonal a szokásos huszonöt helyett, biztosan a kifutó átadásának sürgősségére való tekintettel.
Mel a földi irányítás hullámhosszára kapcsolva vevőkészülékét hallotta, hogy a vezető éppen a tornyot hívja: „…bal oldali egy-hetesen közelítünk a kettő-ötös kifutó kereszteződéséhez. Kérjük szabaddá tenni a kereszteződést.”
– Konvoj vezetőjének Földi Központ. Kereszteződésnél leállni. Két járat közeledik a pályához. Nem behajtani, ismétlem, nem behajtani a kereszteződésbe.
Mel már látta is a Vonal elejéről villogó, megállást parancsoló vörös fényjeleket. A Conga Vonal lassított, majd megáll t.
A helyettes munkavezető, vidám, fiatal néger, kiugrott a kocsijából, és odament Melhez.
– Mondja, Mr. B., nem állna be a vonalba? – kiáltotta. Egy fiú átveszi addig a kocsiját.
Mel vigyorgott. Tudták róla, milyen öröm számára, ha néha vezetheti a nehéz munkagépeket. Miért ne? – gondolta. A Vernon Demerest-féle ellenséges hangú hóbizottsági jelentés miatt jött ki a munkálatokat ellenőrizni. Az állítások alaptalanok, minden rendben halad. Miért ne figyelhetné néhány percig a mérkőzést „ring melletti ülésből?” Beleegyezően bólintott.
– Oké, átülök a második Snowblastra! – kiáltotta.
– Igenis!
Kezében hordozható fényszóróval, a szélnek nekifeszülve ment Mel előtt a munkavezető-helyettes, míg elhaladtak a várakozó homokszóró kocsik és útkefék mellett.
– Jó lesz iparkodni, Mr. B. Ez csak feltételes megálló.
Azzal a fiatal néger lámpáját a Snowblast kabinjára villantotta, és rajta tartotta a fénykéwét, amíg Mel felkapaszkodott.
A konvoj elején villogó vörös fény máris zöldre váltott, a beérkező két gép valószínűleg elvégezte a landolást és túljutott a kereszteződésen. A Snowblast máris mozgásba lendült. Vezetője oldalról nézett a puha ülésbe csúszó Melre.
– Üdv, Mr. Bakersfeld.
– Hogy s mint, Will? – Mel ismerte a férfit, „civilben” a repülőtér egyik fizetési jegyzékekkel foglalkozó tisztviselője volt.
– Egészen jól, uram. Kicsit fáradtan.
Olyan volt itt fent, mint egy hajóhídon. A vezető könnyedén kezelte a volánt, akár egy hajókormányos. A sebességmérő mutatója huszonötről harmincra, majd harmincötre emelkedett. Mel ültében megfordult és kinézett. Megelégedetten nyugtázta, hogy az alakulat előírás szerint működik.